Ézs 44,6-22 Az egyetlen Isten és a bálványok „Így szól az Úr, Izráelnek királya és megváltója, a seregeknek Ura: Én vagyok az első, én az utolsó, és rajtam kivül nincsen Isten. És ki hirdetett hozzám hasonlóan? jelentse meg és hozza azt elém, mióta e világ népét teremtém; és jelentsék meg a közeli és távoli jövőt. Ne féljetek és ne rettegjetek! Hát nem mondtam-é meg és nem jelentém előre? Ti vagytok tanuim! Hát van-é rajtam kivül Isten? Nincs kőszál, nem tudok! A bálványok csinálói mind hiábavalók, és kedvenczeik mit sem használnak, és tanuik nem látnak és nem tudnak, hogy megszégyenüljenek. Ki alkotott istent, és bálványt ki öntött? a mely semmit sem használ! Ímé, minden barátaik megszégyenülnek, és a mesterek magok is emberek; gyűljenek össze mind és álljanak elő; féljenek, szégyenüljenek meg együtt! A kovács fejszét készít, és munkálkodik a szénnél, és alakítja azt pőrölylyel, és munkálja azt erős karjával, és megéhezik és ereje nincsen, és vizet sem iszik és elfárad. Az ács mérőzsinórt von, és lefesti azt íróvesszővel, és meggyalulja azt, a czirkalommal alakítja, és csinálja azt férfiú formájára, ember ékességére, hogy házában lakjék. Czédrusfát vág magának, tölgy- és cserfát hoz, és válogat az erdő fáiban, fenyőt plántál, a melyet az eső fölnevel. Azokból az ember tüzet gerjeszt, vesz belőlök és melegszik, meggyújtja és kenyeret süt; sőt istent is csinál abból és imádja, bálványt készít és előtte leborul; Felét tűzben megégeti, felénél húst eszik: pecsenyét süt és megelégszik, és aztán melengeti magát és szól: Bezzeg melegem van, tűznél valék! Maradékából istent készít, bálványát; leborulva imádja azt és könyörög hozzá, és így szól: Szabadíts meg, mert te vagy istenem! Nem tudnak és nem értenek, mert bekenvék szemeik és nem látnak, és szívök nem eszmél. És nem veszi eszébe, nincs ismerete és értelme, hogy mondaná: Felét tűzben megégetém és kenyeret sütöttem annak szenénél, sütöttem húst és megettem; és maradékából útálatosságot csináljak-é, és leboruljak a fa-galy előtt? Ki hamuban gyönyörködik, megcsalt szíve vezette félre azt, hogy meg ne szabadítsa lelkét és ezt mondja: Hát nem hazugság van-é jobbkezemben? Oh emlékezzél meg Jákób ezekről és Izráel, mert az én szolgám vagy te, én alkottalak téged, én szolgám vagy, Izráel! nem feledlek el. Eltöröltem álnokságaidat, mint felleget, és mint felhőt bűneidet; térj én hozzám, mert megváltottalak.” Bevezetés Ez a felolvasott igeszakasz a hatalmas Istenről és a tehetetlen bálványokról szól. Isten hatalmas, mert rajta kívül nincs más Isten. Ő az első és Ő az utolsó (6. vers), és előre megmondja a jövőt (7-8. vers), sőt, még a múltat is csak Ő ismeri igazán. A bálványok tehetetlenek, mert emberi kezeknek az alkotásai, és amiből készülnek, például a fa, az is hiábavaló, mert megég és hamuvá lesz. Azt olvastuk, hogy „ne féljetek, és ne rettegjetek” (8. v.). Erről már szó volt a 2. versben is, ott úgy olvastuk: „Ne félj, én szolgám Jákób, és te igaz nép, a kit elválasztottam!” (Ézs 44,2). Ezzel szemben most azt olvastuk: „féljenek, szégyenüljenek meg együtt” (11. vers). Kire vonatkozik az, hogy ne féljetek, és kire vonatkozik, hogy féljetek? Nyilvánvaló az Igéből, hogy a „ne féljetek” biztatás Isten népére vonatkozik, a Benne bízókra. Azokra, akikről azt olvassuk, hogy kijelentik: „én az Úré vagyok” (Ézs 44,5). Akik jogosan mondják, hogy ők az Úréi, és nemcsak mondják, hanem ők valóban az Úréi is. Akikről mondja is: „Ti vagytok a tanúim!” (8. vers). Akiknek az élete, járása, szavai tanúbizonyságok Isten mellett, Jézus Krisztus mellett. Ezeknek azt mondja, hogy ne félj!
