Fernand Braudel „long duree” fogalma és fogadtatása Készítette: Rémai Dániel „A nagy történelemtől való félelem ölte meg a nagy történelmet. – írta Edmond Faral 1942-ben. Bárcsak feléledne a történelem.” Fernand Braudel
Az idő és az idő fogalma az emberiség történetében a kezdetektől fontos szerepet tölt be, az évszakok változása a mezőgazdaság szempontjából, a nap állása a vallási szertartások pontos megtartása érdekében vagy pusztán az idő mérésére való igény már igen korán megjelenik. Az idő fogalmának pontosítására vonatkozó törekvés nem enyhül később sem és megjelenik egy új fogalom a történelmi idő. Pontosabban felmerül egy új probléma, mind a filozófusok, mind a történészek számára, amely magyarázatot kíván. A valós és a történelmi idő közti különbség fejtegetése különösen a 18. és a 19. században válik fontossá. Jean Leduc rávilágít, hogy a történész elsődleges alapanyaga az idő, ebben a közegben válnak számára a jelenségek értelmezhetővé. A történelemnek mindig van időbeli dimenziója függetlenül attól, hogyan tekintünk rá. Jean Leduc A történészek és az idő című könyvében három fő megközelítési módot vázol az idővel kapcsolatban. Az első ismeretelmélet jellegű, a második a Jacques Le Goff kezdeményezésével
elindult
histográfia
kutatások,
amelyeket
sokan
folytattak
a
„mentalitástörténetnek” nevezett kutatási forma keretei között, míg a harmadik az irodalmi idő. Az időfogalom átalakulása a tudomány különböző területein a modern korban Leduc könyvében bemutatja, hogy a 20. század folyamán milyen jelentősebb fogalmi átalakulások a humán és a természettudományok területén. A fizika terén megkérdőjelezhetetlennek számított a 17. századtól a „newtoni” időfelfogás, amelyben a tér és az idő a világot érintő isteni tevékenység jelei és keretei. Ebben a szemléletben az idő önmagában létező, anyagtalan, egymás utáni jelenségeket köt össze, de
kívül áll rajtuk. Einstein szerint az idő valójában a „tér-idő” negyedik dimenziója. A jelenlegi fizika rámutat az idő visszafordíthatatlanságára valamint, hogy az idő változása függ a test sebességétől és a mozgásnak teret adó gravitációs mezőtől. Azaz egy kicsit is bonyolultabb rendszerben a múltból nem lehet levezetni a jövőt. A filozófia terén bekövetkező változások sok hasonlóságot mutatnak a fentiekkel. Kiemelkedik az idő belső voltának fontossága, viszonylagossága és nyitottsága. Megkérdőjelezik a Kant kora óta fennálló időfogalmat. Kantnak már saját korában is voltak kritikusai, akik az időt nemcsak a jelenségek keretének látták. „A történelem ezek után nem az időben, hanem az időn keresztül valósul meg. Az idő megelevenedik, és olyan erővé válik, amely részét képezi a történelemnek.”1 Bergson indítja el újra az idővel való elmélkedést a 20. században. Számára csak olyan idő létezik amit, az ember átél: az ez időtartam (’durée’), a tudat legfontosabb adottsága. Teljesen heterogén. Folyamatos, hiszen az emlékezet és a várakozás állandóan működnek. Husserl fenomenológiai felfogása szerint a tudat, érzéki benyomás és az idő összekapcsolódik. Heidegger szerint nem az időben élünk, hanem megéljük az időt. Ilyen és ehhez hasonló változások következtek be a 20. század elején az időfogalom változásában. A fizika és a filozófia mellett a biológia, a pszichológia, a szociológia és a pszichoanalízis területén is változások állnak be az idő megítélésével kapcsolatban. E változások között jelenik meg Braudel új időszemlélete és indít el változást a történetírásban, a társadalomtudományokban és az ezekhez kapcsolódó területeken. Fernand Braudel „hosszú időtartam” elmélete Fernand Braudel újfajta időfogalma az 1940-45-ig tartó lübecki fogság idején született meg és végigkísérte Braudel egész életpályáját. Braudel A Fölközi-tenger és a mediterrán világ II. Fülöp korában (La Méditerranée et le monde méditerranéen á l’époque de Philippe II) nagydoktori disszertációjában veti fel az idő felfogásával kapcsolatos problémát és válaszolja is meg (1946). A probléma legmélyebb vizsgálatát az Annales folyóiratban megjelent A történelem és társadalomtudományok. A hosszú időtartam című tanulmánya jelentette (1958). A végleges formáját az Anyagi kultúra, gazdaság és kapitalizmus című munka néhány eleme jelentette. A gondolatmenetben a több mint húszéves elmélkedés alatt csak kisebb változások figyelhetők meg, az alaptézis végig ugyanaz maradt. Ő maga 1
Koselleck: Az elmúlt jövő; Ford.: Hidas Zoltán, Atlantisz, 2003 - „Ennek a felosztásnak, ennek a kérdésnek mindvégig rabja maradtam.”
