Farkas László A német ellenállás politikai programjai és jövőtervei a második világháború alatt
A második világháborúban a német társadalom zöme sokáig nem ismerte fel, hogy Hitler a 250 milliósra tervezett Német Birodalom átalakítása során az összeomlás felé vezeti Németországot. „A bombák és a Gestapo közötti kettős fronton” azonban megerősödött a Führer belső ellenzéke, s a német ellenállásban a politikai élet, a történelem és a kultúra számos hagyománya találkozott, gondolkodott együtt vagy külön a nácizmus utáni Németország rendjéről, jövőjéről és becsületének helyreállításáról.1 Az új rend érdekében a német társadalom korábban egymástól elkülönülő, sőt olykor élesen szembenálló csoportjai közös államcsínyterveket szőttek, s fogalmaztak meg politikai programokat a „nácitlanított” Németország hatékony működését tervezve. A konzervatív-porosz, szocialista, liberális, kommunista, polgári, egyházi és katonai körök soraiból olykor eltérő tervezetek születtek a megújított német állam jövőjét illetően. A közös gondolatok – Hitler és a nácizmus eltávolítása és a felszabadított Németország fejlődése – azonban vezérelvként fűzték össze jövőképüket. „Ezekben már kísértetiesen ott rejlett a háború utáni Németország társadalmi fejlődésének számos eleme, mint például a keresztény Németország, az új demokrácia, a szocialista új demokrácia, az egységes szocialista párt, az Európába kötődő Németország, a szociális piacgazdaság, európai hadsereg felállítása, Európa egyesítése, stb.”2 Polgári és katonai szövetség Németországban – az ellenállás fókusza 1937-től nemzeti konzervatív politikusok és az egykori Reichswehr, illetve Wehrmacht tisztek eltávolodtak a rendszertől és megteremtették a német ellenállás gerincét. Az egykori lipcsei főpolgármester, Carl Goerdeler és az 1933 és 1938 közötti szárazföldi 1
2
A német egyesítés kedvező hatást gyakorolt az ellenállás kutatására; a korábban eltérő irányokban vizsgálódó nyugati és keletnémet történészek ismeretei összegződtek s így komplexitást kölcsönöztek a mára feltárt valóságnak. Összefoglaló munkák a német ellenállásról: BENZ, WOLFGANG/PEHLE, WALTER H. (Hg.): Lexikon des deutschen Widerstands. (Frankfurt am Main, 1994); GRAML, HERMAN: Widerstand im Dritten Reich. Probleme, Ereignisse, Gestalten. (Frankfurt am Main, 1994); HOFFMANN, PETER: Widerstand, Staatstreich, Attentat. Der Kampf der Opposition gegen Hitler. (München, 1985); FEST, JOACHIM C.: Staatstreich. Der lange Weg zum 20. Juli. (Berlin, 1994); RITTER, GERHARD: Carl Goerdeler und die deutsche Widerstandsbewegung. (Stuttgart, 1955); ROTHFELS, HANS: Die deutsche Opposition gegen Hitler. (Krefeld, 1951); STEINBACH, PETER/TUCHEL, JOHANNES (Hrsg.): Widerstand gegen die nationalsozialistische Diktatur 1933–1945. (Bonn, 2004.) NÉMETH ISTVÁN: A német konzervativizmus és a német nemzeti újjáépítés, 1940–1946. In: Feitl István/Földes György (szerk.): 1945 a világtörténelemben. Milyen jövőt képzelt el magának a világ? (Napvilág Kiadó, Budapest, 2005.) p. 86.
1
vezérkari főnök, Ludwig Beck ezredes köré tömörült polgári és katonai csoport dolgozta ki a legrészletesebb tervezeteket a jövendő Németország kül- és belpolitikájáról. Ők tették a legnagyobb erőfeszítéseket annak érdekében, hogy megszabadítsák hazájukat a náci elnyomástól és Németországot a háború utáni európai egység erős, demokratikus államává változtassák. A radikális-konzervatív beállítottságú, s a keresztény-porosz hagyományokat tisztelő Goerdeler a birodalom jövőjét kezdetben a monarchia fenntartásában látta. Neveltetésben, életkorában és mentalitásban leginkább az 1914-et megelőző és az első világháborút követően szétzilált Német Birodalom hagyományaihoz, közötte az erős katonai államhoz és a szilárd császári hatalomhoz kötődött. Reakciós-restaurációs nézetei komoly hatást gyakoroltak közvetlen munkatársaira, főként a náci vezetéssel fenntartott, jó kapcsolatairól ismert egykori porosz pénzügyminiszter, Johannes Popitzra, s a korábbi római német nagykövet, Ulrich von Hasselre. Tervei csak a világháború második szakaszában, a külpolitikai lehetőségek vészes lecsökkenése után öltöttek demokratikusabb színezetet, részben a haladóbb konzervatív eszméket magukénak valló fiatal teoretikusok, az ún. Kreisau-kör hatására. A nemzeti konzervatívok jövőtervei Goerdeler és hívei kezdetben erős katonai diktatúrát képzeltek el Németország élén. Elképzeléseikben 1943-ig