Fésűs Éva Cérna Misi Cérna Misi, a szegény szabólegényke világgá indult. Üres tarisznya a vállán, lyukas bocskor a lábán, előtte a nagyvilág, háta mögött pedig Nyisszantó Kelemen szabóműhelye. A tarisznya azért volt üres, mert Cérna Misi senkinek sem jelentette be, hogy világgá megy – bár ha bejelentette volna, akkor sem sütöttek volna neki útravalóul kakastejes kalácsot. Hét faluban híres, nevezetes szabómester volt Nyisszantó Kelemen. Gazdag embereknek szabta a nadrágot, hetyke vitézeknek zsinórozta a mentét. Titokban udvari szabóságra pályázott. Kevesen tudták, hogy a szép dolmányokon, drága mentéken mennyit dolgozott a legény, Cérna Misi. No de annál jobban tudta, s annál jobban félt a tulajdon inasa ügyességétől Nyisszantó Kelemen. Túlságosan eltanulta ez a legény a mesterséget! Mi lesz, ha felszabadul, és nagyobb hírnévre tesz szert, mint a gazdája? . . . Nyisszantó mester belesárgult az irigységbe. Ettől kezdve mindenféle durva munkát végeztetett Misivel, hogy elnehezedjenek az ujjai, és minél később szabadulhasson fel az inassorból. Pedig Cérna Misi nagyon szeretett volna mester lenni, mesebeli hercegeknek csodálatos ruhákat remekelni. Egyszer aztán merészet gondolt! Itt sohasem lesz belőle semmi, de a nagyvilágban talán szerencsét csinálhat. Útnak eredt hát egy hajnalon, s amint ment, mendegélt, fütyörészgetett, hogy ne hallja a tulajdon gyomra korgását. De ha kenyere nem is volt. Legalább vizet akart inni a patakból, hogy a szomját eloltsa. Amint a partra ért, egy fűzfához kötve hófehér paripát pillantott meg. Micsoda gyönyörű paripa volt az, gyerekek! . . . Gyémántszikrákat szórt a patkója, és valahányszor dobbantott, három mérföldnyire minden almafáról lepottyant egy aranyalma. - Ki lehet a gazdád? – nézett körül Misi, de csak egy kopott ruhás vadászt látott a patakparton búsan üldögélni. - Miért búsulsz, vadász? – lépett oda hozzá. – Ha nekem ilyen lovam volna, egy percig se lógatnám az orromat! - Hagyd el, legényke – intett szomorúan az idegen. – Nem vagyok én vadász, királyfinak születtem, de semmi örömem sincs benne. - Királyfi? Ilyen ruhában? - Éppen ez a baj! Vadászni jöttem erre a vidékre. Vadat nem találtam, de megláttam Pipereváralján Ruhateszi királykisasszonyt az ablakban. Szempillantás alatt beleszerettem, és belehalok, ha nem vehetem feleségül! - Aztán miért ne vehetnéd? – csodálkozott Misi. - Mert ebben a kopott vadászgúnyában pillantott meg engem. Kigúnyolt, kicsúfolt, három kosarat is utánam hajított. Ruhateszi királykisasszonynak olyan a szeme, mint a tündértavak
tükre, olyan a mosolya, mint a májusi rózsanyílás, de mindene a cicoma, és csak a szép ruhás emberekkel áll szóba. Szegény öreg királyapja is hiába bánkódik miatta! . . Igazat beszélt a királyfi. Pipereváralján még a kiskutyák is azt ugatták, hogy sohasem esznek ők lakodalmi csontot, mert Ruhateszi királylánynak egyik kérője sem elég szép ruhás. Cérna Misi szívből megsajnálta a királyfit, és mindjárt kieszelte, miképpen segíthetne rajta. . – Ki kell fognunk azon a hiú királylányon! Adj nekem annyi selymet, bársonyt, aranysujtást, amennyit kérek, és műhelyt, ahol munkához láthatok. A királyfi semmit sem tagadott meg tőle, csak segítsen rajta a legényke. Héttornyú várának hétablakos szobájában hét nap, hét éjjel szabott, varrt Cérna Misi. Olyan káprázatosan szép ruha került ki a keze alól, hogy a nap megállt az égen, amikor meglátta. A királyfi is odavolt a gyönyörűségtől, és mindjárt fel akarta venni, de Cérna Misis elébe állt. - Nem neked varrtam ezt, felséges királyfi! - Nem-e? . . . Hát ugyan kire pazaroltak a sok selymet, bársonyt? Misi kimutatott az ablakon át a mezőre: - Arra a szalmafejű madárijesztőre, ott ni! Kérlek, hozasd be, hadd öltöztessem fel, te pedig csak maradj a kopott vadászgúnyádban és ülj le a patakparton, majd meglátod, mi lesz! Csodálkozott a királyfi, de azért megtette, amit Misi kívánt. A legényke ráadta a ruhát a madárijesztőre. Még azon is jól állt, alig kellett egy kis szénát-szalmát beletömnie. Díszes süveget nyomott a fejébe, azután beleültette a királyfi legszebb hintajába, ő maga felült a bakra, és elkezdett körbekocsikázni Piperevár körül. Nem sok idő telt belé, a királykisasszony egyszer csak észrevette a káprázatos ragyogást az ablakból, és összecsapta a kezét: - Ninini! Ez az a szépruhás, kire mindig vártam, nincs nála ékesebb hetedhét határban! Összefutott a palota apraja és nagyja. Minden ablakból a ragyogó öltözetű idegent bámulták. Ruhateszi királykisasszony kidobott egy rózsaszálat az ablakból. - Hatalmas úr lehet, hogy ide se biccent! - súgták egymás fülébe az udvarhölgyek. A királylány azonban nem várt semmiféle biccentésre, szaladt az öreg királyhoz, hogy nyissák ki a palota kapuját, fúvassák meg az összes trombitát, öljenek csirkét, pulykát, mert ilyen szépruhás vendég még sohasem volt Pipereváralján! Mindenki díszbe vágta magát, ég a kutyákra is fodros nyakravalót adtak. Örült a király, hogy végre valaki tetszik a lányának! Kiüzent hát, hogy fáradjon beljebb az idegen, ne csak a várat kerülgesse, hiszen szívesen látják. - Hétmező királya kegyesen elfogadja a meghívást! – adta meg a választ Cérna Misi, azután nagy harsona és trombitaszó mellett kiemelte madárijesztőt a hintóból, és betámogatta a palotába. Tudjátok, úgy történt a dolog, hogy a nagy hódolattól mindenki hétrét görnyedt előttük, és orrával a padlót érintette, ezért nem vették észre, hogy a nevezetes vendégnek szalmából van a feje. Az öreg király meg erősen rövidlátó volt, és amikor eléje léptek, éppen a pápaszemét
