Fetykó Judit Történetek a Sárga Házról Kurittyán néni anyaszült meztelenül ül a hálós ágy közepén, alatta a három matrac kifordítva a helyéből, a lepedő a sarokban hever egy csomóban a ruháival, a párnahuzat kinn a földön az ágy mellett. — Úgy! Úgy! Úgy! — kiáltja a csont-bőrre fogyott, önmaga karikatúraszerű bábujává torzult öregasszony.— Ti is megtudjátok! Ti is! Ti is! Ó, én, nem fogom elmondani! Nem fogom! Nem! Nem! Nem fogom! Hangja rekedt, szemében hatalmas fény villan. Aszott kezével rázza a vastag madzagból font hálót tartó rácsot, az ütemesen kattog a mélyedéseiben, semmi esély rá, hogy kinyíljon. Kevés hozzá a néne ereje, a többiek, ha akarnának sem segíthetnének neki, az ágy nyithatatlanságát lakat vigyázza, vagy ha az nem, akkor a szóbeli tilalom. Társai örülnek neki, hogy Kurittyán a hálós ágyban van, mert míg szabadon járhatott a többi beteg közt, addig azok holmiját is összeszedte, ételüket kilökte a tányérjukból, jött-ment az ágyak közt s mindent felforgatott, aztán aki nem hagyta magát, annak megcibálta a haját, ruháját, végül verekedett. Így került a hálós-ágyba, ahonnan nem tud másokat lökdösni, s őt magát szintén védi a rács, hogy a betegtársak se tudják megtorolni az elkövetett vétségeket. — Hallgass! — rivall rá az egyik vénasszony. — Úgy! Úgy! — kiabál az ismét. Hetek óta ordít. Felváltva imádkozik és átkozódik, pajzán nótákat énekel, majd zsoltárt szaval teljes átéléssel. Egy sor imádság, egy sor átok, ugyanannyi jajveszékelés, aztán kezdődik elölről az egész, megállíthatatlanul. Ruháit hol kidobálja a réseken, nevetve mutogatja magát,
ajánlgatja aszott bájait, majd visszaköveteli az inget és szid, átkoz mindenkit, aki ezt tette vele. — Ez a boldogtalan Kurittyán éjjel-nappal ordít — mondja szabadságról visszatért váltótársának Nusi műszakváltáskor. Mindketten tudják, mi az öregasszony valódi neve. A Kurittyán itt ragadt rá, mert állandóan kiabál, beszél, kurjongat. Most különösen zavarják a gondolatai, alig alszik, alig eszik, lassan már annyira lefogy, hogy belehal, de az idegei hajtják, egy pillanat nyugtot sem hagynak neki. — Addig van valahogy, míg a gyógyszer hat. Na menjünk körül! A betegek egy része a saját ágyán ül, de vannak szobák, ahol egy ágyon öten ülnek, történeteket mesélnek, időnként nagyokat kacagnak. — Váltás van. Kérem, menjen mindenki a szobájába az ágya mellé! — mondja Nusi. — Hiába beszél nekik az ember, hogy ne üljenek egymás ágyán — mondja halkan Erzsi. — Hagyd őket. Erzsi nem szól, de magában megjegyzi, hogy az öregasszony nem tartatja be a rendet, amit a főorvos megkövetel. Akkor aztán majd jön a leszúrás, hogy a betegek, az osztály rendje, meg minden. Persze neki mindegy, hamarosan nyugdíjba megy, semmi érdeke, hogy a betegeket magára haragítsa. A főnök úgyis a fiatalokat kapja elő, ha valami baj van. — Ma nem jön be a főorvos. Hazavitte az anyját — jegyzi meg Nusi, miközben bezárja a kezelő ajtaját, és öltözni kezd.
2
Öltöző nincs, a kezelőben öltöznek. Ilyenkor ez a néhány négyzetméternyi hely az öltöző, a társalgó, a félig már osztályok kívüli világ. Nusi lassan átöltözik, megigazítja a haját, száját kirúzsozza. — Figyeljetek oda az újra. Valahogy nem tetszik nekem. Lehet, hogy még csak most fog igazán beindulni, de a sok gyógyszertől is lehet ilyen. Nehogy rátegyetek valamit. Ettől az új tablettától láttam már őket megvadulni is. A kettesben ma nagyon sokat veszekedtek. Az ágyhuzat holnapig talán kitart. Na, sziasztok! — keresi munkatársát, de az még fehérben van, az egyik elvonós nővel beszélget. Nusi int nekik, aztán elindul kifelé, könnyedén lépked tűsarkú cipőjében, egész megjelenése koránál fiatalabb nőt mutat. A földszinti részről folyamatosan hallatszik a kiabálás, most épp egy zsoltár van soron. — „Mert bűnben fogant engem anyám...”— fennkölt, ünnepélyes hangon sorolja a néne a szavakat. Manci, az egyik beteg a szobában vasal, ahol egyébként „lakik” is. Kilát a folyosóra, köszön az előtte elhaladó nővérnek. — Viszontlátásra, nővér kérem! — Viszontlátásra Manci. — Várjon meg nővér. Kérdezni akarok valamit! — Máskor Manci. Sietek. Ha valami olyan, akkor kérdezze meg Erzsi nővért. Viszontlátásra mindenkinek! — mondja Nusi, miközben az ajtóig ér. Fordul a kulcs a zárban, csapódik az ajtó. Manci áll a folyosón, kezében lóbálja a vasalót. Tud várni. Türelmes. A betegségéhez képest türelmes.