kevés szerepet kapott a demokratikus államberendezkedés, sőt még a monarchia visszaállításának gondolata is felmerült. Egyetértettek abban, hogy a jövő Németországa számára egy Hohenzollern restauráció lenne a legkézenfekvőbb megoldás. Ez a dinasztia ugyanis a konzervatív-porosz hagyományok megtestesítője volt, ráadásul a Hohenzollern uralkodók mindig birodalmi szellemben uralkodtak, így esélyét látták annak, hogy megvalósítsák külpolitikai elképzeléseiket, vagyis megtartsák Németországot nagyhatalomnak3 Egy halálraítélt gondolatai 1944 szeptemberében a börtönben4 címmel írt államberendezkedési tervében azonban már tapasztalhatók az egyeztetések eredményei. Memorandumában megjelent egy parlamentáris állam képe, amelyben azonban a végrehajtó hatalom játssza az elsődleges szerepet a törvényhozással szemben; a kormány megbuktatására csak kétharmados többség esetén adott lehetőséget a Birodalmi Gyűlésben. A német nép körében a politikában való részvétel korlátait, a csupán közigazgatás alsóbb szintjeire korlátozott választójogot a kormányban megjelenő politikai nézetek széleskörű palettájával kívánta ellensúlyozni. Késői kormányterveiben szerepet kaptak a hadsereg, a radikális és haladó konzervativizmus képviselői, valamint a liberális és szociáldemokrata gondolatok hívei is. Gazdaságpolitikai feljegyzései szerint a jövő Németországában szabad teret szánt a liberális piacgazdaság kiépülésének.5 Goerdeler külpolitikai programalkotása kezdetben utópisztikus elemeket tartalmazott. A „Harmadik Birodalom” katonai sikerei idején a hitleri diktatúra bukását csupán a 3
4
5
WHEELER-BENNET, JOHN: The Nemesis of Power. The German Army in Politics 1918–1945. Macmillan Co LTD, London, 1956. p. 502–506. A konzervatív ellenzéki körök politikai programdokumentumait lásd: NÉMETH ISTVÁN: Európa-tervek 1300–1945. (ELTE Eötvös Kiadó, Budapest, 2001.) p. 507. Goerdeler belpolitikai tervezeteihez lásd még RITTER, G. CARL: Goerdeler und die deutsche Widerstandsbewegung. (Deutsche Verlags-Anstalt, Stuttgart, 1955.) p. 555–558.
2
birodalom fennmaradása érdekében tartotta fontosnak, és a háborút követően is Németországnak szánta a vezető szerepet az európai államok békés közösségében. 1941-ben A cél című emlékiratában a kontinens központjában lévő erős, katonailag is ütőképes német birodalom fenntartását tervezte.6 „Központi fekvése, számbeli ereje és nagyfokú teljesítőképessége vezető szerepet szánt a német népnek az európai blokkban, feltéve, ha a mértéktelenség és a hatalmi mánia el nem rontja azt.”7 Hangsúlyozza a belpolitikai önállóságot, s irányadóként jelölte meg a gazdasági közeledés (a vámhatárok leépítése, az egymás közötti egyszerűbb közlekedés) fontosságát. Az 1943 előtt elkészült tervezetekben a teljes körű európai béke gondolata még nem jelent meg; a nemzeti konzervatív tisztviselők ugyanis kívánatosnak tartották a bolsevizmus térnyerése elleni harcot, ezért a Szovjetunióval való viszony tisztázatlan maradt. A német hadsereg sztálingrádi csatavesztéséig Goerdeler és csoportja pozitívumokat is látott a Szovjetunió elleni háborúban, hiszen a bolsevizmus ellenségeinek tekintették magukat, és a szovjet hadsereg legyőzésében a német hegemónia erősödésének lehetőségét látták.8 A világháborús fordulatot követően pedig mintegy vészmegoldásként védekező háborúra kívántak berendezkedni a közeledő Vörös Hadsereggel szemben. 1944-ben egy rövidített arcvonal megtartását tűzték ki célul a Duna torkolata, a Kárpátok, a Visztula és Memelvidék között.9 Goerdeler későbbi gondolatai is sugalltak némi realitáshiányt, hiszen még 1943 késő nyarán is optimistán jelölte ki külpolitikai céljait. Az angol kormányhoz eljuttatott és a brit közvélemény megnyerését célzó béketervében a wilsoni önrendelkezési elveket említette a bolsevizmussal szemben újjáépített európai együttműködés kapcsán. Eközben azonban körének több tagjával együtt úgy vélekedett, hogy Németország megtarthatja 1938. évi határait, Ausztriát, a Szudéta-vidéket, Dél-Tirolt és tárgyalhat Franciaországgal Elzász-Lotaringia státuszáról. Egyúttal kilátásba helyezte a német szuverenitás csorbíthatatlanságát, s el kívánt tekinteni a háborús jóvátételektől is. Európa-tervei csak 1944-re fejlődtek érett, az európai föderációt segítő és szorgalmazó gondolatokká. 1944 elején elkészült újabb emlékirata az Európa átalakításának gyakorlati intézkedései10 címet kapta. Ebben már az Egyesült Államok példájából kiindulva a belső határait mindinkább lebontó, egyenrangú nemzetekből álló európai államszövetség terve mellett szállt síkra, amelynek legfőbb célkitűzése a tartós béke megteremtése. A Kreisau-kör politikai programja Goerdeler kül- és belpolitikai elképzeléseinek fejlődésére és demokratizálódására a nemzetközi politika és a világháborús események kedvezőtlen alakulása mellett a haladóbb konzervatív szellemiségű Kreisau-kör eszmeköre is hatással volt. A 6
