169 FÜGGELÉK „És az is övék.” (Az igei-névszói paradigma kettős olvasata a teremtéstörténet tükrében) In honorem József Attila
„Az egész vers egyetlenegy ítélet volna — ha volna alanya és állítmánya. Azonban nincsen s így megint eljutottunk a szó keletkezéséhez. [...] Miután ... megszűnnek ítélet lenni, az alany és állítmány is megsemmisül [...]. Eggyé olvadnak, aminthogy a világegészben is egyek.”1
„Látjátok feleim szümtükkel, mik vogymuk. Isa pur és chomuu vogymuk. Mënyi milosztben terümtéve eleve miü isemüküt, Ádámut, es odutta vola neki paradicsumut, házoá. És mënd paradicsumben volou gyimilcsiktűl munda neki élnië. Héon tilutoá üüt igy fa gyimilcsétűl. Gye mundoá neki, mérët nüm ëneik. »Isa ki nopum eindül oz gyimilcstüül, halálnak haláláal holsz.«” Hadlává choltát terümtevë istentűl, gye feledéve. Engedë ürdüng intetüínek, és ëvék oz tilvutt gyimilcstüül, és oz gyimilcsben halálut ëvék.”2 — olvashatjuk az 1200 táján lejegyzett Halotti beszédben. A teremtéstörténetnek ez a drámai fordulópontja Mózes első könyvének Károli- féle fordításában így hangzik: „Az kígyó pedig minden mezei vadnál, melyet Isten teremtett vala, ravaszabb vala. Mely monda az asszonyi állatnak: Azt is mondotta-é Isten, hogy ez kertnek fáinak semmi gyümölcsében ne egyetek? És monda az asszonyi állat az kígyónak: Az kertnek fáinak gyümölcsében eszünk. De mi ez fának gyümölcsében, mely az kertnek közepette vagyon, az Isten mondá: Ne egyetek ebből, ingyen se illessétek azt, hogy valami módon meg ne haljatok. Akkor monda az kígyó az asszonyi állatnak: Nem haltok meg halálnak halálával. De tudja az Isten, hogy valamely napon éjendetek arról a fáról: megnyílnak az ti szemeitek, és olyanok lesztek, mint az istenek, jónak és gonosznak tudói. Mikor azért látná az asszonyi állat, hogy jó volna annak az fának gyümölcse enni és hogy igen kedves volna az szemnek, és kévánatos volna az bölcsességnek megnyerésiért, szakaszta annak gyümölcsében és megevé. És adá az ő férjének is, hogy véle együtt ennék; és az is övék.”3 Az (alma?-)evés aktusa mindkét esetben a teremtéstörténetnek azt a fázisát képletezi, amikor az ember(pár) — a gyümölcsben mintegy magamagát szakítva le a teremtés fájáról — halandó földi lénnyé válik, és amikor, ezzel egyidejűleg, önnönmagára, énjére eszmél. Ádámot és Évát ez az aktus változtatja ősszülőkké, ivaros szaporodásra képes (kárhoztatott?) férfivá és nővé. S az ősbűnt „helyrehozó” 1
Vö. JÓZSEF ATTILA Tanulmányok, cikkek, levelek. Szépirodalmi, Bp. 1977. 33. Vö. Szöveggyűjtemény a régi magyar irodalomból (szerk. BARTA JÁNOS és KLANICZAY TIBOR). Tankönyvkiadó, Bp. 1951. 18-19. 3 Vö. Szent Biblia (ford. KÁROLYI GÁSPÁR). Vizsoly, 1590. In: Magyar Biblia-fordítások Hunyadi János korától Pázmány Péter századáig (válogatás, jegyzetek, szöveggondozás: NEMESKÜRTY ISTVÁN). Szépirodalmi, Bp. 1990. 220. 2
170 megváltástörténet, Jézus születése is ugyanide térít majd vissza, az édenkerti alma jelképiségét fogalmazza újra: „A kis Jézus aranyalma, / boldogságos szűz az anyja” — hangzik a betlehemi ének. Enni és énné válni a teremtéstörténetben láthatóan összetartozik tehát: egy és ugyanazon drámai aktus két aspektusa. Meglátásom szerint a tő azonossága az enni és az én esetében korántsem tekinthető véletlen egybeesésnek, „homonímiának”. Ennem azért kell, hogy a táplálék ennen énemmé váljon. „Az vagy [az a tied], amit megeszel” — így a mondás. Ádám és Éva övék az almából — olvassuk Károlinál —, így lett övék a tudás, nyíltak meg az ő szemeik4, és látták meg először egymást mezítelenül — így vált szét, öltött alakot a három személy, az én, a te és az ő, mely egy volt az Úrban.5 Egyedem, begyedem, tengertánc. – Hajdu sógor, mit kívánsz? – Nem kívánok egyebet, Csak egy falat kenyeret. — így a gyermekmondóka6, mely azt sejteti, hogy az egy (az egyén, az egyed) létrejöttének nyitja nyelvünkben úgyszintén az evés (itt a kenyérevés) aktusában keresendő; hisz alakilag ugyanez a szótő (illetve tőváltozat) jelenik meg az enni ige tárgyas ragozásának felszólító módjában is (egyem, egyed, egye, együk, egyétek, egyék). Az alaki egybeesés itt minden bizonnyal tartalmi összetartozást jelez; gondoljunk arra, hogy az egyén és az ősegy közötti személyes kapcsolattartás a keresztény hitgyakorlatban úgyszintén az evés rituáléjában valósul: a kenyér=Krisztus teste jelképisége révén, az Úrvacsora misztériumában. De nem kevésbé érdekes a fenti kiszámoló mondóka másik változata sem, melyben az „egyedem begyedem” kemény tőváltozata szerepel, s a világmindenség, a teremtés demiurgikus közege idéződik meg: Egyetem, begyetem, karkantyú. Nem vagyok én félnyakú. Isten kováccsa vagyok, Szép lovakat patkolok: Fényes szeggel szegezem, Vaspálcával pengetem. Pöm-pöm! Péter bácsi, Vegye kend ki ezek közül ezt!” 7
4
Szem szavunk egyszerre utalhat a látószervre, ‘mag’ jelentése révén pedig a nemzőszervre; lásd ehhez szemérem szavunk túlvilági tájékozódásra utaló mágikus konkrét (‘a halott szemére helyezett érme’) jelentését, s a belőle kettéágazó átvitt értelmű ‘szégyenérzet’ és ‘nemiszerv’ jelentéseket. 5 Jung kvaternitás-formulája — melyet ő a keresztény Szentháromság helyébe kíván állítani — az énné válás pszichológiai folyamatában a számosság felől szemlélt osztatlan teremtő őselv, az isteni egység archetipikus megnyilvánulásaként ugyancsak három alakszerű szubsztanciát tételez: Filius, Diabolus, Spiritus — mely összeolvasható a személyesülő teremtés, az Én-Te-Ő hármasságával. Vö. C. G. JUNG A szellem szimbolikája. Európa, Bp. l997. 195. 6 Vö. Magyar népdalok (szerk. ORTUTAY GYULA). Szépirodalmi, Bp. l975. I. 105. 7 Vö. uo. Az alakváltozatokról lásd még KELEMEN JÓZSEF Egyedem, begyedem (Folklorisztikai és nyelvészeti tanulmány). Szeged, 1937.
171 ‘Dal’ jelentésű ének főnevünk alaki egybeesése a személyes névmás többesével ugyancsak nem lehet véletlen, nyelvészeink ezt bármennyire is másképpen látják.8 Pap Gábor hívja fel figyelmünket képfejtésében a „csőréből-szájából virágos ágat kisarjaztató” „beszélő” állatalakok (lásd Melléklet, 12. ábra) esetében a kétirányú olvasat lehetőségére, ahol az evés és az „énné válás” ugyancsak evidensen tartozik össze: „...ha a növekedés (növényi elem, beszéd, teremtmény, a »kibocsátott«) irányából közeledünk az állapot (állati elem, beszélő, teremtő, »a kibocsátó«) felé, akkor úgy foglalhatjuk össze benyomásainkat, hogy az állat növényt eszik (»csipeget«), és ezáltal állagában [„én”-jében — P. Á.] gyarapodik. Ha fordított irányban haladunk az olvasással, azt mondhatjuk: az állat információt bocsát ki, és ezzel [ti. énekével — P. Á.] tömegszerűségét [„én”-jét — P. Á.] apasztja, illetve annak egy részét mintegy »kihelyezi«...”9 A történeti és leíró nyelvészet régóta felfedezte a személyes névmások, a birtokos személyragok és az ige tárgyas ragozásának paradigmája közötti hasonlóságot, s próbálta megfejteni az etimológiai kapcsolatot is. E téren igen figyelemre méltó Horger Antal funkcionális megközelítése, aki a tárgyas igealakokat a birtokos személyraggal ellátott névszói állítmányból eredezteti10, és ezzel logikalilag a dolgozatunk alcímében jelzett fölvetés közvetlen közelébe kerül. Az igei és névszói kategória merev elhatárolása, illetve a „tárgyfogalmakban” gondolkodó névszói alapnyelv elméleti axiómája azonban meggátolja őt a probléma ilyen irányú továbbgondolásában.11 Nevezetesen abban, hogy fölvesse, ami pedig magától értetődő: a birtokos személyrag olyan kétarcú morféma, melyben egyidejűleg benne rejlik a birtokra és birtokosra utaló „tárgyfogalom”, valamint a birtoklás aktusára utaló „történés- és állapot-fogalom” — ahogyan ezt szemléletesen igazolhatják főnévként és igeként egyaránt olvasható grammatikai „homonímáink” (pl. nyomom, tettem, várom~váram). Ugyancsak a nyelv nominális eredetének axiómája áll a hátterében annak az általános a vélekedésnek is, hogy a birtokos személyragok (ill. a tárgyas igeragok) a személyes névmásokból eredeztethetőek: „...a személy- és birtokragok a személynévmásoknak köszönhetik eredetüket [...] nem lévén egyebek, mint a személynévmásoknak különféle alakban alkalmazott módosulásai.”12 Feltételezésem szerint azonban fordított a helyzet. A személyes névmások birtokos személyragozott alakjaiból kellene kiindulnunk: enyém — mienk, tied — tietek, övé — övék. 8
Vö. az ÉNEK címszót In: MNYTESZ. Akadémiai, Bp. 1967. Vö. PAP GÁBOR Hazatalálás (Művelődéstörténeti írások). Püski, Bp. l999. 62. 10 „A finnugor alapnyelv szavai eredetileg csak n é v s z ó k voltak, s eszerint a mondat állítmánya is mindig csak névszó lehetett. (...) S mivel a finnugor nyelvek névszavain meg lehet jelölni a birtokos személyét, azért természetes, hogy a finnugor alapnyelvben, s később a magyarban, a mondat állítmánya birtokos személyraggal ellátott névszó is lehetett. Pl. még ma is: Ez a fiú az én nevelésem.” Vö. HORGER ANTAL A magyar igeragozás története. Szeged, l931. 56. 11 „...a kezdetleges műveltségű nép csak tárgyfogalmakban gondolkozik, csak ezeket viszonyítja egymással. A tárgyfogalmaknak eleinte csak homályos velejárói a történés- és állapot-fogalmak. Az ezeket kifejező i g é k a fejlődésnek csak jóval későbbi fokán keletkeztek, mégpedig úgy, hogy egyes névszók teljes képzettartalmából lassanként kibontakozott, majd egyre jobban a tudat előterébe nyomult a történés- és állapotfogalom, s ezzel párhuzamosan az eredeti tárgyfogalom egyre homályosabbá vált, míg végül egészen eltűnt az illető szó képzettartalmából. A jelentésnek e fokozatos változása következtében (...) a névszó (...) végül igévé vált. Némely esetben azonban ma is elég világos a szónak mind eredeti névszói, mind későbbi igei jelentése. Pl. fagy (...), les (...), nyom (...).” Vö. uo. 12 CZUCZOR GERGELY és FOGARASI JÁNOS A magyar nyelv szótára. Pest, 1862. I. l51-152. 9
172 Az egyes és többes szám első személyének ragjában az m, n feltehetően közös előzménye az (e)m, (e)n igetőnek (lásd (e)m-ni ‘szopni’ és (e)n-ni) ‘táplálkozni’, és a megfelelő személyes névmások tövének: (é)n, m(i). Erre utaló adalék, hogy EMBER szócikkében Czuczor és Fogarasi két lehetséges etimológiát idéz. Az em-ber, ha szóösszetételnek tekintjük, értelmezhető mint „én-nel bíró” lény, illetve „énes állat (=barom)”, vagy mint em(lő) ‘szópó’ barom, „szópófi, szopósszülött, csecsfi”.13 Meglátásom szerint az ember szónak ez a kétféle etimológiája nem vagy-vagy lehet csak igaz; a közös igei-névszói tőből kiinduló kétirányú megfejtés itt kölcsönösen feltételezi egymást.14 Czuczor és Fogarasi úgyszintén utalnak az ‘eszik’ jelentésű emik ige etimológiai kapcsolatára az eme~emse, ene~ünő, ana~anya főnevekkel15, amit ugyancsak érdemes volna bevonni a vizsgálat körébe, ahogyan az emel és az emlékszik16, az emészt és az enyészik igéket is; utóbbi tőváltozat láthatóan azonos az enyém birtokos névmás tövével, s ugyanezt a lágy *ny tövet gyaníthatjuk pl. a nyel(v) — nyal — nyál — nyák — nyak17 — nyakog~nyekeg18~nyökög, nyög — nyámog~nyámnyog — nyávog — enyeleg igékben, illetve főnevekben is. Meglátásom szerint a birtokos személyragokban egy olyan ősi igeinévszói paradigma van mindmáig jelen, melyben a birtoklás (az evés általi magunkévá tétel) kettős, cselekvésre utaló igei és cselekvőre utaló névszói aspektusa még nem vált szét. Ilyen értelemben állíthatjuk, hogy az enyém az a szinkretikus előzmény, melyből egyik irányban a kettős szófajú ennem ragozott főnévi igenév, s a másik irányban az énem személyragozott névmás jön létre. Minden bizonnyal a személyes névmás eredeti lágy tövű alakja őrződik az ‘énmiattam’ jelentésű enyettem tájnyelvi változatban, mely teljes paradigmával rendelkezik (enyetted, enyette stb.).19 Az enyém szinkretikus voltára utal a nyámnyám mondatértékű ikerszó (indulatszó) alaki hasonlósága is, melynek egyszerre van az evésre való késztetést (indulatot) kifejező igei, és ragozatlansága ellenére is az egyes szám első személyű beszélő alanyra, az énre (s rajta keresztül a harmadik személyű tárgyra, mint a beszélő számára kívánatos ételre) vonatkoztatott névszói jelentése. A Halotti beszédben ezt a szinkretikus szemléletet tükrözi az ëneik szóalak: „Gye mundoá neki, mérët nüm ëneik”, mely egyszerre olvasható az én személyes névmás ragozott alakjaként (‘énjeik’) ‘miért nem őnekik, énjüknek való’ jelentéssel, és ën tövű igeként, melynek közelebbi meghatározása azonban kérdéses. (Bárczi Géza az ëneik alakot feltételes módú igeként értelmezi, ‘ne[m volna jó, ha] 13
