Életútpályázat
Ez év decemberében ünnepeljük házasságkötésünk 53. évfordulóját, én és férjem, Poór András.
A pályázati kiírás sugallta azt a gondolatot, hogy a 75. évébe lépett férjem életútját összefoglaljuk és papírra vessük. Műszaki beállítottságú és gondolkodású páromnak nem erős oldala az írás, ezért - mint a hosszú évek alatt is sokszor kölcsönösen segítettük egymást - én öntöm szavakba és vetem papírra elmondása alapján életútjának mérföldköveit a
„Petróleum lámpától a Genius díjig”. Tesszük ezt azért is, hogy példaként, és egyben ajándékként kiegészítsük gyermekeink és unokáink ismereteit.
Ajka, 2013. június Poór Andrásné
1
Petróleumlámpától a Genius díjig Már a II. világháború szele fújt, amikor egy Somló melletti kis faluban, Borszörcsökön id. Poór Pál családjában megszületett az öt kisgyermek mellé hatodiknak András 1939. január 12-én. Valójában ő a tízedik gyermekáldás volt, de négy testvére már kora csecsemőkorban meghalt. Abban az időben nagy volt a gyermekhalandóság, aminek részben az volt az oka, hogy a kis falunak nem volt saját orvosa, gyógyszertára, csupán egy bábaasszonya. Ha előfordult komplikáltabb szülés, és orvosi beavatkozás kellett, a leggyorsabb közlekedési eszköz a lovas kocsi volt. A gyermekbetegségek elleni védőoltások sem voltak még elterjedve, s számos betegségre nem volt még orvosság. (Pl. a penicillin gyógyító voltát már 1928-ban jelezte egy Fleming nevű kutató, de nem figyeltek fel rá. Csak a harmincas években kezdtek el vele ismételten foglalkozni és csak 1941-ben kezdték meg a kipróbálását beteg embereken is. Mivel hatásos gyógyszernek bizonyult, a háborús sérültek kezelésénél már alkalmazták. A háború befejeztével, 1945 után terjedt el az egész világon. Az addig gyógyíthatatlannak tartott betegségek, mint a skarlát, diftéria, agyhártyagyulladás, tüdőgyulladás - amelyek a kisgyermekek körében is elterjedtek voltak - a penicillin alkalmazásával már gyógyíthatóvá váltak. ) A családfő az első világháborút, orosz hadifogságot megjárt szorgalmas, erős felépítésű parasztember volt. Több holdon gazdálkodott, és a Somló hegyet körülölelő szőlőparcellák szoknyájának ráncai között ott lapult az övé is. Gazdaságában minden fajta háziállat - tehén, disznó, liba, kacsa, tyúkok, nyulak - tartása biztosította a család ellátását. Szinte teljesen önellátó volt a család, de jószerével az egész falu is, hiszen Borszörcsök egy igazi paraszti település volt. Ez a mindenkire jellemző életvitel azt is természetessé tette, hogy a hasonló gondok megoldása érdekében nagy volt az összetartás az emberek között a faluban. Az szinte természetes volt, hogy a családon belül a gyermekeknek is meglegyen a feladata. Ki-ki, erejéhez mérten részt kellett vegyen a napi munkákban. Mikor András született, idősebb testvérbátyái már ifjú legénysorban voltak. Ahogy a háborús évek diktálták, legidősebb testvérét is behívták katonának. Lovashuszárként teljesített szolgálatot, és hamarosan kivezényelték alakulatával a harctérre is. Az egység hamarosan fogságba esett a Pripjaty - mocsaraknál. Elmesélése szerint az orosz partizánok a lápos, mocsaras területnek jó ismerői voltak, ellentétben a magyar huszárokkal. Ezt a helyismeretet használták fel arra, hogy megtévesztésszerűen becsalták őket a lápos területre, ahonnét ők nem ismerték a biztosságos menekülés útját, s ott rekedtek. Így váltak az ellenség könnyű prédájává, illetve hadifoglyokká.
Hét év korkülönbség volt András és János testvére között. János, vagy, ahogy a családja hívta Jancsi, kitűnt testvérei közül nagy tudáséhségével. Ami könyv, vagy újság apja révén a házhoz került, kevésnek 2
bizonyult számára. Talán ennek a nagy érdeklődésnek tudható be, hogy amikor csak tehette, a pap társaságát kereste. A falucska temploma a közeli Somlóvásárhelyi egyházközséghez tartott. Jancsi mindenhova elkísérte a plébánost, aki ezt szívesen vette, és a fiú kérdéseire mindig kimerítő választ kapott. Ebben a környezetben kötött barátságot a vele egykorú Antall Józseffel is. Az Antall-család szőlőbirtoka a Somló dobai oldalán terült el, nem messze Jancsiék pincéjétől. A család több alkalommal a borszörcsöki templomba járt misére, és ha korán érkeztek, a gyerekek ott töltötték az időt Jancsiék udvarában, ami a templom tőszomszédságában volt. A Somló felé vezető kocsiút mellett volt egy vízlevezető árok. Ha nagyobb eső esett, az árokból átfolyó víz szétterült a lapos területen, és szabályszerű kis tó keletkezett. A környékén fűzfák nőttek, és itt-ott nád is megtelepedett. A falu libái is itt érezték a legjobban magukat. Természetesen a gyermekeknek is az egyik legjobb játszóhelyük volt a „tókert”. Egy szép meleg tavaszi napon az elolvadt hó vizétől kívánatos strandolási lehetőséget mutatott a hely. Így ítélték meg a gyerekek is. Úgy gondolták, olyan jó melegen süt a nap, még a szellő sem fodrozza a „tó” vízét, mártózzunk meg a vízben ebben a szép időben. És megfürödtek, köztük Jancsi is. Lehet, hogy a csalóka tavaszi nap melegen sütött, de a víz a fürdéshez még hideg volt. Estére Jancsi nagyon belázasodott, hiába volt a borogatás, nem ment le a láz. Másnap édesapja kocsival elhozta az orvost, aki megállapította, ez bizony tüdőgyulladás. Hol volt még akkor hatásos gyógyszer, ami segített volna Jancsin, így aztán pár nap leforgása alatt szervezete felmondta a harcot a gyulladással szemben. Meghalt a fiú, és vele meghalt dédelgetett álma, hogy valaha pap legyen. Pali testvére sorsának alakulásával a történelem megismételte önmagát. Idős Poór Pál az első világháborúban lett orosz hadifogoly, elsőszülött fia pedig a másodikban. Az apa hadifogságban töltött évei alatt nem volt sanyargatott helyzetben, minden napra megvolt az élelmiszer szükséglete. Olyan helyre vezényelték ugyanis, ahol a földműveléshez és állatokhoz értő tudására volt szüksége a falunak. Itt szorgalmas, hozzáértő munkájával egyfajta elismerést szerzett az ott élő emberek között. A három és fél év hadifogság alatt elsajátította az orosz nyelvet is. A második világháború idején aztán úgy érezte, hogy nyelvtudásával hasznára lehet falujának a bevonuló orosz katonák jelenléte miatt néha kialakult konfliktus helyzetekben. Jóindulatánál csak naivsága bizonyult nagyobbnak. A faluban ugyan nem állomásoztak orosz katonák, csak a környező helyeken, viszont gyakran feltűntek jelenlétükkel, és annak legtöbbször egy-egy jószág látta kárát. De vittek mindent, ami megtetszett nekik. Éppen ezért a helybeli emberek nagyon óvatosak voltak, tartottak tőlük, és ezért a lehető legvásottabb ruhákban és csizmákban jártak- keltek a faluban. De id. Poór Pál viszont rendes ruhában, és a cipésszé kitanult Laci fia által készített új fekete bőr csizmában közlekedett. Hát, az szinte természetes volt, hogy az új csizma kívánatossá vált a vele éppen szembe jövő orosz katonáknak. A két katona 3