keresgélte. Mielőtt azonban megtalálta volna, a királykisasszony rátekintett a madárijesztőre, és akkorát sikoltott, hogy még a rézmozsár is megrepedt a konyhában. Addigra az öreg király is feltette a pápaszemét, és csak úgy göcögött a nevetéstől, amikor a díszes madárijesztőt meglátta. - No, fiam – mondta Cérna Misinek -, te alaposan megleckéztetted a lányomat. De hát ne, félsze, hogy fejedet vétetem ezért a tréfáért? - Nem én, uram, királyom – felelte Misi bátran -, csak várja ki felséged nyugodtan a végét! A vége pedig az lett, hogy Ruhateszi királykisasszony egészen a patakapartig futott. Ott elbújt fűzfák alatt, és sírt, rítt keservesen. Egy kismadár ült az egyik ágon, annak zokogta el hangosan a bánatát: - Ó, milyen csúful jártam! Ó, milyen ostoba voltam! Mennyi derék vitézt elkergettem, mert csak a ruhájukat néztem! Nem is vesz már engem senki feleségül. . . Erre aztán előlépett a fák közül a vadászruhás királyfi. - Dehogyisnem, szép királykisasszony! - Ó, te? – csodálkozott a kis Ruhateszi. – Hiszen téged is kicsúfoltalak, ország-világ előtt kinevettelek! - Talán igaz se volt? ! – mosolygott a királyfi. – Hiszen egészen megváltoztál! Nekem így nagyon tetszel! - Igazán? – szipogott a királylány. – Akkor nem is leszek soha többé olyan, mint voltam. Három nap múlva lakodalom volt Pipereváralján. De a királyfi akkor már azt a szép ruhát viselte, amit Cérna Misi remekelt, a madárijesztőt pedig kitették a kertbe, hogy elriassza a verebeket. Cérna Misis is nagy kanállal evett azon a szép napon, utána meg udvari szabó lett belőle. Olyan ruhákat remekelt, hogy hét országból csodájára jártak. Amikor Nyisszantó Kelemen megtudta a dolgot, menten megsárgult az irigységtől, de nem sajnálta senki.
A kíváncsi királykisasszony
Irgum-burgum, vaskalap! Tudjátok-e, gyerekek, ki mondta ezt? . . . No, ha nem tudjátok, megsúgom! Egyedem-Begyedem ország királya mondta, amikor egy harmatos hajnalon felébredt az aranyozott lábú ágyában. Mérges volt a király, hogy vége az éjszakai nyugalomnak, és megint elkezdődik egy nap, amikor azt sem tudja, hová meneküljön egyetlen lánya elől. Ugye, csodálkoztok, hogy miért félt a király a tulajdon lányától? Talán arra is gondoltok, hogy csúnya volt a kicsi királykisasszony. Ó, nem! Szebb volt az , mint a tavasz, üdébb, mint a rózsa, karcsúbb, mint a nádszál. Csakhogy kora reggeltől késő estig egyfolytában kérdezősködött, úgy fúrta az oldalát a kíváncsiság. Az egész palotában senkinek sem hagyott békét. Alig ébredt fel a király, máris felhallatszott hozzá a kertből a királykisasszony fáradhatatlan csacsogása: „Udvarmester! Miért van már megint reggel? A tulipán mit csinál a harmatcseppel? És a szöcskék ide-oda mért ugrálnak? A százlábú hol vesz papucsot magának? . . .” Jaj a fejem, szegény koronás fejem! – nyögött a király kétségbeesetten. - Kezdődik! . . . És inkább éhes maradt, de nem mert odaülni a reggelizőasztal mellé, mert előre tudta, hogy a kíváncsi királykisasszony tüstént kérdezősködni fog: „Királyapám! Mitől keserű a kávé? Mondd meg nekem. miből van a csokoládé?” Nem, hát ezt nem lehet tovább bírni! Valamit tenni kell, mert maholnap megszöknek az udvarhölgyek, felmond a szakács és sírógörcsöt kap a királykisasszony öltöztetője, amikor már hetvenhetedszer kérdezik meg tőle, hogy: „. . . mitől vet a szoknya ráncot? Hogy csinálják Az ékköves aranyláncot? Az ingvállat Milyen takács, mikor szőtte? Kemény kövön Miért kopog a cipőcske? . . . „
Össze is hívta a király okos tanácsadóit, és kihirdette, hogy fél országát adja ajándékba annak, aki egyetlen lányát megszabadítja a gyötrő kíváncsiságtól. Másnap még alig pirkadt, máris akkora tolongás támadt a palota kapujánál, hogy majdnem feldöntötték az ajtónállókat, Sorban próbáltak szerencsét a szépséges királykisasszonynál ifjak és vének, tudósok és doktorok, varázslók és vitézek. Voltak, akik szépen kérték, és ajándékokat hoztak neki, csak hogy ne kérdezősködjék többet. A doktorok megnézték a torkát, megnézték a nyelvét, megkopogtatták a hátát, mint egy betegnek, és csodálatos orvosságokat írtak, hogy elmúljék tőle a kíváncsisága – de bizony adhattak a kis királylánynak keserűt, savanyút, édeset – mindhiába! Még jobban pörgött a kérdező nyelvecskéje, még kíváncsibban csillogott a szeme. Egy mérges hadvezér már odáig merészkedett, hogy előrántotta fényes kardját, és azzal ijesztgette a királykisasszony, hogy lefarag a nyelvéből, ha tovább keseríti a világot rettenetes kérdéseivel. A királykisasszony egy cseppet sem ijedt meg, hanem csodálkozva nézett rá: „Ugyan mitől lettél mérges? Illik ez egy hadvezérhez? Mondd el inkább, A csatákat hogyan vívják? Mitől szól nagyot az ágyú? A sok huszár Miért olyan görbe lábú? . . .” A hadvezér a haját tépte, a király a kezét tördelte. Estére bált rendeztek a királykisasszonynak, de még a legandalítóbb muzsikaszó mellett, a legdélcegebb táncosa karján is szünet kérdezősködött: „Mire jó a cica farka? Miért van a fűzfán barka? A pillangó miért tarka, S ha nem tarka, mért nem az? Miért kerek a mosdótál? A napocska éjjel hol jár? Mi feketébb a hollónál, S miért piros a pipacs? Miből nőnek a kalászok? Hogy kelesztik a kalácsot? Honnan jönnek a hullámok Nyári szélben a vízen? A szivárványt mivel festik? Rózsabimbó miért feslik? Miért tart egy nap csak estig, S mitől dobog a szívem?” A deli hercegek elsápadtak és kereket oldottak. Már csak a legelszántabbak maradtak a palotában. A királykisasszony édesdeden rájuk mosolygott, és sorban tovább faggatta őket: „Mivel kormozzák a füstöt? Hogy csinálják az ezüstöt?
