klára még várt egy hetet, s a nyolcadik napon kora hajnalban döntött. Felvidékre utazik, a hadikórházba. a pályaudvaron minden újságot megvásárolt, még a régebbi számokat is, és az els bet t l az utolsóig végigolvasta ket, amíg a vonatra várt, s aztán bent a vonatfülkében ismét elölr l kezdte. A keze majdnem lefagyott, mert nem volt f tés, kénytelen volt a vastag, bélelt zb r keszty jében lapozni, de a nagy újságleped k összevissza gy r dtek. Megállás nélkül zörgött velük. Az egyik útitársa, kissé kövérkés, er sen bef zött derekú hölgy (a karja csak úgy duzzadt a kabátja ujjában, aránytalanul dagadt ki az összepréselt fels testéhez képest) már harmadszor is er ltetetten köhécselt, és jelent ségteljes pillantásokat vetett Klárára meg az újságjaira, mire észrevette, és ijedten összehajtotta az egész paksamétát, aztán begyömöszölte a kézitáskájába. Ezeket az életben többé ki nem tudom simítani e miatt a puffancs aszszony miatt… – gondolta bosszúsan, de aztán rádöbbent, hogy mivel fogalma sincs, hogy mit keres az újságokban, csak retteg a gondolattól, hogy valamelyik szám valamelyik háborús hírekkel teli oldalán felbukkan a férje vagy a ia neve, megköszönte a Jóistennek, hogy éppen ebben a fülkében éppen egy ilyen krákogós hölggyel hozta t össze, így legalább abbahagyja az értelmetlen kutakodást, amely egyébként t legalább annyira idegesítette, s t, az eredménytelensége miatt fel is hergelte, mint ezt a kövér madámot. klára kibírhatatlanul hosszúnak érezte az utat, pedig csak alig egy órát késett a vonat, azt is azért, mert az egyik állomáson valami szerelvényre kellett várniuk, amely az ellenkez irányba ment, s nem tudni, mi volt a rakománya. a fülke utasai úgy tettek, mint akik igen jól értesültek, s egymást túllicitálva taglalták a helyzetet. Többnyire annak a meggy z désüknek adtak hangot, hogy hadianyaggal, l szerrel, jobb esetben a katonáknak szánt téli ruhával és cip vel megrakott vagonok cammognak 117
FARKAS MÁRTA -09-12-ny1-488old.indd 117
2016.09.12. 19:21:25
szerbia felé, azért kell nekik itt várakozniuk, bár aztán az egyik úr fölényesen elmosolyodott, és kioktatta a fülke utasait, hogy Dél felé már nincsenek is magyar egységek. – Akkor miért kell bevárnunk azt a vonatot? – annak is megvan az oka – intette le a kíváncsiskodót a mindentudó úr. – tudja, kedves nagyságos asszony, a vonatok síneken közlekednek, és útközben rengeteg váltón és állomáson kell áthaladniuk. Namármost… A nagyságos asszony, akit így kioktattak, tüntet en elfordult az úrtól, majd, mint aki valamit kint felejtett a folyosón, kitüremkedett a fülke ajtaján. Az úr alig észrevehet en vállat vont, majd a körmei tanulmányozásába mélyedt. klára megkönnyebbült, hogy nem kell a vészterhes valóságról többé-kevésbé megbízhatatlan el adásokat hallgatnia. – Higgyék el, hölgyeim – vette fel egyszer csak az immár érdektelenségbe fúló találgatások fonalát egy rezes hangú, középkorú úr –, higgyék el, hogy igen szerencsések vagyunk, hogy idáig fennakadás nélkül elértünk. Idefelé – magyarázta tovább – majdnem egy napig tartott az út! – És most hová, hová? – kockáztatta meg a kérdést a Klára mellett ül öregúr – ha meg nem sértem… – Ó, én azt nem mondhatom meg, uram – jelentette ki fontoskodva a recseg hangú. – Nocsak… Hadititok tán az úr úti célja? Ha az, akkor meg ne mondja, kérem, mert még hadifogságba kerülünk, s eláruljuk az ellenségnek… Hahaha! – tette hozzá némi késéssel, mivel senki sem nevetett. – Ugyan már, nem hadititok, nem. Ha nem volnának itt hölgyek, önnek megmondanám, milyen titok. De így… ugye, érti, kérem? klára felállt, kiment a folyosóra, de szinte azonnal visszafordult, részben mert ott állt az ablaknál az iménti termetes ma118
