Ez a regény a képzelet műve. A nevek, a jellemek, a helyszínek és az események kizárólag az író képzeletében léteznek, ha mégis valósak, csak az író

Ez a regény a képzelet műve. A nevek, a jellemek, a helyszínek és az események kizárólag az író képzeletében léteznek, ha mégis valósak, csak az író fiktív ábrázolásában jelennek meg.

HERMAN WOUK

REMÉNY 2. KÖTET

A mil eredeti címe: THE HOPE Copyright © 1993 by Herman Wouk Fordította: Tótisz András Hungarian edition and translation copyright © 1994 by ÚJ ESÉLY KIADÓ KFT. Első kiadás A LITTLE, BROWN & COMPANY New York 1993 decemberi kiadása alapján készült. All rights reserved! /Minden jpg fenntartva! A könyv bármelyik részének sokszorosítása, akár elektronikus, akár mechanikus módon, beleértve bármilyen információ tároló- és visszakereső rendszert a kiadó írásos engedélye nélkül tilos, kivéve a sajtóértékelés céljára idézett rövid részleteket! Kereskedemi és Könyvterjesztő Kft 1072 Budapest, Akácfa u. 24, Telefon/Fax: 269-6768,269-6769 Hungary ISBN 963 7828 20 6 ö ISBN 963 7828 22 2 Felelős kiadó: Varga László ügyvezető igazgató Főszerkesztő: Varga Lászlóné Felelős szerkesztő: Dr. Szigethy Ágnes Szerkesztette: Loósz Vera Műszaki vezető: Szentiványi András Művészeti vezető: Szendrei Tibor

Szedés, tipográfia: ESÉLY Kiadó Kft. Nyomta és kötötte: Alföldi Nyomda Rt. Debrecen Felelős vezető: György Géza vezérigazgató A nyomdai megrendelés törzsszáma: 4581.66-14-2 III. rész Amerikai küldetések 1 Első fejezet Emily levelei A szuezi kudarc után Anglia és Franciaország nem rúghatott komolyan labdába a Közel-Keleten, Izraelt pedig megbélyegezte, hogy együttműködött velük az imperializmus utolsó sikertelen próbálkozásában Nasszer ezredes ezzel szemben fürdött a dicsőségben, mint aki legyőzte az óriást. Hisz nem ő dacolt a két gyarmati nagyhatalommal, szerezte meg a Szuezi csatornát, vészelte át a vihart és törte meg mindkettőjüket? Nasszer önmagától eltelve összetákolta Szíria és Egyiptom konföderációját, az úgynevezett Egyesült Arab Köztársaságot, kijelentve, ez csak az első lépés afelé, hogy létrehozza az irányítása alatt álló arab nemzetek hatalmas tömbjét. Az amerikaiak természetesen körüludvarolták, ő pedig ügyesen kacérkodott mindkét nagyhatalommal, miközben egyiknek sem kötelezte el magát. Elfogadta az amerikai gazdasági segítséget, az oroszoktól pedig a töménytelen új fegyvert. Izraelnek ismét szembe kellett néznie a katonai utánpótlás kényszerítő problémájával Némely amerikai szakértő szerint Izrael „hadtörténelmi győzelmével” új elemet hozott a térségbe, lehetséges ellensúlyt arra azesetre, ha Nasszer a szovjetek felé hajlana. Mégis, lassan nyert csak teret a gondolat, hogy egymillió zsidót használjanak akár diplomáciai, akár katonai ellensúlyként nyolcvanmillió arab hőse ellen. A külügyminisztérium és a Pentagon nagyjából tartotta magát a régi angol Közel-Kelet politikához, miszerint jó viszonyt kell ápolni az arabokkal. Az angolok vonakodva szállították a muníciót Izraelnek, és szigorúan csak készpénzért. Franciaország pedig mély politikai válságban volt, és számolni kellett azzal, hogy előbb vagy utóbb ez a forrás is elapad. Két, ilyen problémákkal teli év után, Zev Barak immár magasrangú páncélos parancsnokként írt Christian Cunninghamnek. A magánvéleményét kérte, miszerint lehetséges-e változás az amerikai politikában. Számíthatnak-e arra, hogy Amerika tankokat ad el Izraelnek. A Cl A-s lassan válaszolt. Amikor levele végre megérkezett, és Barak kinyitotta a vastag borítékot, Cunningham gépelt válasza mellől, Emily kézírásával telerótt sárga, vonalazott papírlap hullott ki belőle. Zev előbb a lány levelét olvasta el. Mosolyogva csóválta fejét.

Foxdale School Middleburg, VA 1958. szept. 15. Kedves Villámló Farkas! Szia! Egy hanga múltból! Nem vagyok az a fajta, aki felbontja más levelét, mégis olyan jellege volt a dolognak, amikor becsempésztem kis cédulámat apám borítékjába. Rám bízta, hogy adjam postára, de rosszul ragasztotta le. Nem tudtam ellenállni a kísértésnek és kinyitottam – természetesen nem olvastam el – s gyorsan lefirkantottam ezeket a meggondolatlan és kétség kívül butus sorokat. Egyszerűen kénytelen voltam. Több mintegy éve kínoz a vágy, hogy írjak. Azt hittem felrobbanok tehetetlen mérgemben, mihelyt megtudtam, hogy elkerültük egymást, amikor a háború után Jack Smith-szel nálunk jártál. Az a helyzet, sejtelmen sincs, vajon Nakhama olvas-e angolul, bár alig beszél tíz szót ezen a nyelven. A feleséged helyében én pokoli kíváncsi lennék, kitől kapsz Amerikából levelet nőies kézírással címezve. Rég eszembe juthatott volna, hogy Apa levélpapírját és borítékját használjam, és géppel írjam a címzést, de mint mondtam, nem igazán vagyok az a fajta, aki ilyet csinál. Eszembe sem jutott. így aztán, ha Nakhama nyitja ki a levelet (amiben azért kételkedek), és megtalálja ezt a cédulát Apa makulátlanul gépelt oldalai között, bajban leszel. De nem nagyon. Nekem viszont igazán nagy baj, hogy ennyire el vagyok vágva tőled. így hát vállalom a kockázatot. Ha kellemetlen helyzetbe hozlak, röviden szúrj le, vagy ügyet se vess rám, és megértem. Várni fogok! Várok, amíg el nem jössz ismét, vagy útjaink nem találkoznak újra Európában, vagy ki tudja akár Madagaszkárban. Mert találkozni fogunk. És mit írjak neked most, hogy a bún útjára léptem? Ami a tollamra kívánkozik. Sivár életemben az elmúlt néhány évben egyetlen jelentős esemény történt, Farkas Mon vieux – egyetlen egy – az, hogy megcsókoltál a Dávid Király Hotel sivár szobájában. Azelőtt csak úgy éltem a világban, és egy kicsit bolondultam egy izraeli katonatisztért, akit tizenkét éves koromban ismertem meg. De azóta, hogy a „Jotze dofen”-ed voltam, (jól írtam?) ez az emlék tartja bennem a lelket. Egyikünk sem tehet ellene semmit. Milyen jól tudom! Ha belegondolok, talán többet is tettél mint sejted, kiutat kínáltál ebből a zsákutcából. Mit szólsz hozzá, Jack Smith őrnagy udvarol nekem. De mondhatjuk úgy is, hogy a gavallérom, teszi a szépet. Gondolj bármit, csak azt, hogy járok vele. Senkivel nem jártam, leszámítva az öreg Hirosimát, aki mellesleg továbbra is hosszú, gyönyörű, francia leveleket ír nekem, és szép verseket is küld. (Bár most egy másik költővel él együtt, egy trinidadi indiánnal, aki szerintem az utódom. Modern idők!) Szívesen levelezek vele, André elragadó, mulatságos, ha olyan kedve van, rettenetesen sokat tud az irodalomról, és a maga módján még mindig szeret. Jó érzés, ha szeretik az embert. Remélem, egyetértesz. Igen valószínűtlen, hogy valaha is megismerkedtem volna Smith őrnaggyal ha nem szállítod házhoz, hogy úgy mondjam. Soha nem találkoztam a bátyjával, aki a közelben él. Jack mindössze néhány hétig lakott nála, aztán Arlingtonba költözött a tisztiszállásra, de hála neked, megpillantotta azt

a képet az előcsarnokban, amit Hester Laroche festett rólam (Hester hosszú időn keresztül szűziesen szenvedélyes barátnőm volt), és arra a lányra emlékeztette, aki úgy otthagyta. Azóta is meglehetősen kimérten és finoman udvarol. Azt hiszem az a lány, aki otthagyta, hosszú időre elvette a kedvét a romantikától. Nem olyan tutyi-mutyi mint Hirosima, de nagyon szégyenlős a lányokkal, ami annál is különösebb, mert Apa szerint a hadseregben valóságos rakétának tekintik. Nem vagyok képes szeretni Jacket, bármilyen kedves és férfias is. Remek partner koncertre, színházba járni, teniszezni, lovagolni egyszerűen óriási, még jól is táncol. Azelőtt soha nem táncoltam sokat. Keveset randevúzok. A legtöbb férfi csak terhére van az embernek. Ami kettőnket illeti, mondhatom, az egész alapjában értelmetlen, de amennyire csak tudtam igyekeztem megfejteni a rejtvényt. Az egész nyilvánvalóan egyoldalú, bennem mégis él valami különös érzés, talán csak a vágy, hogy nem mindig lesz így. Te vagy az első izraeli akit megismertem. Levelezel Apával és biztos vagyok benne, hogy mostanra kiismerted magad rajta. Egyszerre Jekyll és Hyde. Kemény, ragyogó hírszerző, földhözragadtan gyakorlatias, végtelenül szkeptikus, gyanakvó, cinikus és a mániája a Szovjetunió. De emellett olyan ember, akinek vallásos víziói vannak, s akit emiatt jó néhányan flúgosnak tartanak, annyira fundamentalisták múlt századiak az eszméi. Az összehasonlító vallás professzorom „chialis-mur'-nak nevezte az ilyet. Ez a korai kereszténység időszakában elterjedt hit azt tanította, hogy Krisztus ezeréves földi uralma Krisztus második eljövetele után, a világ vége előtt várható. Apám úgy véli, az Új Korban élünk, és a zsidók visszatérése a Szentföldre a Jel, a Remény. Teljesen misztikus számára, ahogy a zsidók Auschwitz hamvaiból kiemelkedve Jeruzsálembe vonultak, mint Yoshua újjászületett harcosai. Nincs a történelemben semmi ehhez hasonló, nincs benne semmi természetes, úgy véli vallásos fordulat ez a világ ügyeiben az atomkorban. A hírszerző jelentéseibe persze nem írja bele ezeket az eszméit, de ez ő. Ezt hallom azóta, hogy Izrael megalakult. És te ott voltál a szentjánosbogarak híres éjszakáján, igaz Pasternak őrnagy is, de én csak téged láttalak a behajlított karoddal, és körülölelt apám vízióinak minden dicsőséges ragyogása. Pedig akkor még egy szót sem szóltál. Aztán be szélgettél vele az asztalnál, és később, amikor társalogtunk odakint a teraszon – még ma is le tudnám írni szóról szóra –, horogra akadtam, pontosabban eltalált Kupidó nyila Egy szegény, vékonyka, nagyszájú, tizenkét éves lánykát És, hogy mit akarok tőled? Csak levelezni, Oké? Hiszel nekem? Hester Laroche az egyetem után visszament Oregonba, hozzáment egy helyi bankár fiához, és már két gyereke van, de még mindig hetente írunk egymásnak, néha többször is. Én vagyok a titkos élete, miközben éli azt az életet, amelyet a szülővárosában elvárnak tőle, és amelyet nagyjából-egészében élvez is. Nem sok szó esik bennük Mahlerről vagy Laura Ridingről vagy John Donne-ről, pedig egykor hangosan olvasgattunk fel egymásnak Donne-t Micsoda édes mennydörgés! Plutarkoszról sem, akitegyszerre fedeztünk fel magunknak, hogy milyen végtelenül mély, bölcs és szórakoztató. Apróságokról írunk: ruhákról, főzésről, időjárásról, a kertben nyíló virágokról. Bájos, Egész nap jő kedvem lesz, ha levelet kapok Hestertől. Megpróbálhatjuk ezt, Farkas? Ugye nincs benne semmi ártalmas? Talán neked nincs mondandód a számomra, de én majd meghalok, hogy írjak neked. Jack Smith-szel valószínűleg sehova nem vezet a

kapcsolatom, de tudom, hogy előbb vagy utóbb azt teszem, amit Hester. Találok valami fickót, aki megfelel. De nem nagyon siettetem. Szeretem a lányokat itt Foxdale-ben, szívesen dolgozok velük, Elbűvölő hely, Ha válaszolsz, és levelezni kezdünk, elmesélem Most csak tudni akarom, hogy ott vagy-e? Mert én itt vagyok Szeretettel: Emily Cunningham Ugyanaz a sietős, szinte függőleges írás, a t-k áthúzatlanul, a betűk csúszkálnak, mégis jól olvashatók nagyvonalúan kunkorodó hurokjaikkal. A lány állítását, hogy az a csók a hotelszobában vízválasztó volt az életében, meghatónak, kicsit nevetségesnek, kicsit szomorúnak is találta. Mostanában már nemigen jutott eszébe a lány, bár teljesen soha nem felejtette el Másfél év telt el a hadsereg intenzív átszervezésével, a Sínai hadjárat tanulságain alapuló hadgyakorlatokat családi ügyekkel. Nagyobb lakásba kellett költözni, a gyerekek betegek voltak, iskolába íratták őket, Nakhamának volt egy sikertelen terhessége, Michael zűrös viszonya még mindig tartotta hitetlen Lénával. Aztán ott voltak a határincidensek és az Izrael napjait kitöltő belpolitikai botrányok. A KADES időszakának furcsa hangulata, eseményei halványodni kezdtek. – Mi olyan mulatságos, Abba? – Noah kukucskált be a pici hátsó szobába, amit Barak dolgozószobaként használt, és látta, hogy apja mosolyog. – Ó, semmi. Mulatságos levelet kaptam egy amerikai barátomtól. –Akkor még egy ok az örömre. Fölvettek a Reáléba. Zev felugrott, magához ölelte fiát, aki jó egy lábnyit nőtt bar michvahja óta, és a bajusza is sarjadt. Az arca is kezdett megváltozni. Nakhama ovális, lágy vonásain keresztül kezdett kiütközni a Berkowitz csontozat, a hosszúkás áll, mélyülő szemgödör. A barna szempár bölcsebbnek tűnt, és újfajta, kamaszkori szégyenlősség sugárzott belőle. A haifai katonai középiskola a legjobb volt Izraelben, a katonai elit előszobája. – Ma mondták az iskolában. Büszke vagy rám? – Noah még mindig felnézett apjára, bár Barak sejtette, ha így nő tovább, egy éven belül egyforma magasak lesznek. A fiú arca ragyogott. – Nem is lehetnék büszkébb. – Miután Noah távozott, Barak visszaült íróasztala mellé, és Cunningham válaszát tanulmányozta. Nem volt valami bátorító. Az amerikai politika most megbékélést hirdet a Szovjetunióval, és az arabok a gyenge láncszem ebben a politikában, írta. Olyannyira, hogy az illetékesek minden lépéstől tartanak, amely megbánthatja őket. Ennél a résznél Cunningham hosszasan idézte John Smith őrnagyot, aki most a vezérkarban dolgozott. Smith sem zsidóbarát, sem zsidó ellenes, írta a CIA-s, és józanul ítéli meg Nasszert. Karizmatikus kalandornak tartja, aki egyszerűen szerencsésen lovagolt meg egy politikai hullámot. De Izraelről – írta Cunningham – az a véleménye, hogy: „Apró szálka az arab világ testében, amely politikai gennyet okoz, és néhány évi gyulladásos

fájdalom után ki kell venni.” Ez az álláspont uralkodik a Pentagonban is, Izraelt mindössze múló, történelmi balesetnek tekintik a Közel-Keleten, amely a náci mészárlások miatti közhangulatnak és Truman elnök zsidóbarátságának köszönheti létét. Amikor közbevetem, hogy a zsidóság maga is történelmi baleset, amely háromezer éve tart, és nem alkalmazható rá normál logika, Jack megmosolyog, úgy véli a vallás elhomályosítja az eszem. Ismernie kéne Smitht. Megbízható fickó, és nagy jövő vár rá a hadseregben. Izraelnek számolnia kell az ilyen fajta tisztekkel és eszméikkel. Pragmatikus hazafiak George Marshall módjára, aki nagy ember volt, s Truman politikáját Izrael iránt komoly hibának vélte, és a végsőkig ellenezte. Szerintem Önnek vagy más, hasonló izraeli tisztnek be kellene iratkoznia egy ilyen amerikai továbbképzésre, amire bebocsátják, s nem titkos, mint mondjuk a páncélosok vagy a tüzérség. Szakmailag igen tisztelik itt a Sínai győzelmet. És ha már itt van, kezdhetné puhítani a fagyos talajt, kezdetben azzal a céllal, hogy raktáron levő öreg Shermanokat adjanak. Még ez is évekbe telhet. Az Elnök még mindig, nem bocsátotta meg Szuezt, bár egy-egy futó megjegyzésben szűkszavúan elismeri Izrael jóakaratú visszavonulását és a hadjárat remek kivitelezését. Barak megmutatta Cunningham válaszát Dayannak, aki befejezte vezérkari főnöki szolgálatát, s közel-keleti témákról tanult a Héber Egyetemen. Dayan tábornokként, civilként egyaránt az első számú katona maradt. − Jó ötlet – mondta. – Tudnánk mit kezdeni azokkal a Shermanokkal. Rajta, csináld amit javasol! – Úgy érti, jelentkezzek páncélos iskolába? – Természetesen. Az amerikaiak vezetik a mezőnyt. Számodra szakmai előrelépés, Zev, és talán valóban megtöröd a jeget, és szerzel tankokat. – Dayan félig lehunyva szemét elismerően pillantott végig rajta, – Pont az a fickó vagy, aki képes rá – Hízeleg uram. – Szó sincs róla – mondta Dayan. Így aztán Barak jelentkezett a Kentucky-beli Fort Knoxban levő páncélos iskolába. A következő tanfolyam 1960- ban induit, csaknem két év múlva. De egyenlőre bőven lefoglalta dandárjának irányítása, és sok minden történhet két év alatt, úgyhogy ki is verte az egészet a fejéből. Ami pedig Emily üzenetét illeti, eltépte, és próbálta kiverni a fejéből. De nagyon is maga elé tudta képzelni a kislány csalódottságát, ahogy napról-napra, hétről-hétre hiába várja a választ. Persze már nem annyira kislány, elmúlt húszéves. Emily fanyar bája átütött a levélen is. Barak miközben olvasta, szinte hallotta a feszült, kapkodó hangot. És ez a hang a legváratlanabb pillanatokban visszhangzott fel agyában önbizalommal tele, mégis szomorúan: Csak tudni akarom, ott vagy-e? Mert én itt vagyok. Végül mégis nekiült, hogy odavessen valamit. Kedves Emily!

Megkaptam aranyos levélkéd. Amikor Jack Smith-t szállítottam neked – ahogy te fogalmaztad –, hosszan beszélgettünk West Pointból jövet. Tehetséges ember, és nem hiszem, hogy szégyenlős lenne a lányokkal szemben, csak amennyire helyénvalónak tartja. Azonkívül jóképű is. Sejtésem szerint úgy fogsz dönteni, hogy meg fog felelni. En egy páncélos dandárt vezetek most, és azon vagyok, hogy a legjobb legyen a seregben. A fiamat Noaht, akit kedveltél, most vették föl a legelitebb középiskolánkba, ahova a legnehezebb bejutni. Nálunk minden rendben van. Különös, hogy két amerikai főiskolás lány együtt fedezze fel Plutarkoszt. Én még szinte minden este olvasom. A papírkötéses példány, amit a brit hadseregben szolgálva szereztem, már kezd széthullani. Ha három könyvet kéne választanom, mit vigyek magammal egy lakatlan szigetre, nem volna probléma. A biblia héberül, Shakespeare és Plutarkosz. Nem vagyok nagy levélíró, de szívesen hallok felőled időnként. Miért is ne? Nyugodtan címezd csak saját magad a borítékokat. Nakhama nem turkál a postámban, enélkül is épp elég gondja van Két gyerek, új, nagyobb lakás, amit nem igazán engedhetünk meg magunknak a fizetésemből, és így tovább. Apádat nem tartom flúgosnak, de te közel állsz hozzá. Ha komolyan vennélek, nem is válaszolnék. Bájos vagy, kedves és már közeledik a fickó, aki majd boldoggá tesz, ha nem Smith őrnagy lenne az Üdvözlettel Baraknak nemigen tetszett a levél, dehogy elhallgattassa a fejében visszhangzó hangokat, postára adta. Be is vált. Agyában elhalványult „az a lány”. Egy év elteltével, ha nem is rendszeresen, de még mindig leveleztek, javarészt a lány írt, 1960.szept.22. Legdrágább Zev! Érdekes újságom van ez alkalommal Hester megpróbált öngyilkos lenni, és elmentem Oregonba meglátogatni. De mielőtt részletesen belemennék ebbe, átkozottul sajnálom, hogy lemondtad azt a páncélos tanfolyamot. Számoltam a hónapokat és újabban a heteket is, de nem kétséges, hogy helyesen döntöttél, természetesen nem hagyhatod magára Nakhamát ilyenkor. Most legalább esélye van, hogy megmaradjon a baba, bár rohadt dolog lehet hónapokig ágyban lenni. Kérlek, kérlek mondd meg neki, hogy minden jót kívánok, gyógyuljon meg, és szülessen gyönyörű gyereke. Sajnálom, de nem óhajtok találkozni azzal a tiszttel, aki helyetted jön. ő nem te. Ennyi. Nos, ami Hestert illeti, micsoda zűrzavar! Nem hinném, hogy félretetted a leveleimet, de ha igen, tépd össze őket! Nem gondolkodom írás közben, csak ömlik belőlem, mostanra nyilván rájöttél. A férje elolvasta egy csomó levelünket és nem tudta mitévő legyen a szörnyülködéstől. Főleg Hester egyik befejezetlen, igen meleghangú levele miatt. Bár csak érezném drága karjaid köröttem, és így tovább. És egy kedves vers is. Semmit nem jelent Zev, amolyan lányos dolog, de ezt nem értik az

oregoni Eugenben. Nagy veszekedés volt, és Hester megpróbálta felakasztani magát egy csillárra, ami egy kutyát sem bírt volna el, és rászakadt. Úgy értem, nemcsak egy német juhászt, de egy pudlit sem bírt volna el. Láttam a csillárt amikor visszatették. Elég kis törékeny. De Bruce, ez Hester férje, csupa könny és bűnbánat volt utána. Az egész ügyet eltussolták, és Bruce vett Hesternek egy nyitható tetejű Mercedest, engem pedig meghívtak, hogy mutassa, mennyire megérti, nincs benne semmi rossz érzés vagy gyanú. Elég kedves ember, de borzasztó unalmas. Hester vagy ezernyi vásznat festett, gondolom, hogy bele ne őrüljön az unalomba. Tele van velük a padlás. Arcképek a kölykeiről, oregoni tájképek, mesés egy állam ez az Oregon, de a többségük kísérteties, absztrakt, zavart elmére vall. Hester soha nem volt vékony. A lányok az iskolában Stan és Pannák csúfoltak minket. Mostanra azonban igazán dagadt lett. De nem ezért szakadt le a csillár. Nem is vehette komolyan, hogy az ő súlyával leugrik egy székről, és az a csillár megtartja. Még szerencse, hogy nem szakadt le az egész tető. Csak épp Hester nem boldog. Tehát derék, szárnyas barátom, ahogy sráckorunkban mondtuk, ne is merészelj tovább etetni azzal a szöveggel, hogy majd férjhez megyek! Mi baj? Rossz a lelkiismereted, ezek miatt a hülye levelek miatt, amelyekből minden negyedikre válaszolsz? Majd férjhez megyek, ha úgy érzem, hogy kész vagyok rá, vagyis talán soha. így is meg vagyok. Úgyhogy ne lovagolj ezen a rémes témán! Ez az egyetlen atyáskodó leveleidben, ami igazán bosszant. Örülök, hogy a páncélos dandárod elnyerte a hadügyminisztérium dicséretét, de gondolom ez mindennel így van, amihez csak kezdesz. Az, hogy le kellett mondanod a páncélos tanfolyamot figyelmeztetés a számodra és számomra; az a sorsunk, hogy ezt a Shaw-Terry levelezést folytassunk. Nem több. Nem is mernék Héloiset és Abélardot mondani. Ezt is eltépjük, hogy csak mi ketten élvezzük, és ne az egész rohadt, kotnyeles világ. Tudod, hogy Shaw a színpad mögött találkozott egyszer Terryvel a tömegben. Arról nem maradt hír, hogy megcsókolta volna, úgyhogy ennyivel vezetek Ellen Terry előtt. És maradjunk ennyiben! Az az igazság, hogy egyszerűen szeretek távolról szerelmes lenni beléd. Megszoktam. Úgyhogy maradj távol tőlem, ha már egyszer ez az Úr akarata, de hagyd a süket szövegeket a házasságról! Oké? Mellesleg Jack Smith újra visszatért az életembe. Miután szétváltunk, összejött egy gyönyörű katonalánnyal, és vagy fél évig úgy tűnt, csupa madárfütty az élet. Jack elég öreg volt hozzá, de kezd nevet szerezni a seregben, és gondolom ez hízelgett a lány hiúságának, vagy csak élvezte, hogy az ujjai köré csavarja Jacket aztán elhajítja. Van ilyen fajta. Így aztán Jack kétszer is megégette magát a szerencsétlenje, de ez nem veti vissza a karrierjét. Engem gondolom, régi barátnak tekint, aki legalább nem bántja, és jól érezzük magunkat együtt. Figyelemmel kíséritek odaát a választásunkat? Kennedy csupa ragyogás és kellem, de nem vagyok meggyőződve, hogy komolyan vehető-e. Nixon ellenszenves törtető, akit senki nem kedvel. Eisenhower teremtménye, de tehetséges. Évekkel ezelőtt, amikor Eisenhower mellett az alelnökségért harcolt, sarokba szorították. Lelepleztek valami illegális alapot, amely fölött ő rendelkezett, és úgy tűnt, vége. De kiverekedte magát. Tartott egy érzelgős tévébeszédet a feleségéről meg a kutyájáról, jó szirupos volt. A zsidók itt mind ellene vannak, lévén többnyire liberálisok, úgy, hogy gondolom, ti izraeliek Kennedynek szurkoltok. Bár nem tudom, hogyan viszonyultok az amerikai zsidókhoz. Úgy

tűnik, egész más fából faragtak benneteket. Mellesleg, nem mintha közöm lenne hozzá, de van abban valami, amiről itt az újságok írnak, hogy Izrael atomreaktort épít? Nagy a felhajtás! Nasszer azzal fenyegetőzik, hogy hat millió embert mozgósít, és megindul, hogy lerombolja meg ilyesmik. Aggódjak? Hát, ennyi mostanra. Sejtelmed sem lehet drága, öreg Zev arról, mennyi visszafojtott szeretet szivárog át rövid, óvatosan fogalmazott soraidon. Mostanra már hiszel nekem. Tudod, hogy nem vagyok sem átlagos, sem butus és adsz a véleményemre. Jól is teszed. Bánatos létünkben a szerelem a legritkább ajándék. Hallanád, ahogy apám időnként romantikus verseket olvas föl. Shakespeare szonetteket, Browningot, Swinburne-t. Úgy tűnik, mintha kőből lenne, de én azt hiszem, egyforma a természetünk, ö hazafiasságba kormányozta érzelmeit, és meglehetősen boldog anyámmal. Bár itt rejtett zavarokat érzek Akárhogy is, változatlan s viszonylag tiszta szeretettel búcsúzom. Az álmaim csak rám tartoznak. Mivel bíztattál, próbálkozom a Búbánat anatómiájával bár a címet még mindig nem tartom jónak. Egyébként nem igazán hiszem, hogy össze lehetne hasonlítani Plutarkosszal, azonban ha Zev bácsi azt mondja… A te Emilyd 1960. dec. 31. Legdrágább Emilym! Tessék! Megtörtem, és így hívlak. Elegem van az elővigyázatosságból! Nakhamának lánya született, nagy, gyönyörű gyerek. Négy kiló. Mindketten jól vannak. Most már van egy fiúnk és két lányunk is, ez elég Nakhamának. Nehéz időszakot élt át, de most már boldogok vagyunk, bár mindketten újabb fiút akartunk. Ebben az országban a lányok is harcolnak, de a fiúknak akarjuk átadni a stafétabotot. Remélem, mire a gyerekek felnőnek, az arabok lemondanak arról az ábrándról, hogy valaha is elmegyünk innen, vagy hogy ki tudnak űzni minket, de úgy tűnik, nem megy egyhamar és lehet, hogy hamarosan Noah-nak kell átvenni a stafétabotot. Ha igen, jó kezekben lesz. Most, amikor levelemet írom, este tizenegy óra van, és havazik Jeruzsálemben az ablakom előtt. Ti ezt az estét Újévnek nevezitek. Nálunk nem ünnep, mi szeptemberben ünnepeljük az Újévet. Pontosan azon a napon, amikor Hester Laroche-ról és a csillárról írtál nekem. Itt ezt a napot Szilveszternek hívják, valami kisebb szentről. Az amerikai turisták berúgnak, trombitálnak, és színes papírgalacsinokat hajigálnak. Mi tesszük a dolgunk. Igazán szörnyű történet szegény, kövér barátnődről, a csillárról, ezernyi festményéről, unalmas férjéről, mégis, úgy írtad meg, hogy nevetnem kellett. Tudod, ez jellegzetesen izraeli, ahogy nevetni próbálunk mindazon a szörnyűségen, ami történik. Én elég boldog és elégedett vagyok. Ebben a pillanatban annyira, hogy elmondjam neked, viszonzom az érzéseid. Ha nem is ugyanúgy, nem azzal a bonyolult fortélyossággal (jól írtam angolul?) ami rád úgy jellemző, és nem is úgy szeretlek, mint Nakhamát, aki az életem. Nem sejthettelek előre, de jól esnek a leveleid, és jól esnek az érzéseid.

George Bemard Shaw nem vagyok, s az Úr mentsen meg attól, hogy Abélard legyek. Nyilvánvaló okokból nem sokat mondhatok, Emily, és ha szeretetet érzel a sorok között, maradjunk ennyiben. Ezzel a néhány sorral búcsúzik tőled egy boldog apa. Távoli barátod Zev Utóirat: Ami a reaktort illeti, franciák tervezték, hogy elektromos áramot adjon, és évek múlva lesz csak kész. Az egész kacsa. Z.B (Képeslap, amelyen nyomtatott angol és héber nyelvű szöveg gratulál egy kislány születéséhez. Széthajtva, belül néhány odavetett sor.) 1961. január 10. Zev, szerelmem! Bementem egy zsidó könyvesboltba, hogy megvegyem ezt a lapot. Sírok, miközben írom ezeket a sorokat, mert gyereketek született Nakhamával, mert örülök a boldogságodnak, és mert a magad módján szeretsz engem. Fagyos, fekete éjszaka van McLeanben, és a természet minden törvénye ellenére az éjszaka tele van szentjánosbogarakkal. A Te Emilyd Második fejezet Török álomkép – Kfotze! [Ugrás!] – A törzsőrmester a gambiai ezredes vállára csap, s az kiveti magát. A többiek előrecsoszognak a nyitott ajtón beáramló napsugár és bömbölő motorzaj felé. – Kfotze! – A most ugró tanítványt Don Kisote különösen kedvelte és csodálta. Az Elefántcsontpartról származó dandártábornok zömök, komoly szénfekete férfiú volt, komolyan vette a testgyakorlást, és szabad idejében politikatudományi könyveket olvasott, hogy ledoktoráljon a Johns Hopkinsban. – Kfotze! – A tréfás kedvű, kameruni ezredes következik, aki egzotikus ruhába öltözött csinos feleségét is magával hozta Izraelbe, és különös dallamokat játszott egy megnyújtott fuvolára emlékeztető hangszeren. – Viszlát, kegyetlen világ! – kiáltotta francia kiejtéssel, felnevetett és kivetette magát – Kfotze! – Nem.

– Kfotze! – Szó sincs róla – Kfotze! – Nem ugrom. MEGLAZULT AZ EJTŐERNYŐM! – A magas, kövér tiszt az ajtóba kapaszkodva üvölt – NEM UGROM! Az őrmester a tanítvány mögé lép, és súlyos csizmáját a hátsó felének támasztja. – KFOTZE! – Nem! Ide figyeljen, ha belém rúg, háború lesz Ugandával! – Kapcsold le, Uri! – Don Kisote sejtette, hogy zűr lesz ezzel a többiek fölé tornyosuló hencegővel, aki a hámmal való ugrásoknál gyerekesen idétlenkedett, hogy kimutassa bátorságát. Az alacsony, bütykös törzsőrmester sötét pillantást vetett Kisotéra, gyűlölt megbocsátani egy betojónak. Lekapcsolta az ugandai tisztet, és odébblökte a nyílásból – Kfotze!… KfotzeL Kfotze! A maradék három afrikai tiszt azok után, hogy Idi Amin úgy betojt, bátorságára büszkén, villámgyorsan kiugrott. Idi Amin vastag ujját remegve rázta a gép ajtaját becsukó őrmester felé Túlharsogta a repülő motorját is – őrnagy, azt akarom, hogy jelentse ennek a fickónak a tiszteletlen viselkedését! Azt, hogy egy baráti hatalom katonai képviselőjét fenyegette, hogy a seggemre tette a csizmáját! Nézze meg az ejtőernyőmet! Laza! A megbízatás során, amely Yossinak úgy kellett, mint púp a hátára, minden egyes ejtőernyőt maga ellenőrzött. Nem akarta, hogy az ő lelkén száradjon, és az ő személyi lapját bélyegezze meg valami afrikai nagymenő halála. Biztos volt benne, hogy az ejtőernyő úgy fekszik a hatalmas darab feketén, mintha oda lenne ragasztva Felületesen megérintette az ernyőt. – Igen, csaknem leesik. Az őrmester nem vette észre, elnézést. – Idi Amin teli szájjal mosolygott Yossira, s az őrmester halkan felmordult Aznap délután Kisotét behívták a külügyminiszter irodájába. – Üljön le, Nitzan őrnagy! – A nitzan szó virágot, vagy szirmot jelent. Yossi a Blumenthalból héberizálta amikor megnősült. – Négyszemközt akarok beszélni magával – folytatta Golda Meir. – Megvan rá az okom, hogy kikerüljem a katonai csatornákat. – Igen, miniszterasszony. – Szóval, mi van azzal az ugandai tiszttel? Uganda fontos a számunkra, és ott ez a fickó az erős ember, akinek számít a szava.