Németh I.: Európa-tervek 1300–1945. p. 505–506. U. o. p. 505. 8 WINKLER, HEINRICH AUGUST: Németország története a modern korban II. kötet. (Osiris Kiadó, Budapest, 2005.) p. 97. 9 SHIRER, WILLIAM LAWRENCE: A Harmadik Birodalom felemelkedése és bukása. A náci Németország története. Teleteacher, 1996. p. 638. 10 Németh I.: Európa-tervek 1300–1945. p. 507–508. 7
3
programalkotóként és vitafórumként működő, mintegy 40 résztvevőt számláló csoport a Gestapo aktáiban egyik szellemi vezetője, a jogász Helmuth James von Moltke sziléziai birtokáról (Kreisau) kapta nevét, ahol a tagok többször is találkoztak egymással.11 A kör széleskörű, s gyakran ellentétes társadalmi és politikai hagyományok szintézisére törekedett; tagjai között voltak haladó liberális, konzervatív, illetve szociáldemokrata eszméket valló politikusok (Leber és Leuschner), földbirtokosok, üzletemberek, de protestáns és katolikus teológusok is. A demokratikus, keresztényszocialista és humanista elveket valló Kreisau-kör így a német politikai élet jelentős részének keresztmetszetét alkotta, s elévülhetetlen érdemeket szerzett a Hitler-ellenes társadalmi erők szélesebb bázisra helyezésében. Ugyanis különböző társadalmi helyzetű személyeket hozott kapcsolatba azzal a céllal, hogy egy olyan demokratikus német állam szellemi előképét vázolják fel, ahol többé nem lesz ellentét jobb- és baloldal, konzervatívok és szocialisták között, s amely mindezen erényekkel tudja majd képviselni önmagát az egyre szorosabb európai együttműködésben. A tagok ellenérzéssel tapasztalták, hogy a nácik miként törik össze az európai keresztény, humanista hagyományt és sodorják háborúba az egész világot.12 Ellenzékiségük radikálisan, mereven elutasító volt annak ellenére is, hogy több vezetőjük, közöttük Moltke és a hozzá hasonlóan történelmi hagyományokkal rendelkező, nemesi családból származó Peter Yorck von Wartenburg gróf is a német katonai erőknél dolgoztak.13 A csoport három nagy konferenciát szervezett: 1942. májusban és októberben, valamint 1943. júniusban. Itt vitatták meg jövőterveiket, amelyeket elsősorban Moltke vetett papírra visszaemlékezéseiben.14 Belpolitikai elképzeléseiket erősen áthatotta a keresztényszocialista reformgondolat, élesen elutasítottak minden diktatórikus törekvést, de a túlzott liberális demokráciát sem tartották követendőnek. Goerdelerrel ellentétben a kisebb közösségekből, alulról építkező demokráciát képzeltek el, megszabadulva a weimari köztársaság túlzottan liberális elemeitől. Osztották ugyanis azt a nemzeti-konzervatív gondolatot, miszerint a német népnek nem szabad olyan széles körű alkotmányos politikai jogokat adni, és oly mértékű tömegdemokráciát létrehozni, mint 1918 után, mert az könnyen újabb radikális, önpusztító ideológiát szülhet.15 Moltke 1941-től kidolgozott elképzeléseiben célként tűzte ki az állam és az egyház közötti kapcsolat megfelelő kialakítását, az emberek erkölcsi és politikai felelősségének helyreállítását. A gazdasági tervezésében központi szerepet kaptak a szociáldemokrata eszmék, a kiállt az állami ellenőrzés alatt álló, centralizált gazdaság felépítéséért. A 11
A Kreisau-kör kifejezést az államcsínyt követő nyomozás közben a Gestapo használta. Lásd: KERSHAW, IAN: Hitler 1936–1945. Nemezis. (Szukits Könyvkiadó, Szeged, 2004.) p. 565. 12 STEINBACH, PETER/TUCHEL, JOHANNES (Hrsg.): Widerstand gegen die nationalsozialistische Diktatur 1933–1945. Bundeszentrale für politische Bildung, Bonn, 2004. p. 20 13 Moltke nemzetközi jogi szakértőként a német katonai titkosszolgálat, az Abwehr külügyi hivatalában (Amt Ausland/Abwehr) tevékenykedett, míg Wartenburg a Wehrmacht főparancsnokságához tartozó keleti gazdasági parancsnokság kormánytanácsosa volt. U. o. p. 359. 14 Uo. p. 368. 15 Németh I.: A német konzervativizmus és a német nemzeti újjáépítés, 1940–1946. p. 90
4
