Ézs 42,8-17 Krisztus mint dicső Úr

Ézs 42,8-17 Krisztus mint dicső Úr „Én vagyok az Úr, ez a nevem, és dicsőségemet másnak nem adom, sem dicséretemet a bálványoknak. A régiek ímé beteltek, és most újakat hirdetek, mielőtt meglennének, tudatom veletek. Énekeljetek az Úrnak új éneket, és dicséretét a földnek határairól, ti, a tenger hajósai és teljessége, a szigetek és azoknak lakói. Emeljék fel szavokat a puszta és annak városai, a faluk, a melyekben Kédár lakik, ujjongjanak a kősziklák lakói, a hegyeknek tetejéről kiáltsanak. Adják az Úrnak a dicsőséget, és dicséretét hirdessék a szigetekben. Az Úr, mint egy hős kijő, és mint hadakozó felkölti haragját, kiált, sőt rivalg és ellenségein erőt vesz. Régtől fogva hallgattam, néma voltam, magamat megtartóztatám: most mint a szülő nő nyögök, lihegek és fúvok! Elpusztítok hegyeket és halmokat, és megszáraztom minden fűvöket, szigetekké teszek folyamokat, és tavakat kiszáraztok. A vakokat oly úton vezetem, a melyet nem ismernek, járatom őket oly ösvényeken, a melyeket nem tudnak; előttök a sötétséget világossággá teszem, és az egyenetlen földet egyenessé; ezeket cselekszem velök, és őket el nem hagyom. Meghátrálnak és mélyen megszégyenülnek, a kik a bálványban bíznak, a kik ezt mondják az öntött képnek: Ti vagytok a mi isteneink!” Bevezetés A múlt héten az első hét verssel foglalkoztunk, ahol láttuk azt, hogy Isten szolgájáról, az Úr Jézus Krisztusról van szó. Az Úr Jézus Krisztusról, akiről azt olvastuk, hogy „nem kiált, nem lármázik, nem hallatja szavát az utcán. A megrepedt nádat nem töri el, a pislogó mécsbelet nem oltja ki” (Ézs 42,2-3). Most is az Úr Jézus van a felolvasott szakasz középpontjában, csak más módon. Nem úgy, mint aki az Úr szolgája, nem kiált, és nem lármáz, és nem töri el a megrepedt nádat, és nem oltja el a pislogó gyertyabelet, hanem, ahogy olvastuk: „Az Úr, mint egy hős kijön, és mint hadakozó felkölti haragját, kiált [Itt már kiált.] sőt rivalg, [Az új fordításban úgy van, hogy: harsányan kiált.] és ellenségein erőt vesz” (13. vers). Egész másképpen, mint amit az előző szakaszban olvastunk. Mindezt - többek között - azért teszi az Úr, ahogy olvastuk: „Én vagyok az Úr, ez a nevem, és dicsőségemet másnak nem adom” (8. vers). A 8. vers és a 17. vers, mintegy keretbe foglalja azt, amit olvastunk: „Én vagyok az Úr, ez a nevem, és dicsőségemet másnak nem adom, sem dicséretemet a bálványoknak […] Meghátrálnak és mélyen megszégyenülnek, a kik a bálványban bíznak, a kik ezt mondják az öntött képnek: Ti vagytok a mi isteneink” (8. és 17. vers). Tehát sem bálványoknak, ami mögött mindig tisztátalan, ördögi hatalom van, nem adja Isten a dicsőségét. Meg kell, hogy szégyenüljenek azok is, akik bálványimádók, akik a bálványokban bíznak, és nem Istenben. Hogyan viszi ezt végbe Isten? Hogyan magasztaltatik fel a neve, és hogyan győzi le a bálványimádó ellenségeit? Arról olvastunk, hogy Isten tudja a jövőt. „A régiek ímé beteltek, és most újakat hirdetek, mielőtt meglennének, tudatom veletek” (9. vers). Erről már szó volt, hogy Isten megdicsőíttetik abban is, hogy egyedül csak Ő tudja a jövőt, a bálványok nem tudják, és akik a bálványokban bíznak, azok sem tudják. Hiába vannak itt jövendőmondók, javasasszonyok, ördögi szellemek által hiába jelentenek ki akármit a jövőről, ha beteljesedik, akkor is azt mondja az Úr, hogy ne higgyetek nekik, mert csak én teszlek próbára benneteket, hogy énbennem bíztok-e, vagy a bálványokban bíztok. Csak annyit tudhat a jövőből az ördög is, amennyit Isten kinyit előtte, és megjelent neki. Csak Isten tudja egyedül a jövőt. Itt azt mondja, hogy ebből a régen kijelentettek már beteltek, és most újakat jelent ki. Ezekből az újakból már a 41. részben olvastunk, éppen csak egy pár szóban elmondom, ahol arról volt