FARKAS MÁRTA -09-12-ny1-488old.indd 118
2016.09.12. 19:21:25
dám, részben mert a folyosói ablak kissé le volt húzva, s a hideggel csíp s füst is beáramlott a mozdony fel l. Odabent aztán megkérdezte a titkos úton járó embert, nem tudja-e, miért áll a vonat, s mikor indul tovább, de rögtön rájött, hogy ennél értelmetlenebb kérdést nem is tehetett volna fel, hiszen majd’ fél óra hosszát találgatták el z leg az ellenvonat rakományát meg a késés okát. Elnézést kért, sután elmosolyodott, aztán el vette a könyvét, s olvasni kezdett. közben a kövér hölgy is visszajött, s mintegy jelezve, hogy k, a hölgyek, összetartanak, lecsapott klárára. – Jókai? – kérdezte. – A kedvencem! – Igen. Gondoltam, így hamarabb telik az id – felelte udvariasan klára, mert szégyellte, hogy magában lemadámozta a hölgyet. – Okosan tette, hogy hozott magával könyvet – felelte a hölgy, és sóváran nézte klára kezében a szegény gazdagokat. Nem adja oda neki. Esze ágában sincs. Belepusztul, ha gondolkodnia kell. Behunyta a szemét. Próbált egészen kicsire összehúzódni, hogy ne fázzon annyira, de hiába, a lábfejér l felkúszott a hideg a combjáig. Mozgatni kezdte a lábfejét, körözött vele, s ha nincsenek ennyien a fülkében, jól megdörzsölte volna a talpát. De lehetetlen volt. Így is az volt az érzése, hogy kíváncsian bámulják a szoknyáját, miért mozog annyira, de magában vállat vont. Mit szólna ármin, ha nem a gondolataimat, hanem engem látna, amint egy hideg vonaton ülök idegen emberekkel összezárva, s még Máriska sincs velem? Megírta ugyan neki, hogy felkeresi a hadikórházban, visz neki enni- és innivalót, hogy er södjék, de azt is megírta, hogy nem ez az egyetlen, amiért odautazik, hanem azért is, mert beszélnie kell vele Áronkáról. Hiszen egyértelm , hogy Áronka ugyanott volt vagy van, ahol , az ura. Nem lehet véletlen az elmázolt pecsét a tábori lapon. 119
FARKAS MÁRTA -09-12-ny1-488old.indd 119
2016.09.12. 19:21:25
a vonat nagy nehezen továbbindult, és talán-talán valamivel enyh sebb lett a leveg is. Le-lecsukódó pillákkal lassan elbóbiskoltak a fülke utasai. klára sokáig ellenállt az alvás kísértésének, ám mivel hajnali háromkor kelt, hogy Máriskával mindent becsomagoljanak, begyömöszöljenek a két utazótáskába, rajta is kifogott az alhatnék. Gyakran felneszelt, különösen, ha megállt a vonat. A kalauz többször felébresztette ket, és illemtudóan megkérdezte, kezelte-e már mindenkinek a jegyét. amikor aztán a kalauz halkan, de határozottan beszólt a fülkébe, hogy a keleti pályaudvar következik, klára rögtön felpattant a helyér l. Kés bb aztán a pályaudvaron, az átszállásra várva, úgy érezte, szétrobban a feje, ha sokáig kell ücsörögnie a váróteremben. Hogy mégis történjék valami, s mivel az étterembe nem akart egyedül beülni, el halászta a kézitáskájából azt a szendvicset, amelyet indulás el tt Máriska er ltetett rá. ugyan hajnalban el