FARAGÓ SÁNDOR MIÉRT VADÁSZUNK?

FARAGÓ SÁNDOR

MIÉRT VADÁSZUNK?

Vadászni ott lehet, ahol van vad. A vadat ma úgy tekintjük, mint egy adott terület természetes produktumát, amelyet - megőrzésének biztosítása mellett - hasznosíthatunk. A hasznosítás feltétele a bölcs gazdálkodás, azaz az élőhelyek védelme, szükség esetén fejlesztése, valamint a fenntartható, optimális hozam szerinti vadászat. Az ilyen vadászatot modern fenntartó vadászatnak hívjuk. Miért is vadászunk? Azért, mert vadászni szükséges. Szükséges, mert a vadászat egy ősi, az emberi evolúció során rögzült ösztön legautentikusabb kiélését jelenti, amihez a vadászható állatfajok fenntartható, bölcs hasznosítása teremti meg az ökológiai feltételeket.

I. BEVEZETÉS

Mit is jelent ma a vad, a vadászat az átlagember számára? Mi jut eszünkbe e szavak hallatán? A gyermekek számára - akár a saját gyermekkorunk emlékeit felidézve - az állatmeséket vagy a mesék állatszereplőit jelentik, jelentették.

E történetekben, ha szerepel vadász, akkor az igazságosztó képében jelenik meg - lásd például Piroska és a farkas történetét. Az állatvilágot hazánkban mind gyermekhez, mind felnőtthöz Fekete István munkássága hozta igazán közel. Csak a természetet és annak állatvilágát jól ismerő vadász (Fekete korának egyik legismertebb vadásza volt) tud ilyen mélyen emberi, de egyúttal biológiailag is hiteles történeteket megírni. Könyvei, a Vuk, a Lutra, a Kele, a Tüskevár, a Téli berek a természet, a vad és a vadászat harmóniáját mutatják be.

Mit jelent a felnőttek számára a vadászat a már említett gyermekkori élményeken és olvasmányokon túl? Jó esetben Széchenyi Zsigmond- és Molnár Gábor-könyvélményeket. Ez esetben valós képe alakulhatott ki a témáról. Egyébként legfeljebb az éttermekben és a médiában találkozhat a vadászat említésével.

A vadételek valóban jó reklámhordozói e tevékenységnek, s ma - hála a vadhús alacsony, nyomott piaci árának már mindenki számára elérhetők. A sajtó azonban az utóbbi 15 évben a vadászatnak inkább az árnyékos alkalmasint botrányízű - mint az igazi, értékes oldalát mutatta be.

A rendszerváltozás környékén az "elvtársi vadászatok" jelentettek kifogyhatatlan témát a bulvársajtó számára. Ez az odamondogatás, "intimpistáskodás" népszerű volt ugyan, de teljesen elfedte egy hivatás és egy gazdálkodási ág valós arcát. Ugyanebbe a kategóriába tartozik a külföldi vadászvendégek vadászatainak bemutatása.

Újabban a vadászatot összemossák az orvvadászatot folytató madárgyilkosokkal. E cselekmények túlnyomó része nem Magyarországon történik, csak határainkon derül ki be- vagy olykor kilépés során. Éppen a szigorú magyar törvények és ellenőrzés a biztosítéka annak, hogy nálunk ilyesmi csak ritkán történik meg. (Az

1

igazsághoz az is hozzátartozik, hogy sok olyan faj van - a legfontosabb a fürj és több récefaj -, amely a velünk szomszédos országokban vadászható, nálunk pedig védett, így elejtése ott nem számít törvénytelenségnek.)

Akkor mi is a vadászat, miért vadászott és vadászik az ember?

II. A LÉTFENNTARTÓ VADÁSZAT ELVÁLASZTHATATLAN AZ EMBERI FAJ TÖRTÉNETÉTŐL

Az ember őse törzsfejlődésének bizonyos időszakában áttért a növényevésről a vegyes táplálkozásra, illetve a húsevésre. Ez összefüggésbe hozható az ember élőhely- és életmódváltozásával, a lombkoronából a földre való letelepülésével és felegyenesedésével. Az előember egy volt a többi "fogyasztó" között, azaz gyűjtögetett, és több jel arra mutat, hogy elsősorban dögevő volt, a vad aktív elejtése ritkaság lehetett. Ez a jelenség tapasztalható ma is például a csimpánzhordáknál, amelyeknél az élő állat zsákmányolása, azaz a "vadászat" alkalmi jelenség.

Ezen az állapoton csak a lassú evolúció, azaz az emberelőd testfelépítésének megváltozása, zsákmányoló szerveinek kialakulása lett volna képes változtatni. A hominidák úgy váltak húsevőkké, hogy hiányoztak belőlük a húsevők specializált jellegzetességei, mindenekelőtt a fogazat (erős szem- és tépőfogak). Ehelyett egyfajta "funkcionális evolúció" következett be, azaz e hiányzó szerveket eszközhasználattal váltotta ki az előember. A gyengébb testi adottságok előtérbe helyezték az agy, az ész szerepét (mintha ezt örökítené meg a mondás: Többet ésszel, mint erővel). A növekvő intelligencia lehetővé tette előbb az egyszerű tárgyak eszközként, vadászfegyverként való alkalmazását, majd azok kezdetleges, később egyre bonyolultabb formáinak készítését.

A velük való eredményesebb vadászat felgyorsította a fejlődést. Az emberi agy, az ész evolúciója a vadászati eszközöknek és használati módjaiknak, azaz a vadászati módoknak a tökéletesedéseként következhetett be. Ilyen értelemben tehát pontosítanunk kell a vadászatnak, mint fogalomnak az értelmét. Az etológia tudománya vadászatnak nevezi a táplálékszerzés minden olyan formáját, amely a zsákmányállat megöléséhez vezet. Talán célzottabb lenne a vadászatnak ezt az általános értelmezését predációnak hívni, a gyakorlóját predátornak (zsákmányolónak), a célobjektumot pedig prédának (zsákmánynak). A vadászat fogalmát szűkítsük le az ember (esetleg tágabban, a hominidák) olyan tevékenységére, amely feltételezi a szükséges eszközök elkészítését, a folyamat megtervezését és gyakorlati megvalósítását. Látható, hogy a vadászat az eszközkészítésben és a tervszerűségben - tehát csak a hominidákra jellemző tulajdonságokban - tér el a predációtól.

A szerszám és annak használata mesterséges elemekkel egészítette ki a természetes adottságokat, s így kiterjesztette őseink tevékenységi körét. További előnye volt, hogy sem anatómiai, sem életmódbeli specializációt nem kívánt, sőt alkalmazkodási kényszert generált. Könnyű belátni, hogy a hatékonyabban vadászó, azaz "okosabb" egyedek vagy csoportok fittsége, eredményesebb túlélése ezeknek a jó géneknek a továbbadását tette lehetővé. A vadászat hozadékaként a jobb fehérjeellátás további fejlődésbeli gyorsulást eredményezett. A hús mint táplálék megszerzése mellett annak feldolgozása, illetve a zsákmányállatok legkülönfélébb testrészeinek (bőr, csont, ín, zsír stb.) felhasználása további előnyöket, védelmet, azaz a túlélés esélyének növekedését segítette elő. Így könnyű levonni azt a

2

következtetést, hogy a hominida-evolúció a hatékonyabb csoportszelekció révén azon a szinten történt, amit kulturális evolúciónak nevezünk.