Miről csiripelnek a tücskök? Ki fújja szeleket: Ki gyújt csillagot estére? És a magot – mondd meg végre! – Hogy teszik a cseresznyébe, Van-e erre felelet?” - Borzasztó! – jajdultak fel a harcedzett vitézek, és úgy inaltak kifelé, mintha a török császár serege üldözte volna őket. Erre aztán a király legbölcsebb tanácsadója feltette a szemüvegét, és így szólt: - Felséges királyom, nincs más hátra, be kell zárni a királykisasszonyt a legmagasabb toronyba. Egyedül kell hagyni három hétig, és ott, a magányban majd leszokik a kérdezgetésről! Bárhogy szerette is leányát az öreg király, már ebbe is beleegyezett volna, ha abban a pillanatban el nem kiáltja magát a palota sarkánál egy kis pékinas: - Ne bántsátok a királykisasszony! Tudom én, mi a baja! - Ugyan mi, te inci-finci pereces? – hajolt ki a király az ablakon. - Hát az, hogy buta! – válaszolt vidáman a legényke. - Hijnye azt a ! . . . Mit mondtál? . hördült fel a király, és majdnem riadót fúvatott. Hanem a pékinas csak kacagott: - Az bizony! Buta! Hiszen azért kérdez annyit, mert semmit sem tud. Írassa be felséged az iskolába, majd ott megokosodik! A sok udvari tudósnak leesett az álla. Lógó orral bámultak egymásra a csodadoktorok. - Nahát, hogy ez nem jutott eszünkbe! A király örömében tüstént kézen fogta a lányát, és gyalog szaladt vele az iskolába. Szép, piros palástja csak úgy lobogott utána! Ott mindjárt beültették a királykisasszonyt a harmadik padba, és eléje tették az abécéskönyvet, a király pedig boldogan felsóhajtott: - No, édes lányom, itt majd megfelelnek minden kérdésedre, én meg végre-valahára nyugalmat lelek! Úgy is lett. A kíváncsi királykisasszony szép sorjában megtanult mindent az iskolában, és most már nemcsak szép volt, hanem okos is. Öröme telt benne az öreg királynak, büszkesége lett az egész Egyedem-Begyedem országnak. Hanem a kis pékinast, aki a jó tanácsot adta, hiába keresték, soha többé sehol meg nem lelték, mert amikor megtudta, hogy a király hálából egy fél országot akar a nyakába varrni, úgy megijedt, hogy meg sem állt a hetvenhetedik falu határáig. Most is ott lakik, süti a kiflit, perecet. Tegnap ettem a kenyeréből is. Úgy ízlett, hogy nektek egy morzsányit sem hagytam belőle!
A csárdást járó csizma Volt egyszer egy kis csizmadia, Jankó. Látástól vakulásig dolgozott a mesterművén, egy pár fényes csizmán. Nagyban szögelte, kalapálta, amikor egyszer csak panaszos sírdogálást hallott a műhely ablakából. Csodaszép tarka lepke vergődött a párkányon, de csak egy szárnya volt. Segíts rajtam, csizmadia legényke – sírt a lepke -, keresd meg a másik szárnyamat a réten, különben meghalok! - Hogyan keressem, hiszen olyan nagy a rét! – sóhajtott a legényke. – Holnap reggelre pedig be kell fejeznem a mestermunkát. - Azon sose búsulj, bízd csak rám a munkát! – mondta a lepke. - Már hogyan tudna egy lepke csizmát remekelni? – gondolta a kis csizmadia, de annyira megesett rajta a sz1ve, hogy mégis elment megkeresni a szárnyát. Meg is lelte egy vadtátika levelén, másnap hajnali harangszóra. Vigyázva felragasztotta a lepke hátára. A kis tarka pille hálálkodva libbent el a kék levegőben. Annál búsabban fordult a munkája felé Jankó. S hát, amint odapillantott, azt hitte, káprázik a szeme! Készen volt a csizma, de még milyen szépen! Vitte büszkén a mesterek elé. Álmélkodtak azok is, hogy milyen remek mestermunkát készített a kis csizmadia. Csak egy balkezes bocskortalpaló húzogatta irigyen a bajszát: - Szép, szép, de fogadok, hogy nyomná a nagyujjamat! - Próbálja fel kigyelmed, ha kíváncsi rá! – pirosodott el a legényke. A bocskortalpaló nem kérette magát kétszer. Nagy szuszogva felhúzta a csizmát, s éppen még egy rossz szót akart szólni, de a vadonatúj csizmák abban a pillanatban elkezdték járni a friss csárdást. Táncoltatták az irigy embert, míg a víz nem verte. Kiabált, hadonászott, a mesterek meg csak nevették. Legjobban a kis csizmadia, akit most már mesternek neveztek. Addig ugrált a bocskortalpaló, amíg egyszer Jankó azt nem találta mondani: - Állj meg, csizma, kopp! Elég volt a hopp! Most látta csak, hogy jótettéért milyen jutalmat kapott. El is indult vele mindjárt szerencsét próbálni. Éppen egy rengeteg erdőn ment keresztül, amikor zengő énekszóra lett figyelmes. Arrafelé tartott, s látta, hogy gyönyörű szép leány szedi ott fehér kezével a csípős csalánt. Nagyon sajnálta. - Ejnye, édes húgom, kinek szeded a csalánt? - Édesapám kacsáinak. - Nem sajnálod gyönge két kezedet? - ha mostohám nem sajnálja, én hiába bánnám. - Hol az a mostoha? - Fent a palotában, királyapám mellett ül a fényes trónon! - Hát akkor te miért jársz itt foltozott ruhában?