Vö. EMBER címszót, uo. Mint ahogy elgondolkodtató az ‘istenek eledele’ jelentésű görög ambrózia m-b-r hangzóinak azonossága is ember szavunk hangzóival. 15 Id. mű, I. 68-69. 16 Míg ‘felidéz’ jelentésű emlékezik igénk töve minden bizonnyal az em, a ‘felocsúdik, öntudatra ébred’ jelentésű eszmél töve feltehetően vizsgált igénk sz-tövű változatával (eszem, eszel, eszik) azonos — lásd Károlinál: „Az kertnek fáinak gyümölcsében eszünk.” 17 A keleti hagyományban a nyak tudvalevően az „ego” csakrájának helye; a test Zodiákusában pedig az önös Bika képviselője (lásd: bika-nyak — Melléklet, 10. ábra). A hagyomány a bűnbeesést az „önmagát gyarapító” Bika közegébe helyezi, melynek közismert növényi „alteregója” az alma. Idevágó adalék az is, hogy a „nyámmogós’ M, N, NY hangzókat Pap Gábor a Föld eleméhez, és a Szűz jegyéhez társítja, mely időegységként a Bika második dekanátusa. Lásd erről PAP GÁBOR Jó pásztorok hagyatéka. Debrecen, l993. l2l-123. 18 „a szorongatott nyak fuldokló, csukló hangja” – lásd CZUCZOR–FOGARASI id. mű, I. 104. 19 Vö CZUCZOR—FOGARASI id. mű, 69. 14
173 ennék’ olvasattal, megjegyezve, hogy itt „a föltételes mód a felszólító móddal váltakozhatik.”20 Ezt látszik igazolni a Károli-féle fordításban az ‘egyék’ jelentésű ennék igealak: „És adá az ő férjének is, hogy véle együtt ennék.”) Ugyanez a közös igei (főnévi igenévi) és névmási en tő jelenik meg a birtokos névmás többes szám első személyében is. A mienk olvasható mi énünkként, ahol a mi névmás m-je az első személyre utal (s így az enyém véghangzójával is egybevethető21), és ugyanakkor értelmezhető az „énné válás” cselekvő aktusára utaló igeként (főnévi igenévként) is. Az utóbbi olvasat jogosultságát támaszthatják alá a mienk tájnyelvi variánsai: emienk, eménk, emménk22, ahol az em előtag és az en (én) utótag vélhetően egyaránt az emni és az enni igetővel azonosítható. A mi ugyancsak tájnyelvi mink alakváltozata pedig arra utal, hogy e személyes névmásnak az igei aspektust is tartalmazó birtokos névmás lehetett a szinkretikus előzménye. Itt jegyezném meg, hogy már a fentiek alapján sem tudok egyetérteni nyelvészeinkkel, akik elemzett igénket (a jelen-, illetve múlt idejű egyes szám harmadik személy /eszik - evett/ alapján) sz-szel bővülő v-tövű igeként tartják számon, miközben az *e hangzót jelölik meg gyökként23. Nyilvánvaló, hogy e magánhangzó-gyök alapján igénk nem azonosítható; csak tőváltozataiban ölt alakot, válik azzá, ami. S a v és az sz mellett az m és az n is ugyanolyan joggal tekinthető tőváltozatnak, mint ahogy, látni fogjuk, a t és a d is. Az is joggal vetődik fel, hogy a főnévi igenév tisztázatlan eredetű ni képzőjének mássalhangzója vajon nem ezzel a közös igei-nészói /névmási/ tővel azonosítható-e? Czuczor és Fogarasi e toldalékot, a „határtalan mód ragját” egyrészt a ni „helyraggal” tartja azonosnak (lásd Pistáni — értsd ‘Pistához’ — megyek ~ írni megyek), másrészt a Nini! mondatértékű „mutató indulatszócskával”, mely, mint mondják, „arra figyelmeztet, hogy közelebbről szemléljük meg a tárgyat”. E szócskában az n feltevésük szerint az ím, ime, eme mutatószók m-jével azonos (megjegyzem, ezt látszik igazolni az in-nen határozóragos szóalak is). A szerzőpár ugyancsak e ni toldalékból eredezteti a nál (ni+l) határozóragot is.24 S minthogy ez az ‘általános helyenmaradás’ jelentésű toldalék személyragokkal kiegészülve önálló szóként használatos (nálam, nálad, nála...), itt is feltételezhető az alaki és funkcionális azonosság az általunk vizsgált igei-névszói n tővel, mely a „helybenmaradást” az egyes szám első személyű alanyhoz köti (lásd nyál, nyel, nyél).
20
Példája a két mód felcserélhetőségére: „Nincs oly rossz kert, melyben valami hasznos nem volna/ ne legyen.” Vö. BÁRCZI GÉZA A Halotti beszéd nyelvtörténeti elemzése. Akadémiai, Bp. l982. 89. Az ëneik nyelvtörténeti értelmezését lásd uo. 84-89. 21 Az ‘én’ jelentésű névmás nyelvészeink szerint eredetileg feltehetően m kezdetű volt, s az uráli nyelvekben a magyar és a vogul kivételével ma is m kezdetű. Lásd a MNYTESZ ÉN címszavát, valamint az ‘enyém’ jelentésű névmások univerzálisnak tűnő hangalaki rokonságát, pl. az orosz moj, angol my, francia mon névmásokat. Különösen érdekes az orosz példa: az ‘eszem’ jelentésű jem ige itt a moj birtokos névmás „tükörfordítása”! 22 Lásd a megfelelő címszókat in: Új Magyar Tájszótár. Akadémiai, Bp. 1988. 23 „Az ë az ëszik ige elvont gyökeleme [...], az sz, v, tt, end, gy, n oly képzők, mint a lësz, tësz, vësz igékben, melyek elvont gyökei lë, të, vë.” Vö. CZUCZOR és FOGARASI id. mű, Ë címszó. 24 Vö. id. mű NÁL és NI címszavait.
174 A tied—tietek esetében ugyancsak a nyelvjárási változatok vezethetnek nyomra. A ‘birtokodban lévő’ jelentésű ete~ette25 alakokban (Mutasd csak ette ujjad), s a ‘tietek’ jelentésű etietek~ettétek26 variánsokban igénk személyragozott múlt idejű alakjára ismerünk: (meg)ettétek, s most tietek az étek — mondhatjuk, s ez korántsem csupán holmi játék a szavakkal. Ám ha feltételezzük, hogy egy ettétekféle szinkretikus alakból származtatható a te és a ti névmás, vajon mi az a közös jelentés–összetevő, melyet itt a t hangzó jelöl, testesít meg? Az egyes szám első személy énje szubjektív szemszögű: érzékileg még birtokának tárgyához tapad (lásd enyém — enyv!), nem a megtörténtben, hanem a történőben — a van-ban, cselekvő, „nyeldeklő” önmagában leledzik, s ennek kifejezője az m, n, ny hangzó, mely mintegy a táplálék útját írja le a szopástól (m — ajakhang) a harapáson (n — nazális foghang) át a nyelésig (ny — nazális ínyhang). Ezzel szemben a te — ti, tied — tietek esetében a t felpattanó zárhang (mely a folyamatosan ejthető, „nyúlós” nazálisokkal szemben a nyelv és a fog ütközésének és elszakadásának pillanatában keletkezik) a távolságnak, a megtörténtre való rálátásnak, a énnel szembeni másik tárgyiasításának, „múltba tételének” a kifejezője. Ennek alapján azt a feltevést is megkockáztathatjuk, hogy nyelvünkben a tárgy jelében (mely itt az alanyesetű főnév tőhangzójával azonosítható — lásd étel, étek), a műveltetés képzőjében (lásd etet, étet), a múlt idejű ige t-tt toldalékában, valamint a második személyű te névmásban szemléletileg ugyanaz a t jelenik meg (lásd ehhez pl. tett szavunk kettős, igei és névszói jelentését, vagy a dajkanyelvi tente szóalakot27). S igen érdekes itt is az egyes szám első személyű nál(am) második személyű „párja”, a től(-em,-ed, -e...) határozórag, illetve önálló szóalak, melyet Czuczor és Fogarasi a (te személyes névmással alakilag azonosítható! — P. Á.) té „gyökből” eredeztet (lásd té-to-va), s mely szerintük „közelebbi távolságra vonatkozik”, és „eredetileg ... távozást fejez ki”.28 A névszói (névmási) mellett az igei aspektus egyidejű jelenlétére utal Arany Toldijából az alábbi példa: „Béresek között is től cudar csihésnek” [kiem. P. Á.], ahol a határozóraggal egybeeső szóalak az egyes szám második személyű, múlt idejű tettél tájnyelvi változata. A távozás, az éntől (az alanyi testben-léttől) való elszakadás, „másikká”, tárggyá válás mint alapjelentés lehet a magyarázata, hogy t tövű egytagú szavaink jelentékeny hányadában tettenérhető a tér-idő egészét, az ember külső tevékenységének teljes körét modellező jelentésmozzanat: tál, tel(ik), tél, tér (ige és főnév), tár (ige és főnév), tág, táj. Visszatérve a tied—tietek szóalakokhoz, az et zöngés változata, az ed (tied) meglátásom szerint egybevethető a nyelvjárási ‘erőre kap, magához tér’ jelentésű édeledik29, valamint az ‘ízlelé’ jelentésű édelé30 igével, mint ahogy a tápláló édesanyával, valamint (jelképesen személyre is használatos) edény főnevünkkel és édes melléknevünkkel is. Az ed tő ezen kívül azonosíthatónak látszik a ‘gabonaféleség’ jelentésű ősi finnugor ed (éd~öd)-del, az ‘étel” jelentésű orosz jedaval, valamint a héber Édennel, a bűnbeesés helyszínével is. A férfi főszereplő, Ádám 25
A címszókat vö. id. mű. Vö. id. mű. 27 A ten-te szóösszetétel első tagja meglátásom szerint egyszerre olvasható a tenni ige töveként, és a Teremtő személyére, illetve a Teremtés centrumára utaló névszói/névmási tőként, mely egyként jelen van Isten, tenger, tenmagad, tengely szavunkban. 28 Vö. id. mű TŐL címszavát. 29 Vö. Új Magyar Tájszótár címszavát. 30 Vö. id. mű. 26
175 neve pedig a második személyt jelölő d és az első személyre utaló m összetételeként értelmezhető, melyből Éva felől az „adom (az almát)”, Ádám felől pedig az „adál ennem” kettős igei (illetve igei-névszói) jelentése olvasható ki.31 Ennek jogosságát támaszthatja alá, hogy nyelvészeink az Ádámból származtatják Adony helységnevünket, s az Adó, Adóka családnevet is.32 De ugyanezt a d tövet gyaníthatjuk az első emberpár nászának gyümölcsében, a (kis)dedben, s a kisdedet tápláló-nevelő dada szavunkban is. Érdemes itt kitérnünk az ‘enni fogsz — fogtok’ jelentésű eindül~emdul (Halotti beszéd) és éjendetek (Károli) szóalakokra is. Bárczi az emdul esetében az mdu hangkapcsolatot, leválasztva a feltételezett e igetőről, időjelként, illetve módjelként értelmezi, mely „előidejűséget fejez ki” — hivatkozva a Bécsi Kódexből idézett példára: megmaradandatok33 (jelzem, az nd hangkapcsolat, mint a beálló melléknévi igenév képzője ugyanezt a funkciót és jelentést hordozza ma is, lásd maradandó). Az em/en igei-névszói tőből kiindulva azonban ez a szóalak emedül→énedül-ként is olvasható, és meglátásom szerint egybevethető az Emőd személynévvel is. Az éjendetek esetében viszont az is fölmerül, hogy a j hangzó itt nem csupán hiátustöltő szerepet játszhat. E szóalak egyrészt az ‘éhgyomor’ jelentésű éjom, éhjom, éhom→ éh tőváltozat felé mutat, melynek jelentése Czuczor és Fogarasi szerint „főleg a h betűben rejlik, mely a természetet utánozva lehelést, lihegést, erős kívánást jelent; innen az áh, áhít stb. szók is”34. Ugyanez az „átlelkesített” (nem szilárd anyagi, hanem levegős) h tő van jelen a Hamm! mondatértékű indulatszóban, vagy az ‘éhség’ jelentésű angol hunger főnévben, de egybevethető vele hal, hál, halál, lehel, sőt igei jelentésű lehet szavunk is, ahol a h a teremtéstörténet két aspektusát, az élet és a halál fogalomkörét kapcsolja össze. Ha viszont a szövegben konkrétan fellelhető éj tőből indulunk ki, a bűnbeesés jelképiségével való közvetlen összeolvashatóság lehetősége is fölmerül. Hisz a tiltott gyümölcs elfogyasztása nem más, mint az anyagi világba való alámerülés, belefeledkezés, ejtőzés aktusa, az almában rejlő álomvilág, az éj birodalmának feltárulása, végigjárása (lásd az emberpár álomba merülését Madách Tragédiájában). S minthogy ejt szavunk Czuczor és Fogarasi szerint szabályos (s=j) hangmegfeleltetéssel azonosítható esik→este szavunkkal, az éj és a bűbeesés közötti jelentéskapcsolat etimológiailag is igazolhatóvá válik. Az éj tőnek a fenti jelentés– összetevőket tartalmazó, szinkretikus (igei-névszói) használatára példa az ugyancsak
31
A fenti példa arra mutat, hogy az eszikkel egy tőről metszett alapigéink és névszavaink nemcsak alakilag hasonlóak, de jelentéskörük is fedésbe hozható. Így pl. az ad, ed, mely főneveinkben a második személyű birtokrag alakváltozata (lásd sálad, könyved), látszólag eltérő jelentésű igék töve lesz. Az ad és az etet jelentésköre azonban voltaképp olyan közel áll egymáshoz, hogy mint szinonimák akár föl is cserélhetőek — lásd a beadja neki és a beeteti konkrét képzet–azonosságon alapuló átvitt ‘becsapja’ jelentését, vagy a kiadja magából az ételt szófordulatot, mely ‘kihányja’ jelentésével mintegy az evés ellentétét fejezi ki. Lásd ehhez etimológiai párhuzamként az ‘etet’ jelentésű votják ud szóalakot. Vö. SÁRA PÉTER Ősi szavaink nyomában iráni és turáni tájakon. Püski, l999. 14. 32 Vö. FERCSIK ERZSÉBET—RÁCZ JUDIT Hogy hívnak? (Könyv a keresztnevekről). Korona, Bp. l997. 33 Vö. id. mű, 101. 34 Vö. id. mű ÉH címszavát.