sem tudta képzelni, hogy megéhezzék, azt pedig különösen nem, hogy egy padon ülve a táskájából kivett szendvicset mindenki szeme láttára megegye, de annyira éhes volt, hogy szinte görcsölt a gyomra. talán a második-harmadik falatra tátotta ki éppen a száját, amikor egy kisgyerek – nem lehetett több 7-8 évesnél – elébe állt, és szó nélkül, összehúzott szemöldökkel nézte, amint a szája felé emeli a kenyeret. a gyerek nadrágjának az alja szakadt volt, a cip jében nem volt f z . klára kétségbeesve meredt rá. Nem tudta eldönteni, mi bántja jobban: a gyerekr l ordító szegénység, vagy az, hogy az els pillanatban rögtön nem adta neki oda az ennivalót. De habozott, mert éhes volt. a gyerek nagyot nyelt. Ekkor az asszony két mozdulattal visszacsomagolta a kenyeret és benne a szelet sonkát a szalvétába, amelyben hozta, és odanyújtotta a gyereknek. az többször a kis csomagra, majd klárára nézett, alig láthatóan vállat vont, és lesütött szemmel elvette az ennivalót. Nem köszönte meg, nem is szaladt el. 120
FARKAS MÁRTA -09-12-ny1-488old.indd 120
2016.09.12. 19:21:25
– Egyél – mondta neki klára. – Na, egyél. – A testvérem… – csak ennyit nyögött, aztán sarkon fordult, és a pályaudvar kijárata felé inalt. Még el sem érte, amikor a nyitott ajtóban felbukkant egy magas, egyenruhás féri, és a gallérjánál fogva megállította. a gyerek a háta mögé dugta a szalvétába csomagolt ennivalót. Az egyenruhás el rehajolva mondott valamit a gyereknek. Klára nem hallotta, mit mond, mert messze volt t lük, de azt tudta, hogy ez az ember el fogja venni a gyerekt l a sonkás kenyeret. Felkapta a kézitáskáját, s már ott is termett a kijáratnál. – Hagyja t békén, uram – fordult a vasutas felé. – Én adtam neki az ennivalót. A magas féri meghökkent. – Elnézést kérek, asszonyom… de ez a gyerek ide jár a mi állomásunkra lopni. rossz fényt vet ránk, kötelességem megállítani... Egyébként is: engem a Magyar királyi államvasutak azért alkalmaz, hogy rendet tartsak a pályaudvaron. – Mondom, hogy nem csinált rosszat. És rendetlenséget sem. Engedje útjára, kérem. A féri hol Klárára, hol a könnyeivel küszköd gyerekre nézett. – Megígéred, hogy nem teszed be többé ide a lábadat? – Meg… – lehelte a gyerek, és szinte görcsbe görbedt a lába, ahogy ugrásra készen az utca felé indult volna – uram… – Na, fuss a testvéredhez! – mondta ellentmondást nem t r hangon Klára, majd kurtán biccentett a vasutas felé, és visszaült a padra. Aztán végre felszállhatott a vonatra, és véget nem ér várakozások, megállások, néhány félórai lassú pöfögés, kanyargás meg id nkénti egyenes síneken való boldog, felszabadult száguldásnak t n nekiiramodás után estére Űesztercebányára ért. Amikor nagy nehezen leevickélt a vonat magas lépcs jér l 121
FARKAS MÁRTA -09-12-ny1-488old.indd 121
2016.09.12. 19:21:25