- Elfoglalta helyemet a mostoha néném. - Talán szebb tenálad? - Vajjal kenegetik, tejben megfürösztik, mégis világ csúfja! - Szegény kis királylány, gyere el énhozzám! Igaz, semmim sincsen, de jobb dolgod lenne. Nem mehetek férjhez, amíg csúf nénémnek nem akad kérője. - Akad elég herceg, aki maga sem szebb! - Nincsenek ám itthon. Mind csatába mentek! Háborúban vagyunk a szomszéd királlyal. Holnap reggel lesz az utolsó ütközet. Nagyot villant erre Jankó szeme. Tudta már, mit tegyen! Egyenesen felment a királyhoz. A király foga vacogott a félelemtől, mert a katonáinak puska helyett már csak kapanyél jutott. Azért jöttem, felség, hogy ne szomorkodjék! – mondta a csizmadia. – Elintézem én az ellenséget! Felséged csak fúvassa meg holnap reggel a trombitákat, és indítsa a seregét rohamra. Győzni fognak, fejemet adom érte! - És ha úgy lesz, amint mondod, mit kívánsz jutalmul? - Felséged leányát, édes, szép virágát! Megígérte a király, és Jankó boldogan indult útnak. Pirkadatra odaért az ellenség táborához. Vigyetek a hadvezérhez! – mondta az őröknek. Peckes Vitéz Vendel, hírneves hadvezér, ott állt már a serege élén és lóra kart szállni. Hát te mit akarsz itt? – förmedt rá Jankóra. - Kigyelmed fényes hírneve hozzám is eljutott. Hoztam ajándékul egy pár csizmát. Dicső hadvezérnek ilyenben kell győztes csatába indulnia! Pávánál hiúbb volt Peckes Vitéz Vendel. Torkán akadt a vezényszó, amint a remek csizmákat meglátta. Nem is késlekedett, nyomban felrántotta őket. No hiszen, bár sohase rántotta volna! Mert a csizmák vele is elkezdték járni a gyors csárdást. Rezegtették a térdét, megpörgették, megforgatták, nyilallott a talpa, de csak vitték bokáztatva, amerre nem is akarta! A katonák kardot, puskát eldobáltak, földre hemperedtek, úgy nevettek! Felbomlott a csatasor, prüszkölt mérgében a hadvezér, de mindhiába. Jankó addig meg nem állította, a csizmától meg nem szabadította, amíg a másik sereg meg nem rohamozta őket. Puszta kézzel ejtették fogságba a kacagástól guruló ellenséget. Volt nagy diadal! Vitték Jankót vállon, a király elé, akinek nem fért a fejébe, mit csinálhatott a kis csizmadia. Boldog volt Jankó! Most már övé lesz a szép királykisasszony! Hát, uramfia! Kit vezetnek elébe? Mostoha királyné világcsúfja lányát! Legyező a füle, az orra uborka, amikor mosolyog, mintha görcse volna! . . . Fel is pattant Jankó: - Nem jól van ez, felség! Én az édes lányát kértem feleségül! Hanem a királynak még egy fél szó sem jutott, olyan hangosan lármázott a gonosz királyné: - Vagy kell a menyasszony, vagy pedig fel is út, le is út, amíg szépen mondom!
- No, várj csak, boszorkány! – gondolt nagyot Jankó, hangosan pedig azt mondta: - Jól van hát, nem bánom, legyen lakodalom, de csak úgy, ha a felséges királyné elfogad tőlem egy pár csizmát, s abban eljárja velem a nyitócsárdást. Hogyne fogadta volna! Örült, hogy a lányát férjhez adja. Felhúzta a csizmát, s azok vele is tüstént megindultak. Rúgták a port, összeverték a bokáját. Sivalkodott a gonosz királyné, repült a szoknyája, kibomlott a kontya. A csizmák egyre szaporábban aprózták a csárdást. Vitték a királynét körbe, karikába, az udvari népnek nagy mulatságára! Csizmadia Jankó pedig nevetve kérdezgette: - Megkapom-e a király édes lányát? Addig nem állította meg a csizmákat, amíg a királyné igent nem mondott. Ezután lett csak igazi lakodalom! De azon már nem táncolt az álnok királyné, mert a bokáját kellett borogatnia. Annál szebben járta az igazi királykisasszony a derék kis csizmadia karján, akinek még ma is boldog felesége. . .