176 Czuczor és Fogarasi által említett ‘hígmérték” jelentésű székely ejtel szóalak; az „egy ejtel bor” jelentése ‘egy ital bor’ — ti. „mennyit valaki egyszerre megiszik”. 35 Az övé és övék esetében teljes az alaki egybeesés az ige és a birtokos névmás között. Feltevésem megfogalmazásakor (mint arra dolgozatom címével is utalni szándékoztam volna), ez a meglepő egyezés volt a kiindulópont: „És [Éva] adá az ő férjének is, hogy vele együtt ennék: és az is övék.” Vélhetően ugyanez az ev (ëv) tő jelenik meg az ige ma használatos egyes szám harmadik személyű múlt idejű alakjában (evett), mely történetileg az elbeszélő múlt v-jének feleltethető meg. Az igét azonban ő-vé válásként is olvashatjuk; a Halotti beszédben alább erre utalnak a személyes névmás iv, w(t) és uv(t) alakváltozatai. De ugyanezt a tövet gyaníthatjuk öv főnevünkben, a beavatás ősi jeltárgyában, mely rangjelzésre, személyazonosításra szolgál36, (s mely Czuczor és Fogarasi szerint ív (!)szavunkkal is egybevethető37), valamint a -vé, -vá képzőben (pl. fiúvá, élővé), de a mód- és állapothatározó -va toldalékában is (pl. alva); s vélhetően ugyanez a tő van jelen az eszközre, illetve társra utaló -val/vel határozóragban (lásd a nálam és a tőlem mellett a velem, veled, vele... teljes paradigmáját); valamint válik és van igénkben, mely utóbbiban a v egyfajta múlt időt38 jelöl, míg az n a mostba átnyúló tartós fennállás jelen idejére utal. S az Édenhez, illetve Ádámhoz hasonlóan a bűnbeesés női főszereplőjének (az első almaevőnek!) neve, az Éva az övé birtokos névmásból úgyszintén kiolvasható. Nem azt állítom természetesen, hogy a bűnbeesés helyszínének és főszereplőinek neve kizárólag a fenti módon volna értelmezhető. Tudvalevő, hogy az Ádám a héberben ‘/vörös/ földből való ember’-t, az Éva ‘minden élők anyjá’-t jelent; szófejtésünkhöz legközelebb (lásd az édes melléknév hasonló jelentéseit) az Éden héber olvasata áll: ‘elragadtatás, gyönyörűség, kedvesség, öröm’.39 Azt azonban állítom, hogy jelen esetben — e nevek természetes magyar szövegkörnyezetéből adódóan — az általunk javasolt olvasat tekinthető elsődlegesnek, s a héber „eredeti” csak másodlagosnak. Feltéve persze, ha egyet tudunk érteni abban, hogy számunkra a Genezis könyvének személyre (azaz népünkre, nyelvünkre) szabott üzenete a legfontosabb.40 Ezt megfejtendő egy olyan rendszerelvű, a jelentésképződés és a nyelvteremtés élő folyamatára kérdező olvasat jöhet csak számításba, melyhez anyanyelvünk egymással szervesen összefüggő grammatikai és lexikai elemei, s nem 35 Vö. id. mű EJT címszavát. A fenti példa arra is utal, hogy az enni — inni, étel — ital nyelvünkben egy tőről fakadó alakváltozatok, melyekben a szókezdő magánhangzók a közös alapjelentést alterálják. 36 Lásd az ÖV címszót in: HOPPÁL MIHÁLY–JANKOVICS MARCELL–NAGY ANDRÁS – SZEMADÁM GYÖRGY Jelképtár. Helikon, Bp. l990. 37 Vö. id. mű ÖV címszavát. 38 A v (szemben a t-vel) egyfajta jelenbe idézett, jelenbe érő múltat jelölhet, talán ezért is válhatott az elbeszélő múlt kifejező eszközévé, másrészt a jelenben megelőlegezett múltra, a befejezettségre utalhat (lásd a jelen idejű ‘esznek’ ewnek tőváltozatát az MNYTESZ ESZIK címszavában). 39 Vö. az ÁDÁM, ÉVA, ÉDEN címszavakat in: Bibliai nevek és fogalmak. 40 Érdekes adalék ehhez, hogy az Ádám nevében benne rejlő da tőváltozatai megtalálhatóak az ie. első évezred első felében keletkezett szanszkrit Upanisádok (Titkos tanítások) szövegében is: datta ‘adj’, dajadhvam ‘légy együttérző’, damjata ‘fegyelmezd magad’ jelentéssel. T. S. Eliot „szófejtését”, költői kommentárját Waste Land című nevezetes költeményéből Vas István fordításában idézzük, kiemelve, ahol a magyar verzió az angolhoz képest a szó alaki egyezése folytán közelebb áll az eredetihez: „Aztán a mennydörgés beszélt / DA / Datta: és mit adtunk? (angolul: what have we given?) Lásd az orosz da ‘igen’ – daty ‘adni’ – dam ‘adom’ szóalakokat, melyek úgyszintén egy valaha egységes nyelvi univerzum nyomait őrzik. Vö. T. S. ELIOT The Complete Poems and Plays 1909-1950. Harcourt Brace and Company. New York, 1959. 49-50. Magyarul: Uő: Versek, drámák, macskák könyve. Európa, Bp. 1986. 66.
177 az elszigetelt, eredeti (idegen) nyelvi kontextusukból kiragadott párhuzamok, „egzakt” etimológai szófejtések és nyelvtani kategóriák adhatják kezünkbe a kulcsot. Tanulságosak lehetnek viszont azok a pszichológiai kutatások, melyek a gyermek beszédfejlődését nyomon követve a Bábel-előtti ősnyelv univerzális jellemzőit tárják fel. Ezek a nyelvi gondolkodás kezdeteire irányuló megfigyelések láthatóan alátámasztják hipotézisünket, melyet a szinkretikus igei-névszói paradigma kitüntetett nyelvi státuszáról fogalmaztunk meg. Piaget az „érzékszervi-mozgásos intelligenciától a fogalmi (verbális) intelligenciához vezető útra” vonatkozó vizsgálatait összegezve arra a következtetésre jut, hogy „a gyermek első szavai nem tárgyakat, illetve személyeket jelölnek, hanem olyan különleges cselekvéseket (...), amelyek érdeklik a gyermeket, vagy vele kapcsolatosak.”41 Majd tovább: „A gyermek olyan világból indul el, amelyben nincsenek tárgyak, nincs anyagi állandóság; a különféle érzeteknek megfelelően többféle tér van, ezek a saját testre centráltak; időbelileg csupán a saját cselekvés élményszerű pillanata létezik.”42 Az idézetből világosan kitetszik, hogy míg nyelvészeink alapnyelvet illető szemlélete tárgycentrikus, és az igét a névszóból (Horger), illetve az igeragot a névmásból (Czuczor és Fogarasi) származtatható másodlagos képződménynek tekintik, ez a pszichológiai felfogás cselekvéscentrikus, és a tárgyi aspektust mellőzi. Holott a „saját testre centrált ... cselekvés élményszerű pillanatában” — melynek elsődleges formája az evés, a szopás, az anyával való testi érintkezés — egyidejűleg benne foglaltatik mindkét aspektus. Olyan magamagát gyarapító ösztöntevékenység ez, mely a testi önérzékelésen keresztül az énné válás folyamatát indítja el, miközben az anyában a gyermek által birtokba veendő külső világmindenség, a magzat-létben vele még szervesen összetartozó másik fél személyesül. Az anya alakjához azonban elsődlegesen az „ennen énemmé” való (vissza)változtatás vágyképe kapcsolódik (lásd az anyám — enyém alaki hasonlóságát); a tárgyiasuló második személy, a te ősképe, az énről leváló külső világ tevőleges megszemélyesítője az apa lesz. Ez az univerzális jelenség43 a magyar nyelvi gondolkodásban különös jelentőségre tesz szert: a harmadik személyben — eltérően az indoeurópai nyelvektől — mi nem különböztetünk meg nemeket, így a két nemi szerep (illetve a harmadik, a semleges nem) nincs eleve „leosztva”, rögzítve; a női és férfi minőség az apaság— anyaság ősképzetét őrző én-te viszonyban ölt testet, miközben a két fél státusza, szerepköre egymással fölcserélhető, illetve egymásban tükröztethető. Példa erre a „Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat” szólás, melyből kiderül, hogy nyelvünk a második személyt az én részének, másik felének tekinti, és viszont: a te(n)-ben az én tárgyiasul, válik személyként foghatóvá. Míg az én-te viszony a duális isten-képzet (ősanya—ősatya) földi megtestesülése az ősszülőkben, a Szentháromság harmadik tagja, az ő az anyáról leváló gyermekre mutat, az anyai fogantatású én függetlenedését, önállósodását jelzi az n hangzó elhagyásával. Az anyai eredetre (emlőre) utalnak vissza ugyanakkor az ő névmás n-nel kiegészülő toldalékos alakjai: az ennen—önnön, enmagad—önmagad szinoníma-pár, vagy az én-tudat — öntudat jelentésbeli közelsége. Így ér össze, szervesül nyelvünkben a bűnbeesés, az ősszülők földi történetének kezdete és az 41
Vö. JEAN PIAGET Szimbólumképzés a gyermekkorban. Paulus Hungarno/Kairosz, 1977. 373. Vö. id. mű, 436. 43 Lásd erről id. mű, 370. 42
178 üdvtörténeti végpont — a harmadik személy, a kétnemű (illetve nemileg definiálatlan) Ember-Isten testetöltése: a gyermek Jézus és Mária, a visszaszűziesedő női minőség iker-párosa, az én és az ő, az anyaság és a fiúság egylényegűsége az aranyalma misztériumában44.
44
Lásd erről RÓHEIM GÉZA Psychoanalysis és ethnológia. Ethnográfia, 1918. 8/5-6. 230.
179 MELLÉKLET
180
181
182
183
184
185
FELHASZNÁLT IRODALOM Arany János művei: ARANY János: Összes művei I. Kisebb költemények (sajtó alá rend. VOINOVICH Géza; szerk. BARTA János). Akadémiai, Bp. 1951. ARANY János: Összes művei II. Az elveszett alkotmány; Toldi; Toldi estéje (sajtó alá rend. VOINOVICH Géza; szerk. BARTA János). Akadémiai, Bp. 1951. ARANY János: Összes művei III. Elbeszélő költemények (sajtó alá rend. VOINOVICH Géza; szerk. BARTA János). Akadémiai, Bp. 1952. ARANY János: Összes művei IV. Keveháza; Buda halála; A hun trilógia töredékei (sajtó alá rend. VOINOVICH Géza; szerk. BARTA János). Akadémiai, Bp. 1953. ARANY János: Összes művei V. Toldi szerelme; A daliás idők (első és második dolgozat) (sajtó alá rend. VOINOVICH Géza; szerk. KERESZTURY Dezső). Akadémiai, Bp. 1953. ARANY János: Összes művei VII. Drámafordítások 1. (sajtó alá rend. RUTTKAY Kálmán; szerk. KERESZTURY Dezső). Akadémiai, Bp. 1961. ARANY János: Összes művei X. Prózai művek 1. (sajtó alá rend. KERESZTURY Mária; szerk. KERESZTURY Dezső). Akadémiai, Bp. 1962. ARANY János: Összes költeményei (jegyzetek: VOINOVICH Géza; sajtó alá rend. KERESZTURY Dezső). Szépirodalmi, Bp. 1962. ARANY János: Válogatott prózai munkái (sajtó alá rend. és szerk. KERESZTURY Mária és . KERESZTURY Dezső). Helikon, Bp. 1968. ARANY János: Balladák, ”Őszikék” (Matúra-klasszikusok — szerk. KERÉNYI Ferenc). Bp. 1993. József Attila művei: JÓZSEF Attila: Összes művei 1. Versek 1922-28.; 2. Versek 1927-37. (sajtó alá rend. WALDAPHEL József, SZABOLCSI Miklós). Akadémiai, Bp. 1955. JÓZSEF Attila: Összes művei 3. Cikkek, tanulmányok, vázlatok (sajtó alá rend. SZABOLCSI Miklós). Akadémiai, Bp. 1958. JÓZSEF Attila: Összes művei 4. Novellák, önvallomások, műfordítások. Pótlások az 13. kötetekhez (sajtó alá rend. FEHÉR Erzsébet, SZABOLCSI Miklós). Akadémiai, Bp. 1967. JÓZSEF Attila: Minden verse és versfordítása (szerk. STOLL Béla). Szépirodalmi, Bp. 1980. JÓZSEF Attila: Tanulmányok és cikkek 1923-1930. I-II. (sajtó alá rend. HORVÁTH Iván és TVERDOTA György). Osiris, Bp. 1995. JÓZSEF Attila: Tanulmányok, cikkek, levelek (sajtó alá rend. SZABOLCSI Miklós). Szépirodalmi, Bp. 1977. JÓZSEF Attila: Szabad-ötletek jegyzéke (közzétette: STOLL Béla). AtlantiszMedvetánc, Bp. 1990.