– bár a kalauz igyekezett t a kezénél fogva lesegíteni –, majdnem lerogyott a földre, mert a hosszú utazástól meggémberedett térde összecsuklott alatta. Éppen ebben a pillanatban ért oda hozzá egy hordár. a sapkája sildjén virított a HOrDár szó, különben bizonyára fel sem tételezi, hogy ez a nyeszlett ember b röndök cipelésére szakosodott. – Szabad, nagyságos asszonyom? – kérdezte a hordár. klára csak rámutatott a két táskára maga mellett, többre nem futotta az erejéb l. Megigazította a kalapját, amely a vonatban minden lassításnál az orrára akart csúszni, kissé leporolta a szoknyáját, a nyakán feljebb gombolta a kabátját, és elindult a hordár el tt. – Kérem, hívjon nekem egy taxit. Illetve… lovas kocsi is jó. Illetve… – Igenis, nagyságos asszony, van városi taxink. Klára átlátta a helyzet komikumát: ment elöl, mintha tudná egyáltalán, merre van a kijárat, vagy éppen a taxi hol szokott megállni, a kis ember meg ott loholt mögötte a két b rönddel. – Látja – állt meg, és a hordár felé fordult, aki az utolsó pillanatban lassított le a táskákkal –, látja, kérem, így van az, ha az ember gondolatai másutt járnak… Menjen el re, kérem, és hívja a taxit, ha szabad. Félreállt, egy pillanatra körülnézett. Milyen szép állomás – gondolta. – Messzir l, persze, mert ha közelebbr l megnézi az ember, hát… a padló repedezett, a falak koszosak. No, mindegy, majd rendbe hozzák a háború után – zárta le magában, s kilépett a szeles, h vös utcára. A hordár pár perc múlva már lihegett is feléje. – Erre, erre, nagyságos asszony, várja a bérautó! Klára kiizette az embert, s szinte beesett az autó hátsó ülésére. – a szent Erzsébet kórházba, kérem – mondta, s halkan 122
FARKAS MÁRTA -09-12-ny1-488old.indd 122
2016.09.12. 19:21:25
hozzátette: – ott majd megkérem, hogy várjon rám egy kicsit, a b röndjeimet ne is hozza utánam, amíg nem szólok, jó? A sof r méltóságteljesen bólintott. – ahogy parancsolja, nagyságos asszony. klára odabent egyenest a portára ment, s a tábori lelkészség után érdekl dött. – Kit tetszik ott keresni, kérem? Mert másutt van a római katolikus meg másutt a református tábori lelkész úr szobája. – Űicskei Vargha Ármin nagytisztelet urat keresem – mondta, majd kapkodva hozzátette: – a felesége vagyok. – Igenis, kérem. Hát az a helyzet, kérem, nagytisztelet aszszony, hogy izé… tessék szíves az Igazgatóságra menni, els emelet… – Miért menjek én oda? – kérdezte összeszorult szívvel az asszony, s körülnézett, hová ülhetne le, de aztán megint a portáshoz fordult. – Én a tábori… – Értem, nagytisztelet asszony, hogyne… csakhogy ööö… – Mi a baj? – A Űicskei Vargha Ármin nagytisztelet úr… hogy is mondjam… t átirányították, kérem. – Hová? Hová?! – azt én nem mondhatom meg, kérem, igazából nem is tudom. Majd a f igazgató úr… vagy valaki ott az Igazgatóságon… Klára otthagyta a hebeg embert, s már rohant is felfelé a lépcs n. Nem érdekelte, mit gondolnak róla, semmi más nem érdekelte, csak az, hogy ármint megtalálja. a kórház folyosóján halványan égett a villany. klára úgy érezte, valami rossz álom kell s közepén bolyong egy elhagyatott, homályos folyosón, ahonnét úgyse fog kitalálni soha, mert talán nincs is kijárata… Minden ajtó fölött elolvasta a feliratot, de többnyire csak számok voltak az ajtó fels harmadára szö123
FARKAS MÁRTA -09-12-ny1-488old.indd 123
2016.09.12. 19:21:25