3
Egyébként nem akart semmi újat kérdezni, csak annyit, amit mostanában annyiszor megkérdezett. Nem érti, mért nem kap rá bővebb választ. Igaz, a kérdést talán nem kéne feltenni, a nővér meg nem köteles erre válaszolni neki. Vállat von, majd folytatja a vasalást, számolgatja magában mennyi pénzt fog kapni érte. Ez nem terápiás munka. Ez külön munka, amit szívesen végez, mert ez megbecsülés is egyben. Cuci kimossa a nővérruhákat, ő meg kivasalja. Ezért aztán darab szerint kapják a pénz. Örülnek neki, hogy a mosoda olyan silányul dolgozik, addig van több pénzük, míg meg nem jönnek az új gépek. Aztán csak a szokott osztályhoz kötődő munkák maradnak. Erzsi a kezelőben ül az ajtóval szemben az asztal mögött, a jelentőt olvassa, kicsit hintázik a karszékkel. A szék támlája hozzáütődik a mögötte lévő radiátorhoz, az mély hangot ad, a rezgés tovaterjed a vezetékeken. Megnézi az ügyeleti kiírást, mert a jelentő szerint mozgalmas éjszaka várható, s jó lesz még éjfél előtt lerendezni a hangoskodókat, különben az egész társaság nem fog tőlük aludni. A földszinti részen Stefi a hangokról tudja, hogy a nappalosok elmentek, és Erzsi ül a nővérasztalnál. Indul hozzá, hogy megkapja az egy szál filteres, hosszú cigarettát, amit Erzsi ad neki a sajátjából. Stefi kicsit az Erzsi kedvence, bár Stefit nem szeretik a betegek, még a nővérek is nehezen viselik el a szokásai miatt. Ahogy Stefi elindul, a tömzsi, rövid hajú, tenyeres-talpas Borzos szól utána, hogy neki is hozzon cigit, s megsimítja Stefi csontos, aszott tomporát, mire az Borzos kezére csap, s meg se hallja a kérést.
4
Nyitva vannak az ablakok a nővér háta mögött, a függöny meg sem libben, áll a forró levegő. Nehéz a mozdulat, mindenki arcán folyik a veríték. Erzsi a lázlapokat nézegeti, kiírja a holnap hajnalban leveendő véreket, a reggel előkészítendő vizsgálatokat. Friss kávéillat indul el a levegőben. Ili még csak most kezd öltözködni, az ajtót be sem hajtja. Lassan szedi össze magát, még fél órája van a buszig, ami a kórháztól három háznyira indul. Ili beszélgetne egy kicsit, de inkább hallgat. Erzsivel nem lehet egy jót dumálni, mindig csak hallgat, nem válaszol, vagy egyszerűen megkérdezi; bántott téged? — mármint akiről szó van, és itt aztán vége is a diskurálásnak. Stefi közeledtére az emeleti betegek hangosan megjegyzik, hogy már megint feljött. Erzsi tudja erről, hogy Stefi mindjárt bejön a kezelőbe. — Szabad bejönni? — hangzik is rögtön a kérdés, és Stefi áll kívül a küszöb előtt. Hajlott testét szokatlanul vékony lábakon hordja, az egész arca, arckifejezése, tekintete, olyan, mint egy vajúé. Várakozás és valami félmosoly van a képén, ami még furcsábbá teszi, mert tőle szokatlan a mosoly. — Itt van. Tessék — mondja a nővér, és egy szál aranyvégű cigarettát tesz az asztal szélére, hogy a boldogan besétáló Stefi elvehesse. Ili elhúzza a száját, hogy a beteg bejöhet a kezelőbe, de nem szól semmit. A szakképzett megengedte, ezek a szakképzettek mindent megengednek ezeknek. Ha rajta múlna, a lábukat sem tehetnék ide. Ez is ott lenn a leépültek közt, ott majdnem azt csinál, amit akar. Most bezzeg itt kuncsorog a bagóért, aztán ha visszamegy, kívántatja a többiekkel, egy slukkot sem ad, bárhogy
5
kérik. A végén megint kiül alkonyatkor a lépcsőre, s bolhás macskákkal fog nyávogni. Stefi a cigarettával boldogan visszamegy a földszintre, ahol nem gyújt rá rögtön, először szagolgatja, nézegeti, aztán körüljár vele, hogy a többiek lássák, mit kapott. Ili végre kinn van az osztályról, nagyot csapódik mögötte az óriási ajtó, léptei döngenek a lépcsőkön. Bepillant a portáshoz, aki meccset néz a tv-ben, s magában morfondírozik egy sort, hogy ezek csak ülnek itt, ő meg egész nap talpal, minden undok dologba kénytelen belenyúlni, s nem kap több fizetést, mint a portás. Eta, az éjszakáshoz beosztott segédnővér kitölti a teát, és nagy kancsókkal kihordja az asztalokra. Néhány beteg segít neki, azok is, akik nem kapnak a munkájukért terápiás pénzt. — Megitattam az öregeket — mondja Erzsinek, és kitölti kettőjük kávéját. — Ez is forró. Eta kezet mos, aztán előveszi a cukrot, mert ő sok cukrot szeret. Komótosan rakja a csészéjébe, Erzsi az ötödik kanál után nem bírja nézni, inkább elbámul, ki a folyosóra. — Olyan édes lesz, megáll benne a kanál — nevet Eta, aki rengeteget eszik, mindent megcukroz, amit csak lehet, mégis sovány, s ahogy öregszik, lassan inkább fonnyadó öregasszonynak látszik, bár alig múlt ötven. Erzsi kifele figyel a folyosóra. Az osztályon a szokásos koraesti zsongás, a betegek ismétlődő csoportosulásai, a tv előtt alig ülnek néhányan, lentről ismét hallatszik a kiáltozás. Mindenkiről patakokban folyik az izzadtság, a fekvők bőrén is.