186 AISÓPOS meséi (ford.; utószó és jegyz.: SARKADY János). Európa, Bp. 1987. A keresztény művészet lexikona (szerk. Jutta SEIBERT). Corvina, Bp. 1986. A Latin Nyelv Szótára (összeállította: Dr. FINÁLY Henrik). Franklin, Bp. 1884. A Magyar Nyelv Értelmező Szótára I-VII. (szerk. MTA Nyelvtudományi Intézete). Akadémiai, Bp. 1959-1966. A Magyar Nyelv Történeti-Etimológiai Szótára I-IV. (szerk. KISS Lajos, PAPP László, KUBÍNYI László, S. HÁMORY Antónia, ZAICH Gábor). Akadémiai, Bp. 19671984. Angol–Magyar Nagyszótár (főszerk. ORSZÁGH László, MAGAY Tamás). Akadémiai, Bp. 1998. Az el nem ért bizonyosság. Elemzések Arany lírájának első szakaszából (szerk. NÉMETH G. Béla). Akadémiai, Bp. 1972. Az esztendő köre (A Napút 12 téridő-egységének vázlatos jellemzése). Örökség Könyvműhely, 1999. BABITS Mihály: Összegyűjtött versei. Szépirodalmi, Bp. 1963. BAGOLY Csilla: Tetemrehívás (Egy öngyilkosság szövegnyomozása).=Új Holnap, 1997. szept. 39-62. BAHTYIN, Mihail: Beszédelméleti jegyzetek.=Uő: A beszéd és a valóság. Gondolat, Bp. 1986. 515-547. BAK Róbert: József Attila betegsége.=Szép Szó, 1938. január–február, 105-115. BAKOS Ferenc: Idegen szavak és kifejezések kéziszótára. Akadémiai, Bp. 1994. BAKTAY Ervin: A csillagfejtés könyve. (Reprint), Szépirodalmi, Bp. 1989. BAKTAY Ervin: India művészete. Képzőművészeti Alap, Bp. 1981. BALASSA Iván: A magyar kukorica. Akadémiai, Bp. 1960. BALASSI Bálint: Összes versei és levelei. Szépirodalmi, Bp. 1955. BALOGH László: József Attila. Gondolat, Bp. 1969. BARTÓK János: József Attila és Bartók két találkozása.=Új Írás, 1983/4. 106-111. BÁRCZI Géza: A Halotti beszéd nyelvtörténeti elemzése. Akadémiai, Bp. 1982. BÁRCZI Géza: Magyar Szófejtő Szótár. Bp. 1941. BENCZE Lóránt: A szóképek, az alakzatok és a metafora alkotás.=Hol tart ma a stilisztika? (szerk. SZATHMÁRY István). Nemzeti Tankönyvkiadó, Bp. 1996. 234-309. BENEDEK Elek: Világszép nádszálkisasszony. Móra, Bp. 1973. 126. BENEY Zsuzsa: A gondolat metaforái (Esszék József Attila költészetéről). Argumentum, Bp. 1999. BERGSON, Henri: A teremtő fejlődés (ford. és bev. Dr. DIENES Valéria). MTA, Bp. 1930. (Reprint: 1987.) BERZE NAGY János. Nap és tükör. Baranya Megyei Tanács, Pécs, 1982. Bibliai nevek és fogalmak. Evangéliumi Kiadó, (évszám nélkül). BÍRÓ Lajos: „Kerek Isten fája” (A magyar ősvallásról). Szerzői kiadás, Magyarország, 2001. BLACK Max: Models and Metaphors. Cornell University Press, Ithaca, 1962. BÓKAY Antal: Határterület és senkiföldje. Az én geográfiája az Eszmélet XII. szakaszában.=Újraolvasó. Tanulmányok József Attiláról (szerk. KABDEBÓ Lóránt, KULCSÁR SZABÓ Ernő, KULCSÁR-SZABÓ Zoltán, MENYHÉRT Anna). Anonymus, Bp. 2001. 158-171. Bolgár–Magyar Szótár (szerk. BÖDEY József). Akadémiai, Bp. 1956. BOSNYÁK Sándor: Meddig élt a „Napisten”?=Művészet, l974/9. 46-47. CSÖRGŐ Zoltán: A jegy szimbóluma — a Rák.=Javaslap, 1999. II/6. 8-9.
187 CSŰRÖS Miklós: Arany János: Pázmány lovag (Gondolatok Arany „víg balladájáról”)=Stud. Litt. 1995. 51-58. CSŰRÖS Miklós: „Lesz idő, hogy visszatérhet” (Jegyzetek Arany János és a századforduló korszerűségéről). Kráter Műhely Egyesület, Bp. 1994. CZUCZOR Gergely és FOGARASI János: A magyar nyelv értelmező szótára I-IV. Athenaeum, Pest, 1862-1874. Daniel és Akhat története.=Egyiptomi regék és mondák (feldolg. DOBROVITS Aladár és KÁKOSY László). Móra, Bp. 1995. 146-153. DÁVIDHÁZI Péter: „Húnyt mesterünk”. Arany János kritikai öröksége. Argumentum, Bp. 1992. DALETH, Yliaster, GWYDDBWILL, Rhiannon: A tündérek hagyatéka. Édesvíz, Bp. 1994. DRUZSIN Ferenc: „Eposzi hitel” — népi hiedelmekből. A Toldiról és a Bolond Istók első énekéről. Magyartanítás, 1992/5. 10-14. Egyiptomi halottaskönyv CXII-CXC. fejezet (ford. BÁNFALVI András). Farkas Lőrinc Imre Kiadó, 1995. EISEMANN György: Az Arany-balladák tragikumához.=Új Írás, 1990/9. 100-111. ELIADE, Mircea: Vallási hiedelmek és eszmék története I-III. (ford. SALY Noémi; szerk. PUSKÁS Ildikó, VOIGHT Vilmos; utószó: SIMON Róbert). Osiris, Bp. 1994-96. ELIOT, T. S.: The Complete Poems and Plays 1909-1950. Harcourt Brace and Company, New York, 1959. ELIOT, T. S.: Versek; Drámák; Macskák könyve. Európa, Bp. 1986. ERDÉLYI József (ford.) A szarvassá vált fiúk (Román népballada Bartók Béla gyűjtéséből).=Nyugat, 1930. I. 60-61. Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár. Akadémiai—Kritérion, Budapest—Bukarest, 1993. FARKAS József: A pneumatikus ember (FARKAS József bibliatanulmányai 5.). Bp. 1995. FERCSIK Erzsébet—RÁCZ Judit: Hogy hívnak? (Könyv a keresztnevekről). Korona, Bp. 1997. FILORAMO, Giacomo: A gnoszticizmus története. Hungarus Paulus—Kairosz, Bp. 2000. Finn–Magyar Szótár (szerk. PAPP István). Akadémiai, Bp. 1968. FODOR András: „Futtam, mint a szarvasok”.=Tiszatáj, 1980/4. 16-19. FODOR András: A Cantata profana szövegének költői fordítása.= Forrás, 1993/3. 5764. FÓNAGY Iván: A költői nyelvről. Corvina, Bp. (évszám nélkül). Francia–Magyar Szótár I-II. (szerk. ECKHARDT Sándor). Akadémiai, Bp.1973. FRANZ, Marie-Lonise von: Az individualizáció folyamata.=C. G. Jung: Az ember és szimbólumai. Göncöl, Bp. 1993. 157-230. FRAZER, James George: Az aranyág. Osiris—Századvég. Bp. 1995. FREJDENBERG, Olga: Metafora=Poet’ika. Trudi russ’kih i s’ov’ets’kih poet’ičes’kih skol (szerk. Gyula KIRÁLY, Árpád KOVÁCS). Tankönyvkiadó, Bp. 1982. 61-78. FÜST Milán: Jegyzetek József Attiláról.=Emlékezések és tanulmányok. Magvető, Bp. 1967. 491-495. FŰZFA Balázs: Közelében a télnek (A kommunikáció és az erotika szerepe Arany János néhány balladájában).=Életünk, 1994/9. 837-843. Gilgames. Agyagtáblák üzenete (ford. RÁKOS Sándor). Európa, Debrecen, 1966. GOETHE, J. W.: Faust (a tragédia első része — ford. MÁRTON László). MatúraKlasszikusok, Ikon, 1994. GRANDPIERRE Attila: Az élő világegyetem könyve. Válasz, Bp. 2002.
188 GYERTYÁN Ervin: József Attila. Szépirodalmi, Bp. 1970. HAMVAS Béla: Scientia Sacra. Magvető, Bp. 1988. Hangszerek enciklopédiája. Gemini, Bp. 1996. HANSÁGI Ágnes: Diszkusszió nélküli vita: néma-játék. A Klárisok-vita mint hatástörténeti paradigma.=Újraolvasó. Tanulmányok József Attiláról (szerk. KABDEBÓ Lóránt, KULCSÁR SZABÓ Ernő, KULCSÁR-SZABÓ Zoltán, MENYHÉRT Anna). Anonymus, Bp. 2001. 109-121. HEIDEGGER, Martin: „...költőien lakozik az ember...” Válogatott írások. T-Twins Kiadó—Pompeji, Bp.– Szeged, 1994. HERVAY Tamás: A Napút — avagy a zodiákus, az állatöv és az évkör... MaGeRő füzetek, 3. (évszám nélkül). HÉDERVÁRY Péter: Évezredek, vulkánok, emberek. Kossuth, Bp. 1981. HINNELS, R. John: Perzsa mitológia. Corvina, Bp. 1992. HOPPÁL Mihály — JANKOVICS Marcell — NAGY András — SZEMADÁM György: Jelképtár. Helikon, Bp. 2000. HORGER Antal: A magyar igeragozás története. Szeged, 1931. HORVÁTH Kornélia: Nyelv és szubjektum a lírában (Oszip Mandelstam és József Attila költészetéből vett példákkal).=A szótól a szövegig és tovább. Tanulmányok az orosz irodalom és költészettan köréből (szerk. KOVÁCS Árpád és NAGY István). Argumentum, Bp. 1999. 165-202. Hozott isten, holdacska! (Finnugor varázsigék, imádságok, siratók); (szerk. BERECZKI Gábor; ford. ÁGH István). Európa, Bp. 1979. HUGES, Ted: Crow (From the life and songs of the crow). London—Boston, 1970. Magyarul: A varjú (ford. BÁTHORY Csaba). Orpheusz, Bp. 1997. HUMBOLDT, Wilhelm von: Válogatott írásai (ford. RAJNAI László; jegyzetek és utószó: TELEGDI Zsigmond). Európa, Bp. 1985. ILLYÉS Gyula: Hetvenhét magyar népmese. Móra, Bp. 1977. ILLYÉS Gyuláné: József Attila utolsó hónapjairól. Szépirodalmi, Bp. 1987. IPOLYI Arnold: Magyar Mythológia. Kiadta: Heckenast Gusztáv, Pest, l854. Reprint: Európa, 1987. JANKOVICS Marcell: A fa mitológiája. Csokonai, Debrecen, l991. JANKOVICS Marcell: A Nap könyve. Csokonai, Debrecen, 1996. JANKOVICS Marcell: Jelkép-kalendárium. Panoráma, Bp. 1989. JANKOVICS Marcell: Mély a múltnak kútja. Csokonai, Debrecen, 1998. JUNG, C. G.: A szellem szimbolikája (ford. BODROG Miklós, HALASI Zoltán). Európa, Bp. 1997. JUNG, C. G.: Aion (Adalékok a mély-én jelképiségéhez); (ford. VIOLA József). Akadémiai, Bp. 1993. KÁKOSY László: Fény és káosz. Gondolat, Bp. 1984. KÁLMÁNY Lajos: Boldogasszony ősvallásunk istenasszonya. Akadémiai, Bp. 1885. KÁLMÁNY Lajos: Néphagyományunk hollója=Hagyományok 2. Vácz, 1914. KALLÓS Zoltán: Balladák könyve. Helikon, Bp. 1977. KAPITÁNY Ágnes—KAPITÁNY Gábor: A szó, amely a műalkotásban saját keletkezésének szerepét játssza. József Attila költészetének egy jellemző vonásáról.=Literatura, 1979/1. 87-97. KECSKÉS András—SZILÁGYI Péter—SZUROMI Lajos: Kis magyar verstan. Bp. 1984. KELEMEN József: Egyedem, begyedem (folklorisztikai és nyelvészeti tanulmány). Szeged, 1937.