gelve. Végre, már majdnem az imént még távolinak t n folyosóablak mellett, az utolsó ajtón ott virított szép sárgaréz táblába metszve, hogy Igazgatóság. Kopogott, de nem jött válasz. Ismét kopogott. űsend. Lassan lenyomta a kilincset, de az ajtó be volt zárva. Riadtan visszafordult, megint végig a szörny folyosón, le a lépcs n, a portára. – kérem, uram, kérem! Hiszen be van zárva az igazgatóság ajtaja! Nincs ott senki! – az lehet – mondta bólogatva a portás –, de kérem, nagytisztelet asszony, tessék egy kicsit várni. A f igazgató úr ilyenkor szokta végigjárni a kórtermeket, nemsokára visszamegy , ne tessék félni. Tetszik tudni, dugig tele vagyunk… Ilyenkor egy kis nyugalom van, mert az újakat reggel vagy délel tt hozzák, ez a rend. Legalábbis… – Legalábbis? – Legalábbis ez így volt egy darabig, de mostanában… mostanában valahogy ezt se tartják be. Mert mindenki csak meg akar szabadulni a súlyosaktól. Itt van m t , tetszik tudni, nagytisztelet asszony, és az nagy dolog. De most… – folytatta volna, ám nagy dérrel-durral kivágódott a dupla ajtó, s már csörtetett is befelé két katona, egy tiszt meg egy közlegény. A tiszt kiparancsolta a portást a helyér l, hogy azonnal támaszsza ki a két ajtószárnyat, megjött a transzport a vonattal, a másik meg – talán már ismerte a járást – kettesével vette felfelé a lépcs t. Klára elszörnyedt. Ugyanazzal a vonattal utaztak? meg nyugodtan tudott szunyókálni, s még neki állt feljebb – persze csak magában –, hogy milyen keservesen ér ide? Miközben ki tudja, hány iatal magyar szenved, talán meg is hal útközben? Ha tudja, egyfolytában imádkozik, hogy tartsa meg ket az Isten! kisurrant az ajtón, gyorsan, gyorsan, mondta magában, mi124
FARKAS MÁRTA -09-12-ny1-488old.indd 124
2016.09.12. 19:21:25
el tt elkezdik behordani a sebesülteket, el kell intéznem a bérautót, az a szerencsétlen ott várja, hogy kiizessem. – Kérem, gyorsan hozza be a két táskát, s tegye le ket a portásfülke mögé, akárhová, csak ne legyenek útban. Kiizetném a fuvart, bár várjon csak… lehet, hogy… várjon, kérem, nem is tudom, mit csináljak… Van a városban hotel? – Van, nagyságos asszonyom, hogyne volna. De hogy van-e szabad szobájuk, azt persze nem tudhatom. – Akkor most el bb menjünk el abba a hotelbe, kérem – lehelte, s lerogyott a hátsó ülésre. – Aztán majd meglátjuk… messze van? – Dehogyis, igazán nincs messze, majd meg tetszik látni – nyugtatta a sof r, s tényleg, pár perc alatt oda is értek egy tisztes küllem hotel bejáratához. klára bement, s nagy megkönnyebbülésére volt szabad szoba. A b röndjeit felvitette, majd gyalog indult vissza a kórházba. A kórház el csarnokában a portást kereste a tekintetével, de az nem volt a helyén, így elindult felfelé. az emeleten minden a feje tetejére állt: fehér ruhás orvosok, világoskék kötényes, f köt s ápolón k szaladgáltak le-föl, és sebesült bajtársukat támogató, maguk is sebesült katonák ácsorogtak sorukra várva a folyosókon. a kötést a legtöbbjükön sötét foltok ütötték át, s volt, aki szemmel láthatóan nem volt magánál, ketten is tartották a hónaljánál fogva. Eltökélte, hogy addig vár, amíg a kórházigazgató be nem fejezi a betegfelvételt, aztán nekiszegezi a kérdést: hová lett az ura. De mintha a pokol kapuja nyílt volna meg, egyik szerencsétlen sebesült a másik után támolygott a betegszobák felé, aztán ki, vissza a folyosóra, némelyeket hordágyon cipeltek, s ahol talpalatnyi helyet találtak, letették ket. Klára úgy érezte, maga is odaájul a többi szerencsétlen közé. Imára kulcsolt uj125
FARKAS MÁRTA -09-12-ny1-488old.indd 125
2016.09.12. 19:21:25