Kreisau-kör és Moltke külpolitikai irányvonala felülmúlta Goerdeler tervezését a demokrácia és az egységes európai szellemiség tekintetében. A csoport teoretikusai, már a háború korai szakaszában sötét jövőt jósoltak a német háborús erőfeszítéseknek. Ellentétben az „idősebb konzervatívokkal”, nem számoltak azzal sem, hogy a német állam a harcok végeztével nagyhatalomként fennmarad. Olyan külpolitikai tervezeten dolgoztak, amellyel megakadályozható a népek közötti ellenségeskedés, elkerülhető a háború, és megvalósulhat az összeurópai együttműködés, amelynek a nácizmustól megtisztított Németország is szerves részévé válhatna. 1941 és 1943 között Moltke több, rendkívül érett nemzeti, s egyúttal nemzetközi gondolkodásról tanúskodó programtervet is létrehozott. A kiindulási helyzet és feladatok, valamint A gazdaságpolitika külpolitikai vonatkozásai című feljegyzéseiben megjelent a szoros európai együttműködés gondolata, amelynek értelmében a háború utáni Európa alapjait az Amerikai Egyesült Államokhoz hasonló szövetségi állam formájában képzelte el. Németországnak azonban e föderációban már 1941-ben sem szánt vezető szerepet, mint korábban Goerdeler tette. Olyan szoros együttműködést vázolt fel, amelyben a szövetség hatáskörébe tartoznának a külügyek, a hadsereg és az európai tervgazdaság. Programjában megjelentek olyan felvetések is, amelyek a vázlatos tervezés mellett, részletekbe menő gondolkodásra utalnak. Érinti ugyanis a német néprészek helyzetének kérdését, és a kisebbségvédelem témakörét, s felveti az egységes európai valuta, valamint a vámhatárok megszüntetésének tervét. Kimondta, hogy az európai gazdaságnak szervesen be kell kapcsolódnia a világgazdaság rendszerébe. Németország veszteségeit szem előtt tartva olyan erős, nemzetközi szervezet létrehozásának fontosságát is hangsúlyozta, amely garanciát jelenthetne a további háborús konfliktusok elkerülésére.16 A csoport tagjai, vezetőjük célmeghatározásait megvitatva és elfogadva az egységes Európa hívei voltak, amelyet föderatív formában képzeltek el. Elutasították a nacionalizmust, a háborút, a Szovjetunió elleni további harcot (a bolsevizmust elítélték ugyan, de nem tekintették magukat „szovjetellenesnek”), s olyan új világrendet céloztak meg, amelynek Németország is szerves része lett volna. Moltke gondolatai mély politikai és gazdaságpolitikai érettségről, s előrelátásról tanúskodtak. Több, a két világháború közötti Európa-gondolkodóval17 együtt felfedezte az egyenlőségen alapuló európai együttműködés és a békét szavatoló globális intézmények jelentőségét. Tervei más, a korban kialakult gondolattal együtt vitathatatlanul a 20. század második felében kialakuló európai integráció szellemi előképét jelentik. A tervezéstől a megvalósításig A politikai programalkotás és az elképzelések fúziója mentén fejlődő, de a világháború kezdeti, győztes napjaiban leginkább csak elméletileg létező polgári és katonai ellenállás 1943-ra már szerteágazó kapcsolatrendszerrel rendelkezett. A háborús fordulat és a Vörös Hadsereg ellentámadása pedig mindinkább motiválta a gyakorlati intézkedések felgyorsítását. 1943. január 22-én sor került a nemzeti-konzervatív 16 17
Moltke memorandumait lásd: Németh I.: Európa-tervek 1300–1945. p. 502–508. Elsők között említendő Richard Coudenhove-Kalergi Páneurópa-mozgalma, amelyhez dokumentumokat lásd: Németh I.: Európa-tervek 1300–1945. p. 206–215. 5
politikusok és a Kreisau-kör első személyes egyeztetése, amelyen nézeteik fokozatos közelítése és az ellenállókból alakuló kormány létrehozása mellett foglaltak állást. Formálisan megegyeztek abban, hogy a sikeres államcsínyt követően Goerdeler alakít koalíciós kormányt, de kabinetjében a politikai paletta széles körben érvényesül majd. Ezután sorra születtek a kancellárjelölt által szerkesztett kormánytervezetek; 1944 tavaszára kialakult az újjáépítendő Németország kormánylistája, főleg a világháború utáni első lépések programja.18 E tervezetekben az egyeztetések és az érett „kreisaui” gondolatok ellenére inkább Goerdeler késői programalkotása dominált, s a kör 18