189 KEMÉNY Katalin. Az ember, aki ismerte a saját neveit (Széljegyzetek Hamvas Béla Karneváljához). Akadémiai, Bp. 1990. KERÉNYI Károly: Az égei ünnep. Kráter, Bp. 1995. KERTÉSZ Manó: Szokásmondások. Révai, Bp. 1922. KIERKEGAARD, Sören: Mozart Don Juanja. Magyar Helikon, Bp. 1972. KIRÁLY Gyula: Reneszánsz és XIX. század — Hamlet és Raszkolnyikov.=Uő: Dosztojevszkij és az orosz próza. Akadémiai, Bp. 1983. 285-318. Kortársak József Attiláról (1922-1945) I-III. (sajtó alá rend. és jegyz. TVERDOTA György; szerk. BOKOR László). Akadémiai, Bp. 1987. KÓS Károly (ifj.): Eszköz, munka, néphagyomány. Kriterion, Bukarest, 1979. KOSZTOLÁNYI Dezső: Összegyűjtött munkái I. Révai, Bp. 1936. KOVÁCS Árpád: A költői beszédmód diszkurzív elmélete = A szótól a szövegig és tovább (Tanulmányok az orosz irodalom és költészettan köréből). Argumentum, Bp. 1999. 11-66. KOVÁCS Árpád: A filológiai aktus.=Literatura, 2002/4. 395-426. Költők egymás közt (szerk. DOMOKOS Mátyás). Szépirodalmi, Bp. 1969. KULCSÁR SZABÓ Ernő: „Szétterült ütem hálója”. Hang és szöveg poétikája: a későmodern korszakküszöb József Attila költészetében.=Újraolvasó. Tanulmányok József Attiláról (szerk. KABDEBÓ Lóránt, KULCSÁR SZABÓ Ernő, KULCSÁR-SZABÓ Zoltán, MENYHÉRT Anna). Anonymus, Bp. 2001. 15-41. KULCSÁR SZABÓ Ernő: A magyar irodalom története 1945-1991. Argumentum, Bp. 1995. KULCSÁR-SZABÓ Zoltán: Utak az avantgarde-ból. Megjegyzések a későmodern poétika dialogizálódásának előzményeihez Szabó Lőrinc és József Attila korai költészetében.= Újraolvasó. Tanulmányok József Attiláról (szerk. KABDEBÓ Lóránt, KULCSÁR SZABÓ Ernő, KULCSÁR-SZABÓ Zoltán, MENYHÉRT Anna). Anonymus, Bp. 2001. 91-108. LÁSZLÓ Ferenc: Bartók Béla. Kriterion, Bukarest, 1980. LENDVAI Ernő: Bartók dramaturgiája. Színpadi művek és a Cantata profana. Zeneműkiadó Vállalat, Bp. 1964. Lengyel–Magyar Szótár (szerk. CSORBA Tibor). Akadémiai, Bp. 1958. LEVENDEL Júlia — HORGAS Béla: A szellem és a szerelem (József Attila világképe). Gondolat, Bp. 1970. LOTMAN, Jurij – USZPENSZKIJ, Borisz: Mítosz–Név–Kultúra (ford. PÁLFI Ágnes).=Kultúra és Közösség, 1988/1. 3-19. LOTMAN, Jurij: A szüzsé eredete tipológiai aspektusból. = Kultúra, szöveg, narráció. Orosz elméletírók tanulmányai (szerk. KOVÁCS Árpád, V. GILBERT Edit). Janus Pannonius Egyetem, Pécs, 1994. 82-118. LOTMAN. Jurij: Történelmi törvényszerűségek és szövegstruktúra. (kézirat) (ford. SZITÁR Katalin). LŐRINCZ Csongor: Allegorizáció és jelcserélgetés József Attilánál. = Újraolvasó. 122141. LŐRINCZ Ibolya—PAP Gábor: A János vitéz és a Tarot. Örökség Könyvműhely, 1998. LÜKŐ Gábor: A magyar lélek formái. Exodus, Bp. 1942. Reprint: Baranya Megyei Könyvtár, Pécs, 1987. Magyar népballadák (vál. KRIZA Ildikó). Szépirodalmi, Bp. 1968. Magyar népdalok (szerk. ORTUTAY Gyula). Szépirodalmi, Bp. 1975. Magyar Népköltési Gyűjtemény. Népdalok és mondák 1-3. (szerk. és kiadja: ERDÉLYI János). Pest, 1846-48.
190 Magyar Nyelvőr III. (szerk. SZARVAS Gábor). Bp. 1874. Magyar Nyelvtörténeti Szótár I-III. (szerk. SZARVAS Gábor és SIMONYI Zsigmond). Kiadta: Hornyánszky Viktor, Bp. 1890-93. Magyar Tájszótár (szerk. SZINNYEI József). Kiadta: Hornyánszky Viktor, Bp. I. 18931896.; II. 1897-1901. MAJOROS Valéria: A „Medáliák”-ról = Költőnk és korunk (Tanulmányok József Attiláról); (szerk. FENYŐ D. György, GELMICZKY György). Bp. 1981. 275286. MARGALITS Ede: Magyar Közmondások és közmondásszerű szólások. Kiadta: Kókai Lajos, Bp. 1897. Reprint: 1990. MENYHÉRT Anna: Talán eltűnik hirtelen... Egy József Attila-vers „én”-je.=Literatura, 1988/1. 52-60. MELETYINSZKIJ, Jelezar: A mítosz poétikája. Bp. 1985. MERÉNYI László: Eredeti népmesék. Heckenast, Pest, 1861. „Miért fáj ma is?” Az ismeretlen József Attila (szerk. HORVÁTH Iván, TVERDOTA György). Balassi, Közgazdasági és Jogi Kiadó, Bp. 1992. MIKLÓS Tamás: József Attila metafizikája. Magvető, Bp. 1988. MOHÁCSY Károly: Irodalom II. Nemzeti Tankönyvkiadó, Bp. 1993. MOLINA, T.: A sevillai szédelgő és a kővendég (ford. BERCZELI A. Károly).=Örök Don Juan (szerk. HEGEDŰS Géza). Helikon, Bp. 1968. 9-93. MOLNÁR V. József: Kalendárium (Az esztendő körének szokásrendszere). Örökség Könyvműhely, 1998. MÓSER Zoltán: Bartók és József Attila.=Tiszatáj, 1981/3. 44-52. NAGY Zsófia: Antik Érosz és barokk érzékiség.=Irodalomtudomány, 2002/1-2. 200216. Naprendszerünk harmóniája (jegyzi: H. P.)=Fővárosi Lapok, 1877. május 9. NEMES NAGY Ágnes: József Attila: Eszmélet.=Miért szép? Gondolat, Bp. 1974. 326334. NEMES NAGY Ágnes: A hegyi költő. Magvető, Bp. l984. Német–Magyar Szótár (készítette: HALÁSZ Előd). Akadémiai, Bp. 1990. NÉMETH Andor: József Attiláról. Gondolat, Bp. 1989. NÉMETH G. Béla: Még, már, most. József Attila egy kései verstípusáról: az idő- vagy létszembesítő versről.=Uő: Hosszmetszetek és keresztmetszetek. Szépirodalmi, Bp. 1987. 297-314. NÉMETH László: Nincsen apám, se anyám.=Két nemzedék. Magvető és Szépirodalmi, Bp. 1967. 270-273. NIETZSCHE, F. Ím-igyen szóla Zarathustra (ford. Dr. WILDNER Ödön). Grill Károly Könyvkiadóvállalata, 1908. NYILASY Balázs: Arany János. Korona, Bp. 1998. ODORICS Ferenc: Az Eszmélet újraolvasása.=Újraolvasó. Tanulmányok József Attiláról (szerk. KABDEBÓ Lóránt, KULCSÁR SZABÓ Ernő, KULCSÁRSZABÓ Zoltán, MENYHÉRT Anna). Anonymus, Bp. 2001. 172-179. Olasz–Magyar Szótár (főszerk. HERCZEY Gyula, JUHÁSZ Zsuzsanna). Akadémiai, Bp. 2000. O. NAGY Gábor: Magyar szólások és közmondások. Gondolat, Bp. 1976. Orosz–Magyar Szótár I-II. (szerk. HADROVICS László, GÁLDI László). Akadémiai, Bp. 1981. OVIDIUS, Naso Publius: Átváltozások (Metamorphoses). Európa, Bp. 1982. OVIDIUS, N. P.: Az által-változásokról (Metamorphoses); (szabad ford. és bev.: VISKI T. Pál). Ref. Koll., Kolozsvár, 1802.
191 Ógörög–Magyar Szótár (szerk. SOLTÉSZ Ferenc, SZINNYEI Endre). Sárospatak, 1875. Reprint: Könyvértékesítő Vállalat, Bp. 1984. Ószékely népballadák (vál. FARAGÓ József). Kriterion, Bukarest—Kolozsvár, 1999. PANNONIUS, Janus: Válogatott versei. Szépirodalmi, Bp. 1953. PAP Gábor: Jó pásztorok hagyatéka. Magányos Kiadó, Debrecen, 1993. PAP Gábor: A Napút festője — Csontváry Kosztka Tivadar. Pódium Műhely Egyesület, Debrecen, 1992. PAP Gábor: Csak tiszta forrásból (Adalékok Bartók Cantata profanájának értelmezéséhez). 1. kiad.: Kós Károly Egyesülés, Bp. 1990.; 2. kiad.: Magányos Kiadó, Debrecen, 1999. PAP Gábor: Nefelejts (Emlékezetre méltó dolgok népmeséinkről, csillagainkról, sorsunkról). Örökség Könyvműhely, 2000. PAP Gábor: Hazatalálás (Művelődéstörténeti írások). Püski, Bp. 1999. PAP Gábor: Népmeséink és az évkör.=Csodakút (szerk. PAP Gábor). Pontifex, 1994. 956. PAP Gábor: Karácsony a magyar csillagos égen. Főnix, Debrecen, 1997. PAP Gábor—SZABÓ Gyula: Az ember tragédiája a nagy és a kis Nap-évben. Örökség Könyvműhely, Érd. 1999. PAULER Ákos: Bevezetés a filozófiába. Danubia, Pécs, 1933. PÁLFI Ágnes: Puskin-elemzések (Vers és próza). Akadémiai, Bp. 1997. PÁLFI Ágnes: A szabadvers metrikai és poétikai megközelítéséhez (Tinyanov verselmélete magyarul. A versforma szukcesszivitása József Attila Külvárosi éj című költeményében).=ItK, 1985/2. 218-233. PÁLFI Ágnes: „A tárgy nyelve és a nyelv tárgya” (Meditáció a költészet természetéről).=Polísz, 2002. április—május, 69-71. PÁLFI Ágnes: Szili József: Arany hogy istenül (Az Arany-líra posztmodernsége).=Literatura, 1997/3. 327-332. PÁLFI Ágnes—TURCSÁNY Péter: Arany Toldija és a magyar verselés története.=ItK, 1984/3. 361-371. PÁLFI Ágnes—TURCSÁNY Péter: A verselés műfaji szemantikája Arany János Toldijában.= Irodalomtörténet, 1984/4. 936-955. PETŐFI Sándor: Összes költeményei. Szépirodalmi, Bp. 1954. PIAGET, Jean: Szimbólumképzés a gyermekkorban (ford. és bev. MÉREI Ferenc). Paulus Hungarno/Kairos, Bp. 1999. PILINSZKY János: Összes versei. Osiris, Bp. 1997. PLATÓN válogatott művei. Madách, Bratislava, l983. POTYEBNYA, Alekszandr: Jegyzetek a szóbeliség elméletéből.=Poétika és nyelvelmélet (szerk. KOVÁCS Árpád). Bp. 2002. REIMANN, Brockhaus: Zenei lexikon. Zeneműkiadó, Bp. 1985. REMENYIK Zsigmond: Költő és valóság. Magvető, Bp. 1965. 77. REVICZKI Gyula: Humor és materializmus.=Összegyűjtött művei. Atheneum, Bp. 1944. 505-516. RICOEUR, Paul: Válogatott tanulmányok. Osiris, Bp. 1999. RIEDL Frigyes: Arany János. Szépirodalmi, Bp. l982. RÓHEIM Géza: Psychoanalysis és ethnológia.= Ethnográfia (szerk. Dr. SEBESTYÉN Gyula). Magyar Néprajzi társaság, Bp. 1918. 49-90.; 207-232. RÓHEIM Géza: A bűvös tükör (vál. utószó és jegyzet VEREBÉLYI Kincső). Magvető, Bp. 1984. RÓHEIM Géza: A magyar sámánizmus.=Primitív kultúrák pszichoanalitikus vizsgálata. Gondolat, Bp. 1984.
192 ROSTÁS-FARKAS György—KARSAI Ervin: Cigány mese- és mondavilág. Bp. 1962. SÁRA Péter: Ősi szavaink nyomában iráni és turáni tájakon. Püski, Bp. 1999. SHAKESPEARE, William: The Complete Works of William Shakespeare. Hamlyn, London, 1958. SHAKESPEARE, William: Összes drámái. Helikon, Bp. 1972. SOLYMOSSY Sándor: A „vasorrú bába” és mitikus rokonai. Akadémiai, Bp. 1991. SZABÓ Lőrinc: Összegyűjtött versei. Szépirodalmi, Bp. 1969. SZABOLCSI Miklós: „Kemény a menny”. József Attila élete és pályája 1927-30. Akadémiai, Bp. 1992. SZABOLCSI Miklós: „Kész a leltár”. József Attila élete és pályája 1930-1937. Akadémiai, Bp. 1988. S’ans’krits’ko–Russ’kij S’lovar (pod. red. V. J. KULJANOVA). Russ’kij Jazik, Moszkva, 1987. SZÁSZ Ilma: A ponttól a mandaláig. Art Bt, (évszám nélkül). SZEGEDY-MASZÁK Mihály—VERES András—BOJTÁR Endre—HORVÁTH Iván—SZÖRÉNYI László—ZEMPLÉNYI Ferenc: Irodalom II. Tankönyvkiadó, Bp. 1991. SZENDREY Ákos: A magyar néphit boszorkánya. Magvető, Bp. 1986. SZENDREY Zsigmond: Szalontai babonák Arany műveiben. Ethnográfia (szerk. Dr. SEBESTYÉN Gyula). Magyar Néprajzi társaság, Bp. 1917. 138-139. SZENDREY Zsigmond: A tavasz, nyár és az ősz ünnepköreinek szokásai és hiedelmei. Klny. az Ethnográfia—Népéletből. Karcag, 1941. Szent Biblia (ford. KÁROLI Gáspár). Bp. 1980. Szent Biblia (ford. KÁROLYI Gáspár). Vizsoly, 1590.=Magyar Biblia-fordítások Hunyadi János korától Pázmány Péter századáig (válogatás, szöveggondozás, jegyzetek: NEMESKÜRTY István). Szépirodalmi, Bp. 1990. Szerbhorvát–Magyar Szótár (főszerk. KOVÁCS Kálmán). Novi Sad, 1968. SZÉLES Klára: „...minden szervem óra”. József Attila költői motívumrendszeréről. Magvető, Bp. 1980. SZILÁGYI Ferenc: Sokféle neveknek magyarázatja. RTV-Minerva, Bp. 1987. SZILÁGYI Péter: József Attila időmértékes verselése. Akadémiai, Bp. 1971. SZILI József: Arany hogy istenül (Az Arany-líra posztmodernsége). Argumentum, Bp. 1996. Szimbólumtár (szerk. PÁL József, ÚJVÁRI Edit). Balassi, Bp. 1997. Szlovák–Magyar Kéziszótár (szerk. STELCZER Árpád, VENDÉGH Imre). Akadémiai, Bp. 1973. SZMIRNOV, Igor: Dva t’ipa rekurrentnos’t’i: poezija vs. proza = Wiener Slawisticher Almanach. B. 15. 1985. SZÖRÉNYI László: Epika és líra Arany életművében=Üő:„Multaddal valamit kezdeni”. JAK füzetek, 45. Magvető, Bp. 1989. 164-207. SZUROMI Lajos: József Attila: Eszmélet. Akadémiai, Bp. 1997. TAMÁS Attila: Miért éppen a Medvetánc lett kötetcímadóvá?=Tiszatáj, 1967/ 12. 1147-1152. TÉCHY Olivér: Buddha. Gondolat, Bp. 1986. THÍMÁR Attila: Arany János: Tengeri-hántás.=Literatura, 1995/3. 309-317. THOMKA Beáta: Metafora, interpretáció, teória.=Literatura, l994/2. 204-212. TOROCZKAI-WIGAND Ede: Öreg csillagok. Műszaki, Bp. 1988. TÖRÖK Gábor: Költői rébuszok. Magvető, Bp. l979. Török–Magyar Szótár (szerk. CSÁKI Éva). Balassi, Bp. 2001. TRENTAI Gábor: Öngyilkosok képletei=Új Elixír, 1992. november. TVERDOTA György: József Attila. Korona, Bp. 1999.