megfogta Poór bácsit, leültették az árok szélére, és lehúzták lábáról az új csizmát. Hiába volt a jóember tiltakozása, dorgálása orosz nyelven, fittyet hánytak az egészre, és elégedett vigyorral tovább álltak. Szegény ember csizma nélkül, csupasz lábbal ment haza családjához… András fia, aki akkor már hat éves volt, meglepetten vette tudomásul az esetet, és teljesen átérezte becsületes apja megalázó helyzetét. A következő történetet bizonyos elégtételként könyvelte el édesapja javára. Történt ugyanis, hogy a környéken állomásozó orosz katonáknak szükségük volt élelmiszerre, ezért összeszedték a faluban a jó húsban lévő állatokat, teheneket. Ezt jogos hadizsákmánynak tartották. Andrásék családjától is elvitték a jószágokat, csak egy kisborjút meg egy tehénkét hagytak ott. Mit törődtek azzal, hogy a család boldogul-e az állatok hiánya miatt. A családfő egyre azon töprengett, hogyan menjen a szekérrel a földekre dolgozni, ha csak egy tehénkét tud befogni. De nem véletlen mondják ám, hogy „megvan valakinek a józan paraszti esze”, neki is megvolt. Tette a következőket. Laci fiával megtöltetett egy 10 literes demizsont a Somló-hegyen lévő pincéjéből jó kis borocskával, az istállóból meg kivezette a kisborjút, kötelet kötött a nyakára, és Laci fiával elindultak oda, ahova az orosz katonák összeterelték a jószágokat. A hat esztendős András is ment velük, ott lépkedett Laci bátyja nyomában. A cseperedő gyermek a magas szép szál testvérét példaképnek tekintette, ahova lehetett ment is vele, meg aztán az események menete is érdekelte már. Bizonyos dolgokról egyre logikusabban formálódtak a gondolatai. De apja úgy gondolta, kicsi még ez a gyerek a felnőttek dolgához, és félúton megálljt parancsolt neki, és nagyfiával mentek csak tovább. Amikor odaérkeztek, ahova az állatokat összeterelték, szóba elegyedtek az őrző katonával, természetesen oroszul. A gazda megkínálta a jó somlai borocskával. Addig-addig beszélgettek, egyezkedtek, míg vissza nem cserélte egyik tehenét a borjúval. A katonának az volt a fontos, hogy darabra el tudjon számolni, András apjának meg az, hogy dologra fogható jószága legyen. A csere megtörtént, apa és fia elköszönt a katonától, s ráadásként ott hagyták neki a demizsont is a maradék borral. András nagyon várta haza apját és testvérét, kíváncsi volt, hogy sikerült-e a terv, és örömmel látta az eredményt. A fiúcska megtapasztalta, hogy soha nincs lehetetlen, a vereséget, nehéz helyzetet soha nem szabad harc nélkül feladni. Mivel soha nem volt a munkától elzárva, sőt minden tevékenységbe bevonták testvéreivel együtt, édesapjától egy olyan életre szóló tanácsot kapott, hogy „soha nincs lehetetlen helyzet, csak tehetetlen ember”. Ez az apai tanács végigkísérte élete folyamán, és nagyon sokszor - szinte a mai napig - fel-felidéz egy egy-egy tanulságos történetet. A család szép számú rokonsága is itt élt a faluban, és minden jelentős esemény alkalmával szépen összegyűltek. Ilyen jeles alkalom volt a lakodalom. A háborús évek alatt is tartottak esküvőt a fiatalok, így volt ez az egyik unokatestvér Miklós esetében is. Bár már a háború vége felé járt az idő, de a közeli Széki 4
erdőbe letelepedett orosz katonák be-bejártak a közeli falvakba és ott, amit megkívántak - rádiót, órát, cipőt, stb. - azt vitték magukkal. Tették ezt annak ellenére, hogy akkor már az ilyesfajta kihágásokat nem jogos hadi szükségletként kezelték a feletteseik sem, hanem kemény büntetést kaptak érte. (Súlyosnak ítélt esetben nem volt ritka az azonnali kivégzés sem.) Nohát, ilyen légkörben készült az esküvőre Poór Miklós és Szabó Anna. A lakodalom a Szabó- házban volt, ahol két testvér lakott, egymástól külön lakrészben, egy házban. Az esküvő utáni ebédet a nagybácsi nagyszobájában terítették a vendégeknek, a vidám lakodalmi tánchoz pedig az örömszülők szobáját ürítették ki. Az üres szobában a falak mellé padokat tettek, hogy a nézegető vendégek, vagy az éppen pihenő táncosok leülhessenek. De a padok alatt ott lapultak az odakészített fa karók, arra az esetre, ha nem kívánt „vendég” látogatná meg a lakodalmas házat. Jól ismerték az emberek a „ győztes” katonák viselkedését. A nem kívánatos „vendégek” az est folyamán hamarosan meg is jelentek a menyegzős háznál. Ahogy a hat-hét katona betódult a vendégek közé, azonnal kiszemelték maguknak a koszorús lányokat és a menyasszonyt, csak ők akartak táncolni a lányokkal. Szinte eszüket vesztették a szépen felöltözött lányok láttán. Melyik az a vőlegény, aki ezt eltűri? Az erélyesen fellépő ifjú férj bokrétás öltönyének elejét a duhajkodó hívatlanok megfogták és leszakították, majd elkezdték ütlegelni. Nosza, a felkészült vőfények és férfirokonok szinte vezényszóra megragadták az ünneprontó katonákat, és kivitték őket az udvarra. Ott aztán az előkészített karókkal jól ellátták a bajukat. Azok pedig kisebb-nagyobb sérülésekkel futásnak eredtek, és eltakarodtak a háztól. Miután csillapodott a légkör, folytatódott a lakodalom, a tánc tovább. Már késő este tájban azonban megint vendégek érkeztek, mégpedig a megleckéztetett katonák parancsnokai. Tudakolták, hogy mi történt, miért bántották a katonákat. András édesapja, a maga orosz tudásával elmagyarázta a katonai vezetőknek, hogy mi is történt valójában, hogyan zavarták meg egy békés falusi lakodalom ünneplő vendégeit a tolakodó katonák. Elmondta, hogy nálunk ez szokás, ilyen alkalmakkor együtt ünnepel az egész rokonság, és ezt az együttlétet sértették meg a rendbontók. Miután a parancsnokok felmérték a helyzet valódiságát és a maguk módján elnézést kértek, az örömapa asztalhoz ültette és megvendégelte őket. Ennek a jelenetnek tanúi voltak a rokongyerekek, közöttük András is. A futás közben elejtett katonasapkákat ők vették birtokukba. Rendbontó esetek nagyon gyakran előfordultak a Somló hegyen is, ahol feltörték a borért a pincéket, vagy éppen meglepték és megdézsmálták az érésben lévő szőlőket. Azonban a falvak szőlősgazdái összefogtak, és tízfős csoportokat szerveztek, akik éjjel-nappal védték a szőlőparcellákat. Több ilyen esetet őriz a legenda ma is a még élő emlékezők elbeszéléséből. Az így megkergetett katonák hátrahagyott sapkájukkal esetleg valami elveszett holmijukkal pedig a falu gyerekei gyarapodtak. Nemcsak a „zsákmányuk” gyarapodott, hanem megtapasztalták, hogy mennyire szükség van egy faluközösség életében az összefogásra, egymás segítségére. András az élete folyamán számtalan alkalommal tett tanúbizonyságot erről, ami az emberekkel való jó kapcsolat kialakítását illeti. 5
Véget ért a háború, és 1945 őszén András iskolás lett. Nem kellett hosszú utat megtenni az iskoláig, csak az út túl oldalára kellett átmenni. Az iskola mindössze két tanteremből állt. Az egyikben volt alsó tagozat, a másikban pedig a felső. Akkor, amikor András iskolás lett, két tanító tanított. Az egész falu iskoláskorú gyermekei elfértek a két tanteremben. Ezt a feladatot úgy oldották meg, hogy amikor az egyik osztállyal foglalkozás volt, a többi osztályt pedig feladatok elvégzésével kötötték le. Az iskolának nagy udvara volt, mögötte pedig méhészet, és azt követte a veteményes-és gyümölcsöskert. Az itt szükséges munkálatokat a gyermekek végezték, természetesen a tanító irányítása és szakértelme mellett. Mindenféle kerti munkát megtanultak a gyerekek a vetéstől a betakarításig. Ugyanez volt a helyzet a méhészetnél is, megismertették velük a méhészkedéshez szükséges tudnivalókat. Egy ilyen falusi környezetből „tele tarisznyával” elszármazó gyermek a hétköznapi élethez felkészült alapokkal felruházva mind szorgalmas emberként állták meg a helyüket. (Jaj, de hiányoznak az ilyen iskolák napjainkban...) Az iskolai, falusi nagy helyet igénylő rendezvényekre, nagyobb szabadtéri foglalkozásra pedig ott volt a Levente-tér. A leventék foglalkoztatását is a tanító úr végezte.