A viszonylag lassú és kis testi erővel rendelkező emberelőd még eszközhasználattal is csak úgy volt képes fenntartani magát, ha kialakult együttműködésen alapuló vadászata. Ha a préda nagyobb és erősebb, mint a predátor, akkor zsákmányolásához együttműködésre van szükség. Több ragadozó emlősnél tapasztalható a vadászat közbeni együttműködés, de akkor is hatékonyan vadászhatnak csoportosan, ha nem alkalmaznak közös hadműveleti tervet. Stratégia híján azonban a zsákmányolás gyakorta elmarad.

Európában az együttműködésen alapuló vadászat kialakulása sorsdöntő volt.

A jégkorszakokban - az emberi fejlődés legínségesebb periódusaiban - a Hominidák fennmaradását a nagyemlős csordák vadászatában való együttműködés jelentette. A jobb eszközök, a megnőtt zsákmányolási készség szükségessé tette a vadászati stratégia finomodását is, ami elképzelhetetlen volt a kommunikációs készség fejlődése nélkül. Ez a fokozódó, egyúttal finomodó kommunikációs igény eredményezte a beszéd kialakulását. A beszélő hominida előnnyel bírt, mert el tudta mondani társainak, hogy hol a lehetséges zsákmány, meg tudta tervezni és képes volt irányítani a vadászat stratégiáját. Mindez vissza is hatott a beszédkészség fejlődésére, azaz az is a vadászat következménye. A vadászati eredményesség feltétele volt ugyanakkor a fizikális fejlődés is, az állóképesség és a kitartás növekedése, de kialakított vagy erősített olyan tulajdonságokat, képességeket is, mint a merészség vagy a kockázatvállalás. Ezt a gondolatmenetet fogadja el a legtöbb kutató. Létezik olyan nézet, mely ezt a folyamatot már a Homo erectus 1,5-2 millió évvel ezelőtti populációinál igazoltnak látja, mások viszont csak mintegy a 45 000-35 000 évvel ezelőtti időszakkal, azaz a modern ember színrelépésével köti össze a rendszeres vadászat kialakulását. Szerintük egy húsevő akkor folyamodik dögevéshez, amikor módja nyílik rá és csak akkor vadászik, amikor nem tehet mást.

A fenti vitától függetlenül megállapíthatjuk, hogy a színre lépő modern emberek már valóban képesek voltak óriási mennyiségű vadat elejteni, azaz húst szerezni, ami csak a fent elmondottak alapján volt lehetséges. Ilyen vadásztáborok feltárása több helyütt is megtörtént Magyarországon. Tatán mamutvadászatra, Érden medvevadászatra, Ságváron rénszarvasvadászatra specializálódott csoportok táborhelyeit tárták fel. Közülük a legimpozánsabb példát az érdi vadásztábor feltárása szolgáltatta. Számítások szerint a telep teljes időtartama alatt (13-15 ezer év) mintegy 250-300 ezer kilogrammnyi vadhús, főleg barlangi medve került terítékre. Ezt a 30-35 fős vadászcsoportok mintegy 30 km-es körzetből szerezték meg, s számukra napi 2-3 kg-os húsmennyiséget biztosított a táborhelyen való tartózkodás évi 2-3 hónapjában.

Faj

Érett

Fiatal

Újszülött

Kg

barlangi medve

350-450

100

30

mamut

3-5

6-8

2-3500

ló

60-70

20-25

13-15 000

vadszamár

15-20

-

1000

Összesen 40.000-50.000

nagy növényevők

3

32.000-38.000

szarvasok

30-33

2-2

2-3000

orrszarvú

15-20

10-15

10-12 000

bölény, őstulok

10-15

1-2

2-3000

kisebb kérődzők

5-6

1-2

1-200

ragadozók farkas

15-20

150-200

barnamedve

6-10

200-500

barlangi hiéna

25-30

barlangi oroszlán

6-10

egyéb fajok

10-15

2-3

1000-2200

500-600 600-800 200-500

1. táblázat Az érdi vadásztáborban elejtett vadfajok mennyisége és számított minimális húsmennyisége (Gáboriné Csánk Vera nyomán)

A húsevés mellett az emberelőd táplálkozásában megmaradt a gyűjtögetésen alapuló gyümölcsevés (általában növényevés) is, azaz együtt élt benne a ragadozó és a gyűjtögető viselkedés. A mai emberben is e két erő - a gyűjtögető és a vadászó - munkál. A létfenntartás eltérő formái, valamint a csoportokat alkotó különböző nemű és korú egyedek eltérő adottságai a társadalom tagozódásához, feladatmegosztáshoz (munkamegosztáshoz) vezettek. A Hominidáknál az erős férfiak vadásztak, az asszonyok és az idősebbek gyűjtögettek. A differenciálódásnak elsősorban szaporodásbiológiai okai voltak, azaz a hosszú terhesség és utódnevelési időszak. Az embergyermek jóval fejletlenebb, mint minden más zsákmányoló utódja, így az asszonyok nem tudták sem magukra hagyni őket, sem velük együtt részt venni a nagy testi erőfeszítést igénylő vadászatokon. Mindezért fokozottan jelentkezett a gerincesekre általában is jellemző nemek közötti munkamegosztás.

Ha a nő nem vadászik, akkor - különösen terhesség és szoptatás időszakában - vagy gyűjtögetéssel jut hozzá az állati fehérjéhez (rovar, lárva, puhatestű), vagy - s ez az igazi váltás - a húsnak a férfiaktól kell származnia. Ehhez pedig, ki kellett alakulnia néhány, kifejezetten az emberi társadalomra jellemző tulajdonságnak: úgymint a zsákmányolt javak megosztásának, azaz a zsákmány egy részéről a nők, öregek, gyermekek számára való lemondásnak.

Ez az elmélet Isaac nevéhez köthető.

Hogy ezt a "gondoskodást" érvényesíthessék, haza kellett szállítani az elejtett vad egy részét. Ez a feladat pedig, további kényszert jelentett az eszközkészlet fejlesztésére, hiszen a dárdák, lándzsák alkalmatlanok voltak a tetemek felbontására, feldarabolására, a húsolásra vagy a bőr nyúzására, tisztítására. A feldarabolt, hazaszállított és feldolgozott zsákmány egy részének azonnali elfogyasztása, az eredményes zsákmányolás fölötti megelégedettség alakította ki az örömteli közös lakoma szokását. Ennek különösen ínséges időszakban volt jelentősége. Ez a viselkedési minta csak a húsevéssel vált rendszeressé és szocializáló erővé, a növényevők ugyanis egyedül és folyamatosan esznek. Nem meglepetés tehát, hogy hajlamunk a sokszor külsőségekben is gazdag közös étkezésekre ("lakomákra") az emberi törzsfejlődés során alakult ki.

4

A zsákmányt legjobban hasznosító csoportok családjainak volt a legeredményesebb a túlélése, ami ismételten a legkonstruktívabbak, kiválasztódását segítette elő. A vadászat melléktermékeinek (bőr, csont, agancs stb.) feldolgozása növelte a túlélés esélyét (lásd öltözet kialakulása), a kézművesség gyökereit jelentette, módot adott további művészeti formák kialakulására (csontfaragás), fejlesztette a kézügyességet és erősítette a kreativitást. Mindez természetesen kölcsönhatásban volt az agy fejlődésével, térfogat-növekedésével. A mezolitikum és a neolitikum emberének erejét, vadászati hatékonyságát nemcsak a fegyverek és szerszámok erejének növekedése, hanem azzal összhangban - vagy éppen annak következtében - növekvő szellemi ereje jelentette.