6
Erzsi ismét megnézi az ügyeleti névsort, aztán eldönti, hogy kilenc körül szól a doktornőnek, rendeljen valamit Kutittyánnak, mert ha így folytatja, még reggelre agyonordítja magát. Az utcán, az aszfalt fölött vibrál a forró levegő. A századforduló előtt épült, szűk, lefele lejtő utcán halad Nusi a fő utca felé. Cipőjének sarka nyomot hagy a szurokban. A nap még fenn van, száraz porszagú a város, a házak falaiból dől a meleg. A fő utcán a tinik korzóznak, mit sem törődve a hőséggel farmernadrágban feszít a divatot követő többség, ami szorosan rátapad a bőrükre, alatta folyik az izzadtság, néhol át is üt az anyagon, ég, viszket a bőr. Locsolókocsi halad az úton, a permetező víztől pár percig leülepszik a forró por, az úttestről felgőzöl a nedvesség. Nusi leér a köz aljára. Vakítóan visszaverik a hunyó nap fényét a szemközti házsor ablakai. Felpillant a házra, az emeleti ablakot épp most nyitja ki Anna. Intenek egymásnak. Nusi számtalanszor megfogadta, hogy nem néz fel, de nem tudja megállni, hogy ne köszönjön fel egy biccentéssel Annának, ha az ablakban van. Anna állandóan az ablakban van, ha esik, ha fúj. Ma délután valószínűleg nem bírta a meleget, de egyébként... Egyik legfőbb szórakozása, ha kikönyökölve nézi az utcát. Időnként ”lebeszélget” az arra járókkal. Számtalan embert ismer a városban, mindig talál valakit, akivel válthat néhány szót. Pompás hely ez. Télen ül az ablak mögött, olvas, vagy varrogat, ki-kipillant az utcára, aki meglátja őt s felinteget neki, Anna megrázza a függönyt
7
visszaintés helyett. Ezt főleg azokkal lehet, akik az utca másik oldalán lévő járdán mennek. Néha az ablakban könyökölve sem veszi észre az alatta járókat, s ezt sokan tudják, ha nem akarnak köszönni, ott mennek el, mert nem esik jól, ha állandóan követi valaki a jövésmenésüket. Anna nem kívánkozik az elviselhetetlenül felmelegedett párkányhoz, kinyit ajtót, ablakot, aztán hátra megy a függőfolyosóra. Oda árnyékot vet a ház. Az udvaron locsol a gondnok, a fű sóhajtva issza a vizet, a bokrok leveleiről leveri a vízsugár a port. Anna ül a fonott székben, nagyokat sóhajtva nyújtja ki lábait. — Vihar lesz. Figyeld meg! Ilyen fülledt idő után az szokott jönni. — mondja a nő a gondnoknak, aki nem válaszol, bár hallja a hangot, inkább összeszorítja a slag végét, és apró cseppekkel szórja be a virágokat. —Borzasztó! — sóhajt Anna, s törölgeti a nyakát és az arcát. A holnapra gondol, mikor egész nap dolgozni fog. Kicsit szédül a gondolattól, hogy nem fog tudni lepihenni ebben a melegben. Se lezuhanyozni. Barnaszőrű tacsi fut ki a lakásból, vakkant egyet, beleszimatol a levegőbe és fut lefele a lépcsőn, eszét vesztve szaporázza a lépést, a fordulóban nagyot csúszik a körmein, aztán az utolsó fokokon már gurul. Nem bánja. Vonzza a locsolócsőből áramló víz. Megugatja a férfit, kéri a vizet. Az megfordul és a kutya felé irányítja a csövet, az meg ugatva, prüszkölve ugrik bele a vízsugárba, tartja magát, hogy alaposan megfürödjön. Vakkantgat, mint aki nevet a fürdőnek. — Nekem! Ide! Nekem! Még! Még! Ide vele! — ugatja.