Yossi elmesélte mi történt. Golda Meir fáradtan bólogatott, elgondolkodva meredt a távolba. – Nos, holnap vigye föl ismét, és gondoskodjon arról, hogy ez alkalommal ugorjék. Megértette? Ez minden. – íróasztaláról fölvett egy iratot. – Külügyminiszter asszony! – mondta Yossi. – Ez az ember nem fog ugrani. Vagy ha ugrik, belehal. – Golda letette az iratot, mogorva arccal nézett rá, véreres szemeiben feszült figyelem látszott. – Lehet, hogy nagy kutya és szava van, de nem ejtőernyősnek született. – De úgy hallottam, bokszbajnok volt – biggyesztette le ajkait Golda. – Azt mondja, gyáva? – Életemben ilyen gyávát még nem láttam. Az asszony félig lehunyt szemmel nézte a kavargó füstön keresztül. – Yossi Nitzan őrnagy, önről csupa jót hallottam. Azt is tudom, hogy Don Kisoténak becézik. Tudok a kitüntetéséről is. Nem véletlenül bíztuk meg ezzel a feladattal. Holnap, ugyanebben az időben ismét jelent nekem. A jelentése egy szóból fog állni: Ugrott. – Igen, külügyminiszter asszony. – Nem tenne jót Izraelnek, ha Amin meghalna. Az ön számára pedig nem éppen kitüntetés lenne az eredmény. – Értem. – Egyetlen szó. Ugrott. – Ken, ha'm'fakedet. – Ez volt a hadseregben a leghivatalosabb válasz. Tisztelgett hozzá, ennél több gúnyt nem mert megengedni magának a tekintélyes Goldával szemben. Az asszony nem mosolygott, cigarettás kezével viszonozta a tisztelgést. A szobában alig volt bútor. Az asztal körül, amely két fűrészbakra állított deszkából állt, göndör hajú kisgyerek totyogott bumfordin Yossi Nitzan után. – Vau, vau, vau Ani keleb, abba hatool! [Kutya vagyok, apa macska!] – Miau, jajj de félek, jajj de félek – Kisote megfordult, sziszegett, fújtatott, kidomborította vállát. Fia visított a gyönyörűségtől. – Szép macska. Most Abba elefánt. Kisote ormányként orra elé tette kezét, trombitált, lassan himbálózott oldalra.

– Most oroszlán, oroszlán – kiabálta a fiú. Apja négykézlábra ereszkedett, és félelmeteset üvöltött. A gyerek arca csupa ránc lett, a fiú összehúzta magát. – Rossz Abba, félek Abba. – Nem! Aryeh Nitzan sohasem fél! Hát az Aryeh nem ugyanazt jelenti mint az Ari [oroszlán]? – De, Abba. – Nos, fél az oroszlán az oroszlántól? A gyerek nagy szürke szeme felderült. – Nem. – Hát akkor lássuk! –Yossi ismét felüvöltött, fogát csikorgatta, fenyegető képet vágott. A gyerek remegett, de nem hátrált meg. Aztán négykézlábra vetve magát, vékonyka hangján utánozta apját. Orruk szinte összeért, úgy üvöltöttek, aztán kicsapódott az ajtó. – Yossi, itt vagy? Nagy baj van… aj, hát ez meg itt mi? – A nőstény oroszlán! – tört ki Kisote. – Ételt hoz. – Mindketten morogva Aryeh anyja felé fordultak, aki letette a zöldségeket, felhúzta szoknyáját selyemharisnyás lábán, és négykézlábra ereszkedett a padlóra. Aztán mindhárman addig morogtak és vicsorogtak egymásra, míg a gyerek fetrengeni nem kezdett a nevetéstől – Mi baj van? – segítette föl Kisote az asszonyt. – Mit gondolsz, ki jött be ma a boltba? – Yael kilépett a hadseregből és egy esküvői ruha boltot vezetett meglehetős sikerrel a Dizengov sugárúton. – Sejtelmem sincs. Golda? – Ah, Golda, mint menyasszony? Ugyan már! Segítek. Régi barátod – Shayna – mondta Yossöi rögtön. Bólintás, savanyú vigyor. – Nem más, mint Shayna Matisdorf Szóval, végül férjhez megy? – Kérlek, ne nézz olyan szerencsétlenül! – Ugyan, örülök neki. Ki a pasija? – Nem az ő pasija, és nem ő megy férjhez. A főnökével volt, Berkowitz professzorral és… – Zev nyomorék bátyjával?

– Igen. Hozták a jegyesét is, valami Lénát, ö a menyasszony, és Haifában nem kaptak megfelelő ruhát, ezért lejöttek Tel Avivba. S az a baj, hogy valami nagy hülyeséget csináltam Mindhármukat meghívtam ide. – Ide! És Shayna elfogadta? – Igen. Mind a hárman. Kisote körülnézett a fűrészbak asztalon, a három összecsukható széken. Más bútor nem is volt a szobában. – Hát, semmi gond, szerzek még néhány széket. Meg fogják érteni. Te elfoglalt vagy, én sokat vagyok távol, és… – Semmit nem fognak megérteni, mert gyorsan berendezzük a lakást. Sitty, sutty! Micsoda szégyen, hónapokkal ezelőtt beköltöztünk! – Yael körülhordozta pillantását. – Shaynának van egy barátnője, akinek a gyereke egy óvodába jár Aryehhel, és azt mondta, tőle hallotta, hogy Aryeh a legokosabb, legszebb gyerek. Borzasztó kedves volt, teljesen őszinte, én meg gondolkodás nélkül azt feleltem, hogy hát gyere, nézd meg, És Berkowitz professzor is kérte, hogy láthassa, és természetesen magával hozza Lénát. – Mikor jönnek? – Pénteken. – Hol a bátyád? – Benny? Mi köze hozzá? – Beszélnem kell vele. Nincs a támaszponton – Persze. Ma van a legkisebb gyereke születésnapja, nyilván Nahalalban van. Próbáld ott! – Fölkapta Aryeht és kivitte a gyerekszobába, amely a lakás többi részével ellentétben, teljesen be volt bútorozva, még zsúfolt is volt. S székek, asztal, játékok, hintaló, mind vadonatúj és minden a legjobb. – Vetkőzz, ideje fürdeni! – Nem, enni! – Fürdő! – Kemény anyai szigor. Aryeh kigombolta overállját. Később, amikor a fűrészbak asztalnál ettek, és Aryeh egy magas székben arcát összezsírozva mohón tömte magába a tört krumplit, Yael megkérdezte. – Hogy ment az afrikaiakkal? – Jól. – Végeztél?

– Nem teljesen. – Elérted Bennyt? – Igen. Vacsora után találkozom vele – Ma? Nahalalban? – Kisote higgadtan bólintott – Vagyis ott maradsz éjszakára. – Valószínűleg, majd meglátom – Próbálj meg visszajönni! – Yael lehalkította hangját, szinte dorombolt. – Hiányoznál.. Yossi oldalvást ránézett, halványan elvigyorodott. – Miben különbözik ez az éjszaka a többitől7– Panaszkodsz7 Melegség futott át a férfi feszült vonásain. Savanykás szeretet és titkolt jókedv csillogott a szemében. – Még! – szólalt meg Aryeh. Yael megtörölte a gyerek szutykos arcát, és újra töltötte tányérját. – Megpróbálok visszajönni–bólintott Don Kisote. – Próbáld meg! – Az asszony megfogta a kezét. – Nem is tudom miért, de ma Párizsra gondoltam, az Eiffel toronyra, a Milói Vénuszra, az V. Györgyre, meg minden… Nem volna szabad elfelejteni, de te elfelejted. Soha nem érsz rá… – Nos, láttad Shaynát Az asszony bizonytalanul pillantott rá. – Nagyon jól néz ki. Ha lehet, még soványabb. Rólam nemigen lehet ezt elmondani. – Bánatosan paskolta meg köténybe bújtatott alakját. – Szeretem a kis dundi, csöcsös-farosakat. Yael öklével a karjára csapott. – Csirkefogó! Don Kisote felállt, magához húzta az asszonyt és átölelte. Yael engedelmes teste valóban sokkal domborúbb volt, mint Párizsban. Valamelyest Vénusszerűbb. – Oké, visszajövök. – Biztos? Helyes, de tényleg ne csak miattam! Négy óra az út, és… – Az a helyzet, hogy van egy késői randevúm egy francia szajhával – mondta Kisote. Yael felnevetett.

– Van egy bolt az enyém mellett, amely bútort kölcsönöz. Körülnézek náluk. Pénzkidobás, de egyszerű megoldás. – Legalább egy ágyat bérelj. Már csak a forma kedvéért is. Nem kell tudniuk, hogy szeretek a betonpadlón aludni matracon. – Panasz, panasz! Siess vissza! Puszilom Bennyt és Iritet, boldog születésnapot Dannynak. Don Kisote nem élvezte a hosszú utat Nahalalba, túl sok ideje maradt gondolkodni. Shayna eljön hozzájuk! Ki hitte volna? Szakításuk szörnyű estéje óta, amit megpróbált kiégetni emlékezetéből, csak ritkán látta a lányt jeruzsálemi összejöveteleken, és egyszer váratlanul összefutottak egy tanterem előtt a folyosón. Shayna egy járműikét viselő fickó társaságában volt, közönyösen köszöntek egymásnak, és elmentek egymás mellett. A sajnálkozás, akárcsak a bűnbánat, nem volt jellemző Yossi Nitzan természetére. Az életet afféle taktikai csatamezőnek tekintette, tán ettől is vált jó katona belőle. Felmérni a helyzetet, dönteni, cselekedni! És mihelyt cselekedett, jöhet a következő probléma. Yael katasztrofális meglepetése, annak idején új helyzetet teremtett, amelyben ítélni, dönteni, majd cselekedni kellett. Mondja azt Yaelnak, hogy egye meg amit főzött és éljen Shaynával? Két okból nem volt lehetséges. Először is, bármilyen bűnbarlang is volt a Karl Netter utcai lakás, Yossi alapjában véve derék zsidó fiú volt, akinek a számára csoda, ha gyereke születik – az elsőszülött – és a gyereknek apára, az anyjának pedig férjre van szüksége. Másodszor, bármennyire is szerette volna, nem élhetett Shaynával. El kellett volna mondania a lánynak mi történt, aki pedig derék, mélyen vallásos zsidó lány létére pillanatokon belül arra a megmásíthatatlan döntésre jutott volna, hogy Yossinak természetesen el kell vennie Yaelt, és kidobta volna őt. Pontosan így is történt, de Yossit hosszú ideig kísértette a lány fájdalommal teli arca. Az a szörnyülködés Shayna hatalmas, könnyekkel teli szemében, mintha azt látta volna, hogy beszéd közben lassan elvérzik és meghal. De legkevésbé a saját végső, bamba dünnyögésére akart emlékezni, amikor kezdte magyarázni Shaynának, hogy közte és Yael között nem lehet tartós a dolog, és hogy most elveszi Yaelt, mert ez a helyes, de talán egyszer… – Azonnal hagyd abba! – Shaynát zokogás fojtogatta, de a hangja szigorú volt, amikor félbeszakította. – Yossi, te egy hatalmasra nőtt, buta kisfiú vagy. Nincs mit beszélni erről. Vége! Csaknem megöltél engem. Vége őrökre! Vésd az eszedbe! Soha, soha, soha többé nem találkozhatunk ismét. – S ezzel Shayna elsietett á sötétbe, ő pedig tehetetlenül állt az Óvárosra néző Yemin Moseh szélmalomnál. Azon a romantikus szép helyen, ahol először csókolóztak, ahova a friss házasok feljönnek fényképezkedni, és ahol Shayna találkozni akart vele, hogy megbeszélhessék eljegyzésüket, most, hogy a szülei beleegyeztek. Percekkel azután, hogy Yael elment a lakásból, Yossi visszahívta Shaynát, és bambán beleegyezett, hogy idejöjjön, és itt találkozzanak. Taktikai ösztön. Ha meg kell lennie, essünk túl rajta! Kfotze, Kisote! Sok idő telt el azóta, sokat felejtett, Aryeh volt az élete öröme, és a karrierje szépen alakult. Ami Yaelt illeti, remek asszony, és Yossi bizonyos módon igen kedvelte, bár nem tudta igazán szeretni.

Mivel mindketten fiata-lok, egészségesen vonzók voltak, és együtt éltek, életüknek része volt a szex, de Yossi vigyázott, ne legyen több gyereke Yaeltól. Most pedig Shayna visszatér, még ha csak azért is, hogy meglátogassa Aryeht Váratlanul előtör a múlt, kiszámíthatatlanul, és homályosan izgatón. Mi lesz az eredménye? Vajon mit akar valóban? „Soha, soha, soha!” Ezzel búcsúzott tőle évekkel ezelőtt. Éjféltájra járt, mire megérkezett a mosavba. Yael repülős bátyja fürdőköpenyben olvasta a kis Bibliát, amit a hadseregben ingyen osztogattak, és amely sok izraeli könyvespolcán porosodott. – Kezdesz vallásos lenni, Benny? Luria kedélyes horkantással tette félre a könyvet. – Szia! Moise Dayan azt mondja, hogy a Tanak [az írás] szerint kell élnünk ebben az országban. Világos, hogy nem a vallásra, hanem a történelmi részre gondol, és igaza is van. Ebből a könyvből legalább megtudod miért vagyunk itt. – Azért vagyunk itt, mert szinte mindenütt máshol üldöztek és gyilkoltak minket. – Nemcsak erről van szó. Szóval mit tehetek érted, Kisote? Mikor visszatért Nahalalból, Yael hullaként aludt. Yossi felébresztette, a hideg cementpadlón bemászott a takaró alá. – Ó, megérkeztél? – ásított a nő, aztán nyújtózkodott. – Világos van odakint. – Öt óra van. – Hogy van Benny? – Jól. Kaptam Danny tortájából. – Remek. Biztos nagyon fáradt vagy. – Yossi magához húzta, és az asszony álmosan, tessék-lássék ellenkezett. – Inkább pihenj egy kicsit, bármikor csinálhatjuk. – Nem. Amit meg kell tenned… Yael rekedtesen felnevetett, de a hajnali randevú mégsem jött össze, mert Aryeht felébresztette apja hangja, s a gyerek rózsaszín pizsamában betáncolt a hálószobába, az óvodában tanult dalt dudorászva: „A világ ura, aki már a teremtés előtt uralkodott…” – Jaj, vidd ki innen a világ urát, és ébressz fel két óra múlva! A bátyád iderepül értem – mondta Kisote. Fényesen és forrón sütött már a nap, amikor a repülőtiszt fölvette egy katonai kocsival, és kivitte az ejtőernyős támaszpontra.

– Szerinted beválik, Benny? Én elég ideges vagyok – kérdezte Yossi. – Nincs jobb ötletem, Kisote, be kell válnia. Benny már ezredes volt. Alacsonyabb mint Kisote, de határozottan csinosabb Nyers, napbarnította vonásai akár egy cowboy filmben is elmentek volna, vastag nyakú, még a kocsi kormánykerekénél is egyenes tartású. Rövidre vágott haja, s átható tekintete volt, amitől keménynek tűnt, de tudott barátságosan, atyaian is mosolyogni. Három gyereke volt, egy vadászrajt parancsnokolt, s maga volt a megtestesült katonai példakép és családapa. Mindazonáltal titokban meg volt a maga fiatal szeretője Tel Avivban. A lánynak egy hotel portán szerzett jó állást, de rajta kívül is akadt néhány többé kevésbé titkolt barátnője. A biblia olvasása láthatóan nem befolyásolta életének ezt a részét, akárcsak Moise Dayanét. Imádott feleségének sejtelme sem volt minderről, vagy legalábbis úgy tett. – Nem akasztja föl magát a farokra, és hal meg, Benny? – Nem, ha nem felejt el háromig számolni. Aztán nem szabad elfelejtenie meghúzni a zsinórt. Mellesleg tud háromig számolni? – Igen. Először ezt ellenőriztem. – Kitűnő, akkor minden rendben. Ha betojik, marad a másik megoldás. Ahogy megbeszéltük. – Nagy szívességet teszel, Benny. – Nem probléma. Idi Amin fél óra késéssel érkezett a támaszpontra, a külügyminisztérium egyik limuzinja – nem sok ilyen volt Izraelben – hozta. Aminőn érmékkel, szalagokkal, vállappal, rengeteg aranyhímzéssel teli fehér egyenruha feszült. – A mai a szerencse napom, ma megcsináljuk – mondta Kisoténak. Yossi bemutatta Benny Luriának. Idi Amin lenézett a pilótára, mosolyogott, kezet ráztak. – Luria ezredes a sógorom – magyarázta Kisote. – Ö vezeti a gépet, és mindössze hárman leszünk. Nagy oldalajtajú, négyüléses kiképző gép volt. Az ugandai beöltözött az ugráshoz, Yossi maga erősítette föl és igazította el rajta az ernyőt. Amin szállt fel elsőnek a gépbe, és foglalt helyet a hatalmas homokzsák mellett. – Ez minek kell? – kíváncsiskodott némi aggodalommal a hangjában. – Ballasztnak– felelte Luria ezredes. – Aha, ballaszt. Az nagyon fontos – bólintott Idi Amin.

A gép fürgén emelkedett, és kisvártatva elérte az ugrómagasságot a csillogó Földközi-tenger határolta zöldellő vidék fölött. – Ez az uram, készen áll? – kérdezte Kisote. – Itt? A vízbe érkeznék – tiltakozott Amin. Szeme fehéren villogva kidülledt. – A tenger felől fúj a szél, tíz csomós. Befelé sodródik – közölte Luria ezredes. – Bármikor uram – intett Kisote az ajtó felé. – Ugrik, számol hármat, meghúzza a zsinórt, és–a mellén levő ezüst ejtőernyős jelvény felé mutatott – közénk tartozik. Idi Amin lenézett a földre, ki a tengerre, Luria ezredesre, Nitzan őrnagyra, aztán lassan, nyomatékosan a fejét rázta. – Uram, a külügyminisztertől szigorú parancsot kaptam, hogy jelentsem, Ön ugrott, és meg is teszem, úgyhogy határozzon uram. Az ejtőernyő fehéren virágzott az azúrkék égbolton, és a gép meredeken ereszkedett. Don Kisote kisvártatva az elhagyatott burgonyaföld felé vezette a katonai kocsit, ahol az ejtőernyő hófehér foltként, finoman lebegve hevert a gyenge szélben. Kisote megállította az autót. – Szedjük föl az ernyőjét uram, hogy visszavihesse. Az ugandai ravasz, szégyentelen vigyorral kipattant, és hosszú karjaival fölszedte a selymet és a zsinórokat. Kisote segített neki. – Mi lesz ezzel? – tudakolta Amin, miközben Yossi leoldozta a homokzsákot. – Megtette a feladatát – felelte Yossi. Az ejtőernyőt begyűrték a hátsó ülésre, majd Yossi nyugat felé hajtott egy földúton, és egy füves rakpart szélén megállt. Úgy másfél méterrel lejjebb homokos öböl volt. Tiszta hullámok csobogtak csendesen a homokon. – Most mi lesz? – kérdezte Idi Amin. – Uram, nekem mindössze egyetlen szót kell jelentenem a külügyminiszternek. Ugrott. Ezt is szándékozom tenni, úgyhogy ugorjon, vigye be ezt – intett hüvelykujjával a hátsó ülés felé –, és megkapja az ezüst ejtőernyőt. Idi Amin nagy, sötét, telihold képén elbűvölő, elragadtatott mosoly jelent meg, és valami kísérteties módon egy pillanatra Aryehre emlékeztette Kisotét. – Aha, értem. A külügyminiszter azt akarja hallani Öntől, hogy ugrott, hátakkor lóvá tesszük. Ugrom, maga pedig igazat mond, azt, hogy ugrott.

– Pontosan erről van szó, uram. – Okos ember maga, őrnagy. Tessék! – Amin néhányszor leguggolt a parton, aztán ugrott, felbukfencezve ért talajt. – Hú, ez fáj! – visította. – Azt hiszem, megrándítottam a bokám, – Annál jobb, uram, legalább biceg visszafelé. Reális lesz, ne is söpörje le a homokot. Don Kisote visszavitte Idi Amint limuzinjához, aztán egyenesen a külügyminiszterhez hajtott. Golda Meir titkára beengedte az irodába, ahol a külügyminiszter néhány ingujjra vetkőzött vezérkari tiszttel tárgyalt – Nos? – fogadta Kisotét minden teketória nélkül. – Ugrott Az asszony vigyorogva bólintott. – Úgy hallottam, megsérült a bokája, és biceg. – Az orvos megnézte, semmi komoly – Asita hajil. [Szép munka volt.] – Ken, ha'm'fakedet – Az éles tónus hallatára a vezérkari tisztek mind ránéztek. Kisote sarkon fordult és kiment. Nem tisztelegett. Egy kétnapos dandárgyakorlat után, amikor éjszakai ugrást gyakoroltak a Negevben, Kisote késő este ért haza. Yael egy elnyűtt sárga szófán ült, és vigasztalannak látszott. A lakás teljesen be volt bútorozva. Étkező, háló, szőnyegek, székek, karosszékek, dohányzóasztal, lámpák az éjjeliszekrényeken, még képek is lógtak a falon; egy holdra vonyító farkas, és egy tórát szorongató rabbi. Lehangoló volt a hatás a mindenféle, szedett-vedett bútorokkal. – Hát, legalább nem úgy néz ki a lakás, mintha nőtlen volnál – fogadta Yael. – Mit mondtak, mikor jönnek? − Holnap teára, aztán már mennek is vissza Haifába – Van itthon borunk? – Mi bajod? Nem vacsoráztál? – Csak egy pohár bort kérek. – A gyakorlatról mesélt, miközben megivott két pohárral is a sabbati kiddusra őrzött Adom Atikból. Azt akarta, hogy Aryeh hozzászokjon a szertartáshoz, és egy palackbor általában egy hónapig vagy még tovább is kitartott, de Don Kisote most ritka keserű kedvében volt. Mint a dandárparancsnok helyettese hosszan vitatkozott a parancsnokkal az éjszakai

kiképzés ellen. – Azt mondtam Doronnak, nézd, valószínűleg soha többé nem fogunk harci helyzetben ugrani. Elavult taktika, és hogy éjszaka nem, az biztos hát akkor miért csináljuk? És tudod mi volt a válasz? A gyakorlat folytatódik. – Kisote egyetlen hörpintéssel kiürítette poharát. – Rengeteg sebesültünk volt. Az ejtőernyős kiképzés remek. A gyalogság elitjét alkotjuk. Hiszek benne, de mindennek van határa. –Vehetnénk virágokat–nézett körül Yael. – Meg néhány könyvet. Egészen más, ha egy lakásban virág van meg könyv. – Hogy van Aryeh? – karolta át Yossi – Kutyát akar Vettem neki egy új ruhát, olyan csinos benne. – Yael, úgyis tudják, hogy nős vagyok. Az asszony a szemébe nézett – Hát ide figyelj! Sam Pasternak mindig is azt mondta, hogy a páncélosoknál kéne szolgálnod. Szerinte nagy jövő vár rád, és ehhez a páncélosok adják meg a lehetőséget, mert a tankok döntik el a háborúkat. Valahogy még mindig piszkálta Yossit, ha Yael Pasternakról beszélt. – Voltam már tankban, de ejtőernyős vagyok, szeretem a dandáromat, és nem érdekel a karrierem. – De engem igen. Téged is kellene. – Holnapután lesz az ünnepség amikor az afrikaiak megkapják a bizonyítványaikat Talán beteget jelentek… könyv és virág. Jó ötlet Yael másnap taxival sietett haza, hogy várja a látogatókat. A házuk előtti kert mellett katonák rakodtak le bútorokat egy katonai teherautóról, és özönlöttek ki-be földszinti lakásukból. – Mi a fene? – rontott a lakásba. Don Kisote és régi cimborája a Karl Netter utcai napokból, Smuel a nagydarab, szakállas török, a nappaliban irányították a katonákat, hogy melyik bútort hova tegyék. – Mindjárt végzünk – fogadta Kisote Yaelt. – Jönnek a könyvek, meg a virágok is. Utoljára helyezzük el őket – Hát nem szép, Yael? – kérdezte Smuel – Gyönyörű – nyögött föl a lány. Smuel apja jómódú bútorkereskedő volt, és amikor fia elvett egy Argentínából érkezett dúskeblű tizedest a légierőktől, csodálatos lakást bútorozott be nekik, Ez a gazdagság most elnyelte Yaelt. A pazar, vastag török szőnyeg, a mintás függönyök és selyempárnák, amelyek elrejtették a szegényes bútorzatot, a falakon vastag brokátok és faliszőnyegek a farkas és a rabbi helyett, és bármerre fordult

az ember, műtárgyak tömege – Az ég áldjon Kisote, mit csináltál? – Yael drágám, nem te akartad, hogy Shayna Matisdorf megpukkadjon? Ez megteszi, nem? – Megőrültél? Semmi ilyesmit nem akarok! – Nem tetszik? – tudakolta Smuel aggódva – Elvihetjük – Dehogy, óriási, csak…, szóval, Smuel olyan törökös. – A férfi arca megnyúlt Yael gyorsan hozzátette – Nem mintha, nem tetszene a török stílus, szeretem. – Holnap az egész visszamegy – mondta Don Kisote – Csak azért hoztuk, hogy Shayna megpukkadjon. – Ne mond már ezt, tudod, hogy nem ilyen vagyok. – Yaelból kitört a nevetés. – Az a helyzet, hogy könnyen hozzászoknék. Gyönyörűek. Köszönöm Smuel! – Semmi gond – vigyorgott Smuel. – Megyek, elhozom Aryeht az óvodából – mondta Kisote – Rendben, te őrült – bólintott Yael – És hol vannak a virágok, meg a könyvek? És ebben a gyűrött egyenruhában akarod fogadni a vendégeket? A kis Aryeh teljesen természetesen fogadta, hogy otthonuk török házzá változott, hisz életében szinte minden újdonság volt Amikor Berkowitz professzor és Léna megérkezett, koravén helyzetfelismeréssel, nyugodtan ült új ruhácskájában a kisszéken, és süteményt rágcsálva, kíváncsi pillantással méregette a látogatókat. Kisote arca megrándult, amikor látta, hogy a gyerek pillantása a professzor mankóira szegeződik, de aztán fia ránézett, észrevette apja figyelmeztető homlokráncolását, óvatos fejrázását, és attól fogva ügyet sem vetett a mankókra. – Shayna nemsokára itt lesz – mondta Michael. – Elragadó a lakásotok. – ízléses – bólintott Léna. Húszas évei végén járó, molett hölgy volt, kerek, széles, parasztos arccal, okos, kedélyes tekintettel. – Kicsit törökös, nem? – Kicsit – bólintott Kisote. – Van egy nagybátyám Ankarában, amikor meghalt, mindezt rámhagyta. Fügével üzletelt. Elég tehetős volt. – Nagyon tetszik az esküvői ruhám – fordult Léna Yaelhoz. – Haifában még csak hasonló sincs.

– Örülök. Effajta feszélyezett beszélgetés folyt, amikor odakint megszólalt a csengő. Don Kisote felállt, és ajtót nyitott. Shayna állt ott ugyanabban az öreg, fekete esőkabátban és ugyanúgy, mint akkor a szélmalomnál. Még a szemében lévő fájdalom is ugyanaz volt. Yossi, amikor megpillantotta, szinte úgy érezte, mintha egy autó ütötte volna el, olyan hirtelen és fájdalmas volt a hatás. A lány sötét szemébe nézett, és mindent kiolvasott belőle; a mélységet, a végzetes, megsebzett szerelmet, utolsó elválásuk agóniáját. Csaknem három év telt el, de semmi nem változott köztük. Ez volt a valódi sokk. Lesújtotta az igazság ereje. Shayna sápadt volt, de uralkodott vonásain. – Hello, Yossi! – kezet nyújtott, majd belépett. – Hát ő Aryeh? Szia Yael! Rád hasonlít Yossi. – Azt mondják. Shayna Aryehhez lépett, lehajolt. – Shaynának hívnak. A gyerek most először szólalt meg. – Shayna tanító néni. – így van – mondta Yael. – Az óvónőjét is Shaynának hívják. – Olyan sok szépet hallottunk rólad Aryeh – mondta Léna. – Táncolsz meg énekelsz is. Táncolnál nekünk? Aryeh vadul rázta a fejét. – Azóta nem volt ilyen csendben, hogy kivették a manduláját, és elaltatták – mondta Kisote. – Teázzunk, és feledkezzünk meg róla, az majd megteszi a magáét – javasolta Yael. Teázás közben Michael Berkowitz elmesélte, hogy kapitányi ranggal fölvették a hadseregbe. – Hatvan százalékos rokkant vagyok, de a seregnek a maradék negyven százalék kell, ami a fejemben van – kuncogott a tréfán, és kötött kippájával babrált. – Az atomreaktor, amit az amerikaiak eladtak nekünk, kis laboratóriumi jószág, ráadásul tele amerikai ellenőrökkel meg felügyelőkkel. A franciákkal már egy komoly reaktorról tárgyalunk. Mi építenénk és mi irányítanánk. – Dicsérjük és imádjuk az élő Istent – csipogta közbe Aryeh a dalt, felállva székéről. – Mondtam – bólintott Yael. – Ha nem figyelünk rá, rögtön bekapcsolja magát. – Létezik, de létezése időtlen. – A gyerek vidáman énekelte a komoly szavakat, és élénken ugrabugrált hozzá. – Mi a csudát énekel ez a gyerek? – tudakolta Léna.

– Ugyan, biztos ismered – felelte Shayna. – Ez a Jigdal, a reggeli himnusz a zsinagógában. – Életemben nem voltam zsinagógában. – Ő egyetlen, és az ő egysége az egyetlen egység. A gyerek szökdécselt, tapsot várva pillantott körül. – De van egyáltalán sejtelme arról, mit jelentenek ezek a szavak? – erősködött Léna. – Valami túl vallásos óvodába jár? – Egyáltalán nem vallásos, egyszerűen a szomszéd óvoda. – Rejtély, és nincs vége egységének. – Micsoda memória Aryeh! – Shayna tapsolta a dalhoz az ütemet, a gyerek pedig csillogó szemmel táncolt előtte. Léna szemöldöke összehúzódott az aggodalomtól. – Michael drágám, a mi gyermekeink is ilyeneket fognak tanulni? – Feltehetőleg igen, szerelmem, hacsak nem adjuk őket egy marxista kibucba. – Vállat vont, és a többiekre mosolygott. – Még hogy az el len tétek vonzzák egymást. – Nos, én tartom magam az alkunkhoz – dühöngött Léna –, de akkor ragaszkodni fogok hozzá, hogy rendes gyerekversikéket is tanuljon. Shayna felkapta a kisfiút és megcsókolta. Aryeh tenyerével megfogta a lány arcát, és megcsókolta a homlokát. – Nos, remek gyerek – Berkowitz professzor Lénára, majd az órájára pillantott–Halevaia funz! [Nekünk legyen mondva!] – Ámen – bólintott a nő – Most pedig ideje volna indulnunk. Shayna letette a gyereket, és mindannyian búcsúzkodni kezdtek. Aryeh karddal, sisakban szaladt ki a hálószobából. – Shayna, Júdás Makabeus – mondta, és vadul forgatta a kardot, hogy produkálja magát. A lány ismét fölkapta, megcsókolta, majd átadta Yaelnak. Mosolyogva csóválta a fejét – Igazi kincs – suttogta. Yael magához szorította a gyereket, és könnyedén vállat vont, mintha azt akarná mondani, tudnád csak, menny igond van vele. Don Kisote kikísérte őket. Michael egy rozsdás kis kocsihoz bicegett, Léna pedig besegítette. Shayna hátra maradt Yossi mellett.

– Shayna, ez nagy meglepetés volt. És nagyon szép – mondta Don Kisote szokatlanul gyengéden. – Nos Yossi, sok idő eltelt azóta. Hallottam Aryeh-ről, és látni akartam. – Örülök, hogy eljöttél Shayna. – Én is. Csodálatos gyerek, és Yael olyan, mint egy Renoir kép – Boldog vagy, Shayna? A lány megtorpant. Yossi ránézett, és a lány szemében látható mélység ugyanúgy megrázta, mint azelőtt – Megvagyok, te pedig apa vagy Még mindig különös belegondolnom – Azt hitted, soha nem növök föl? – Miért, megkomolyodtál? – Őrnagy lettem, Shayna. – Tudom. Nitzan őrnagy! Tetszik ez a Nitzan. Szeretem Aryeht. – Yossi nem szívesen engedte el a kezét és hagyta abba a beszélgetést, de a lány hátralépett és beszállt a kocsiba. – Viszontlátásra, őrnagy! – Shayna nem pukkadt meg – mondta Yael, amikor Yossi visszaért a lakásba. – Szerintem észre sem vette a bútort. – Léna igen. Ez a Léna oké, egyenes nő – felelte Yossi. Yael kezdte összeszedni a teás csészéket. – Hát, mondhatom, nem hagyja magát! – Aryeh, még mindig sisakban, rávetette magát egy habos tortára. Yael kikapta a kezéből, s közben szétnyomta a süteményt. Aryeh haragtól eltorzult kis arccal nézett föl anyjára. – Vacsora idő van, elvenné az étvágyadat. Yossi kézen fogta a gyereket. – Gyere, Júdás Makabeus! Vége a vendégségnek, megfürdetlek. Katonazenekar játszott, és a vörös veretes ejtőernyős zászlóalj díszegyenruhában vonult fel a tűző napsütésben, majd vigyázba állt. Az afrikai tiszteknek adták át ünnepélyesen az ezüst ejtőernyős jelvényeket. Nitzan őrnagy a ramathkal [vezérkari főnök], Tzur tábornok mögött haladt, aki egyenként tűzte ki a jelvényeket, és rázott kezet a tisztekkel. Idi Amin nagyot kacsintott Kisote felé. Zev Barak is ott volt az ünnepségen. Utána, miközben a ramathkal az afrikaiakkal beszélgetett, és az

ejtőernyősök teljesen szétszéledtek, Yossi felé biccentett, aki épp ott akarta hagyni a gyakorlóteret. – Don Kisote! Ma nisma? [Mi újság?] Tegnap beszéltem Michael bátyámmal telefonon. Azt mondja, csodagyereketek van. – Mikor beszélgethetnénk, Zev? – Tőlem akár most is. A ramathkalt várom, egy levegő-páncélos hadgyakorlatot tervezünk még erre az évre. – Épp erről szeretnék beszélgetni veled, a páncélosokról. Yael sokáig fönnmaradt, azon tűnődött, hol lehet a férje. Yossi általában hazatelefonált, ha változott a programja, de elmúlt már a vacsoraidő, és a csirke, amelyet megsütött, hidegen állt a sütőben. Amikor egyedül volt, mindössze sajtot és sós kekszet vacsorázott, s a lakás ismét kopár volt, a török álom eltűnt. Shayna látogatása olyan volt, mint egy nyári vihar. Rövid, fenyegető, de ártalmatlan. Vagy mégsem? Yossi aznap este sokáig olvasott, megvárta míg Yael elalszik, és akkor is a másik, a kölcsön ágyban feküdt le anélkül, hogy hozzáért volna. Az ajtó kinyílt. – Elnézést, munka – lépett be Yossi mosolyogva. – Éhes vagyok. – Megmelegítem a csirkét. Yossi jó étvággyal falatozott, elfogyasztotta a fele csirkét és a kenyér javát is, és közben politikáról fecsegett. Yael nagy kanna teát tett le mellé az asztalra, férje szerette így befejezni az étkezést. – Találd ki mi újság! – mondta a férfi, miután töltött magának egy csészével. – Tudtad, hogy Zev Barak a páncélosok hadműveleti tisztje? – Tényleg? – Ma találkoztam vele. Az ünnepségen – undorral köpte ki a szót. – Kiderült, hogy szüksége van egy helyettesre. Hosszan beszélgettünk. Csak annyit mondtam, talán érdekelne, hogy áthelyezzenek a páncélosokhoz, erre puff, felkínálta ezt a munkát. – Elfogadtad? – Még nem. Nem lehet csak úgy, ez komoly döntés. Ismerem a tankokat, de akkor is el kellene végeznem egy tanfolyamot. Talán egy különleges parancsnoki tanfolyamot is. – Fogadd el, Yossi! –Vezérkari munka, én meg jobb szeretem a terepet. – Azt mondom, fogadd el! – Különös, kicsit parancsoló hang. – Tudom miről beszélek, és te is.