Búvalbélelt király jókedve Búvalbélelt király könnyei belepotyogtak a zöldséglevesbe, és a leves olyan sós lett, hogy ki kellett önteni a kutyáknak. Ugrálhatott a hoppmester, bókolhatott a bókmester, zörgethette tarka csörgőit Hacuka, az udvari bolond – Búvalbélelt király napról napra mogorvábban lógatta az orrát, és keservesen sóhajtozott: - Hej, ha tudnám, hová lett a jókedvem! Nincs annál borzasztóbb dolog, mint ha egy uralkodónak elmegy a jókedve. Mert akkor elmegy mindenkié. Alighogy a rosszkedvű király rámordult valami csekélységért a miniszterére, az is rámordult az udvarmesterre. Az udvarmester tovább adta a mordulást a kincstartónak, a kincstartó a kulcsárnak, a kulcsár a főpohárnoknak, a főpohárnok az alpohárnoknak, az alpohárnok a szakácsnak, a szakács meg a kuktának, de úgy, hogy már a fogát is vicsorgatta hozzá. A kukta ijedtében kiszaladt a folyosóra, ott véletlenül rálépett az aranyszőrű kandúrmacska farkára. A macska felnyivákolt – prr-nyaúúú! – vaktában nekiugrott Lódulj Marcinak, kisinasnak, aki éppen akkor vitt arra harminchárom porcelántányért, és megkörmölte az orrát. A kisinas az orrához kapott, és elejtette tányérokat. Bumm! . . . Támadt is csörömpölés, csetepaté, haddelhadd! Mindenki összeszaladt, a kisinast szidta-hordta, ilyen-olyan amolyannak elmondta, sőt az egyik lakáj még a fülét is megcibálta. Úgy állt ott szegény vérző orral, piros fülcimpákkal, amikor a zajra kikukucskált a szobájából a királykisasszony. - Jaj nekem! – gondolta a kisinas, és gyorsan behunyta a szemét, mert szégyellte magát – de azért is, mert a királykisasszony olyan káprázatosan szép volt, hogy majd belevakult a látásába. - Micsoda dolog ez? – csendült meg a királykisasszony hangja. – Lármáztok itt, ahelyett, hogy jódot, ragtapaszt hoznátok! Gyorsan, gyorsan! Hiszen vérzik a kisinas orra! Megszeppentek a pergő nyelvű, kárörvendő léhűtők. Egymás sarkát taposták le, hogy teljesítsék a parancsot. Az inaska azt hitte, álmodik. - Köszönöm a jóságodat, szép királykisasszony – hebegte, mialatt hősiesen tűrte, hogy a királykisasszony az orrához dörzsölje a jódos dugót. – Nem akartam ribilliót . . . Ssssz! . . . De mióta a felséges királynak . . . auuu! . . . elment a jókedve, azóta az én fülemet is . . . jujjj! mindennap megcibálják . . . - Tudom – borult el a királykisasszony homloka. – Hiszen én is királyapám rosszkedvétől vagyok szomorú. Se mulatság, se muzsika nem lehet miatta. Három zsák aranyamat meg a kezemet is szívesen adnám annak, aki elveszett jókedvét visszahozná! Alig mondta ki, futótűznél gyorsabban terjedt el az ígéret híre a palotán belül, a palotán kívül, országszerte. De még külországból is jöttek mindenféle bohócok, bűvészek és tudósok Búvalbélelt király jókedvét keresni. A jupiténi herceg háromszáz kopóval járt be ungotberket, hogy ráakadjon, de hiába! Búvalbélelt király búsult, mint a kereke törött kocsis. Zsémbeskedett, sóhajtozott, udvari emberein töltve ki rosszkedvét, amit azok továbbadták egymásnak, mindig csak lefelé, egészen a kisinasig.
Hanem Lódulj Marci nem volt már a régi, ijedős, szepegős udvar utolsója, amióta a királykisasszony bejódozta az orrát. - Megálljatok! – gondolta. – Megbosszulom én, hogy mindig rajtam csattan az ostor vége! Egy kora reggelen mindenkinek feltűnt a vidámsága. Úgy fütyörészett, mint akit szerencse ért. Hát téged mi lelt? – kérdezte a kukta. - Csitt! – súgta a kisinas. – Megtudtam, hogy hol a király jókedve! Több se kellett a kuktának, fülön fogta: - Ha el nem árulod, kirázlak a bőrödből! - Megmondom, csak ne bánts! – adta a kisinas az ijedtet. – Az egyik fele benne van őfelsége fürdővizében, a másik fele meg a lisztesládában. De a jutalmat felezzük! - Az ám! – vigyorgott a kukta. – Enyém lesz az arany, tiéd lehet a királykisasszony! Azzal uccu neki. Elszaladt. Lódulj Marci az oldalát fogta nevettében. - Mit nevetsz? – mordult rá a szakács. - Azt, hogy megvan a király jókedve! - No, ha megvan, tüstént mondd meg, hol találom, mert különben kirázlak a bőrödből! - Jajajaj, ne bánts! Az egyik fele benne van őfelsége fürdővizében, a másik fele meg a lisztesládában. De a jutalmat felezzük! - Enyém az arany, tiéd a királykisasszony! – rikkantott a szakács, és elrohant. Ezután még elárulta a titkot a kisinas az alpohárnoknak, a főpohárnoknak, a kulcsárnak, a kincstartónak, az udvarmesternek és a miniszternek, akik mind hasonlóképpen kívántak vele felezni, aztán sorban fejest ugrottak őfelsége hatalmas fürdőkádjába. Prüszköltek, lemerültek, prüszköltek, lemerültek – de mert semmit sem találtak, csuromvizesen tovább szaladtak a lisztesládához. Túrtak, fújták, kaparták, markolászták a temérdek lisztet, az meg rájuk ragadt, a vízzel csirizzé vált, és amint hadonásztak, mind a nyolcan összeragadtak. Akkor olyan keserves óbégatást csaptak, hogy Búvalbélelt király felriadt álmából, és kijött megnézni, hogy mi történt. Hát, amint a lisztesládában gomolygó, jajveszékelő furcsaságot meglátta, aminek nyolc pár keze, nyolc pár lába egyszerre kalimpált, olyan nevetésre fakadt, hogy le kellet ülnie a kamra küszöbére. Ott zötyögött, göcögött, hahotázott, de akkorákat és olyan jóízűen, mint még soha életében, és a papucsával csapkodta a térdét. Hamarosan az egész palota zengett a kacagástól. - Édesapám! Drága édesapám! Csakhogy újra megvan a jókedve! – borult a nyakába a királykisasszony. – Ugye, soha többé nem veszíti el? - Hahaha! Bruhaha! – nevetett a király. – Amíg élek, nem felejtem el ezt a mulatságot! A királykisasszony mosolyogva körülnézett. - Csak azt nem tudom, kit illet a jutalom? - Engem! – kiáltották egyszerre nyolcan a lisztesládából. - De a kezed engem, szép királykisasszony, ha vissza nem vonod – állt elő a kisinas. - Szó sem lehet róla! Száz botot érdemel, mert hazudott! – kiabált mérgében a kulimászos kukta.