Goerdeler végleges kormánylistája megtalálható: WHEELER-BENNET, J.: The nemesis of power. The German Army in Politics 1918–1945. p. 622–623. Államfő: Ludwig Beck nyugalmazott vezérezredes, a német hadsereg korábbi vezérkari főnöke. Az államfői hivatal államtitkára: Ulrich Wilhelm Graf Schwerin von Schwanenfeld, a szárazföldi csapatok főszállásmesteri hivatalának munkatársa. Kancellár: Carl Goerdeler, egykor Lipcse polgármestere majd országos árszabályozási biztos. Kancellária államtitkára: Yorck von Wartenburg, porosz arisztokrata, a Wehrmacht főparancsnokságához tartozó keleti gazdasági parancsnokság kormánytanácsosa. Alkancellár: Wilhelm Leuschner, Németország Szociáldemokrata Pártjának egyik korábbi vezetője. Helyettes alkancellár: Jacob Kaiser, a keresztény szakszervezeti mozgalom egykori elöljárója Hadügyminiszter: Friedrich Olbricht tábornok, a hadsereg főhivatalának berlini parancsnoka, a tartalékhadsereg helyettes vezetője. Hadügyminisztérium államtitkára: Claus Schenk von Stauffenberg ezredes, a tartalékhadsereg vezérkari főnöke. Fegyveres erők főparancsnoka: Erwin von Witzleben tábornagy, a Wehrmacht 1942.-ig szolgálatban lévő magas beosztású tisztje, Berlin-Brandenburg katonai körzet korábbi körzetparancsnoka. Tartalékhadsereg főparancsnoka: Erich Hoeppner tábornok, a keleti fronton harcoló 4. páncélos hadsereg felmentett parancsnoka. Belügyminiszter: Julius Leber A szociáldemokrata (SPD) párt korábbi Reichstag képviselője. Belügyminisztérium államtitkára: Fritz von Schulenburg; Berlin egykori helyettes rendőrparancsnoka. Gazdaságügyi miniszter: Paul Lejeune-Jung, korábban a Német Nemzeti Néppárt parlamenti képviselője (DNVP–Deutschnationale Volkspartei) Pénzügyminiszter: Ewald Löser, a Német Nemzeti Néppárt politikusa, pénzügyi, közigazgatási ügyek szakértője és az acéliparban érdekelt Krupp cég igazgatótanácsának résztvevője. Igazságügy miniszter: Josef Wirmer, berlini ügyvéd, a Centrumpárt korábbi tagja. Kultuszminiszter: Eugen Bolz; egykori Centrumpárt (Zentrum Partei) politikus. Földművelésügyi miniszter: Andreas Hermes korábbi német mezőgazdasági miniszter, és a Centrum Párt tagja. Újjáépítési miniszter: Bernhard Letterhaus, a katolikus szakszervezet textiliparban működő szövetségének vezetője. (Az újjáépítési minisztérium megalkotásáról végleges döntés nem született.) Tájékoztatási miniszter: Theodor Haubach a keresztény szakszervezeti mozgalom tagja. Külügyminiszter: Ulrich von Hassell egykori római nagykövet, vagy Werner von Schulenburg gróf, korábbi moszkvai nagykövet.
6
tagjainak elképzelései és személyük csak kisebb szerepet kapott.19 A bel- és külpolitika lassan közelítő álláspontjai így fenntartották a feszültségeket. A haladóbb politikusok és a hozzájuk több szálon is kötődő, a hatalomátvétel gyakorlati tervezésében ekkorra már főszerepet játszó Claus Schenk von Stauffenberg ezredes is csak ideiglenesen számított Goerdelerre. Első intézkedések a hatalomátvétel után A Goerdeler és Beck nevében 1943 utolsó hónapjaiban elkészült kormánynyilatkozat összefoglalta az államcsíny utáni legfontosabb lépéseket. Ebben a német kormány ígéretet tett az önkény visszaszorítására, a törvényesség és az igazságszolgáltatás rendjének visszaállítására, a jogbiztonságra, a személyes biztonságra, a koncentrációs táborok megszüntetésére, a bűnösök felelősségre vonására, ugyanakkor óva intett a személyes megtorlástól. Megfogalmazták a közerkölcs helyreállítását, a korrupció visszaszorítását, a közösségi érzés építését, valamint a zsidóság elleni vétségek azonnali megszüntetését. „Népünk szemtelenül be lett csapva a gazdasági és pénzügyi helyzetet és a politikai katonai eseményeket illetően”20– mondta ki a kormány nyilatkozata. Megígérte a háborús propaganda s a propagandaminisztérium megszüntetését, valamint a tényleges katonai- és gazdasági helyzet nyilvánosságra hozását. Várható intézkedéseik között szerepelt az egyház jogainak visszaállítása, a vallási tolerancia, az egyház szerepének növelése az oktatás és a jólléti ellátás területén. A nyilatkozat garantálta a véleménynyilvánítás és a sajtó szabadságát, valamint a német ifjúság fokozott védelmét. A kormány határozottan állást foglalt a tisztviselő- és adminisztrációs réteg megújítása mellett, amelynek alapját a törvényesség, az erkölcs és a fokozott ellenőrzés alkotja. A vezetés törekedni fog új közigazgatás létrehozására; az új közigazgatási területek (Reichsgaue) részben önálló hatáskörrel kormányozhatnak, sőt az állam egyes állami feladatokat igyekszik átadni számukra. A gazdaságot illetően ígéret született a haditermelés leállításáról és a normális gazdasági viszonyok helyreállításáról a munkaadó és a munkavállaló együttműködése révén. A gazdaság új célját nem a haszonszerzésben és a kizsákmányolásban, hanem az emberek munkához