– Valószínűleg igazad van. Yossi megkerülte az asztalt, megölelte és megcsókolta. Ezen az éjszakán a kétszemélyes ágyon szeretkeztek. Utána csendben feküdtek, majd Yossi hangja hallatszott a sötétben. – Mondjak valamit? Az ágy mégiscsak jobb a padlónál. Yael igazi cselszövőnek érezte magát, és valamelyest meg is nyugodott a Shayna látogatását követő zűrzavar után. – Nagy lépés előre, ahogy Mao elnök mondaná – vigyorgott. – Van valami izgalmas a keskeny ágyban is – folytatta Yossi. – A bizonytalansága. Át kell ölelni egymást, de nem csak a szerelem kedvéért, hanem azért is, hogy le ne essünk a földre. Hosszú szünet. – Shayna Matisdorf soha nem fog férjhez menni – szólalt meg végül Yael, halkan, hűvösen. – Megőrültél! – Majd meglátod. Nem, amíg te élsz. – Shayna rég túljutott rajtam. Különben is, soha nem voltam számára elég vallásos. – Haha! – Az asszony fölé hajolt, melle a férfi mellkasát súrolta, illatos haja az arcába hullott. –Nekem itt vagy te, itt van Aryeh. Shayna pedig pórul járt. Itt akarod tölteni az éjszakát az ágyamban? Szívesen látlak, de elég szűkös. – Próbáljuk meg! – Yael a hátára feküdt, habozott, aztán rászánta magát, hogy kimondja. – Shaynának kellett volna Párizsba mennie. – Elég legyen már Shaynából! –szólt rá Don Kisote, majd óvatosan megfordult. Harmadik fejezet Amerikai küldetések Zev Barak egy apróság miatt döntött úgy, hogy amennyiben módjában áll, nem megy el Washingtonba Pasternakkal. Dolgozószobájában ült kis íróasztala mellett. Éjjel egy óra volt, a hold sápadtan sütött be fekete ablakán. Be akarta fejezni az Emily Cunninghamnek szóló levelet, mielőtt Sam érte jön, hogy elvigye egy páncélos hadgyakorlatra a Negevbe. Az íróasztallámpának támasztva állt a fénykép, amelyet

Emily utoljára küldött, hátán a felirattal. „A Foxdale- iskola új igazgatóhelyettesnője szeretett barátjával Zevvel.” Zev testes, vörös ló volt, Emily Cunningham pedig egyáltalán nem tűnt gyönyörűnek bő, barna lovagló nadrágjában, szemüvegével Vékony volt, szinte csúnya. Zev már a második oldalt írta : …mindig veszekszel velem drága Emilym, ahányszor csak felhozom a házasság témáját, de esküszöm aggódom miattad. Milyen megtévesztő ez a fénykép! Látszólag igazi, vénkisasszony igazgatóhelyettesnő. Titokban égeted el magad, pedig szerelmed erejével nemcsak, hogy boldoggá tehetnél egy férfit, de magad is megtudnád, életedben először, mi az igazi boldogság. Az élet végső öröme a gyerek, és a legédesebb boldogság a szenvedélyes szerelem De mivel a neveltetésed vagy a válogatósságod, nem is tudom melyik, nem engedi, hogy futó kapcsolatokat kezdj, el kell fogadd a nyaggatásom. Emlékezz Shakespeare szonettjeiben mint tanácsolja titokzatos, jóképű barátjának, hogy házasodjon meg és legyenek gyerekei. Mennyire rád illenek ezek a sorok. A minap, nem is tudom miért, újraolvastam a Rubaiatot – tudod, tíz perc az egész – és könnybe lábadt a szemem mire befejeztem. És közben végig rád gondoltam… Egész este Emilynek írt, míg Nakhama mellette ült, és ugyanannak az állólámpának a fényénél egy új, héber regényt olvasott. Tudott a levelezésről. Zev az évek során megmutatta neki a leveleket és a fényképeket is a különös lányról, aki egyszer rövid időre meglátogatta őket. Nakhama láthatóan elfogadta a magyarázatot, hogy a CIA-s lánya kisgyerekként beleszeretett, aztán a szenvedélyből érdekes levél-barátság vált. Nakhama őszintén mondta, hogy semmi rosszat nem lát benne. Valóban nem is volt, leszámítva, hogy Barak szép lassan beleszeretett a leveleket író tanárnőbe. Maga sem értette ezt a furcsa fejleményt, amelyet nem lehetett egy nevetéssel elintézni, könnyedén kiverni a fejéből. S ráadásul be kellett fejeznie a levelet. Nem kétséges, azért gondoltam rád, mert tavaly írtad, hogy apád hangosan olvasta föl neked a Rubaiatot, és azt mondta róla, hogy a Prédikátor könyvének rímes változata. Nekem is eszembe ötlött a hasonlóság, de még soha nem olvastam, vagy hallottam arról, hogy bárki más kimutatta. Apád.. – Mit kérsz reggelire? – Zev felriadt. Nakhama állt mellette gyapjú köntösben. – Fölkeltél? Nem hittem, hogy fölébresztelek. – Biztos az íróasztal lámpa; nem számít – az asszony szemügyre vette a lámpának támasztott fényképet. – A barátod egyre rosszabbul néz ki. Hány éves is már? – Huszonhárom, huszonnégy? – Férjhez kellene mennie. Zev levelére mutatott. – Pontosan ezt írom neki. Mindenféle komplexusa van a remek apja miatt. Valószínűleg nem talál korban hozzá illő fickót, akit hozzá hasonlíthatna. Kaphatok egy kis meleg kását és teát? Hosszú az út Sde Bokerig. – Sde Boker? Hát nem páncélos hadgyakorlatra mész?

– Ben Gurion is meg akarja tekinteni. – Oké! Zabkása, tea és csinálok pirítóst is. Az asszony kiment, Zev pedig fölkapta a fényképet, és a levéllel együtt a fiókba hajította. Rohadt érzése volt, pedig a felesége egyetlen gesztussal, egy hanggal sem adott okot rá. Bármi probléma is van, saját magában kell keresnie. Mi történik vele? Pedig nem nehéz megmagyarázni, gondolta, miközben felvette egyenruháját. Mintha kényszerzubbony lenne rajta, élete a családja és a hadsereg közt a kis Izrael szűk határain belül zajlik. Emily menekülés ebből, álmodozás, de nem csak ez. Hús vér nő is a széles óceán túlsó oldalán, és ez volt az oka annak, hogy Barak habozott elmenni Washingtonba. Emily Cunningham néha levelező pajtásának nevezte magát, és ez volt a helyes. Óceánon átívelő papíros románcuk csodálatos volt, és ilyennek is akarta megtartani. Egyszer, régen megcsalta a feleségét, és rohadtul érezte magát utána. Amikor találkozik Sammel, megbeszéli vele, hogy itthon marad. Éneikül is épp elég baja van. Órák múlva, miután Beershevába repültek, Barak és Pasternak hallgatagon ültek a hűvös hajnalban, a parancsnoki kocsi hátsó ülésén. Barak teljesen éber volt, agyában zakatoltak a gondolatok, de azt hitte Pasternak szundikál, amíg az hirtelen meg nem szólalt. – Zev, miért nem akarsz velem jönni Washingtonba? –Visszautasítottam? – Bele sem egyeztél. – Pasternak kinézett a vörös hegyekre, és az előttük elterülő Negev sivatagon keresztül vágó, keskeny betoncsíkra mutatott. – Emlékszel, amikor ez még csak földút volt, és géppuskás dzsip kellett, hogy kísérjen? Legalább ennyit elértünk a KADES-sel, a Negev biztonságos. – A KADES sok mindent elért. – Valóban? – Pasternak ásított. – Tegnap este Dayannal vacsoráztam. Még mindig úgy gondolja, nem kellett volna kivonulnunk Sharm el Sheikhből, legalábbis békeszerződés nélkül. – Most már könnyen beszél. – Talán. Szerinte az oroszok csak blöfföltek, és Eisenhower meg Dulles nem erőltette volna ki a szankciókat meg a blokádot. A kongresszus megállította volna őket, az Öreg egyszerűen betojt. – Nem Mosén volt a felelősség, hanem az Öregen. – Miért akarja Ben Gurion megszemlélni ezt a tank gyakorlatot, Zev? Nem rutin? – Amúgy is Sde Bokerben van, és szereti meglátogatni a katonákat – felelte Barak. – És ha már megemlítetted Sam, kérlek, ha lehet, vigyél valaki mást magaddal Washingtonba. – Aha. Na tessék! Miért? Remek vagy az amerikaiakkal, és többet tudsz a tankokról, mint én

– Hagyj ki belőle! –- felelte Barak halkan, keményen. Pasternak közönyösen vállat vont, de magában úgy gondolta, Barak különösen viselkedik. Zev Barak immár a páncélos erők helyettes főnöke volt, és a véget nem érő katonai spekulációk szerint az északi vagy a központi front parancsnoki címének várományosa, ami pedig döntő lépés a maslul, a karrier ösvényén. Az előléptetési piramis meredeken szűkült az ezredesi rang fölött, és eddig ő maga sem jutott tovább. A rosszindulatú pletykák szerint Barak annak köszönhette gyors felemelkedését, hogy Ben Gurion és Dayan kedvelte. Tény, hogy Ben Gurion embere volt, de Pasternak megbízható, értelmes tisztnek tartotta. Nem könyörtelen, vagány harcosnak, mint Arik vagy Raful, de a tábornoki rang megbízható várományosának, ha nem követ el hibát, és nincs nagy balszerencséje. – Oké, de meglepsz. Azt hittem, szívesen eljönnél Washingtonba. – Kis szünet után hozzátette. – Csak a változatosság kedvéért. Nem volt fenyegető a hangja, célzás sem érződött ki belőle, de Barak agyában megfordult egy zavaró gondolat, nevezetesen, hogy Pasternak, aki most a katonai hírszerzés főnöke, tudhat levelezéséről Emily Cunninghammel. Nem mintha a hírszerzésnek oka lett volna figyelemmel kísérni a leveleit, nem is próbálta titkolni a levelezést. Mégis, levelei túl érzelmesek és nem tartoznak senki másra. De kétség kívül, fölöslegesen aggódik. – Nézd Sam! Most fogalmazzuk újra a páncélos doktrínát, és nem akarok kimaradni belőle. Azonkívül Noah hazajön a nyári szünetre. Te remekül tárgyalsz, és bőven van tank szakértőnk, akikből választhatsz. – Majd meglátjuk. David Ben Gurion a méretre készült keki egyenruhában várakozott házikója előtt a kibucban. A nap vörösen bukkant föl a jordániai Moab hegység csúcsai fölött. Meleget nem adott még, de megvilágította Sde Boker zöld mezőit, és gyümölcsös kertjeit, s mögötte a láthatárig nyúló köves homokot. íme az Öreg álma és a valóság az éles reggeli fény, és a hosszú árnyékok ellentétében, gondolta Zev Barak. Ben Gurion félelmetes akaraterővel megpróbálta virágzóvá varázsolni a sivatagot, és visszavezetni a világ zsidóit Cionba, de eddig mindössze aprócska, öntözött oázisokat sikerült teremtenie, a sivatag pusztaságában mint ez is, és a zsidók többsége még mindig Cionon kívül él, és láthatóan nem is szándékozik eljönni. Ben Gurion öregnek, megviseltnek tűnt Ahelyett, hogy fogyott volna, egyre pocakosabb lett Nevetségesnek hatott alacsony, kövérkés alakja a keki egyenruhában, Amikor eszébe jutott, próbálta behúzni a hasát, és elszánt arcot vágni, de elszántságát igazán a kis bizottsági üléseken mutatta ki, amikor embereket tört meg, és politikai áramlatokat változtatott meg. – Sam, hogy állsz a washingtoni küldetéssel? – kérdezte köszönés nélkül. – Szombaton indulunk – Akkor beszélnünk kell! – Barakhoz fordult. – Mikor lesz vége a gyakorlatnak?

– Tíz órakor. – Akkor visszajövünk Sde Bokerbe, – Ben Gurion elbóbiskolt az ülésen. Elég fürgén mászott föl a hegyre, ahonnan be lehetett látni a hadgyakorlat színhelyét. A páncélosok széles vállú főnöke, David Elazar várta őket, sűrű, fekete haját összekócolta a feltámadó szél. Alattuk, a szürkés-barna homokban jókora szimulált egyiptomi erődítményt építettek föl. Tankcsapdák sora, jelzett aknamezők, cikk-cakkban haladó, egymást keresztező lövészárkok, kő mellvédek, a magaslaton homokzsákkal védett lőállások és beásott tankok, amelyekből alig látszott ki az ágyúcső. Mindez szigorúan a szovjet doktrína alapján. Odabent az erődítményben lassan mozogtak a „Kék Erő”„ járművei, s gyalogosok nyüzsögtek a lövészárkokban. – A „Vörös Erő” kisvártatva támad észak felől – magyarázta Elazar a miniszterelnöknek. A miniszterelnök láthatóan elégedetlenül bandzsított körbe a fényes napsütésben. – Hát akkor ott mi történik, Dado? – B. G. megveregette Elazar vállát, és dél-kelet felé mutatott, ahol pont a nap alatt, porfelhő emelkedett. – Mi az ördög? – Elazar Barak felé fordult, aki hatalmas, német messzelátón figyelte a felhőt – Ez nem lehet a Vörös Erő! – De az – felelte Barak Yossi Nitzan vezette támadásra zászlóalját. A porban és kipufogó füstben is meg lehetett ismerni a tornyocskában álló jellegzetes alakját ahogy a napfény megcsillant szemüvegén. Nemcsak váratlan iránybői érkezett, de kiinduló pontját és az angol Centurion tankok hatósugarát tekintve lehetetlen irányból is. Ben Gurion messzelátót kért, és szemügyre vette – Hol vannak a tankok? – Mindössze négy tank látszott a közeledő seregben, dzsipek és féllánctalpasok követték őket. Alattuk a kék védőknek is mindössze négy tankjuk volt. –~ Azt hittem, ez tankcsata lesz. – Csontváz gyakorlat – magyarázta Dado Elazar –Nem rongálhatjuk és strapálhatjuk a tankokat és tankhordozókat hadgyakorlatokon. Nincs elég tankunk, s ami van, az is túl öreg, túl sűrűn romlik el. Háborúra kell megőriznünk és karbantartanunk őket. – A műhely így is hónapokkal le van maradva a javításokkal – tette hozzá Barak – Különösen a Centu-rionoknál. – Nem jó ez így. Az egyiptomiak sem csontvázerőkkel fognak támadni – mondta Ben Gurion. – Annyi orosz tankjuk van, hogy azt se tudják mit kezdjenek velük. – Pontosan így van, miniszterelnök, nem tudják mit kezdjenek velük – felelte Pasternak. – Véleményünk szerint a legénységük rosszul kiképzett, a manővereik kaotikusak.

– De rengeteg tankjuk van ezekhez a kaotikus manőverekhez, nem? Dado Elazar rádión felfüggesztette a gyakorlatot amíg a döntőbírók ítélnek Don Kisote felhatalmazás nél küli manővere ügyében. Ben Gurion félbeszakította az áradó szakzsargont. – Ki ez a Don Kisote nevű fickó, akiről beszélsz? – Ő irányítja a Vörös Erőt, uram – felelte Elazar. – Hívd ide! – Már megtettem. – Mi van vele, Dado? Ennyire felelőtlen? – Íos, kitűnő tiszt, miniszterelnök – Dado Barakra pillantott. –Talán egy kicsit nehezen alkalmazkodik. – Inkább flúgos – mordult fel Barak. Kisotét ő támogatta, és most meglehetősen bosszankodott. A miniszterelnök mogorva képpel nézelődött, Yossi Nitzan pedig kisvártatva felbukkant a széles emelkedőn. – Nem engedelmeskedtél az utasításoknak, Nitzan! – fogadta Dado, alig viszonozva tisztelgését. – Tönkre teszed az egész gyakorlatot! – Uram, az irányt rám bízták. – Igen, tekintetbe véve a tankok hatósugarát. – Uram, az én Centurionjaim elég üzemanyagot vittek magukkal, hogy innen támadhassunk. – A tankokra aggatva? – Persze, belül nincs hely, uram. – Ezek szerint egy csapat fáklyát vezettél ellenséges területre. Csak meg kell gyújtaniuk! A döntőbírók azt fogják kihozni, hogy elvesztetted a csatát, mielőtt megkezdődött volna. – Uram, még az ellenséges lőtávon kívül elhasználtunk minden üzemanyagot. Sötét éjszaka tankoltunk újra a kannákból. A gyakorlat nem tételezett fel ellenséges éjszakai légitevékenységet. – Barak, Elazar és az Öreg összenéztek. Úgy látszott, Ben Gurion mulat a dolgon. – Kisote, mi a célod ezekkel a kuntzenek-kel? [trükkök]? – csattant föl Barak. –Gyakorolni a taktikai meglepetést, ezredes. Az én zászlóaljamnak és nekik is. – A Kék Erő felé mutatott, amely az utasítás ellenére, hogy a gyakorlat szünetel, kétségbeesetten rendezte át sorait

északról dél-keletre. Megjelent a hegytetőn a három döntőbíró is, idősebb kopasz tisztek, hogy konzultáljanak Dadoval és Barakkal. Míg vitatkoztak, Ben Gurion Nitzanhoz fordult. – Miért hívják Don Kisoténak? Szélmalmok ellen harcol? – Ki nem, ebben az országban, miniszterelnök? – Ez igaz – Ben Gurion fáradtan, bölcsen elmosolyodott. – Mik vagyunk, ha nem kollektív Don Kisoték, igaz, fiatalember? – Elhalványodott a mosoly. Az elnök kíváncsiskodott, melyik országból jött Yossi, van-e felesége, és ha igen, ki? –Yael Luria? Az apja nagy cionista. A bátyjából pedig még egy nap a légierő parancsnoka lehet. Jól nősült. A döntőbírók úgy határoztak, hogy Nitzan meglepetésszerű hadművelete szabályos volt, a hadgyakorlat folytatódott. Hatalmas porfelhő emelkedett, motorok zaja visszhangzott a hegyek között, ahogy a dzsipek és féllánctalpasok föl-alá száguldoztak. De nem éles töltényt használtak, és kisvártatva az egész gyakorlat zűrzavaros, valószínűtlen képpé változott. Még Baraknak is, aki pedig sok hasonló gyakorlatot látott, nehéz volt követni a tettetett küzdelmet. Ezért vannak a döntőbírók, tűnődött. Bármennyire is elvont a gyakorlat, a tankparancsnokok és egységvezetők legalább rákényszerülnek, hogy harci körülményekben gondolkozzanak. Ben Gurion egy alacsony, vöröses, göcsörtös sziklán ásítozott. Nemigen figyelt. – Megérte eljönni – jegyezte meg Baraknak. Kinyújtotta a kezét, hogy fölsegítsék. – Menjünk vissza! Gyere Sam! – Az autóban Zevhez fordult. –Zev, mesélj nekem erről a Don Kisotéról! – Az ejtőernyősöktől helyezték át, miniszterelnök, elvégezte a szükséges tanfolyamokat, és egy éven belül az övé lett a legjobb zászlóalj a páncélosoknál. Nagyon keményen veszi a karbantartást, a kiképzést, ha esik, ha fúj, Az emberek pedig követik, mert bármilyen kemény dolgot is vár el tőlük, maga is megcsinálja Sam Pasternak csendben ült, miközben Yael férjéről beszélgettek. Ben Gurion a fejét félre biccentve alattomos pillantást vetett rá. – Érdekes, soha nem hallottam, hogy Yael Luria férjhezment, ráadásul egy Ciprusból jött fickóhoz – Igen, és már fiúk is van–közölte Pasternak olyan hangon, amely lezárta a témát. Amikor megérkeztek a Sde Boker- házhoz, Paula bukkant fel a konyhából. Megtörölte kezét a hosszú, fekete ruhája fölött viselt sötétszürke kötényben. – Most vágják a csirkéket. Ugye maradtok ebédre mindketten? – fordult Barakhoz és Pasternakhoz. – Mikor ettetek frissen vágott csirkét, igazán frissen vágottat? Pasternak zavartan pillantott az Öregre – Délben megbeszélésem van Beershevában, Paula.

Helikopter jön értem. – Nekem pedig vissza kell mennem a hadgyakorlatra az eredményhirdetésre – mondta Barak. Paula mérgesem legyintett. – Mindketten úgy dolgoztok, mint a kutyák. Megérdemlitek a jó bánásmódot. Maradtok! Frissen vágott csirke! – Próbáljatok csak vitatkozni vele! – Ben Gurion bement a fürdőszobába. Az asszony rájuk nézett, megváltozott az arca. – Nincs jól, nem alszik. Egyre kisebb az étvágya. Kérlek, maradjatok, talán akkor rendesen ebédel. Aztán mondjátok el, mikor ettetek utoljára ilyen csirkét. Paprikával csinálom. Ben Gurion bevezette őket dolgozószobájába, s fáradtan lerogyott újságokkal, levelezéssel, képeslapokkal megrakott íróasztala mögé. Mögötte az egész falat könyvespolc borította, könyvek hevertek a többi polcon, de még a padlón is. Intett, hogy foglaljanak helyet, és hosszú ideig csendben méricskélte őket. – Félek – mondta végül. – Csontváz gyakorlat Nem csontváz háborúkat fogunk harcolni. Újabb csönd. Íróasztaláról fölvett egy könyvet. – Platon. Jó egy hónapja nem olvastam görögül Pedig megfogadtam, hogy mindennap olvasok egy kicsit görögül. Baj, ha az ember már nem tudja beosztani az idejét. Paula jelent meg három csésze teával. Férje haragos pillantást vetett rá, s az asszony szótlanul visszavonult. –Tavaly találkoztam Kennedy elnökkel – folytatta B.G. teáját kortyolgatva. – Találkoztam már vele, amikor még csak szenátor volt. Megváltozott. Jó benyomást kelt. Még nem Eisenhower, nem is De Gaulle, de még-csak nem is Adenauer, ők a nagy emberek Elég egy szobában lenni velük, és érezni Kennedy viszont szóval amikor megválasztották, nem is értettem, hogy lehet egy ilyen fiú az amerikai elnök. De ő az elnök, tehát őt kell meggyőznünk, hogy adjon nekünk tankokat – Pasternakhoz fordult. – Hallottál valamit Abe Harmantól a küldetésedről? – Hárman a washingtoni nagykövet volt. – Fogad a hadügyminiszter? – Nem. Ebből a szempontból nem változtattak Eisenhower politikáján, miniszterelnök. Szerveznek egy találkozót a külügyminisztériumban hírszerzőkkel, és kisebb védelmi fegyverekről tárgyalnak, de semmi olyanról, ami még nincs a térségben. Nagyobb készletért Európában kell körülnézni. Pénzügyi segély sincs. Abe jelentése szerint a fő különbség az, hogy Kennedy emberei szívesebben szóba állnak velünk Ben Gurion nagyot sóhajtott.

– A KADES arra jó volt, hogy Izraelt most már komoly államnak tekintik, annyiban rossz, hogy De Gaulle azt mondhatta: „Bármennyivel több fegyvert kapjanak is az arabok, Izrael legyőzhetetlen.” A képembe mondta amikor meglátogattam. Hogy hisz is-e benne, az más kérdés. Azt az üzenetet kaptam, hogy nem számíthatunk a továbbiakban a francia fegyverekre. Komoran meredt rájuk, aztán kinyújtotta párnás tenyerét. – Kezet fogtam Adenauerrel New Yorkban! Megtettem! Izrael miniszterelnöke kezet rázott a német miniszterelnökkel. Azóta hallom, hogy zsidó vér van a kezemben. – Ökölbe szorította a kezét, hagyta, hogy az asztalra essen. – Ez a kézfogás félmillió dollár segélyt jelentett. Mihelyt módom lesz, megpróbálom elmagyarázni az európai zsidóknak, miért ráztam kezet vele. Nekem az élő zsidókra és a Zsidó Államra kell gondolnom. Talán idehaza már megértették. – Elhallgatott, éles pillantást vetett Pasternakra. – Még mindig várom a katonai hírszerzés jelentését az egyiptomi rakétákról. Valóban dolgoznak náluk német tudósok? A Moszad jelentés kereken állítja, hogy németek építik és végzik a próbalövéseket. Pasternak ajka megmozdult, mintha válasz előtt magában mondaná el mondandóját. – Jelzések vannak, miniszterelnök, bizonyíték nincs. Az embereink azt jelentik, hogy a próbaként kilőtt rakéták pontatlanok, és sok csütörtököt mond. – Ha kiderül, hogy német tudósok csinálják, német politikám romokban fog heverni. Megbukom – közölte Ben Gurion. Barak ösztönösen közbeszólt. –Nem fog megbukni B.G. Nincs, aki helyébe lépne. Az Öreg a fejét rázta, száját összeszorította, kétkedő kifejezés jelent meg arcán. Csendben kortyolgatta teáját, elgondolkodó, szomorú pillantás ült vonásain. – Nos, milyen felszerelésekről tárgyaltok az amerikaiakkal? – Tankokról nem. Erről nem hajlandók, mert támadófegyverek – válaszolt Pasternak. – Nem érdekes! Tárgyaljatok róluk, legalább ejtsétek ki a szót! Tán nincs szükségünk tankokra ahhoz, hogy megvédjük magunkat a támadó tankok ellen? Próbáljuk meg! Az íróasztalán levő papírhalmazból előhúzott egy cédulát, és felolvasta a listát, milyen fegyvereket tart a legfontosabbnak. Addig is, még intenzívebben kell átfésülni az ócskavas piacot kidobott tankokért. Többezer tank rozsdásodik szerte a világban. Izraelnek ezeket kell rendbehoznia, és elboldogulni velük, amíg nem érnek el áttörést valamelyik nagyhatalomnál, és nem számíthatnak megbízható szállítóra. – Körül vagyunk véve – magyarázta. – Nincs egyetlen szövetségesünk sem. Nasszer fellázítja az arab tömegeket, Oroszország pedig felfegyverzi őket. De Gaulle azt mondta nekem: Nem engedem,

hogy Izraelt eltörüljék. Eisenhower ugyanezt mondta, amikor elutasította a kérésemet, hogy tankokat adjon. Azt feleltem De Gaulle-nak: „Mire Önök uraim felfogják, hogy eltörölnek minket, talán egy kicsit késő lesz már ahhoz, hogy bármit is tegyenek.” Bármennyire is komor volt a társalgás, Barak látta, hogy Ben Gurion felélénkül, homályos szeme csillogni kezd. Csodálatos illatok szállingóztak a konyha felől, miközben az Öreg Pasternak lelkére kötötte utasításait washingtoni látogatásával kapcsolatban. A Kennedy kormányzat vonakodva beleegyezett, hogy eladja Izraelnek a Hawk légelhárító rakétarendszert, de most erősködik, hogy fogadják el helyette az angol rakétát, a Bloodhoundot. – A válasz nem. Ragaszkodunk a Hawkhoz. – B. G. az asztalra csapott a kezével, mellyel megrázta Adenau-erét. – Arra megy ki a játék, hogy ne ők, hanem a másik sértse meg az arabokat. Nekünk viszont szükségünk van a Hawkra, hogy védekezzünk az Iljusin bombázókkal szemben, Még inkább szükségünk van arra, hogy megtörjük a jeget, és az amerikaiak legalább egy komoly fegyvert eladjanak nekünk. Átható pillantást vetett Pasternakra, majd Barakra is. – Mindketten megértettétek? – Zevnek az a kérése, hogy hagyjuk ki a küldetésből – közölte Pasternak. Az Öreg kérdő pillantást vetett rá. – Családi okok, miniszterelnök. – Nakhama jól van? A gyerekek is? – Jól vannak, Ben Gurion várta, hogy részletezze, de Barak hallgatott. – Hát, Sam, akkor keress valaki mást! Lesznek más feladatok is, még fontosabbak is. –Soha életetekben nem ettetek még ilyen csirkét – szólt be Paula az ajtón. – Gyertek! – Az a helyzet, hogy éhenveszek – ugrott fel a miniszterelnök. Zev Barak pedig meglepődött saját reakcióján azok után, hogy sikerült felmentenie magát a washingtoni út alól. Sajnálkozás. Megkésett, értelmetlen sajnálkozás. Közben megkönnyebbülést is érzett, s tudta, hogy ésszerűen döntött, de bárcsak ne támasztotta volna lámpájához azt a nyavalyás fényképet arról a nyavalyás Emily-ről, Nakhama szeme elé. Paula Ben Gurion belekarolt Barakba.

– Látod, Zev? Jót tett neki, hogy maradtatok Kibeszélhette magát – Megpaskolta formátlan pruszlikját. – Itt hordja az egész országot a szívén. – Igazán nem bánod, ha egyedül elmegyek az esküvőre? – kérdezte Yael. – Ha Aryehnek gondját viselik, nem mindegy? Yael jobban értékelt volna másfajta választ. Tiltakozást vitát de még a haragos elutasítást is. Lerámolta az asztalt a kései vacsora után. Kisote még mindig poros egyenruhájában egy jegyzettömbre írt. A konyhaasztalon középütt kinyitva a sokszorosított hadgyakorlati parancs, mellette az esküvői meghívó, Lee Bloom menyasszonyának fényképével. –Még soha nem volt Amerikában egyikünk sem – erősködött az asszony. – Nem volna jó együtt elmenni? Mindent fizetnek, Yossi! – Lehetetlen, de csak rajta! Érezd jól magad! Yael hangja élesebb lett. – Az a helyzet hogy ha egyszer Kaliforniában vagyok, nem biztos, hogy sietek vissza. Sok ott a látnivaló. – Úristen, de éhes voltam! – Kisote félretette a jegyzetfüzetet, és felállt. – Jöhet a zuhany – Gyönyörű, ugye? Yossi felvette a fényképet. Beállított stúdiókép volt. Az orrát ráncolva nézte. – Mit mond Lee, hány éves? Tizenkilenc? Nem néz ki annyinak. – Elolvasta a vastag, krémszínű papírba vésett, vékony dőlt betűket: Mary Macready. – Hm. Régi haszid név. – Lee azt mondja, a lány anyja zsidó. Különben is templomban esküsznek. – Lee bolond. – Az asztalra dobta a képet mint egy kártyalapot amire nincs már szüksége. – Hány millió dollárja van már? – Igen, megengedheti magának ezt a lányt. – Kisote bement a szobájába, és megnézte alvó fiát. Kisvártatva behallatszott a zuhany zubogása. Yael sietve levetkőzött és fölkapott egy barackszínű, párizsi szatén pongyolát. A boltjában egy kicsit megrongálódott és így olcsón megvette. Alaposan végigmérte magát a tükörben. Elégedett lehetett a látvánnyal A legtöbb férfi kívánna, sokan nagyon is, akadtak akik megkörnyékezték. De ez a Don Kisote öt év együttélés után is rejtély maradt a számára. Amikor hazatért, többé-kevésbé Yael igénye szerint szeretkezett vele, vagy sem. Elég volt egy gesztus, egy pillantás, egy szó, és igen. Ám anélkül képes volt egy vagy két hét távollét után is lefeküdni, vagy olvasgatni, vagy katonai iratokon

dolgozni. Vajon célzásnak veszi-e a hálóinget? Yael parfümöt loccsantott magára. Yossi a fejét törölgetve, fürdőköpenyben bukkant föl az előszobából. – Csak az a kérdés, nem fogja-e Aryeh darabokra szedni Nahalalt. Tudja Benny mit vállal? Vagy Irit? A mosav tanács? – Irit egész óvodákat irányít, Aryeh pedig nem lesz olyan vad a sok mosavbeli gyerek között, akikkel játszhat. – Talán. – Miért nem jössz? Évek óta nem voltál szabadságon. – Szégyenteljes volt az egységem a gyakorlaton. Keményebben kell fegyelmeznem őket, és cseréket végrehajtanom az irányításban. Yael habozott. Aztán, ahogy a férfi fölvette a jegyzetfüzetet és leült karosszékébe, túlságosan is közönyösen megszólalt. –Sam Pasternak azt mondta, te voltál a hadgyakorlat sztárja, még Ben Gurion is megdicsért. Ez legalább célba talált. Yossi felemelt szemöldökkel felpillantott. – Sam? Beszéltél Sam Pasternakkal? Mikor? Hogyhogy? –Teljesen véletlenül. – Yael leült, keresztbe vetette formás lábait, hogy a szatén pongyola szétnyílt. – Az El Al irodában voltam, ellenőriztem a helyfoglalást Los Angelesbe. Őrületes a zűrzavar. Ki tudja, hányszor kell átszállni. Néma csönd. Egy perc múltán Yossi felállt. – És Sam Pasternak? – Ja igen. Sam kisvártatva Washingtonba megy. Részleteket persze nem mondott. Ismered. A jegyéért jött. Különben azt mondta, hogy az egységed kitűnően szerepelt. – A többiek még rosszabbak voltak, ez minden. Csinos pongyola. – Ez? Elnyűtt vacak. – Menjünk lefeküdni! – Dolgoznod kell még, nem? – Yossi félretette a jegyzetfüzetet, felhúzta Yaelt, izmos karjával átkarolta. – És hullafáradt is lehetsz – tette hozzá a lány. – Halkan gyere, ne ébreszd föl Aryeht! – felelte Yossi.