Ezzel szemben azok „féljenek, szégyenüljenek meg”, akik bálványokat készítenek, és bálványimádók. Azoknak nem mondja Isten, hogy ne félj. Féljenek azért, mert akik a bálványokban bíznak, pénzben, emberekben, akármi másban Istenen kívül, azok csalódni fognak, és meg fognak szégyenülni. Aki az Úrban bízik, az ne féljen senkitől és semmitől. Ne féljen emberektől, ne féljen a jövőtől, ne féljen ebben az esztendőben sem senkitől, mert az Úr Jézus vele van! Ő biztat minket, hogy ne félj, én szolgám! Az egyedüli Isten hatalmas Úr Arról olvastunk, hogy Isten kijelenti, hogy „rajtam kívül nincs Isten” (6. vers). Isten az egyetlen Isten, nincs más rajta kívül. Mit jelent ez nekünk, hogy Ő az Isten egyedül? Először is jelenti azt, hogy rajta kívül ne keressünk mást, mert úgysincs. Más nem tarthat meg, nem elégíthet meg. Istenen kívül más nem adhat nekünk nyugalmat. Más nem nyújt nekünk semmilyen biztonságot. Senki és semmi nem méltó arra, hogy belévessük a bizalmunkat, egyedül csak Isten. Nincs más, akit imádat és hódolat illethetne meg, egyedül csak Istent. Másodszor: Isten az egyetlen Isten, és nincs más. Ez azt is jelenti, amit így olvastuk ebben az igeversben: „én vagyok az első, én az utolsó”. Vagyis, mindent magában foglal, Ő van mindennek az elején és a végén. Ő az első és az utolsó, akkor Ő mindent magában foglal, időben, térben, és minden tekintetben. Ahogy olvassuk: „Őbenne élünk, mozgunk és vagyunk” (ApCsel 17,28). Akkor is, ha nem látjuk ezt, és akkor is, ha rúgódozunk ellene. Még az is benne van, aki tagadja Őt. „Hatalmának szavával tartja fenn a mindenséget”, nem törhet ki az uralma alól senki, nem léphetünk ki Belőle. „Én vagyok az első, én az utolsó”, ez azt is jelenti, hogy Isten egyetlen Isten. Rajta kívül minden, és mindenki más csak bálvány, ha bízunk benne, ha istenként tiszteljük, vagy úgy várunk tőle segítséget, mint Istentől várhatnánk. Ezért vigyázzunk a szívünkre, hogy ne a láthatókon nyugodjon, hanem mindig, egyedül Istenben nyugodjon meg, és Istenre támaszkodjon! Rajta kívül nincs más. A bálványt készítő kovács... Azután, arról olvastunk, hogy a bálvány semmit sem használ. Itt két szempontot vegyünk figyelembe, amiről az Ige beszél. Először is nem használ azért, mert ember készítette azokat a bálványokat. Itt beszél kétféle mesteremberről, akik a bálványkészítésben részt vesznek. Nyilván lehettek más mesterek is, de ez csak példa. Az egyik, akit említ, a kovács, aki fejszét készít, amivel kivágják a fát, és ki lehet faragni is a fát, bálványszobor formájára. Megjegyzem, hogy a protestáns fordítás nem azt mondja, hogy a kovács fejszét készít, hanem azt mondja, hogy bálványszobrot készít. Fémből is lehet bálványszobrot készíteni, de mindegy; akár fejsze, akár bálványszobor, végül mindegyik azt a célt szolgálja, hogy bálvány jöjjön létre. Mit mond az Ige erről az emberről, a kovácsról? Azt mondja róla: „munkálkodik a szénnél, és alakítja azt pöröllyel, és munkálja azt erős karjával” (12. vers). Arról beszél, hogy a kovács ügyes, tudja, hogy kell megmunkálni a fémet. Erős a karja, tudja, hogy kell a vasat felhevíteni és kalapáccsal alakítani, és ahhoz erő is kell. Arról is beszél az Ige, hogy a kovács „megéhezik, ereje