- Becsapott minket! – erősködött a csupa ragacs udvarmester. – Azt mondta, hogy őfelsége jókedve a fürdővízében meg a lisztesládában van, de mi egyikben sem leltük. - Nem bizony! – helyeseltek a többiek. - Igazán? – kacagott a királykisasszony, és tapsolt is örömében. – Hiszen akkor napnál világosabb, hogy nem ti, hanem Lódulj Marci találta meg királyapám jókedvét! Övé a kincsem, övé a kezem, de még a szívem is, amíg ásó, kapa, nagyharang el nem választ tőle! Búvalbélelt király csak a fejével bólogatott nagyokat, mert a nevetéstől még mindig nem bírt szólni. Most már azon nevetett, hogy a póruljártak hogyan püfölték egymást a lisztesládában. A lakodalmon is olyan jó kedve volt, hogy tízszer járta el a szegedi kutyakopogóst. Nem is hívták soha többé Búvalbélelt királynak! . . . Országában csupa vidámság lett az élet, de legvidámabb volt a királykisasszony meg a boldog kisinas, akik talán még ma is élnek.
A hencidai aranyalma Megérett a hencidai király almája! … De nem ám akármilyen alma, hanem aranyalma, és nem is napsugár érlelte, hanem muzsikaszó. A hencidai aranyalma csak akkor növekszik, ha valaki muzsikálgat neki, de úgy, hogy egyszer sem fog hamis hangot se hegedűn, se furulyán, mert amint eltéveszti a dallamot - abban a szempillantásban éretlen alma koppan az ügyetlen muzsikus feje búbján. Az idén sok bosszúsága volt az öreg királynak, mert ahány zenészt a fa alá ültetett, az mind rosszul furulyázott, hamis hangon játszott, és az almafa alja már telistele volt idő előtt lepotyogott, éretlen almával. Mi lesz, ha egy sem érik meg? Hiszen a fa csak hétévenként terem, akkor is azért, hogy férjhez mehessenek a királylányok. Mert Hencida országában úgy szokás, hogy a királykisasszonyok aranyalmát dobnak az ablakuk alá sereglett kérőknek, és aki elkapja, ahhoz mennek feleségül. Így ment férjhez a királykisasszonyok édesanyja, nagyanyja, dédanyja, de még az üköreganyja is. Nem csoda hát, hogy szívszorongva hallgatták a sokféle muzsikát, és keserves könnyekre fakadtak, valahányszor a király egy-egy ügyetlenkedőt elzavart az almafa alól. - Jaj, ha nem érik meg, hét évig nem megyünk férjhez! – zokogott a legidősebb királykisasszony - Mit csináljak, édes lányom? – mérgelődött a király. – Ilyen zenebonától még az aranyalma is megférgesedik! Egyszer aztán, egy szélcirógatta hajnalon, váratlanul csodálatos hegedűszó csendült fel az almafa alatt. Világot járó vándorlegény telepedett alája, és anélkül, hogy tudta volna, mi a szokás ebben az országban, hegedülni kezdett. Tüstént kinyílott a palota ablaka. Kikandikált rajta a legidősebb királylány, azután a középső, majd a legkisebbik. Kinézett a király, a hoppmester, az apródok, az udvarhölgyek, és amikor már mind kigyönyörködték magukat a muzsikában, még egyszer kikukucskált a középső királykisasszony. Ott is maradt az ablakban, három nap, három éjjel hallgatni a hegedűszót. Örült a király a kristálytiszta hangú zenének. Nagy zacskó aranyat dobott a legényke lábához, nehogy almaérés előtt odébb álljon. De az nem pénzért húzta, hanem most már azért, mert a középső királykisasszony mosolya úgy megbabonázta, hogy nem bírta abbahagyni. Gömbölyödtek a fán a gyümölcsök, mintha varázsütés érte volna őket. Harmadnap hajnalán vidám harsonaszó adta hírül országnak, világnak, hogy végre, valahára megérett a hencidai aranyalma! Jöhetnek a kérők, deli hercegek és gazdag királyfiak, Óperencián innen és túlról. A legényke még egyre hegedült, csak akkor ocsúdott fel, amikor két markos katona elpenderítette a fa alól, és a király kikiabált az ablakon: - Elég volt, elmehetsz! - Dehogy megyek felség! – válaszolt a legény. – Én nem az almafának, hanem a középső királykisasszonynak hegedültem! - Akkor is eredj hátrább, megkaptad az árát! – lármázott őfelsége, mert röstellte, hogy a vándorlegény az előkelő kérők közé keveredik. No, az nem is keveredett, hanem elpirult és félreállt, de az aranyakat előbb mind kiszórt az útra. Már éppen kezdtek gyülekezni a királyfiak. Rálépkedtek az aranytallérokra, nehogy poros legyen a csizmájuk. Nevetgéltek, találgatták, hogy melyikük lesz szerencsés!...