Szeretkezésük mindig is kielégítő volt, de egész más mint Sam Pasternakkal. Yael nem volt képes elfelejteni Sam nyers ölelését, amely gyakran megdöbbentette és egész mivoltában megrázta. Yossival úgy folytatták, ahogy az V. Györgyben elkezdték. Játék és szórakozás két ember közt, akik nem szeretik egymást, de élvezik a bonyodalom nélküli szexet. Yael problémái épp ott kezdődtek, hogy ő kezdett belebonyolódni. Nem úgy a férje. Még másoknak is nyíltan tréfálkozott házasságukról, s „Aryen Gyártó Kft.”-nek nevezte. Yael tudta róla, hogy képes mély érzelmekre, imádja a fiát, és bár Yael nem tudta bizonyítani, ösztönösen érezte, hogy imádta azt a prűd matematikus lányt, Shayna Matisdorfot. Talán még mindig. Soha nem beszélt róla. Yael legjobb tudomása szerint nem is látta azóta, hogy a lány meglátogatta őket ideiglenesen török lakásukban. – Biztos vagy benne? – suttogta, Kisote pedig magához húzta a sötétben. – Nem kell meghódítanod, meg vagyok hódítva. – Minek köszönhetem ezt, tűnődött Yael miközben megadta magát. A hálóingnek? Ha igen, jó befektetés volt harminckilenc líráért. Annak, hogy Sam Pasternakot említettem? A kilátásnak, hogy Kaliforniába megyek? Ki tudja? Yossi a megfelelő kedveskedéseket suttogta, és a megfelelő dolgokat művelte, Yaelnak igazán jó mulatság volt a férjével lenni. És mégis, Don Kisote az asszony karjának, lábának szorító ölelésében, miközben édesen, izgatón szerette őt, hogy igazán nem érhette szemrehányás, távoli, kifürkészhetetlen maradt. Nem az övé. Utána megcsókolták egymást, jó éjszakát kívántak, és Yossi kisvártatva már aludt is. Yael ébren feküdt, s némi vonakodással gondolt arra, hogy egyedül utazzon Amerikába. Mint az utóbbi időben oly sokszor, ismét férjezett smatának érezte magát. Negyedik fejezet Dorothy Óz birodalmában Emily Cunningham irodája a mezőre nézett, ahol zöld tréningruhás, nyári kurzusos lányok hokiztak sikítozva, visítva, vadul csattogtatva botjaikat. De Emily Zev Barak képét nézte, amelyet általában az asztalára tett, amikor a férfinak írt. Egy katonai újságból vágta ki, amikor Zevet két évvel ezelőtt ezredessé léptették elő. A férfi sűrű haja őszült már, de egyébként a határozott állú, kerek arc, a bölcs, enyhén aggódó barna szempár nem változott a szentjános bogarak emlékezetes estéje óta. Foxdale iskola Middleburg, Virginia 26. levél Farkas! Te nyomorult, Szürke Farkas! Valóban azt hitted, hogy nem tudom meg? Hát úgy képzelted, hiába vagyok az USA legnagyobb hírszerzőjének a lánya? Jöhettél volna Washingtonba, parancsod volt rá, és te kérted, hogy ne! Magyarázatot követelek, teljes, meggyőző és alázatos magyarázatot, különben ez a levelezés – egész különlegesen csodálatos és elbűvölő barátságunk – halálra van ítélve. Komolyan gondolom, halálosan komolyan. Nem lehet átverni, nem lehet megrémiszteni, tudni akarom miért? Miért hagytad

ki a lehetőséget, hogy találkozzunk? Most, hogy kiadta magából csalódását bizonytalan volt, hogyan folytassa. Megfordult a fejében, hogy durván befejezi, de élvezte, ha levelet írhatott Zev Baraknak, akárcsak ha kapott tőle, mint amikor egyedül vágtázott az őszi fák között. Ezért rövid gondolkodás után folytatta. Oké. Visszafojtom haragomat a régi idők kedvéért és várom a kifogásaidat. Az az újság, hogy bármilyen hihetetlenül hangzik is, nemsokára én leszek az igazgatónő, bár nevetségesen fiatal és tapasztalatlan vagyok Az igazgatónőnk, Fiona Salmeter kitűnő nevelő és igazgató, csodálatosan bánik a lányokkal és a szülőkkel egyaránt, őszintén vallásos, ami fontos egy ilyen iskolában, amely állítólag nem felekezeti ugyan, de valójában alaposan keresztény, kápolnával és mindennel. Vezető lelkipásztorunk, Wentworth tiszteletes kitűnő szónok, az Ószövetség komoly kutatója. Sok cikket is publikált. Nos, úgy tűnik Fiona ágyékon lőtte Wentworth tiszteletest. Tizenöt éve tartott titokban a viszonyuk. Most pedig Wentworth tiszteletes szakítani próbált, mert nemrégiben megözvegyült és újra akar nősülni, és az új hölgy nem helyesli a kapcsolatukat. Néhai felesége Millicent egyáltalán nem bánta Fionát. Sokat utaztak együtt, esténként kártyáztak és iszogattak. Millicent a szíve mélyén ateista volt, és nem túlzottan élvezte, hogy egy lelkipásztor felesége, mégha kedvelte is Wentworth tiszteletest. Még örült is, hogy Fiona megtette a férjének azt, amit ő nem akart. Ismertem ezt a Millícentet és kedveltem is, még ha zavart is vallási ügyekben való makacssága. Szerette a költészetet, különösen a női költőket. Néha együtt olvasgattunk Elizabeth Barret Browningot vagy Elinor Wylie-t. Amikor Fiona nem Millicenttel kártyázott, hókuszpókuszt játszott Wentworth tiszteletessel, én pedig verseket olvastam Millivel. Így hívtuk Hesterrel az egyetemen az etyepetyét. Érdekes, hogy fejlődött az évek során az angol nyelv, Beowolf óta, de erről az egyszerű dologról még mindig nem tudunk udvariasan beszélni. Nem valószínű, hogy én, mint aggszűz, ki tudnék jobbat találni, úgyhogy maradok a hókuszpókusznál Különben is Wentworth tiszteletes nincs veszélyben, mert egy ideig nem akarnak huncutkodni, A seriffnek és az iskolai tanácsnak azt mondták, hogy Fiona megkérte, tisztítsa ki a pisztolyát, és a tiszteletes véletlenül ágyékon puffantotta magát. Mivel az egész Fiona hálószobájában történt, a mese mindenkinek gyanús, és mindenki erről beszél. Mi van még? Ja! Hester kiállítása a New York- galériában meglepő siker volt. Megírtam már neked, hogy kifejlesztette saját absztrakt festészeti stílusát, Jackson Pollock modorában. Lyukakat fúr bontatlan festékes tubusok oldalába és amikor megcsavarja a tubust a festék teljesen véletlenszerűen fröccsen a vászonra. Hester mindezt sztohasztikus holizmusnak nevezi. Volt róla egy nagy cikka New York Timesban. Rettenetesen kigúnyolták a sztohasztikus holizmust, de Hester Laroche mégis híressé vált vele, és a gyűjtők elkezdték vásárolni. Szerény áron ugyan, de mindent eladott. Tudod, olyan mintha az emberek fogadnának a festőkre Mint egy hosszútávú lóversenyen. Elmentem a megnyitóra Ott volt a jó öreg Hester Buster Brown frizurával, rózsaszín szatén sátorruhában, férje pedig zavartan és büszkén, szmokingban feszített mellette. Lehet, hogy Hester soha nem megy vissza az oregoni Eugenbe. A New York-iakkal ellentétben a tisztes eugeniek nem méltányolják a sztohasztikus holizmust. Ennyi és nem több. Nem érdemelsz többet! Soha többé ne feledd, nyavalyás Szürke Farkas, hogy Christian Cunningham mindent tud, ami bárhol a világon történik, és Izraelről pedig abszolút mindent

Indulj ki ebből, és többet nem kaplak rajta Haragszom rád, nincs mézes-mázos búcsúzkodás Mindenesetre C.C nagyra tartja Sam Pasternakot, és szerinte a küldetése sikerrel jár, bolond vagy, hogy kimaradtál. Miért? Miért? Megegyelek? Haragvó Emilyd – Sam, ne légy nevetséges! Yael leemelte az ismerős szőrös kezet combjáról és visszaejtette a férfi ölébe. Az Air France gép lágyan duruzsolt a fekete óceán felett. Épp most kapcsolták le a világítást a film után, és csak a kis, négyszögletes ablakon besütő holdsugár világította meg Yael arcát – Hát nem vagyunk barátok? – kérdezte Sam derűsen a sötétben mellette. – Milyen egy hülye film, inkább aludnom kellett volna. Neked is. – Azon gondolkozók, hogy elugrok Los Angelesbe az esküvőre. Engem is meghívtak. – És a munkád, Washingtonban? – Hétvége van, a külügyminisztérium szombat vasárnap zárva, mint nálunk Jom Kipurkor, vagy még szigorúbban. – Ahogy gondolod. Csend. A sötétség az intim társalgás melegágya, és Sam kisvártatva újra megszólalt. – A férjed, ez a Don Kisote, remek srác. – Én is azt hiszem. – Viszi valamire. Yael nem válaszolt. – Boldog vagy? – Nagyon. Sam, ha te nem is vagy álmos, én igen. – Hogy lehet, hogy nincs több srácotok, csak egy? Valami baj van veled? – Velem? Velem ugyan nem. ő nem akar többet. – Fura. Ruth és én nem élünk jól egymással, mégis három van. Csak úgy jöttek. – Ismét nem kapott választ. – Tudod Yael, nem vagyok valami nagy hívő, de abban hiszek, hogy a házasságok az égben köttetnek. – Csakugyan? – sértődött meg Yael.

– Teljesen. Csak a zsidó bürokrácia tud így elfuserálni valamit. Yael bármennyire is nem akarta, hangosan kitört belőle a nevetés a lesötétített gépen. Szája elé kapta a kezét. – Nos Hamoodi, a te ötleted volt, hogy hosszú, öt éven át ragaszkodjál Ruthhoz, amíg veled voltam. – Tudom, tudom. – A repülő rázkódni kezdett, a motorhang felerősödött, kigyulladt a biztonsági öv bekapcsolására felszólító jel. Sam bekapcsolta az övét. – Mellesleg Tiberiasban töltöttem a múlt hétvégét. Kis pihenő az út előtt. Tudtad, hogy a Geffen panzió eltűnt? Teljesen lerombolták, új hotelt építenek a helyére. – Hát, semmi nem tart örökké, Sam. Kitűnő vízparti helyen állt. – Van ami kitart. Az emlékek. – Azok is halványodnak. –Valóban? – fogta meg Sam a kezét. – Azt akarod ezzel mondani, hogy nem emlékszel a Geffenre? A Szent Páter halra reggelire, a palack carmeli fehér borral, a csónakázásra a Gallileai-tengeren. – Tökéletesen emlékszem, hogy nekem kellett eveznem, te szörnyeteg. – Én voltam a magasabb rangú, és különben is nehéz éjszakám volt. Yael elrántotta kezét és Samére csapott. – Rendben ebből elég. Ruthie veled ment Tiberias-ba? – Ruthie visszatért Londonba. Nem tudtad? – Honnan tudnám? – Pedig igen. Amos és Ilana velem maradnak. Leát magával vitte. – El tudom képzelni. A katonai hírszerzés főnöke nem elég fontos ember Ruthie-nak, mi? –Nem erről van szó. Porfiniót áthelyezték Londonba nagykövetnek. Porfinio volt Kolumbia Tel Aviv- ügyintézője. – Értem. Milyen jól jön, hogy ott is van lakása. –- Ne gonoszkodj! Ruthie-t nehéz elviselni. Nem soká fogunk együtt maradni, Yael. – Bárcsak ne dobálna úgy ez a gép!

– Ide figyelj! Elmegyek Los Angelesbe. Hol fogsz megszállni? – Nem tudom. Lee Bloom intézett mindent Ne izgasd magad miattam! Nincs értelme, Sam. És fogd be a szád, vagy arrébb ülök? Fáradt vagyok. Csend, Még néhány rázkódás, aztán a gép motorjai halkabban duruzsoltak, és lágyan repültek tovább. Kisvártatva a biztonsági öv tábla is elaludt. – Sam… – feszültséggel teli, halk hang – ne akard, hogy eltörjem a kezed. Szükséged lesz rá a külügyminisztériumban, hogy kezet foghass a diplomatákkal. Az utolsó figyelmeztetés… így már jobb – Aludj jól! – kuncog egy bariton. – Te is. A manhattani pénzügyi negyed vasárnap reggel nemcsak, hogy zárva, de mintha járvány söpört volna végig rajta, olyan elhagyatottak a mély, kőkanyonok. Yael és Pasternak kiszálltak a bérelt kocsiból, s lépteik visszhangoztak, ahogy végigsétáltak a Broad Streeten. Fehér napsütés sütött ferdén, meredeken a csöndes, üres tornyokon keresztül. – Úristen! – Yael megállt és egy utcatáblára mutatott tágranyílt szemmel. Kék alapon, fehér nagybetűkkel ez állt. Wall Street – Mi van? – Sam, gyerekkoromban Nahalalban a tanáraim szocialisták, marxisták voltak. A Wall Street volt a kapitalista pokol ördögi középpontja, és itt állunk a Wall Streeten – Mindössze egy utca – vont vállat Pasternak. – Föl kéne mennünk az Empire State Buildingre. Onnan az egészet belátni. – Mikor megy a géped? – Sűrűn mennek gépek Washingtonba Yael remegve felnevetett. – Kisote egyszer felvitt az Eiffel toronyra, és ott is megrémültem Melyik a magasabb? – Ez. De most nem fogsz megrémülni. Erős szél fujt az Empire State kilátószintjén, ezért Sam az üvegezett részbe vezette a lányt. – Tessék – mutatott körbe széles mozdulattal, – És nemcsak Manhattan, hanem egész New York. Ott van Long Island, ott van New Jersey, az pedig Brooklyn Különlegesen tiszta nap van. Néha csupa füst, még a Szabadság szobrot sem látni így meg olyan, mint egy játék, nem?

Yael körülnézett, majd selyemkendőt húzott elő táskájából, felkötötte a haját, és kiment a szélbe. – Ugye ez az egész valódi? – Mintha magában beszélt volna. Sam követte, de hegyeznie kellett a fülét, hogy hallja. – Tényleg itt van, nemcsak film és nem is álom? Sam, miért akarna bárki is máshol élni a világon, mint itt? Mi fogható ehhez? Párizs semm! – Várj csak, amíg meglátod Los Angelest! – Össze sem lehet hasonlítani. – Tévedsz. Az az a hely, ahova a New Yorkiak költöznek. Vagy meghalnak, vagy Los Angelesbe mennek. A jövő héten találkozunk, aztán összehasonlítjuk. – Órájára pillantott, felemelte hangját, hogy hallható legyen a szél süvítésben. – Ideje, hogy ki vigyelek a gépedhez. Látszott Yael arcán a bódultság, miközben lefelé mentek a liften. – Yael, szerintem te most fedezed fel Amerikát Mrs. Colombus. Yael savanyún mosolygott rá. S Yael egyre bódultabb lett, ahogy nyugat felé repült. Órákon keresztül csak a repülőgép motorjainak bugása, hosszabb ideig, mint ameddig a repülőút tartott Tel Avivból Párizsba, és még mindig repültek Leszállás Chicagóban, szikrázó elektromos viharban. Kék, fehér villámok csapkodtak és dörögtek az ablak túloldalán Meg kellett volna rémiszteniük őt is, ahogy a körötte levő többi utast. A gyerekek sírtak, az utasok hánytak, a stewardesek botladozva siettek az ülések között, a fények kialudtak, majd újra gyúltak. Yael pedig szinte megrészegedett a lelkesültségtől. Mrs. Colombus a Santa Maria bukdácsoló fedélzetén, amint felfedezi az Újvilágot! Lepereg róla a tengeri betegség. Chicagóban át kellett szállnia. Az összes gép indulását elhalasztották. Yael már a váróterem puszta méreteit is élvezte, s hozzá a boltok sokaságát. Órákig sétált a morgolódó, ázott tömegben. Aztán ismét kisütött a nap, és amikor gépe felszállt, magas hullámok csapódtak vízpárát permetezve a hatalmas épületekkel szegélyezett partnak. S a part mögött semmi nem volt, csak kék víz, végig a tiszta láthatáron. A Michigen-tó, egy belső Földközi tenger, és még csak nem is a legnagyobb a Nagy Tavak közül. így ment órák hosszat; zöld tanyavidék véget nem érő látképe, közben nagyvárosok, majd újabb szántóföldek, ameddig csak a szem ellátott a kósza felhők között. A pilóta egy egész kört írt le a Grand Canyon fölött. – Oah! – Egy vádi, nem más. De ha egyszer Amerika előrukkol egy vádival, az a lélekbe markol mélységével, szélességével, fenségességével, nyers, kanyargós, kolosszális és fenyegető, vörös kopárságával. A Mars a Földön, egy gyönyörű nevű állam egyik sarkában eldugva. Arizona… A repülőgépből kiszállva fekete sofőregyenruhás, alacsony keletit pillantott meg, aki egy Nitzan feliratú táblát emelt a magasba. Yael nem is remélte, hogy várják. Lehet, hogy a költekező Lee Bloom kocsit küldött érte?

– Én vagyok Mrs. Nitzan. – Igen, asszonyom. A sofőr bólogatott, lapát fogai kivillantak, ahogy elmosolyodott, fogta Yael kézitáskáját, segített megkeresni a bőröndjét, majd az automata ajtókon keresztül egy ezüst színű Rolls Royce-hoz vezette. Rövidre vágott, ritkuló őszes hajú, sovány emberke ugrott elő a kocsiból. – Üdvözlet Los Angelesben, Yael! – Különös vigyorra húzódott, szája széle fölfelé kunkorodott. – Sheva Leavis vagyok, Lee társa. Épp most jövök Hong Kong-ból. Lee esküvőjére jöttem vissza. Majd Wang bevisz minket a városba. – Angol kiejtése majdnem tökéletes volt. Yaelt teljesen megrémítette, szinte hipnotizálta a ragyogó Rolls. Próbált uralkodni magán. – Nagyon köszönöm. Milyen kedves. Hol fogok megszállni? – Nos, ez Önön múlik. Lee a Beverly Wilshire-ban foglaltatott szobát. De nekem van egy kis házam itt, és a feleségem Vancouverben tartózkodik, nem érzi jól magát, úgyhogy jelenleg senki nincs otthon. Szívesen látom a vendégházban. Wang és a felesége gondját viselnék. – Eszembe sem jutna zavarni, Mr. Leavis. Jobb lesz, ha a hotelba megyek. – Madame, kérem jöjjön, nekünk nagy öröm – szólt közbe a sofőr félig elnyelve az 1 és r betűket. – A feleségem jó szakács. Teljesen kóser. Yael már azon tűnődött, vajon nem Lee Bloom valami gondosan kitervelt, rossz vicce-e az egész? Természetesen hallott Sheva Leavis-ről, a titokzatos irakiról, aki nem engedte, hogy fényképezzék, és ez az egyszerű, nadrágot és pólót viselő emberke nemigen felelt meg a pénzmágnásról alkotott elképzelésének. A férfire pillantott, annak szája ismét fölfelé kunkorodott a hirtelen megjelenő, majd eltűnő mosolytól. – Nem érezné magát kényelmetlenül, Yael. A hotelek ridegek. Olyasfajta döntés volt, amelyre Yael hajlamos volt, mint amikor Párizsba ment Don Kisotéval. Kezet nyújtott Leavis-nek, aki megszorította. Száraz, hűvös volt a szorítása. – Oké, Mr Leavis Nemigen utasíthatom vissza. A férfi kinyitotta a kocsi ajtaját. – Kitűnő! Pénteken találkozunk. Jó lesz nem egyedül elfogyasztani a sabbati vacsorát. Wang kisvártatva Önnel lesz. Hát nem csodálatos, hogy ilyen boldog alkalommal találkoztunk? – Futó mosoly, aztán Leavis becsukta az ajtót, és odébb ment a sofőrrel. Yael pedig magába szívta a Silver Cloud Rolls Royce belsejének dús illatát, megcsodálta a faberakásokat, élvezte combja alatt a lágy bőr cirógatását. Az autó olajfúró tornyok fantasztikus erdeje között gurult, vagy inkább felhőként lebegett, majd zöld pálmafákkal határolt álomvilág következett. Kis parkra emlékeztető kerteket uraló paloták egy

élesen kanyargó országút mentén, amelyet Sunset Boulevardnak hívtak. Wang befordult egy íves kőkapun, és egy vörös cseréppel fedett, hatalmas épület felé hajtott egy emelkedő tetejére sima gyep és színes virágok között. Félúton fehér házikó bukkant fel, félig elrejtették egy sövény hatalmas, vörös virágai. – Ez itt a vendégház, Madame. – Wang bevitte Yael táskáit, odaadta a kulcsokat, majd tudakolózott, óhajt-e inni valamit, esetleg egy pohár pezsgőt? – Hát, azt hiszem egy kis pezsgő jól esne. Amikor egyedül maradt, lehuppant a puha, rózsaszín karosszékbe, lerúgta cipőjét és kíváncsian körülnézett. A hatalmas amerikai konyha modern bútorokkal volt berendezve. A falusias kőkandallóban jókora, valódi rönkök voltak, a falakon ismeretlen festmények, melyekről Yael látta, hogy nem reprodukciók. Többé nem Mrs. Colombusnak érezte magát, hanem Dorothynak Óz birodalmában. Barak nehezen szánta rá magát, hogy válaszoljon Emily Cunningham 26. számú levelére. Már azt fontolgatta, hogy nem válaszol hagyja az egész dolgot elhalni, de nem volt képes megtenni, és amikor nekikezdett az írásnak, több oldalt is telerótt késő éjszaka, miután Nakhama és a gyerekek már aludtak Miután elolvasta a belőle kiömlő sorokat, tudta, hogy vagy vissza kell terme első ötletéhez, eltépni a levelet és elfojtani a kapcsolatot, most amíg még lehet, vagy elküldeni, és vállalva a kockázatot, veszélyes vizekre evezni. A levél így ért véget: „Hát tessék, magyarázatot követeltél, és megkaptad. Szeretlek, és ezért nem vállaltam a küldetést. Olyan érthetetlen ez? A hadseregben mi minden hadműveletet vagy hadjáratot kielemzünk, hogy lássuk mik voltak a hibák. Hol tévedtünk, mit nem láttunk előre, milyen új eszméket vagy doktrínákat tudunk megalkotni? Azt hiszem, az agyam hozzászokott ehhez a gondolkodásmódhoz. Furcsa leckéket tanultam meg ebből az élményből. Először is azt, amit a legnehezebb felfognom, hogy az ember valóban képes arra, hogy két nőt szeressen, és mindkettőt teljesen másképp. Azonkívül úgy tűnik, hogy a szerelem férfi és nő között, fellángolhat szex vagy a szex lehetősége nélkül is, mert te ott élsz a Földgolyó túloldalán, én pedig itt, és mégis megtörtént. így hát rájöttem, hogy a levelek is képesek szerelmet teremteni. Nem illúzió, nagyon jól tudom, hogy szeretlek és tudom, mi a szerelem–sokkal inkább, mint te –, hiszen évek és évek óta szeretem Nakhamát, míg neked máig ez az egy beteljesületlen rajongásod van egy idegen iránt, ha nem számoljuk a jó öreg Hirosimát. Azt hiszem kettőnk közül én vagyok a nagyobb bolond. Téged legalább ment tapasztalatlanságod, számomra nincs mentség. Egyszerűen szeretlek, szeretem különös, mulatságos, mégis megható leveleidet, különös, éles elmédet, kapkodó gesztusaid, nevető szemed, karcsú tested, amely oly édesnek tűnik még ezen a tanárnénis képen is, amit küldtél, jó álca, de én keresztüllátok rajta, látom az én Emily-met, aki elbűvöl és megigéz. Ezért aztán gyermekem, én továbbra is elkerülök minden washingtoni megbízást, amíg biztonságban férjhez nem mentél. Rendben? Ebben átkozottul biztos lehetsz. Nakhama nemcsak életem szerelme, gyermekeim anyja, hanem a legjobb barátom is. Nem szirén vagy, sem a jellemed, sem a szándékaid nem azok, mégis jobb, ha egy óceán választ el bennünket, vagy – ahogy

megfenyegettél – véget kell vetnünk ennek a „ragyogó” és teljesen valószínűtlen kapcsolatnak. Ezek a feltételek. Legyen ahogy te akarod, bárhogy dönthetsz. Ahogy mi itt mondjuk zeh mah slie'yaish ez van. Szeretlek Wolfgang Eddig soha nem írta alá korábbi nevét. Most sem tudta volna megmondani, miért tette. Újra és újra elolvasta a levelet, majd berakta íróasztala fiókjába, aludt rá egyet, majd miután reggel szokás szerint megreggelizett Nakhamával, útközben a hadügyminisztériumba menet megállt a postánál és feladta. Ötödik fejezet Lee Bloom esküvője Yael alig kapott levegőt olyan sűrű volt a cigarettafüst Herschel Rosenzweig lakásában, a Fairfax Avenue-n. Zsúfolt volt a szoba, mindenfelől lelkes héber hangok hallatszottak, hogy Yael alig értette mit mond régi iskolatársnője, Osnat Friedkin. – Jól érzed magad? Mindenki ismeri Herschelt és Blumot, rendszeresen beugrunk hozzájuk péntek esténként. – Úgy érzem magam, mintha otthon lennék, Tel Avivban – kiáltotta Yael. – Ott is vagy – bólintott Osnat. Egy utazási irodánál dolgozott, amely Los Angelesbe érkező vagy onnan hazautazó izraeliek ügyeit intézte. De a többség érkezett. Yael sokkal otthonosabban érezte magát itt, mint a sabbati vacsorán, nemrégiben Sheva Leavis-szel. A hosszú, lakkozott asztalnál Wang szolgált fel fehér kabátban, és Lea vis Yaelt kérte fel, hogy gyújtsa meg a gyertyákat és mondja el az áldást. Ezek az emberek inkább az ő fajtája voltak, cigarettáztak, teát vagy szódát iszogattak, rákot és sós kekszet ropogtattak. Közben beszélgettek, vitatkoztak. Herschel Rosenzweig, egy őszülő szakállú pocakos újságíró egy sarokban ült a szobát uraló hatalmas karosszékben, lábát egy puffra támasztva, hosszú szivart pöfékelve, egyik vesszőparipáján lovagolt. Nevezetesen, hogy David Ben Gurion fasiszta diktátor, akinek természetes affinitása van a németekhez, és hogy Izrael reménye arra, hogy igazságos, szocialista társadalmat teremtsen, példát mutatva a nemzeteknek, rég füstbe ment. A cionizmus elvesztette lelkét, és erkölcsileg most az arabok állnak magasabban. A hozzá közel ülők figyeltek rá, a többiek mintha mind egyszerre beszélgettek volna. Annak alapján, amit Yael kihallott, az első számú téma a zöld kártya volt. Ezeknek az izraelieknek vagy volt zöld kártyájuk, vagy arra vártak, netán nem kapták meg a zöld kártyát és kockáztatták, hogy anélkül dolgoznak. Arról is heves vita folyt, hogy ki sznob és ki nem, és miért. Osnat Friedkin hozzáment amerikai fogorvosához, azóta elvált tőle, de házassága alatt szert tett két gyerekre és egy állampolgárságra, úgyhogy nem volt szüksége zöld kártyára.

– Szia Yael! – üdvözölte Rosenzweig hangosan. Nem állt föl, amikor ő és Osnat megérkezett. Nahalalból származott, és yeridája az, hogy kivándorolt Izraelből Los Angelesbe, még mindig a mosav szégyene volt. Különösképp, hogy valamikor forró hazafias verseket írt, és dalait még mindig énekelték a menetelő katonák. – Hogy van Don Kisotéd? Úgy hallom sztár lett a páncélosoknál Én is a páncélosoknál szolgáltam, tudtad? – Yossi rendes. – Aha! Te pedig eljöttél a nagy esküvőre és az öreg Sheva Leavisnál laksz. – Ebből a szempontból az izraeli Los Angeles pontosan olyan, mint Tel Aviv, gondolta Yael. Mindenki mindenkiről mindent tud. Osnat már neki is elmondta az összes rosszindulatú pletykát a szobában lévőkről. – Ott lakom. – Nos, Sheva nem sznob ez biztos, de a sógorod annál inkább. Igaz, hogy Frank Sinatra is eljön az esküvőre? – Sejtelmem sincs. Yael mindössze egyszer találkozott Lee Bloommal, amikor az egy fél órára beugrott hozzá a vendégházba. Sietett. Kövérnek, olajosnak, idegesnek tűnt. Még le sem ült, máris közölte, hogy Frank Sinatra eljön az esküvőre, Lee különgépet bérelt, hogy elhozassa Las Vegasból és visszavitesse oda. Sinatra az egyik nagy hotelben lép föl, és nem hagyhat ki előadást. Úgy tervezte, hogy eljön a templomba, és a Bel-Air hotel-beli fogadásra is. „Frank remek fickó, jó katolikus, de nagyon toleráns”. így jellemezte Lee röviden a hírességet. Yael jól tudta, hogy Mary Macreadyt tizennyolc éves korában nem egyszer lefényképezték fogadásokon és éjszakai mulatókban a nagy Sinatrával. – Az egyetlen gond, hogy az időjárás-jelentés a hét végére még mindig bizonytalan – magyarázta Lee. De négymotoros gépet bérelt, és számítanak Sinatrára. Jó barátja Marynek, és az évnek ebben a szakában ritkán rossz az idő. Bluma Rosenzweig abbahagyta az üdítőital és szendvics kínálgatását, ledobott egy párnát a földre Yael széke mellé, és lehuppant, hogy beszélgessenek. Nahalali parasztlány volt, néhány évvel öregebb Yaelnál. Megőrizte izmos alakját, és jól állt rajta a faszén színű amerikai overall. A smink még mindig izraeli volt, túl sok zöld a szem körül, túl sok fekete a szempillán. Közölte, milyen jól néz ki Yael, és épp azt magyarázta, hogy ragaszkodik a gyerekek kedvéért ahhoz, hogy otthon héberül beszéljenek amikor Sam Pasternak tűnt fel a kavargó füstben. Herschel Rosenzweig feltápászkodott székéből. – Sam! Micsoda meglepetés! Abbamaradt a fecsegés filmekről, partikról, sznobokról, zöld kártyákról, a szobában mindenki elhallgatott, és Pasternak felé fordult Yael már látott ilyesmit, amikor a katonai tárgyalószoba káoszában mindenki vigyázba vágta magát, mert valaki megérkezett. Ha az a valaki Ben Gurion vagy

Dayan volt. Erezte, hogy lopva méregetik, és kezüket szájuk elé téve róla sutyorognak, Ha valaki netán nem tudta volna róla, hogy korábban a szeretője volt a katonai hírszerzés főnökének, Osnat Friedkin nem kétséges, kisvártatva beavatja. – Sejtettem, hogy itt talállak – súgta oda neki Pasternak, miközben Rosenzweig a hatalmas karosszék felé vezette. Az izraeliek rendetlen félkörben hemzsegtek körötte. Székeket húztak oda, vagy álltak, kérdésekkel bombázták, az új terrorista határsértésekről, arról, hogy bomba robbant a jeruzsálemi piactéren, arról, hogy a hírek szerint a Knesset egy bizottsági szobájában összeverekedtek a politikusok, a pletykáról, miszerint Ben Gurion ismét lemondhat, és így tovább, és így tovább – Mah b'emei ha'matzav? [Mi a valós helyzet?] – A kérdések áradata addig tartott, amíg Rosenzweig nyersen félbe nem szakította a többieket. – Sam! Mi a helyzet az egyiptomi rakétákkal? Hirtelen csend támadt. Pasternak az italát kortyolgatta. Szemhéja jellegzetes módon; félig lecsukódott. – Hogy mi van velük? – ismételte Sam kis szünet után, azon a csikorgó hangon, amely arra figyelmeztetett, hogy jobb lesz nem erőltetni. – Nasszer azt mondja – mindannyian láttuk a televízióban –, hogy ezek a rakéták bármit elérnek Beiruttól délre. – Nasszer sok mindent mond–horkant fel Pasternak. Nem szenved gátlásosságban. – És van benne némi igazság? – Osnat Friedkin bátrabb volt a többieknél, talán mert neki nem volt szüksége zöld kártyára – Láttátok a tévében a rakétáról készült filmeket Ezek a rakéták Egyiptomban vannak. A kérdés tehát az, hogy az egyiptomiak el tudnak-e találni velük valamit7 – Megrándította széles vállát – Úgy értem szándékosan. – Erőltetett nevetés támadt a szobában. – Nos, a rakéták nem nevetségesek, de mondhatom, nagyobb gondjaink is vannak. – Például? – tudakolta Bluma Rosenzweig Pasternak jobbra-balra forgatta vaskos fejét, szemügyre vette az egész szobát. – Nos, például a yerida. – Sűrű csend támadt. – Ne vegyétek sértésnek pajtások, de az araboknak nem igazából van szükségük rakétára. Csak várniuk kell, ki kell várniuk, míg Izrael fokozatosan elfolyik Amerikába zöld kártyával, vagy anélkül. – Rám ne nézz! – szólalt meg egy vékony bajszú, bozontos hajú fiatalember – Jövő júniusban befejezem a doktorárusomat, és hazamegyek A feleségem otthon van a kölykökkel. – Én két háborút harcoltam végig – mondta egy testes vörös képű férfi – Amikor leszereltem, nem kaptam munkát. Mit kellett volna tegyek? Herzl képeit ettem volna meg? – Mindannyian harcoltunk, ez nem érv – szólalt meg egy dühös hang. – És van munka odahaza is!

Csak arról van szó, hogy itt egy mosogató többet keres, mint odahaza egy bankigazgató. Ez a helyzet – És el is költi az egészet, ilyen árak mellett – hallatszott egy másik hang – és nem él jobban És mit csinál? Mosogat Ez a helyzet Samnek igaza van, és Sarah meg én már beszéltünk arról, hogy visszamegyünk, mihelyt Irma befejezi a középiskolát – Heves vita tört ki a szobában, és a hangzavarban szinte senkinek nem tűnt föl, hogy Yael meg Pasternak egymás után lopva távozik. – Nem voltál valami tapintatos – mondta a lány miután beült a bérelt Ford utasülésébe. – Fáradt voltam. Hadd rágódjanak egyszer az igazságon! – Túl gyorsan hajtott a Fairfax Avenue-n, és nagyot fékezett a piros lámpánál. – Rossz kedvedben vagy. – Ott volt az unokaöcsém, Uri. Nem láttad? Vörös pulóver, szemüveg. Remek mérnök. Nem mert a szemembe nézni. Egy sarokban ücsörgött, és tökmagot evett. – Nem ment jól Washingtonban? A férfi ismét azzal a félig lehunyt szemmel pillantott rá. Nem szólt amíg a Sunset Boulevardra nem értek. – Megértem ezeket a külügyminisztériumi fickókat, hogy a Balfour nyilatkozat óta nem változott a szövegük. Hétszázmillió muzulmán van, és Hitler után úgy tízmillió zsidó. Nyolcvanmillió arab, és talán egymillió izraeli, azok akik még nem szivárogtak el. Az araboknak olajuk van, a zsidóknak bopkess [kecskeszar]. Tehát mi Amerika érdeke? Van kérdésed? És feltételeztem, hogy ezek a csíkos nadrágos fiúk, ahogy Truman nevezte őket, nem antiszemiták, bár néhányan azok. – Igazad volt Los Angelesről, Sam. Maga az Édenkert. Ha egyszer én is lelépek, idejövök. – Sok mindent láttál? – A férfi szeretettel pillantott felé. – Sheva Leavis-nek van az a kínai házvezetője, s mindenhova elvitt a Rolls Royce Silver Cloudon. Elég éjszaka fölmenni a Griffith Obszervatóriumhoz, és az ember eldönti a yeridát. – Soha nem voltam ott. – Mesélj nekem Leavis-ről! Hogy lehet valaki ilyen gazdag? Van ez a csodálatos birtoka Beverly Hülsen, ahol legfeljebb tíz napot tölt egy évben. És hozzá egy Rolls meg egy kínai pár. Pasternak horkantott. – A Beverly Hills- birtok alatt olaj van, a Rolls sem veszít az értékéből. Leavis használja, és amikor leállítja, csak pénzt csinál. Ez Sheva. – Nagyon vallásosnak tűnik.