2
nyilatkozza 1984-ben, hogy Braudel az idő változását a víz áramlásához hasonlítja. Braudel nem hosszú kronológia korszakokat ért a hosszú időtartam alatt, hanem a fejlődés ütemének mértékét. A disszertációját három részre osztotta a történelem üteme alapján. Az első részben a mozdulatlan történelem kerül előtérbe, amely az ember és a környezet kapcsolatát vizsgálja, lassú folyású és gyakran ciklikusan ismétlődik. Ez a fajta ütem a nagy mélytengeri áramlatokhoz hasonló. A második részben egy lassú ütemű történelem rajzolódik ki, amely a csoportokkal foglalkozik, akár társadalomtörténetnek is nevezhetnénk. Ezt az ütemet a mélységi hullámokhoz hasonlítja. A harmadik szakasz a felszínen kavargó hullámokra emlékeztet,
az
egyénekkel
foglalkozik.
Paul
Lacombe
és
Francois
Simiand
eseménytörténetnek nevezi, mert a leírásokban érződnek a leírók által átélt élmények, a „gyors, ideges rezgések”. A fenti időbeli elosztás alapján eljutunk a történelem síkokra bontásához, ez alapján megkülönböztetünk a történelmi időn belül földrajzi, társadalmi és egyéni időt. Braudel a történelmi idő feldarabolása által nem zárta ki, hogy egyik síkból átlépjünk a másikba a vizsgálat folyamata közben. A rövid időtartam Ez a történelmi idő eseményközpontú. Az egyén, az ember szempontjából a leggazdagabb, az általa megélt idő, így vegyülnek bele személyes érzelmek, ami megtévesztővé teheti. Braudel az 1958-as cikkében támadja a Ranke-féle ilyen típusú elbeszélő történelmet, mert soknak találja benne a drámaiságot. Szerinte a rövid időtartam, csak „megtévesztő füst”, olyan „mint a krónika vagy a hírlapírás, ezek pedig képtelenek különbséget tenni a jelentésteli esemény és a feledésre ítélt kis tények között.” Braudel komoly problémának tartja, hogy a történészek a siker érdekében gyakran megelégszenek a rövid időtartam adataival, de ez néha még az „történelmet az anekdotázás rangjára süllyeszteni” képes szociológusokkal és etnográfusokkal is megesik. Braudel ezt a fajta történelmet, csak „por”-nak tartja, mégis csonkának érezné a művét, mert ezek a felvillanások is tanúskodnak valamiről, az egyénekről és az ő felfogásukról. A hosszú időtartam Ezt tartja Braudel a legfontosabbnak, a „szinte mozdulatlan” időt, a „mélytengeri áramlatok” történetét. Ez a nyugalom ismétlődés is egyben, a környezet és az ember kapcsolatát tárja fel, ezért is nevezi Braudel olykor „földrajzi időnek”. Ebben mutatkoznak meg a „civilizációkat jellemző mély strukturális vonások”. Szerinte ebben a síkban nyer
3
értelmet a struktúra és a modell fogalma. Braudel célja egyrészt, hogy megszüntesse a szakadékot a történelem és a szociológia, valamint az antropológia között. Braudel 1960-ban megjelentett Szociológia kézikönyvében állítja szembe az eseménytörténetet és a „strukturális történelmet”. A hosszú időtartamú struktúrákkal kapcsolatos fejtegetéseit az Anyagi kultúra, gazdaság és kapitalizmus című munkája zárja a nyolcvanas években. Sokak szerint a „hosszú időtartam” nem pusztán a történelem beleágyazása volt a társadalomtudományokba, hanem komoly filozófiai és politikai tartalommal is bírt. A konjunktúra ideje A disszertációjában ezt nevezi „társadalmi időnek”, a csoportok ideje. Az Annales hasábjain megjelent cikkében a ciklus és a konjunktúra