Amikor András iskolás lett, a nagyobb testvérei közül Pál hamarosan megjött az orosz hadifogságból, és beállt ő is a családi gazdaságba dolgozni. Laci testvére kitanulta a cipész mesterséget, de ettől függetlenül ő is besegített a család munkájába. A legidősebb lány, Róza a tejcsarnokban dolgozott már. A következő lánytestvére Teréz, három évvel volt idősebb nála, és ő már negyedik osztályos volt. Időközben a falu életére nagy hatást gyakorolt az alig harminc kilométerre Ajka-csingerben működő szénbánya, valamint az Ajkán létesült hőerőmű és alumíniumkohó kínálta munkalehetőség. Ez a tény, különösen a fiatal generációra volt nagy hatással. Igyekeztek biztosnak ígérkező, nyugdíjas állást szerezni maguknak. András Laci testvére is ígéretesebb munkalehetőségnek tartotta a kitanult cipész mesterség helyett a timföld-és alumíniumkohóban kapott állást. Abban az időben még nem voltak megszervezve biztonságosan a falvakból a munkásjáratok, ezért jószerével biciklivel tették meg ezt a jelentős utat. Több falusi fiatal vállalt munkát Budapesten is. Egy búcsúi alkalommal Laci egy fővárosból hazalátogató jóbarátja sokat mesélt új munkahelyéről, a kecsegtető lehetőségekről, a megváltozott életkörülményekről. András testvérének nagyon felkeltette érdeklődését, amit barátja elmesélt neki, és meg is állapodott vele, hogy neki is szerezzen állást Budapesten. Tervét nem osztotta meg a családdal, édesapjával, mert tudta, hogy a saját földhöz, a saját gazdasághoz ragaszkodó apja megpróbálja eltéríteni szándékától. Nem is tévedett! Amikor barátja tudatta vele, hogy sikerült állást szerezni neki a fővárosban, és hamarosan munkába is állhat a vasútnál, Laci közölte elhatározását a családdal. A határozott szándék bejelentése 6
mindenkit megdöbbentett. A nagyobb gyerekeket azért, mert fölnyitotta a szemüket, hogy máshol is adottak a lehetőségek, az édesanyját azért, mert gyermeke milyen nagyon távol lesz a családtól, édesapját pedig a keserű indulat fogta el. Határozottan erősítette, hogy ő nem járul hozzá, hogy fia elmenjen, és itthagyja a családot. Szó szót követett, érvek és ellenérvek hangzottak el, Laci makacsul kiállt elhatározása mellett. - Elmehetsz fiam, de ha elmész, ide, ebbe a házba a lábadat többet be nem teheted, - zárta le a vitát az apa keserű keménységgel, azzal sarkon fordult, és kiment a házból. Szegény anyja teljesen kétségbe esett. Nem elég, hogy messze megy a fia, még haza se jöhet, bánatában sírásra fakadt. András is fültanúja volt az eseménynek, őt is nagy szomorúság fogta el. Végtelenül sajnálta, hogy Laci testvére elmegy Budapestre, keserűségében anyját kezdte vigasztalni: - Ne sírjon, Édes. - Az édesanyja vigasztalhatatlan volt, - hogyne sírnék fiam, - és felidézte kisfiának az alábbi történetet. Már a háború vége felé peregtek az események, amikor a visszavonuló német katonák teherautóval bejártak a család portájára, a disznóólból ketten-ketten kirángattak egy-egy süldő állatot. Hiába kérlelte őket a gazda szép szóval, kemény hangon, hogy ez a család téli élelmiszerszükséglete, még csak meg sem hallották. Az esemény Lacit is nagyon felháborította, felülkerekedett benne a fiatalos makacs tenni akarás, és míg a katonák az állatokat a teherautóra vonszolták, azidő alatt kinyitotta a disznóól ajtaját, és kitessékelte a még bent maradt két jószágot, hadd szaladjanak az udvaron szanaszét. Ezt az ellenállást észrevette az egyik német, azonnal fegyvert rántott, és Laci mellére szegezte. Édesanyja jajveszékelve odarohant, neki a német katonának, és odaállt a csőre töltött fegyver és Laci fia közé. - Na, most lőj, ha mersz - kiáltotta a katona arcába. A drámai jelenet a katonát is megrettentette, talán egy pillanatra eszébe jutott a saját édesanyja is, és leengedte kezében a fegyvert. - Hát ezért sírok, fiam, hogy akit a testemmel védtem meg, most apátok kitagadja a házból is. Anyai szíve akkor is állandóan sajgott, amikor fia már a fővárosban dolgozott.