sincsen, és vizet sem iszik, és elfárad” (12. v.). Ugyanakkor gyenge és fáradékony, mert ember. Ha megéhezik és megszomjazik, akkor nincs tovább ereje, nem tud tovább bálványt készíteni, vagy fejszét a bálványkészítéshez. Ez azt jelenti, hogy az erejét, életét kívülről kapja, nem magából való. Szemben az igazi Istennel, aki az élet, aki nem szorul külső segítségre, nem kívülről származik semmi, hanem Önmagából. Ki ad neki kenyeret, hogy újból visszajöjjön az ereje? Ki teremtette a földet, ami megtermi a gabonát, amiből lesz kenyér? Ki ad vizet, ki ad esőt? Nyilvánvaló, hogy az a kovács, aki rászorul a kenyérre és a vízre, nem készíthet igazi Istent,
mert maga is teremtmény. Ereje, ügyessége a Teremtőtől származik, és így, amit készít, az nem lehet Isten, csak bálvány. ... és fafaragó A másik bálványkészítő mester, akit itt említ az Ige, az ács, vagy talán mondhatnánk így, a fafaragó, aki szobrot tud faragni. Ő is ügyes mesterember, azt olvastuk, hogy: „mérőzsinórt von, és lefesti azt íróvesszővel, [kirajzolja a fán, hogy milyen legyen, és alakítja] és meggyalulja, cirkalommal alakítja” (13. vers). Az új fordítás szerint: „körzővel belevési, hogy milyet akar készíteni, és csinálja azt férfiú formájára, ember ékességére.” Olyan férfialakot készít, ami már fel is van ékesítve. Tehát ez egy ügyes fafaragó ember, de ugyanakkor azt mondja az Ige erről az emberről, ácsról vagy fafaragó mesterről, hogy nem gondolja igazán át, hogy amit készít, az lehet egyáltalán Isten? Hiszen olyan fából készíti, aminek: „felét tűzben megégeti, felénél húst eszik: pecsenyéjét süt […] és aztán melengeti magát” (16. vers) Nem gondolkozik el arról, hogyan lehet Istent csinálni abból, aminek egyik felét megégettem, mert akkor a másik felét is meg lehet égetni. Tehát balgatag és értelmetlen, és ilyen ember hogyan tudna Istent készíteni. Balgatag és értelmetlen ember az, aki úgy gondolkozik, hogy leborul egy általa készített fatuskó előtt. A Károliban azt mondja, hogy „fa-galy” (19. vers), az új fordítás mondja, hogy „fatuskó”. Leborul előtte, és imádja, mint Istent. „hamuban gyönyörködik” (20. vers), hiszen a fa egyik feléből hamu lett, és a másik feléből is hamu lesz, vagy hamu lehetne. Tehát a bálvány semmit nem használ, mert ilyen ember készítette: önmagában balgatag, akármilyen ügyesnek is látszik, gyenge, fáradt, akinek az élete, a képessége mind Istentől függ, az igazi Istentől. A másik, amiért a bálvány semmit nem használ, az a miatt van, amiből készült, jelen esetben fából. Az a fa olyan, amit az erdőben eső nevelt fel meg a napsugár (14. vers), de ami kivágható, meggyalulható, tűzben megégethető, és a végén hamu lesz belőle, tehát nem maradandó. Micsoda értelmetlen dolog egy nem maradandó, általam formált fától azt várni, hogy segítsen, hogy hordozza a terheimet, hogy mentsen ki a bajból! Micsoda értelmetlen dolog gyönyörködni abban, ami végeredményben csak hamu! Mik a bálványok ma? A mai ember, ugye, megmosolyogja azokat a régi embereket, akikről itt szó van, akik kifaragnak egy fatuskót, vagy akármilyen fémből öntenek egy szobrot. Megmosolyogják az emberek, és azt mondják, hogy azok az elmaradottak, hogyan bízhatnak egy általuk készített szoborban? Hogyan