Mindezeket összefoglalva Clark megállapítását idézzük: az ember először és legfőképpen vadászként talált magára, és a vadászat által vált az élővilág uralkodó fajává. Abban az esetben, ha igaz mindaz, amit elmondtunk a vadászatnak az emberré válásban játszott alapvető szerepéről, akkor az evolúció sajátosságából adódóan mindennek genetikailag is rögzülnie kellett törzsfejlődésünk során. Mindez egyszersmind közvetve igazolja is az ősvadász-elméletet. A kérdés tehát az, hogy mi maradt meg a Homo sapiensben az ősvadászból.

A legfontosabb bizonyítéka az ősvadász-elméletnek az ősi vadásztörzsek napjainkig tartó túlélése szerte a világban. Elég, ha egy földrajzi keresztmetszetet adunk létezésük igazolására. Az inuitok (eszkimók) rénszarvasvagy fókavadászata, az észak-amerikai indiánok szarvas-, vízivad- és fajdvadászata (Kanadában a vadászati törvény külön rendelkezik róluk, elismerve ősi módszereiket, különleges vadászati idényeiket), a pápua-újguineai hagerhai nép vagy a dél-afrikai busmanok létfenntartó vadászata napjainkban is ismert. Mindennek transzformálódott változata az észak-amerikai (trapperek) és a szibériai prémvadászat, amelyet a telepesek vagy betelepülők - sokszor eszközeikkel együtt - átvettek az őslakosoktól.

A civilizáció terjedésével, a modern eszközök (fegyverek, csapdák, hálók stb.) térhódításával, a létfenntartás hatékonyabb módozatainak átvételével lassan ezek a törzsek, az ősvadászok utolsó képviselői is belekerülnek a civilizáció nagy népdarálójába.

III. A LÉTFENNTARTÓ VADÁSZAT HÁTTÉRBE SZORULÁSA

A modern ember, a Homo sapiens felhalmozódott tapasztalatainak alkalmazása során talán a legnagyobb hatású változást egyes állatfajok háziasítása, majd kiterjedt tenyésztésbe vonása, azaz az állattenyésztés kialakulása jelentette. Az állattenyésztés, a tenyésztett állat húsa ugyanis a táplálkozás biztonságát jelentette őseink számára a vadászat nagy erőfeszítéseket kívánó tevékenységével és gyakori eredménytelenségével szemben.

Az ember első háziállatai a juh és a kecske voltak, amelyek valamelyest megelőzték a kutyát. Az állattartásra való áttérésben kimutatható a Kr. e. IX. évezredben bekövetkezett felmelegedés hatása. A Zagrosz- és Tauruszhegységek, valamint a Tigris, az Eufrátesz és a Nílus folyók vidékén élő népek az ebben rejlő lehetőségeket kihasználva nagy gazdasági és kulturális előnyre tettek szert, kialakítva a bronz- és ókori kultúrákat

5

2. táblázat

Faj

Hely

Korszak

juh

É-Irak, DNy-Irán

Kr. e. IX. évezred (11 000 éve)

kecske

DNy-Irán

Kr. e. VIII. évezred (10 000 éve)

kutya

Ny-Európa


sertés

Krím-félsziget


szarvasmarha

Görögország, Anatólia

Kr. e. VII. évezred (8500 éve)

teve

Közép-Ázsia

Kr. e. V. évezred (7000 éve)

ló

Ukrajna

Kr. e. IV. évezred (5500 éve)

szamár

Egyiptom


lúd

Ázsia


galamb

Ázsia


bivaly

Ázsia

Kr. e. III. évezred (5000 éve)

tyúk

India


láma, alpakka

Dél-Amerika


macska

Egyiptom

Kr. e. II. évezred (4000 éve)

jak

Ázsia

Kr. e. I. évezred (2-3000 éve)

rénszarvas

Eurázsia


kacsa

Európa


nyúl

Ibériai-félsziget


2. táblázat Az egyes háziállatfajok háziasításának helye és időszaka (Matolcsi, 1975)

Az állattenyésztés kialakulásával lezárult az emberiség történek egy korszaka, az a korszak, amelyet a létfenntartó vadászat uralt. Talán nem nehéz belátni azt, hogy ha a vadászat (több) százezer évig meghatározóan alakította a Hominidák fejlődését, akkor a vadászat iránti affinitás és az ahhoz kapcsolódó ösztönrendszer beépült emberi mivoltunkba, s meghatározója lett emberi természetünknek.

Az állattartásra való domináns áttérés mellett a hústáplálék megszerzésében a vadászatnak még sokáig szerepe volt - igaz csökkenő mértékben. Az állattartó társadalmakban azonban csak akkor és olyan mértékig van a vadászatnak létfenntartó szerepe, amilyen mértékben a népesség rákényszerül a hússzükséglet biztosítása érdekében.

A "szórakozásból" űzött vadászat - bár kétségtelenül van gazdasági jelentősége - más megítélés alá esik. A vadászat adott helyen kimutatható mértéke azonban nemcsak a gazdasági fejlettségtől, de az ökogeográfiai környezettől is függ. Így lehet a vadászat egyazon időben helyenként létfenntartó, másutt kisegítő vagy szórakozási tevékenység.

6

Azt azonban szükséges figyelembe venni, hogy a hulladékgödrök csontanyagainak vizsgálataira alapozott megállapítások félrevezetők is lehetnek, mert míg a gödrök a háziállatok esetében a telepen tartott és feldolgozott állatok teljes csontanyagát tartalmazhatják, addig a vadászat során elejtett állatoknak csak a legfontosabb, fogyasztható részeit szállították a településekre. Ennek következtében az állatcsontok kimutatható aránya nem tükrözi feltétlenül a vadászat valóságos súlyát, sem a faji szintű hasznosítási viszonyokat.

3. táblázat

Kor és kultúra

Háziállat %

Vadállat %

kazanyi kultúra

77

23

gerendavázas kultúra

96

4

gerendavázas-abasevói kultúra

89

11

ananyinói kultúra (Közép-Volga-vidék)

75

25

ananyinói kultúra (Felső-Káma-vidék)

59

41

gljanyenovói kultúra

82

18

imenykovói kultúra

86

14

bahmutyinói kultúra

44

56

Bronzkor

Vaskor

Kora középkor

3. táblázat Vadállatcsont részarány hulladékgödrökben (Matolcsi, 1982 adatai alapján)

A vadfajok csontjainak 6-10 %-os részesedése valamely település csontanyagában még nem igazolja a vadászat létfenntartó jelentőségét, hiszen az ilyen arányt az őskort követő időszakban általánosnak lehet mondani.

Az állattenyésztés mellett a növénytermesztés is mintegy 12 000 évvel ezelőtt kezdődött a Tigris felső folyásától keletre fekvő füves dombvidéken. A növénytermesztés és az állattenyésztés elterjedésével a vadnak egy más szerepe is adódott, nevezetesen károkozóként, veszélyforrásként is megjelent. Veszélyforrásként, amitől meg kellett védeni a termést és a haszonállatokat. A háziállatoknak ragadozókkal szembeni védelme mind a mai napig konfliktusok forrása, s a természeti népeknél a férfiasság bizonyításának próbatételét jelentette - egészen a tűzfegyverek használatáig.