A háború végével, a történelmi események alakulását, az életüket nagyban befolyásoló földosztást és egyéb sorsfordító kérdéseket a falu közössége nagy figyelemmel és aktív részvétellel kísérte. Gyakori eset volt, hogy a közéleti események alakulásának megbeszélésére, később a kisgazdagyűlések megtartására esténként egy-egy családnál gyűltek egybe, összezsúfolva 20-25 ember egy szobában. Ilyen gyűlések megtartására gyakran adott lehetőséget András édesapja is, akit a faluban nagy megbecsülés övezett. Ezeken az estéken a kisgyerekeket már ágyba parancsolták, így volt ez András esetében is. Ám a mindent tudni akaró gyermek a dunna alatt kis rést hagyva végighallgatta ezeket a gyűléseket, néha a vitákat is. Ezeknek a gyűléseknek fő mozgatórugója volt, hogy a falu lakója Kocsi Pál, 1945 után a szabadon választott új nemzetgyűlésben a Somlóvidéknek első nemzetgyűlési képviselője lett. Így szélesedett 7
András látóköre a környezetében zajló változásokat illetően, és nagy odafigyeléssel gyarapította tudását az iskolapadban is évről-évre. Mikor ötödik osztályos kitűnő bizonyítványát megkapta, nem várt jutalmat is kapott, mégpedig két hét nyaralást a Csillebérci úttörőtáborban. Határtalan volt az öröme, ő utazhat Budapestre, egyedül ő Borszörcsökről. Hát ez nem is lehet igaz! De bizony igaz volt. András fiát felültette édesapja a Devecseri vasútállomáson, 1950 nyarán a Budapest felé induló vonatra. Egyszer már utazott vonaton, de ilyen hosszú útra most indult először, és egyedül. A Budapesti Déli pályaudvaron ott várta izgatottan Laci bátyja, akivel ekkorra már megbékélt az édesapja is. Nagyon szerény ruhatárral tudta elindítani édesanyja, a szükséges rövidnadrágot, meg ami még hiányzott a nyaraláshoz, Laci testvére pótolta. András büszke volt, hogy ott lehet Budapesten bátyja mellett, Laci testvére pedig még büszkébb volt arra, hogy kisöccse jutalomból jöhetett ide nyaralni. Nagyon szép két hetet töltött a sok hasonló sorsú és származású gyermek között a kisfiú ebben a csillebérci táborban. Azonban a sors mindig tartogat meglepetést, és az a meglepetés néha keserű is lehet. Történt ugyanis, hogy a faluban a legnagyobb dologidő volt, aratás és a vele járó cséplés, masinálás. Minden parasztember ezzel volt elfoglalva. Így volt ez eddig is, amíg mindenhol nincs a termény a helyén, addig együtt dolgoznak az emberek. Az elvégzett gépi munkák után mindenütt nagy szalmakazlak magasodtak. Az egyik gazda portáján a kazal tövében játszadoztak a gyermekek, s hogyan, hogyan nem, meggyújtották a szalmát, és az egyre erősebben fújó nyári szél felkapta az égő szalmacsomót, és felrepítette a ház tetejére. Mivel már hosszabb ideje nem esett eső, a teljesen száraz fedél azonnal lángra lobbant. A szél pedig egyre csak fújt, és az égő szalmacsomókat vitte egyik házról a másikra. Ahol szalmatetős volt a ház, sorban, egymás után lángra kapott. Huszonhat ház teteje lángolt pillanatok alatt a nyári kánikulában, ott lángolt közöttük András szüleinek a háza is. Hamarosan félreverték a falu harangját, hogy vigye hírül hangjával a veszedelem hírét és hívjon segítséget. A kétségbeesett emberek azonnal megrohanták a kutakat, az egész falu rögtön az égő házak oltásába kezdett. Amilyen gyorsan csak lehetett, értesítették a tűzoltóságot. A kutak vízhozama pedig egyre gyengült, és a tűz nem akart csillapodni. Időközben megérkeztek az első tűzoltók, idővel pedig Veszprém-megye valamennyi tűzoltóegysége a helyszínen volt. Mivel a kutak szinte kimerültek, a tűzoltók összeszereltek annyi tömlőt, hogy a falutól két kilométerre folyó Csigere-patakot elérjék és onnan kísérelték meg a szivattyúkkal az oltást. Hosszú, keserves munka után, ott nyújtózkodtak az ég felé a házak tetején a megfeketedett gerendák, az egymásnak dőlt megperzselt tetőfák. A tűzvész után nem volt idő a siránkozásra, fel kell mérni, hogyan lehet a helyzetet megoldani. András szülei átköltöztek a rokonokhoz, csak az állatok maradtak a portán, ott nem történt baj, mert a pajták teteje zsindelyes volt. Hamarosan eladtak két-három növendékállatot. amiből meg tudták venni az új tetőfa anyagot és a szükséges mennyiségű tetőcserepet. Laci fiúkkal is tudatták a hírt, de meghagyták neki, hogy 8
a nyaraló András fiút ne szomorítsa a rossz hírrel. Ha szülei nem kérték volna, Laci akkor sem fájdította volna meg öccse szívét. Úgy váltak el egymástól a Déli-pályaudvaron, mintha minden rendben lenne, a fiú pedig tele élménnyel és mesélni valóval utazott hazafelé. Nagyon magabiztosnak érezte magát a vonaton egyedül, gyakorlott utazónak gondolta magát, így érkeztek meg a Veszprémi állomásra. A magabiztos gyermek, mivel az idő múltával megszomjazott, leszállt a vonatról, hogy vizet igyon az állomás peronján lévő vízcsapról. Talán maga a vízcsap is újdonságnak számított neki a táborban is, meg itt az állomáson is, hiszen falujában csak tekerős kútról nyerték az ivóvizet. Viszont az történt, hogy míg ő a szomját oltotta, a vonat elindult, és ő ott maradt a veszprémi állomáson. No, akkor eltörött a mécses, szaladt ide-oda, panaszolta a vasutasoknak, hogy ő lemaradt a vonatról, és most hogyan kerül haza? Természetesen azok megnyugtatták, és közölték vele, maradjon csak itt az állomáson, mert idővel jön egy másik vonat, ami ugyanabba az irányba megy. Így is történt, és mintha a sors szándékosan úgy alakította volna, abba a kocsiba szállt fel a szerelvényre, ahol Budapestről egy borszörcsöki fiatalember, Horvát Imre utazott hazafelé. Miután elmesélte történetét, honnan jön és hogy járt, földije is elújságolta neki a legújabb hírt falujáról. Szegény gyermek, mintha leforrázták volna, lelki szemei előtt látta kétségbeesett anyját, apját. Mi lesz most, el sem tudta képzelni. Egy kis lelkifurdalás is kínozta, hogy míg ő nyaralt Csillebércen, addig otthon milyen csapás sújtotta a családot, és ő semmiről sem tudott. A devecseri állomásról gyalog mentek Imrével haza, és már messziről látta a faluja szomorú arcát. Miután családja körében volt, meglepődve tapasztalta, hogy nincs siránkozás, hanem józanul, a helyzetet kellő belenyugvással kezelve apja teszi a dolgát, hogy minél előbb igazi tető legyen a fejük felett. Elmondták, ki hol van elszállásolva a rokonoknál, neki most az istálló egyik sarkában készítettek helyet, hogy az éjszakát ott töltse. Itt ugyanis volt egy kis priccsnek nevezett fekvő alkalmatosság, ami arra az időre szolgált, amikor egyik vagy másik tehén borjadzott és néha az éjszakába is belenyúlott az esemény. Minden zokszó nélkül elfogadta az élet diktálta szükséghelyzetet, sőt még élvezte is az állatok közelségét. Több reggelen arra ébredt, hogy a kicsi borjú nyalogatja az arcát, talán hiányzott neki a fiúcska, mert addig ő szokta megitatni. Így telt múlt az idő, aztán két és fél hónap múlva felkerült az új tetőanyag és vörös cserép a házra, és ezután hazaköltözhetett a család. A család háza külsőre megszépült, belül ugyanolyan döngölt padlózatú lakás maradt, ennyire futotta a családi kasszából. Ebben az időben még a falvak villamosítása sem történt meg mindenhol, Borszörcsökre sem vezetett még villanyvezeték. Erre az időre a nagyfiúk, Pál és László már családot alapítottak, az idősebb lány, Róza is férjhez ment, és ezzel a bevétel is csökkent. Az iskolában az utolsó osztályt végezte Teréz is, aki nagyon szeretett volna tovább tanulni, tanítónő akart lenni. A jelentkezési lapot elküldték a pápai tanítóképzőbe, ahonnan meg is érkezett az örvendetes hír, hogy felvételt nyert. Ez a hír csak Terusnak volt öröm, édesapját gondolkodóba 9