szó, hogy Isten kijelenti azt, hogy Izrael majd meg fog szabadulni a babiloni fogságból. Ekkor még nem is volt babiloni fogság, majd jó száz év múlva lett a babiloni fogság, és el sem tudták képzelni, hogy lesz babiloni fogság, hiszen abban az időben, amikor Ézsaiás által mondta ezt Isten, Babilon még nem volt világhatalom. Asszíria volt a világhatalom. Asszíria ugyanúgy szorongatta Babilont, mint ahogy szorongatta Jeruzsálemet is. Akkor még szinte szövetségesek voltak, el sem tudták képzelni, hogyan viszi majd őket Babilon fogságba, de így történt. A babiloni fogságból való szabadulás még rá 70 évvel volt, tehát majdnem 200 év múlva teljesedett mindez be, de beteljesedett. A most felolvasott részben Isten még újabbakat jelent ki a jövőre vonatkozóan. Jóval messzebb jövőre, nem 200 évvel előre, hanem legalább 2200 évvel előre. Még most sem teljesedett be, még mindig előttünk van, még nekünk is jövő. Tudniillik, ami itt van: „Az Úr, mint egy hős kijő, és mint hadakozó felkölti haragját, kiált, sőt rivalg és ellenségein erőt vesz” (13. vers), majd elpusztít hegyeket és halmokat, stb., ez majd a nagy nyomorúság idején, az antikrisztusi korban, illetve, majd látni fogjuk, folytatódik még az ezeréves királyságban is, amit itt Isten a jövőre nézve kijelent. Amikor ezek mind beteljesednek, akkor majd beteljesedik az is, ami a 10-12. versig van, hogy tudniillik, a megmaradtak, akik bíznak az Úrban, új éneket fognak énekelni. A tengereken, a szigeteken lakók, a pusztában, a városban, a falvakban lakók, a kősziklákon és a hegyeken lakók is új éneket énekelnek, új dicséretet, mert Isten egy új világot hoz. A 13. verstől elmondja a 16-ig, hogy mi lesz, és hogyan születik meg ez az új. Az itt kijelentett Ige két részből áll. Egyrészt ítéletből, másrészt pedig kegyelemből. Vár Isten, hallgat, nem ítél Most nézzük először az ítéletet. Ez a 13-14. és a 15. versben van. Elkezdem: „Régtől fogva hallgattam, néma voltam, magamat megtartóztatám: most mint a szülő nő nyögök, lihegek és fúvok!” (14. vers). Isten régtől fogva hallgatott, olyan értelemben, hogy megtartóztatta magát az ítélettől, mert olyan módon nem hallgatott, hogy mindig hirdette Isten az Ő Igéjét. Hol a próféták által, hol, amikor eljött az Úr Jézus, az Ige által, aztán az apostolok által, és mind a mai napig hirdettetik az Ige. Így nem, de olyanformán hallgatott, ahogy a szövegösszefüggésből látszik, hogy megtartóztatta magát Isten az ítélettől, nem sújtott le a bűnös emberiségre. Amikor valaki vétkezett valamiben, hallgatott Isten, nem jött egy égi hang, és nem mondta azt, hogy te most hazudtál, hogy te most becsaptad a másikat. Nem sújtott le Isten a villámmal senkit, amikor káromolta az Urat. Sőt, azokat sem, akik hamisan állítják be írásaikban, vagy filmeken, vagy regényekben az Úr Jézus Krisztust, az apostolokat. Azért vagyok tájékozott, mert valaki véleményt kért, hogy és mint van ez a Da Vinci-kód című könyv. Itt is gyalázatos módon