Az ókori civilizáció kialakulásával még inkább megváltozott az ember és a természet viszonya, s ezen belül átalakult a vadászat szerepe is.

7

Mezopotámiában a vadászat az uralkodók kiváltsága volt, korabeli ábrázolások kétkerekű kocsiból történő oroszlánvadászatot mutatnak be. Ekkor tehát a vadászat célja már nem a táplálék biztosítása volt. A vadat nemes, "királyi" ellenfélnek tartották, erre az időszakra a vad tisztelete a jellemző. Egyiptomban (Kr. e. 3000) a vadászat az uralkodó osztály kiváltsága, az alattvalók, mint vadászati segédszemélyzet vesznek részt a vadászatokon.

E kultúrában a vadászat már egyértelműen "szórakozásnak" tekinthető. A vadászathoz harci szekereket, hajókat használtak. Az ókori Hellaszban a vadászat nem volt kiváltság. Jelentőségét mutatja azonban, hogy a 12 főistenség egyike Artemisz, a termékenység, a vadászat és a hold istennője volt. A Római Birodalomban a vad uratlan jószág, "res nullius" volt, egyes források szerint a vadászat napi foglalatosságnak volt tekinthető, s a vadhús pedig rendszeres élelem volt. A jog a vadászati mértékletességre hívta fel a figyelmet.

Miután a vadászatnak, mint alapvető gazdasági tevékenység visszaszorult, az ügyesség, a rátermettség, a lelemény, az erő bizonyításában lett szerepe. Az emberben tovább munkálkodó vadászösztön fenntartotta e tevékenységet. A gladiátoroknak vadállatokkal kellett megküzdeniük, a harcosoknak puszta dárdával kellett oroszlánt, medvét, vadkant legyőzni vagy belopni és íjjal szarvasféléket leteríteni.

Az emberelőd az eszközhasználat kezdetétől felismerte, hogy a vadászeszközök a alkalmasak a táplálék megszerzésére, fegyverként használhatók a ragadozók elleni védekezés során, sőt fajtársaikkal szemben is, ha meg kellett védeni a horda territóriumát. A vadászeszköz így lett egyszersmind harceszköz, a vadász, pedig harcos. A gyakorlat azt is igazolta, hogy a mindennapos vadászatban edződött legjobb vadászok voltak a legjobb harcosok is, a legjobb vadászati stratégák a legjobb hadvezérek. Ezért mind az ókorban, mind a középkorban - a háborúskodások közötti időszakokban - a vadászat a harcedzettséget is biztosította.

Mert kétségtelen, hogy a több ezer hektáron, több ezer fős kiszolgáló személyzettel megszervezett nagyvadászatok

hatalmas

előkészítő-ellátó

(logisztikai)

munkát

követeltek

meg,

s

tulajdonképpen

hadgyakorlatoknak feleltek meg. Nem véletlen, hogy az uralkodói udvarok, a nemesség és egész udvartartás rendszeresen vadászott. A vadászatok egy részét - különösen a nehézlovasság kialakulásával - kiváltották a lovagi tornák, de a fegyverforgatás, a lovas készség biztosításának igénye egészen a modern korig fenntartotta a vadászat jelentőségét. A vadászat - különösen a nagyvadvadászat - nemesi kiváltsága mellett a jobbágyok beszolgáltatási kötelezettsége ugyanakkor biztosította a népi vadfogások hihetetlenül gazdag formáinak kialakulását. Elmondható tehát, hogy a vadászat a közép- és az újkorban is a mindennapok része volt, s a nemesi vadászatok miatt gazdasági szerepét messze meghaladó jelentőséggel bírt.

A 19. században kezdik a vadászatot sportnak tekinteni, s ekkor terjed el a mennyiségi szemlélet, a verseny a vadászatban is. A "ki tud többet lőni" azt bizonyította, hogy kinek a vadászterülete a legjobb, a leggondozottabb. S ez a gondolkodás már átvezet a tudatos vadgazdálkodás területére. Fokozta e tevékenység terjedését a trófeakultusz kialakulása, azaz a verseny, hogy kinél teremnek nagyobb méretű agancsok, szarvak. A tudatos gazdálkodáshoz szakmai tudásra, szakemberekre, szaknyelvre volt szükség. A tudatos vadgazdálkodás

8

bevezetése megteremtette a fenntartható hasznosítás alapjait. Európában már viszonylag korán felismerték többnyire saját kárukon - a mértéktartó vadászat szükségességét, amely napjainkra teljesedett ki.

IV. VADÁSZNI LEHETETLEN VAD NÉLKÜL - A FENNTARTÓ VADÁSZAT

Miért is lehet vadászni? Beszéljünk tehát a zsákmányról, a vadról! Vadászni azért lehet, mert van vad, és ott lehet, ahol van vad. E triviális gondolatsor a vadfajok populációinak jelenlétét, megőrzését és fenntartható hasznosítását tételezi fel.

A zsákmányolható állatfajok (ezeket nevezzük vadnak) építőelemei annak a környezeti (ökológiai) rendszernek, amelyben élnek. Ez a környezet akkor működik jól, természetszerűen, ha fajokban gazdag (ezt takarja a biodiverzitás közismert fogalma), amely fajok között dinamikus egyensúly van. A dinamikát részben az egyes állatfajok (populációik, azaz népességeik) belső jellemzőinek (állománynagyság, ivari és korviszonyok, szaporodási képesség stb.) változása, részben a különböző fajok egymáshoz való viszonyának (versengés, zsákmányoló-zsákmány) alakulása jelenti. Ráadásul mindezt a külső élettelen és élő környezeti tényezők alapjaiban befolyásolhatják.

Azt, hogy egy állatfajnak mekkora lehet a maximális állománya egy adott területen, azt tehát a környezet eltartóképessége szabja meg. Amíg egy populáció egyedszáma az eltartóképesség szintje alatt van, addig egyedszáma növekszik, ha meghaladja azt, akkor pedig csökken. Ezt a dinamikát a születések és halálozások egymáshoz viszonyított arányának változásával tudja a populáció elérni. Ha a populációt hasznosítjuk, akkor lecsökken egyedszáma. Ez a kisebb egyedszám nem használja ki maradéktalanul a környezet által kínált lehetőségeket, ezért a populáció erőteljesebb szaporodással igyekszik elérni az eltartóképesség szintjét. Mindebből az következik, hogy olyan mértékben érdemes egy populációt vadászni, hogy az állománynagyság mellett a legnagyobb legyen a populáció szaporodóképessége. A vizsgálatok azt mutatták, hogy ez a szint a környezet által eltartható egyedszám fele. Ezen állománynagyság mellett a legnagyobb a szaporulat, itt a legnagyobb a hozam. Ezzel a maximális hozamnyi mennyiséggel lehet tehát tartamosan, évről évre csökkenteni az állományt kihasználva a biológia törvényszerűségeit anélkül, hogy veszélyeztetnénk a faj, a populáció létét. Az ilyen hozamot fenntartható hozamnak hívjuk, annak elérését támogató vadgazdálkodással együtt pedig bölcs hasznosításnak, bölcs vadászatnak.

Vadászni tehát lehetséges, sőt értelmetlen, alkalmasint pazarlás lenne egy-egy terület megújuló produktumát vadállományának hozamát - nem hasznosítani, nem fordítani az emberek, a gazdaság javára.