8
— Jaj! Tomika! Gyere vissza! — kiabál le Anna, de Tomika most nem hall, nem lát, kis testét tartja a vízbe, pofája nevet, örömvakkantásokat hallat. Anna belenyugszik, hogy a kutya nem jön fel, a kapu zárva, az udvarról nem fog kimenni. Az órájára pillant, majd a zsebében kotorászik egy szál cigaretta után, a gyufát nem találja, halkan morog valamit és elindul be a lakásba. Bekapcsolja a tv-t, a híradó épp most ért véget, a film nem érdekli. Felteszi a lábát a kisszékre, ismét a reggelre gondol, egészen megsajnálja magát, húz egy nagyot az asztalka alatt álló üvegből. Ahogy hat a cseresznye, úgy fájdul meg egyre jobban a szíve saját magával kapcsolatban, legszívesebben jól kisírná magát. Az ajtón kaparászás hallatszik. Anna beengedi Tomikát. Az örömmel ugrálja körül az asszonyt, rázza szőréből a vizet. — Juj! Tomika! — kiált fel Anna magas orrhangon. — Na, gyere te dög! — s hívja a fürdőszobába Tomikát, ott aztán megragadja, beteszi a kádba és lezuhanyozza., erősen tartja, hogy a szőrrázástól megkímélje magát. Tomika félig nedvesen ül az asszony lába előtt, szemében kis bűntudat, és várakozás. Anna bosszúsan nézi a kutyát, majd sikkantva felnevet; kockacukrot vesz elő az asztalkán álló dobozból, cseresznyét csepegtet rá, a kutya erre felélénkül, hátsó lábaira áll, szolgál a cukorért. A nő először játszik, vele, aztán megsajnálja vágyakozó tacsit és odaadja neki a cukrot. Ez még néhányszor ismétlődik, az asszony minden további cseresznyés cukornál magának is ad egy kortyot az üvegből. A kutya egyre hevesebben ugat, ugrál, körülfutja a szobát, majd a mozgásán kezd mutatkozni a cseresznye.
9
Anna megunja a kutyázást, kiparancsolja a szédült állatot a szobából, sóhajtva ismét az üveghez fordul, aztán beállítja reggelre a csörgő órát. Erzsi papucsa alig üt zajt a folyosón. Szobáról szobára járva eloltja az égve felejtett éjjeli villanyokat, kitámasztja az ablakokat, a még kinn lévőket beküldi az ágyba. A takaró nélkül alvó nőkre félig ráhajtja a plédet. Taszítja a hálóingben, alsónemű nélkül szétterülő testek látványa. Arra gondol, vajon otthon, a férjeik előtt is így alusznak ezek az asszonyok? Ilyen szétvetett lábakkal, hízástól, szüléstől, kortól eltorzult alsótettel, striákkal bőviben lévő hassal, fenékkel, s vajon mennyire érzik, hogy taszítóak lehetnek ebben a kéretlen, ellazult kitárulkozásban? S férfiak? Talán ezért van annyi lusta férfi? Vajon mért nem jut ezeknek az eszébe, hogy felvegyenek egy bugyit. Eta a földszinten teszi ugyanezt, az udvaron is körüljár, vannak, akik kiköltözködnek az eresz alá ágyneműstől, azokat is megnézik, a cigisekre rászól, hogy most aztán már villanyoltás, holnapig pihentessék a tüdejüket. Stefi leskelődik, hátha kap még egy cigit, de mikor meglátja Etát inkább a fejére húzza a plédet. Eta nem fog cigit adni. A folyosókon csak az éjszakai villanyok égnek, az osztály elcsendesedett. Erzsi kirámolja a gyógyszerszekrényt, áttörli a polcokat, aztán együtt ellenőrzik a hűtőket. Kintről hangos férfihangok hallatszanak, Erzsi előre megy, kinyitja az osztály ajtaját, aztán látja, hogy semmi különös, csak beteget hoztak. Vissza is megy, kulcsra zárja belülről az ajtót.
10
A szemközti férfiosztály ajtaja nyitva, egy hadonászó, kiabáló férfit igyekeznek a mentősök betessékelni az osztályra. Az, minden erejét megfeszítve próbál kinn maradni, de nem sikerül neki. Kétségbeesetten kiabál, segítséget akar, mert itt most már biztosan vége, itt végeznek vele. Az orvos halkan rendeli az injekciót, nagy nehezen lefogják a férfit, míg vénájába siklik a tű, és bemegy a nyugtató. A beteg még egy ideig próbál elmenni, aztán hat a szer, és hajlandó elfogadni, hogy kórházban van, itt nem bántja senki. Lassan öltözik, az ápolók többszöri felszólítására. Készül az értékleltár, a mentősök is aláírják, mit hoztak, mit hagynak itt vele. A nadrág zsebéből gyűrött igazolvány kerül elő, alig olvasható adatokkal. A folyosón Bodó ül, vasutas sapkában a fején, nincs az az erő, ami ezt le tudná venni róla. Csendben figyeli az új kolléga ellenállását. Elmosolyodik a hiába való