is várhat tőlük szabadítást vagy bármit; de a mai emberi is ugyanezt teszi. Ugyanezt teszi, csak most nem ilyen szobrokat farag ki magának, bár ugye még ma is megtörténik, hogy szobrok előtt meghajolnak és imádkoznak hozzájuk. Azt mondják, hogy nem a szoborhoz, hanem akit ábrázol, aki mögötte van. Az ószövetségi korban élő emberek sem, meg a mai, vagy a régen élt, úgynevezett primitív emberek sem tulajdonképpen magának annak a szobornak tulajdonítottak nagy jelentőséget, hanem ami mögötte van. Tudjuk a korinthusi levélből, hogy az ilyen bálványok mögött sötét szellemi hatalmak vannak. A mai ember nem ilyen szobrokat farag magának, hanem mástól várja, de ugyanúgy bálványtól várja azt, hogy megtartsa, hogy segítsen neki, és mások előtt borul le. Erre bővebben nem akarok kitérni, mert szilveszterkor volt erről szó, amikor azt mondta Jákób, hogy hányjátok el a nálatok lévő bálványokat. Felsorolnék néhány dolgot, amit ma bálványként tisztelnek az emberek: pénz, hírnév, siker, tehetség, és ehhez hasonlókat. Ez az egyik csoport. Van egy másik csoport, amit így foglalhatnánk össze, hogy más embert tisztel vagy istenít, tehát bálványoz: a fiúk a lányokat, a lányok a fiúkat; szülők, nagyszülők a gyermekeket, unokákat; általában az emberek azokat, akiket nagyra tartanak; a világban sztárokat. A hívő emberek között is lehet valakit nagyra
tartani, bálványként tisztelni. A harmadik csoport, amit így foglalhatnánk össze, hogy az „én”. Az én kényelmem, az én kívánságom, az én akaratom, az én eszmém, az én tanításom, és lehetne tovább sorolni. Megint egy másik csoport, ami kapcsolódik az énhez: a ruha, az ékszer, a szépségem, a csinosságom, a testem. Testkultusz, testépítés van. Van még egy, ami a legnehezebben tetten érhető, de ami a legveszedelmesebb bálványa a hívő embereknek. Ez pedig az, hogy magamnak gondolok ki egy istenképet, egy hamis elképzelést Istenről. A magam képére alakítom Istent, és nem úgy fogadom el, ahogy a Biblia kijelenti. Nem olyan Istent ismerek meg, akit Jézus Krisztus jelenített meg: „Aki engem látott, látta az Atyát”. Én magam alakítok ki, nem bálványszoborban, hanem a gondolataimban, a vágyaimban egy hamis istenképet magamnak. Ez bálvány. A megcsalt szív félrevezet A következő kérdés az, hogy mi az oka annak, hogy az ember ennyire értelmetlen, hogy az igaz Isten mellé bálványokat készít magának. Az Ige megadja erre a választ: „megcsalt szíve vezette félre azt” (20. vers). Az embernek, ha meg van csalva a szíve, ha megcsalt szíve van, akkor értelmetlenné válik. Annyira értelmetlené, hogy bálványokat készít magának. Mitől lett megcsalt a szív? Ki csapja be az embert? Ki csalja meg az ember szívét? Sok minden megcsalhat bennünket, és ezért sok minden vezethet bálványimádáshoz. Felsorolok néhány dolgot, hogy mi csalhat meg bennünket. Azt olvassuk: „meg ne csaljon minket a Sátán: Mert jól ismerjük az ő szándékait” (2Kor 2,10-11). Első helyen is a Sátán igyekszik megcsalni az embert, és az ember szívét. Mi a szándéka, amit jól ismerünk? Az a szándéka, hogy elidegenítsen bennünket Istentől, hogy ne bízzunk Istenben. Ezt tette az Édenben is. Csakugyan azt mondta az Isten? Legyünk bizalmatlanok Isten iránt. Ne legyünk