Hát, amikor megkezdődött az aranyalmaünnep, a legidősebb királykisasszony almáját tüstént elkapta a Burkus király fia, a legkisebbikét meg egy daliás herceg. De hová gurult a középső királylányé? … Az bizony sehová, mert ő ki sem dobta az ablakon. A kérők zúgtak, türelmetlenkedtek odalent, az öreg király homloka pedig olyan tüzes lett a méregtől, hogy vizes borogatásokat kellett váltogatni rajta. Még ilyet! Hogy egy haszontalan kis királylány felrúgta a sok százéves törvényt! Még hozzá nem is a legkisebbik, akinek mindig többet megengednek, hanem a középső! A középső? Hallatlan! Az egész udvar aprajanagyja körül vette a rendbontót. Ki szép szóval, ki fenyegetéssel próbálta rábeszélni, hogy dobja már le azt az aranyalmát, ha nem akar szégyent hozni király apja fejére. Hencida ország jó hírnevére. De a királykisasszony kijelentette, hogy azért nem dobja le, mert az egybesereglett kérők közül senki sem szereti őt igazán. Több se kellett a fényes kérőknek! Mellüket döngetve, hangos szóval bizonygatták, hogy dehogyisnem, hiszen azért akarják feleségül venni! - Ez semmi! - legyintett a középső királykisasszony. – Előbb válaszoljatok egy kérdésemre! Feszült csend támadt: még a szúnyog tüsszentését is hallani lehetett. A királykisasszony így szólt: - Túl az üveghegyen, sárkányok várában, aranykalitkában van egy csalogány. Aki annak az énekét hallgatja, az minden este drágagyöngykönnyekkel sírja tele a párnáját. Feleljetek hát, szép királyfiak, deli hercegek: dacolnátok-e széllel, megküzdenétek-e rémmel, csakhogy elhozzátok nékem azt a madarat? Megzendült az egész palota a kérők válaszától: - Dacolnánk! . . . Elhoznánk! . . . Akár tüstént indulnánk! Az öreg király majd’ megsüketült, mégis vígan csapott a térdére: - No, látod, édes lányom, mennyire szeretnek! Mind elhoznák néked! A királykisasszony megrázta okos fejecskéjét. - Téved, édesapám! Ott legesleghátul áll egy vándorlegény, az ki se nyitotta a száját! - Nahát! – zúdult fel mindenki nagy szörnyülködéssel, a királykisasszony pedig megismételte a kérdést: - Mondd meg te is, vándorlegény, dacolnál-e széllel, megküzdenél-e rémmel, hogy elhozd nékem azt a madarat? - Egy tapodtat se mennék érte! – kiáltott a legény. - Nem-e? – gerjedt újra haragra a király. – Aztán miért nem? - Azért, mert én azt akarom, hogy a királykisasszony sohase ejtsen könnyet, még akkor sem, ha valamennyi drágagyöngyé válik. - Hallja ezt, édesapám? – ujjongott a középső királylány. – Most már biztosan tudom, hogy csak ő szeret engem igazán! Tüstént odadobta az aranyalmát a legénynek, mielőtt még bárki más utánakaphatott volna. Elkapta a legény, mindenki szeme láttára a szívéhez szorította. Ez ellen még a hencidai törvénytudósoknak sem lehetett kifogásuk. A sok fényes kérőnek tátva maradt a szája. Erre bizony nem gondoltak, csak a gazdagságra. Szégyenünkben úgy eloldalogtak, hogy még a lakodalmi ebédet sem várták meg, pedig illendőségből marasztalták őket. Sebaj! Nélkülük is elfogyott a birkapaprikás!
Mire odaértem, már a levét is kimártogatták, csak az utolsó cseppje rezgett a hencidai király bajuszán! . .
Az ispirityi pulykavásár Volt egy ország, Kerek ország, és annak egy hiú királynője. Ez a Kencefice királyasszony úgy körülvette magát tükörrel, hogy észre sem vette, ősz van-e vagy tavasz. De azt sem látta, hogy mit művel a két körmönfont udvari tanácsosa, Csüride meg Csüroda, akikre országa minden gondját rábízta. Azok bizony úgy csűrték-csavarták a törvényt, ahogy akarták, és annyi aranyat szereztek, amennyit a zsebük elbírt. Hét falu volt az országban. Hatot már egészen kifosztottak, csak a hetedikkel nem mentek semmire. Ezt a falut úgy hívták, hogy Ispirity, és az ispirityiek azért nem fizettek adót, mert a királyné egyetlen fia, Boldizsár királyfi véletlenül éppen Ispirityen született. Nem is fért ez a begyébe se Csüride, se Csüroda tanácsosnak! Egyre azon törték a fejüket, hogy mivel lehetne a királynét haragra lobbantani az ispirityiek ellen. Történt egyszer, hogy a királyné arra kocsikázott az aranyhintajával. Hát, amint a falu széléhez értek, éppen akkor terelt arra kilencvenkilenc pulykát a falu árvája, Cickom Sárika. A pulykák megrebbentek az aranyhintó zörgésétől, és pulykamódra hangoskodni kezdtek: - rút-rút-rút! Több se kellett a királyné két agyafúrt emberének! Itt a pompás alkalom! Összekacsintottak és egyszerre kiáltottak fel: Micsoda felségsértés! Ez példás büntetést kíván! Kencefice királykisasszony még sohasem látott eleven pulykát. Szörnyű haragra gerjedt, mert elhitte, hogy azok neki mondták: „rút-rút-rút!” Megparancsolta a hintót kísérő katonáknak, hogy valamennyi pulykának tekerjék ki a nyakát. Hiába sírt-rítt Cickom Sárika, hiába könyörgött a falu népe, a pulykák nem kaptak kegyelmet. Legjobban zokogtak az ispirityi lányok, mert azoknak a pulyka volt minden hozományuk. Alig porzott el a cifra hintó, egyre hangosabban okolták Sárikát a szégyenért. Miért nem vigyázott jobban a rábízott jószágra? . . . Talán még a faluból is kikergették volna, ha váratlanul nem jön, hogy hazatért Bergengóciából Boldizsár királyfi, aki hosszú esztendőig ott járt királyfi iskolába. Sárika szívében új reménység ébredt! Hátha a királyfi meghallgatná a szülőfaluja panaszát? . . Felöltözött szépen ünneplőbe, és elindult igazságot keresni a palotába. Nyomában az ispirityi lányok! A palotában szólt a muzsika. Mindenki a királyfit ünnepelte. A kapusnak elállt szeme-szája, amikor a sok falusi lányt meglátta. Semmi áron sem akarta beereszteni őket, legkevésbé Cickom Sárikát, mert az olyan szép volt, hogy a puszta pillantásától megcsendültek a kertben az ezüst harangvirágok.