– Azok voltak az első Rotschildok is. Megálltak, elindultak, aszerint, ahogy a lámpák váltottak. Sokáig némán hajtottak nyugat felé a Sunset Boulevard élesebb kanyarjai, árnyékos fák és szétszórt, de megvilágított paloták között. Yael útközben félig-meddig várta, hogy a férfi a térdére (vagy feljebb) teszi a kezét, és igazából nem is nagyon bánta volna. Még mindig jólesett a tudat, hogy Sam kívánja, és nem felejtette el a sötét repülőgépen tett megjegyzését sem, miszerint a házassága valószínűleg nem soká tart. – És Kennedy elnök sem hozott változást? – törte meg végül a csendet. – Egyáltalán? – Nem mondtam, hogy teljes kudarc – emelte fel a kezét a férfi. – Van különbség. De tudod, Kennedy azt mondta, élete legnagyobb meglepetése, miután Elnök lett az, hogy utasításokat ad, és semmi nem történik. – Akkor gyenge Elnök. – Yael, elnökök jönnek, mennek, de a bürokraták ugyanazok, és húzzák az időt azoknál az utasításoknál, amelyek nem tetszenek nekik. Ebben ezek a külügyminisztériumi fickók világbajnokok. Alig várják, hogy az Elnök távozzon. Addig is úgy viselkednek, mint a nagy-vezírek a fiatal uralkodóval. Azt hiszem nagyon meglepődnék, ha újraválasztják. Egy hajszállal nyert, úgyhogy nem biztos magában, az erejében. – Itt van Sheva háza, balra ezután a fény után. – Tudom hol van Sheva háza. – Sam befordult a kő boltív alá. Megállt és feléje fordult. A kapu lámpájának fényénél alig látszott ismerős, ravaszkás vigyora. – Kár, hogy nem a hotelban szálltál meg. – Miért? – Megpróbálnék dörömbölni az ajtódon. – Belefájdulna az öklöd. – Nem változtam meg, Yael. – A vendégház ott fent van. Gyalog menjek? Sam elindította a kocsit, fölhajtott az emelkedőn, fékezett, de nem állította le a motort. – Hát tessék. Wang sem csinálhatja jobban. – Kösz. – A lány hűvösen arcon csókolta, megfogta a kezét. – Hála az ilyen fickóknak, mint te, Izrael nem párolog el. – És a Don Kisotéknak – mondta a férfi.

– Találkozunk a templomban, Sam Pasternak, miközben kopott moteljába hajtott, túl gyorsan vette a Sunset Boulevard kanyarjait. Zavarta az érzés, hogy Yael egyszer szintén kivándorol Amerikába. Nem most, ezen az úton, de valamikor, amikor kidolgozza magának. Yael jó az ilyesmiben, és mindig megszerzi, amit akar. Sam Pasternak kényelmetlen ürességet érzett a gondolatra, hogy Yael nincs Izraelben, akár Don Kisote feleségeként is. A bérelt kocsi csúszkálva, rázkódva száguldott lefelé a kanyargós körúton, majd egy kanyar után Samnek csikorogva kellett fékeznie egy piros lámpánál. Ült a kocsiban, tűnődött miért tart olyan átkozottul soká Amerikában, míg a lámpák váltanak. Yaelra gondolt és arra a kemény éjszakára, valamikor rég, Tiberiasban. Az ablaktörlők teljes sebességgel sem birkóztak meg a szélvédőt verő sűrű esővel. Wangnak lassítania kellett. A Sunset Boulevard képét a Rolls előtt eltakarta a szürkés, homályos víztömeg. – Gondolom nem lesz Frank Sinatra – szólalt meg Yael. Sheva Leavis arcán válaszul megjelent az a futó mosoly. Amikor péntek este megérkezett Hong Kongból falfehérnek, elnyűttnek látszott, és vacsora közben nagyokat hallgatott. Ma reggelinél jókedvű volt egészségesebbnek tűnt. – Lekésünk a ceremóniáról Mr. Leavis, de veszélyes lenne gyorsabban hajtani – szólt hátra Wang. − Meg fognak várni Wang – majd Yaelhoz fordulva hozzátette –, vagy ha Sinatra nem tud eljönni, el is halasztják. A lány ránézett, vajon mosolyog-e. Nem mosolygott, de a szeme körül összefutottak a ráncok, – Sheva, különben mikor járt az én dizengovi boltomban? Micsoda bolond vagyok, hogy nem emlékszem rá. – Miért emlékezne? Két évvel ezelőtt az unokahúgomat vittem oda. Árvalány, én házasítottam ki. Odaadtam neki pénzt, s hagytam, hogy ő fizessen. Szép kis bolt. Hatékony, értékes. – Kell csinálnom valamit! – Igen. A katonai fizetés sehol nem nagy, de Izraelben különösen rossz. – Lehet, hogy nem a megfelelő testvérhez mentem A férfi rávigyorgott. – A férje remekül harcol a mieinkért Lee pedig ingatlanokat vesz és ad. – Mást nem is csinál? – Lee sok mindent csinál. Van amit velem, van amit egyedül Ügyes. Leavis vállat vont, – Nagyon szereti Las Vegast. Limuzinok sorakoztak a templom bejáratánál. Az oszlopcsarnok egyik magas oszlopának Sam Pasternak dőlt cigarettázva, esőkabátban, fedetlen fővel

– Megjöttél Yael? Menj a menyasszony szobájába. Lee fejvesztve rohangál. Attól fél, Sinatra gépe lezuhant. Hello, Sheva! – Nem mondhatod komolyan – mondta Leavis – A charter társaság közölte, hogy Sinatra gépe felszállt az esőben, és nem tudják elérni a pilótát. Lee ötpercenként hívja őket. Gyere, Yael! – Miért a menyasszony szobájába? – Te vagy itt Lee egyetlen rokona. Mary találkozni akar veled. Az előcsarnokban Lee Bloom fúrta át magát a tömegen. Csíkos nadrág volt rajta, egyszerű zakó, széles, selyem nyakkendője félrecsúszva, haja kócos. – Beszéltek a pilótával. Frank biztonságban van. A vihar tette tönkre az összeköttetést. – Micsoda megkönnyebbülés! – mondta Pasternak. – Ugye? Különben is mindenki késik. Micsoda nap! Az orgonistának és a kórusnak bőven van műsora, amivel elüthetik az időt, semmi probléma. Sheva, te ülj a dobogóra a rabbival, Milstein szenátorral, Harrigan képviselővel és Frankie-vel. Yael gyere, Mary állandóan hiányol. Leavis benyúlt remekül szabott öltönyének mellényzsebébe, és pici sapkát húzott elő. – Nincs szükség rá, Sheva. Reform templom – figyelmeztette Pasternak. – Nos, akkor is van tóra az épületben – felelte Leavis. Lee Bloom a zajos előcsarnokon keresztül rózsaszín szőnyeges folyosóra vezette Yaelt. – Miért én vagyok itt az egyetlen rokon, Lee? Mi van azokkal a buffalói Blumenthal unokatestvérekkel? – Nézd, én felajánlottam nekik, hogy megveszem a repülőjegyüket, mindhárom családnak, de ortodoxok és nem jönnének reform-templomba, őrület. De örülök, hogy itt vagy. Yossi miért nem jött? – A sereg, Lee. Lee a fejét rázta. – Soha nem jut a csúcsra abban a hadseregben. Nem palmaknyik, nem kibucnyik vagy mosavnyik, nem B.G. protezsáltja, kívülálló. Egy senki. Talán elviszi a dandár parancsnokságig. Talán. Mindkettőtöknek ide kéne jönni. Itt jóval többet tehettek Izraelért. Ez a menyasszony szobája. Menj be! Nekem most nem szabad találkoznom vele. Mary Macready magához ölelte Yaelt.

– A sógornőm, Anya. Ő Yael Nitzan. Egészen Tel Avivból jött. Anyja alacsony földig érő ruhát viselő asszonyság volt. – Hello! Én is zsidó vagyok – köszönt. – Hallottam – felelte Yael. A Mary körül tüsténtkedő két nyoszolyólány olyan csinos volt, hogy Yael feltételezte róluk, táncosnők. De még csak nem is lehetett őket Mary Macreadyhez hasonlítani. Lee igazán különleges példányt választott magának. Hatalmas, zöld szeme, mint ferdén metszett smaragd ragyogott, s hozzá pici, hetyke orr, bájos száj, telt alsó ajak, dús, fényes fekete haj és hibátlan alak, karcsú derék, nagy mellek. – Bárcsak Bill megélte volna ezt! – szólalt meg Mrs. Macready. – Bill volt a férjem. Metodista, de nagyon toleráns. Nagy rajongója volt Frank Sinatrának. A vihar nem sokáig hátráltatta a ceremóniát. Sinatra fehér sapkában vonult végig a csaknem teli templomon, mosolyokkal, integetéssel, kézfogásokkal üdvözölve az összesúgó vendégeket. A rabbi lejött az emelvényről, hogy maga kísérje föl a szőnyeggel borított lépcsőkön a frigyláda és Sheva Leavis széke között álló magashátú székhez. – Mi a fenének vette föl azt a járműikét? – kérdezte Yael Pasternakot. Egymás mellett ültek az első sorban. – Hát nem látja, hogy senkin sincs, kivéve Shevát? – Gondolom, minden zsidó eseményre fölveszi. – Különben is kik ezek az emberek? – Yael pillantása végigfutott a teli padsorokon. – Leenek sok üzlete van Los Angelesben, és két teli repülőgép hozta a vendégeket Las Vegasból. A boldog pár kisvártatva a virágokkal borított emelvény alatt állt a rabbival. A kántor jóképű, fekete ruhás fiatalember volt, érzelmes héber mennyegzői dalokat énekelt a láthatatlan kórus kíséretével. Pasternak keze Yael ujjához ért. – Ha Ruth és én nem tudjuk folytatni, van valami esély számunkra? – morogta a férfi. – Ó Sam, hagyd abba! – suttogta a lány eltolva a kezét. – Komolyan kérdezem. – Köszönöm, de van férjem. Remek férj. – Tudom miért vett el Don Kisote. Yael uralkodott az arcvonásain.

– Tetszik ez a zene. Pszt! – Pszt! – visszhangozta valaki mögöttük. Sheva elment, még mielőtt a fogadás megkezdődött volna. A nagyteremben jókora jazz zenekar játszott, pazar lakomától roskadoztak a hosszú asztalok. Hatalmas taps fogadta, amikor Lee táncolni kezdett Mary Bloom-mal, de még nagyobb lett, amikor Sinatra pörgette meg az ifjú arát. A pincérek szinte folyamatosan töltötték a pezsgőt. Pasternak és Yael sok pezsgőt ittak, jól belakomáztak, még táncoltak is. –Állandóan a lábamra lépsz–panaszkodott Yael t – Miért rángattál ide a parkettre? Tudod, hogy nem tudok táncolni. Te sem. – Bármelyik másik nővel tudok. – Kösz. – Még ügyetlenkedtek egy kicsit, aztán Sam hazavitte Yaelt Sheva Leavis vendégházához. – Bejöhetsz, ha akarsz – nézett rá Yael, miután Sam leállította a motort. –Vissza kell vigyem a kocsit. Túl sokáig maradtunk ezen a balaganon. Egykor megy a gépem. – Hogy érted azt, hogy tudod miért vett el Yossi? Miféle butaság ez? Az erőteljes arc elkomorodott. A vastag szemhéjak csaknem teljesen lecsukódtak. – Régóta tudom. Yael gondolatban végigfutott a lehetőségeken, mikor szólta el magát valaki, talán nem is szándékosan Sam Pasternaknak. Yossi természetesen nem beszélt róla Shayna Matisdorf tudta, és nyilván gyűlöli őt, de nem képes arra, hogy így ártson neki. Akkor? Aryeh korai érkezése? De Sam Pasternak nem találgatott. Ha azt mondja tudta, akkor tudta is. – Sejtelmem sincs, miről beszélsz, – Hónapokkal a KADES után a párizsi utadról beszélgettünk. Megkérdeztem, hogy tetszett a Lafayette áruház, te pedig azt mondtad, nem azért mentél Párizsba, hogy áruházakban töltsd az időd. De a KADES idején, amikor lefeküdtem aludni a bunkerben, azt mondtad, hogy valami Olala fehérneműt vettél ott. – Keményen farkasszemet néztek. –Yossi nem egy francia szajhával volt abban a hálószobában az V. Györgyben. Yael könnyedén felnevetett. – Ha azt hiszed, hogy lefeküdtem Yossival Párizsban, hát rendben. De miért az V. Györgyben, Sam. Két éjszakát töltöttünk ugyanabban a harmadosztályú hotelben. Pasternak bólintott félig lehunyt szemének pillantása nem hagyta el a lány arcát. – Rendben. Majd otthon találkozunk. Vagy már most itt maradsz Los Angelesben?

– Megértem Ruthie-t, hogy kidobott. – Yael felé hajolt, szájon csókolta és nem húzta el túl hamar a száját. –Vadállat vagy és sértő. Szép esküvő volt nem? Megérte az utat. – Határozottan. – Sam indított. – Mikor kerülhetünk még egyszer ilyen közel Frank Sinatrához? Pasternak hozzászokott a transzkontinentális járatokhoz, Amerika kitárulkozó, hatalmas méreteihez. Útban vissza Washingtonba kizárta gondolataiból Yaelt és ezt az ingerlő csókot – boszorkány ez a lány –, inkább elkészítette Ben Gurionnak szóló jelentése vázlatát, amelyet először Christian Cunninghamnek szándékozott megmutatni. Így ért véget: Következtetés A küldetés eredményessége nulla, kivéve, hogy nem szakadtak meg a Hawk AA rakétatárgyalások. A Bloodhound elterelő műveletet sikeresen hatástalanítottuk. Idővel hozzá fogunk jutni ehhez a létfontosságú amerikai fegyverhez, de hogy ne sértsék az arabok érzékenységét, a lehető legtovább húzzák a szállítást, és elvárják tőlünk, hogy ne is nagyon sürgessük őket. Külügyminisztériumi tárgyalópartnereim nem tudták cáfolni saját hírszerzésük jelentéseit, melyek megerősítik a mieinket, miszerint nemzetünk létét fenyegetik az arab országoknak juttatott szovjet bombázók és vadászgépek. De az amerikai álláspont alapvetően változatlan. (1) Nem juttatnak semmilyen jelentős új fegyverrendszert a térségbe. (2) Máshol kell körülnéznünk kellő utánpótlás iránt. (3) Semmilyen körülmények között nem várhatunk tőlük támadófegyvereket. Értem ezalatt a tankokat. Az összkép mégsem teljesen negatív. Érződik némi változás, már az is fejlődés, hogy velünk együtt áttekintették védelmi helyzetünket. Végre meghallgattak minket, és hajlandók újra áttekinteni a helyzetet „ha és amikor a helyzet megköveteli”. Az igazi különbség talán az elnökükben van. Azonban mire az Elnök akarata leszivárog a bürokrácia csatornáin, elhomályosul és megváltozik. Segíthetne a közvetlen kapcsolat Kennedy Elnökkel. Erre azonban úgy tűnik, jelenleg nincs remény. Hatodik fejezet A sárga virágok Valaki kopogtat Shayna Matisdorf forró, ablaktalan irodájának ajtaján a Technion Intézetben. – Szabad! – A lány felpillantott a Mirage repülőgép tervezési kézikönyvéből, hátradőlt székében, levette kerek, feketekeretes szemüvegét. – Gyere, kirándulunk egyet! – bukkant fel Don Kisote. – Sápadtnak látszol. Shayna szótlanul meredt rá. Két év telt el azóta, hogy meglátogatta Aryeht, s ezalatt nem látta Yossi Nitzant, nem is hallott felőle. Szokásává vált, hogy átfutotta a katonai cikkeket az újságokban a nevét keresve, és a Technion könyvtárában a katonai újság minden számát elolvasta. így tudhatott az előléptetéséről, s az egyikből ki is vágta a képét. Félig eltakarja a többi páncélos tiszt, ahogy csípőre tett kézzel áll egy dzsip motorházára kiterített térkép mellett.

S egyszercsak rátör a régi különc Kisote. Csak úgy süt belőle az egészség, karcsú, mintha semmit sem öregedett volna, s ugyanúgy elvarázsolja egy vigyorral. Shayna megrémült, hogy Yossi viszont így látja őt, izzadtan, kócosan a keveset érő, zajos ventillátortól, ujjatlan, régi ruhájában, amely olyan vékony, hogy már szinte illetlen. Barna melltartója legalább nem átlátszó, viszont határozottan ronda Nem is azzal a szándékkal jött be a Technionba, hogy bárkit is elbűvöljön öltözékével, csak, hogy ne süljön meg, ha lehet a hamszin harmadik napján – Mi a fenét csinálsz Haifában? – sikerült végül kinyögnie. – Majd útközben elmesélem. Gyere, egy kis autókázás lehűt! – Hogy van a feleséged? – Erről van szó. Hazajön, úgyhogy el kell mennem Aryehért Nahalalba. Nincs messze, néhány órán belül visszaérünk. Nem akarod látni Aryeht? Nagyon megnőtt. – Yael hazajön? Honnan? – Kaliforniából A bátyám esküvőjére utazott» Ma beszéltünk telefonon, Frank Sinatra is ott volt az esküvőn, de nem énekelt. Megkérdeztem, – Shayna szomorúan, izgatottan, tanácstalanul rázta a fejét. – Menj egyedül Nahalalba! – íróasztalára mutatott. – Dolgozom. Az eszem megáll, hogy így rámtörsz. Jellemző rád Miért nem telefonáltál? Yaelt felhívtad Kaliforniában – Ö hívott engem, valami gazdag fickó házából. Én nem engedhetem meg magamnak, hogy Kaliforniát hívjam. Nem örülsz, hogy látsz? Nekem hiányoztál, Shayna, Hülyeség, hogy így eltűntünk egymás elől. Shayna leküzdötte a rátörő vágyat, hogy felpattanjon és megfojtsa. – Sajnálom, rossz napot választottál. Segítenem kell Michaelnek az edényeivel – Milyen edényekkel? – Ó, Léna meg ő, külön edényeket használnak a konyhában, Michael kósert, Léna meg nem Lénának vendégei voltak és felhasználta Michael edényeit is, nagyon összevesztek. Megígértem neki, hogy segítek ismét kóserré tenni az edényeit, és a tányérokat is. – Pillanatok alatt megvan. – Azt te csak hiszed. Nagyon bonyolult. – Hol van Berkowitz doktor? – A szomszéd szobában. –Gyere velem!

Michael a nyitott ablakban ült. Erős szél fújt, libeg-tette ingének kihajtott gallérját, és összekócolta ritkuló haját a sapka alatt. Az ablakon túl csillogott a kék öböl, két őrhajó futott ki épp a tengerre. Az íróasztalán lévő papírokat egy papírnehezék, egy messzelátó és Léna egy bekeretezett fényképe fogta le. De forró szél fújt, és Michael inge csurom víz volt az izzadtságtól. Ajkát biggyesztve, bólogatva hallgatta Yossit. – Igen, így jó lesz – mondta végül. Kulcsokat vett elő a fiókból. – Shayna, tudod hol vannak az edényeim. A vörös a húsnak, a kék a tejnek. Léna edényei fehérek, azokkal ne törődj! Kösz, Yossi. – Úgy érted, menjek vele? – kérdezte Shayna. – Miért is ne? Názáret körül hűvösebb van. Nézd Yossi, nincs kedved velünk vacsorázni? Eljön az öcsém Zev is. Gyárakat látogat végig északon. – Hoznám az ötéves fiamat is. – Aryeht? Csodálatos! Az edények hangosan csörömpöltek a csomagtartóban, s Yossi sofőrje egy keskeny betonúton száguldott velük kelet felé. – Csaknem, mint a régi szép időkben – mondta Yossi. – Emlékszel, amikor megmásztuk a Názáret környéki hegyeket? – Eljegyeztek – szólalt meg Shayna. Élvezte a döbbenetet a férfi arcán. – Hát, mazel tov. Ki? –Vacsoránál találkozol vele. A haifai főrabbi fia. De nem eszik velünk. Nagyon szigorúan veszi az előírásokat. Csak a saját anyja főztét eszi – Rövid szünet után késként vágott a befejező mondat – És az enyémet. Most már. – Ühüm. Mikor mész férjhez? –Chaimnek be kell fejeznie az egyetemet Matematika zseni. És behívták. Huszonkét éves. – Sokkal fiatalabb nálad. Ismét az az éles hang. – Jóval érettebb, mint egynéhány nála idősebb. – Akkor is még évekbe telhet – Nem biztos Lehet, hogy megengedik, hogy a Technionban töltse le a katona időt. Yossi bánatos képpel nézett rá.

– Hát, sok boldogságot kívánok. Ugye tudod? Shayna elfordult – Teli van a hegyoldal azokkal a sárga virágokkal, amiket régen szedtünk – mutatta. – Hogy is hívták? – Soha nem tudtuk meg, Shayna. Azt mondtad kiderítetted, de nem. – Soha nem számíthattál rám, ugye? Yossi átkarolta a lány karcsú vállát, keményen megölelte, aztán visszahúzta kezét, mielőtt Shayna tiltakozhatott volna. – Itt fordulj le! – szólt a sofőrnek A kanyargós, egysávos út bekerített katonai táborhoz vezetett, ahol a parancsnok, Kisote ejtőernyős társa a kapuban várt. – Szerencséd van, Kisote – szólalt meg beülve az első ülésre. – Tisztítási nap van, fortyognak a kádak. – A sofőrt a hosszú, fából épített étkezőhöz irányította. Shayna, Yossi meg a sofőr, a nedves asztalok sora között hátravitték Michael holmiját, a párás konyhába, ahol félmeztelen katonák mosogattak és törölgettek. Amikor Shayna felbukkant, abbamaradt a káromkodás. – Nem gond – vont vállat a kövér, szürke szakállas főszakács. Egy durva hálóba tette a tányérokat s így engedte be a gőzölgő kádba, majd egy nagy vaskampóval egymás után beeresztette az edényeket is. – A rabbi húsvét előtt is ezt csináltatja velünk. Azonkívül akkor, amikor összekeverjük az edényeinket Ne kérdezd miért! Én Hasomer Hatza'ir vagyok. – Az Ifjú Őrök, egy nagyon radikális, ateista, cionista frakció volt. – Nem is kíváncsi? Én legalább megkérdezném, hogy tudjam, mit csinálok – mondta Shayna. – Köszönöm, de inkább nem. Egész délutánomat tönkre teszi, ha kérdezek valamit a rabbinktól – felelte a szakács. – Azt mondja, merítsem meg az edényeket, hát megmerítem őket, és kész. – Vállat vont, szemét forgatva pillantott Don Kisotéra. Egy őrnagy barátnője komolyan vegye az ilyen edény szétválasztósdit! Fura! Nahalalban gyümölcsöskertek, kukoricaföldek, zöldséges táblák, tanyák és közösségi épületek között hajtottak Benny Luria otthonához, amely az egyik legrégebbi volt a mosavban. Benny az apjától örökölte. Senkit nem találtak az egyszerű kis házban, ahol gyerekjátékok hevertek szanaszét a mosógép mellett, a rogyadozó, megviselt verandán. – Nyilván dolgoznak – mondta Yossi. Átvette a kormányt, s fel-alá hajtott a Nahalal körül futó utakon – Ott vannak! Látod Shayna? Az a göndör! Hajat kéne nyírni a kölyöknek. – Több gyerek is kapált Benny Luria mellett a zöld mezők közötti fekete, göröngyös folton. A repülős szövet rövidnadrágot, vászonkalapot, tornacipőt viselt, izzadtság csurgott végig vastag nyakán, szőrös, barna mellkasán

– Abba, Abba – kiáltotta Aryeh, ledobta a kapát és feléjük futott. Amikor Shayna utoljára látta, még kisgyerek volt, most pedig zömök, mégis jól megtermett fiú ugrott apja kitárt karjai közé – Abba ani eh'yeh tayass [Pilóta leszek] – Miért mondja Yael, hogy rettenetes a gyerek? – kérdezte Luria. – Nagyon jó fiú, szorgalmas. Hello, Shayna! A lány mosolyt erőltetett az arcára. Hülyének érezte a helyzetet. Csak most, amikor már késő volt, jutott eszébe, hogy természetesen Yael egész családja Nahalal-ban lesz. Don Kisote egyszerűen magával ragadta, az egész túl gyorsan történt. Nem mintha Benny Lurián a csodálkozás bármi jele látszott volna. Shayna jól tudta, hogy az izraeli katonák kölcsönös szolidaritással fogadják az efféle kapcsolatokat. – Shaynát eljegyezte a haifai főrabbi fia – vetette oda Kisote közönyösen. – Mazel tov. Poubko rabbi remek fickó. Néha eljön a támaszpontra, és a Talmudról meg a kabaláról beszél. A srácok kedvelik. – Emlékszel rám? – kérdezte Shayna Aryehtől, aki Yossi karjaiból ragyogó, okos szemmel méricskélte. A gyerek az arcára tette kezét, s mosolya egyszerre fájt a lánynak, és elolvadt tőle. – Shayna néni. – Így van, Shayna néni. Aryeh kikövetelte, hogy Luria legidősebb fia velük jöjjön a kocsiban, miközben a többi gyerek gyalog indult vissza. Dov egy napbarnított, izmos ifjú, kiköpött Benny volt tornacipőjében, rövidnadrágjában vászonkalapjában. – Dov pilóta lesz – mesélte Aryeh apja ölében ülve. – Én is. Nem maradhatok a jövő hétig? Akkor lesz Dov bar mitzvahja. – Bar mitzvah? – Kisote meglepetten nézett Luriára. A mosavnyikok nem rajongtak a szertartásokért és feltételezte, hogy Benny Luria, bármennyit is olvasgatja a bibliát, ugyanolyan szabadgondolkodó, mint Yael. – Nem árthat neki – vont vállat a pilóta. – Végül is, miért itt élünk, ezen a földön? Hadd szedjen fel egy kis hagyományt. – Poupko rabbi rábeszélte apát, úgyhogy meg kell tanuljam – szólalt meg Dov az első ülésen anélkül, hogy hátrafordult volna. Közönyös volt a hangja, nem tűnt úgy, hogy bosszankodna. Yossi összeszedte Aryeh ruháit a hálószobában, ahol nem sok hely maradt a két emeletes ágy mellett. Luria kedélyes felesége Irit is előbukkant. Szalma tapadt hajára, gyapjúruhára, és hideg

szódát, meg süteményt erőltetett a látogatókra. Miközben Dov és Aryeh kinn a fűben bukfenceket és cigánykereket vetett, Yossi a volt nahalaliakról mesélt, akikkel Yael Kaliforniában találkozott. – Tudod mit? Herschel Rosenzweig legyen csak Los Angelesé, meg Bluma is. Különben is Bluma akart annyira Amerikába menni. De kár azért a három szép gyerekért. –Yael beszélt a kölykökkel. Hiányzik neki a mosav. – Lefogadom, mindkét fiú vissza fog jönni – mondta Benny. – Dov pajtásai voltak. Még mindig írnak és tökéletes a héberségük. – Mit szólsz Dov bar mitzvahjához? – kérdezte Irit Yossitól. – Ha így folytatja, mire észbe kapok, Benny kényszerít, hogy parókát hordjak. Majd meglátjátok.[1] – Miért? Itt van Shayna. Poupko rabbi fiának a jegyese, de ő sem hord parókát – mondta Kisote. – Chaim eljegyzett? Chaim? Gratulálok! – Irit érdeklődéssel nézett rá. – Majd ha hozzámész, járhatsz parókában. Kár, szép hajad van! – Majd meglátjuk – mondta Shayna. Miután távoztak Nahalalból, a kocsijuk füves domboldalon haladt lefelé. Yossi a sofőrhöz fordult, hogy álljon meg. – Aryeh, nem akarsz virágot szedni? – Igen, igen – ugrált a gyerek a hátsó ülésen. – Yossi, ne vesztegessük az időt, vissza kell érjek Haifába – szólt rá Shayna, de azért velük ment. Mászott fölfelé a sziklás domboldalon, és sárga virágokat szedett, amelyek borzas szára szúrta az ujjait. – Sokat szedjél – mondta Yossi a fiának. – Viszünk haza anyának is A gyenge, vad, édes illat megrázta Shaynát. Újra érezte első, valódi csókjaik ízét, amikor régesrég ezek közt a hegyek közt barangoltak. Nem olyanok voltak, mint azok a szégyenlős puszik a szélmalomnál. Csókok! Alig volt képes Yossira pillantani, de azt azért látta rajta, hogy bármennyi lányt csókolt is előtte a fiú, ráadásul nemcsak csókolt – rá ugyanúgy hatnak. – Elég, elég! – szólalt meg. – Menjünk! – Mindhármuk keze tele volt illatos, sárga vadvirágokkal – Én még akarok szedni – vitatkozott Aryeh. – Nem! Elég volt! – vakkant rá az apja. Öten voltak vacsorára a Berkowitz lakásban. Aryeh már korábban falánkul belakmározott, és most

szundikált. Shayna és Zev Barak természetesnek vették a különös terítést, de Don Kisote számára új volt az egész. Két abrosz, egy vörös és egy fehér, két fajta,, különböző színű tányérok, kétfajta evőeszköz, fém a vörös oldalon, fanyelű a fehéren, Léna feszülten és savanyún elmagyarázta neki, hogy a vörös oldal a kóser, és közölte választhat, hova ül. Yossi mellé ült. – Hogy megy a gyárlátogatásod? – kérdezte Michael Barakot Látható erőfeszítéssel próbált témát változtatni. – Jó hírek, rossz hírek? Barak a fejét rázta, – „Izrael örököse nem cselekszik hamisan” – idézte Sámuel könyvét. Izraelben a kétségbeesett bátorságot írták így le – Egyébként vannak problémáink – Baraknak fel kellett mérnie az ország fegyvergyártó képességét az elkövetkezendő tíz évre, azzal a céllal, hogy eldöntsék képesek-e tankot gyártani Izraelben – Mi van azokkal a francia, százötvenöt milliméteres Hovicerekkel, Zev? – tudakolta Kisote. – Föl lehet szerelni őket a Sherman alvázra? – Izrael néhány kiöregedett, de jó Shermannal rendelkezett, háborús maradékokból. Ócskavasként vásárolták, ahol csak hozzájutottak. – Csak, ha drasztikusan átalakítjuk a Shermant. Lehet, hogy egyáltalán nem használható, még tanulmányozzák. – Jobb lesz, ha kitalálnak valamit. – Kisote komoran csóválta a fejét. – Vagy lesöpörnek minket, mielőtt az ellenség közelébe érnénk. A szovjet ágyúk a fele tankunkat szétlövik a mi lövegeink hatósugarain kívülről. – Sürgetőbb gondjaink is vannak – felelte Barak. – A Centurion tornyára nem jó a német ágyú, amit rendeltünk, el kell halasztanunk a szerződést. Vacsora közben a két tiszt a maga szakzsargonjában gyors, feszes mondatokkal beszélgetett a lőszerutánpótlás problémáiról, és Berkowitz professzor csatlakozott hozzájuk. Mint a legtöbb tudósnak neki is volt katonai feladata, fegyvereket analizált és tervezett, és ezt a tárgyat tanította is a Technionban. Shaynát megdöbbentette Yossi Nitzannak az az oldala, amely új volt a számára. Azt tudta, hogy Yossi jő harcos és katona, de itt olyan technológiai kérdésekről volt szó, amelyekhez nem volt meg a képesítése. Don Kisote arca és egész modora megváltozott beszéd közben. Ahogy feltolta orrán szemüvegét, eltűnt a vidám csillogás szeméből, és társai feszülten figyelték analitikus, harctéri gondolkodásmódját. – Nem volna butaság, ha jelentkeznél a washingtoni Hadiipari Főiskolára, Kisote – tanácsolta Barak halászlevét kanalazgatva. – Biztos fölvesznek. – Nem hagyom ott a dandáromat, hogy egy amerikai iskolában ücsörögjek. – Akkor mindaz üres beszéd, amit mondsz – szólt rá Berkowitz. – Tele vagy gyakorlati tudással és harci tapasztalattal, de jóval több kell egy háború irányításához, minthogy valaki puszta harcos legyen.

– Végül is az egész ezen alapszik! – vágott vissza Kisote. – Tapasztalt harcosok vezetnek fiatal harcosokat. Izraelben csak az az újdonság, hogy zsidók küzdenek, semmi más. – Izraelben az az újdonság, hogy a zsidók kétezer év után hazatértek – tört ki Léna, aki nehezen bírta ki, hogy ennyi ideig hallgasson. – Az arabok vitatják, hogy ez lenne az otthonunk és nekik is megvan a maguk igaza – mondta Shayna. – Csak azt nem tudják elvitatni, hogy itt, mi zsidók harcolunk az otthoniakért. – Pontosan. És csak egyszer vitassák sikeresen Shayna, az egésznek vége – Kisote komor arccal bólintott. – Az én dolgom és talán még Aryehé is, hogy ezt megakadályozzuk. Ha kell, akár száz évig is. – Hencegő! – szólt rá Barak. – Ha meg akarsz maradni dandár szinten, az a te dolgod, de hogy följebb jussál, tanulnod kell. – Különben Yael előtt ne is említsétek, hogy Amerikába mehetnék – kérte Kisote. – Higgyétek el, még mindig az orrában érzi Beverly Hills illatát. Megszólalt a csengő és Shayna felpattant. – EzChaim! Kisote azt várta, hogy Shayna jegyese, a rabbigyerek úgy fog kinézni, mint a többi, aki a jesivákból kikerül. Sápadt, hajlotthátú, rendetlen, alultáplált, vagy pont fordítva, pirospozsgás, dagi fajta. Ehelyett magas, egyenes hátú feketébe öltözött fickó viharzott be a lakásba. Bozontos, fekete szakállától nem sok látszott arcából, kivéve száját, orrát és szemét, s a szakállra hulló hosszú, fekete hajon fekete nemez kalap ült. Nagy parancsoló orr, tüzes barna szemek. Ha megnyírnák és korabeli bécsi ruhákba öltöztetnék, Chaim Poupko Herzlhez hasonlíthatna. Léna invitálására letelepedett a fehér, nem kóser részre. Mosolyogva visszautasította a teát. – Mi baj van a teámmal? – kérdezte Léna harciasan – Nem elég kóser? – Köszönöm Léna, majd később iszom. – De hozzá sem ért. Shayna szeretettel vigyorgott rá. – Berkowitz doktor megmutatta a szakdolgozatod írásos vázlatát, és egyetért velem. Nagyobbat harapsz, mint amekkorát le tudnál nyelni. – Riemann vagy Gauss, Chaim. De nem mindkettő – mondta Michael. – De a témám összeköti őket – felelte Poupko. – Az a kapcsolat, amely a differenciális geometriát teremtette.