erőlködésen, aztán már tudja is a továbbiakat. Most injekció, aztán leltár, öltözés, ágy, és persze a belenyugvás, hogy itt kell maradni. Mikor a mentősök elmentek és a jövevényt is kikérdezte az orvos, aztán az ápoló bekísérte a kórterembe, Bodó beszól a kezelőbe. — Most aztán üljetek bent, mert felmosok! Ez annyit jelent, hogy a hosszú, széles folyosót Bodó alaposan felmossa fertőtlenítős vízzel. Ez az ő terápiás munkája. Természetesen éjszaka nem kéne neki dolgozni, de ő sosem alszik, legalábbis mindenki ezt mondja róla. Az ágyába még egyszer sem feküdt be, bár naponta átrázza, megigazítja, mikor esedékes kéri a tiszta huzatot és áthúzza. De lefeküdni azt nem. Talán a papírjaiban le van írva, hogy miért nem, azt viszont nem olvashatja el
11
csak az orvos, de mivel nem zavar senkit az állandó fennléte, így aztán ráhagyják a dolgot. Jobb állapotban ő már nem nagyon lesz, legalábbis a jelek nem mutatnak ilyet, így mindenkinek a legjobb, ha maradnak a furcsa szokások. A folyosó közepén a falnál álló hokedlin szokott ülni hátát a falhoz támasztja, és mikor pihen, látszólag tudomást sem vesz a világról. Olyan, mintha nyitott szemmel aludna. Az öreg tempósan mossa a követ, a kezelőben az ápoló halkan szidja a Bodó-nemzetséget, de nem akar veszekedni a beteggel, így aztán vár, míg az végez. Most nincs aktuálisan sürgős teendő a szobákban. Persze arra is van megoldás, csak akkor kénytelen eljátszani Bodóval azt a játékot, amit Zsolba ápoló nem szeret, vagyis úgy szólni a betegnek, mintha az engedélyt csak az adhatná meg a járkáláshoz. Zsolba ezt nem akarja, legszívesebben bezavarná az öreget a szobájába, de hát nem lehet, a főorvos megengedte neki ezt a lehetetlen időkben történő takarítást, sőt, ha vizit közben jön rá az öregre a felmosósdi, akkor tisztelettel megkéri a beteget, hogy kicsit várjon. Ez ritka dolog, mert Bodó nagy tiszteletben tartja az osztályon időről időre ismétlődő munkákat, csak nagy ritkán jut arra a gondolatra, hogy akkor takarítson. Ragyog a kő a tisztaságtól. A beteg ráérez, hogy az ápoló már unja a dolgot, odamegy a kezelő ajtajába és halkan mondja: — Tisztelettel. Kész. Reggelig nem zargatom magukat — azzal sarkon fordul, leül a hokedlijére, megtámasztja a hátát a falnál és néz előre. S ez reggelig valóban így lesz. Az új beteg felületesen alszik, néha felül és körülnéz. Félelmei és a gyógyszer egyezségre jutnak benne, visszafekszik az ágyra, megpróbál aludni.
12
Nusi nehezen ébred. Alig tudott aludni a melegtől. Nyújtózkodik, tornáztatja a gerincét, aztán mégis kibújik az ágyból, s szokása szerint rögvest átrázza a párnát, aztán be is ágyaz maga után. Felteszi a kávét, még este betöltötte, most csak alá kell gyújtani. Sokáig áll a zuhany alatt. Ma nincs kedve dolgozni menni. Az utóbbi időben elege van az egészből. Gyakran eltűnődik, hogy ez már az öregség. Időnként meg is győzi magát róla, hogy ideje nyugdíjba menni. Mi lesz aztán? Hisz még jól bírja magát, a lánya számít a segítségére. Azért nem fog állandóan a nyakukon ülni. Vagy azok őrajta. Csak mértékkel. Meg ne unják egymást. Na, végre kész. Lehet indulni. Csendes a hajnal. Alig járnak az utcákon. Nehezen fogy az út Nusi lába alatt. Korán odaér a kórházhoz. Nincs kedve bemenni. Még fél napja sincs, hogy hazament, s már ismét itt kell lennie. Ez az, amit egyre rosszabbul bír az utóbbi időben. Az órájára pillant. Ideje még van. Leül a padra, nézi a parkot. A kapun kijön Zsolba, biccentve köszön az asszonynak, pont, mikor az az órájára pillant, átszól neki, hogy őt már leváltották. Nusi bólogat, valójában nem érdekli, ki mikor megy el, felőle bárki jöhet hamarabb, vagy mehet haza korábban. El van ő jól egyedül is. Az egyedüllétet viszont tiltja a szabályzat, s ebben van sok igazság. Ül még kicsit a padon, emlékeiben elfutnak a régi idők, mikor alig volt gyógyszer, csak a cellák, a lekötés, vizes pakolás. Megborzong. Annyira fáradtnak érzi magát, hogy fizikai fájdalmat okoz neki a felállás. Sóhajtva indul a kapu felé, s magában elhatározza, hogyha vége a nyári szabadságolásnak, kérni fogja a nyugdíjazását.