ejtette. Ha lánya nem dolgozni akar, hanem elmegy Pápára tanulni, akkor a kiadások megnövekednek, a jövedelem növekedése viszont elmarad. Hamarosan végez az általános iskolában az András gyermek is, ő is kitűnő tanuló, meg aztán fiú, mégis csak őt kellene taníttatni, és az is pénzbe kerül. Sajnos, mire az is középiskolás lenne, az édesapja már elmúlik ötven éves, és nemcsak segítője nem lesz, de előfordulhat, hogy ő meg a felesége is nehezebben bírják a munkát. Úgy gondolta, nem muszáj egy lánynak tanulni, majd olyan férjet kell neki választani, akinek jó keresete és nyugdíjas állása van. Ennyi latolgatás, töprengés után úgy határozott a családfő, hogy Teréz lánya nem mehet tovább tanulni, hanem munkát kell neki vállalni. Így lett Terus az ajka-csingeri szénbánya dolgozója, ráadásul lenn a föld alatt. Amikor csak tehette, mindig megemlítette Andrásnak, hogy őmiatta nem tanulhatott tovább. Természetesen ez azért hosszú távon nem állta meg a helyét, mert számtalan alkalom és lehetőség volt a munkahelyeken esti vagy levelező közép-és főiskolát, egyetemet elvégezni, mint ahogy sokan éltek is a lehetőséggel. Hamarosan itt a bányánál talált magának egy jóravaló bányászlegényt, és rövid idő múlva ő is férjhez ment, és otthagyta a szülői házat.
Hamarosan elsuhant három év és a legkisebb gyermek, András is elvégezte az általános iskolát. Most jött el a nagy kérdés ideje, hova menjen tanulni? Édesapja egyre úgy szőtte a gondolatait, hogy magasabb mezőgazdasági, földművelési ismereteket kellene neki megcélozni, elsajátítani és az ilyen képzést nyújtó technikumok felé terelte a gyermek érdeklődési körét. András nem nagyon lelkesedett az ilyesfajta ismeretek iránt, volt benne része elég, inkább a gépek, különféle szerkezetek érdekelték. A fiú azt mondta, hogy ő órás akar lenni, ezt mondta az iskolában az osztályfőnökének is. Világhy Ilona tanítónő nem értett egyet diákjával, és felkereste szüleit, hogy meggyőzze őket arról, ne engedjék a gyermeket órásnak tanulni, annál sokkal jobb képességgel bír, és nagyobb feladatok megoldására képes. Ebben az időszakban érlelődött meg Ajkán a középfokú oktatás lehetősége, és ez megoldást nyújtott András középiskolaválasztásában. Az ajkai gimnázium létrejötte Horváth István tanár úr nehéz és áldozatos törekvésének az eredményeként, napjainkban ünnepli a 60.-dik évfordulóját. Horváth igazgató úr mondhatni saját maga toborozta a gimnázium leendő diákjait. Végigjárta a környező települések iskoláit Városlődtől Tüskevárig, a Somló környéki településektől Ajka vonzáskörzetéig. Felmérte a jó képességű, jó eszű gyermekek létszámát, és látogatást tett az érintett családoknál. Szinte kivétel nélkül szíves vendégfogadásban volt része mindenhol, különösen azért, hogy tálcán kínálja a továbbtanulás lehetőségét. Természetesen, a jobb anyagi helyzetben lévő családoknál, eddig is megoldották a továbbtanulást, többen tanultak a falvakból Veszprémben, Pápán, Sümegen. Azonban ahol fejtörést okozott ez a szándék, ott megragadták ezt a kínálkozó lehetőséget.
10
Azonban ez a szándék 1953-ban még nem volt elég ahhoz, hogy simán be lehessen iratkozni egy középiskolába, kellett hozzá a falu tanácselnökének a nyilatkozata, hogy nem tartanak igényt a faluban a végzett tanuló munkájára. Nyilvánvaló volt, hogy az ilyesfajta eszközzel elsősorban a szülőkre próbáltak hatni - a tsz-ek megalakulásának időszakában. (Csak rajtad múlik kedves szülő, hogy akarod-e fiadat taníttatni, vagy sem…) Miután megkapta a szükséges igazolást András, ezt bemutatva lett az Ajkán létesült gimnázium első évfolyamának tanulója. Hogy milyen is volt ez a gimnázium? Téved, aki azt hiszi, hogy ez egy új, korszerű épület volt. Abban az időben még csak nagyközség volt Ajka. Az ipari üzemek, a bánya, az időközben megépült VIDEOTON, kenyérgyár egyre több embert foglalkoztatott, és rohamosan nőtt Ajka lakossága. A megnövekedett lakásigények kielégítésére elkezdődött az emeletes lakótelepi lakások építése. Egyszóval Ajka kezdett átalakulni, és megindult a városiasodás felé. A gimnázium első két párhuzamos évfolyamának a régi katolikus iskola épülete adott helyet. És ahogy az évek mentek egymás után, a község különböző helyein megüresedő épületekben kaptak helyet a következő osztályok. András vonattal járt be a gimnáziumba a többi vidéki társával együtt. Az öt kilométer hosszú utat falujától a devecseri vasútállomásig gyalog tette meg minden nap oda és vissza. Mivel rajta kívül már csak szülei voltak otthon, a napi elfoglaltságához hozzátartozott a különféle mezőgazdasági munkákba való besegítés, az állatokkal való tevékenység. Mikor ezekkel végzett, csak utána tudta elővenni a tankönyvet, elvégezni a házi feladatot, megtanulni a tananyagot a petróleumlámpa fénye mellett. Minden zokszó nélkül tett eleget ezeknek a követelményeknek napról napra. Történt egyszer, hogy az egyik órán egy ajkai diákot szólított fel felelni tanár úr, és a felálló tanuló a világ legtermészetesebb hangján kijelentette, hogy „tanár úr, nem tudtam készülni, mert nem volt nálunk villany”. És a tanár úr tudomásul vette. Andrásban felszökött az indulat, hát mit képzel ez az ajkai fruska, majd mi, vidékiek fogunk helyettük felelni, és felállva közölte: ”Tanár úr, én sem tudtam készülni, mert nálunk sem volt villany az egész faluban”. Az csak természetes volt, hogy kuncogás futott végig az osztályon, hiszen mindenki tudta, hogy sem Borszörcsökön, sem Kertán, és még több helyen még villanyvezeték sincs. A tanár úr is tudta ezt a tényt, és elégedett mosollyal fogadta ezt a kijelentést. A helyzetet szó nélkül úgy zárta le, hogy azon az órán sem vidéki, sem ajkai tanulót nem feleltetett.