jai görcsben, maga félig önkívületben, értelmetlenül gajdolta, hogy Uram, Uram, segíts rajtuk, ezt nem lehet kibírni. Most már egészen a falhoz lapult, alig kapott leveg t, meghatározhatatlan fert tlenít - és átható, ázott, áporodott posztóruha- és izzadságszag keveredett a vér és a klór szagával. ahogy ez tudatosult benne, kifelé akart araszolni a fal mellett, de akkor a lépcs fel l egy közlegény a portás segítségével tábori ágyakat kezdett szétnyitni a folyosón, s oda fektették a kórtermekb l visszaáramló szerencsétleneket. klára bénultan lapult a falnál. a szeme váratlanul találkozott az egyik sebesült meggyötört tekintetével. Érezte, hogy elvörösödik, elönti a meleg. Mélységesen elszégyellte magát: a maga nagy baja egyre viszonylagosabb lett, egyre töpörödött, s végül sajgó szívvel azt mondta magában, hogy – Uramatyám, ezt nem lehet kibírni – majd holnap visszajövök –, és azzal kimenekült az épületb l. Éjszaka nem aludt, csak forgolódott, a lábába görcs állt, fel kellett ugrania s a földet taposnia tiszta er b l, hogy kiálljon a görcs. aztán megkönnyebbülten zuhant vissza az ágyra, s észre sem vette, már mélyen aludt. Reggel a szemerkél es t a szemébe fújta a hideg szél, de ez csodálatosképpen jólesett neki. Amíg a hideggel és az es vel küszködött, nem gondolt sem árminra, sem áronra. távolabb, az épületek oltalmában is furcsa mód azon kezdett töprengeni, mi a csudáért keresztelték áronkát áronnak, hiszen az apja meg Ármin, és az majdnem olyan, mintha Áronnak hívnák. Ilyen butaságot csinálni! – gondolta, s a fejét is csóválta méltatlankodásában. De aztán összerázkódott: lehet, hogy megbolondultam? – kérdezte hangosan, ám közben odaért a kórházhoz. Másik portás fogadta. – Most elölr l kell kezdenem – rémült meg, de nem volt választása. – kérem szépen – kezdte, de a portás belevágott a szavába: 126
FARKAS MÁRTA -09-12-ny1-488old.indd 126
2016.09.12. 19:21:25
– Most nincs látogatás, kérem, asszonyom. Megkérem, hogy távozzék, asszonyom. Ha meg nem sértem… – tette hozzá elbizonytalanodva, vagy talán klára arcáról olvasta le, hogy neki ugyan beszélhet. – Kérem, én Űicskei Vargha Ármin nagytisztelet úr felesége vagyok. Messzir l utaztam ide. a portás krákogott. – Ugye, kérem, asszonyom… – kezdte esetlenül, s még fel is állt zavarában –, én aztat… – Ne fáradjon – mondta klára –, tudom, hogy már nincs itt. Azért jöttem, hogy a f igazgató úrral beszéljek. , ugye, bent van? – igenis, kérem, bent van. Tessék felfáradni az els emeletre. Balra az utolsó ajtó a folyosón. klára már fordult is, ment is, legszívesebben kettesével szedte volna a lépcs fokokat. a kopogásra kinyílt az ajtó. – Mit óhajt, kérem? – reccsent rá egy kemény n i hang, amelyt l Klára olyan szerencsétlenül kapta oldalra a fejét, hogy megrándult a nyaka. – Bicskei Vargha árminné vagyok – rebegte halkan –, és f igazgató úrral… – F igazgató f orvos úrral… – Igen, persze… szeretnék beszélni. a hölgy pillanatnyi zavara elég volt ahhoz, hogy klára szíve majd’ kiugorjék a helyéb l. Meghalt – villant belé –, meghalt, és én nem is tudtam róla… – Igen – mondta teljesen értelmetlenül –, igen, vele. – Egy pillanat, kérem – szólt a hölgy, és már bent is termett a bels szobában. Gondosan becsukta maga mögött az ajtót. Ha az élet nehéz másodperceit súlyra mérnék, ez a pár másodperc felérne egy mázsával. klára kioldalgott a folyosóra. 127
FARKAS MÁRTA -09-12-ny1-488old.indd 127
2016.09.12. 19:21:26