13
Zsolba Laci fütyörészve ér le a városközpontba, benéz a korán nyitó Halászba. Ott már üldögél néhány ismerős, kollégák is. Előttük a sör és a feles. Laci bort kér, amit a többiek lefújoznak, mert miféle ember, aki reggel éhgyomorra bort iszik. Zsolba elmosolyog felettük, széles vastag ajkai nedvesek a bortól, hibátlan fogai fehéren villannak. Teljesen mindegy neki mit gondolnak a többiek. Ezek csak dumálni tudnak. Hőbörögni. Azt se képesek elképzelni, milyen egy jó nő. Mind fél az asszonytól, csak itt okosak, egymás közt. Ismét beleiszik a borba, aztán sokáig játszik a pohárral. Hallja a beszélgetést, meg is jegyez belőle mindent, ami neki lényeges, de csak azt. A hangok távoli zsongásként szállnak el a füle mellett, néha kicsit figyel, aztán visszatér gondolataihoz. Ébred a város, élénkül a forgalom. Befut a reggeli kisvonat, pont a Halász előtt áll meg. Érződik a diesel szaga, zúg a gép, aztán zakatolva indul tovább, megremegnek a templom falai, amint elhalad alattuk. Laci kinéz néha az utcára, vár még kicsit, aztán végre meglátja, azt, aki miatt itt üldögél. Karcsú nőalak közeledik a túloldalon, kezében fonott kosár. A férfi kiteszi a pénzt az asztalra, otthagyja az alig megkóstolt bort, és elindul kifelé. Még az ajtóig sem ér, mikor a távoli sarokban meghúzódó kopott ruhás csavargó külsejű férfi odamegy az asztalhoz, felveszi a még teli poharat, és hogy indokolja a dolgot, közli a társasággal, hogy azt neki hagyták. Azok nevetve nézik, amint a szakadt férfi felhajtja az italt. Senkit nem zavar a dolog, jó hecc ez, amint a szerencsétlen odajön minden meghagyott
14
pohárért, s indokolja a jogot, amiért elveszi azt, ami másoknak már nem kell. Aztán elül a tréfás kedv, egyre jobban a szesz hatása alá kerülnek, mély szakadozó sóhajtások törnek fel belőlük. A csavargó figyeli őket a sarokból, szeme gúnyosan beszűkül, bólogat, időnként ő is felsóhajt, de csak hang nélkül, magában. Vagy tíz éve, akkor, ha jól emlékszik, még nem csúszott le ennyire, neki is volt pénze, fizetése. Akkor ilyen fickókkal ült hajnalonta a kocsmában, s sok hajnalnak ez a mai lett a vége, meg a honapi, míg még lesz hajnal, mert mostanában egyre többet fáj a gyomra alatt keresztbe a hasa, s néha lázas is. Gyűlöli ezeket, akik a félig ivott borukat, sörüket meghagyják neki. Tudja, hogy megvetik, amiért összetarhál mindent. Másként nem jutna italhoz. Azok is tudják, és ez a legszörnyűbb az egészben, hogy nevetnek, gúnyolódnak rajta. Még soha nem jutott eszébe egyiknek sem, hogy adjanak neki egy tiszta, teljesen érintetlen pohár italt. Pedig milyen sokszor kiöntik a földre, csak virtusból. Zsolba elemében van. Fröcskölnek belőle a tréfák. Egyik bók követi a másikat. A nő nevet. Próbálja visszafogni magát, de nem lehet ennyi kedveskedésnek, bóknak ellenállni. A férfi szeretne már másról beszélni, de érzi a nőn, hogy korai lenne a lényegre térni. Várni kell, mert még elriasztaná. Ideges, de jól palástolja, látszólag csak tréfamester, olyan haverféle, belül viszont kezd alábbhagyni a jókedve, mert a nő közelsége annyira felkorbácsolja a vágyait, hogy elmegy a kedve a finom célzásoktól. Diszkréten megérinti a nő derekát, az abban a pillanatban oldalra lép, s arcán megjelenik egy kemény vonás, s alább hagy az önfeledt nevetés. Ezért Zsolba
15
igyekszik türelmes maradni, türelmest mutatni, ami egyre nehezebb neki. A szokásosnál több időt fordított erre az ismeretségre, más esetben rég túl lennének mindenen, talán már nem is köszönnének egymásnak. Maga sem tudja mitől más ez, talán, mert túlságosan tetszik neki a nő. Vagy az azt valóban nem érti meg a látszólag véletlenül létrejött találkozásokból, hogy nincsenek véletlenek, csak jól megszervezett dolgok. A nő elmegy, Zsolba ácsorog, a kisvonat már elment, vagy fél óra múlva jön a következő. Azt még megvárja, hátha történik addig valami érdekes, vagy ismerős érkezik a vonattal. Fel van zaklatva, nem nyugszik le benne a láz. Keresgél az emlékeiben, melyik nőismerőséhez mehetne fel egy órácskára, csak most senki olyan nem jut az eszébe, aki őrajta barátilag segítene levezetni az érzéki feszültséget. Saci fordul be a sarkon, arányos termetét alig takarja a vékony ruha, szőke haja repdes a nyaka körül. Mozgása ütemes, valami különleges rugalmassággal lépked, cipője alig koppan a betonon. Zsolba szeme felvillan a lány láttán, átköszön neki, az visszainteget. A férfi sóhajtva fordul el, semmi reménye, hogy a nővel összejöjjön. Valami diplomás barátja van. Hol is jönne ő szóba a lánynál, még akár egy délutáni szórakozásra is? Még akkor sem, ha nem lenne barátja. Laci tudja, hogy ennek a lánynak ő nem lehet a barátja, az esete. Ez dühíti, sérti. Időnként lehordja durva szavakkal ezt a fajta nőt, s közben elfojtja magában az elérhetetlen vágyakat. Zsolba visszament a Halászba, a haverok már elmentek, aki még maradt, az merev részeg, észre sem veszi, hogy Laci visszament. Leül egyedül, a széket úgy