biztosak benne, hogy Ő nekünk jót akar, Ő szeret bennünket, Ő a legjobbat készíti nekünk, bízzunk Benne. Elidegenít, kérdéseket támaszt, és arra akar bennünket rábírni, hogy másban bízzunk, láthatókban bízzunk, ne a láthatatlan Istenben. Ha valami láthatóban bízunk, kész a bálvány, ami mögött pedig mindig ott van az ördög. Meg tudjuk mi magunkat is csalni! A legtöbb Ige arról szól, hogyan csapjuk mi be saját magunkat. Például megcsaljuk magunkat akkor (és a hívő emberek tudják a legjobban így becsapni magukat), hogy ha nem engedelmeskedünk Isten Igéjének. A következőt olvassuk: „Mert magatokat csaljátok meg a ti szívetekben: mert ti küldöttetek engem az Úrhoz, a ti Istenetekhez, mondván: Könyörögj az Úrnak, a mi Istenünknek, és a mint szól az Úr, a mi Istenünk, úgy jelentsd meg nékünk, és akképen cselekszünk. Mikor pedig ma megjelentem néktek, nem hallgattok az Úrnak, a ti Isteneteknek szavára és egyáltalán azokra, a melyekért engem ti hozzátok küldött” (Jer 42,20-22). Arról van szó, hogy amikor elpusztult Jeremiás idejében Jeruzsálem, sokan meghaltak, sokat fogságba vittek. Volt egy kis maradék, és Jeremiás is ezek között volt. El akartak menni Egyiptomba, és azt mondták Jeremiásnak, hogy kérdezze meg az Urat, elmenjenek-e, vagy sem? Azt is mondták, hogy amit mond az Úr, úgy fogunk tenni, csak szóljon az Úr. Néhány nap múlva Jeremiáshoz szólt az Úr, és azt mondta nekik, hogy ne menjenek el, maradjanak ott. Amikor ezt elmondta nekik, akkor a nép azt mondta neki, hogy nem is az Úr mondta ezt neked, Jeremiás, magad találtad ki. Akkor mondta Jeremiás: „Az Úr szólott hozzátok, oh Júdának maradékai! Ne menjetek Égyiptomba; jól tudjátok meg, hogy bizonyságot tettem ma ellenetek. Mert magatokat csaljátok meg a ti szívetekben: mert ti küldöttetek engem az Úrhoz” (Jer 42,19-20). Itt az Úr válasza. Becsapja mindenki saját magát, amikor keresi Isten akaratát, de nem akarja elfogadni. Meg is találja az Úr válaszát, üzen akár az Igében, akár igehirdetésben, akár olvas valamit, akár egy testvér által. Tudja, hogy ezt az Úr mondja, de nem tetszik neki Istennek a válasza, ezért kibúvót keres. Nem teljesíti az Igét. Ha nem telesítjük Isten Igéjét, megcsaljuk saját magunkat, megcsaljuk a szívünket. Ugyanerről van szó, és ezzel nem is olyan régen foglalkoztunk: „Az ígének pedig megtartói legyetek és ne csak hallgatói, megcsalván
magatokat” (Jak 1,22). Ha nem tartom meg az Igét, csak hallgatom, vagy olvasom, becsapom saját magamat, megcsalom. „Ha valaki istentisztelőnek látszik köztetek, de nem zabolázza meg nyelvét, sőt megcsalja a maga szívét, annak az istentisztelete hiábavaló” (Jak 1,26). Ez az első, ahogyan mi magunkat be tudjuk csapni, ha nem hallgatunk rá, ha nem cselekedjük meg Istennek az Igéjét. A második, ahogyan mi be tudjuk magunkat csapni, az hogy többet gondolunk magunkról, mint akik valójában vagyunk. Azt mondja az Ige: „Mert ha valaki azt véli, hogy ő valami, holott semmi, önmagát csalja meg [...] Senki se csalja meg magát. Ha valaki azt hiszi, hogy bölcs ti köztetek e világon, bolond legyen, hogy bölcscsé lehessen. Mert e világ bölcsesége bolondság az Isten előtt. Mert meg van írva: Megfogja a bölcseket az ő csalárdságukban” (Gal 6,3; 