állítanak az Úr Jézus Krisztusról olyanokat, ami abszurdum. Ha én lennék Isten helyében, én már nem tűrném, de Isten tűr. Olyan rafinált módon, hogy a helyszínek mind valóságosak - emberek zarándokolnak el azokra a helyszínekre -, és elhiszik, hogy így van, és Isten nem sújt le. Néma, tűr, és hallgat. Eltűri, hogy semmibe veszik az emberek azt a nagy áldozatot, amit az Úr Jézus Krisztusban adott. Sőt, gyalázzák azt az áldozatot. Eltűri, hogy imádják a teremtett dolgokat, és a Teremtőnek még a létét is tagadják. „Régtől fogva hallgattam, néma voltam, magamat megtartóztattam.” Eltűri, hogy az embernek bálványa legyen sok minden: a pénz, a hatalom, az erőszak, a testiesség, sok-sok minden. Tűri de - ez az, amit itt most kiemel ebben a részben -, egyszer eljön a szülés ideje. Ha egy gyermek megfogan, akkor annak meg kell születni. Eljön az aratás ideje, „amit vet az ember, azt aratja is”. Eljön, és akkor új világ születik, nem olyan, mint ez a mostani világ. A mostani világ még ilyen. Eljött az Úr Jézus, és mindenkinek, szinte külön-külön a szívéhez szól, nem kiáltva, nem lármázva, nem lehengerlően, hanem mintegy könyörögve: „mintha Isten kérne miáltalunk, a Krisztusért kérünk, hogy béküljetek meg az Istennel.” Nem törli el a nyomorult

ember életét, a pislogó gyertyabelet sem oltja ki, a megrepedt nádnak is megkegyelmez (Ézs 42,3). Most ez az idő van, de akkor egészen más lesz. Amikor haraggal jön Úgy olvassuk, hogy jön, „mint egy hős” (13. v.). Nem alázatosan, szamárcsikón, hanem „felkölti haragját” (13. v.), így olvastuk. Haraggal jön, és nem kegyelemmel. Meg van írva, hogy „rettenetes dolog az élő Isten kezébe esni […] Haragja ingereljük az Urat? vagy erősebbek vagyunk nálánál?” Rettenetes, amikor Isten haragszik, azt nem tudjuk elképzelni. Mondjuk, egy picike fogalma lehet róla azoknak az embereknek, akikre rátör a tenger, és a cunami kettőszázezret elsodor, és odavan, hogy milyen, amikor Isten haragszik. Amikor kitör egy vulkán, vagy amikor egy hatalmas földrengés, és összedől egy város. Amikor megnyílik a föld, és elnyel egy egész utat, vagy falvakat, akkor valami fogalmunk lehet, hogy milyen az, ha az Isten haragszik. Türtőzteti még magát most is Isten. Még az is kegyelem, hogy bemutatja azt is, hogy emberek, vigyázzatok, tudok haragudni, és eljön a haragnak az ideje. Most még türtőzteti magát. Mikor lesz ez, amikor felkelti Isten a haragját? Ez akkor lesz, amikor elviszi a Gyülekezetet. Akkor majd „kiált, söt rivalg” (13. vers), harsányan kiált. Úgy, ahogy például a prófétánál mondja: „aki hallja, megcsendül bele mind a két füle.” Bizony, megcsendül, belecsendül az ember füle. Nemcsak, hogy belecsendül, hanem belerokkan, belehal nagyon sok ember, amikor Isten kiáltani fog. Kiált, azt mondja az Ige, és „ellenségein erőt vesz” (13. vers), vagyis legyőzi őket. Pusztítani fog: „Elpusztítok hegyeket és halmokat, megszárasztom a füveket, kiszárasztja a növényeket, szigetekké teszek folyamokat, tavakat kiszárasztok” (15. vers). Erről én nem beszélek bőven, a Jelenések könyvében ott van leírva, hogy mik történnek, amikor Isten majd haragszik. Akkor az emberek odamennek a hegyekbe elrejtőzni, és „mondják a hegyeknek meg a kőszikláknak, hogy essetek ránk, és rejtsetek el annak haragjától, aki a királyi székben ül” (Jel). Szeretnének meghalni, bújnak mindenhová, az egérlyukba bebújnának, de nem