kifejezésekkel pontosítja az elmélet e részét. A fenti két fogalmat a közgazdaságtanból meríti. A ciklusok itt tíz, húsz vagy akár ötven évesek is lehetnek, mert a közgazdászok is ilyen időtartamú modellekkel dolgoznak. Braudel szerint a ciklus fogalma nemcsak a gazdaságra alkalmazható, és a történészek is hozzájárultak a közgazdasági fogalomkészlet kialakulásához (pl.: Labrousse interciklus fogalma vagy a ’trend’ fogalma). Az építmény, az óra egésze Braudel is többször kihangsúlyozza, hogy az idősíkok szoros összefüggésben állnak egymással. A történelmi időt órához vagy épülethez hasonlítja, amelyben az elemek egymásba illeszkednek. Az egyes idők kereszteződése más síkokkal és a különféle idősíkok egymáshoz illeszkedésének kérdése végigkísérte Braudel életművét és később többször váltott ki vitát. Braudel már az Annalesben és a Szociológiai kézikönyvben is felszólal a „kaméleon időt” hirdető filozófusok és szociológusok ellen. Szerinte a történész egymásba illesztett idősíkjai „beleíródnak az időbe” és ez lesz a csillagászati idő, amely minden jelenségnek keretet ad. Braudel szerint a filozófus azért nem érzi a történelmi idő egységét, mert csak belső aspektusait figyeli. Valójában Braudel időfelfogásában nem volt semmi forradalmi. Mindössze annyi, hogy be akarta bizonyítani a társadalomtudományoknak, hogy a történelem nem pusztán az események rövid időtartamára korlátozódik, ehhez kölcsönvette a társadalomtudományok néhány fogalmát. Időfelfogásának veszélye abban rejlik, hogy nem figyelt sem a humán, sem a természeti tudományok időfogalmainak változására, ezáltal időképe még jelentősen kötődik Newtonéhoz.
4
Braudel időképének elterjedése és hatása a francia történetírásra Braudel időfogalma nagyon hamar elterjedt a francia történetírásban, rengeteg doktori disszertáció fogalmazódott ennek a tükrében. Az igazsághoz tartozik, hogy a Braudel vezette az École pratique des hautes études 6. szekciójának történelmi kutatóintézetét, ahonnan ezen doktorik nagy része kikerült. Az elmélet mélyen beleivódott a történészek saját eljárásaikról és módszereikről alkotott megfontolásaiba. Az igazi vita csak Braudel halála után (1985) kezdődik. Az Annales 1986-os emlékkötetében Jacques Le Goff például azzal vádolta Braudelt, hogy a mozdulatlanság felé tolta el a történelmet, de ez erőteljes túlzás. A kritikák száma folyamatosan nőtt főleg a francia történetírók körében, de a marxista történészekből már korábban ellenérzést váltott ki. Braudel az 1958-as cikkében dicséri Marxot, de kifejti, hogy a marxizmus csak a hosszú időtartamban kaphat újra új erőre. A tartós dolgok keresése ellenérzést váltott ki a marxista történészekből, mert féltek, hogy ezáltal elveszítik a valódi törésvonalak. Braudel elmélete és a filozófia Althusser 1968-ban megjelent Olvassuk a tőkét című művében köszönetet mond, hogy a „kutató szemmel” fordultak a történészek a történelmi idő felé, de szemrehányást is tesz:
Szerinte a történészek által kreált időváltozatok a „hétköznapi időre” vezethetők vissza, azaz a hegeli időre. Ezt a töretlen folyamatosság és az egyidejűség jellemzi. Althusser szerint nem lehet egy történelmi időben elgondolni az egész különböző fejlődési szintjeinek folyamatát, mert mindegyiknek saját ideje van.