16
fordítja, hogy kilásson az utcára. Kólát rendel, cigarettára gyújt, és vár, hátha elűzi valami az unalmat. Nusi osztja az ebédet, a segédek tálcára rakva hordják ki. A folyosón hosszú, nyolcszemélyes asztalok mellett ülnek a betegek. Nincs ültetés. Csak azok vannak külön, a hátsó folyosóra küldve, akik tisztátlanok, vagy szeretnek a másik tányérjába beleenni. Ma felügyelet nélkül maradtak, néha hallatszik is vita, kiabálás. Amint kirakják az ételt, odamegy egy ápolónő, hogy rendben legyen minden. Cuci a saját szobájában, vagyis ahol alszik, vigyáz az evés rendjére. A hatalmas termetű, fekete hajú, fekete szemű nőbeteg ezt a szobát takarítja, minden ágyat hetente lemos, az éjjeliszekrényeket naponta. A betegektől összeszedi a tányérokat, visszaküldi a maradék körül ólálkodókat a helyükre. Mert vannak, akik az ételmaradékot szeretik összegyűjteni, zsebkendőbe, zacskóba, hogy a párna alá, éjjeliszekrénybe dugva elraktározzák. Mikor vége az ebédnek, megkapták a déli gyógyszert, Cuci ismét körülnéz, minden hulladékot gondosan összeszed, fertőtlenítős vízzel felmossa a szobát. Ilyenkor senki nem jöhet el az ágya mellől, vigyázni kell a közös rendre, ami nincs előírva, de ha Cuci azt mondja: tegyétek fel a lábatokat, mert takarítok — ez bizony olyan kemény parancs, mint mikor Bodó jelent ki valamit. Különös módon, jó barátságban van ez a két beteg, s az elkülönített női-féri osztály ellenére a ritka és kivételes találkozásokkor örömmel köszöntik egymást. Cuci ilyen alkalmakra piros krepp-papírt kér, ahogy hajdan, leány korában szokásban volt a messzi, hegyek között rejtőző
17
szülőfalujában, s az orcáját kiszínezi vele. Bodó kalapot emel a szomszéd osztályon lakó hatalmas termetű, szorgos betegtársa előtt. Szárad a kő, Cuci a mozgolódóra rákiabál sivítós, erős hangján. Aztán elkezdődik a szokásos délutáni jövésmenés. Cucit ez már nem érdekli. Bevonul a fürdőszobába. Ő a kivételezettek egyike, aki akkor mosdik, mikor akar, mert biztosan rendet hagy maga után. Beáztatja a mosnivalóját, de előzőleg hypóval kimossa a kádat. Kihozza ágya alól a hatalmas lavórt, abba mossa a nővérruhákat. Ezeket csak ebben az edényben. Míg ázik a ruha, lemegy a kertbe és felhozza a szárazat, beviszi Mancinak, aki most alszik, de az nem számít, Cuci az ágy melletti székre lerakja a ruhát és visszamegy a mosáshoz. Kopognak Manci léptei a folyosón. Bekopog a fürdőszobaajtón, mintha Cuci otthoni fürdőszobájába kopogna, aztán óvatosan benyit. A hatalmas nő a kád fölé hajolva dörzsöli a ruhákat. Az ajtó nyitására oda se néz. — Cucika, kedves — kezdi a legkedvesebb hangján Manci. — Volt időd megszámolni, hány ruha lesz? — Majd terítés után megmondom. — hangzik a válasz. — Sok van. Tele a kád. Manci megnyugszik, mert amit Cuci mos, azt ő vasalja. Mindkettőjük érdeke, hogy sok ruha legyen. Nyáron több van, a meleg miatt. Visszasétál hát a szobába, leül karba tett kézzel az ágya szélére, várja, hogy teljen az idő. Tulajdonképpen évek óta egyebet sem tesz, csak vár. Eleinte azt várta, hogy valami módon hazamegy innen. Aztán egyszer rájött, hogy akik itt vannak, azok betegek, s igen sokáig tépelődött rajta, hogy vajon ő maga beteg-e. Egyszer
18
megkérdezte az orvost, mért van itt, van-e valami betegsége, s mikor tud ezekre válasz kapni; az „hát persze fiacskám”-mal felelt neki, s Mancinak akár azt is mondhatta volna, esik a hó, vagy angyalkák vannak a templom falán, az többet jelent az asszonynak. Mikor abbahagyta a gyógyszer szedését, egy idő után megint kínzó észrevevései támadtak, álomvilágféle vette át a helyet a gondolataiban. Aztán kezelték, megnézte a nővér a száját, hogy lenyelte-e a gyógyszert. Ezért külön haragudott. Egy éjszaka, mikor rémálmok kínozták, kiült a folyosóra, bámulta az ablakon át a kertet. Nusi volt az éjszakás. A kezelőből látta, ahogy Manci lábát kinyújtva ül a padon, s fészkelődik, fel-feláll. Aztán a nővér kiment a folyosóra, s a virágoknál lévő fotelbe ült, felkattintotta a villanyt, várt, hátha akar valamit a beteg. Manci sokáig vívódott, mert megalázónak tartotta a kérdezést, méltatlannak és felháborítónak a helyzetét, de aztán rászánta magát, odaült a kisasztal másik oldalán lévő fotelba, a nővér mellé. Így valahogy nem érezte, hogy neki semmi köze a nővérhez. Egyébként is ez az idős nővér sose bántotta őt, láthatólag a fiatalokat is ez tanítja, mikor új jön ide. — Megtudhatnám, kérem, hogy mért kell nekem itt lenni? — kérdezte suttogva. — Biztos, hogy tudni akarja? — Régen akarnám. Az orvos nem mondta meg. A lányom se. Talán csak meg tudhatom egyszer — félelemmel várta, lesz-e válasz. — Megtudhatja Manci. Az orvosnak kéne megmondani.