juttatásában jelölték meg. Megfogalmazódott a gazdasági szabadság és a magántulajdon védelme, de a kulcsfontosságú iparágak állami tulajdonba vétele is. A kormány ehhez kapcsolódóan szociálpolitikai változásokat is tervezett. Pótolni kívánta a megsemmisült lakásokat, munkahelyeket készült teremteni, azzal a céllal, hogy a következő német nemzedékre szebb jövő várjon. Megfogalmazták az állami költségvetés helyreállításának tervét; ehhez azonban elengedhetetlennek tartotta a német nép hozzájárulását és tájékoztatását arról, hogy egy ideig jelentős adóterhekre, alacsony munkabérekre és magasabb árakra kell számítani. Az új német vezetés irányelvként jelölte meg a felelősök elszámoltatását, a világ népei közötti békére való törekvést, a belső nemzeti megbékélés szükségességét 19
Kivételt képeznek a Kreisau-körrel kapcsolatban álló szociáldemokrata politikusok: Wilhelm Leuschner, Julius Leber, Theodor Haubach. 20 Az ellenállásban résztvevők programdokumentumait és a résztvevők életrajzait is közzéteszi a Gedenkstätte Deutscher Widerstand internetes oldal. Az idézetet lásd: http://www.gdwberlin.de/b13/pdf/13_3_Faksimile_d.pdf
7
és a németség szégyenfoltjainak megtisztítását. Szó esett egy megegyezésen alapuló végleges alkotmány létrehozásáról és szabad politikai választásokról is.21 Az államcsíny lehetőségei Az ellenállás szálai 1942–1943-ra már beépültek a fronton harcoló hadseregek, különösen pedig a keleti fronton védekezésre kényszerült Közép hadseregcsoport, a Németországban állomásozó, de csekély katonai potenciált képviselő tartalékhadsereg, s még korábbról a katonai titkosszolgálat, az Abwehr köreibe is. A puccs kivitelezésében a politikai programalkotók mellett így egyre fontosabb szerepet kaptak a fegyveres erők képviselői is. Az ellenállás ugyanis felismerte, hogy a hitleri rendszerben csak erős katonai támogatással lehet államcsínyt végrehajtani. A tisztek a német nép többségéhez hasonlóan nem nehezményezték a háborút, sőt a versailles-i béke „revansának” tekintették, s csak később, a harci események sikertelen alakulása, illetve a Németországot mindinkább veszélyeztető szovjet előrenyomulás miatt fordultak szembe Hitlerrel. 1943-tól a katolikus sváb nemesi családból származó és fiatal kora ellenére fényes katonai pályát befutó Stauffenberg, és a porosz hagyományok követője, Henning von Tresckow ezredes hasonlóképpen jutottak el az ellenállásig és kerültek a gyakorlati intézkedések központjába. A Közép hadseregcsoport kötelékében szolgáló és a harcok reménytelenségét felismerő Tresckow és közvetlen beosztottjai ezután több sikertelen merényletet próbáltak végrehajtani Hitler meggyilkolására a tartalékhadseregben kidolgozott ún. Walkür fedőnevű akció keretében. A tervezet a Hitlerre oly nagy hatású Richard Wagner három felvonásos Walkürök című operájáról kapta a nevét; rendeltetése szerint pedig a Führer meggyilkolása után a Németországban állomásozó tartalékhadsereget mozgósította volna a hatalom átvételére és a zavargások megakadályozására.22 Az ellenállás vezetői korábban mindenképpen egy vagy több, fronton harcoló ezreddel igyekeztek erősíteni terveiket, de a tartalékhadseregen kívül az államcsíny végrehajtásához megfelelő katonai erőt sohasem sikerült megnyerniük. A Hitlerre még 1934-ben felesküdött tisztek között többekben ott bujkált az elkerülhetetlen vereség gondolata, de a sorsdöntő pillanatokban nem tudták elhatározni magukat a szembeszegülésre. Erich von Manstein tábornok e büszke szavakkal utasította el az ellenzék puhatolózását: „A porosz tábornagyok nem lázadoznak.”23 Döntőnek bizonyult, hogy a német ellenállás sohasem volt képes önmagát elfogadtatni, és így legitimitást szerezni a nyugati hatalmak körében. A nemzetiszocializmus belülről történő megszüntetésére irányuló céljaik és a realitástól elrugaszkodott nagyhatalmi törekvéseik hiteltelennek bizonyultak. Főként pedig akkor találtak süket fülekre, amikor a katonai események már sejtetni engedték a világháború sorsát. A „Harmadik Birodalommal” szembenálló szövetségesek (főleg az 1943. januári casablancai konferencia után) már nem voltak hajlandók tárgyalásba 21
A dokumentumot lásd: U. o.: http://www.gdw-berlin.de/b13/pdf/13_3_Faksimile_d.pdf FARKAS LÁSZLÓ: Merénylet Hitler ellen – a Valkür. In: Németh István (szerk.): A 20. század titkai. Európa (1900–1945). 3. kötet. (Líceum Kiadó, Eger, 2009.) p. 246. 23 Kershaw, I: Hitler 1936–1945. Nemezis. p. 566. 22