rejti el őket sem szikla, sem hegy, sem barlang, annak a haragja elől, aki a királyi székben ül. Most el lehet rejtőzni. Egyetlen menedék van, a megnyílt kőszikla, az Úr Jézus Krisztus, akiben el lehet kerülni Isten haragját. Akkor majd ez a lehetőség már nem áll fenn. Egyszer lejár a türelmi idő Kérdezhetné valaki: Isten nem a szeretetének és a kegyelmének a gazdagságával győzi le minden ellenségeit? Ezt mondjuk most, hogy Isten kegyelme igen nagy, és a mi szívünket is a szeretete és a kegyelme győzte le, de ez nem lesz mindig így. Akkor ítéletével, haragjával, pusztításával fogja legyőzni az ellenségeit. Most egyeseket Isten szeretete és kegyelme legyőz, megadják magukat, hisznek benne, leborulnak előtte. Vannak olyanok is, akik ugyanezt a szeretetet és irgalmat Isten tehetetlenségének, gyengeségének tartják, mint ahogy a keresztről is az van leírva, hogy „görögöknek bolondság, zsidóknak botránkozás”, mert hát hogy lehet ilyen erőtlen Isten, hogy engedi, hogy megfeszítsék. Sőt, odáig mennek, hogy Isten létét is tagadják. Látnunk kell, hogy Isten türelmének az ideje lejár. Látnunk kell, hogy voltak, vannak és lesznek olyan emberek, akiket Isten hatalma, Isten haragja fog legyőzni. Ott van például Noé özönvize. Sokáig hirdette Isten Noé által a kegyelmet. Sokáig. Sokáig épült a bárka. Nem csak Noé által, de tudjuk Júdás leveléből, hogy más által is hirdette Isten, mégsem használt nekik. Jött az özönvíz, és csupán nyolc ember menekült meg. Nyolc az egész világról, az egész földről. Aztán mondhatja az ember, hogyan lehet ilyen kegyetlen Isten? Hogy lehet ilyen Isten, hogy eltöröl pár nap alatt szinte mindenkit? Negyven nap és negyven éjjel esett az eső. Nem fulladt meg mindenki azonnal, mégis mondjunk negyven napot. Eltörölte a föld szinét, és csak nyolc ember menekült meg, hogy lehet ilyen Isten? Fordítsuk meg a kérdést: hogy lehet ilyen az ember? Isten képes volt odaadni a Fiát. A Fiú képes volt meghalni, kérni

az embereket, hogy térjenek meg. Ígéreteket tesz, hogy: „veletek vagyok […] megsegítlek.” Mindent megtesz. Hogy képes az ember visszautasítani és haragra ingerelni Istent? Hogyan képes erre? Ott van Sodoma és Gomora példája. Mondhatja az ember: hogyan tehet olyat Isten, hogy elsüllyeszti az egész környéket, és olyan eső esik, ami tűz, kénkő, és elpusztul egy nap alatt minden. Ott van helyette a Holt-tenger, az mind a mai napig mutatja ezt. Nem tudom pontosan, de háromszáz valahány méterrel a tenger szintje alatt van. Most is olyan a vize, hogy abban élőlény nincs, azért Holt-tenger a neve. Hogy tehet Isten ilyet? Itt is fordítsuk meg a kérdést: hogy tehettek olyan dolgokat Sodomában és Gomorában? Most nem akarok kitérni rá, hogy milyenek voltak. A csúcs, amikor betelt a pohár, az a homoszexualitás volt. Ez volt a csúcs. Biztos vagyok benne, hogy az emberiségnek a pohara hamar be fog telni, mert a homoszexualitással már most is kérkednek, a jogaikat emlegetik. Olyan embereket már megbüntettek, vagy börtönbe zártak nyugaton, akik fel merték emelni a szavukat a homoszexualitás ellen. Nem fog kegyelmezni Isten, betelik a pohár. „Miért dühösködnek a pogányok?” Nem csak az antikrisztusi korban, hanem az antikrisztusi kor után az ezeréves királyságban is az Úr Jézus Krisztus vasvesszővel uralkodik. Olvassuk el hogyan: „Miért dühösködnek a pogányok, és gondolnak hiábavalóságot a népek” (Zsolt 