Nagyon szép élményként tellett el a gimnáziumi négy év, egy életre szóló barátságok születtek. Nagy eseménynek számított 1957 májusában Ajkán is az első középiskolai ballagás, ahol a búcsúzó diákok a község több utcáját végigjárták. Nagy élmény volt ez András családjában is, a gyerekek közül ő volt az első, aki érettségi vizsgát tett. Azonban a fiú gondolkodása sokat változott, és ismerve a kor változásait is, úgy gondolta, agrármérnöknek szeretne tanulni Keszthelyen. Apjának megint nagy fejtörést okozott ez a 11
kérés, ugyanis ekkor már csak az a jövedelmük volt, amit a TSZ-ben kapott. Elbeszélgetett fiával és közösen megállapodtak abban, hogy mivel nagyon nehézkesen lenne megoldható a felsőbb iskola elvégzése anyagi szempontból, inkább szakmát tanul az ajkai szakmunkásképző intézetben. András a villanyszerelő szakmunkás képzést választotta, és kezdte meg ilyen irányú tanulmányait. A szakmunkásképzés elméleti része az intézményben történt, a szakmai gyakorlatra pedig az erőművel kötött megállapodást az intézmény.
Hamarosan megszületett az érettségi bizonyítvány mellé a
villanyszerelői szakmunkás bizonyítvány is. Ezzel egy időben felvették az Ajkai Hőrőműbe villanyszerelőnek. Az első munkahelye nagyon kedvére való volt, a sok fiatal mellett régi szakemberek is voltak, akiktől nagyon sok tapasztalatot lehetett szerezni. Erre az időszakra esik az Ajka II. erőmű bővítése, melynek kapcsán szintén rengeteg új szakmai ismeret szerzett. A termelőszövetkezetek létesítésének szervező munkájában az erőmű is hatékony részt vállalt, ugyanis felajánlotta szakmai patronálást a megalakuló csoportoknak. Ilyen hatékony segítséget jelentett az erőmű részéről a villany bevezetése például. Kamond, Kerta községekbe. Ez a segítség kiterjedt a villamos gépek karbantartására, ellenőrzésére is. Ezekbe a tevékenységekbe főleg a fiatal, frissen végzett villanyszerelőket vonták be, és ezek között volt András is. Szívvel-lélekkel végezte ezt a munkát, hiszen ő a saját bőrén érezte annak fontosságát. Borszörcsökön is megtörtént a falu villamosítása és András szüleinek a házában is felvillant a villanyégő. Ez az esemény két szempontból is örömteli volt, egyrészt mert a villanyszerelői munkákat András végezte, másrészt a szükséges költséget pedig a Budapesten élő Laci testvére állta, a korosodó szülőknek nem okozva anyagi megterhelést. Még egy aprócska örömet szerzett apjának a fiú, a fizetéséből vásárolt neki egy világvevő rádiót. (Egy mai fiatal megmosolyogja az ilyen élményeket, egyre kevesebben vannak, akik ezt az érzést átélték.)
András már a gimnáziumi évek alatt megismerkedett a nála három évvel fiatalabb kislánnyal, akivel elhatározták, hogy összeházasodnak. A kislány egy bódéi bányász családnak egyszem gyermeke volt. Mindkét család kicsit korainak tartotta a házasságkötést, de ennek ellenére nem gördítettek eléje akadályt. András édesapja - mint a legtöbb parasztember, nem bánta volna, ha kicsit vagyonosabb menyecske kerül a családba, és az ebbéli kívánságát meg is jegyezte a háztűznézőbe ellátogató lányos szülőknek ily szavakkal: ”Lenne ennek a gyereknek más is, akinek dombja is van” - (valószínű itt a Somló hegy oldalában elterülő szőlőbirtokra gondolt). A kislány apja amúgy is nagyon jámbor ember volt, szinte meg se hallotta ezt a nem éppen kedvére való célzást. A fiatalok - 18 és 21 évesen - 1960 decemberében házasságot kötöttek, és az újdonsült asszonyka szüleinek házában kezdték meg közös életüket.
12
András hamarosan -1961-ben- megkapta a behívóját, és Börgöndtre, légvédelmi rakétás kiképző alakulathoz vonult be tényleges katonai szolgálatra. A fiatal fiúkat nagyon meglepte az állandó riadókészültség. Erre az időre tehető ugyanis az 1958-ban kezdődő berlini válság végállomása, a berlini fal felállítása, továbbá érezhető volt az Egyesült Államok és a Szovjetunió közti ellenséges viszony is. Mikor Andrást behívták katonának felesége már az első gyermeküket várta, így nem mert munkát vállalni, a honvédségnél azonban felhívták a figyelmét arra, hogy jogosultak segély folyósításának igénybevételére. A helyi tanács illetékes szerve helyszíni szemle alkalmával úgy ítélte meg, hogy az asszonyka és a már megszületett gyermek ellátásáról köteles gondoskodni a bányász nagypapa. Tehát nem tartották jogosnak, hogy András családja havi 300 Ft segélybe részesüljön 1962-ben! A katonai kiképzés után ezredműszerészként szolgált a honi légvédelmi egységeknél. A sok új ismeret, és megszerzett tapasztalat egyre jobban inspirálta András szakmai érdeklődését. Egyre jobban érdekelte a megjelenő szakmai kiadások, folyóiratok tartalma, amit csak lehetett, minden szakirodalmat megvásárolt. Szinte hobbijává vált a rádiók, háztartási gépek, egyáltalán minden villamos berendezés működésének megismerése, annak javítása. Legyen itt erre az alábbi eset. Történt az egyik szolgálati helyen, hogy meghibásodott a légvédelmi irányító rendszer, ami azt jelentette volna, amennyiben használhatatlan, ki kell venni a harckészültségből. A javításhoz orosz szerelőket kellett volna igénybe venni. András és Vintner László barátja úgy ítélték meg, hogy képesek arra, hogy a meghibásodás okát el tudják hárítani, illetve a javítást el tudják végezni. Úgy határoztak, hogy éjjel, és engedély nélkül bennmaradnak a kabinokban, és hozzáfogtak a hiba elhárításához. Az önként vállalt feladatnak az lett az eredménye, hogy a rendszer működőképessé vált. Elégedetten jelentették feletteseiknek az eredményes munkavégzést, azonban az első reakció nem olyan volt, amire számítottak. Feletteseik megrótták őket, amiért engedély nélkül fogtak a munkához, és azonnal büntetést helyeztek kilátásba, mert úgy ítélték meg, hogy hatalmas bajt is okozhattak volna. Mivel a harckészültség biztosítása végül is megoldódott, felülbírálták előzetes véleményüket és a büntetést jutalomszabadsággá változtatták. A katonaidő leteltével András továbbra is az erőmű dolgozója lett, karbantartó szerelő, később üzemszerelő, műszerész beosztásokban. Időközben a munkahelyen indított tanfolyamokon kitűnő eredménnyel sorban szerezte a szakmai fokozatokat. Elvégezte az ív-és lánghegesztő tanfolyamot is, amelyet szakmásított is. Időközben beiratkozott a Veszprémi Villamosipari Technikumba, ahol erősáramú villamosipari technikus képesítést szerzett. Az idő múlásával a fiatalok szerettek volna még egy gyermeket vállalni, ezért szándékukban állt a szülők beleegyezésével a házat egy szobával és egy fürdőszobával bővíteni. Azonban a timföldgyár légvonalban 300-400 méterre volt az utcától és a szálló por miatt nagyon szennyezett volt a terület. Éppen ezért építési tilalmat rendeltek el kb. az utca 50%-ára. Ugyan az erőmű minden lakásigényt ki tudott elégíteni, sőt 13
