FELSİ-MAGYARORSZÁGTÓL A TISZÁN INNENI MAGYARORSZÁGIG (Országfelosztások a XVIII. században)
Az általam most vizsgált idıszak elejét a jezsuita országleíró irodalom fémjelzi. Ez a tudományosság a török hódoltság után elsısorban azért kezdett el Magyarország és története, illetve leírása iránt érdeklıdni, kezdte el a minderre vonatkozó forrásokat és dokumentumokat felkutatni és összegyőjteni, mert helyre akarta állítani a korábbi egyházi állapotokat. Ebbıl a Hevenessi Gábor által elindított „győjtımozgalomból” fejlıdött ki aztán a XVII. század utolsó éveiben a jezsuita országleíró irodalom. Az országleírók nem igazán törekedtek arra, hogy felosztásokat kreáljanak, ám munkájukat valamilyen rendszer szerint kellett végezniük. Voltak, akiknél a rendszer teljesen mechanikus volt: a vármegyék, vagy a települések ABC-rendje.1 Mások az örökölt felosztásból (Alsó- és Felsı-Magyarország, Dunán inneni Magyarország – amely utóbbi terület a mai Dunántúllal azonos) kiindulva próbáltak alkalmazkodni a megváltozott körülményekhez – mint látni fogjuk, nem mindig sikerrel. Az elsı országleírás, amellyel itt foglalkoznunk kell, a XVII. század legutolsó évében keletkezett2 – jóllehet szerzıjének, a polihisztor Szentiványi Mártonnak teljes életmőve ennél valamivel korábbi. Ez a munka öt részre osztja Magyarországot, amely részek a következıek: I. a Drávától délre fekvı terület (azaz a tulajdonképpeni Szlavónia és Horvátország), II. a Dráva és a Duna közötti terület (azaz a mai Dunántúl), III. a Duna és a Tisza közötti terület, IV. a Tiszán túli terület (amely Ugocsától a Szerémségig tart), V. maga Erdély. – Mármost, a bennünket érdeklı III. számú országrész, azaz a Duna és a Tisza közötti terület
1
2
Timon Sámuel: Imago novae Hungariae repraesentans regna, etc. Cassoviae, 1734. Szerdahelyi Gábor: Celebriorum Hungariae urbium et oppidorum topographia. Cassoviae, 1702. De ilyen rendszert alkalmaz a század utolsó nagy országleírása, Vályi munkája is. Szentiványi Márton: Dissertatio paralipomenonica rerum memorabilium Hungariae. Tyrnaviae, 1699.
1
két szélsı pontja Pozsony és Máramaros vármegye: vagyis ez a terület magába foglalja a korábbi Alsó- és Felsı-Magyarországot. Szentiványi kétségkívüli érdeme, hogy tekintettel van a töröktıl visszafoglalt területekre és ezeket nem akarja a korábbról örökölt rendszerbe erıltetni. Rendszere azonban jelentıs aránytalanságokkal jár, különösen, ami a minket érdeklı területet illeti. A jezsuita országleíró irodalom idıben ezután következı fontos XVIII. századi jelentkezése, a nagyszombati tanár Csiba Istvánnak a Magyarország hegyeirıl írott mőve3 nem törekszik az ország pontos felosztására, csupán érinti azt a Bevezetésében. Eszerint [Magyarországot] a Duna – a legnagyobb valamennyi folyó közül, ami csak van Európában – folyja keresztül majdnem a közepén és választja két részre: az Innensı- és a Túlsó-Magyarországra. Az Innensı-Magyarország az a terület, ahol valamikor a két Pannonia provincia feküdt … Túlsó-Magyarország név alatt pedig az országnak mindazon részét értjük, amelyik a Dunától egészen Lengyelországig és Erdélyországig terjed; ezt a részt egyébiránt Felsı-Magyarországnak is szokták mondani, mint ahogyan a Dunán inneni részt Alsó-Magyarországnak. Bár Csiba nagyszombati, a nézıpontja mégis Bécs: csak így lehet innensı Magyarország az ókor két Pannoniája, azaz a mai Dunántúl. A túlsó Magyarország pedig, bár Csiba szerint Felsı-Magyarország szinonimája, mégis jóval több annál: magába foglalja Alsó-Magyarországot, azaz Pozsonytól Nógrádig a Duna fölött fekvı területet. És természetesen ugyanígy nem azonos az innensı Magyarország Alsó-Magyarországgal. A Csiba-féle felosztás tehát improvizatívnak és teljesen megalapozatlannak látszik, azaz olyannak, amely nem is értette meg pontosan a korábbi országfelosztást. A következı szerzınk Michael Bonbardi, aki 1718-ban megjelent nagy hatású, ámde joggal kritizálható mővében a jelenkori Magyarország (Hungaria moderna) érdekes felosztását próbálja bevezetni. Az osztás alapja a Duna folyó, s ekképpen van Dunán inneni és Dunán túli Magyarország (Hungaria Cisdanubiana és Hungaria Transdanubiana) – éppen úgy, mint az elıbb tárgyalt Csibánál. Mivel az országot ı is a Duna jobb partjáról (Bécsbıl? Esetleg Linzbıl?) tekinti, ezért az „innen” és a „túl” felcserélıdik: azt a részt nevezi Dunán inneni Magyarországnak, amely a mai Dunántúllal azonos. – Mivel pedig a két terület között nagyon nagy az aránytalanság, ezért a nagyobbikat: a Hungaria Transdanubianát további részekre osztja: alsóra, felsıre, túlsóra (amelynek má3
2
Dissertatio historico-physica de montibus Hungariae. Tyrnaviae, 1714. Fordítása: Magyarország hegyeirıl. Miskolc–Rudabánya, 1991. Az idézet a fordítás 6. oldalán olvasható.