2,1). Gondoljuk el, ez az ezeréves királyságra vonatkozik, ahol igazság és békesség lesz. Nem lesznek vadállatok, bűnözés, igazságtalanság, és annyi szenny, mint ami most van. Bőven adja a föld a termését, Krisztus lesz a király. Ha igazság és szentség van, akkor miért dühösködnek a pogányok? Értjük ezt? Miért dühösködnek a pogányok egy ilyen világban? Ha most dühösködnek, akkor azt értjük, mert gonosz világ van. Akkor igazi, jó világ lesz. Leírja, hogy mi ez a dühösködés: „A föld királyai felkerekednek és a fejedelmek együtt tanácskoznak az Úr ellen és az ő felkentje ellen: Szaggassuk le az ő bilincseiket, és dobjuk le magunkról köteleiket! Az egekben lakozó neveti, az Úr megcsúfolja őket. Majd szól nékik haragjában, és megrettenti őket gerjedelmében: Én kentem ám fel az én királyomat a Sionon, az én szent hegyemen! Törvényül hirdetem: Az Úr mondá nékem: Én fiam vagy te; én ma nemzettelek téged. Kérjed tőlem és odaadom néked a pogányokat örökségül, és birtokodul a föld határait. Összetöröd őket vasvesszővel: széjjelzúzod őket, mint cserépedényt. Azért, királyok, legyetek eszesek, és okuljatok földnek bírái! Szolgáljátok az Urat félelemmel, és örüljetek reszketéssel. Csókoljátok a Fiút, hogy meg ne haragudjék és el ne veszszetek az úton, mert hamar felgerjed az ő haragja. Boldogok mindazok, a kik ő benne bíznak!” (Zsolt 2,2-12). Most valóban, gondoljuk meg, miért dühösködnek akkor a pogányok, mi bajuk van Jézus Krisztussal? Nem látják az Úr szeretetét, ami most 2000 év alatt végig megnyilvánul? Nem látják a hatalmát, amit az antikrisztusi korban, és az után, amikor ítéletet tart a föld népei felett? Nem látják? Nem okulnak belőle? Azt mondja: „okuljatok földnek bírái” (Zsolt 2,10). Mi bajuk van? Az Úr Jézus egy példázatban elmondja, hogy mi bajuk van: „Monda azért: Egy nemes ember elméne messze tartományba, hogy országot vegyen magának, aztán visszatérjen” (Lk 19,12). Ez a nemesember az Úr Jézus Krisztus. A messze ország: a menny. Az idő, amíg oda van: ez a 2000 év. Aztán visszatér, amikor megkapta az országot. Megkapta, olvastuk: „Én kentem fel az én királyomat. Törvényül hirdetem, én fiam vagy te; én ma nemzettelek téged” (Zsolt 2,6). Így fog visszajönni, mint király. Most nézzük a példázatot, mit mond az Úr Jézus: „Előszólítván azért tíz szolgáját, ada nékik tíz gírát, és monda nékik: Kereskedjetek, míg megjövök. Az ő alattvalói pedig gyűlölék őt, és követséget küldének utána, mondván: Nem akarjuk, hogy ő uralkodjék mi rajtunk” (Lk 19,13-14). Ez a baja a népeknek, ez a baja az embernek: gyűlöli az Úr Jézus Krisztust. Miért gyűlöli az ember? Ő az Úr, és nem akarják, hogy Ő uralkodjon. Nem, ezt nem akarjuk. Ez az ős gonosz, ami be van oltva az emberbe. A Sátán mondta, hogy „olyanok lesztek, mint

Isten.” Ezt oltotta be: te vagy az isten, te vagy az úr! Ezt oltják be a kicsi gyerekbe is. Meg ne verjük, nehogy rászóljunk, mert összetörjük a lelkét. Aztán a gyerek lesz az úr, aztán majd kipenderíti a szülőket. Jó, hogy ha öregotthonba beadja egyáltalán, ha teljesen el nem felejti még azt is. Ha csak be nem adja olyan helyre, ahol eutanáziával elteszik majd az alkalmatlan öregeket láb alól. Ilyen világ van, és egyre inkább ilyen világ lesz. Nem akarják, mert gyűlölik. Azt akarják, hogy Jézus Krisztust letaszítsák a trónról. Nem okultak abból, ami eddig volt 6000 éven keresztül. Lehet látni