Nagyvadállományunk esetében - mivel hazánkban gyakorlatilag hiányoznak a nagyragadozók - szükséges is a vadászat, hiszen a nagyvadfajok mennyiségi szabályozását csak a vadászat tudja biztosítani. Ennek eredményessége - elsősorban gazdasági okokból - még nem elég hatékony.

9

Apróvadfajaink esetében - ahol a környezet állapotromlása létszámcsökkenést eredményezett– éppen a hasznosítás jövőbeni lehetősége az a vonzerő, amiért a költséges vadgazdálkodási beavatkozásokra költenek a vadászok.

A hasznosítás feltétele a bölcs gazdálkodás, azaz az élőhelyek védelme, szükség esetén fejlesztése, valamint a fenntartható, optimális hozam szerinti vadászat. A modern fenntartó vadászat erről szól ma szerte a világban Európától Afrikáig, Amerikától Ausztráliáig.

A bölcs gazdálkodás folytatásának igen fontos következménye - egyszersmind üzenete -, hogy a vadászott fajok érdekében végzett aktív élőhely-gazdálkodási beavatkozás a vele együtt élő (koegzisztens) védett fajok számára is előnyökkel jár, ilyen értelemben igazi, aktív természetvédelmi tevékenység is. Ezt a szemléletet a természetvédelmi szervezetek is elfogadják, s nemzetközi egyezmények is rögzítik.

V. JELKÉPES ÉS DESTRUKTÍV VADÁSZATOK

A modern fenntartó vadászat az emberi népesség egyre kiterjedtebb urbanizálódása miatt viszonylag szűk rétegeket érint. Vajon ennek az lenne a következménye, hogy a többi embernek semmi köze a vadászathoz? Egyáltalán nem. A vadászszenvedélyt, a vadászösztönt az emberek zöme pótcselekvések formájában éli ki. Bár a tényleges vadászat ősi és modern formájában fennmaradt napjainkig, a népesség jelentős részénél csak virtuális, esetleg transzformálódott, jelképes - szelíd és durva - formáit figyelhetjük meg.

Az, hogy az emberben genetikailag rögződött vadászösztön milyen módon kerül a felszínre, az ember környezetétől, neveltetésétől függ. Más hatások érnek egy skandináv vagy mondjuk egy zalai gyereket, mint egy városi, nagyvárosi, a természettől elzárt, azzal tényleges kapcsolatot alig tartó gyereket. Amíg az előbbiek számára magától értetődő dolog a természet erőforrásainak hasznosítása, azaz javainak megszerzése, addig az utóbbiak számára a fogyasztható késztermék a kapcsolat egyedüli formája, és sok esetben nem is látják mögötte például az állatot, annak tartási-nevelési, feldolgozási nehézségeit és örömeit (ezt nevezhetjük "bontottcsirkeszindrómának"). Az ilyen emberek az őzön csak a Bambit értik (ami ráadásul fehérfarkú szarvas), ugyanakkor a vendéglőben minden szívfájdalom nélkül megeszik a tűzdelt őzgerincet.

Ami a természethez visszataláló másik csoportot illeti, mivel nekik sem voltak bevésődő vadászélményeik, ők a vadászatnak az ún. virtuális formáit választják. Ebbe a kategóriába sorolható a természet-, pontosabban az állatés vadfotózás, a madárfogás és -jelölés.

Ebben az esetben mindig van zsákmány! A legvirtuálisabb vadászaton számítógépes szimulációk segítségével lehet részt venni. Itt művi a környezet, művi a vad, virtuális az elejtés, a zsákmány birtokbavételének élménye is virtuális, de a vadászszenvedély kielégül. Ez lenne a jövő? Remélhetőleg nem! A virtuális vadászatot felfoghatjuk úgy is, mint jelképes vadászatot, vagy legalábbis annak egy minősített változatát, amikor a vadászatban még jelen van a vad és környezete.

10

Jelképes vadászat

A jelképes vadászatnak a természettől való elidegenedés mellett az állattenyésztés és a növénytermesztés kialakulása, majd a 20. század mezőgazdasági forradalma adott alapot. Ez a civilizációs változás a létfenntartó vadászatot az ősi vadásztörzsek elszigetelt közegébe szorította vissza. Mivel a modern fenntartó vadászat gyakorlásának (személyi, anyagi stb.) korlátai vannak, a vadászszenvedélyt, a vadászösztönt az emberek zöme pótcselekvés formájában éli ki.

A pótcselekvés formája lehet a jelképes ún. "szelíd" vadászat, de lehet "durva" vadászat is. Ezek a formák természetesen ugyancsak az evolúció eredményei, mai megjelenésüket már a civilizáció és az elidegenedés alakította, de csiráiban némelyik típus viszonylag korán, már az emberi törzsfejlődés elején kimutatható.

Jelképes szelíd vadászat

A jelképes szelíd vadász a vadászszenvedélyét vagy az emberi fajt formáló másik tényezőben, a munkában éli ki, vagy valamely, a "zsákmányolást biztosító" póttevékenységben találja meg. Az előbbit munkamániás pszeudovadásznak, az utóbbit frusztrált vadásznak hívjuk.

A vadászatnak az alábbi szakaszai vannak: 1) a vadászat előkészítése, 2) a vadászterület felkeresése, 3) maga a vadászat, 4) a zsákmány birtokbavétele, birtoklása.

A munkamániás pszeudovadász esetében ez a folyamat az alábbiak szerint játszódik le:

Hagyományos vadász

Munkamániás "vadász"

a vadászat előkészítése

üzleti vagy munkaterv, stratégia készítése

vadászatra indulás

munkába járás

vadászat

az üzleti vagy munkaterv megvalósítása

társas vadászat

csapatmunka a hatékonyság növelésére

zsákmány

üzleti, munkasiker, haszon

Ahogy a vadászat szenvedéllyé tud válni, úgy szenvedéllyé válhat a munka még abban az esetben is, amikor annak már nincs feltétlen gazdasági kényszere ("mókuskerék" effektus).

Abban az esetben, ha a munka unalmas, ha nem biztosít sikereket, azaz nem elégíti ki a "vadászösztönt", akkor zavartság lép fel. Ennek leküzdésére alternatív megoldásokat keres a "frusztrált vadász", ennek módjai például a

11

gyűjtemények fejlesztése, utazás egyre egzotikusabb, ismeretlenebb területekre, a szerencsejáték vagy a csapatsportok űzése, azaz az ellenfél legyőzése. A frusztrált vadász esetében a vadászat folyamata az alábbiak szerint játszódik le:


Frusztrált "vadász"


tervezés, a lelőhelyek, célterületek felkutatása


a lelőhelyek, területek felkeresése

vadászat

a tárgy megszerzése, a helyek "kipipálása"

zsákmány

a gyűjtemény új darabjai, utazási emlékek

Jelképes "durva vadászat"

Az állatvilágban a fajok közötti küzdelem akkor folyik életre-halálra, ha ragadozó-zsákmány kapcsolatról van szó, azaz az egyik faj a másik elfogyasztásával tartja fenn magát. A küzdelem szelídebb formája a versengés, amelynek során egyik faj kiszoríthatja a másikat, akár agresszív viselkedés kíséretében is. A fajon belüli versengés általában jelképes, vértelen, hiszen a faj túlélését is biztosítani kell. Természetesen ettől eltérő magatartási formákat is ismerünk, például a legyőzött, különösen a sérült egyeddel szembeni kegyetlen leszámolást.