1Kor 3,18-19). Ha én úgy gondolkozok, hogy bölcs vagyok, mert a világi okosságot és ügyességet isteni bölcsességnek gondolom, akkor megcsalom saját magamat. Isten a bölcs egyedül. Csak Ő, az Ő Igéje tehet bennünket bölccsé. Ha én többet gondolok magamról, becsaptam saját magamat. Ha bölcsnek képzelem magam, de ez nem Isten Igéjéből származik, akkor is becsaptam magamat. Ezt olvassuk: „Gonoszságodban bíztál, és ezt mondád: Nem lát senki engem! Bölcseséged és tudományod csalt meg téged, és ezt mondád szívedben: Én vagyok és nincs senki több” (Ézs 47,10). Itt Babilonról van szó. Nagy birodalom volt a babiloni, és nagy király volt Babilon királya. De amikor egy ember így gondolkozik, hogy bölcs vagyok én magam, tudom én, akkor a bölcsessége és a tudománya megcsalja. Felfuvalkodottá is teszi, de meg is csalja. Erről a felfuvalkodottság, ami bennünket is megcsal, mindjárt felolvasok egy Igét: „Szíved kevélysége csalt meg téged, ki szikla-hasadékokban lakozol, kinek lakóhelye magasan van, a ki mondja az ő szívében: Ki vonhatna le engem a síkra?!” (Abd 1,3). Ilyen a kevély és balgatag ember. Hány uralkodó, király, vagy diktátor gondolta azt, hogy ki árthatna nekem! Most is egy diktátor az akasztófán végezte, pedig rettegtek tőle. „Ki vonhatna le engem?” (Abd 1,3). Le lett vonva, és rajta kívül még sok-sok mindenki más. Mi, sokszor kisebb hatalommal is úgy gondolkozunk, hogy vagyunk valakik. „Szíved kevélysége csalt meg téged” (Abd 1,3) – ez a kevélység becsap, megcsal bennünket. Még egyet megemlítek: az üres beszédek is megcsalják a szívünket. Azt olvassuk: „Senki titeket meg ne csaljon üres beszédekkel…” (Ef 5,6). Vannak szép, jól összeszerkesztett, fülnek kedves beszédek. A szívünket, az énünket, a kevélységünket úgy megmelengeti, de végül is üres. Miért üres, miért nincs tartalma? Ami nem Istentől jön, aminek nem Isten ad súlyt, ami nem Isten Igéjén alapszik, amit csak az ember mond, az üres. Nincs súlya, nincs értelme, nincs tartalma, csak beszéd. „Senki titeket meg ne csaljon üres beszédekkel” (Ef 5,6). Így tudjuk mi is magunkat megcsalni: nem engedelmeskedünk az Igének, többet gondolunk magunkról, mint akik vagyunk, bölcseknek képzeljük magunkat, kevélyekké válunk, és megcsalhatnak üres beszéddel. Csak Isten bölcsessége, az Ige és a Szent Szellem tud minket megőrizni ezektől. Milyen lesz a becsapott szív? A becsapott szív olyan lesz, mint ahogy olvastuk: „Nem tudnak, és nem értenek, mert bekenvék szemeik és nem látnak, és szívök nem eszmél. És nem veszi eszébe, nincs ismerete és értelme, hogy mondaná…” (18-19. vers), hogy mit tettem tulajdonképpen? Azt mondja itt az Ige, hogy a becsapott, a megcsalt szívű ember nem lát. Vak, mintha sárral lenne bekenve a szeme, mert a világ Istene megvakítja a szemét. A becsapott, megcsalt szívű ember nem értelmes. A protestáns fordítás úgy hozza, hogy „nincs eszük és nem értenek. Mintha esztelenek lennének, olyan dolgokat csinálnak.” Esztelen dolgokat tesznek, nem látják be, hogy ez esztelenség. Ugyanakkor nagyon okosaknak képzelik magukat, hogy ők jól csinálják a dolgokat. Most csak egyetlen bálványt gondoljunk végig, hogy milyen oktalanság is, milyen esztelenül teszi az ember azt, amit tesz, vak.