sik neve: Erdély mellett fekvı) és legalsóra (Hungaria Transdanubiana inferior, superior, ulterior és infima). Hogy az egyes alosztások alatt pontosan milyen területeket kell érteni, annak meghatározásában segítenek a vármegyék. Eszerint a Hungaria Transdanubiana Superior nevő részhez tartozik Abaúj, Arad, Békés, Bereg, Bihar, Borsod, Csongrád, Csanád, Gömör, Heves, Hont, Sáros, Szepes, Szabolcs, Szatmár, Szolnok, Torna, Torontál, Ugocsa, Ung és Zemplén vármegyék, valamint itt tárgyalja függelékként a Jászságot is.4 E megyesorból ha kivesszük Hont vármegyét (amely nem tudni, hogyan kerülhetett ide, hiszen a keletibb tömbtıl ezt elválasztó Nógrád az alsóbb Magyarországhoz tartozik), illetve a Tiszán túl fekvı Arad, Békés, Bihar, Csongrád, Csanád, Szabolcs, Szatmár és Torontál vármegyéket, akkor megkapjuk a tulajdonképpeni Felsı-Magyarországot. A felsorolt megyék pedig gyakorlatilag a késıbbi Tiszántúllal azonosak. Így tehát megállapíthatjuk, hogy Bonbardi országszemléletében implicite ott volt a régi Hungaria Superior, ámde hozzá vette a hódoltság megszőnte után ismét a látókörbe került megyék egy részét, míg ezen utóbbi megyék más részébıl (Kraszna, Máramaros, Közép-Szolnok és Zaránd a Partiummal) a „túlsóbb, vagyis Erdély mellett fekvı Magyarországot” kreálta, Bács, Bodrog, Pest, Temes és Szörény vármegyékbıl pedig a „legalsó Magyarországot”. Az innensı – túlsó (citerior – ulterior) felosztást Csiba és Bonbardi mellett egyébként Timon Sámuel is sugallja, jóllehet nem mint kora Magyarországának a felosztását, hanem mint olyat, amelyet Brodarics használt a mohácsi csatáról készült leírásában.5 Timon ugyanis nem országrészek, hanem vármegyék alapján készítette országleírását, Brodaricsot csak azért idézi, hogy bizonyítsa: a Dunán inneni Magyarország az a terület, ahol a két Pannonia feküdt. 1729-ben látott napvilágot az ugyancsak jezsuita Turóczi László mőve,6 amelyben a szerzı „az isteni bölcsesség egyedülálló természeti csodáját”, azaz Magyarországot kívánta bemutatni. (Inkább csak érdekesség, hogy – nyilván az irodalmi hatás kedvéért – az országot olyan császárfejnek látja, amilyeneket a régi római pénzeken látni, s eszerint is osztja fel: a nyaka Temes vármegye és a Szerémség, a homloka a Pozsonytól Szepesig elterülı vármegyék, az orra Abaúj, Zemplén, Bereg, Ung és Máramaros, az ajkai és álla Szatmár és Bihar, a fejének teteje Moson, Sopron és Vas vármegye, a tarkója a Szlavóniával szomszédos te4 5 6
Topographia, passim. Timon, Samuel: Imago novae Hungariae, repraesentans etc. Cassoviae, 1734. 7. p. Ungaria suis cum regionibus, caeterisque terrae dotibus, etc. Tyrnaviae, 1729.