– Nem mondhatom, hogy nem eredeti – felelte Michael –, de néhány száz egyenletekkel teli oldalt igényel. És még akkor sem vagyok biztos benne, hogy bizonyítod. – Nem megy – vélte Shayna. – Két dudás egy csárdában. –Villámgyors és követhetetlen matematikai vita bontakozott ki hármuk között. Kisote figyelmét nem kerülte el a leplezetlen melegség Shayna és Poupko között. Talán mégis ellent kellett volna állnia annak a hirtelen vágynak, hogy beugorjon hozzá Nahalalba menet. Eredményeképp most orra alá dörgölik, milyen szerencséje van a főrabbi hosszú hajú fiának, és azt, hogy Shayna láthatóan mennyire szereti. – Lekéssük Altermant – Poupko hirtelen felállt. – Bezárják az ajtókat és lemaradunk az első részről. –Szeretem Alterman költészetét, de gyűlölöm amikor költők felolvasnak. A költők nem tudják elmondani a saját verseiket – fanyargott Léna. – Menjünk! – Shayna kezet nyújtott Kisoténak. – Puszild meg a nevemben Aryeht, mondd meg, hogy Shayna néni küldi, – jó srác – szólalt meg Kisote, miután az ajtó becsukódott. – Kitűnő koponya. Talmudi energia matematikai tehetséggel – bólintott Berkowitz. – És nem minden fekete kalapos menne el meghallgatni Natan Altermant – És a Technölnban fogja leszolgálni a katonaidejét? Kár. Úgy tűnik, mint akiből lehetne katona – vélte Kisote. – Shayna ötlete volt, nem az övé, hogy a Technionban szolgáljon – válazsolt Berkowitz. – Chaim már beszélt is velem arról, hogy elhalasztja a dolgozatát és leszolgálja a két és fél évét. – Akkor Shaynának igaza van, a fiú pedig megőrült – mondta Léna. – Mit enne? Nem bízhat a hadsereg kóser kosztjában. Még Michaelét sem eszi. Éhen halna. – Nekem nem úgy tűnik, mint aki éhezik – vigyorgott Zev Barak. – Ha úgy dönt, hogy fölveszi az egyenruhát, mondjátok meg neki, kérje a páncélosokhoz magát –. mondta Kisote Berkowitznak. – Szívesen látnám a dandáromban. Majd gondom lesz rá, hogy egyen. – Felébresztette Aryeht. – Gyere hazamegyünk! – Hol van Shayna néni? – kíváncsiskodott nyújtózkodva a gyerek. – Ezt küldi – csókolta meg az apja. – Elment, Ne feledd anya virágait! –Jó szaguk van, Abba. – Nagyon jó. – Kisote kivette a vázából a csokrot

– Gyere, köszönj el szépen! – Nahát, Aryeh, mennyire megnőttél! – szólalt meg Zev Barak, amikor Kisote bejött az ásító fiúval. – Ma látogattam meg a fiamat a Reáléban. Jövőre érettségizik és a flottánál akar szolgálni. – A Flottánál? – fintorgott Kîsote. – Miért a flottánál? Zsákutca. – Ez kikötőváros – vont vállat Léna, és letakarította az asztal mindkét felét. – Egyenlőre ez a döntése, de egy év nagy idő – felelte Barak. – Én vadászpilóta leszek, mint Dov Luria – szólt közbe Aryeh. Mosoly csillant Zev Barak bánatos szemében ahogy Aryehre pillantott. – Elhiszem. A kis terem, ahol Alterman felolvasta verseit, csak félig volt tele. – Haifa nem az a város, ahol méltányolnák a költészetet –jegyezte meg Poupko a szünetben Shaynának a füstös előcsarnokban, – Néhányan már el is mentek. – Túl meleg van a költészethez – felelte a lány. – De azért maradjunk. A versek megérik. Keserű, hitetlen versek, jók. – El kell ismerni. – A fiú elhallgatott, majd megszólalt. – Szóval ez volt a híres Don Kisotéd. – Ez volt az első megjegyzése Nitzanra. Idefelé jövet a dolgozatáról beszélgettek. – Nem az én Don Kisotém – vágott vissza a lány. – Két évig egy szót sem hallok róla, aztán váratlanul felbukkan, hogy menjek vele Nahalalba a fiáért. Képzelheted! Kár hogy nem láttad Aryeht, nagyon aranyos. – Jóképű férfi, olyan csendes fajta. – Mi? Kisote csendes? – Shayna élesen felnevetett. – Alaposan végigmért téged. Azt hiszem jóváhagyott, nem mintha törődnék vele. – Vallásos legalább egy kicsit is? Shaynára köhögési roham tört rá. – Menjünk ki! Megfulladok itt. Fényesen ragyogtak a csillagok a sötét, kihalt utca fölött.

– Vallás? Yossi nem hívő, de igazi hazafi. Szereti Izraelt, szereti a földet is ahol jár. Épp, mielőtt megérkeztél volna, utasított vissza egy javaslatot, hogy menjen el egy amerikai hadi főiskolára. Kölyökkorában megjárta a táborokat, tudod. Talán azért olyan őrült harcos. Soha nem tudtam teljesen kiigazodni rajta. Soha nem ismertem meg annyira. De a te fogalmaid szerint nem, Don Kisote nem vallásos. – Olyannak hangzik, mint a nagyapám. – A te nagyapád? Az Ezrakh? – Ez a jeruzsálemi születésű bölcs, nyolcvan évesen még mindig makk egészséges volt, és többnyire Ezrakhnak „a bennszülöttek” nevezték, mert élete során ki nem tette a lábát a Szentföldről. – Chaim, ha ez nem rossz vicc, jobb lesz ha megmagyarázod. Megszólalt a csengő az előcsarnokban. – Kezdődik az újabb adag költészet – mondta Poupko. Utána, mikor hazakísérte a lányt, nem magyarázta meg, hogy értette, Shayna pedig nem hozta ismét elő Nitzan témáját. Amikor egyedül maradt lakásában, az ágya mellett álló virágokba temette orrát, aztán az ágyra vetette magát. Yaelnak talán az időjárás miatt volt olyan rossz kedve. Szürke, nehéz, ragacsos, felhős és szemerkélő esős idő fogadta, az a legrosszabb fajta Tel Aviv- nyári időjárás, amikor mindenki, aki csak teheti, elutazik valahova. A Földközi tenger fölött széllökések dobálták a gépet, és a pilóta, akivel Yael egy rövid ideig járt gimnazista korában, behívta a pilóta fülkébe és azzal untatta, hogy az öt gyermekéről dicsekedett. A lodi reptér épülete az amerikai repülőterek után Yael számára nahalali tehénistállónak tűnt. Szinte érezte is a tehéntrágya, gyerekkori házi munkáinak nyomasztó szagát. – Aryeh! Itt vagyok! – A fiú felé rohant, és ahogy Yael felemelte, kedve is felderült. A fiú barna volt, mint egy katona és nehezebb, mint amire Yael emlékezett. Don Kisote a fia mögött baktatott, és jó volt ránézni erőteljes, egyenruhás, szemüveges alakjára és az elragadó vigyorra. Melegen megcsókolták egymást. – Üdv itthon! – köszönt a férje. – Sejtettem, hogy visszajössz Los Angelesből, bár nem voltam biztos benne. – Ne légy nevetséges! Yossi vezette a katonai kocsit, Yael mellette ült, a fia az ölében. Útban Ramat Ganba, Yael elmesélte Sheva Leavis birtokát, az esküvőt, Sinatrát, és sok mindent a Rosenzweig családnál töltött estéről is. A telefonban kapkodva beszéltek, Yael nem akarta, hogy túl nagy legyen a számla, még akkor is ha Leavis meg sem érzi. Yossi nagyot nevetett. – Pasternak jól megadta a jordim-oknak [emigránsok], mi? – Lepergett róluk.

De miközben a keskeny s gödrökkel teli aszfaltutakon gurultak, a sima, tízsávos kaliforniai sztrádák után, Yael ismét csak arra gondolt, hogy a jordimoknak is van némi igazuk. A gyomos útszélen álló néhány hirdetőtábla kifakult a napon, keretüket félrefújta a szél. Ramat Gan bevásárló utcáin a nyomorúságos boltok fele zárva volt, poros lerobbant kirakataikban a „kiadó” tábla, mert újra mitun van, válság. Milyen szedet-vedett, milyen rémes, milyen ismerős, milyen kicsi és mennyire izraeli az egész. – Visszaértem Liliputba – szólalt meg hirtelen, amikor a kocsi befordult az utcájukba. A férfi gyors, éles oldalpillantást vetett rá. – Valóban. Nem örülsz? Yael magához szorította fiát. Angolra váltott. – Otthon. Édes otthon. Amint belépett a lakásba, rögtön megpillantotta a sárga virágokat a nappali asztalán álló vázában, és mellette kemény papíron, három színű ceruzával a gyerekes, héber betűkkel írt feliratot: ISTEN HOZOTT MAMA – Gyönyörű – mondta. – Köszönöm Aryeh. – Nahalalból jövet szedtük – közölte Kisote. – Shayna néni nem sokat szedett – csipogta Aryeh – Lusta volt. – Shayna? – Yael megszagolta a virágokat, hangja közönyösnek tűnt. – Hozzámegy a haifai főrabbi fiához ·– mesélte a férje. – Elvittem magammal, hogy megnézze Aryeht. – Aha. Hogy nézett ki? – Remekül. Aryeh kiszaladt a szobából. – Találkoztál a sráccal is? – Igen. Nagy, fekete szakáll, matematikai zseni, fiatalabb nála. Rokonszenves. – A vadvirág nem soká él, már nincs illata. – Akkor dobd ki!

– Aryeh nem örülne. Majd holnap kidobom. Bármennyire bosszankodott, vagy tán lopva féltékeny is volt a vadvirágok és Shayna néni miatt, éjszaka az ágyban nem volt oka panaszra az üdvözlésre. Ahhoz képest, mióta házasok, remekül megvoltak Yael nem tudta volna megmondani, hogy rejtélyes férjének vannak-e smatái vagy mondjuk barátnői. Ha igen, diszkrétebben csinálja a kelleténél, gondolta az asszony. Shayna Matisdorf ilyen szempontból szóba sem jöhet. Az biztos hogy Kisote most kiéhezett férjként viselkedett, és alaposan megdolgoztatta. – Mi van, nem vagy még álmos? – kíváncsiskododott, szőrös lábát Yaeléhoz dörgölve. – Elmúlt már három. Yael felült a félhomályban, hátát a támlának vetette. Kimerült volt, édesen kipirult. – Los Angelesben még csak délután közepe felé járhat. Teljesen megfordult nálam az idő. – Igyál egy kis bort! – Mondjak valamit, Yossi? Nem kellene, hogy így éljünk. – Hogy? – Így! – Keze kört írt le a levegőben. – Két rendetlen hálószoba, egy fürdőszoba, ami mindig tele van Aryeh holmijával, nincs mosógép, és így tovább. Erre gondolok. – S mit akarsz, mit tegyünk? – Vannak ötleteim, holnap megbeszéljük. – Nem. Rajta csak, mondd most! – Semmi alapvető, legalábbis egyenlőre. Sheva Leavisnek és a bátyádnak van egy háza Beverly Hillsben, a Wilshire Boulevardon. Nagyon menő környék. Úgy tűnik csődbe megy egy menyasszonyiruha bolt, és elvittek megnézni. Csodálatos bolt, tökéletes helyen, remek befektetés, de két buta francia nő vezeti, teljesen tönkreteszi és… – Azt akarod, hogy Kaliforniába költözzünk, hogy átvehesd azt az üzletet? – Nyugalom drágám, ne csattanj így rám! Ha csak néhány évre odamennék, tudom, hogy komoly hasznot hoznék ki abból a boltból. Biztos. Leavis azt mondja, ha képes vagyok rá, utána fölvehetek egy menedzsert, és hazajöhetek úgy, hogy résztulajdonom van, folyamatos jövedelmem dollárban, Yossi. – És Aryeh? Hogy bírnád nélküle éveken keresztül, és ő anya nélkül? Vagy veled menne Los Angelesbe, hogy ő is elkapja a vírust? Az Úr irgalmazzon!

– Oké, oké. Nem mondtam, hogy egyszerű, hamad. Hagyjuk ezt most! Iszom egy kis bort. Hetedik fejezet Kennedy elnök szállít – Ben Gurion nem kapkodta el a lemondását. Hő-napokkal ezelőtt meg kellett volna tennie – közölte a külügyminiszter, miközben háziruhája felett pecsétes, fehér köpenyben hagymát hámozott konyhája mosogatójánál. – Ha azt hiszi, a Munkáspárt könyörög neki, hogy jöjjön vissza, nagyon téved. Vége. Kaput. Ennyi. Végleg. – Gyors pillantást vetett a válla fölött Barakra és Pasternakra, akik narancsszörpöt iszogatva ültek a konyhaasztalnál, és savanyúan néztek egymásra. – Ugyan már, engem is bánt. Amióta csak belerángatott a politikába, a legnagyobb támogatója voltam, ő csinált belőlem politikust, nem titok, Két szutykos kisfiú viharzott be a konyhába, hangosan vitatkoztak, ki nyerte a lábbirkózást. Mindketten belemarkoltak a süteményes tálba, aztán tovább üvöltözve kirohantak. – Ajvé, az unokák. Én vigyázok rájuk amíg Menahem és a felesége Salzburgban vannak a Mozart fesztiválon. – A tűzhelyen levő edénybe dobta a hagymát. – Aranyosak, de el vannak kényeztetve Az biztos, hogy nem pionírok, új generáció. – Miniszterasszony! Az amerikai külügyminiszter végülis beleegyezett? – kérdezte megfontoltan Pasternak. – És ha igen, mikor megyünk? – Beleegyezett. A dátum még nincs eldöntve. Október vagy november. – Golda egy kampóra akasztotta kötényét, és ujjával megfenyegette Zev Barakot. – Idefigyeljen! Tavaly kivonta magát, megértem. De ez alkalommal utazik! Nem tűrök ellenvetést! A Moszad megtudta a CIA-tól, hogy sokra becsülik Washingtonban. – Talán, mert évek óta nem jártam ott – felelte Barak. Nyilván Chris Cunningham műve, gondolta. – Nem érdekes. Itzak Rabin vezeti a delegációt. Nem kertelünk, a helyettes vezérkari főnök kerekperec közli velük, hogy szükégünk van a tankokra. És meg is kapjuk Kennedy elnöktől, majd meglátják! – Leült az asztal mellé, és egy körtét vett ki a gyümölcsöstálból. – Most érik a körte. Csodálatos a zamatuk. Nem harcolhatunk az új szovjet tankok ellen a II. Világháborúból megmaradt, összetákolt vacakokkal. Megmondtam Kennedynek Floridában, és megértette. Elolvasták a jelentésemet a megbeszélésünkről? Érdekes volt. Történelmi. Ben Gurion soha, egyetlen elnöktől sem csikarta ki, amit Kennedy nekem mondott, amit nekem ígért. Ellenszenvesnek találták, s az is volt, még a legjobb formájában is. Dávid, Izrael királya. – Beleharapott a körtébe. – Milyen édes, milyen zamatos. Hat éven keresztül komiszul bánt velem. Küldözgetett Afrikába, Ázsiába, csak a jó ég tudja hova, hogy ne legyek szem előtt, amíg ő irányítja a külügyeket. Tájékoztatásukra közlöm uraim, hogy a Külügyminisztériumot mostantól a külügyminiszter irányítja. Barak hallott már a botrányos munkáspárti ülésről, ahol Golda durván szembefordult Ben Gurionnal, akit úgyis megrogyasztottak a fellángolt régi politikai perpatvarok, és a kiszivárgott hírek

miatti új – ráadásul igaz – sajtóbotrány, hogy izraeli katonák titokban Németországban gyakorlatoznak modern felszereléssel. Mi más választása lett volna a hadseregnek vagy Ben Gurionnak, ha egyszer csak a németek voltak hajlandók eladni Izraelnek néhány igazán korszerű rendszert? De az öreg oroszlánt mégis leterítették, és most, mintha mindenki rávetette volna magát. Barakot zavarta Golda szerepe és látható öröme Ben Gurion bukásában. – Bevésődött az agyamba, mit mondott Kennedy elnök – folytatta Golda. Angolul idézte, hangja groteszkül próbálta utánozni Kennedy harvardi kiejtését: „Miniszterasszony. Az Egyesült Államok különleges kapcsolatokat ápol Izraellel a Közel-Keleten, amely igazából csak az angolokhoz fűződő kapcsolatainkhoz hasonlítható a világ ügyeinek megítélésében”. – Olvassák csak el ismét a jelentést, meglátják, szóról szóra idéztem. Micsoda nyilatkozat! Micsoda változás ahhoz képest, ahogyan Eisenhower elutasította Ben Guriont! – Nagy nap lesz, amikor nyilvánosságra hozhatja a jelentését – bólintott Pasternak. – Még évekig nem. Az arabok hatalmas patáliát csapnának. Nem mindegy? A tanácsadói ott voltak velünk a verandán, akárcsak az enyémek. Mindent feljegyeztek Washingtonban. – Elgondolkodva mosolygott. Végzett a körtével, és egy zsebkendővel letörölte száját. – Egyenek egy kis gyümölcsöt, uraim! Mindketten visszautasították a kínálást. – Igen. Szinte látom magam előtt Kennedyt hintaszékében, rövidujjú ingben, nyakkendő nélkül, s mellettünk az óceán nyaldossa a homokot… Tudják, úgy néz ki, mint egy egyetemista. Állandóan el kellett mondanom magamnak: Ez itt az Egyesült Államok elnöke, mindazzal a hatalommal a kezében. – Golda hirtelen felnevetett. – Ő meg talán azt mondta magában: Ez a vén yenta egy külügyminiszter. Elkomolyodott, ujjával ismét megfenyegette Barakot. – Amíg ott vannak, maradjanak a legszorosabb kapcsolatban a katonai attasénkkal! Avassák be mindenbe! Véleményem szerint ő a legfontosabb emberünk Washingtonban. A nagykövetünk a külügyminisztériumban kőfalakba ütközik, de az Egyesült Államok hadserege tisztel minket. Céloztak rá. Tudom, mi jár az eszükben. Kezdenek így gondolkodni: Talán a kis Izrael ott lent, a NATO déli szárnyán, valamikor még hasznunkra lehet. Ez a Sínai győzelmünk egyik nagy eredménye, még ha Dulles cserbenhagyott és elárult is minket. – Rágyújtott, és a füstön keresztül Barakra bandzsított. – Mit szólna hozzá, ha egy nap ezt a megbízatást kapná? – Ha már kérdezi, gyűlölném, miniszterasszony. – Akkor bolond. Hatalmas ugrás lenne a karrierjében, és pont a megfelelő ember rá. De hol vagyunk még ettől! Nos, ebédet kell főznöm ezeknek a kölyköknek. Úgy falnak, mint a farkasok. – A két tiszt felugrott. – Rabinnal és a stábjával dolgozzák ki a küldetés menetrendjét. A jövő héten látni kívánom.

– Igen, miniszterasszony – felelt Pasternak. Golda Meir vaskos karjával átkarolta Pasternak vállát. – Látja? Pontosan ezt csinálta Kennedy, amikor elmentem. Ugyanígy, Sam. És azt mondta: Ne aggódjon Mrs. Meir, semmi nem történhet Izraellel! S olyan hittel mondta, olyan őszintén! Jól kell megtervezniük ezt a küldetést, jól tálalni a tényeket, és elvégezni a munkát. Nem fognak találkozni az elnökkel, sem hallani felőle, de ő mindenről tud, s megkapjuk a tankokat. Odakint hűvös, tiszta jeruzsálemi délután volt, amilyent a Szent Város nyújt augusztusban, miközben Tel Aviv a tengerparti hőségben gőzölög – Nos, egyszerre nyeregben van – mondta Pasternak, – Mi lesz az októberi páncélos hadgyakorlattal? Semmi gond Nitzan átveszi a dandárodat, bízd csak rá! – Pasternak az órájára pillantott. – Találkoznom kell az ügyvédemmel Tel Avivban. – Veled megyek, ha nem tart soká. Beszélhetünk Rabinnal. – Gemacht. [Rendben.] – Sajnálom, hogy te meg Ruth, így álltok–mondta Barak, miután beszálltak Pasternak kocsijába. – Nem volt más választás. Nézd, nem vagyok angyal. Ruth azt mondja, ez a columbiai fickó el akarja venni. – Széttárta kezét. – Legalább Amos belép a seregbe. Ez biztos. Ami a lányokat illeti, lefogadom, hogy a pasas visszahúzza a csíkot Bogotába, Ruth pedig hazajön, nagy bulikat rendez Tel Aviv bohém társaságának, és kiszúr magának egy új diplomatát. Nem gond, ott van neki a Loeb vagyon. Barak hallgatott, amíg Pasternak keresztülfurakodott a sűrű forgalomban az országútig. Ott szólalt csak meg ismét. – Golda frászt hozott rám, Sam! Méghogy katonai attasé Washingtonban! – Remek poszt. – Papírtologatás. Ne is mondd, hogy nem az! – Amúgy is csak a száját jártatta. Ha jól tudom, a Központi Parancsnokságra szemeltek ki parancsnokhelyettesnek. – Én is hallottam, de ismered a hadsereget Sam, Golda miért ilyen ellenséges az Öreggel? Sam vállat vont, és félig leeresztve súlyos szemhéját, oldalt pillantott. – Vannak, akik szerint az ágyban kezdődött. – Ha Izraelről volt szó, kevés dologgal lehetett meglepni Zev Barakot, de ettől kitört belőle a hitetlenkedő nevetés.– Persze jő régen – folytatta Sam. – Különben elhiheted, amit Golda mondott. Az Öreg kirángatta a munkaügyi miniszterségből, amit

szeretett, külügyminisztert csinált belőle, amit Golda nem akart, aztán elküldözgette olyan helyekre, mint Burma és Libéria, hogy ne legyen szem előtt, és ő intézhesse a külügyeket. A legtöbb kocsi, amit megelőztek zörgő, öreg európai kisautó volt. Fölfelé kínlódtak, lefelé száguldottak, fekete füstfelhőt hagyva maguk mögött. Tizenöt évvel Jeruzsálem ostroma után Kasztéi és Latrun között még mindig kilőtt járművek szegélyezték a hegyi utat. Vörös festékkel konzervált háborús emlékek! Lent a síkságon, a kétsávos országút nagy kört írt le a latruni erőd körül. – Szálka a körmünk alatt – mutatott az erőd felé Pasternak. – Elfoglalhattuk volna 1948-ban, képesek lettünk volna rá. – Ben Gurion nem akart több zsidó vért ontani miatta. És nem is hibáztatom érte – felelte Barak. Barak meglepődött, és elöntötte a megkönnyebbülés, amikor elolvasta Emily utolsó levelének első sorait. A papír Christian Cunningham levele mellől hullott ki a borítékból. 33. levél (Tényleg? Vagy rosszul számoltam?) Öreg Farkas! Sietek megosztani veled a nagy újságot. Gyorsan lefirkantom, aztán bedugom a levélbe, amit Chris küld neked. Semmi titkolódzás, egyszerűen sietek. Október elsején a Dél-tengerekre megyek hajókázni Hesterrel. Tahitiban töltöm a karácsonyt, januárban jövök haza. Nem lesz ott; egy gonddal (és egy reménysugárnál) kevesebb… Nem volt könnyű elintézni, hogy szabadságra menjek Foxdale-ból, de végül Fiona rendes voltés segített. Nagyon helyesen tette, mert úgy hazudtam, mintha könyvből olvasnám, amikor az iskolai tanács vizsgálatot tartott Wentworth tiszteletes ágyéka ügyében. Hamisan esküdtem (bár szerencsére nem kellett a bibliára esküdni), amikor azt állítottam, hogy mindketten tiszták, mint a frissen hullott hó. Mint Fiona legközelebbi munkatársának, hittek nekem. A tiszteletes meggyógyult, és azóta mindketten élvezik egy-egy vasárnap az etye meg a petye örömeit. Jegyese az Ágyék Ügy után kiadta a tiszteletes útját. Hester és apucija befizettek egy körutazásra, és Hester meghívott. Ahogy Hester mondta, igazán szereti a férjecskéjét, borzasztó aranyos, de olyan unalmas, hogy az idegeire megy, és a hosszú hajóúton egy sötét éjszaka még a végén lehajítaná a fedélzetről. Mégsem teheti, hiszen mi lenne a három gyerekkel? Úgyhogy ezennel tudatom, ha október és január között hallgatok, NEM AZT JELENTI, HOGY VALAMI IS MEGLAZULT KÖZÖTTÜNK, EGYSZERŰEN TÁVOL LESZEK. A másik újság, haver, lehet, hogy életbe léptetem a jack Smith alternatívát. Meglepődtél? Féltékeny vagy? Vagy örülsz? A Dél-tengeren lesz időm végiggondolni. Jackkel különös, régimódi kapcsolatom van. Akár egy Thackeray regény. Sejtelmem sincs, vajon szegény Jack műveli-e valahol az etyepetyét – neki nincs Nakhamája, mint egy bizonyos, mindkettőt akarom típusú ismerősömnek – de régóta vár, és ki tudja? Majd meglátom. A te quand mčme-ed

Emily Ez aztán a hír! Az út és nem Jack Smith; az nem más, mint emliys locsogás. Miközben ő Washingtonban lesz, ugyanúgy megmarad a hatalmas távolság közte és Emily Cunningham között. Bement pici dolgozószobájába, becsukta az aj tót, és elolvasta Cunningham hosszú, különös levelét. Szövetborítású karosszékében ült, s pisztáciát evett. Olyan bűne volt ez, melytől nadrágjai kezdtek feszülni. Részben ideges szokás volt, de szerette is a Perzsiából hozott, átkozottul hizlaló zöld diókat. Aztán nekiállt megírni válaszát a Cl A emberének, de gondolatai újra és újra visszakanyarodtak Emily felé. Túl messzire ment vele, ez a lényeg. Ugyanolyan rossz szokása lett a szenvedélyes levelek írása, mint a pisztácia rágcsálás, csak még élvezetesebb, és még inkább le kellene szoknia róla. Valamikor Nakhama is élvezte az ilyesmit, és még mindig tetszett neki a bók, de praktikus természetű asszony volt, aki szerint mindennek megvan a maga ideje, és úgy vélte, az ilyen ömlengés ideje Noah születésekor lejárt. Kétségkívül igaza is van. Mindazonáltal, hála a pityergős Hester Laroche-nak és déltengeri útjának. , Emilynek szóló ömlengései mellett, nem oly sűrűséggel, de levelezett a lány apjával is. Mindkét kapcsolatban volt valami közös. Felmerült velük Izrael tengeralatt járó-szerű bezártságából, és beleszagolhatott az azon túl elterülő nagyvilágba. Apa és lánya két különböző vészkijáratot kínált. Cunningham szokatlan gondolkodásmódú, kihívó elme volt, és amikor Emilynek írt, Zev kiszabadult egy boldog, ám felesége természete és érdeklődése által behatárolt házasságból. Nakhamát soha nem érdekelték európai vagy amerikai könyvek, színdarabok, költészet vagy komolyzene Alig beszélt angolul, és még a gyermekkorában, marokkói bevándorló szüleitől felszedett francia tudása is berozsdásodott, mivel nem használta. Arról a világirodalomról, amit nem fordítottak le héberre, fogalma sem volt, és már nem is annyira érdekelte. Az évek ' múltán gondolatai egyre inkább arra szűkültek le, hogyan nevelje föl két lányát és fiát, és vezessen rendes háztartást egy izraeli katonatiszt fizetéséből. Ezzel szemben Emily Cunningham nagy mennyiségben fogyasztotta a könyveket, régieket és újakat egyaránt. Hétvégeken New Yorkba kirándult, színházba, koncertre, kiállításokra járt, és szórakoztatón kommentálta őket. Megmozgatta Barak agyát. Jó egy éven keresztül leveleztek Sartre-ról. Barak egy hadgyakorlaton, hideg, sivatagi éjszakán, egy tankon ülve rótta a kiábrándult kitörést; Sartre végül is nem más, mint egy ügyes különc, akinek nincs semmi új mondandója, önmagát ügyesen reklámozó figura, aki mások gondolataiból él, s úgynevezett „egzisztencializmusa” főleg Heidegger és más német gondolkodók utánérzése. Melegség öntötte el szívét Emily gyors, csodáló, helyeslő válaszára. Nakhamának Sartre még héber fordításban is olyan érthetetlen lenne, mint az egyiptomi hieroglifák. Elszakította gondolatait Emily levelétől, és nekilátott, hogy befejezze a lány apjának írt válaszát. ..mint zsidót természetesen meghat álláspontja, hogy századunk vajúdásait „Góg és Magóg dörgő lépteinek”, és visszatérésünket a Szentföldre „a történelem új Kezdetének, a Reménynek véli, az első gyenge hangnak, mielőtt a Nagy Kürt meghirdetné a Messiás eljövetelét”. Halevai ahogy héberül mondjuk: bárcsak így lenne!

De számomra nem más, mint szörnyűségek, totalitarianizmusok sora. Mihelyt a régi rendszerek széthullottak, és feltűnt a szabadság lehetősége, rossz emberek ragadták meg a hatalmat Chris, kaparintották magukhoz az új technológiát, hogy félelmet és döbbent engedelmességet erőltessenek népükre. De azt hiszem, az emberek előbb-utóbb fogja k magukat, elűzik az új királyokat és hercegeket, akár Mao-gallérral, akár posztósapkával álcázzák magukat. Talán még megéljük. Magával ellentétben Chris, én soha nem láttam a marxizmust apokaliptikus fenyegetésnek. Nincs profetikus alakja Marx önmagával szemben elnéző, zsugori polgár volt, és Lenin, aki a legközelebb állt ahhoz, hogy az ikonjuk legyen öntelt mészáros volt, egy szláv Robespierre, Ahogy letűnik, úgy hiszem ott marad meg a marxizmus, ahol a vörösök kezében van a kormány és a fegyver, s ahol nem, az ésszerűség a javak elkobzását és újraelosztását követeli, ha a kormányok rövidlátók vagy korruptak. De abban nagyon is igaza volt, hogy a szovjetek jelentik a valódi veszélyt Izrael létére. Állandóan bátorítják az arabokat, hogy töröljenek el minket a föld színéről, csak azért, mert érdekükben áll behatolni a térségbe. Talán fél évszázadig is halálba küldenek megbolondított, fiatal arabokat, mielőtt az araboknak megjön az eszük, és nem hajlandók tovább értéktelen, orosz parasztot játszani a nagy sakkjátszmában. Mindennek semmi köze a marxizmushoz, Addig is ki kell tartanunk, és ez az oka kétségbeesett, szüntelen könyörgésünknek a fegyverekért. Fiatal harcosaink talán a legjobbak a világon, és van miért harcolniuk. De lándzsákkal nem lehet tüzérség ellen küzdeni. Még nem tartunk itt de ez a tendencia, és nem hagyhatjuk annyiban. Nagy szükségünk van a tankokra, Chris! Osztozok az aggodalmában Ben Gurion bukása miatt is. Ebben is igazat adok. Bár hivatalosan visszavonult, leváltották. Örökösét, Eshkolt nem olyan fából faragták. Szürke, mint egy felhős nap, hiányoznak belőle a nagy ábrándképek. Izrael pici ország, de történetesen hatalmas világesemények fókuszpontjában van, Amerika és a Szovjetunió között. Ben Gurion jól tudta ezt. Eshkol a csővezetékekhez és elektromos erőművekhez ért. Kezdetek óta a Munkáspártban van, és szép csendben, sok mindent tett az országért, úgyhogy talán beválik. írás közben hallotta, hogy megjött Nakhama, majd a lányok is egyik a másik után. Az egyik nyolc, a másik három éves volt, s örömmel hallotta, hogy ma mindkettő jókedvű. A szokásos délutáni zajokhoz hozzátartoztak a cívódások, és az éles anyai parancsszavak is. Kopogtattak az ajtaján, s Nakhama beszólt. – Zev! Kész az ebéd. – Mindjárt! Nos, a világot átívelő víziókról vissza a földre. Asztalhoz hívnak. Sok mindent mondhatnék még az új Eshkol kormányról. Nem Churchill mondta, hogy a demokrácia szörnyű rendszer, csak épp nem találtak föl még jobbat? Valami ilyesmit. Egyébként az izraeli rendszer nem valami jó, ez biztos, de olyanok vagyunk, mint akik meglékelt hajóval utaznak viharban. Ha nekilátunk betömködni a lyukakat, elsüllyedünk. Mernünk kell a vizet, mernünk, mernünk amíg el nem múlik a vihar. Barak kiment a konyhába és leült. Nakhama különös mosollyal arcán állt a tűzhelynél. A lányok

kuncogva ültek az asztalnál, és az üresen álló szék felé pislogtak. – Ez kinek van? – tudakolta Barak. – Nekem – lépett be Noah egyenruhában. Olyan magas volt, mint az apja, de vékonyabb, fiús arca szigorú és komoly. Elvigyorodott Barak megdöbbenését látva. – A flottához korán állnak be. Zev Barak felpattant, magához ölelte fiát. Noah hosszan, keményen szorította a vállát. – Szóval mégis csak a flotta? – Tudom, hogy a páncélosok közt akartál látni. Barak kartávolságra tolta magától a fiát. Egyszerre fogta el az öröm és némi félelem is, hogy harci egyenruhában látja. Mindegyik fegyvernem ugyanazt az egyenruhát viselte, a különbség csak a sapkákban és jelvényekben volt. – Te fogsz ott szolgálni. Szolgáld le az idődet ahol akarod, és ahol tudod. – Akkor érkezett, amikor odabenn dolgoztál. – Nakhama pufók arca ragyogott, szemében könnyek csillogtak. – Csaknem összeestem. Azt hittem, még Haifában van. – Ugye Noah jobb képű, mint Abba – szólalt meg Galia, a nyolcéves lány. Noah leült – Éhen veszek – mondta régi kisfiús hangján. – És senki nem jobb képű, mint Abba. – Tudod Galiának igaza van – mondta Barak este a hálószobájukban. – Kövér, öreg igavonó vagyok. Valamikor még belefértem volna Noah egyenruhájába, most már nem. – Ült az ágyban, rajta volt olvasószemüvege. Az első szemüvege. Panaszkodott, hogy tökéletesen jól lát, csak épp a szeme esténként elfárad. Az optikus bólogatott, aztán szemüvegeket rakott elé, és a betűk hirtelen kétszer olyan feketék lettek, s az optikusnak vörös vénák jelentek meg az orrán. – Ne is beszélj kövérségről! – Nakhama fürdőköpenyben fésülködött. – Valóságos víziló lettem. – Valóban fölszedett az asszony néhány kilót – Le kéne szoknom a pisztáciáról. – Nekem meg az evésről Barak elmondta a washingtoni küldetést – Nem megyek október vagy november előtt, és akkor is legfeljebb tíz napra. – Becsukta az Evelyn Waugh regényt, és levette szemüvegét. – Nakhama! Golda megkérdezte, mit szólnék ahhoz, ha én

lennék a katonai attasé? Nem most persze, de megfordult az agyában. Nakhama abbahagyta a fésülködést. Ránézett. – Szeretnéd? – És te? Nakhama lebiggyesztette ajkát, mint mindig, amikor keményen gondolkodott. – Hasznos lenne a lányoknak. Egyszer s minden-korra jól megtanulnának angolul. Még Noahé sem jó, én pedig meg sem tudok mukkanni. Szörnyű! Ha kimegyünk, nekilátok tanulni. – De Sam szerint van esélyem a Központi Parancsnokságon is. Szerintem is.