A pénz-bálvány Például, gondoljuk végig a pénznek a bálványát. Ez nagyon sok embernek a bálványa ma. Ma a világban a legfőbb isten a pénz. A rádiót, ha kinyitja az ember, akkor mindig a gazdaság, mindig a pénz, mintha ez lenne a legfontosabb, és más nem is volna mellette. Mintha az embereknek, az országoknak a boldogulása, jóléte csak ettől függne, semmi mástól. Várhatja-e az ember a pénztől azt, amit Istentől várhatunk? Isten adhat például szeretet, mert Isten maga a szeretet. Szeret engem a pénz? A pénz körül, a pénzvilágban mi az uralkodó: a szeretet, vagy inkább gyűlölet? Egy kicsit több pénzért ölni is képesek. Haragudni, veszekedni, törvényre menni. Az ember szeretheti a pénzt, de a pénz nem szereti az embert. A pénz körül soha nem a szeretetnek a légköre van. Jó az embernek ez a szeretetlen légkör? Nem jó, mert vak, balgatag, mégis megy a pénz után. Aztán Istentől tudjuk, hogy az Ő szeretetéből áldozatot hoz értünk. Áldozatot hozott értünk, nagy áldozatot, amikor a Fiát ideadta értünk: ezzel mutatta meg a szeretetét. Hoz énérettem áldozatot a pénz? Dehogy hoz! Most is az ország lakóinak kell áldozatot hozni a pénz oltárán, mert a pénz az nagyon fontos, hogy rendbe tegyük. Fordítva van mindig: az ember áldozik a pénznek, a pénz az nem. Isten örök életet ad, az örökkévalóságot kínálja nekünk. Ad a pénz örök életet? Nem ad, még földi életet sem, bár azt gondolják az emberek, hogy pénzen minden megvehető. Nem vehető meg még a földi élet sem. Ha van egy halálos beteg, annak mindegy, hogy mennyit fizet az orvosnak. Ha eljön a halál, meg kell halni, nem tudja megmenteni a pénz. Mondja is az egyik helyen a zsoltár, hogy a lelküket sem tudják megmenteni. „Lelkük váltsága igen drága. Ha ki akarná fizetni, nem tudja, abba kell hagynia örökre.” Sőt, sokszor éppen a pénzért ölik meg az embert. Isten azt mondta, hogy Ő mindig velünk van: íme, én veletek vagyok, az előbb is olvastuk. Én az első és utolsó vagyok. Soha el nem hagy. A pénz? Azt tudjuk, hogy a pénz nagyon könnyen otthagy bennünket, a pénzt nagyon könnyen el lehet veszíteni. A pénz az egyik napról a másikra oda van. Nincs. Ellopják, vagy elinflálódik, vagy valami lesz vele. Mire való hát akkor a sok pénz? Boldoggá, megelégedetté teszi az embert? Nem! Akkor mire való? Nyugodtabb lesz tőle az élete? Nem, mert azt gondolja: „Egyél, igyál én lelkem, sok javaid vannak sok esztendőre eltéve.” Amikor ott van a sok pénz, akkor azt félteni kell. Jaj, mit csináljak? Gond és baj van vele. Miért törtet hát az ember utána? Be van csapva. Becsapott a szíve, megcsalt a szíve, és értelmetlen, balgatag lesz az ember gondolkozása is. A megcsalt szív nem eszmél, nem lát és nem ért. Csak pénzben gondolkozik, nincs előtte más érték, mint például: becsület, együttérzés, segítőkészség, erkölcs, szellemi értékek, nem is beszélve az igazi kincsről, a mennyeiekről. Befejezés „Oh emlékezzél meg Jákób ezekről és Izráel, mert az én szolgám vagy te, én alkottalak téged, én szolgám vagy, Izráel! nem feledlek el. Eltöröltem álnokságaidat, mint felleget, és mint felhőt bűneidet; térj én hozzám, mert megváltottalak” (21-22. vers). Azt mondja az Ige, hogy emlékezzünk ezekre. Emlékezzünk, mert Isten nem felejtkezik el rólunk, és ilyenek voltunk mi is, mielőtt hívőkké lettünk: megcsalt szívűek, becsapottak, más isteneket imádtunk, bálványokat követtünk, de Isten eltörölte álnokságainkat. Az Úr Jézus Krisztus azért halt meg, hogy a vére eltörölje a bűneinket, megváltott minket Isten az Úr Jézus Krisztus élete árán. Nem csak megváltott, meg is szabadított bennünket ezektől a bálványoktól, meg a világtól, énünktől. Értelmessé tett, látóvá tett, megnyitotta a szemünket, megnyitotta a fülünket, és bölcsességet adott, értelmet adott, hogy a helyén kezeljük a földi dolgokat, és helyén kezeljük a mennyei dolgokat. Értékként kezeljük. Éppen ezért, akár ha a Sátán, akár mi, saját magunkat becsapnánk, és eltávolodnánk Istentől, csak egy kicsit is, azt mondja, hogy térjünk vissza Őhozzá! Mindig vissza Őhozzá, mind szorosabban Vele, mind közelebb Hozzá, mert az Övéi
vagyunk, és Ő nem csal meg bennünket soha. Őreá mindig számíthatunk, és Ő meg tud bennünket őrizni, hogy ne csak ezen a földi életen jussunk át valahogy, hanem egészen elvigyen bennünket az örökkévalóságig, és a Nála letett kincsünket is meg fogja őrizni ama napra. Ámen. Debrecen, 2007. január 3.