3
rület, az arca, szemei pedig a belsı vármegyék, míg a Duna a szigeteivel a babérkoszorú.) Úgy látszik egyébiránt, hogy a régi chórográfiai irodalmunkban ez az egyetlen antropomorf országleírás. Ami a komoly országfelosztást illeti, Turóczi megállapítja, hogy régtıl fogva vannak ilyenek, részint, mert a dolgok megkövetelték, részint pedig, mert a szerzık jónak látták ilyenek alapján dolgozni. İ maga azt fogadja el, amely a Nap járásából vezethetı le, s amely szerint van Észak-, Kelet-, Nyugat- és DélMagyarország. Ezek közül a bennünket érdeklı Észak-Magyarországot a következı vármegyék alkotják: Bereg, Ung, Sáros, Szepes, Liptó, Turóc, Árva, Trencsény, Zemplén, Abaúj, Torna, Gömör, Zólyom, Borsod, Nógrád, Hont, Bars, Nyitra és Pozsony.7 Tehát ha nem is Máramarostól, de legalábbis Beregtıl Pozsonyig az összes vármegye a Duna és a Tisza fölötti területen. Már itt meg kell jegyeznünk, hogy Turóczi más országfelosztásról is tudott. Amikor ugyanis Nagyszombatot dicséri, a város fontosságát hangsúlyozandó leírja, hogy központja az ország kisebb törvényszékei egyikének, s ilyen törvényszék négy van: a dunántúli Kıszeg, a Dunán inneni Nagyszombat, a Tiszán túli Debrecen és a Tiszán inneni Eperjes központtal.8 S amint az köztudott, ez a felosztás rögzült a késıbbi idıkben. *** Elmondhatjuk tehát, hogy a jezsuita országleíró irodalom a XVIII. század elsı felében a nem túlságosan következetes országfelosztások alapján eléggé zavaros Felsı-Magyarország-fogalommal rendelkezett – ha érdekelte egyáltalán az. Felsı-Magyarország ugyanis több szerzınél azonossá vált a Pozsonytól Máramarosig húzódó teljes országrésszel: néha ezen a néven, néha pedig ÉszakMagyarország néven. A zavar és következetlenség oka nyilván az a kényszer volt, amellyel a szerzık az elızı századból örökölt rendszerbe próbálták beleilleszteni a visszafoglalt területekkel megnagyobbodott országot. Történt ez annak ellenére, hogy Szentiványi már az elızı század legvégén megkísérelte bıvíteni az országrészek számát (tehát a csoportokat és nem az alcsoportokat növelte). És történt annak ellenére, hogy a gyakorlat (az élet) már „megszülte” a megoldást, amint az a fentebb idézett törvényszéki beosztás alapján látható.
7 8
4
Turóczi, 1729. Argumentum és synopsis, illetve 3–4. p. Turóczi, 1729. 199. p.
Ez volt tehát a helyzet, amikor az országleíró, vagy inkább államismereti irodalom más szemlélettel jelentkezett, vagy hogy másképpen fogalmazzunk: amikor a jezsuita tudományosságot az államismeret területén felváltotta a pietista-lutheránus irányzat. Ennek az új szemléletnek elsı és legkiválóbb hazai képviselıje Bél Mátyás. Pedig kezdetben ı sem igen tudta, hogyan végezze el az ország felosztását – legalábbis nem volt ebben a tekintetben következetes. Amikor ugyanis 1723ban közzétette tervezetét az új Magyarország leírására, elıbb határozottan kijelentette, hogy Magyarországot két részre kell osztani: az Alsóra és a Felsıre, s e két rész közül Felsı-Magyarország észak felé terül el9 – amibıl pedig az következnék, hogy Alsó-Magyarország a mai Dunántúllal, illetve KeletMagyarországgal azonos. Kevéssel késıbb azonban, amikor a vármegyéket csoportosítja, már a Duna és a Tisza folyók képezik a csoportosítás alapját, s ehhez képest a tervezett munka II. fejezete szólna azokról a vármegyékrıl, amelyek a Duna és a Tisza között vannak, a III. fejezet a Tiszán túl és a Tisza alatt lévı vármegyékrıl, a IV. fejezet pedig a Dunán túl lévı vármegyékrıl.10 Sajnos, nem sorolja fel az egyes részekhez tartozó vármegyéket, így nem lehetünk igazán biztosak abban, hogy melyik tájegység melyik területnek felel meg. Azt lehet azonban sejteni, hogy a Duna és a Tisza közötti vármegyéket magába foglaló terület alatt a Pozsonytól Máramarosig húzódó teljes országrészt kell érteni, s ha van logika a dolgokban, akkor ez a terület a régi Alsó- és Felsı-Magyarország együtt. Ehhez e felosztáshoz képest valóban új az, ami a nagy mőnek: a Notitiának már a címlapján is feltőnik.11 Eszerint Hungaria nova, amely a leírás tárgya, négy részre osztható. Ezek a részek: a Dunán inneni, a Dunán túli, a Tiszán inneni és a Tiszán túli Magyarország. – Köztudott, hogy a Notitia nem készült el, ennélfogva nem is lehet pontosan tudni, hogy Bél Mátyás mely vármegyéket sorolt a minket érdeklı Tiszán inneni Magyarországhoz. Kiderül azonban az elkészült kötetekbıl, hogy hol húzódott szerinte ennek a területnek a nyugati határa: Nógrád, Kishont és Liptó vármegyéket sorolta ugyanis a Dunán inneni Magyarország szélsı megyéi közé, tehát az ezekkel szomszédos Heves, Borsod, Gömör és Szepes már a Tiszán inneni területhez tartozott. Ebbıl pedig az is 9
10 11
Prodromus, 67. p. I. caput: „… promimus divisionem, qua in Superiorem et inferiorem dispescitur. Illa est, quae ad septentrionem … vergit.” Prodromus, 67–68. p. Belius, Matthias: Notitia historico geographica Hungariae novae, etc. Tomus I. Viennae, 1735.