milyen az, amikor az ember uralkodik. Volt 6000 éven keresztül valaha is jó? Nem volt egyetlen jó korszak sem, mert az ember uralma mögött a Sátán uralma van. Az ember a Sátánnak a rabszolgája. Minden korban azt mondták, hogy most még rossz, de majd megteremtjük az új világot. Most még egy kicsit nehéz lesz, de majd már a következő évek jobbak lesznek. Mindig ezt mondták, és ma is ugyanezt mondják. Hazugság. Ördöguralom van embereken keresztül. Miért? Egyet gyűlölnek: Krisztust. Nem baj, akárki uralkodik, minden hazugságot elhiszünk, csak Krisztus ne uralkodjon! A szívünk mélyéből gyűlölik, ez a probléma, ezért dühösködnek a pogányok. Ezért lesz az, amit így olvastunk: „Az egekben lakozó neveti, az Úr megcsúfolja őket. Majd szól nékik haragjában [látjuk: harag], és megrettenti őket gerjedelmében, és azt mondja: én kentem fel a királyomat” (Zsolt 2,5). Ő kente fel Krisztust. Nem akarja az ember elfogadni, hogy Istennek az a neve, hogy Úr, ezt olvassuk is: „Én vagyok az Úr, ez a nevem, és dicsőségemet másnak nem adom, sem dicséretemet a bálványoknak” (8. vers). Egyetlen Úr a világmindenségben Isten, nincs más úr. Hiába mondjuk egymásnak, hogy Nagy úr, meg Kiss úr, meg ilyen meg olyan úr, ez semmi, csak szokás. Isten az egyetlen Úr, és ez a neve. Azt mondja, hogy kihirdetek egy törvényt, a fiam, az Úr Jézus Krisztus az én királyom, és ezen a földön ő fog uralkodni, az én képviseletemben, és senki más. Megteheti, duplán megteheti. Minden az Ő teremtménye, és Jézus Krisztus mindenkiért meghalt a golgotai kereszten. Megteheti. Az emberek gyűlölik. Nem, nem Ő ne legyen úr! Semmit nem okultak a 6000 évből, semmit! Nem hiába mondja az Ige, hogy balgatagok. „Balgatagok szívük megsötétedett.” Így fog majd uralkodni vasvesszővel. Kegyelem az ítéletben Ez az egyik oldala annak a jövőnek, amit itt elmond Ézsaiás által az Úr. A másik oldala a kegyelem, mert Isten mindig kegyelmes. Az ítéletben is kegyelmes, nem pusztít el mindenkit. Azt olvastuk: „A vakokat oly úton vezetem, a melyet nem ismernek, járatom őket oly ösvényeken, a melyeket nem tudnak; előttök a sötétséget világossággá teszem, és az egyenetlen földet egyenessé; ezeket cselekszem velök, és őket el nem hagyom. Meghátrálnak és mélyen megszégyenülnek, a kik a bálványban bíznak, a kik ezt mondják az öntött képnek: Ti vagytok a mi isteneink!” (16-17. vers). Figyeljük meg, hogy azok között, akiket Isten vezet és nem hagy el, és azok kötött, akiket megítél és elpusztít, a fő különbség az, hogy akiket vezet Isten, azok nem a bálványokban bíznak. Azok is vakok, azokat is sötétség veszi körül különösen az antikrisztusi korban. Honnan tudnánk, hogy merre menjenek, egy olyan sötét, zavaros, démonikus, gonosz időben? Nem tudják, hogy mit csináljanak. Azt mondja az Úr, én olyan úton vezetem, amelyet nem ismernek, mert a vakot vezetni kell. Azt mondja, én vezetem. Az utat sem tudják, hogy merre, de az Úr tudja: „…előttük a sötétséget világossá teszem” (16. vers). A legtöbb vak ember annyit észlel, hogy éjszaka van, vagy nappal, fény van, vagy sötét, bár azt sem mindenki. Azt mondja, hogy az egyenetlen utat simává teszi, hogy meg ne botoljon, és el nem hagyja őket. Szemben ezzel: „Meghátrálnak és mélyen megszégyenülnek, a kik a bálványban bíznak” (17. vers). Ezek az emberek Istenben bíznak. Ez a kegyelem: aki bízik Benne, azzal ott is Isten kegyelmesen bánik.