193 TVERDOTA György: Ihlet és eszmélet. Gondolat, Bp. 1987. TVERDOTA György: A tizenkettedik. — Korszerűtlen elmélkedések József Attila Eszmélet-ciklusának XII. verséről.=Tiszatáj (diákmelléklet), 2002 április. Újgörög–Magyar Szótár (készítette: LÉVAY István, VIDA Aladár). Kiadta: Lampel Róbert, Bp. 1887. Új Magyar Népköltési Gyűjtemény IX. Népmesék Heves- és Jász- Nagykun- Szolnok megyéből (gyűjt. BERZE NAGY János; jegyzetek: KATONA Lajos). Atheneum, Bp. 1907. Új Magyar Tájszótár I-IV. (főszerk. B. LŐRINCZY Éva). Akadémiai, Bp. 1979-2002. Új Testamentom (ford. KÁROLI Gáspár). Bibliatársulat, 1969. Vallástörténeti lexikon (írta: GECSE Gusztáv). Bp. Kossuth, 1975. Vadrózsák. Székelyföldi népköltési gyűjtemény (szerk. KRIZA János). Kolozsvártt, 1863. VÁGÓ Márta: József Attila. Szépirodalmi, Bp. l978. VARGYAS Lajos: Balladáskönyv. Zeneműkiadó, Bp. 1979. VISKI Károly: A szalontai nép nyelvéből. Magyar Nyelvőr, Klny. 1913. WINKLER Zoltán: „Akarta a fene”... avagy Arany János balladái asztrálmitikus kutatások fényében.=Hunnia, 1996/3. 58-67.
194 ÖSSZEFOGLALÁS Két önálló fejezetből álló disszertációmban Arany János és József Attila néhány jellegadó, klasszikussá vált alkotását elemezve arra teszek kísérletet, hogy e művek szimbolikus jelentéstöbbletét, költői világképét a mitopoétika ősi jelkészletének, illetve az asztrálmitikus hagyomány univerzális jelrendszerének segítségével tárjam fel és tegyem új módon értelmezhetővé. Arany Vörös Rébék című balladájában a szem kulcsmotívumának kettős (‘mag’ és ‘látószerv’) jelentéséből és ambivalens jelképiségéből kiindulva, majd a címszereplő állatalteregójához, a varjúhoz kapcsolódó mitikus képzetek történeti változását (fehér Nap-madár— >károkozó fekete madár) nyomonkövetve jutok arra a belátásra, hogy a ballada konfliktusszituációja az asztrálmitikus hagyomány évköri modelljén a termékenység–terméketlenség jegytulajdonság-párosát kijelölő Rák–Bak tengelyre vetíthető (ennek jogosultságát támasztják alá a rák–kár palindromát játékba hozó közmondásaink is). Mindezek alapján a művet olyan kétesélyes megváltástörténetként értelmezem, melynek végkifejletében — a halott Pörge Dani szemét magának követelő varjú-asszony jelenetében — drámai módon tárul fel a földi értelemben lezáratlan cselekmény tétje: az elsötétülés vagy megvilágosodás, fényelnyelés vagy fényfelszabadítás alternatívája. A másik Arany-ballada, a Tengerihántás cselekményét — ellentétben a szereplők földi végzetére fókuszáló korábbi értelmezésekkel — a szerelem mennyei beteljesülése felől közelítem meg. Tuba Ferkó és Dalos Eszti égi nászának helyszínét (támaszkodva a költő jegyzetének néprajzi adalékára is) a Tejúttal azonosítom, amely a nemzeti üdvtörténet mitikus helyszíneként Arany eposzában, Az elveszett alkotmányban és tervezett Csaba-trilógiájában ugyancsak kulcsszerepet játszik. Olvasatomban a földi szerelem kudarca nem Tuba Ferkó tragikai vétségéből, a hűtlenségéből fakad, hanem abból a mindkét nem számára kedvezőtlen konstellációból, amely az idő kozmikus „kizökkenése”, a precessziós csúszás folytán immár kétezer éve gátolja a teremtő erők földre áramlását. A cselekmény asztrálmitikus interpretációja új megvilágításba helyezi a műfaji specifikumot is: meglátásom szerint e ballada az ősi dramatikus formák örököseként a termékenységet előmozdító rítusok funkcióját veszi át, a történetmondás aktusának ritualizálása révén avatva be hallgatóságát az égi és földi szerelem misztériumába. Első József Attila-tanulmányomban a „Talán eltűnök hirtelen / akár az erdőben a vadnyom” kezdetű költeményt értelmezendő arra keresem a választ, hogy a (vad)nyom „kulcsszó” miként olvasható az életmű kontextusában; nem a lírai „én” eltűnését teoretizáló hermenutikai interpretáció műszavaként, hanem azon korábbi költemények fényében, melyekben a Cantata profana átváltozás-motívuma, illetve a mitikus szarvas alakja megjelenik. Egyrészt a bartóki műtől függetlenül (Erősödik; A csodaszarvas), másrészt, a Bánat és a Talán eltűnök hirtelen esetében, a kolinda két fordítás-variánsára reflektáló költői megnyilatkozásként (e feltevésemet az utóbbi, 1937-ben született költeményt illetően az támasztja alá, hogy a „hídnál csodaszarvasnyom” motívuma csak az 1936-ban publikussá vált Bartók fordította verzióban szerepel). A metrika és a metaforika bonyolult összjátékára fókuszáló verselemzésem ugyancsak azt támasztja alá, hogy a Talán eltűnök hirtelen a bartóki kolinda lírai parafrázisaként értelmezhető. Olyan átváltozástörténetként, melyben a növényi-, állati- és emberi létfokozat stációi (a kolinda szüzséjével ellentétben) többféle időrendben is olvashatóak — a lírai „én” folyamatos útonléte és metamorfózisa révén hozva létre azt a közvetítői státuszt, mely olvasatomban itt (akárcsak a Bánat esetében) a József Attila-i „versszubjektum” sajátja.
195 Eszmélet-elemzésemben a negyedik rész aforisztikus tételsorának kvázi-lexémaként ismétlődő bokra szóalakjából kiindulva („Csak ami nincs, annak van bokra, / csak ami lesz, az a virág, / ami van, széthull darabokra”) József Attila időszemléletének modellezésére teszek kísérletet — rámutatván arra, hogy a jelen széthullásának konstatálásával egyidejűleg, a költői nyelv teremtő potenciáljának aktivizálása révén itt a nincsből a leszbe, a kezdet kezdetének teremtés-közegébe való visszatérés esélye is megszólaltatik. Ez az ellentétes irányban ható kettős tendencia az asztrálmitikus hagyomány szerint a Krisztus fellépését követő Apokalipszis korszakában általános érvényű; ezt szemléltetem a Vízöntő-paradoxon ábrájával, mely a jelen ítélet-szituációját a Halak és a Bak téridő-egysége közötti időszakadékként modellezi. Ennek áthidalására az embert meglátásom szerint az időnek a költői nyelvben (a fonémáktól a szüzsé szintjéig) benne rejlő reverzibilis szemléletmódja teszi képessé, mely életképi értelemben kétségkívül de-naturalizáló, ám mitikus eredetű szimbolikus referenciáját tekintve a művészi gondolkodás organikus nyelvi kódjaként működik. Ennek fényében új módon láthatunk rá az Eszmélet kompozíciójára is: a nyitó szakaszban megjelenő teremtő (ég)anyaság és a záró szakaszban krisztusi stádiumába lépő (isten)fiúság csak olymódon találkozhat, ha — mintegy a Vízöntő időszakadékát áthidalva — körkörösen visszazárjuk és újraolvassuk a költeményt. A Medáliákat elemző tanulmányom mottója a jánosi Jelenések könyvéből való, utalván arra, hogy a költemény képnyelvét, metaforikáját e bibliai előzmény fényében vizsgálom. A párhuzam jogosultságát támasztja alá a 11. medáliában a „kölyök-királyok” számossága, mely olvasatomban a Jelenések egy híján huszonnégy vénjét persziflálja. Az első tíz medáliát a „színről színre” való látás prófétikus képességének megszerzéséhez vezető út stációiként értelmezem, melyek a szem megnyitásának, látóvá tételének egymásra rímelő módozatait tematizálják. Elemzésem tanúsága szerint e költeményben bármely élő és élettelen létező a lírai „én” potenciális dialóguspartnere: alakmása és „szemmása”, szinesztétikus költői világérzékelésének „szerve”, melynek révén — ahogyan azt a 3. medália hernyó-metaforája jelenetezi — a test—>lélek— >szellem útvonalát követve a tapintástól a belátásig, a világot működtető Logoszig, a keletkező „versszubjektum” centrumáig jutunk el. Végezetül, három József Attila-tanulmányom elemzői tapasztalatának összegzéseként a költő mitopoézisének jellegadó vonásait a nagy Nap-év fix keresztjén elhelyezhető evangelisták apokaliptikus négyességével állítom párhuzamba, rámutatván a Bika-Skorpió tengely kitüntetett szerepére, mely nemcsak a Medáliákban, de az életmű egészében is érvényre jut. Disszertációmat záró tanulmányom centrumában a szó igei és/vagy névszói eredetének nyelvelméleti kérdése áll, amely — az alany és az állítmány ősi egységének hipotézisét megfogalmazó mottó tanúsága szerint — József Attila mitopoetikus nyelvszemléletében ugyancsak kardinális kérdésként merült fel. A Genezis könyve és a Halotti beszéd bűnbeesést jelenetező szövegrészét elemezve, az övék kettős, igei és névszói olvasatából kiindulva arra a feltételezésre jutok, hogy az enyém, tied, övék... birtoklást kifejező szóalakokat olyan szinkretikus előzményeknek tekinthetjük, melyekben az igei és a névszói paradigmatika alaki egybeesése az (alma)evés és a énné válás drámai egyidejűségének nyelvtörténeti vetülete, manifesztációja — üdvtörténetileg is visszaigazolva a költő hipotézisét, a (költői) szó keletkezéséről vallott felfogásának létjogosultságát.
196
197
198
Témavezetői jelentés Pálfi Ágnes „Kortyolgat az ég tavából…” c. PhD dolgozatához
Pálfi Ágnes értekezése több évtizedes sikeres kutatói munka eredménye. Az MTA irányítása alatt folytatott verstani kutatásokban tevékenyen részt vett, Arany Jánosról verstani szempontból írt dolgozata az értekezés egyik nagyon korai előzményének tekinthető. A 20. századi irodalomelméleti iskolák közül úttörő volt az orosz formalista iskola, melynek eredményeit Pálfi Ágnes önállóan fejlesztette tovább Puskin monográfiájában. Pálfi Ágnes mind a szűkebb értelemben vett verstan, mind az általános irodalomelmélet egyik legjobb magyar szakértője. Értekezésének kiindulópontja logikailag látszólag nagyon egyszerű, néhány vers elemzése. De ebből a néhány versből kiindulva, Pálfi Ágnes hatalmas több tudományágra kiterjedő területet jár be. Ami ma megint nagyon fontos: Pálfi Ágnes bebizonyítja a világkultúra egységét, egyszerre érzékeltetve az egyidejűséget és az időbeli változásokat. Érett alkotásként ajánlom vitára Pálfi Ágnes értekezését.
Miskolc, 2005. április 27.
Prof. Dr. Ferenczi László DSc.
199
PHD-DISSZERTÁCIÓ TÉZISEI Pálfi Ágnes: „Kortyolgat az ég tavából” (Arany János és József Attila mitopoézise)
Irodalomtudományi Doktori Iskola A Doktori Iskola vezetője: Prof. Dr. Kabdebó Lóránt, egyetemi tanár Témavezető: Prof. Dr. Ferenczi László, egyetemi tanár Miskolc, 2005.