5
egyenesen következik, hogy a Tiszán inneni Magyarország – legalábbis ami a terület nyugati határát illeti – eléggé pontosan megfelel a korábbi FelsıMagyarországnak. *** A XVIII. század második felében, tulajdonképpen Bél Mátyás halála után az úgynevezett Compendiumok12 voltak azok mővek, amelyekbıl a tanuló ifjúság, de a széles közvélemény is megismerhette Magyarország leírását. Az öt kiadást (1753: Pozsony, 1767: Pozsony, 1777: Pozsony és Kassa, 1779: Pozsony és Kassa, 1792: Pozsony és Pest) megért munka tankönyvnek számított: „a középkor történelmét és földrajzát tanuló ifjúság” számára ajánlották. Szerzıje nem tünteti fel nevét sem a címlapon, sem másutt a könyvben. A köztudat a mővet Bél Mátyás tanítványainak tulajdonítja, míg Szinnyei szerint a szerzı azzal a Benczúr Józseffel azonos, akirıl tudjuk, hogy Bél Mátyás halála után reája bízták az özvegynél maradt kéziratok vizsgálatát. A mő tüzetesebb vizsgálata egyik feltételezést sem támasztotta alá. Sıt, megállapíthatjuk, hogy a Compendiumnak semmi köze nincs Bél Mátyáshoz vagy folytatói-tanítványai köréhez: ezzel szemben a jezsuita országleíró irodalom utolsó – ha úgy tetszik – hajtása. Bél Mátyás neve csak azért vetıdhetett fel a kutatásban, mert egyszerően félreértették a címlapot – ahol valóban szerepel a tudós neve. Ámde nem olyan formában, hogy abból arra kellene következtetnünk, ı vagy bárki tanítványa részt vett volna a Compendium összeállításában. Az alcímbıl az derül ki, hogy ez a munka „Bél Mátyás: Az új Magyarország történeti-földrajzi ismertetésének mintájára négy részre – tudniillik Dunán inneni, Dunán túli, Tiszán inneni, Tiszán túli Magyarország – és vármegyékre felosztva” adja az ország földrajzának összefoglalását. Az 1767-ben megjelent második kiadás elıszavában a szerzı (aki ekkor sem nevezi meg magát) részletesebben is kifejti, hogy az ország felosztásának tekintetében Bél Mátyás rendszerét követi, szemben az Alsó- és FelsıMagyarországra való felosztással, amelyet többek között Frölich Dávid, Mayer Márton és Tomka-Szászky János is használt munkáiban. – Az egyes kiadások következetesen ugyanazokat a vármegyéket sorolják a Tiszán inneni Magyarországhoz, vagyis ahhoz a területhez, amely éppen a megyesor alapján a korábbi Felsı-Magyarországgal azonos. Ezek a vármegyék a következıek: Szepes, Sá12
6
Teljes címmel: Compendium Hungariae geographicum.
ros, Zemplén, Ung, Bereg, Abaúj, Gömör, Torna, Borsod, Heves, KülsıSzolnok és Csongrád vármegyék, valamint a Jászság és a Nagykunság. – Joggal feltételezhetjük, hogy a Compendiumnak a sok kiadás által is bizonyítható népszerősége jelentıs szerepet játszhatott az új országfelosztás elterjesztésében. *** Vázlatos áttekintésünkbıl jól látható tehát, hogy a XVII. századból örökölt Felsı-Magyarország-fogalom ezen a néven, vagy más neveken a jezsuita szerzık szemléletében kibıvült, majd a XVIII. század közepétıl a Bél Mátyás által meghonosított szemléletnek megfelelıen gyakorlatilag azonos lett a Tiszán inneni Magyarországgal – és nem változott tulajdonképpen a XX. századig sem a terület, sem pedig annak ezen új elnevezése. Azt is látnunk kell azonban, hogy Bél Mátyás szemléletével csupán a már meglévı igazgatási gyakorlatot szentesítette.
7