kifejezetten felkínálták a lehetőséget, de Andrásék úgy gondolták, hogy építkezni szeretnének, ugyanis az asszonyka édesapja kőműves volt. A nagyszülők vásároltak egy területet a településen, távol a gyártól, ami ideális környezet volt. Csak az építkezéshez szükséges pénz nem akart szaporodni. Abban az időben az ajkai iparmedencében az egyik leggyengébben fizető munkahely volt az erőmű. Viszont most is adódott egy újabb lehetőség. Ugyanis megkezdődtek az új timföldgyár bővítési munkálatai. Az építkezéshez vagonszám érkezett az építőanyag, a kavics és a homok. A vasúti szerelvények érkezését kb. 50 méterre lehetett látni a házból. Amikor András otthon volt, nem a munkahelyén, ment ő is vagonokból kilapátolni a kavicsot és a homokot. Nagyon sok embernek adott ez a munkalehetőség egy kis jövedelem-kiegészítést. A vagonrakás nehéz fizikai munka volt, nem beszélve arról, ha olyan ember végezte, aki mellette három műszakban dolgozott. Néha balesetek is előfordultak. Egy alkalommal a nem kellően kibiztosított vagonajtó lecsapódott és András fejére esett. Csak a csodával határos dolog volt, hogy nem lett nagyobb baja, mint két foga törött ki. Ha erről a dologról bárhol említést tett, mindig hozzátette, „látszik, milyen keményfejű ember vagyok”. Lassacskán ebből a munkából összegyűlt egy kis összeg, hogy komolyabban foglalkozzanak az építkezéssel. Elkészítették a tervrajzot, és elvállaltak közösen egy, a bánya által meghirdetett épület bontását, amibe munkatársai voltak segítségére. Az így nyert építőanyag, meg az összegyűlt pénz már elég volt ahhoz, hogy az építkezést el lehessen kezdeni. Hamarosan értesítést kapott András a Hadkiegészítő Parancsnokságon megtartott összehíváson, hogy tartalékos tiszti iskola elvégzésére ismét be kell vonulnia, és elrendelték az ehhez szükséges személyi iratok beszerzését. András felkereste a szükséges erkölcsi bizonyítvány beszerzése ügyében a helyi illetékességet, aki büntetőbíró volt. Mikor András megjelent nála a hivatalban, jó ideig várakoztatta, mint akinek halaszthatatlan intéznivalója van, közben szinte utasította a fiatalembert, hogy csukja be az ajtót, kis idő múlva, nyissa ki az ablakot, majd, hogy menjen át a postára és hozzon neki egy meghatározott nevű űrlapot. Andrást már zavarta, hogy nem elég, hogy itt várakoztatja, s még utasításokat is ad. Azt mondta az úrnak, hogy ez az ő hivatala, itt neki kell az igényei szerint kinyitni vagy becsukni az ablakot, ő elmondta, hogy miért jött ide, és nem küldönc, hanem arra vár, hogy az ügye elintéződjön. No, erre aztán a büntetőbíró úr fölugrott a székéből, megragadta András öltönyének gallérját és rántott rajta egyet. A fiatalemberben azonnal felvillant a kép, mikor azon a régi esküvőn unokatestvérének az öltönyét is így ragadta meg egy idegen katona, vagy amikor apja elmesélése szerint a hadifogságban alázta meg egy orosz tiszt, és egyik sem hagyta magát, mindegyik kiállt a saját emberi méltósága mellett. Hát ő sem hagyja magát a saját hazájában, békeidőben senkinek megalázni, és nekilökte a bíró urat az ajtónak. A zajra bejött két rendőr, és várták, hogy szükség van e rájuk.
14
- Megmutatom magának, hogy nem lesz magából tiszt soha az életben, - hangzott a fenyegetés a dülöngő emberből. - Nincs magának akkora hatalma, hogy ezt megakadályozza, felelte rá András. A felháborodott ember az írógépéhez ült, és egy jegyzőkönyvet írt, aminek az volt a tartalma, hogy nevezett személy őt bántalmazta. - Írja alá, utasította Andrást. András elolvasta és azt válaszolta. - Aláírom, ha azt is beleírja, hogy először ön rázott meg a galléromnál fogva, különben nem. Természetesen nem lett aláírt jegyzőkönyv. Ilyen viharos jelenet után váltak el egymástól. Ennek az esetnek annyi következménye lett, hogy amikor a legközelebbi béremelés volt a vállalatnál, Andrást hívatta az igazgató. Közölte vele, hogy van itt egy levél X. úrtól, amire neki reagálni kell, bár ismeri az illető hírhedt modorát. Meghallgatta András elbeszélését is az esetről, és megértette álláspontját. Végül mondta, hogy úgy határozott, hogy a tervezett fizetésemelésnek most csak az 50%-át hagyja jóvá. Meg kell említeni, hogy mindezek ellenére hamarosan bevonult András a híradós tiszti kiképzésre. Erre az időre tehető az 1968-as Csehszlovák események alakulása, amikor a magyar honvédelmi miniszter elrendelte a légierő és a kijelölt légvédelmi alakulatok készenlétbe helyezését, valamint egyes alakulatok bevetésre is kerültek, és elfoglalták a Csehszlovákiában lévő magyar területeket. Ennek előzménye az volt, hogy Kádár és Dubcek elvtársak tárgyalásai nem vezettek eredményre. Erre az időre esik, hogy András elvégezte a Veszprémi Villamosipari Technikumot, mellyel villamostechnikusi képesítést kapott. Munkahelyén egy lépcsővel feljebb lépett, és elektrikusi munkakörbe került. Még egy jelentős esemény történt ez időben, megszületett a kis család második gyermeke, a kis András. Közben tervezték a házépítést is, és a család úgy ítélte meg, hogy az építkezéshez kölcsön igénybevétele is szükséges. András először a munkahelyén kért munkahelyi kölcsönt. A vállalat hozzá is járult volna, hogy a szükséges összeget megkapja, azzal a feltétellel, hogy elektrikusi munkakörét visszaminősítik üzemszerelői munkakörre. Ez az ajánlat ezzel a kitétellel sértette András szakmai egzisztenciáját és büszkeségét, ugyanis erre az időre már elismert szakembernek tartották. Hosszas latolgatás és érdeklődés után úgy döntött, hogy megválik kedves munkahelyétől, amit szakmai bölcsőjének tekintett, és máshol vállal munkát. Mindegyik munkahelyen, amelyiket felkeresett, magasabb fizetést ajánlottak, végül az új Timföldgyárat szerelő VBKM VÁV Gyára ajánlatát fogadta el, lényegesen magasabb fizetéssel, egyműszakos munkahellyel. Ezen a munkahelyen a gyár villamos szerelése kapcsán megint rengeteg új, modern technikai ismeret birtokába jutott. Élvezte ezt az új munkahelyet és az újabb szakmai kihívást.
15
Rövid idő elteltével a munkáltató belső munkaerő-átszervezése következtében Andrást bízták meg az ajkai kirendeltség vezetésével. Az új gyárrész átadásakor a Nehézipar Kiváló Dolgozója elismeréssel jutalmazták szakmai felkészültségét és teljesítményét.