A Központi Parancsnokság Jordániát tartotta szemmel, amely gyenge és csöndes volt, amióta a szuezi kudarc idején elűzték az angol tiszteket. Ez volt a könnyű szektor, hátát a Földközi-tengernek vetve frontvonala végighúzódott a megosztott Jeruzsálemen, a cikk-cakkos fegyverszüneti vonalak mentén – a zöld vonalon –, amely helyenként látótávolságban volt a tengertől és Tel Avivtól. Barak fiatal korában rengeteget harcolt ezen a vidéken, ismert minden követ, és ezt a beosztást kívánta. Miután lefeküdtek, mint oly sokszor, vetélytársairól beszélgettek a tábornoki rangért és a szektorparancsnokságért folyó versenyben. Mindannyian 1948-as veteránok. Sok kitüntetéssel, stabilan haladnak fölfelé a ranglétrán, mind alaposan megvizsgált képességekkel és fogyatékosságokkal, és mind igyekeztek ügyesen helyezkedni a seregben. Barak néha úgy érezte, ő túlságosan elgondolkodó és egy árnyalattal túl fatalista ahhoz, hogy igazán karriert csináljon. Sam Pasternak egyszer megjegyezte, valószínűleg egy árnyalattal civilizáltabb a kelleténél. Ha így van, akkor sem tud változtatni rajta. Nakhama eloltotta a lámpát. – Szóval akkor októberben vagy novemberben elmész egy hétre Washingtonba. Gondolom, találkozol Emily barátnőddel. – Nem. Hajóúton lesz a Csendes-óceánon, afféle nagy szabadságon. – Ó, kár! – A sötétben Nakhama hangjából nem érződött ki sem ravaszság, sem megkönnyebbülés. – Nem nászút, ugye? – Nem, pedig az kéne, hogy legyen. Mostanra már vénlány. Csend lett, aztán Nakhama halkan megszólalt. – Amikor Noaht ma megpillantottam Zev, eszembe jutottál, amikor bejöttél apa üzletébe, az angol egyenruhádban. Noah úgy néz ki, mint te akkor. – Odahajolt, és gyengéden megcsókolta. – Nem jóképűbb mint te! Edd csak tovább a pisztáciáidat! Keményen dolgozol, megérdemled. Sötétedett, felbukkantak az első csillagok. Centurion tankok, dzsipek és páncélozott szállítók árnyékai sorakoztak a sötét peremen. Az őrszem fegyvert szegezve megállította Barak kocsiját, majd tisztelgett, és Kisote sátrához irányította Barakot. Zev mielőtt elindult volna Washingtonba, még egyszer meg akarta látogatni dandárját. Csikorgó hó és jeges szél fogadta. Nem ehhez volt öltözve, napos délután indult el Jeruzsálemből. Kész agyrém, hogy itt novemberben hó essen, de mi nem agyrém Izraelben manapság? – Az a lejtő adja meg a differenciál hányadost, uram – magyarázta épp Poupko, amikor Barak belépett a sátorba Poupko Don Kisote előtt állt, aki egy összecsukható széken ülve kockás papírra rajzolt diagramot tanulmányozott a csupasz körte éles fényében – Zev! Hát nem utaztál el? – felpattant. Poupko vigyázba állt és tisztelgett. A matematikus vékonyabbnak látszott egyenruhában, és fejfedőjével, nyíratlan szakállával határozottan idősebbnek koránál.

–Nos, Poupko, mégiscsak páncélos lett? Mit csinál7 – üdvözölte Barak – Tankvezetői kiképzésen vagyok, uram. – Kínos katonai tiszteletadás. – Én pedig szeretnék egy kis differenciál számítást tanulni – mutatott Kisote a diagramra. – Ha már egyszer van egy matek zseni a dandárban, ellenőriztettem vele a munkámat – És hogy megy az alezredesnek? – mosolygott Barak a rabbi fiára – Szín jeles uram. – Igazi diplomata – vigyorgott Kisote. – Jól eszel? – tudakolta Barak. – Nincs gondom, uram. Kisote bólintott. Poupko mindkettőjüknek tisztelgett, és kiment. – Kemény tojáson és főtt krumplin él – mondta Kisote. – A szardínia lakoma. Shayna szokott hozni neki szardíniát és friss zöldséget. – Michaeltől tudom, hogy nem házasodtak meg. – Úgy tűnik letettek róla, legalábbis egyenlőre. – Kisote hangja tompán csengett. – Nem vagyok biztos benne. Mikor indulsz? – Vasárnap. Hogy megy a gyakorlat? Vastag, zöld pulóvert, csíkos bő nadrágot és fülmelegítőt viselő katonanő kávét és húsos szendvicset hozott nekik. Kisote elmesélte, hogy egy csonka erő szíriaiakat játszik az Északi Parancsnokság hadgyakorlatában. Az évszakhoz képest meglepő hideg és a hóesés nagy újdonság, s a fagypont alatti hőmérsékleten, hóban végrehajtott manőverek komoly feladatot jelentenek ezeknek a déli sivatagból ideszállított egységeknek, A fegyverek keresője bejegesedik, a kenőanyagok annyira besűrűsödnek, hogy a motorok nem indulnak, és így tovább. – Szerencse, hogy így tapasztalatot szerezhetünk – mondta Kisote. – Honnan tudjuk, nem dobnak-e át egyszer szükség esetén északra? Felnyitottad a szemem, Zev! Ki kell dolgoznunk egy teljes doktrínát fagypont körülményekre is! – Helyes! Kezdj el dolgozni rajta! Mellesleg, minek a differenciál számítás? – Ó, állandóan ebbe ütközők, amikor megpróbálom ellenőrizni az R és D jelentéseket, fegyver ismertetéseket, de még a hadgyakorlatok elméleti analízisénél is. Te érted? – Tanultam. Nem olyan vészes

– Talán, ha egyszer már tudod mit csinálsz. Kimentek, és a gépek közt a hóban sétálva beszélgettek a dandár problémáiról, a tisztek teljesítményéről, személyzetben való változásokról, a felszerelések hibáiról, kiképzési menetrendről, és így tovább, Baraknak rég feltűnt milyen kemény és hajlíthatatlan Kisote a legkisebb apróságokban is. Bármilyen zaklatott is a magánélete, Yossi Nitzannak katonaként van egy másik arca. Barak úgy érezte, nyugodtan rábízhatja dandárját, és ajánlhatja következő parancsnokának. Poupkóhoz értek, aki társaival tréfálkozva dolgozott egy hernyótalpon, amelyet levettek kerekeiről, és most elterült a hóban. Váratlan ellenőrzésként Barak felmászott a tankba. Karbantartás kiváló, szemét sehol, felszerelés tiszta, berakodás rendben. Zev enyhe nosztalgiát érzett a dízelolaj szagú, fémmel, elektromos műszerekkel telizsúfolt szűkös hely láttán A terep! A terep! A fenébe Washingtonnal! – Indulok – mondta, amikor visszaértek a sátorba. – Hosszú az út Jeruzsálemig. Kisote gyorsan felfirkált valamit egy távirati nyomtatványra. – Tessék! Ez Yael telefonszáma és címe Los Angelesben. Megtennéd, hogy felhívod? – Persze. – Barak pillantása végigfutott a papíron. – Meddig lesz ott? – Fogalmam sincs. Egy üzleti ajánlatnak néz utána. És még valami! Kérlek, beszélj Aryehhel! Téged ismer. Szereti Zev bácsit. – Kisote habozott. – Sokat meg lehet tudni egy gyerek hangjából. – Oké, beszélek Aryehhel. Kisote hálásan nyújtott kezet. Kikísérte Zevet a kocsihoz, a csillogó, száraz hó csikorgott csizmáik alatt a holdfényben. – Vissza ne gyere négyszáz tank nélkül! – mondta. Washingtonban is szeszélyes novemberi hó esett. Nemigen lehetett a szíriai határ menti hótömeghez hasonlítani, de eléggé lelassította az esti forgalmat. A libegő pelyheken keresztül felsejlett a Washington emlékmű, teteje nem látszott a sűrűsödő ködben. Barak utoljára a Sharm el Sheikhgyőzelem után látta a nagy obeliszket. Ha Dulles el is ragadta tőlük a győzelmet, attól még győzelem maradt, és hét év elteltével a sereg még sokkal erősebb, mint volt. Mégis, a szovjet fegyverek olyan ütemben áramlanak az arabokhoz, hogy az a fegyverszüneti egyensúly felborításával fenyeget. A küzdelem folytatódik, s ezért jött Washingtonba fegyverekért könyörögni. – Első megbeszélésnek nem is rossz – mondta Pasternak. A taxi a Külügyminisztériumból Christian Cunningham McLean-otthonába vitte őket, még ha lassan is a zsúfolt, latyakos Potomac hídon. –

Legalább katonákkal is tárgyaltunk, nemcsak aktakukacokkal. – Nem kötelezték el magukat semmire – vont vállat Barak. – A légkörről beszélek – tárta szét kezét Pasternak. A hangszínről. Utoljára nem voltál itt. Akkor sarkvidéki volt. Rabin jól csinálja. Lassan haladni fogunk. A csengőre síri hangon válaszolt a hangszóró Cunningham kapuja fölött. – Csak nem Pasternak ezredes? – Hello, Chris! Aztán egy másik hang, fiatal nő hangja. – És csak nem Szürke Farkas? Nyolcadik fejezet Királynő – Mi a csoda! – morogta Barak Émilynek az előcsarnokban Könyökénél fogva megállította a lányt Emily feltűnő arcképe alatt, miközben Pasternak előrement a könyvtárba Cunninghammal. – Miért nem Samoán vagy Bálin vagy? – Úristen Zev, mennyire megőszültél! De jól áll neked. Olyan disztingvált lettél. – A lány sötét, méretre szabott kosztümöt és fodros kék blúzt viselt a vállán farkasfej kitűzővel. Új, elegáns Emily, Amikor hét évvel ezelőtt utoljára találkoztak, a lány még a slampos egyetemistát játszotta, és az azóta küldött fényképeken a szürke igazgató nénit. – Rajta, Emily mi történt? – Majd megmagyarázom. – Emily izgatott volt, sugárzott a boldogságtól. Nevetett. – Találkoznunk kell, majd beszélgetünk. – Oké. Mikor? Hol? – A Lincoln emlékműnél, ma este. – Ma este? Megőrültél? S miért a Lincoln emlékműnél? – Csodálatos hő van. Gyere el, Farkas, tíz órakor a szoborhoz! Ne merj csalódást okozni! Most pedig siess, vára sherry. – Ide figyelj, Emily..,! – A lány már előresietett a könyvtárba.

Vacsora közben Barak nehezen koncentrált Christian Cunningham véleményére a küldetésükről. A CIA-s már tudta, hogy Rabin tábornok bemutatkozásakor a Külügyminisztériumban új fegyverek széles skálájáról, valamint tankokról beszélt. – Ez így nem megy, uraim – közölte Cunningham. – Ez nem olyan fajta alku, ahol a holdat kérik, aztán beérik egy félholddal. Lehet, hogy a végén semmit nem kapnak. Emily úgy tűnt apját figyeli, de Barak jobban ismerte. A lány szeme lopva, de rendszeresen felé villant. Remélte, a többiek nem veszik észre. Pasternak szórakozottnak, Cunningham pedig hűvös, karcsú megjelenésével, vastag szemüvegével, mint mindig, kiismerhetetlennek tűnt. Barak zavarba jött, amikor hirtelen felé fordult. – És az utolsó levele teljesen nevetséges! Még hogy tüzérség lándzsákkal szemben. Ne is mondjanak ilyeneket a tárgyalásokon! Maguk, izraeliek, hajlamosak tönkretenni az érveiket azzal, hogy túlérvelnek. – Ez csak amolyan szófordulat. – De jellegzetes. A mi értékelésünk szerint katonailag még mindig egyenrangúak az arabokkal, vagy valamivel fölöttük vannak. – Először is a fegyverek számát tekintve ez tévedés, Chris – szólt közbe Pasternak. – Főleg ami a tankokat illeti. Erről megbízható hírszerzési adataink vannak. Különben is, az egyensúlyi helyzet számunkra veszélyes. – Ezt nem értem – mondta Emily. Miután apja Barakhoz fordult, valóban figyelt. –Talán buta volnék? – Ha háború tör ki a térségünkben, a rendelkezésre álló muníciót, üzemanyagot, felszereléseket mindkét fél igen rövid idő alatt kilövi, elégeti, tönkreteszi – magyarázta Pasternak türelmesen. – Nyilván – mondta a lány. – De az araboknak a szovjetek révén végtelen tartalékaik vannak. Repülőgépek, tankok, aknák, tüzérség. Egyik napról a másikra megkapják, amit csak akarnak. Nekünk egyetlen forrásunk van, a franciák. De most, hogy elvesztették Algériát, kevésbé vagyunk fontosak számukra. A tengeren keresztül lassan érkezik a felszerelés, és ki vagyunk téve az erős arab nyomásnak és a változó francia politikának különösen, hogy De Gaulle visszakerült a képbe. Emily apjára pillantott, aki röviden, komoran bólintott. – Sam tényeket mond, és én is így értettem – fordult hozzá Barak. – Miután kiterítjük a lapokat, valóban úgy néz ki számunkra, hogy lándzsák a tüzérség ellen. Maga is tudja Chris! – Akkor jobban teszik, ha gyorsan megnyerik a háborút – tanácsolta Cunningham.

– Ĺ szerint élünk, és e szerint játszuk a játszmát. Az arabok elveszíthetnek tíz háborút is, nem söpörhetjük el őket. ők nemcsak, hogy elsöpörhetnek minket, de ez a nyíltan meghirdetett hadicéljuk. – Nos, ez világos, Zev – szólalt meg Emily. Végigsimított állán gunyorosan, mintha hosszú szakállú bölcs volna. Barak lopva a homlokát ráncolta és fejét csóválta. – Egyáltalán nem világos, Emily! – közölte Cunningham. – Egy fegyverkezési verseny csak még jobban behozza a szovjeteket a térségbe. Oroszország medvemancsának egyetlen csapásával szétzúzza Izraelt, hacsak a zsidók nem találnak módot rá, hogy békében éljenek az arabokkal, mégpedig hamarosan. – Azt is mondd el, hogyan – kérte Pasternak. – A muzulmán világ egyetlen fennhatóságot ismer el, az Iszlámot. Nemcsak az arabokkal nézünk szembe, nemcsak a Szovjetunióval, de félbillió muzulmánnal is. Nem így van? – Bizonyos fokig igen. – Ez aztán a zűrzavar! – Amit meg kell oldanotok! A muzulmán világ dicsősége lesz, hogy végül befogadják és védelmezik az Úr népét, miután a keresztény világ átkozottul közel került ahhoz, hogy kiirtsa – felelt Cunningham. – Nem is tudok mit mondani – közölte Pasternak. – Csodálatosan hangzik. Remélem vannak olyan információid, amelyek nekem nincsenek. – Emily! A könyvtárban isszuk meg a kávét és a brandyt. – Igen, apa. Aztán búcsút veszek és visszamegyek Foxdale-be. A taxi ablakán keresztül a hóesésben Emily pici, sötét alaknak tűnt az emlékmű hatalmas, fényárban úszó talapzatán. – Várjon! – kérte Barak a sofőrt, miután kifizette, aztán amilyen gyorsan csak tudott felsietett a behavazott lépcsőkön. – Kocsival vagy? – kiáltotta. A lány bólintott, Zev pedig intett a taxinak, és az eltűnt. Emily felé nyújtotta a kezét. – Hét év – mondta. – Hét év. A lány szőrmebundája és Zev katonai nagykabátja nem engedte, hogy igazán összesimuljanak miközben megcsókolták egymást. – Emily! Mi a fene történt azzal az úttal?

Emily levette egyik fekete kesztyűjét, hogy hideg ujjait az övéi köré kulcsolja. – Hester teherbe esett. Képzelheted! Szegény papikájától. Döbbenetes hegymászó teljesítmény! Barak akarata ellenére is felnevetett. – Jól van? – Virágzik. Miért kérdezted, kocsival vagyok-e? – Nem akarok gyalog visszamenni a hotelba. – Pasternakkal laksz? – Nem. Ő a katonai attasénknál lakik. – Tökéletes! – Emily ujjai megfeszültek Barakén, körmei élesen vájtak a férfi tenyerébe – Gyere, sétáljunk egy picit! – Itt a hóban? – Természetesen. Hát nem békés és gyönyörű? – És aztán? – Aztán elmegyünk a hoteledbe és szeretkezünk – Mit csinálunk? – Jól hallottad. Etye-petye. Dugunk. – De Emily! –Vulgárisnak tartod, drágám? Tudod, hogy újdonság nekem, de ez a szó benne van az összes könyvben, sőt gyakorlatilag a legtöbbet használt szavak egyike, és… – Azonnal hagyd abba! – Barak kiszabadította és felemelte kezét. – Ott a kocsim a lámpa alatt. Sétálunk egy kicsit, aztán elmegyünk a hoteledbe. Nem szeretsz? – Dehogynem. Gyere, menjünk! Iszunk valamit, beszélgetünk, elég ebből a hidegből Holnap korán kell kelnem. – Szeretkezni fogunk, Szürke Farkas! – Emily, hagyd abba a butáskodást! Sző sem lehet róla.

– Miért nem? Impotens vagy? Barak nem tudta megállni, ismét felnevetett, Aztán úgy döntött, akár ezt az utat is választhatja, hogy véget vessen ennek a vénlányos aberrációnak. – Nos, határozottan kínos a dolog, de ha már így kiszedted belőlem… – Akkor min nevetsz? Ez nagyon szomorú. – Hát, Nakhamát keményen érintette, de szeretjük egymást, és amikor idősebb leszel Emily, te is rájössz, hogy nem számít olyan sokat. Végül is van már családunk. A lány hosszan végigmérte, fekete pupillái hatalmasra tágultak. – Hazug. Lefogadom, még mindig tízszer megkeféled éjszakánként Lefogadom, hogy könyörög, hagyd már aludni. Zev átkarolta. – Megbotránkoztatod Abe Lincolnt. Gyere, sétáljunk! Szótlanul tettek egy kört az emlékmű körül. Hó ült kabátjukra. Emily szorosan fogta Zev kezét. A kocsiban .bedugta a kulcsot a gyújtáskapcsolóba, aztán felé fordult. – Az előbbi nem igazi csók volt. Rajta! Zev megcsókolta. Semmi nem változott az eltelt hét év alatt. A hosszú csők édes volt, akárcsak a Dávid királyban. – Ez már jobb – nyögött fel a lány, amikor kiszabadult. –~ Indítsd be a motort! Emily szót fogadott, aztán felemelte hangját, hogy hallható legyen a hideg motor zúgása fölött. – Tudod, gondolkodtam, törtem a fejem, vajon hogy fog ez menni ma este? Azt hiszem, eddig oké. A nehezén túl vagyunk. ~– A motor egyenletesebben járt, és Emily sebességbe tette. – Valójában sejtettem, hogy nem viszel föl a hotelszobádba. – Helyes. – Csak azt akartam, hogy kezdj hozzászokni az ötlethez! – Mielőtt Zev tiltakozhatott volna, Emily hirtelen témát és modort is változtatott, közben szemét meresztve figyelt a félkörön át, amelyet az ablaktörlő megtisztított a hópelyhektől a szélvédőn – Azt hiszem sikerrel jár a küldetésetek, Zev, Apám túl óvatos. Ez a szakmája, de itt nagyon együttéreznek Izraellel, és nem csak a Holocaust miatt. Az amerikai történelemmel való hasonlóság miatt is.

– Hogyhogy? – Nos, ez is apám egyik vesszőparipája, egész nap képes fújni, ha olyan kedve van. Ti is ellenséges földön szálltatok partra, és megpróbáltatok létrehozni egy újnemzetet a szabadság talaján. Mindketten gyarmatként kezdtük, amely megszabadult az angoloktól. Mindkettőnknél veszélyes ellenségeskedésekkel teltek az első évek, bár nálatok még nem ért véget. Chris néha úgy fogalmaz, szinte Amerika kis tükörképe vagytok. – Elég erőltetett, Emily. A ti első bevándorlóitoknak nem voltak itt történelmi gyökerei, a cionizmusnak pedig ez az alapja. Ha még egy millió zsidó jönne, az arabok talán elhinnék, és békén maradnának. Vigyázz! Egy sárga taxi próbálta előzni őket, megcsúszott és keresztbeállt előttük az úton. Emily nyugodtan fékezett, a járdán keresztül az országút melletti, hóval borított fűre irányította a kocsit, aztán jóval a taxi mögött visszacsusszant az útra. – Úuuuh! – nyögte Barak. – Tudod te, mit csinálsz? – Általában. Amikor bementek az Union állomás közelében levő kis hotelbe, Emily terepet felderítő macskaként nézett körül. – Még soha nem jártam itt. – Olcsó. De még így sem fedezi a napidíjam. A félhomályos, savanykás szagú bárban három férfi és három nő hatalmas zajjal mulatott, a callgirlök és vendégeik hangulata egyre emelkedett. – Nem az én világom – mondta Barak. – Helyes. Akkor menjünk föl a szobádba! – Szó sem lehet róla. Ülj le! Egy ronggyal a kezében megjelent a koszos, vörös kabátot viselő, patkányképű pincér, és letörölte az asztalkájukat. – Mit hozzak? – Zev? – kérdezte a lány. – Nekem? Sört. – Sört? Most, hogy a hidegről jössz?

– Hát nemigen iszom. Coca Cola is jó. Te? – Dupla Jack Daniel's jéggel, kis szódával. Barátságosan kivillantak a pincér fogai. Elismerően mosolygott a lányra. – Oké, királynő! – Emily ugyan nem callgirlnek nézett ki, de ki tudja? Senkire nincs ráírva. – Meg akarsz döbbenteni? – tudakolta Barak. – Még vezetned kell Middleburgig. – Te mondtad az előbb, hogy tudom mit csinálok. A kerek asztalnál egy nagydarab fickó viccet mesélt rekedtes, közép-nyugati hanghordozásban. – …erre a csapos azt mondja: Nézze uram, ebben a bárban mi nem beszélünk vallásról. – És a politikáról? – kérdezi a fickó. – Politikáról sem beszélgetünk. – Nos, mi van a szexszel? – A szexről annyit beszél, amennyit csak akar. Erre azt mondja a részeg: –Oké. Akkor mi a véleménye arról a kib… katolikus elnökünkről?” A lányok kuncogtak, a férfiak hahotáztak, a nagydarab újabb viccbe kezdett, s a pincér meghozta a Coca Colát és a dupla bourbont. – Egészségedre! – emelte fel Emily a poharát. – Most pedig idefigyelj, Szürke Farkas! Az elmúlt évben egy egész vagyont és rengeteg időt költöttem arra, hogy pszichiáterhez járjak. Gondolod, nekem nem tűnik fel, hogy különös vagyok? A fickó végül arra a következtetésre jutott, arra van szükségem, hogy jól megkeféljenek. Ráadásul többé-kevésbé föl is ajánlotta, hogy hajlandó megtenni a kedvemért. Alacsony, kövér fickó, lelógó bajusszal és régimódi cvikkerrel Nem is iszod a Coládat. – Emily nagyot kortyolt a bourbonból. – Valóban megtörtént? – nevetett rá Barak – Persze. – Komolyan gondolta? – Nagyon úgy tűnt, amikor odajött a heverőhöz, és elkezdte simogatni a lábam Mindkettőt, és elég magasan. Ott ahol találkoznak, tudod?

Bariton röhögés, szoprán kuncogás a másik asztalnál. Barak is felnevetett – Igen, tudom. És te mit tettél? – Ne nevess! – nézett rá homlokát ráncolva a lány – Igazat mondok Azt mondta, én vagyok a legelbűvölőbb paciense, akivel valaha is dolga volt, és remek lábam van, most már valóban túl kellene jussak ezen az apakomplexuson, különben vénlányként végzem, és ez igen nagy baj lenne, mert remek feleség és anya lenne belőlem Ezt el is hiszem neki. Segít rajtam, még mindig járok hozzá. – De mit csináltál, hogy hagyja abba a simogatást, vagy hogy is mondjam? – Ja, semmi gond. Megszólalt az órája, lejárt az ötven perc, következő páciens. A lányok és vendégeik vidáman fecsegve távoztak a bárból Hirtelen csend lett, csak a poharak és üvegek csilingelése hallatszott, ahogy a pincér letakarította az asztalt. – Raynek felesége és öt gyereke van. – Ray? – Raymond Sapphire. Az igazi neve Shapiro, de Nyugat-Virginiában kezdett praktizálni, ahol nem élnek zsidók, ezért változtatta a nevét Sapphire-re. Az a helyzet, hogy kedvelem Rayt, de fizikailag ügy hat rám, mint egy varangyos béka. A legtöbb férfi így hat rám. Ebből nem gyógyított ki Ray, azt hiszem ő is rájött. Legalábbis a varangyos béka nem tett több ajánlatot. – Meséltél neki rólunk? A levelekről? – Persze. – Mit hozott ki belőle? – Logikus. Egyszerűen apa figura vagy, és azért engedhetem meg magamnak, hogy szerelmes legyek beléd, mert hatezer mérföld választ el minket, és nem félek attól, hogy valóban le kelljen feküdnöm veled. Zev kezére tette a kezét, mélyen a szemébe nézett. – Jó, mi? – Utolsó kör, emberek! Záróra–szólt oda a csapos. – Igen, kérek még egyet – mondta Emily. – Nem kérsz! – szólt rá Barak. Fizetett, aztán felsegítette a lányra kabátját. A csapos éles kis fogai felvillantak, és a férfi megpaskolta Emily karját. – Jöjjön máskor is, Királynő! A kopár előcsarnokban az őszhajú portás aludt a pult mögött, a telefonfülkében egy tengerész

csókolózott egy lánnyal. – Honnan szedte ezt a királynő szöveget? – kérdezte Emily. – Olyan nyárspolgári és szajhás egyszerre. Hízelgő. A hóesés már csaknem elállt. Barak a kocsijához kísérte Emilyt a sötét mellékutcában. A lány kigombolta a kabátját, aztán Zevét is, és hozzásimulva megcsókolta. Arcát a férfi vállába temette, fojtottan szólt a hangja. – Megrémisztettelek? Szeretlek Farkas! Szeretek a karjaid között lenni, nincs ebben semmi rossz. Vagy van? Olyan csodálatos, olyan édes. Mondhatsz amit akarsz, minden szempontból jobb a leveleknél. – Mi a Foxdale- iskola telefonszáma, Királynő? Miután a követségen végetért a reggeli stratégiai ülés, Barak addig bóklászott a konferenciateremben, míg a többiek el nem mentek. Aztán fogta a telefont. Emily képe üldözte az egész unalmas, három órás vita alatt Ideje tenni valamit! – Halló, itt Miss Cunningham, – Hivatalos, tanár-nénis hangszín, szinte egy másik emberé, – Szia, Királynő! Rövid szünet, majd vidám, életteli nevetés, és a lány vagy fél oktávval halkabban folytatta. – Hát te vagy? Valóban te vagy Farkas? Úristen, már megint az okkult erőim. Hogy… – Ide figyelj! – szakította félbe Zev. – A követségről beszélek, központon keresztül. Szeretnék rövid és egyszerű lenni. Megértetted? – Igenis, uram. – Rosszkor zavarlak? – Ugyan, dehogy. Egyedül ülök, és nyavalyás felsős franciadolgozatokat javítok, vagy legalábbis próbálok, de az agyamnak csak tíz százaléka működik. Mit tehetek Önért, uram? – Mi lenne ha holnap este ismét találkoznánk, de nem Abenél, hanem ott, ahova utána mentünk? – Holnap este? – hallható volt, ahogy elakad a lány lélegzete. Csend lett Aztán vagy még fél oktávval halkabban, szinte suttogva kérdezte: – Véletlenül nem etye-petyéről beszélünk, mon vieux? – Van az a befejezetlen ügyünk, aminek a végére kellene járni, s tudod nem sokáig maradok. – Tökéletesen világos, és teljesen egyetértek. Ide figyelj! Mit szólnál a ma délutánhoz? El tudom intézni, és…

– Sajnos nem lehet. – Kár. És ma este7 Mint mondtad, meglehetősen sürgős a dolog. –Holnap este, Miss Cunningham Azelőtt nem érek rá. Legyen mondjuk nyolc óra? – Mit lehet tenni? Nyolc óra. Szia! Barak letette, és remélte, hogy a központos lányoknak bőven van dolguk, vagy unalmas, jó férjnek tartják. Másnap este a hotel bárjában az óramutató elérte a nyolcat, majd a kilencet is. Zev a halovány, vöröses fénynél dolgozott. Elmarad a randevú? A szűzlány megrémült az utolsó percben? Ha így van, talán jobb is, hogy így történt. Addig is bőven van dolga. „Ne törődj azzal, hogy olyan ostobán kalapál a szíved tőle! A te korodban, te bolond!” Meglehetősen riasztók voltak ezek a papírok. A Külügyminisztérium hűvös kis konferencia termében, a délutáni megbeszélésen az amerikaiak élesen kétségbe vonták az izraeli állításokat az araboknak áramló szovjet és angol tankok mennyiségéről. Baraknak össze kellett állítani hírszerzési jelentések kivonataiból egy dokumentumot, amely támogatja álláspontjukat. Rabin reggelre akarta. Természetesen telefonálhatott volna, hogy lemondja a randevút, de túl kínzó kísértés volt a hús-vér Emily. A csapos még egy colát hozott neki. – A Királynőre vár, mister? – Barak bólintott. – Első osztályú. Rögtön látszik. Általában késnek – A pincér leengedte a hangját. – Azért van nálunk is egykét jó pipi – mutatott a pult felé. A jó pipi feszes, vörös ruhájában, keresztbe tett lábbal ült a két bárszék egyikén, hogy kilátsszék kövér combja és fodros, kék harisnyatartója. Rajta kívül csak a pincér volt a bárban, s Barak, amennyire tudott tovább dolgozott, ceruzás jegyzetekkel látta el iratait, míg Emily végül meg nem érkezett. A lány sietve jött be az ajtón, – Itt vagyok, itt vagyok! Fionára megint rájött a migrén, tovább kellett maradnom. – Lehuppant a székbe Zev mellé, és megragadta a férfi kezét. – Zev, komolyan mondtad a telefonban? Egész éjszaka nem aludtam, egy percet sem A férfi keményen megszorította a kezét. – Szia! Elteszem ezeket a buta iratokat, aztán rögtön a tárgyra térünk. – Hűha! Komolyan, szerelmem? Tényleg? – Barak kiszabadította a kezét, hogy elrakja az iratokat. Rá mosolygott. – Hacsak meg nem gondoltad magad. Ez a hölgyek előjoga. Emily fénylő szemekkel nézett rá, aztán bánatosan körbepillantott a báron, a csaposon, a szajhán. – Az a helyzet, öreg Farkas, hogy nem ilyennek képzeltem. Segíts nekem! Olyan, mintha a fogorvosnál várnék.

– Valóban? – tört ki a nevetés a férfiból. – Miért, mit vártál, Királynőm? – Ki tudja? Álmaimban varázsos, szörnyen elegáns helyen voltunk, pezsgő volt a vödörben, az asztalon gyertyák és rózsák, meg minden. Te pedig édesen rábeszéltél. – Még, hogy rábeszéltelek? Lebeszélni sem tudlak, ez nyilvánvaló. Ostoba vagy. Sapphire doktor megmondta a megoldást, úgyhogy menjünk. – Bezárta aktatáskáját, hangosat csattant a szinte üres bárban. – Igazad van, igazad van, teljesen igazad van. Essünk túl rajta. – Emily hangja remegett. – Most jut eszembe, nem ihatnék előtte valamit? Olyan célzóvíz félének. –Természetesen. – Zev intett a csaposnak. Kezdett úgy tűnni számára, hogy Emily mégiscsak meggondolta magát. Legyen. Az ő választása. A maga részéről nem fogja erőltetni, bármilyen ingerlő is Emily karcsú teste a fekete kosztümben, és bármennyire elbűvöli minden a lányban. Izgatott, hadaró beszéde, a szokása, hogy őrülten mulatságos dolgokat halálosan komoly arccal mond, kezének fürge gesztikulálása, s különösen az, amikor a nyomaték kedvéért mind a tíz ujját kifeszítve rázza felé, és még hosszan sorolhatná az apróságokat, amelyekkel ez a varázslatos vénlány, aki egyetlen korttyal megitta a fele Jack Daniel's-t, magához láncolta. – Hu! Így már jobb, Farkas! Mikor csaltad meg utoljára Nakhamát? – Úristen! Lehetetlen alak vagy Emily! Ezt nem kellett volna mondanod. – Valószínűleg. Elnézést. Mondd, hogy soha, és lemondom a fogászt. Komolyan gondolom, drágám. Tényleg. Nem akarok tönkretenni egy családot. – Nem teszel tönkre semmit, de… –Zev habozott. – A fenébe is, így tisztességes! Elmondom neked az egyetlent, ami számított. – Helyes. – A második korttyal Emily kiürítette a poharat, és intett a csaposnak, hogy jöhet a következő. – Emily, hol a fenében tanultál meg így inni? – Fionától. Szinte bártündér. Mindig igazi úrihölgyként viselkedik, de amikor zűr van az iskolában, bemegy Middleburgba a Vörös Róka bárba, és feltankol bourbonnal. Azelőtt sherryt ittam vele, aztán váltottam. Szóval, rajta! Az egyetlen ami számított… – Nos, lehet, hogy hencegésnek fog tűnni, de egy hercegnő volt. Olaszország, 1945. – Hercegnő? Hűha! Bármilyen röviden is mondta el Zev, elöntötték az emlékek. Szinte érezte az Adriára néző budoár erkélyére felkúszó bíbor rózsák illatát.