Az emberi fajon belüli versengés és a vele járó agresszió rendszerint levezetődik verbális erőfitogtatással, legfeljebb korlátozott tettlegességgel. Ugyanakkor megfigyelhető a másik fél megsemmisítésére irányuló készség is, különösen olyan időkben és helyeken, ahol az emberi életnek nincs nagy értéke, illetve a konfliktus megoldása a kulturális háttér függvényében a nyers erőszakra korlátozódik. Ez vezetett a törzsek közti összecsapásokhoz (szélsőséges esetben a kannibalizmushoz), a klasszikus háborúskodáshoz, amely a jelképes vadászat elfajulásának tekintendő.

A destruktív vadász A destruktív vadász esetében a fenti folyamat az alábbiak szerint játszódik le:


Munkamániás "vadász"


a háború tervezése, a haditerv kidolgozása


a háborús felvonulás, pozíciófoglalás

vadászat

a háború megindítása

társas vadászat (a "vadászó falka

bajtársiasság, a személytelen ellenség "zsákmányolása"

segítségnyújtása") zsákmány

az ellenség megölése vagy túszejtés, harci eszközök vagy terület birtoklása

12

Mint látjuk, a háborúskodás folyamán már nem más fajhoz tartozó egyedek jelentik a zsákmányt, hanem a saját fajhoz tartozó példányok. (Az egyenruha viszont felfogható úgy, mint ami azonos vagy az eltérő "fajhoz" való tartozást jelképezi). A fajfenntartáshoz már nem más fajok zsákmányolására, hanem a fajon belüli győzelemre volt szükség, ezért a vadászati módok és eszközök a katonáskodás eszközeivé is váltak és viszont.

Amikor az emberi fajon belüli zsákmányolást törvények kezdték korlátozni (Ne ölj!), akkor azok áthágására kialakult a bűnözés, amelyet egész eszközrendszerével együtt ugyancsak a destruktív vadászat egyik válfajának tekinthetünk. Ennek minősített, "falkában" elkövetett formája a csoportos, szervezett bűnözés. A bűnözésnek egyik formája - nevezetesen az orvvadászat - aztán visszakanyarodik az eredeti indíttatáshoz, a vadászathoz. Az orvvadászat jelentős része nem megélhetési vadászat, elkövetőit inkább a "vérük hajtja", ismerik a veszélyt, a büntetés mértékét, mégis vállalják a kockázatot, mert az ősvadász destruktív módon működik bennük.

Összegezve megállapítható, hogy a vadászati formák túlélése, illetve kialakulása életmód- és társadalomfüggő. A dominánsan természetes életmód körülményei között mind a mai napig fennmaradt a létfenntartó vadászat. Emellett létezik és helyenként terjed a modern fenntartó vadászat, továbbá urbanizálódó társadalmi közegben ennek virtuális változatai (fotózás, hálózás, szimuláció). A dominánsan természettől távoli életmód körülményei között jelképes szelíd és durva vadászati formákká alakul át az ősi létfenntartó vadászat, illetve ilyen módon éli meg, illetve éli ki ez az egyre szélesedő réteg a vadászat és a zsákmányolás ösztönét.

VI. A VADÁSZATI KULTÚRA

A modern ember kialakulását és fennmaradását az anyagi kultúra fejlődése és annak az értelemre való folytonos visszahatása tette lehetővé. Mindezzel egy időben a szellemi kultúra csírái is kibontakoznak. Az ember kezdte megérteni, leképezni magának a világot, annak történéseit, s ezt nem tehette más módon, mint ahogy azt ő megélte: cselekedetein keresztül. A világot eleinte számára elsősorban a létét biztosító vad és annak vadászata jelentette. Hitvilága e köré csoportosult, a világban elsősorban azt látta meg. Nem véletlen tehát, hogy az első ábrázolások kizárólag a vadról és a vadászatról szóltak, gondoljunk csak Les Combarelles, Les Eyzies, Lascaux, Rouffignac vagy Altamira barlangjainak festményeire.

De ugyanilyen ábrázolásokat láthatunk Dél-Afrikában vagy a Szaharában, a Tasszili-hegységben is. Hihetetlenül kifinomult, jó megfigyelőképességről tesznek tanúbizonyságot ezek a barlangrajzok. Ugyanezt tapasztaljuk a szibériai ősvadászoknál, akik nyírfakéregbe metszették állatképeiket. Nem túlzás tehát azt állítani, hogy az első képzőművészek vadászok voltak. A rituális barlangfestményeknek helyet adó barlangok az első áldozati helyek is voltak, ahol vadászat előtt támogatást kértek vagy utána hálát adtak istenüknek. A többnyire állatistenek köszöntése alakíthatta ki a zenét és a táncot.

A vadászat azután az ókorban és a középkorban is a hitvilág meghatározó, igaz már nem domináns eleme, de változatlanul a képző- és iparművészet egyik fő tématerülete maradt. Mezopotámiában a vadászat mint uralkodói kiváltság hívta életre Nimródnak (magyarul Ménrót), a vadászok ősapjának tiszteletét. Egyiptomban (Kr. e. 3000) a vadászat "szórakozását" lépten-nyomon fellelhetjük a korabeli ábrázolásokon. Az ókori Hellaszban

13

Artemisz tiszteletére Epheszoszban (későbbi nevén Szmirnában) templomot emelte: az Artemisziont az ókori világ hét csodájának egyikeként tartják számon.

Olyan nagy gondolkodók értekeztek a vadászatról, mint Szókratész, Platón, s Xenophón nevéhez köthető az első vadászkönyv írása. A föníciai ugyan elsősorban hajós nép volt, mégis tisztelték Tanitot a vadászat istennőjét, aki a hellén Artemisznek feleltethető meg; s a muflon széttelepítésében is lehetett szerepük. A Római Birodalomban a legkiválóbb elmék - mint Cato, Varro, Plinius, Horatius, Ovidius Naso - írásaiban olvashatunk a vadászatról. Oppianosz jegyzi azt a Caracallának ajánlott tankölteményt - a Künégétikát - amelynek eredeti szerzője a már említett görög Xenophón volt. A rómaiak Dianát tisztelték a vadászat istennőjeként, aki kezdetben a nők és az anyák segítője volt, s a görög hatás érvényesülésekor fedezték fel benne Artemiszt, a termékenység istennőjét, így vált egyszersmind a vadászok oltalmazójává is.

Mindemellett a természeti népeknél s az alkalmasint a napjainkig túlélő vadásztörzseknél a legkülönbözőbb állatfajoktól való származtatás mondái, a totemábrázolások, a sámánoknak vad "képében", maszkjában való megjelenése valószínűleg az őskori viszonyoknak egyfajta túlélését jelenthetik.

A közép- és újkorban a nemesi vadászatok fontossága, a vadászati tevékenységnek a mindennapokban betöltött szerepe az építő-, a képző- és iparművészetben, de az irodalomban, sőt a zenében is visszatükröződött. Szebbnél szebb vadászkastélyok épültek, a legkiválóbb festők és szobrászok teljesítették a vadászati témájú megrendeléseket, s a vadászatokon és azok szünetében zenével szórakoztatták a résztvevőket. A vadászat esetenként a mértéktelenséget - az öldöklést - is felszínre hozta, amit a vadállomány sínylett meg. A keresztény vallás, Jézus Krisztus szeretetüzenete jó lehetőségeket kínált az eszközök tökéletesedése következtében Európában kialakult féktelen vadüldözés megoldására is. A katolikus egyház szentjei a mértékletesség és a vad védelmének üzenetét hirdették Krisztus jelével, a kereszttel, s ma is erre buzdítják a hívőket. Előbbire példákat a II. században élt Szt. Euszták (Eustachius), illetve a VII. században élt Szt. Hubertusz (Hubertus) legendái szolgáltatnak.