200
A „mitopoézis” fogalmáról (Bevezető gondolatok) Disszertációm címadó idézete József Attila 1933-ban született költeményéből, A csodaszarvasból való. Mondai hagyományunk Arany regéjében megénekelt gímszarvasa úgy idéződik meg ebben a versben, mint a múlt szertefoszlott reménye, az „ős haza” feltalálásának beváltatlan ígérete – és mint a vágy ma is velünk élő, tünékeny, titokzatos tárgya: „Tisza mellett, Duna mellett, / az a szarvas itt legelget. // Ázsiai nehéz szaga / ázott pusztán füstöl tova / s aranyszőre, mikor illan, / gyári füstön általcsillan. // Kortyolgat az ég tavából, / villó aggancsa világol – / ága-boga tükörképe / csillagvilág mindensége.” József Attila másik versében Arany a növényi létezés „poéziséhez”, a „teremni muszáj” parancsához való hűséget testesíti meg; költészete, mely megkötötte, termőre fordította a „futó idő” homokját, az ínség és hontalanság századának gyermeke számára aranytartalék és menedék: „Hadd csellengünk hozzád, vagyonos Atyánk” – folyamodik elődjéhez a költő mindnyájunk nevében (Arany, 1933). Már csak a két idézett költemény is jelzi, hogy volna létjogosultsága egy olyan disszertációnak, amely e két életmű érintkezési pontjait állítaná a középpontjába. Jelen tanulmányaim azonban nem ennek a koncepciónak, komparatisztikai szándéknak a jegyében születtek. A két Arany-balladát, illetve a József Attila-költeményeket tárgyaló írások két önálló fejezetet alkotnak – a megközelítés horizontja, elméleti bázisa azonban mindkettőben azonos. Az alcím „mitopoézis” terminusával arra az asztrálmitikus hagyományban őrzött „rejteki tudásra” kívántam utalni, amelynek segítségével elemzéseim során e művek mindezidáig felderítetlen mélyrétegei és egymással való összefüggései tárulkoznak fel. Egyúttal körvonalazva azt is, hogyan közelíthetnénk új módon a stíluskorszakok határai közé sosem szorítható klasszikus költői életművek közötti „párbeszéd” kérdéséhez általában is. Irodalomtörténeti és költészet-elméleti tanulmányaik ismeretében Aranyról és József Attiláról egyként elmondható, hogy a „magas irodalom” éltető forrásának a „történelem előtti” korok művészetét, a mítoszokat, őseposzokat és a népköltészetet tekintették; mint ahogy közös vonásuk a nyelv „nemzeti géniusza” iránti alázatuk és elkötelezettségük is. Arannyal kapcsolatban irodalomtörténeti közhely, hogy nemzeti eposzunk megírásával – szinkrónban az európai romantika mítosz-felfogásával – fényes középkorunk és homályba veszett őstörténetünk rekonstruálására, a nemzet mitikus emlékezetének újraélesztésére törekedett. Vázlatos voltában is teljes költészettipológiájában a mítoszt a népköltészettel kapcsolja össze: „A mítosz nem egyéb, mint a klasszikus népek mondája” – állapítja meg. A népmesék alfajait az égi és földi szüzsétípusok hierarchiája alapján rendszerezi; a sort a „jelképesbe játszó” mitikus tündérmesékkel kezdi, mint amelyekben „a mesét költött népek vallásos hite vagy természetrőli nézete rejlik”. (Válogatott prózai munkái, Helikon, Bp. 1968. 949-950.) József Attiláról ugyancsak tudnivaló, hogy esztétikai krédójánal kulcsfogalma a tárgyak „közös lelkét” felidéző tondi, melyből a költői ihletet származtatja, s hogy a költészet forrásának és ősformájának a képteremtő mítoszokat tekinti: „A képzelet addig csapongott kép után a képtelenségben, míg meg nem teremtette a míthoszokat. A lélek (azaz a tondi – P. Á.) pedig a legnagyobb szükség okából átlényegül ihletté, amely a szemlélhetetlen világegész helyébe szemlélhető műegészet alkot” – olvashatjuk 1930ban írott Babits-esszéjében (Az istenek halnak, az ember él).
201 Kutatói érdeklődésem homlokterében az állt, hogy az elemzett művek epikai, illetve lírai (mikro)szüzséje és költői metaforikája miképpen válik olvashatóvá és értelmezhetővé a hozzájuk társítható asztrálmitikus szimbólumok analógiás nyelvezetének, jelkészletének segítségével. Kezdettől tisztában voltam vele, hogy ez a több ezer éves hagyomány Arany és József Attila művészi gondolkodásában nem olyasfajta tudatosan követett szabályrendszerként van jelen, amely mintegy „előírná” alkotásaik jelhasználati módját. Nyelvük kétségkívül egyéni; hangjuk – miként nagy költőinké általában is – összetéveszthetetlen. Minden egyes művük annak a csak rájuk jellemző útnak a lenyomata, ahogyan rátalálnak a (mitikus) valóság nyelvbe kódolt alapjeleire, meglelve bennük a szimbólumteremtés kulcsát – József Attila kifejezésével élve a „keletkező szót”. Irodalomszemléletem alakulására az elmúlt huszonöt év során döntő hatással voltak Pap Gábor országos hírű „szabadegyetemének” művészet- és művelődéstörténeti kurzusai, népballada- és népmese-elemzései. Disszertációm elméleti bázisa az a „földtörténeti léptékű” időszemlélet és vizsgálati mód, amelyet a 80-as évek közepén a Cantata profanát (a kolindát és a bartóki zeneművet) csillagmítoszi keretben értelmező tanulmányában dolgozott ki. Ő nyitotta fel a szememet arra, hogy az adott mű képnyelvére való ráhangolódást miképpen segítheti elő az asztrálmitikus szimbólumok ismerete, és viszont: hogy ez az önmagában is szemléletes metanyelv miképpen telítődik a műelemzés során élettel, többletjelentést generáló szimbolikus referenciával, és válik anyanyelvi szinten olvashatóvá, mint teljes világképet közvetítő szerves jelképrendszer. Hálás vagyok a sorsnak, hogy ugyanebben az időszakban (a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján) személyesen is megismerhettem a néprajzos Lükő Gábort: estébe hajló vasárnapi beszélgetéseink során ő kapatott rá az analógiás gondolkodás ízére. Tanúja voltam, ahogyan sokszor éveken át meditált egy-egy honfoglaláskori lelet sajátkezűleg méretarányosan felnagyított ábrája fölött, óvatos feltételes módban helyezve melléjük a dobozaiban gondosan elraktározott közel- és távol-keleti párhuzamokat. Az ő példája ékesen bizonyította számomra, hogy az alkotó fantázia „költői” szabadsága és a tudományos egzaktság következetes szigora szerencsés esetben nem kizárja, hanem feltételezi és erősíti egymást. Disszertációm alcímének „mitopoézis” terminusát Jankovics Marcelltől kölcsönöztem, aki az ókori mítoszok világa és a középkori képzőművészet és irodalom jellegzetes műfajai – a mondák, mesék, legendák – közötti kapcsolat, a tovább hagyományozódó asztrálmitikus szemléletmód kutatójaként tudomásom szerint nálunk e szóösszetétel meghonosítója volt. A hetvenes évek közepétől számos munkájában alkalmazza a mítoszok „képes beszéde” és a képalkotó költői nyelv közötti genetikai kapcsolat és/vagy strukturális hasonlóság jelölésére (lásd legutóbb A szarvas könyvének 46. oldalát; Csokonai, Debrecen, 2004.). Műelemzéseim során engem úgyszintén az a meggyőződés vezetett, hogy a költészet a kultúra mitikus „ősnyelvének” nem csupán a szókészletét örökli, hanem a mítoszok szövegvilágának világkép-alkotó grammatikáját és poétikáját is. Vagyis azt a koherens gondolkodásmódot, melynek révén e szókészlet elemei a mitikus szemlélet reprezentánsaként válnak a művészi szöveg alkotó elemeivé.
202 Mitikus és/vagy metaforikus? (Költészetelméleti kitekintés) Értekezésem nem módszertani tanulmány; ennélfogva a „mi a mitopoézis?” kiterjedt kérdéskörének és könyvtárnyi szakirodalmának szisztematikus tárgyalását nem tekintettem feladatomnak. Mindazonáltal számos helyen idézek olyan mértékadó huszadik századi teoretikusokat – Paul Ricoeurtől és Gustav Jungtól Mihail Bahtyinig, Alekszandr Potyebnyától és Olga Frejdenbergtől Igor Szmirnovig és Thomka Beátáig – akik a műelemzéseim során újabb és újabb aspektusból megfogalmazódó alapkérdést, a kultúra mitikus „ősnyelvének” és racionális újkori nyelvezetének viszonyát elméleti megvilágításba helyezik. Hadd emeljem itt ki Jurij Lotman és Borisz Uszpenszkij oroszul 1973-ban publikált tanulmányát (magyarul: Mítosz – név – kultúra. – ford. P. Á. In: Kultúra és Közösség, 1988/1), melyben a szerzőpár arra mutat rá, hogy az emberi kultúrát és civilizációt a kezdetektől mindmáig a „kétnyelvűség”, a mitologikus és a racionális tudat kettőssége jellemzi: ahogyan a mitologikus tudat világképi dominanciájával jellemezhető etnikai csoportokról elmondható, hogy a hétköznapi életben differenciált műveletekre képesek a logikai rendszeralkotás terén, a modern civilizált társadalom köznapi és művészi beszéd-megnyilvánulásairól ugyancsak elmondható, hogy rendre föllelhetőek bennük a mitologikus gondolkodás sémái és elemei. Műelemzéseim során az igazi kérdés azonban számomra az volt, hogy van-e átjárhatóság, létrejöhet-e valódi dialógus e két egyidejűleg létező tudatforma, eltérő jelhasználati mód, karakteresen különböző nyelvi szisztéma között. A fenti tanulmányban erre nemleges választ kapunk: a mítoszok világképe a világ leírásának másfajta, nem-mitologikus modelljére elvileg lefordíthatatatlan – állítják a szerzők. A világ mitologikus leírása, mely az izomorfián, a közvetlen és egyértelmű azonosításon alapul, nem hozhat létre költészetet. A költői képalkotás generátora e felfogás szerint a metaforizáció, vagyis az áttételes jelentésképződés és az alternatív értelemtulajdonítás, minek következtében a költői szövegből az „egyértelmű” mítosszal ellentétben többféle jelentés, „üzenet” olvasható ki. Költőként és műelemzőként szerzett tapasztalataim azonban korántsem igazolják ezt a koncepciót. Meglátásom szerint a költői kép létrejöttének mindenkori feltétele a mitikus tudat mélyrétegeinek aktivizálódása, melynek hatására az izomorfikus (analógiás) szemléletmód válik dominánssá. A metaforizáció, vagyis az áttételes, többértelmű jelentés létrejötte ehhez az elsődleges aktushoz képest másodlagos (ami azonban nem jelenti azt, hogy a metaforizáció aktuális formája ne volna meghatározó egy adott költészet poétikai karakterére és újdonság-értékére nézve). Hadd idézzek erre egy eklatáns példát, Weöres Sándor felnőtteknek (is) szóló „tankölteményét”, mely a maga játékos módján arra vezeti rá az olvasót, hogy a költészet képteremtő potenciálja akkor is a mitopoétikus gondolkodásban rejlik, amikor a metaforikus gondolkodás átvitt értelmének izgalmát felfedezve látszólag elfordulunk ettől a forrástól, és – miként a köznapi racionális logika evidenciájára először rácsodálkozó gyermek, a „kisokos” –, megkérdőjelezzük, vagy akár meg is tagadjuk azt: „Ha a világ rigó lenne, / Kötényemben ő fütyülne, / Éjjel-nappal szépen szólna, / Ha a világ rigó volna. // De ha a világ rigó lenne, / Kötényembe nem is férne, / Kötényem is honnan volna, / Ha egész világ rigó volna?” Ugyanakkor tagadhatatlan, hogy a költői képalkotás terén a huszadik század legnagyobb költőinél – így József Attilánál is – valójában két ellentétes tendencia egyidejű érvényesülése figyelhető meg: egyfelől a mitikus izomorfia univerzális kiterjesztése, a „minden mindennel azonos” poétikai radikalizmusa, másfelől a metaforizáció áttételes voltának, gyakorta illogikus többértelműségének, a „senki és semmi nem azonos
203 önmagával” elvének az abszolutizálása,, s vele annak a végletes (ön)iróniának az eluralkodása, amely a lírai „én” identitás-válságaként és/vagy eltűnéseként interpretálható. Vegyük például József Attila Medáliák című költeményének negyedik darabját, melyben arra figyelhetünk föl, hogy az önmegszólító formával a költő a mitikus és a metaforikus szemlélet „karambolát” egyúttal a lírai „én” hollétének (kibenés mibenlétének) egzisztenciális drámájaként, a kiűzetés és/vagy hazatalálás alternatívájaként exponálja: „Lehet, hogy hab vagy, cukrozott tejen, / lehet, hogy zörej, meredt éjjelen, / lehet, hogy kés vagy ónos víz alatt, /, lehet, hogy gomb vagy, amely leszakad – // a cselédlány könnye a kovászba hull, / ne keress csókot, ez a ház kigyúl, / hazatalálsz még, szedd a lábodat – / füstölgő szemek világítanak – –” A kardinális kérdés számomra József Attila költészetét és a huszadik század költészetét tekintve általában is az, hogy a lírai „én” e drámai kétnyelvűsége révén, a mitikus és a metaforikus ön- és világkép dialógusát animálva hogyan képes a megújulásra? Hogyan hoz létre e kétféle nyelvből egy harmadikat, mely a megújuló emberi minőség (a teoretikus Kovács Árpád kifejezésével élve az alkotói folyamat során létrejövő „versszubjektum”) kifejeződési formája, beszédmódja, régi-új lírai nyelvezete lesz? A dolgozatomban elemzett Arany-balladák esetében a kétnyelvűség kérdése másként vetődik fel: a mitikus és a racionális világkép dialógusaként, illetve – közkeletű stíluskategóriákkal élve – a költői látásmód szürrealizmusaként és/vagy realizmusaként. Mert miről is van szó például a Vörös Rébék esetében? Induljunk ki abból a feltételezésből, hogy Arany a ballada-indító népmondai töredék mitikus átváltozásmotívumát, az öregasszonyból varjú metamorfózist („Vörös Rébék általment a / Keskeny pallón, s elrepült”) próbálja meg itt egy életképi szinten is koherens, realisztikus földi cselekményben kibontani. Ám paradox módon éppen ez a vélhető alkotói szándék teszi folyamatosan érzékelhetővé a mitikus dimenziót, a való „égi másának” jelenlétét. Ez a „kétnyelvűség” a ballada nyolcadik szakaszában válik nyilvánvalóvá; itt van ugyanis a mitikus és a racionális tudat ütközőpontja: a cselekménynek az a fantasztikus fordulata, melyet Arany a reá jellemző bölcsességgel a népi „szóbeszéd” körébe utal: „Tudjátok, mi az eset? / Pörge Dani egy varjút lőtt, / S Rebi néni leesett”. Bármilyen meglepő, de a korábbi szövegváltozatok tanúsága szerint Arany számára egyáltalán nem volt evidens, hogy a meglőtt varjú és az eltalált vénasszony (avagy igazából fordítva? – a meglőtt vénasszony és az eltalált varjú!?) sorsa ezen a ponton kettéválik. A költő először ugyanis a racionális megoldás felé hajlott: „Szól a puska, halva már; illetve: El se hessen, pukkan bár: / Zupp, madár!”. S ha ezek mellett a – varjú halálát konstatáló – verziók valamelyike mellett marad, a történet mitikus „égi” dimenziója – a telibe talált madár “mennybe menetele” – végképp elsikkadt volna. De nem így történt; s elemzésem során ez indított arra, hogy a ballada földi értelemben „fantasztikus” cselekményének „égi mását” keressem, abban a reményben, hogy ott lelhetem meg a kulcsot: azt a kozmikus konstellációt, melyről közmondásaink tanúsága szerint e „szürreális” népmondai töredéket is ránk hagyományozó eleinknek még biztos ismeretei voltak – lásd: Bakot lőtt”; Eltalálta szarva közt a tőgyit". Utóbbi közmondás kozmikus referenciáját – azaz a lövés eredetileg nem negatív, hanem az élet újraindítását célzó pozitív jelentését – szemlélteti az alábbi ábra, IV. Károly német-római császár és cseh király kódexéből a Nyilas–Bak– Vízöntő csillagképek ábrázolása. Ha folyamatábraként próbáljuk e képeket összeolvasni, minden erőltetés nélkül adódik a cselekmény általam javasolt „mitopoétikus” interpretációja, amely – bármennyire is paradoxnak tetszik – eloszlathatja a realista életképi olvasat szintjén keletkezö „balladai homályt”:
204
„Arany immár úgy tudott tekinteni a magyar folklórra, mint a 20. századi művészek a megújulást ígérő afrikai művészetre” – írja a Vörös Rébékről Szörényi László –, megítélésem szerint teljes joggal. – Majd így folytatja: „[balladaköltészete] minden tételes vallási és filozófiai rendszertől elszakadva […] kereszténység-, sőt görögségelőtti prelogikus világ-látomást, világképet támaszt föl és örökít tovább.” Két balladaelemzésemmel reményem szerint sikerült hozzájárulnom Arany világirodalmi rangú költői epikájának újraértelmezéséhez: a költő történelmi-, sőt történelem előtti korszakokon átívelő „transzhisztorizmusának”, mitopoétikus költői gondolkodásának feltárásához. A fejezetek tematikus áttekintése (Eredmények és perspektívák) Első tanulmányomban Arany Vörös Rébék című balladáját vizsgálom. A szem kulcsmotívumának kettős (‘mag’ és ‘látószerv’) jelentéséből és ambivalens jelképiségéből kiindulva, majd a címszereplő állat-alteregójához, a varjúhoz kapcsolódó mitikus képzetek történeti változását (fehér Nap-madár→károkozó fekete madár) nyomonkövetve arra a belátásra jutok, hogy a ballada konfliktus-szituációja az asztrálmitikus hagyomány évköri modelljét tekintve a termékenység–terméketlenség jegytulajdonság-párosát kijelölő Rák-Bak tengelyre vetíthető (ennek jogosultságát támasztják alá a rák-kár palindromát játékba hozó közmondásaink is). Mindezek alapján a művet olyan kétesélyes megváltástörténetként értelmezem, melynek végkifejletében – a halott Pörge Dani szemét magának követelő varjú-asszony jelenetében – drámai módon tárul fel a földi értelemben lezáratlan cselekmény tétje: az elsötétülés vagy megvilágosodás, fényelnyelés vagy fényfelszabadítás alternatívája. A másik Arany-ballada, a Tengerihántás cselekményét – ellentétben a szereplők földi végzetére fókuszáló korábbi értelmezésekkel – a szerelem mennyei beteljesülése felől közelítem meg. Tuba Ferkó és Dalos Eszti égi nászának helyszínét (támaszkodva a költő jegyzetének néprajzi adalékára is) a Tejúttal azonosítom, amely a nemzeti üdvtörténet mitikus helyszíneként Arany eposzában, Az elveszett alkotmányban és tervezett Csaba-trilógiájában ugyancsak kulcsszerepet játszik. Olvasatomban a földi szerelem kudarca nem Tuba Ferkó tragikai vétségéből, a hűtlenségéből fakad, hanem abból a mindkét nem számára kedvezőtlen konstellációból adódik, amely az idő
205 kozmikus „kizökkenése”, a precessziós csúszás folytán immár kétezer éve gátolja a teremtő erők földre áramlását. A cselekmény asztrálmitikus interpretációja új megvilágításba helyezi a műfaji specifikumot is: meglátásom szerint e ballada az ősi dramatikus formák örököseként a termékenységet előmozdító rítusok funkcióját veszi át, a történetmondás aktusának ritualizálása révén avatva be hallgatóságát az égi és földi szerelem misztériumába. Első József Attila-tanulmányomban a „Talán eltűnök hirtelen / akár az erdőben a vadnyom” kezdetű költeményt újraértelmezendő arra keresem a választ, hogy a (vad)nyom „kulcsszó” miként olvasható az életmű kontextusában; nem a lírai „én” eltűnését teoretizáló hermenutikai interpretáció műszavaként, hanem azon korábbi költemények fényében, melyekben a Cantata profana átváltozás-motívuma, illetve a mitikus szarvas alakja megjelenik. Egyrészt a bartóki műtől függetlenül (Erősödik; A csodaszarvas), másrészt, a Bánat és a Talán eltűnök hirtelen esetében, a kolinda két fordítás-variánsára reflektáló költői megnyilatkozásként (e feltevésemet az utóbbi, 1937-ben született költeményt illetően az támasztja alá, hogy a „hídnál csodaszarvasnyom” motívuma csak az 1936-ban publikussá vált Bartók-fordította verzióban szerepel). A metrika és a metaforika bonyolult összjátékára fókuszáló verselemzésem ugyancsak azt támasztja alá, hogy a Talán eltűnök hirtelen a bartóki kolinda lírai parafrázisaként értelmezhető. Olyan átváltozástörténetként, melyben a növényi-, állati- és emberi létfokozat stációi (a kolinda szüzséjével ellentétben) többféle időrendben is olvashatóak – a lírai „én” folyamatos útonléte és metamorfózisa révén hozva létre azt a közvetítői státuszt, mely olvasatomban itt (akárcsak a Bánat esetében) a József Attila-i „versszubjektum” sajátja. Eszmélet-elemzésemben a negyedik rész aforisztikus tételsorának kvázi-lexémaként ismétlődő bokra szóalakjából kiindulva („Csak ami nincs, annak van bokra, / csak ami lesz, az a virág, / ami van, széthull darabokra”) József Attila időszemléletének modellezésére teszek kísérletet – rámutatván arra, hogy a jelen széthullásának konstatálásával egyidejűleg, a költői nyelv teremtő potenciáljának aktivizálása révén itt a nincsből a leszbe, a kezdet kezdetének teremtés-közegébe való visszatérés esélye is megszólaltatik. Ez az ellentétes irányban ható kettős tendencia az asztrálmitikus hagyomány szerint a Krisztus fellépését követő Apokalipszis korszakában általános érvényű; ezt szemléltetem a Vízöntő-paradoxon ábrájával, mely a jelen ítéletszituációját a Halak és a Bak téridő-egysége közötti időszakadékként modellezi:
(Pap Gábor nyomán)
206 Ennek áthidalására az embert meglátásom szerint az időnek a költői nyelvben (a fonémáktól a szüzsé szintjéig) benne rejlő reverzibilis szemléletmódja teszi képessé, mely életképi értelemben kétségkívül de-naturalizáló, ám mitikus eredetű szimbolikus referenciáját tekintve a művészi gondolkodás organikus nyelvi kódjaként működik. Ennek fényében új módon láthatunk rá az Eszmélet kompozíciójára is: a nyitó szakaszban megjelenő teremtő (ég)anyaság és a záró szakaszban krisztusi stádiumába lépő (isten)fiúság csak olymódon találkozhat, ha – mintegy a Vízöntő időszakadékát áthidalva – körkörösen visszazárjuk és újraolvassuk a költeményt. A Medáliákat elemző tanulmányom mottója a jánosi Jelenések könyvéből való, utalván arra, hogy a költemény képnyelvét, metaforikáját e bibliai előzmény fényében vizsgálom. A párhuzam jogosultságát támasztja alá a 11. medáliában a „kölyökkirályok” számossága, mely olvasatomban a Jelenések egy híján huszonnégy vénjét persziflálja. Az első tíz medáliát a „színről színre” való látás prófétikus képességének megszerzéséhez vezető út stációiként értelmezem, melyek a szem megnyitásának, látóvá tételének egymásra rímelő módozatait tematizálják. Elemzésem tanúsága szerint e költeményben bármely élő és élettelen létező a lírai „én” potenciális dialóguspartnere: alakmása és „szemmása”, szinesztétikus költői világérzékelésének „szerve”, melynek révén – ahogyan azt a 3. medália hernyó-metaforája jelenetezi – a test→lélek→szellem útvonalát követve a tapintástól a belátásig, a világot működtető Logoszig, a keletkező „versszubjektum” centrumáig jutunk el. Végezetül, három József Attila-tanulmányom elemzői tapasztalatának összegzéseként a költő mitopoézisének jellegadó vonásait a nagy Nap-év fix keresztjén elhelyezhető evangelisták apokaliptikus négyességével állítom párhuzamba, rámutatván a Bika-Skorpió tengely kitüntetett szerepére, mely nemcsak a Medáliákban, de az életmű egészében is érvényre jut. A függelékben olvasható utolsó, rövidebb terjedelmű tanulmányom centrumában a szó igei és/vagy névszói eredetének nyelvelméleti kérdése áll, amely – az alany és az állítmány ősi egységének hipotézisét megfogalmazó mottó tanúsága szerint – József Attila mitopoetikus nyelvszemléletében ugyancsak kardinális kérdésként merült fel. A Genezis könyve és a Halotti beszéd bűnbeesést jelenetező szövegrészét elemezve, az övék kettős, igei és névszói olvasatából kiindulva arra a feltételezésre jutok, hogy az enyém, tied, övék... birtoklást kifejező szóalakokat olyan szinkretikus előzményeknek tekinthetjük, melyekben az igei és a névszói paradigmatika alaki egybeesése az (alma)evés és a énné válás drámai egyidejűségének nyelvtörténeti vetülete, manifesztációja - üdvtörténetileg is visszaigazolva a költő hipotézisét, a (költői) szó keletkezéséről vallott felfogásának létjogosultságát. Vázlatos áttekintésem összegzéseként hadd idézzek két jelentős huszadik századi gondolkodót idézni: „Minden pillanat új és teremtő” – hirdeti Henri Bergson; a kultúra folytonossága „örök visszatérés” a kezdetekhez – állítja Mircea Eliade. Jelen tanulmányaimban reményem szerint sikerült megtalálnom egy olyan a nézőpontot, amelyből e szemléletmódbeli kettősség, illetve a közöttük lévő ellentmondás feloldhatóvá válik. Arany János és József Attila mitopoézise olvasatomban modellértékű példája annak, hogy Janus-arcú korunkban, a Krisztus fellépésével kezdődő Vízöntő-korszak ítélet-szituációjában a „szemléleti világegész” visszahódítása nem képzelhető el másként, csak úgy, ha felismerjük a kezdet és a vég drámai egyidejűségét, nyelvünkbe kódolt múltunk megtartó erejét és teremtő potenciálját – szellemi megújulásunk egyedüli esélyét.
207 Publikációk a disszertáció témakörében Tanulmány: [Turcsány Péter társszerzővel] Arany Toldija és a magyar verselés története.=ItK, 1984/3. 361-371. [Turcsány Péter társszerzővel] A verselés műfaji szemantikája Arany János Toldijában.=It, 1984/4. 936-955. A szabadvers metrikai és poétikai megközelítéséhez (Tinyanov verselmélete magyarul; A versforma szukcesszivitása József Attila Külvárosi éj című költeményében).=ItK, 1985/2. 218-233. Hová vezetnek a vadnyomok? (Bartók Cantata profanájának motívumai József Attila költészetében)=Újraolvasó. Tanulmányok József Attiláról. Anonymus, 2001. 186-208. A tárgy nyelve és a nyelv tárgya (Meditáció a költészet természetéről).=Polísz, 2002. április–május, 69-71. Anorganikus vagy új-organikus? (József Attila Eszméletének értelmezéséhez). Irodalomtudomány, 2002/1-2. 169-199. Égi és földi nász (Arany János: Tengerihántás).=Az elmondhatatlan önéletrajz. Miskolc, 2002. 7-28. „És az is övék” (Az igei-névszói paradigma kettős olvasata a teremtéstörténet tükrében).=Ferenczi László köszöntése… Miskolc, 2003. 146-154. Arany János: Vörös Rébék (A „szemző magok” és „magzó szemek” balladája)=Ezernyi színben. Miskolc, 2004. 69-106. József Attila mitopoézise a Medáliákban=A szó élete. Tanulmányok a hatvanéves Kovács Árpád köszöntésére. Argumentum, Bp. 2004. 320-340. A lélek „szemmásai” a Medáliákban.=Parnasszus, 2005/1. 100-115. Recenzió: Szili József: Arany hogy istenül. Az Arany-líra posztmodernsége.=Literatura, 1997/3. 327-332. Fordítás: Lotman, Jurij – Uszpenszkij, Borisz: Mítosz – Név – Kultúra.=Kultúra és Közösség, 1988/1. 3-19. [Marlok Zsuzsannával] Lotman, Jurij: A szemioszféráról.=Kultúra és Közösség, 1989/1. 86-100. [Bartos Mariannal] Lotman, Jurij: A kultúrák kölcsönhatásának elméletéhez.=Kultúra és Közösség, 1989/6. 3-14. ∗
208
Közéleti tevékenység: – A 2004-ben alakult IKON-csoport tagjaként részt vettem a gödöllői Szent István Egyetemen 2005. január 7-8-án tartott Virrasztás a nemzet árvájáért című összművészeti rendezvény megtervezésében és lebonyolításában, mely a József Attilaemlékév nyitánya volt. Animátora voltam a Jókai Annával, Ladik Katalinnal, Tóth Erzsébettel, Nyilas Attilával és Acsay Rolanddal folytatott kerekasztal-beszélgetésnek, melyen a költő szellemi hagyatéka volt a téma. – A Polísz folyóirat főmunkatársaként 2004 őszén én kezdeményeztem és fogalmaztam meg a Medáliák-emléknap (Homage a’ József Attila) pályázati kiírását. A költészet világnapján (2005. március 21-én) rendezett díjátadón a Medáliák fogadtatásáról és időszerűségéről tartottam bevezető előadást.