8
bocsátkozni Németország egyetlen apparátusával sem, legyen az nemzetiszocialista vagy porosz konzervatív. 1944 nyarán a brit vezetés a következő állásfoglalást adta ki: „Nem karolhatjuk fel semmiféle „disszidens” német polgári és katonai csoportosulás vagy egyén kezdeményezését, amely a legcsekélyebb esélyét is jelentené annak, hogy gyakorlati segítséget nyújtson jelenlegi, nyugaton folytatott hadműveleteinkhez.24 Egészen bizonyos, hogy az egyezkedés kényszerével járó sikeres belső hatalomátvétel a győzelem óráiban nem kecsegtette a nyugati hatalmakat, amelyek a feltétel nélküli megadást tűzték ki célul. A reménytelennek tűnő nemzetközi helyzetben, a szovjet hadsereg drámai közelsége és a szövetséges csapatok normandiai partraszállása hatására robbant 1944. július 20án Hitler kelet poroszországi főhadiszállásán (Wolfschanze) Stauffenberg bombája, amely életét volt hivatott kioltani.25 Az államcsíny még meg sem indult, de máris elbukott; kudarcot vallott az utolsó, több mint 40 alkalommal ellene elkövetett gyilkossági kísérletek közül. Hitler az ellenállást rebellis akcióként megbélyegző német társadalom nagy megnyugvására életben maradt és halálhírének szertefoszlatásával leverte az államcsínyt. Az ellenzék programalkotói és kivitelezői közül csak kevesek élték meg a háború végét. Hitler kegyetlen megtorló akciói során több ezret végeztek ki. Az ellenállás szelleme nem csak az egykori pártok tagjait vagy a katonaság és egyház képviselőit járta át. 1943. február 13-án a müncheni egyetemen az orvostanhallgató Hans Scholl húga, Sophie Scholl és társaik, valamint egyetemi mentoruk a Fehér Rózsa ellenálló diákcsoportot alakítva, háborúellenes röplapok százait osztották szét az egyetem világítóudvarán. Az akció szervezőit, diákokat és tanárokat egyaránt kivégezték.26 A kommunisták és szociáldemokraták illegális mozgalmai A korábban feloszlatott pártoknak és társadalmi szervezeteknek két választási lehetősége maradt: vagy felhagynak tevékenységükkel, vagy pedig illegalitásba vonulva, ellenállva a náci rendszernek, titokban tovább dolgoznak, és felkészülve várják a lehetőséget, hogy ismét politikaformáló tényezővé válhassanak. A kommunista (KPD) és szociáldemokrata párt (SPD) híveinek szembenállása pártjaik betiltását követően kisebb csoportokban maradt fenn. Céljuk az volt, hogy fenntartsák pártjuk szellemiségét a náci rendszer általuk várt összeomlásáig. E kisebb csoportokat (Neu Beginnen, Roter Stosstrupp, Sozialistische Aktion) működését azonban a Gestapo 1936ra szinte teljesen ellehetetlenítette.27 Sok ezret bebörtönöztek, ahonnét, ha kikerültek, zömében felhagytak náciellenes tevékenységükkel. A világháború közeledtével aktivizálódott a kommunista párt tevékenysége. Illegális, s hivatalosan berni konferenciájukat 1939. január-február fordulóján tartották a 24
U. o. p. 564. Az államcsíny eseményeinek elemzésével számtalan irodalom foglalkozik. Lásd: Steinbach, P./Tuchel, J. (Hrsg.): Widerstand gegen die nationalsozialistische Diktatur 1933–1945. p. 508. 26 Winkler, H. A.: Németország története a modern korban. II. kötet. p. 102 27 Németh I.: A német konzervativizmus és a német nemzeti újjáépítés, 1940–1946. p. 91 25
9
franciaországi Draveilben, az ottani kommunista párt támogatásával. Ezen megfogalmazták a demokratikus köztársaság igényét, a növekvő háborús veszélyt, s azt, hogy ellene minden németnek kötelessége küzdeni. Céljuk volt a nép valamennyi rétegére kiterjedő propaganda megszervezése, az ellenállási mozgalmak kölcsönös támogatása, a német ifjúság és a hadsereg megnyerése a közös célkitűzéseknek.28 Mozgalmaik a harcok óráiban még számottevővé váltak. Több kisebb „földalatti” kommunista csoport tevékenykedett, többek között Berlinben Anton Saefkow vezetésével, Hamburgban Franz Jacob irányítása alatt. Kapcsolatokat építettek ki más ellenálló csoportokkal, ellenzéki publicisztikát jelentettek meg és egy széleskörű, rendszerellenes demokratikus front létrehozását tervezték.29 A szociáldemokrata párt egykori hívei szintén több csoportban alakítottak ki ellenzéki programot. 