Mindkettejük látomásában egy olyan szarvasbika jelenik meg, amelynek agancsai között kereszt tündököl, s az Úr mértékletességre inti őket a vadászatban. Az ugyancsak VII. századi Szt. Egyed (Egidius) remeteként Provence-ban a saját testével védett meg egy szarvasünőt egy vadász nyilától. A keresztény Európában aztán ez a szellemiség formálta a vadászat gyakorlatát és szokásait.

Ezzel a fejlődéssel párhuzamosan a magyarság történetét is befolyásolta a természetközeliség, a vadászat dominanciája, igaz elsősorban az őshazában, illetve azokon a területeken, ahol tartósan megtelepedett. Eredetmondáink az elveszett ősvallás elemeit és a keresztény krónikaírók ismereteit és szándékait egyaránt tükrözik. Így lehet az, hogy Anonymus Noé fiától, Jafettől származtatja Gógot és Magógot, s az utóbbitól eredezteti Attilát, Álmost és az egész magyar nemzetet. Kézai Simon szerint Jáfet fia volt Ménrót (Nimród), s az Ő, valamint Enéch (Emese) gyermekei voltak Hunor és Magor, a hunok és magyarok ősei, akik nagy vadászok voltak. A csodaszarvas legendájában ők ketten szarvasünőt űzve jutnak el a Meotisz mocsaraiba, ahol Dul király lányait elrabolva megalapítják a hun és magyar nemzetet.

14

Emellett közismert, hogy a mind a tajga, mind az erdőssztyepp népeinél (hun, osztják, szkíta stb.) kultikus állat volt a szarva, az ősanya szerepét betöltő szarvasünő. Így lett a magyarság eredetmondájában is szerepe a szarvasnak.

A sztyeppei népeknél azonban a ragadozó madarak tisztelete is megjelenik, így válik a szarvasnak társtotemállatává egy "héja-forma madár", ahogy Anonymus írta, vagyis a turul. Emese álmának mondája Álmos születését beszéli el. Emese (Enéh = ünő) álmában héja-forma madár jelent meg, amely rászállott és teherbe ejtette. Mivel a gyermek születését álom jövendölte meg, neve Álmos lett. Emese méhéből sebes patak fakadt, mely nem a saját földjén növekedett meg. Ágyékából dicső királyok származtak. A turul mutatta meg a monda szerint eleinknek a Kárpát-medencébe vezető utat is, s terjesztette le rájuk védő szárnyait.

A vadászat gyakorlatát a fent elmondottak alapján egyfajta kettősség határozta meg. Az egyik a katonáskodással való együttélésből származó külsőségek átvétele, úgymint az egyenruha használata, a terepi életet kényelmessé tevő eszközrendszer alkalmazása, a társas vadászatok katonai hadműveletszerű levezénylésének egykori módja (pl. kürtök használata). Érdekes, hogy a haditechnika fejlődésével a harcászatból mindez kiveszett, így a vadászat jelenlegi szokásrendszere részben annak a kornak a megidézése is.

Másrészt pedig - és már a vadászszentek megjelenítése is ezt mutatja - előtérbe kerül a vadászatnak egy más dimenziókat érintő, lelket építő szerepe is.

Ezzel hozható összefüggésbe kezdetben a szépirodalom, majd a szakirodalom megjelenése. Mindkettő művelése igényelte a latin mellett a nemzeti nyelvek általános fejlesztésén túl a szaknyelv kialakítását is. Magyarországon ehhez a német nyelv felváltásának igénye is társult, hisz a Magyar Tudományos Akadémia eredeti célkitűzése is mindenekelőtt ez volt. Talán nem véletlen, hogy az első magyar nyelvű szakszószedet-gyűjteményt Pák Dienes Vadászattudomány című, Budán kiadott munkájának (1829) hetedik fejezete tartalmazza Magyar vadász-szavak és kifejezések címmel. Pákról tudni kell, hogy annak a gróf Károlyi Györgynek a pártfogását élvezte - könyvét is neki ajánlotta -, aki negyedmagával (gróf Széchenyi Istvánnal, báró Vay Ábrahámmal, gróf Andrássy Gyulával) a Magyar Tudós Társaság alapító tagja volt. A könyv megjelenésétől a magyar vadászati nyelv gyors fejlődésnek indult, s a szak 180 év alatt nagykönyvtárnyi alkotást produkált, számtalan szakfolyóiratot indított és működtetett, elmélyítve, formálva, a kor szellemiségéhez igazítva a magyar vadászati kultúrát, valamint a vadgazdálkodás-vadászat tudományát. Álljon itt a legismertebb - irodalmi díjakkal vagy MTA tagsággal is kitüntetett - szerzők névsora: Bársony István, Bíró Lajos, Chernel István, Csathó Kálmán, Fekete István, Festetics Pál, Gyalui Farkas, Herman Ottó, József Ágost főherceg, Kittenberger Kálmán, Láng Rezső - Sólyom, Maderspach Viktor, Mika Károly, Molnár Gábor, Rózsahegyi Kálmán, Széchenyi Zsigmond, Teleki Sámuel, Vajda János, Vajda Péter, Xantus János.

Napjainkban a vadászati kultúra ápolása új reneszánszát éli, fő letéteményese a Vadászati Kulturális Egyesület.

15

VII. A VADÁSZETIKA

Áttekintve a vadászat történetét kiviláglik, hogy a vadászatnak az állat elejtése nem kizárólagos célja. Bár elsődleges célja valóban a birtoklás, a vad megszerzése, ennél mégis fontosabb a hozzá vezető út, maga a vadászati tevékenység. Úgy tűnik, hogy a vadászatnak nem feltétlenül lényege az, hogy sikeres legyen. (A ragadozók vadászata esetében is csak minden 8-10. kísérlet eredményes.) Gróf Széchenyi Zsigmond ezt úgy fogalmazta meg a mai ember nyelvén az Ünnepnapok című művében, hogy "A vadászat vadűzés és erdőzúgás, de több erdőzúgás."

Ebből következik, hogy az igazi vadászat lényegén mit sem változtatott, hogy eszköztára miként fejlődött. A vadászat lényege nem a kelléktárban rejlik, az legfeljebb szükséges a tevékenység folytatásához. Ellenkezőleg, a vadász a technika tökéletesedésével fokozatosan korlátokat kezdett állítani magának, hogy a fejlődésből fakadó esélyegyenlőtlenséget kiegyenlítse, hogy a vadászat az maradjon, ami, és ne váljék puszta mészárlássá. A mai vadászatba az ész - amelyről, mint láttuk, mindig kölcsönkapcsolatban állt a vadászattal - úgy avatkozik bele, hogy korlátokat állít önmagának, megszabja tevékenységének határait. Vagy idézhetjük Ortega y Gasset spanyol filozófust: "A vadászatban mint sportban ... az ember a legszabadabb módon lemond felsőbbrendű emberi voltáról."