Személyes tanulságok Most néhány személyes tanulságot hadd mondjak el ebből az Igéből. Első: becsüljük meg Isten kegyelmét, amiben most még részünk van, ne éljünk vissza vele! „Avagy megveted az ő jóságának, elnézésének és hosszútűrésének gazdagságát, nem tudván, hogy az Istennek jósága téged megtérésre indít? De te a te keménységed és meg nem tért szíved szerint gyűjtesz magadnak haragot a haragnak és az Isten igaz ítélete kijelentésének napjára. [Az lesz a harag napja, az antikrisztusi kor.] A ki megfizet mindenkinek az ő cselekedetei szerint” (Róm 2,46). Értékeljük, és térjünk az Úrhoz mindenben! Nemcsak egyszeri megtérésről van szó. Mindig menjünk az Úrhoz, és Benne bízzunk. Olvasunk olyanokról, akik „Istenünknek kegyelmét bujálkodásra fordítják” (Júd 1,4), mert úgyis kegyelmes az Isten, ha vétkezünk is, majd megbocsát, mert olyan nagy és gazdag a kegyelme. Ez így veszedelmes dolog. Elolvasom: „Mert belopózkodtak valami emberek, a kik régen előre beírattak ezen ítéletre, istentelenek, kik a mi Istenünknek kegyelmét bujálkodásra fordítják, és az egyedüli Urat, az Istent, és a mi Urunkat, a Jézus Krisztust megtagadják” (Júd 1,4). Lehet, hogy nem a szájukkal teszik ezt, hanem – ahogy a Tituszhoz írt levélben olvassuk – „Vallják, hogy Istent ismerik, de cselekedeteikkel tagadják. (Tit 1,16 ) Másik tanulság: ha felmerül bennünk a kérdés, és még talán sokszor a keserűség és a harag is, hogy miért van ebben a világban ennyi szenny? Nehéz is kifejezni, hogy mi minden van: igazságtalanság, törtetés, könyöklés, hazudozás, stb. Miért van ez? Miért engedi Isten? Miért nem szolgáltat igazságot? Ha ez felmerül, nyugodjunk meg, mert igazságot fog szolgáltatni. „Megfizet mindenkinek a cselekedetei szerint.” Éppen ezért, mi soha ne tegyünk gonoszt, ha mindenki gonoszul él körülöttünk, akkor sem, mert nekünk is megfizet. „Ne győzettessél meg a gonosszal, hanem a gonoszt jóval győzd meg”. Harmadik dolog, hogy azt olvastuk: „Régtől fogva hallgattam, néma voltam, magamat megtartóztattam” (14. vers). Kövessük az Úr Jézus példáját, Isten példáját, mi is maradjunk némák, és türtőztessük, tartóztassuk meg magunkat. Tudom, hogy nehéz hallgatni, de jó. Különösen nehéz hallgatni, amikor nemcsak igazunk van, hanem lenne hatalmunk és lenne lehetőségünk tenni valamit a magunk érdekében. Ha nincs lehetőségünk és hatalmunk, akkor befogjuk a szánkat, mert mit is tehetnénk? Semmit. Ha van lehetőségünk, akkor is gondoljunk az Úr Jézusra, akinek van hatalma, és van lehetősége. Azt mondta Péternek, amikor elfogták, és ő karddal meg akarta védeni, hogy tegye el. Neki volt lehetősége, ha szólna, tizenkét sereg angyalnál többet küldene a védelmére Isten. Volt lehetősége, de nem élt vele. Tűrt, hogy beteljesedjenek az Írások. Vegyünk példát a mi Urunkról. Negyedik tanulság, az, amit így olvastuk: „Az Úr, mint egy hős kijő, és mint hadakozó felkölti haragját, kiált, sőt rivalg és ellenségein erőt vesz” (13. vers). Jézus Krisztus ezt megteszi, megteheti. Miért? Mert felhatalmazza akkor erre Isten. Ő hatalmazza fel, olvastuk a zsoltárban: „Én kentem fel a királyomat, én hirdetem törvényül” (Zsolt 2,1). Mikor először hozzánk hasonló testben a földön járt, erre nem kapott felhatalmazást. Arra kapott felhatalmazást, hogy tűrjön, gyógyítson, biztasson, és meghaljon bűneinkért a kereszten, ezért nem kért tizenkét sereg angyalt. Amikor majd eljön ez az idő, Őt hatalmazza fel Isten. „Nékem adatott minden hatalom mennyen és földön. […] Rendelt egy napot, hogy megítélje a világot egy férfiú által igazságosan.” Minket erre nem hatalmaz fel soha. Majd lesz egy idő, azt mondja az Ige: „nem tudjátok, hogy a szentek a világot ítélik meg, Nem tudjátok, hogy angyalokat fogtok megítélni?” Ez nem most van. Mi soha ne tegyünk ilyet! Azt olvastuk hogy: „Mert ember haragja Isten igazságát nem munkálja (Jak 1,20). „Enyém a bosszúállás, én megfizetek, azt mondta az Úr” (Róm 12,19). Ötödik tanulság: „Énekeljetek az Úrnak új éneket, és dicséretét a földnek határairól…” (10. vers), és itt sokféle embert elsorol. Most vegyük magunkra személyesen. Mondjuk így, hogy dicsőítsük Istent, minden új kegyelméért és új szeretetéért, új hálaadással. Ez, hogy „énekeljetek az Úrnak új éneket”, ez elsősorban nem arra vonatkozik, amire szokták