Braudel és követői csak a történelemben létező idők sokféleségével foglalkoztak. Étienne Balibar kifejti, hogy a történelemnek saját magának kellene alkotni a tárgyát.
Gérard Mairet marxista filozófus azt veti a történészek szemére, hogy az időt mindig is jelen levő fogalomnak tekintik. Szerinte az időt diskurzus által előállított formának kell tekinteni, amelynek célja, hogy érthetővé tegye a jelenségeket.
A „hosszú időtartam” elméletének újraértékelés a XX. század végén A 20. század végére a determinista és a stochasztikus időfogalom került egymással szemben. Jean-Ives Grenier, az Annales folyóirat főszerkesztője egy interjúban, 1999-ben azt nyilatkozta, hogy minden történetírói kísérlet a kitörésre újra visszavezetett a „hosszú 5
időtartam” fogalmához és a társadalomtudományokban is újfajta időszemlélet jelent meg. Szerinte két szakasz van: a régi, amelyben az időnek hihetetlenül fontos szerepet tulajdonítanak és az új, ahol a társadalmi konfigurációnak van elsődleges szerepe, amely szétzilálja az időt, ez jellemző a mikro-történelemre. Grenier szerint Braudelnél a történetírás együtt jár az idő megkonstruálásával (mint Labrousse elméletében), míg a mikrotörténelemben
az
idő
létrejötte
egymástól
különálló
rekonstrukciók
együttesének
következménye. „A
újrafogalmazó történetírás újdonsága abban áll, hogy mikrotörténelem és a tudománytörténet hatását magán viselő történetírás megközelítését megőrizve helyezi az időt újra az értelmezés középpontjába.” 2 Az idősorok elemzésében fontos szerepet kapott az elmúlt 15 évben a véletlen (’aleatoire’) Box és Jenkins amerikai statisztikusok munkája által. A „hosszú időtartam” újraértelmezésében statisztikai módszerek nélkül is jelentős szerepet kap a véletlen. A determinizmus egy szilárd struktúra kialakulását biztosította, míg manapság a folyamat testet öltésére is figyelnek. Az új felfogásban, ellentétben a determinizmussal nagyon fontos szerepet kap az esemény. A radikális változások esetén nem lépnek életbe azok a mechanizmusok, amelyek a korábbi szintet hoznák vissza. Ennek példája a francia forradalom különböző felfogása. Az elemzés szempontjából a véletlenszerűség vált a legérdekesebbé, a jelen megértésének eszköze lett. Ez a sztochasztikus, nem a braudeli szempontot tükrözi. A régi felfogás nem tulajdonított az időnek kellő teremtőképességet, minden helyzet időbelisége a kutatás elején determinált volt. Dolgozatomban
igyekeztem
betekintést
nyújtani
Braudel
időfogalmába,
a
megjelenéskor fennálló időfogalmakba és a „hosszú időtartam” által kiváltott vitákba. A dolgozat végén felvetett téma, a „hosszú időtartam” újraértékelése különösen fontos abból a szempontból, hogy a modern módszerekkel, felfogással épít egy korábbi és stabil alapra, átfogalmazva és nem lerombolva azt. Ezzel teljesen új irányt adva a történetírásnak, a történelmi idő felfogásának és a történelem és más tudományágak kapcsolatában beálló változásoknak.
2
Czoch Gábor és Sonkoly Gábor interjúja Jean-Ives Grenierrel, Aetas 1999.
A nem jelölt idézetek Jean Leduc: A történészek és az idő című könyvéből származnak (5-61.p.)
6
Felhasznált irodalom Jean Leduc: A történészek és az idő. Elméletek kérdések írásmódok; Kalligram Kiadó, Pozsony, 2006; Fordította: Novák Veronika Czoch Gábor és Sonkoly Gábor interjúja Jean-Ives Grenierrel, Aetas 1999. In.: http://epa.oszk.hu/00800/00861/00011/1h-18.html Paksa Rudolf recenziója: Jean Leduc: A történészek és az idő. Elméletek, problémák, írásmódok. Ford. Novák Veronika. Kalligram, Pozsony, 2006. 376 p. http://en.wikipedia.org/wiki/Braudel
7