1942-től a Londonban élő német szocialista emigránscsoportok – amelyek az 1941. márciusban megalakult Szocialista Szervezetek Uniója Nagy-Britanniában nevű szervezetben tömörültek – egységes szocialista párt alakítását szorgalmazták, amely az újjáépített Németország politikai és társadalmi berendezkedésének alapját jelenti majd. Törekvéseik között a demokrácia erősítése, a finánctőke, a nehézipar, a nagybirtok és a militarizmus visszaszorítása és a német külpolitika békés jellege szerepelt.30 A hazájuk elszigeteltségében élő egykori szocialista és munkásvezetők szintén a nácizmus teljes kisöprésére törekedtek a német államapparátus legapróbb szegmenseiből is. Képviselőik, közöttük a korábbi Reichtag-tag Julius Leber, vagy Hessen tartomány egykori belügyminisztere, Wilhelm Leuschner a konzervatív körök egyre erőteljesebben formálódó csoportjaihoz csatlakoztak, s hatással voltak programjaikra. Így szerepet kaptak a Hitler megbuktatását követő újjáépítés terveiben. A kommunista ellenzéknek ilyen lehetősége nem volt, annak ellenére sem, hogy 1944. június utolsó napjaiban Julius Leber, s a szocialista pedagógiai szakértő, Adolf Reichwein fenntartásaik ellenére is kapcsolatba léptek a kommunista vezetőkkel, hogy informálódjanak az ellenállási csoportjaikkal való együttműködésről és a Szovjetunióban lévő hadifoglyokból 1943-ban alakult Szabad Németország Nemzeti Bizottsága nevű csoport tevékenységéről.31 A találkozó azonban nem valósult meg, sőt a Gestapo aprólékos „aknamunkáját” követően július első hetében letartóztatta őket. Azonosulás vagy börtön – beavatkozás a hitéletbe A nemzetiszocialista gleichsaltolást az egyházak sem tudták elkerülni, de különböző egyezségekkel és kompromisszumokkal igyekeztek megvédeni működésük intézményes alapjait. A papság és a hívők egy része viszont nehezményezte az általuk behódolásnak tekintett magatartást. Az egyház tagjainak ellenzéki szerepvállalását az is 28
BERTHOLD, LOTHAR/DIEHL, ERNST. (Hg.): Revolutionäre Parteiprogramme. (Dietz Verlag, Berlin, 1967.) p. 176. 29 NÉMETH ISTVÁN: Demokrácia és diktatúra Németországban 1918–1945. 2. kötet. A „Harmadik Birodalom” (1933-1945). (L’Harmattan Kiadó, Budapest, 2007.) p. 451–453. 30 DOWE, DIETER/KLOTZBACH, KURT (Hrsg.): Programmatische Dokumente der deutschen Sozialdemokratie. (Verlag J. H. W. Dietz Nachf. GmbH, Berlin, Bonn-Bad Godesberg, 1973.) p. 230. 31 Németh I.: A német konzervativizmus és a német nemzeti újjáépítés, 1940–1946. p. 92–93. 10
növelte, hogy a náci nézetekkel szembeszálló számos lelkész került börtönbe vagy koncentrációs táborokba. A Hitvalló Egyház mindössze néhány száz, végletekig kitartó lelkészre zsugorodott. A katolikus egyház valamelyest jobban megőrizte pozícióit, azonban még így is sok katolikus pap szenvedett a náci rendszer politikájától. A papok és lelkészek választhattak a nemzetiszocialista ideológiával való hallgatólagos azonosulás és a börtön között.32 A szembenállás kockázatát a szent szék kötelékéből csak nagyon kevesen vállalták. Akik ezt tették, leginkább a konzervatív körök programterveiben igyekeztek elmélyíteni a keresztény szemléletet. Ilyen ellenállási csoportként tevékenykedett az 1942–1943 fordulóján működő Bonhoeffer-kör, amelynek vezetője, Dietrich Bonhoeffer evangélikus teológus a német katonai titkosszolgálat alkalmazásában is állt. Kisebb vitacsoportok – szemben az árral Németországban számos kisebb és leginkább csak a Hitler-ellenes kommunikáció szintjén elhelyezkedő ellenzéki csoport tartott összejöveteleket. Ilyen volt az elsősorban közgazdászokból álló – Walter Eucken és Adolf Lampe által vezetett – Freiburgban működő társaságok köre. A freiburgi-kör főként az Eucken által kidolgozott ordoliberalizmus gazdasági programját hangoztatta. Eszerint az államnak egyetlen gazdasági feladata van: a gazdasági élet szabályainak fenntartása, ezen kívül azonban tilos befolyásolni a versenygazdaságot és a piaci folyamatokat.33 Hasonló kezdeményezésként működött a császári Németország utolsó gyarmatügyi minisztere, Wilhelm Solf özvegye által vezetett vitatársaság, a Solf-kör is.34 E közösségek kapcsolatban álltak a Hitler megbuktatását célzó konzervatív politikusok egyes csoportjaival, azonban részvételük az államcsínykísérletben nem mutatott túl néhány programdokumentum és gazdaságpolitikai vázlat megvitatásán. (Első közlés: Valóság, 2011/11.)
32
NÉMETH ISTVÁN: Németország története. Egységtől az egységig (1871–1990). (AULA Kiadó, Budapest, 2004.) p. 310. 33 MIHÁLYI PÉTER: Az NSZK gazdaságpolitikája. Elmélet és gyakorlat. (Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1989.) p. 66. 34 Wheeler-Bennet, J: The Nemesis of Power. The German Army in Politics 1918-1945. p. 593.
11