Megbízása arra is kiterjedt, hogy más vidéki
nagyberuházásokon, ahol a VÁV dolgozott, vezényelje le a szakmai munkák elvégzését. Ilyen munkák voltak: a kabhegyi adó rekonstrukciója, a Szombathelyi Faárugyár részterületének felújítása, a Körmendi Fürésztelep felújítása és a Dunaújvárosí Papírgyár villamos szerelése. Ezen az utóbbi területen 150-160 ember munkáját szervezte, irányította. A Dunaújvárosi Vasmű energiaellátás szerelésénél 50 lengyel szakember is dolgozott. Ebben az időben zajlottak Lengyelországban a szolidaritási mozgalom eseményei és a rendszerváltás előzményei. A lengyel munkások ezt az egységes hangulatot sugározták hazájuk iránti elkötelezettséggel és egymás iránti összetartozással. (Ezt az öntudatot oly mértékben érezték sajátjuknak, hogy a lengyel szolidaritási sztrájk idején ők Magyarországon is sztrájkolni akartak.) A legendás lengyel-magyar barátságot igazolja az a tény is, hogy András munkatársi kapcsolatai révén több lengyel vezetővel és munkással került jó baráti kapcsolatba.
Ez a szép szakmai kihívás, feladat végzése a család részére hosszútávon nem volt ideális, ugyanis csak hétvégeken , de volt olyan eset, amikor csak pár órára volt együtt a család. Ezt az időszakot csak úgy lehetett áthidalni, hogy az otthonmaradók is nagyobb terhet vállaltak. Az első gyermek már iskolába járt, a kisfiú pedig még egészen kicsi volt. Az asszonyka egyedüli segítője édesanyja volt. András úgy érezte, fel kell adni a vidéki munkahelyet, és az Ajkai Szénbányák Padragi Bányaüzeménél helyezkedett el 1981-ben. A bánya egy teljesen más világ volt, mint eddigi munkahelyei. Ez nem csak a rosszabb és veszélyesebb munkakörülményeket jelentette, hanem a bánya technikai felszereltsége is elmaradt az előző nagyberuházásokon megismert korszerű létesítmények mögött. Bár addig még bányában sem járt, szinte napról-napra teljesen átlátta annak működési mechanizmusát, ebben szakmai felkészültsége segítette. Elsőként szerelő brigádba került, fél év elteltével csoportvezetői munkakörrel bízták meg, egy év múlva pedig egészen nyugdíjazásáig, mint földalatti villamos művezető végezte a villamos felügyeleleti tevékenységét. . Miután megismerte a bánya világát, felismerte annak hiányosságait is. Szakmai felkészültsége állandóan arra inspirálta, hogyan lehet a munkahelyi körülmények hatékonyságát javítani. Felismerte, hogy a villamos balesetek nagy része szabálytalan munkavégzés következménye. Ilyen eset pl. hogy a kis javítási munkák elvégzéséhez nem volt megoldás arra, hogy csak az adott területet áramtalanítsák, hanem az egész egységet kellett volna, ami a termelést akadályozta... Ezekre az esetekre olyan megoldásokat alakított ki, amelyek lehetővé tették a biztonságos munkavégzést. Ezeket az
16
áramtalanítási megoldásokat elővájásoknál, vízbetöréseknél, feltárásoknál, hibakereséseknél sikeresen alkalmazták is. A bányában a termelő munkahelyeken többet tudtak termelni, mint amennyit a berendezés el tudott szállítani. Ez a túlterhelés lefulladást, leállást, meghibásodást eredményezett. A szállító rendszerre felhalmozódott szenet kézi erővel kellett eltávolítani, ami jelentős idő és termelés kiesést okozott. Nagyobb volt a baj akkor, ha a túlterhelés miatt a szállítószalag motorja hibásodott meg, égett le, ez ugyanis a termeléskiesésen kívül lényeges javítási költséget is eredményezett. Andrást egyre inkább foglalkoztatta ennek a problémás helyzetnek a megoldása, és hamarosan kialakította elképzelését, melyet megosztott egyik munkatársával is. A sok kísérletezés eredményeként kis költségráfordítással, egyszerűen kivitelezhető és beépíthető készüléket fejlesztettek ki, elsősorban a földalatti villamosmeghajtású berendezések szabályozására, ill. túlterhelések megelőzésére. A megoldást az Ajkai Bányaüzemnél újítási javaslatként bejegyezték és az eredményes üzemi kísérletek után több frontfejtésnél beépítették. Egyben műszaki vezérigazgatói javaslat született, hogy minél szélesebb körben alkalmazzák ezt a megoldást. Mivel a Veszprémi Szénbányák nem éltek azzal a lehetőséggel, hogy a bevezetett újítást szabadalmaztassák, az újítók a jogot visszakérték és saját maguk indították el a folyamatot 1989 július 12én. A Szabadalmi Okirat dátuma 1999.augusztus 30. Több mint tíz év telt el, míg az újításból szabadalom lett. Az alábbi idézet Zombory László írása a szabadalom értékeléséről: “A találmányt, melyet elbírálóként egy kilépett kollégámtól “örököltem”, elsősorban azért választottam, mert a megoldásnak komoly jelentőséget tulajdonítok. Nagyon fontos szerepe lehet nagy értékű gépsorok gyakori üzemzavarának elhárításában, egész üzemek folyamatos és biztonságos működésének biztosításában. Ezért jelentős értéke van gazdasági szempontból is. A választásom másik oka, hogy a feltalálók magyarok. Tipikusan olyan találmány ez, amelynek tehetséges és megszállott feltalálói ízig-vérig műszaki beállítottságúak, viszont az iparjogvédelem buktatóival szemben nem voltak kellően felvértezve. Félő volt, hogy a találmány érdemtelenül a szabadalmi engedélyezés futószalagszerű folyamatának egyik ritkán, de előforduló - áldozatává válik. Ennek megakadályozására több lehetőség felkutatásával próbálkoztam.
Végül
az
a
megoldás
vezetett
eredményre,
hogy
felvettem
a
személyes
kontaktust magukkal a feltalálókkal, és a törvényes keretek között a tőlem telhető összes módot megkeresve igyekeztem egyengetni a találmány – most már szabadalom- útját. Örömmel tapasztalom azt, hogy a találmányt megvalósították, a szabadalmi kiállítások rendszeres szereplőjévé vált, és főleg azt, hogy a feltalálók évről-évre a továbbfejlesztés újabb és újabb eredményével jelennek meg. “ 17
András és munkatársa három alkalommal szerepelt a találmánnyal Nemzetközi Kiállításokon: 1996-ban, 2000-ben és 2002-ben, ahol mindig elnyerték a GENIUS Díjat. A most 75. évében lévő András alapító tagja a Feltalálók Egyesületének a mai napig. András életútját végigkísérte az a családjától kapott örökség, amely becsületből, erős akaratból és önbecsülésből, szakmai alázatból, emberek iránti tiszteletből, és segítő szándékból áll. Ezzel az örökséggel felruházva soha nem került olyan helyzetbe, hogy érdemtelenül kelljen meghajolni bárki előtt. Most, a 75. évében járva is egyenes derékkal és emelt fővel teszi a dolgát. Poór Andrásné
az érettségi tablóképen
András szülőfaluja utcáján
idős szülei 18
az egyik nemzetközi kiállításon
a készülék alkalmazásával a bányában 19
20
21