vonatkoztatni, hogy írjunk új éneket, írjunk új dallamot, aztán a régieket felejtsük el, és mindig újat énekeljünk. Nem. Arra vonatkozik, hogy amikor meglátjuk, részese leszünk Isten új kegyelmének, akkor a szívünkből törjön elő a hála: „…hálával zengedezvén szívetekben az Úrnak [...] Beszélgetvén egymás között zsoltárokban és dícséretekben és lelki énekekben, énekelvén és dícséretet mondván szívetekben az Úrnak. Hálákat adván mindenkor mindenekért…” (Kol 3,16; Ef 5,19-20). Hatodik tanulság: „Meghátrálnak és mélyen megszégyenülnek, a kik a bálványban bíznak…” (17. vers). A bálványimádók gőgösek, de majd akkor meghátrálnak, és mélyen megszégyenülnek. Azok is megszégyenülnek, akik a mai idők hatalmasai, akik a mai idők milliárdosai, akik a mai idők hírességei. Most mindegy, hogy milyen magasságban érzik magukat, és milyen gőgösek, mindegy. Akkor mélyen megszégyenülnek, ezért ne irigyeljük őket. Azt mondja az Ige, ne irigykedjetek. Még csak ne is haragudjunk rájuk, mert sajnálnivalók. Olyanok, akikért, azt mondja az Úr, imádkozzunk. Mély megszégyenülés lesz a részük. Hetedik tanulság: „A vakokat oly úton vezetem, a melyet nem ismernek, járatom őket oly ösvényeken, a melyeket nem tudnak; előttök a sötétséget világossággá teszem, és az egyenetlen földet egyenessé; ezeket cselekszem velök, és őket el nem hagyom” (16. vers). A vakokat vezetem. Mi, hívő emberek bizonyos értelemben nem vagyunk vakok, mert az Úr Jézus a világosságunk, de más vonatkozásban vakok vagyunk. Sokszor nem mutatja meg Isten előre a mindennapi életben, hogy milyen úton kell járnunk, de vezet. Vezet, és vakon bízhatunk Benne. Mint ahogy Ábrahám is bízott Benne, amikor azt mondta Isten, hogy áldozd fel a fiadat. Bízhatunk az Ő vezetésében, ha olyan úton is vezet, amit nem ismerünk, nem tudunk. Biztosít minket, hogy majd az egyenetlent egyenessé teszi. Amikor odaérünk, világosságot fog gyújtani. Bár most még nem látjuk, de akkor majd meggyújtja a világosságot előttünk. Biztosít a felől, hogy nem hagy el. Úgy gondolom, hogy ez elég. Befejezés Még egyszer elolvasom ezt az igeszakaszt: „Én vagyok az Úr, ez a nevem, és dicsőségemet másnak nem adom, sem dicséretemet a bálványoknak. A régiek ímé beteltek, és most újakat hirdetek, mielőtt meglennének, tudatom veletek. Énekeljetek az Úrnak új éneket, és dicséretét a földnek határairól, ti, a tenger hajósai és teljessége, a szigetek és azoknak lakói. Emeljék fel szavokat a puszta és annak városai, a faluk, a melyekben Kédár lakik, ujjongjanak a kősziklák lakói, a hegyeknek tetejéről kiáltsanak. Adják az Úrnak a dicsőséget, és dicséretét hirdessék a szigetekben. Az Úr, mint egy hős kijő, és mint hadakozó felkölti haragját, kiált, sőt rivalg és ellenségein erőt vesz. Régtől fogva hallgattam, néma voltam, magamat megtartóztatám: most mint a szülő nő nyögök, lihegek és fúvok! Elpusztítok hegyeket és halmokat, és megszáraztom minden fűvöket, szigetekké teszek folyamokat, és tavakat kiszáraztok. A vakokat oly úton vezetem, a melyet nem ismernek, járatom őket oly ösvényeken, a melyeket nem tudnak; előttök a sötétséget világossággá teszem, és az egyenetlen földet egyenessé; ezeket cselekszem velök, és őket el nem hagyom. Meghátrálnak és mélyen megszégyenülnek, a kik a bálványban bíznak, a kik ezt mondják az öntött képnek: Ti vagytok a mi isteneink!” Ámen. Debrecen, 2006. május 24.