Kinézett a királyfi az ablakon, hogy mi az? . . . Meglátta Sárikát, s attól meg az ő szíve kezdett el harangozni. Intett a kapusnak, hogy engedje be a panaszosokat, mert ő maga kívánja meghallgatni őket. Hiába méltatlankodott Kencefice királyasszony, hiába tiltakozott Csüride meg Csüroda, mire kihadonászták magukat, már ott is álltak előttük az ispirityi lányok. Cickom Sárika bátran előlépett: - Panaszunk van, felséges királyfi! Ispirityen a királyasszony parancsára minden pulykának kitekerték a nyakát, mert azt mondták, hogy rút-rút-rút! . . . Nálunk pedig az a szokás, hogy Kilenc pulyka nélkül a legények egy leányt sem vesznek feleségül. Ha ezért a falu tizenegy lánya velem együtt pártában marad, akkor felséged is holta napjáig pirulhat, hogy a szülőfaluját ekkora csúfság érte! . . . - Ince-boncos ragyogóját! – kapott a fejéhez a királyfi. – Ezt jól megcsinálta, kedves édesanyám! No, de egyet se búsulj húgocskám! Jóvá teszem a hibát. Elveszlek én téged feleségül, így amint vagy, kilenc pulyka nélkül! Ágyúgolyó sem okozhatott volna nagyobb riadalmat, mint a királyfi beszéde! Csak Sárika nem veszítette el a fejét, bár az arca olyan lett, mint a pünkösdi rózsa. - Kedves vagy, királyfi, de mi lesz a többi lánnyal? - Azoknak meg beköti a fejét a tíz legdaliásabb vitézem! A vitézek örömükben bokázni kezdtek, mert szépek voltak az ispirityi lányok, akár a nyíló tavaszi virágok. Bezzeg elsápadt Kencefice királyasszony! Nem engedheti meg, hogy ilyen szép leány kerüljön a palotába, akinek láttán az összes falitükör csengve-bongva megreped! . . . Sértett haragjában a két tanácsosa felé fordult: - Szerezzetek a föld alól is kilencvenkilenc pulykát – kiáltotta -, mert ha három napon belül nem mennek férjhez ispirityi legényekhez az ispirityi lányok, ötven botütéssel a talpatokon járhatjátok végig a világot! Hadonászott, citerázott Csüride meg Csüroda. Álltában is forgott velük a királyi palota. De mit tehettek egyebet? . . . Hat faluban kidoboltatták, hogy akinek csak egy fia pulykája is akad, az mind hozza fel másnap az ispirityi vásárra, mert aranypénzzel fizetnek érte. Támadt nagy izgalom! Akár igaz, akár ámítás, szegény ember mit veszíthet? . . . Jöttek másnap, hozták a csont és bőr pulykákat. Nehezen jött össze kilencvenkilenc, de a két megszorult udvari tanácsos mindjárt egy-egy aranyat ígért darabjáért. Hanem akkor váratlanul felcsattant mögöttük a királyfi hangja: - Semmi az! Én ötöt adok értük! - Tizenötöt! – kiabált Csüride. - Huszonötöt! – üvöltött Csüroda. - Száz aranyat egyért! – pipálta le őket a királyfi. - Hű, a ragyogóját! – izzadt a két gonosz. – Nem engedhetjük, hogy a királyfi elcsípje a szerencsénket!
Gyorsan rádupláztak, kétszázat ígértek. A királyfi azonban nem tágított. Addig verte fel a pulykák árát, amíg Csüride és Csüroda az utolsó ebül szerzett garasukat is oda nem ígérték. Akkor nagyot nevetett: - No, nem bánom! Fizessetek és vigyétek! Kékült-zöldült a két gonosz, de a szavukat állni kellett. A szegény emberek szeme pedig káprázott a sok aranytól, és áldották a királyfit, amiért gazdaggá tette őket. Kencefice királyasszony tekintete azonban még akkor is villámlott, amikor a pulykákat meglátta. - Ez még nem elég! Tüstént meg kell tartani az ispirityi lányok lakodalmát! Én magam akarom férjhez adni őket. Így esett, hogy másnap egyenesen Kencefice királynéhoz jöttek kérőbe az ispirityi legények. Minden lánynak akadt párja, csak Cickom Sárika búsult a sarokban. - Hát a te mátkád hol késik? – kérdezte a királyasszony. Sárika könnyes szemmel gyűrögette kicsi keszkenőjét. - Nekem nincs, nem is volt senki szívbéli mátkám! - Dehogy nincs, galambom! – kiáltott fel vígan a királyfi, aki ebben a szempillantásban lépett be az ajtón. – Királyasszony anyámnak az volt a parancsa, hogy az ispirityi lányok ispirityi legényekkel tartsanak lakodalmat. Hát ki az ispirityi legény, ha én nem?! . . . Óriási kacagás támadt! Csak úgy zengett a palota! És megint nem talált törvényt a királyfi igaza ellen se Csüride, se Csüroda! A királyné leroskadt aranyos trónjára. - Ne búsuljon, kedves édesanyám! – ölelte meg a királyfi. – Szívem szerint választottam feleséget, s azért ilyen szépet, mert kigyelmed is tovább szép marad, ha mindig szépre nézhet! Ezt a királyfi olyan kedvesen mondta, hogy Kencefice királyasszony már majdnem elmosolyodott, de ekkor újra lármázni kezdett a két tanácsos: - Lári-fári! – mondta Csüride. - Szedte-vette! – mondta Csóroda. – Nemcsak szépség, és is kell a trónra! Ugyan mihez kezd a királynéságával egy falu árvája, Cickom Sárikája? - Mihez? . . . Hát megmondom! – pattant fel a királyfi mátkája. – Legelőször is elküldöm kendteket Ispirityre pulykapásztornak, egészen addig, amíg meg nem tanítják a pulykákat arra, hogy ne azt mondják: rút-rút-rút! . . . hanem azt, hogy: szép-szép-szép! - Úgy is lesz! – bólintott rá nevetve a királyfi. – Remélem, ez ellen királyanyámnak sincsen kifogása? A királyasszony csak egy pillantást vetett a két tátogó tanácsosra, és ez lég volt ahhoz, hogy ő is kacagni kezdjen, együtt az udvarral, együtt mindenkivel, de úgy, hogy potyogott a könnye. Sírt is, nevetett is, magát is siratta, magát is kacagta, de azután olyan jókedvű lett, hogy végigtáncolta háromnapos lakodalmat! Boldogság köszöntött szép Kerek országra! Hétszer kivirágzott hét falu határa, hét esztendő hava olvadt, mint az álom, hétszer nyílott pitypang ispirityi árkon, hét pulyka-nemzedék csípdeste a zöldet, Csüride, Csüroda terelgeti őket. S egyik nemzedék sem hallgat a „szép” szóra, „rút-rút-rút! - máig is ez a pulykanóta, rút-rút a hiúság, rút a csalás – mondják, s rút is marad mindig, míg áll Kerek ország.