19
— Nővér kérem, én már kérdeztem. Nem mondott semmit. Aztán engem úgy neveltek, hogy tartsam tiszteletben a feljebb valókat. Félek, ha kérdezek, örökre itt maradok. Esetleg a nővér válaszolhatna nekem. — S mégis mit gondol, mért van itt? — Ezek itt mind bolondok — intett körül. — Lehet, hogy én is az vagyok? Senki nem mondta, hogy az vagyok. Azt sem tudom nem vagyok-e az. Félek, hogy biztosan megbolondultam, ha itt kell lennem. Nusi hallgatott. Látszott, hogy Manci nem fogja abbahagyni a kérdezést, neki felelni kellene rá, ám ez nem az ő hatásköre. Igaz, az orvos sem szeret egyértelműen beszélni a betegekkel. Elkanyarított magában egy cifrát, aztán várt, hátha a beteg meggondolja magát, és elmegy aludni. Lenn a városban a toronyóra ütötte a hármat. A másik nővér körbejárt, aztán leült a kezelőben az asztal mellé, irkált valamit. Manci várt. Egy szót sem szólt, csak állhatatosan várt. — Nehéz betegség ez Manci. Akinek ilyenje van, az nem érzi, hogy beteg. Sokszor nem is emlékszik rá, mik történtek, mikor beteg volt. Aki itt van, az nem mindig beteg, de ahhoz túl gyakran beteg, hogy haza lehessen engedni. — Azért lennék itt, mert a sógort... — eltűnődött. — Nem emlékszem mi történt. Akkor még tudtam, aztán olyan lett, mintha álmodnék. — Ne izgassa fel magát. Talán, ha hosszabb ideig nem kell több gyógyszer, és ebből is csak kevesebb, akkor hazamehet. — Margit sem akar már hazavinni — sóhajtva mondta a lánya nevét. — Lehet, hogy félti tőlem a kisgyereket?
20
Mondja nővér, kérem, én annyira bolond voltam akkor, mikor idehoztak? Annyira, hogy azt hiszi, bánthatom őtet, meg az unokámat? Mondja, kérem, én valóban bánthatom őket? Hallgattak. A szerencsétlen nő, valahol megérezte, hogy miért kell itt lennie. Minden variáció eszébe jutott. Egyet hagyott ki, azt hogy a lány már hazavinné, csak a veje és annak családja fél tőle. Nem személyesen tőle, hanem általában a bolondtól, mert a civil világban keringő különböző rémtörténetek egyébről sem szólnak, mint arról, hogy aki egyszer elmén volt, azt nem szabad visszaengedni a többiek közé. — Nem tudom én azt megmondani, hogy mi lenne otthon — mondta Nusi. — A főorvos tudja? — Ezt senki nem tudja megmondani. Lehet, hogy semmi baj nem lenne. Ha mégis történik valami, akkor viszont mindenkit megkérdeznek, hogy Manci hogy került haza. — És ha a szakértő megengedi? — Akkor talán. Bár úgy is nagy felelősége van annak, aki végleg elbocsátja. Persze, ha a családja el akarja vinni, akkor biztosan el is viszik, igaz elég nagy felelőséggel jár az is — a nővér átnyúlt az asztal felett, megsimogatta Manci kezét. — Tudja kedves, ez nehéz betegség. Azért reménykedni kell, hátha alakul a dolog. Talán új gyógyszerek is lesznek, és akkor más lesz az egész. Manci törölgette a könnyeit. Bólogatott. Aztán hirtelen valami eszébe jutott. — Mondja még meg nővér, kérem, ezt a gyerekem is elkaphatja? Örökölheti, mert én bolond vagyok? Még az az ártatlan kicsi unokám is?
21
— Beteg. Ez betegség. Az öröklés nem biztos. Vannak rá százalékos esélyek, de nem mindig jön be. Ezért kár izgatnia magát. — Nekem a férjem pilóta volt. Érettségim van, polgáriba járattak a szüleim. Talán amit az apjától örökölt elég lesz neki? Mondja nővér, úgy lesz? Ugye nem lesz beteg? — Jaj, Manci nem vagyok és a Jóisten, hogy ezt tudjam. Azt sem tudhatjuk, reggel fog-e esni az eső. Virradatig ültek a kisasztal két oldalán. Aztán mikor a nővér készült, hogy a hajnali munkáihoz menjen, Manci felállt, és szó nélkül elindult a szobájába. Az ajtón belül megfordult, elnézett a semmibe, és hangosan mondta, mint hajdanában az apáca-tanárnőnek: — Köszönöm, nővér kérem. A jelentőbe pár sorban Nusi megemlítette, hogy a beteg tudni akarta, mi a betegsége, mért tartják az osztályon, s határokon belül felvilágosítva. Napokig várta, hogy hivatni fogja a főorvos, s számon kéri ezt a felvilágosításért. Biztosan lesz olyan is, aki szóvá teszi, hogy egész éjjel csak egy nővért látott, nem együtt mentek végig a szobákon. Ám nem történt semmi.
***
22