A vadászat kérdéséhez óhatatlanul hozzátartozik az elejtés (durvább megközelítésben az ölés) pillanatának megélése. Megint csak Ortegát idézhetjük: "A jó vadászhoz hozzátartozik a nyugtalan lelkiismeret a halállal kapcsolatban, amit éppen ő hoz a pompás állatra." Tudnunk kell azonban, hogy ez a megközelítés, az élet-halál misztériumának ilyen mélységű megélése viszonylag új keletű. Az élet megtartásának csak történelmünk utóbbi néhány évszázadában van mértékadó módon erkölcsformáló értéke. Korábban a halál évezredekig a mindennapok része (tehetetlenség a betegségekkel, járványokkal, éhínséggel, háborúkkal szemben), inkább súlyos realitás, mint rejtély volt.

A halál rejtélye a vadászetikában viszont megsokszorozódik az állat rejtélye miatt. Bár a tudomány tárháza bőséges, mégis keveset tudunk a vadászott fajok életéről, így igazából titokzatos életük, a miénkénél sokkal kifinomultabb és hatékonyabb szerveik jelentik azt a védőpajzsot, amely mind a mai napig egyenlő ellenfeleké teszik őket velünk. Ma is érvényes a szabadterületi vadászat során a ragadozókkal kapcsolatban említett 1:8-10 zsákmányolási arány. Már csak azért is, mert - mint már említettük - a vadász korlátokat állít önmagának.

A "nyugtalan lelkiismeret" és a vad ősidőktől fogva megélt tisztelete vezetett a közép-európai vadászati kultúrában az elejtett vad formai megtiszteléséhez is.

A ravatal, a levett kalap, az utolsó falat, a seb elfedése, a főhajtás vagy az adott faj egyedének halálát zengő kürtjel, mind a legyőző atavisztikus tiszteletét fejezi ki a vad, az elvett élet előtt. Ez a tevékenységsor kiváltja a lelki megnyugvást is. Ugyanakkor a sikeres vadászat - az elmondottakkal együtt is - győzelem, amelynek emlékét, valamint tárgyiasult formáját (trófeás vad esetében a trófeát) magunkkal visszük. A trófea - amely hajdan a győzelem jelképe és egyben bizonyítéka is volt - élethossziglani megőrzése mára éppen a vad tiszteletének jelévé, a vadászat és a vad emlékévé vált, de semmiképpen nem célja a vadászatnak. Vadászni a

16

vadászatért, a beteljesülésért magáért vadászunk, és nem pedig húsért vagy trófeáért. Újfent Ortegát idézve: "megállapíthatjuk - ha tetszik, ha nem, akár rokonszenvesnek tartjuk, akár bosszankodunk emiatt -, hogy az a boldogsághoz vezető foglalatosság, melyet az átlagos ember a legtöbbre értékelt, a vadászat volt."

A mai vadász tehát korlátokat, mindenekelőtt etikai korlátokat szab magának. A Nemzetközi Vadászati és Vadvédelmi Tanács (CIC) 1992-ben megfogalmazta a Vadászat Kódexét, és javasolta, hogy minden vadász tartsa tiszteletben és alkalmazza a vadászmagatartás e normáit. Ezeknek az elveknek a betartása a vadászatot integrálja a modern társadalomba, ugyanakkor lehetővé teszi, hogy a jövő nemzedékei is űzhessék, folytathassák ezt a nemes mesterséget.

Az első elv: a vadon élő állatoknak mint alapvető természeti forrásnak a tisztelete

A jövőben a vadászatot úgy kell értelmezni, mint a vadon élő állatvilág bölcs hasznosítását, mint egy megújuló természeti forrás aratását. A fajok és élőhelyeik védelmével a vad megújuló természeti érték marad. Ugyanakkor egy terület kezeléséért felelős vadgazdának meg kell akadályoznia a vadállomány erős túlnépesedését is, mert az tönkre teheti saját és más fajok környezetét. A vadászoknak fel kell ismerniük a vadon élő állatok gazdasági értékét is: értékelendő és megbecsülendő kincset jelentenek.

A második elv: a vad mint élőlény tisztelete

A vadász köteles kerülni a vadászat során az állat sebzését és bármilyen szenvedését. A vadat gyorsan és humánusan köteles elejteni, alkalmas fegyvert kell használnia, nem lőhet nagy távolságra, fel kell kutatnia az elejtett vagy sebzett állatot, tisztelnie kell az élő és elejtett állatot mint a természet részét, nem tekintheti haszontalan tárgynak vagy egyszerűen a vadászati kikapcsolódás tárgyának. A mesterséges vadtenyésztés célja a szabadon élő vadállomány populációinak javítása kell hogy legyen. A vad tisztelete azt jelenti, hogy a vadász a vadat ne rekordhajhászásból, a trófeanagyság vagy a terítékmennyiség miatt lője. A vad tisztelete miatt az állat ügyességének és a vadász által alkalmazott módszereknek összhangban kell lenniük. Nem használhatunk aránytalan eszközöket a vad felkutatásában és követésében, foglyul ejtésében.

A harmadik elv: a természet más használóinak vagy hasznosítóinak a tisztelete

A vadászok az emberek azon kis csoportját képezik, akiknek fegyverviselési és -használati joguk van. A fegyverhasználatnál különös figyelmet kell fordítanunk a vadászati törvények előírásaira, a fegyverkezelés szabályainak szigorú és biztonságos betartására. Fontos, hogy a természetet élvező más használókkal egyezségre jussanak a terület hasznosításában, főleg bizonyos időszakokban. A vadászoknak viselkedésükkel meg kell mutatniuk, hogy ők a vadon élő állatvilág védői.

17

A negyedik elv: a természet tisztelete a maga egészében

A vadászat nem okozhat kárt a természet más elemeiben, a vadászoknak el kell kerülniük a környezet szennyezését. A vadgazdálkodási, vadászati tevékenység során csak a tájba, a környezetbe illő eszközöket használhatnak, illetve ilyen berendezéseket építhetnek. A fajok sokszínűségét nem rombolhatják le egyetlen vadfaj érdekében. A vadászat úgy értendő, mint a vadon élő fajok gondos és felelősségteljes kezelésének módja. A jövőben a vadászat szerepe világosan meghatározandó, s szabályait az egész társadalomnak el kell fogadnia. A vadászok e szabályokat úgy alkalmazzák, hogy szem előtt tartják a természet és a környezet védelmét. Így a 21. század vadásza a tudás embere lesz, aki fel van vértezve intelligens nemeslelkűséggel is.

Békés Sándor ennél is tovább megy, s a vadászetika mai alapelveit az alábbiakban adja meg: 1. a természetért érzett felelősség elve; 2. a hozzáértés és szaktudás elve; 3. az állatok méltóságának elve; 4. az önmérséklet elve; 5. az esélyadás elve; 6. a biztonság elve; 7. az együttműködés elve; 8. a hagyományőrzés elve.

A vadászat az ember és a természet sokrétű és bonyolult kapcsolatrendszerének legautentikusabb megnyilvánulási formája, de egyszersmind az egyik legkülönlegesebb, legnagyobb felelősséggel járó tevékenység, amely nem csupán a természetben, de magában a vadászó emberben is folyamatos változásokat indukál. Akkor tölti be hivatását, ha jobbá tesz. A vadászatot a kultúra és az erkölcs emelte fel az egyszerű zsákmányolás szintjéről a nemes szenvedélyek és a vadállomány felelős kezelésének társadalmilag is igényelt és elismert szintjére, és a jövőben is csak a kultúra és az erkölcs tarthatja fenn.

18

FARAGÓ SÁNDOR MIÉRT VADÁSZUNK?

Recommend Documents