– Akkor ő volt, aki valójában elcsábított – tört ki Emily. – Micsoda alak vagy! Úgy kell rádvetnünk magunkat, mi? Egy üveg bort küldött az asztalodhoz, te pedig észre sem vetted. –Az a helyzet, hogy nem. De akkor huszonegy éves voltam, és azt hiszem nem túl rossz képű, legalábbis még nem voltam sem kövér, sem ősz. így aztán, megakadt a szeme rajtam. – Azt mondod, Brunello? – Igen. Mellesleg kitűnő bor volt. A pincér azzal hozta oda, hogy a hercegnő ajándéka a diadalmas angol katonának, a saját szőlőjéből való. – Csinos volt? – Vékony és szőke, Emily. Harminchét éves. Olyan inas testű. Különleges asszony volt, több nyelven beszélt, nagyon értelmes, elegáns, teljesen elbűvölt, és amikor hazamentem, nehéz volt Nakhama szemébe néznem. – Vállat vont. – Egy ideig. Aztán megszoktam. – És máskor? Azok, akik nem számítottak? Mondd el! – Ó Emily, hagyd abba! A lány hirtelen komor arccal fordult felé. – Én édes, drága Farkasom, le akarod mondani? –Dehogyis. Gyerünk! – A liftben átkarolta, érezte, hogy a lány remeg Volt a dologban valami különleges izgalom Egyszerre sajnálta a lányt, és szinte égett a vágytól iránta. – Szóval itt fog megtörténni? – kérdezte Emily remegő hangon, miután beléptek a fertőtlenítő szagú kis szobába Kintről vöröses fénnyel sütött be a hotel neon felirata – A Történelmi Társaság emléktáblát fog felállítani – Gyere ide, Királynő! – Zev az ágyra hajította kabarjaikat, s a pislogó karmazsin fényben magához ölelte. Emily pedig valódi szenvedéllyel felelt csókjára. Szűzies érzelmek félretéve. Zev gyengéden kezdte kigombolni a lány ingét, keze finoman végigfutott a kebleken, amelyek csodálatosan feszesek voltak a fehér selyem alatt. Ujja továbbhaladt lefelé a gyöngygombok hosszú során, Emily pedig tágranyílt szemekkel nézte. Hirtelen kuncogni kezdett. – Bocs, bocs – fuldokolta. – Mi baj? – Két dolog, drágám. Az egyik, hogy csiklandozol, a másik ahogy Coca Cola szagod van. Nem mintha kellemetlen volna tette hozzá sietve. Kicsi kezét szája elé kapva próbálta elnyomni nevetését – Miért hagytad abba? Részeg vagyok a boldogságtól. Tényleg.

Megszólalt a telefon. A szoba olyan apró volt, hogy Zevnek nem kellett elengedni a lányt ahhoz, hogy fölvegye. – Igen, kapcsolják! – Megment a gong a kiütéstől? – tudakolta a lány, s gyengéden megcsókolta arcát és fülét – Igen, .hello, Sam. – Valóban? És ez jó vagy rossz? -– Hosszú szünet A vörös fény felé fordítva csuklóját, az órájára pillantott – Értem! Ide figyelj! Ez csak fél óra Lehet, hogy néhány percet kések. Váratlan fordulat. Letette a kagylót, és a lányra pillantott. – Tudom, doki. Elmarad a kezelés – bólintott Emily – Szeretlek, Emily – felelte Barak – Isten látja lékem, szeretlek, de ma nincs kezelés Behivattak a követségre. – Talán jobb is. Ez a hely túl lerobbant, még a Királynőnek is. Majd a Growleryben újra próbálkozunk. – Glowlery? Az meg mi? – Majd meglátod Sam Pasternak fel-alá járkált egy utcai lámpa fényköre alatt a követség előtt. – Megjöttél végre? – fogadta Barakot Lehellete meglátszott a hidegben. – A fickó meggondolta magát Nem itt találkozunk vele, hanem a lakásán. Rabin már ott van. Nincs messze. Gyalog megyünk. Piszkos latyakban gyalogoltak a Connecticut Avenue-n. – Sikerült elérned Yaelt? – kérdezte Barak. – Végül igen. Azt hiszem, bele fog vágni abba a Beverly Hills-boltba Aryeh a probléma. – Megígértem Kisoténak, hogy beszélek a gyerekkel. Neked sikerült? – Nem jött a telefonhoz. Az elnökhelyettes különleges tanácsadója, egy keskeny, régi, barna kőből épült házban lakott a Dupont Circle közelében egy mellékutcában. A tekintélyes washingtoni ügyvédet Kennedy zsidójának nevezték, persze nem a sajtóban vagy a televízióban. Rabin és a katonai attasé pohárral a kezükben, kicsiny, könyvekkel borított falú szobában ültek az emeleten, amikor Barak és Pasternak megérkezett. Rabin, akárcsak ők, öltönyt és nyakkendőt viselt. Az attasé, egy zömök tábornok, aki alatt Barak

kiképzésekor és doktrína-tervezésen szolgált, egyenruhában volt. Megviseltnek látszott. – Feltételezem, még nincsenek kész a szemelvények. – Rabin Barak aktatáskájára pillantott. – Kiválogattam őket, be tudjuk mutatni a reggeli ülésen, ha az ön irodája kinyomtatja – fordult Zev az attaséhoz. Horkantás. – Meglesz. – Mi van bennük? Támaszkodhatunk rájuk? – tudakolta a tanácsadó. Barak Pasternakra pillantott, aki intett, hogy nyíltan beszélhet Kivételesen őszinte vita követte a hírszerzési adatokat. A tanácsadó negyvenes éveiben járó, karcsú férfi volt, egyetemi oktató stílusban öltözött: szürke flanelnadrág, barna tweed zakó, fekete kötött nyakkendő. Felállt, s fel-alá járkált a szűk helyen. Rabin tábornok jellegzetes pózában, állandóan égő cigarettával a szájában szótlanul gubbasztott, amíg a tanácsadó hozzá nem fordult. – Nos, engem meggyőztek, de vajon meggyőzi-e ez a hadügyi és külügyi fickókat? – Az a munkájuk, hogy ne legyenek meggyőzve – felelte Rabin a maga lassú módján. – – Így van. Nem egész két órája beszéltem az elnökkel. Figyelemmel kíséri az ügyet. – Nos, ez legalább jó hír – fordult Rabin a többiekhez, de sikerült úgy mondania, hogy nem érződött öröm a hangjából. – Mellesleg… – a tanácsadó a többiek felé kínálta a whiskys üveget, akik visszautasították, úgyhogy csak magának töltött. – Borzasztó kényes dolog. Az elnöknek nem szabad megfeledkeznie a világról. Az arabok jóakarata sokszor létfontosságú az Egyesült Államok érdekei szempontjából. – Mást sem hallunk – felelte Rabin. – Három dologban bízhatnak, fiúk. – A tanácsadó kinyújtott ujjain számolta. – Először is, ígéretet tett Golda Meirnek, hogy együtt érez Izraellel és betartja az ígéreteit. Másodszor, harcolt a második világháborúban, és emlékszik, hogyan kacérkodtak az arabok Hitlerrel. Soha nem bízna bennük, és úgy véli, Izrael valamikor még a nyerő lapunk lehet a Földközi-tenger térségében. Harmadszor, úgy vélekedik, hogy a zsidó szavazatok döntöttek a javára a választáson. Rabin láthatóan felderült egy kicsit. – Tehát van valami esély? – Sok függ a következő hétfői találkozójuktól a külügyes és hadügyes fickókkal. Erre már elég magasrangú tisztviselőket fognak küldeni. De addig is, módjuk lesz megemészteni Barak ezredes

jelentését, akárcsak az elnöknek. – Barátságosan, futólag Barakra mosolygott. – Csak szállítsa, ezredes! – Mindent elkövetek, uram. Miután a megbeszélés végetért, Barak a tanácsadóhozfordult. – Ön valószínűleg tudja, mi az a Growlery? – Growlery…? – A tanácsadó szeme csillogni kezdett. Úgy vágta rá a választ, mint egy televíziós műveltségi vetélkedő versenyzője. – Growlery. Dickensi sivár ház egy hely, ahol az ember megbújik, amikor már elege van a világból. Miért? – Kösz Döbbenetesen tud – rázta meg a kezét Barak. – A Harvardon doktoráltam angolból – A tanácsadó páváskodva végigsimított a haján. Rabin tábornok a követségi kocsival távozott, Pasternak és Barak a katonai attaséval együtt taxiba ült. – Mitől ilyen meggyötört? – kérdezte Barak az attasét, aki behunyt szemmel, összeroskadva ült az ülésen. Az ő lakására mentek, hogy megtárgyalják a hírszerzési kivonatokat és azt, hogyan lehetne a legjobban tálalni az amerikaiaknak. – Majd megtudod. Valamikor a te munkád lesz. – Nem, ha rajtam áll. Az attasé kinyitotta szemét, és Barak felé fordult. – Akkor hibát követsz el. A nagykövet adja a hivatalos nyilatkozatokat, küldöttségek jönnekmennek, de mi vagyunk azok, akik szállítjuk az árut. Kilencedik fejezet A Growlery Hétfőn reggel Barak kétségek között távozott hoteljából. Emily a hét végén nem jelentkezett, és amikor ő felhívta az iskolát, mindössze egy gondnokot tudott elérni, aki dús, déli kiejtéssel közölte, nem tudja hol van Miz Cunningham. A hétvége során semmilyen reakció nem érkezett az amerikaiaktól keserves munkával kiizzadt emlékeztetőjére, még célzások sem az ismerős, alacsonyabb beosztású Pentagon és külügyminisztériumbeli kapcsolataiktól, hogy milyen hatása volt. Az elnök különtanácsadója sem viszonozta Rabin tábornok hívását. Ahogy a résztvevők megérkeztek a zárómegbeszélésre a Külügyminisztérium napsütötte konferenciatermébe, Barakot megdöbbentette, micsoda különbség látszik a két oldal között. Az

izraeliek közt ő volt a legmagasabb, és az amerikaiak, egyetlen szárnysegéd kivételével, mind magasabb voltak nála. Az ősz hajú, rózsás arcú tábornok jó százkilencven centire tornyosult. A külügyminiszter-helyettes vékony, sápadt, sírásószerű alakja is legalább ilyen magas volt, és többnyire szőke szárnysegédjeiket és helyetteseiket mintha szándékosan úgy válogatták volna ki, hogy az izraeliek alacsony, zömök kis trogloditáknak tűnjenek, akik csakis primitív tudatlanságukban állhatnak elő ilyen felháborító követelésekkel. Legalábbis Zevnek így tűnt ezen a reggelen, és az amerikaiak köszönését fenyegetően ridegnek és üresnek érezte. A tábornokot kivéve egyikükkel sem érzett semmilyen kapcsolatot, aki röviden, bizonytalanul rámosolygott, miközben kezet fogtak. A külügyes fickó nyitotta meg az ülést azzal, hogy szerencsére a CI A becslése a közel-keleti fegyver egyensúlyról teljesen ellentmond Barak ezredes ékesszóló emlékeztetőjének. Azzal folytatta, hogy felsorolta, milyen szívességeket tett az Egyesült Államok Izraelnek, kockáztatva az arab országokkal ápolt jó viszonyát: a Hawk légelhárító rakétára szóló engedély (bár a szállítása eltart egy ideig), a Jordán folyó-terv támogatása, (bár az arab fenyegetések, hogy erővel megakadályozzák okozhatnak némi késedelmet) és így tovább. Ami a fegyverkérdések részleteit illeti, átadja a szót a tábornoknak. Ezután a tábornok tájékoztatta őket, hogy az USA-nak nincsenek rakétahajói, nem is áll szándékukban gyártani, ezért Izraelnek máshol kell körülnéznie, hogy egyensúlyban legyenek a szovjet rakétahajókkal szemben, amelyeket az arabok kapnak. Ami a föld-föld rakétákat illeti, ezeket az amerikai fegyvereket atomtöltettel tervezték, és nem lehet őket hagyományos robbanófejre átalakítani, ezért sajnos nem adhatják át Izraelnek. A tank kérdése, a szóbajövő amerikai modellek bármelyikének szállítása politikai döntést igényel, ami a Külügyminisztérium asztala, közölte a tábornok a hideg pipáját szívó, mogorva külügyminiszter-helyettesre mutatva. A két nyilatkozat, melyeket technikai dokumentumok kivonataival nyomatékosították, jó egy órát tartott. A kávészünetben a feketébe öltözött külügyi hivatalnok barátságosabb húrokat pengetett, a hobbyjáról mesélt, a kertészetről, a havat megolvasztó szokatlan meleghullámról. Mint mondta attól tart, hogy ez becsapja a kikericseket amelyek kikelnek és megfagynak majd. Pasternak megjegyezte, hogy Washington tájékán mindig fennáll a kockázat, hogy az embert félrevezeti egy meleghullám, aztán megfagy. Többen elmosolyodtak csikorgó hangja hallatán, de a külügyminiszter-helyettes nem nevetett, és Barak úgy vélte Sam jobban tette volna, ha hallgat. Amikor ismét leültek egymással szemben az asztalhoz, a miniszterhelyettes megkérte szárnysegédjét, hogy olvassa föl a megbeszélésekről szóló jelentés vázlatát, és a minisztérium ajánlásait, amely a megfelelő csatornákon keresztül eljut az elnökhöz. Mint mondta, természetesen örömmel veszi az izraeliek megjegyzéseit, mielőtt véglegesítik a szöveget. A felolvasás alatt pipáját rágcsálva figyelte Rabin komor arcát. Csend támadt a felolvasás után. – Rabin tábornok? – kérdezte a miniszterhelyettes. – Határozott csalódás. – Miért? Lényeges engedményeket javasoltunk a tankok kérdésében. Vagy nem? Úgy véltük örülni fognak.

– Bocsásson meg uram egy nyers katonának, milyen engedményekről beszél? Megfogható hírszerzési adatokat várnak tőlünk az egyiptomi tankok számáról, típusáról. Addig is, ha jól értem amit az előbb hallottam, nem kapunk tankokat. Mit ért ön kemény hírszerzési adatokon? A miniszterhelyettes a jóképű, szőke szárnysegédre pillantott, aki felolvasta az állásfoglalást. Az bostoni kiejtéssel válaszolt. –Olyan adatokat, amelyeket a Cl A megerősít vagy elfogad. – Ami hónapokba tellik – szólt közbe Pasternak. – Vagy egy évbe. Különben is, nehezen megfogható kritérium. – És az a javaslat, hogy Európából szerezzünk be tankokat, egy év késedelmet jelenthet a szállításban, uram – mondta Barak A tábornok rosszkedvűnek látszott. – Nem tehetünk mást a jelen politikai körülmények között. – Küldöttségünk nem járt sikerrel, uraim – közölte Rabin, amikor kiléptek a Külügyminisztérium épületéből a napsütésbe, Barakhoz fordult. – Kitűnő volt a memorandumod, de előre eldöntötték. Zev gyászos hangulatban töltötte a délutánt a követségen, s mikor visszatért a hotelbe, megdöbbent hirtelen milyen hevesen ver a szíve, amikor megpillantotta rekeszében az üzenetet. Elolvasta, majd összegyűrte. – Hol tudok kocsit bérelni? – kérdezte a pultnál ülő nőtől Az abbahagyta a körömreszelést, és a reszelővel az ajtó felé bökött. – A Union állomásnál Emily kocsija a middleburgi postahivatal előtt várakozott lekapcsolt lámpákkal. Zev leállította a bérelt kocsit, és beszállt a lány mellé – Szia Farkas! – Emily indított. – Hamar ideértél – A jó útbaigazítás miatt – Hogy halad a delegációtok, drágám? Úgy döntöttem, jobb lesz, ha nem zavarlak a hét végén. – Okos vagy. Ami a delegációt illeti, nincs mit mondanom. – Értem. Mennyi időnk van? – Tízre kell visszaérjek.

– Rendben. Már indulunk is a Growlerybe. – Egy keskeny, sötét utcába fordult, majd rövid kanyargás után farolva egy kétsávos útra – Még nem olvadt el igazán a hő, de ne aggódj, nincs messze az iskola. – Emily, mi az a Growlery ? – Ahhoz a birtokhoz tartozik, amit az iskola vett. A régi igazgatónő itt élt. Fiona meg én arra használjuk, hogy eltűnjünk valahova pihenni, vagy dolgozni. Szoktunk kártyázni is. Szép hely. Kandalló is van. – Nyirkos kezét a férfiéra tette. – Ideges vagy drágám? – Miért lennék? – Csodás, mert én sem. Hűvös vagyok, mint egy uborka. Használható, mint egy hegedű. Boldog, mint egy óriáskagyló. – Az óriáskagylók boldogok? – Miért is ne? Hermafroditák, nem? Magukat kefélik. Milyen bölcs rendszer, semmi komplikáció. – A kagylók hermafroditák, nem az óriáskagylók – közölte Barak. – Különben a hermafroditák általában nem önmegtermékenyítők. – Fúj, de jól informált vagy! Mindent tudsz a hermafroditákról? Én gyenge vagyok biológiából. Francia irodalomra szakosodtam. Tényleg! Hirosima nyert egy költészeti díjat, nem tréfálok. Küldött egy példányt a könyvéből. A borítón ott a képe, nem ismernéd meg. Egy autóbalesetben betört az orra, és kopasz. Úgy néz ki, mint Szókratész. – Emily, az ég szerelmére, az utat figyeld! – Emily a fecsegés közben szinte végig őt nézte. Szemén csillogott a szembejövő kocsik reflektorának fénye. – Álmomban is végig tudok menni ezen az úton. Szeretlek Szürke Farkas. Meglepett, hogy eljöttél. Ti, izraeli katonatisztek, mind semmirekellők vagytok, ezt mindenki tudja. Már attól féltem, hogy te kivétel vagy. – Fogd be, Királynő! –Nem tudom. Ez alkalommal nincs visszaút, biztos vagyok benne, és ha éppen tudni akarod, roppantul félek. Itt az iskola, látod? Csak egy bukkanó, egy csusszanó, egy ugrás. – Keresztülhajtott a kovácsoltvas lámpával megvilágított kőkapun, és egy faház felé fordította a kocsit. – Íme a Growlery. Az iskola odafönt van. – A kanyargós, kavicsos út végén álló, a holdfényben kirajzolódó hatalmas épület felé mutatott Barak levette kabátját, a lány pedig leguggolt a tűzhely elé, meggyújtotta a gyújtóst és a papírokat

– Szóval ez az a hely, ahol Fiona és a tiszteletese hetyegni szoktak. – Etye-petyézni, drágám. De nem, Fionának van egy háza lejjebb az úton. A saját háza, elbűvölő. Érezd itthon magad! – Emily felkapcsolta az egyik állólámpát, és kiment. A tűz pattogva, fényesen lobogott, kellemes füstszag érződött. A ház szögletes famennyezetéről kocsikerék csillár lógott le, s a nappali falai mentén körben könyvek hevertek Össze-vissza a polcokon. Zev leült a tűzzel szembenéző elnyűtt, kárpitozott heverőre, s látta, hogy előtte az alacsony asztalkán egy kristály tál tele van pisztácia diókkal. – Nem kellett volna elárulnom – szólt ki. – Így is elég kövér vagyok. – Ja, a pisztácia? Csak élvezd. – Üvegcsörömpölés – Ó, a csudába Zev! – Jövök – A kis konyhában üvegszilánkok hevertek vörösbor tócsában. A lány egy palackot nyújtott felé. – Tessék! Nyisd ezt ki, amíg én feltakarítom. Jó kis kezdés, mi? De miért remeg így a kezem? – Látom, Brunello! – Mi más? Rajta, vidd be! Itt vannak a poharak, itt a dugóhúzó. Csodálatosan fogjuk érezni magunkat, még ha nem is vagyok hercegnő, és nincsenek se gyertyák se rózsák. Miközben a tűzfénynél kortyolgatták borukat, Emily élénk színekkel elmesélte Jack Smith esküvőjét. A város egyik gazdag ügyvédjének lányát vette el a Washingtoni Katedrálisban. A románc gyorsan fejlődött, és a ceremónia az ősz nagy eseménye volt a régi washingtoniak számára. – Patricia finom, bájos jelenség, mondhatnám szép. Kedvelem. – Emily a földön ült, fejét Barak térdének támasztotta, –Jól lovagol csak az a baj, hogy őrült Nem úgy, mint én, úgy értem valóban. Be kellene zárni. Egyszer visszaérkeztünk egy vadászatról, izzadtan ücsörögtünk a klub bárjának sarkában. Ittunk valamit, és közben elmesélte, hogy látott egy űrhajót. – Ugyan, biztos csak tréfált – cirógatta meg Zev a lány haját – Egyáltalán nem. Elmesélte, hogy teljesen egyedül volt, kagylókat gyűjtött Tortolában egy öbölben – ez az angol Szűz szigeteken van –, s egyszercsak megjelent egy repülő csészealj. Lefelé száguldott, felkavarta a vizet és a homokot. Aztán leszállt, és földönkívüliek szálltak ki belőle. – És hogy néztek ki? Kis zöld emberkék? – Hát, épp ezt kezdte mondani, ott tartott, hogy kis kerekded alakjuk volt, amikor megpillantotta, hogy Jack közeledik. „Egy szót se Jacknak! – suttogta. – Eszedbe ne jusson, bolondnak tartana.” Aztán

eljegyezték egymást, s azóta alig beszéltem vele, de komolyan gondolta, Zev. Olyan fura, megszállott ragyogás volt szemében Érted, mire gondolok! Szegény Jack. Az egyik lángoló fahasáb előre billent, füst töltötte be a szobát Barak a tűzpiszkálóval visszatolta, aztán leült a padlóra a lány mellé, és átkarolta. – Van még egy palack Brunello – remegett a lány hangja. – Hármat vettem. – Nem kívánok több bort. – Akkor egyél még egy kis pisztácíát – Most nem. Zev először gyengéden csókolta, simogatta, majd egyre erősödő szenvedéllyel. A lány szégyenlősen és gyakorlatlanul válaszolt, végül Zev talpra állította. –Gyere, Királynő! – Hova drágám? Zev megfogta a lány jeges kezét, és a nyitott hálószoba ajtó felé vezette. – Há… hát ide? – mondta a lány. – Isten bocsássa meg! A magas ablakon keresztül besütött a holdvilág a dupla ágyra. Zev levette a zakóját. – Értem. Szóval ez van – mondta Emily. – Hát benne vagyok. Most ugrik a majom a vízbe! – Elszántan megrántotta cippzárját, és lerázta magáról gyapjú ruháját, ami kis kupacként hevert lábánál. Csipkés alsóneműben állt, csupasz karjait összefonta melle fölött. – Eddig hogy tetszik? Elég inas? Akárcsak a hercegnő? – Gyönyörű, fiatal, csodálatos! – Köszönöm, de Farkas, az egész olyan fura érzés. Egyáltalán nem vagyok zavarban, szinte mintha csakegy másik lány lennél. Miért van ez így? – Azt akarod mondani, nincs kedved? – Hát nem látod drágám, hogy forr bennem a szenvedély? De ez őrület, milyen gyorsan levetkőztél. A katonai kiképzés, mi? A kombiném alatt minden francia – A csipkékhez nyúlt. – Hihetetlenül szexi, meg fogsz őrülni. – Alig várom, de mit szólnál, ha lehúznánk a rolót? – Igen, igen. A biztonság kedvéért. Nincs kinn senki, de azért jó ötlet. Én elég… Úristen, egy bicikli

jön. – Micsoda? – Fiona. – Fiona? – Farkas, erre tart! A Vörös Rókában hagytam, ki gondolta, hogy eljön onnan? Azt hittem órákig el lesz. – Mind a tíz ujjával vadul bökött felé. – Kapd föl a ruháid, bújj az ágy alá, vagy ugorj a beépített szekrénybe! Csinálj valamit! – Villámgyorsan felrántotta ruháját, és felhúzta a cippzárt. Barak a nadrágja után nyúlt. – Ide figyelj, Emily! Egyszerűen kimész, és közlöd Fionával, hogy itt vagy egy fickóval. – Egy fickóval? Nem hinné el. Azt hinné, hogy valami szörnyűséget csinálok. Frankfurti kolbászt sütök a tűzön. Gyűlöli a kicsöpögő zsír miatt. Egyszer már vitatkoztunk emiatt, és… – Tedd, amit mondtam Emily! Menj csak ki! – Megfogta a lány könyökét és az ajtó felé kormányozta. – Valóban azt hiszed, ezt kéne tennem? Rendben, megteszem. De öltözz föl, hátha beront. Fiona igazi rinocérosz. Miközben Barak felöltözött, hangokat hallott odakintről, aztán hisztérikus kuncogást. Leült a heverőre, kivett egy jó adag pisztáciát, evett, s a héját a tűzbe hajigálta. Odakint a feldobott, vidám csevegés csak nem akart abbamaradni. Elmúlt már kilenc óra. Szerelmes kedve elpárolgott, kezdte bolondnak érezni magát, hogy itt ül, pisztáciát ropogtat egy házikóban egy virginiai lányiskola kertjében, egy csődbe ment fegyvertárgyalási küldöttség után, és csak várja várja a lehetőséget, hogy hűtlen lehessen a feleségéhez. Emily végre bejött, nevetve csapta be az ajtót. – Nos? – Igazad volt. – Lerogyott a heverőre. – Tudod mit csinált, amikor elmondtam neki? Hurrázni kezdett, aztán megölelt, és majd megszakadt a nevetéstől. Teljes mértékben helyeselte, de nagyon kikérdezett, mindent tudni akart rólad. Be is akart jönni, csak hogy köszönjön, alig tudtam lebeszélni, és rábeszélni, hogy végre elmenjen. De most elment, és a csudába Zev! Hagyd már abba azt a hülye pisztáciát! – Megölelte a férfit, s egy kétségbeesetten ügyetlen csókkal leteperte a heverőre. – Hol is tartottunk? Nyissam ki a másik Brunellót? – Ne törődj a Brunellóval! – Zev magához húzta, és megcsókolta az édes, keskeny ajkakat. – Ez aztán a szellem – morogta a lány. – Gyere te forró vérű! De ez csak szöveg volt. Erőltetett és ügyetlen volt a válasza, és könyöke, a lába valahogy mindig

útban volt. Zev kisvártatva megfogta a vállát, kicsit eltolta magától – Nos, Királynőm? Benne vagy? Levetkőzünk ismét és kezdjük elölről? – Miért is ne? Csupa tűz vagyok. Te nem? Csak arra gondolok, hogy tízre vissza kell érned, és elmúlt már kilenc óra Nem lenne túl kapkodó a dolog? Tényleg, mennyi ideig tart drágám? – Attól függ, milyen gyorsan hat a Novokain. – Barak savanyú mosollyal felült. Nagyon is nyilvánvaló volt, hogy a lány kedve is elment, és édesen megható, ahogy a maga gyakorlatlan módján leplezni próbálta. – Azt hiszem Fiona egy vödör nedves homokot öntött a tüzedre. Emily felült, keserűen elnevette magát. – Oké. Pontosan ezt tette, a fenébe is, de honnan tudod? Nem úgy csókoltalak, mint Garbo? Zev, őszintén, még mindig benne vagyok. – Csodálatos vagy, és szeretlek – mondta Barak. –- Igyátok meg Fionával a Brunellót – Rendben. Ettől tartottam, mihelyt felbukkant. Úristen, milyen jól mulatott. Tudod mit mondott, Farkas? Azt mondta: „Nos, nos, Hófehérke megérdemel egy piros pontot/7 – Még nem. – Barak felsegítette. – Vigyél vissza a kocsimhoz! – De jó próbálkozás volt. Sam Pasternak Sheva Leavis meghívására Kaliforniába repült, hogy a szabadpiacon elérhető fegyverekről tárgyaljanak, Barak ezalatt meglátogatott egy páncélos tábornokot Fort Knoxban, akivel évek óta kapcsolatban állt. Sajnos a tábornok felesége Emily re hasonlított, és Barak nemcsak hogy távol akart maradni a lánytól hanem gondolatait is távol akarta tartani, amennyire csak lehet. Úgy érezte, túlságosan mélyen van már a dologban. Mi jó sülhet ki belőle? Pasternak Los Angelesből felhívta Fort Knoxban, – Megígérted Kisoténak, hogy beszélsz Aryehhel Itt van Sheva vendégházában. Yael üdvözöl. Most épp nincs itt, de adom a fiút. Aryeh szomorú hangon szólt a telefonba. – Mah shlomkha, Dode Zev? [Hogy vagy, Zev bácsi?] – És Barak ebből mindent értett. Tetszik a gyereknek Kalifornia? Igen, tetszik. Barátai, igen vannak, de csak akkor látja őket, amikor hazajönnek az iskolából, és ha angolul beszélnek nem érti őket. Jól érzi magát? Igen, de szívesen haza menne. Hiányzik neki Abba. Pasternak visszavette a telefont. – Egy kicsit túloz neked. Yaelt is nyaggatja, de úszkál Sheva medencéjében, játszik a kínai házvezető

kutyáival, és általában jó kedve van Csak haza akar menni. Nagyon helyes. – Hogy van Yael? – Sokat dolgozik. Este visszajövök. Megtartják azt a búcsúfogadást a követségen? – Igen. És Rabin meghívta az összes külügy es és hadügyes fickót, akivel tárgyaltunk. – Vidám összejövetel lesz. Barak hatalmas meglepetésére az is lett. Gépe Fort Knoxból késett, és amikor Zev a követségre ért, már javában állt a vidám parti Mindenkinek pohár volt a kezében, de pusztán az alkohol nem magyarázhatta ezt a különlegesen barátságos, jó hangulatot, és azt semmiképp sem, ahogy Rabin tábornok mosolyogva tréfálkozott a nyurga, feketébe öltözött külügyminiszter-helyettessel Pasternak kivezette Barakot a könyvtárba, távol a fogadás nyüzsgésétől, leültette egy sarokba a heverőre, Ben Gurion és Herzl bronz mellszobra alá. – Szigorúan bizalmas, Zev, de valami csodálatos történt. Teljes fordulat. A különtanácsadó délután fogadta Rabint, és átadta Kennedy elnök üzenetét. Az elnök elolvasta a Külügyminisztérium feljegyzését, és ellentétes utasítást ad. Külön parancsára megkapjuk a tankokat! – Ó, áldott legyen a neve! Mikor, milyen fajtát, mennyit? – Minderről majd tárgyalni fogunk, a lényeg a döntés, és az megtörtént. A tanácsadó dolgozik az elnöki parancson, és azt mondta, jó hasznát veszi az emlékeztetődnek. Kennedy mihelyt visszaér egy körútról, kiadja a parancsot. Barak letette Coca Coláját, és kezet nyújtott Pasternaknak, Sam pedig bólogatva, vigyorogva megrázta. – És azoknak a fickóknak odabenn, sejtelmük sincs róla – tette hozzá. – És díjazzák, milyen jó fejek vagyunk azok után, hogy elutasítottak minket. Visszatérve a fogadásra Barak Christian Cunninghamet pillantotta meg, épp kabátját, kalapját vette föl. Nem beszélt vele, de úgy érezte, mintha Cunningham különös pillantást vetne rá a szoba túloldaláról. De hisz olyan zűrzavaros ez a Cunningham kapcsolat, hogy valószínűleg csak ő képzelte így. Ott maradt a követségen vacsorára, és a közepén járhatott, amikor egy szárnysegéd telefonhoz hívta. – Farkas, hogy vagy? Apám megbízásából hívlak. – Barátságos, vidám hang. Már a puszta hallása is gyönyörrel töltötte el Zevet. – Jól vagyok. Nem voltam a városban. – Mondták a követségen. Holnapután visszamész Izraelbe, ugye? Apám reméli, el tudsz jönni hozzánk búcsúebédre. Déltájban jó lesz?

– Sam Pasternak is? – Ez alkalommal csak te. – Ott leszek. – Van valami, amit nagyon szeretsz? Én főzök, és nagyon jó borsos omlettet csinálok. – Jól hangzik. Hogy érezted magad, Emily? – Csodálatosan. Fionával végére jártunk a Brunellónak. Állandóan ivott „arra a fickóra”. – Emily elbűvölően nevetett. –Teljesen becsiccsentettünk, és száz százalékkal növekedtem Fiona szemében. Ray is elégedett. – Ray? Mivel elégedett? Mi a csudát mondtál annak a flúgosnak? – Reggelinél találkozunk. Ray nem flúgos. Azt mondja, te vagy, amit a doktor rendelt. Igaza van. Viszlát, Farkas! Szeles, szürke novemberi napon vitte a taxi Barakot McLeanbe. Barna levelek pörögtek a szélvédője előtt, s jtóncoltak az úttesten. Zev megnyomta a csengőt, és várta, hogy Cunningham kísérteties hangja megszólaljon a kupolából. Helyette kinyílt az ajtó, és Emily állt ott, osztrigaszürke köntösben. Szeme csillogott, sápadt arcán remegő mosoly látszott. – Gyere be, Farkas! Hazudtam. Apám New Yorkba ment. – Becsukta az ajtót mögötte. – Nem hívott meg ebédre. Egyedül vagyunk. Jöhet a borsos omlett? Issur yikhud! Így hát ott történt meg az emeleten, Emily hálószobájában, amely arra a teraszra nézett, ahol tizenöt évvel ezelőtt a szentjánosbogarakat figyelték. A lány utána sokáig feküdt arcát kezébe temetve, hasonfekve, miközben Barak kábán elemezte a lány aggasztó csendjét, s a saját érzéseit. Valamelyest olyan volt, mintha villamosszékbe ültették volna, és túlélte. Végre Emily megfordult, és mint egy bagoly nézett rá. Rekedt hangon szólalt meg. – Tudod, hogy nekem mindez teljesen új? – Igen, tudom – Es hányszor csináljuk? Nem akarom, hogy meg. erőltesd magad, de úgy érzem, még sokat szeretném. – Valóban? – Zev átkarolta a karcsú testet. Helyes. Doktor Sapphire örülni fog – Szörnyen kéne éreznem magam Nakhama miatt Vajon miért nem érzem? Bántottam? Te elrepülsz, és újabb hét évig nem látlak, talán soha Talán most már férjhez megyek. – Keze gyengéden

végigsimított a férfi hátán – Úristen! Nem túloznak az etyepetyéről. Én mindig gondoltam hogy jő, de azt is hittem, hogy van benne valami gusztustalan vagy szennyes. De a legszebb dolog, kimondhatatlanul szép. – Megcsókolta Zevet, majd újra csókokkal borította az arcát. – Remélem beleszeretsz valakibe, és férjhez mész, Emily. Tudni akarom, hogy boldog vagy. – Beleszeretni? – A lány a szájára tette ujját. – Az öreg Emily Dickinson írt egy négysorost erről drágám Népének sok asszonya közül kiválasztottam Egyet, Aztán lezártam figyelme szelepeit, mint a Hegyek Ez nem azt jelenti, hogy nem lehetek jó feleség és anya. Az is leszek. Megígérem, Farkas! De a szelepek zárva maradnak. Később, amikor valóban borsos omlettet ettek a jókora, régimódi, csupasz fákra és barna bokrokra néző konyhában, megszólalt a telefon. Emily vette föl a kagylót, szeme elkerekedett, kezével lefedte a mikrofont. – Sam Pasternak – mormogta. – Persze, tudja, hogy ide jöttem ebédre. – A telefonért nyúlt. – Azt persze nem tudja, mi más volt még az étlapon. Ahogy én se tudtam… Hello, Sam! Igen, mondtam, hogy kettő körül visszaérek, de micsodái? Arca ijesztően megváltozott, Emily odaugrott mellé, átkarolta. – Oké! Igen! Mindenesetre, – Letette a kagylót, és bekapcsolta a konyhai rádiót. – Zev! Mi történt? A férfi döbbent arccal emelte fel a kezét. – Hallgasd csak! Kicsi, öreg készülék volt, sípolva, lassan melegedett be. Amikor a sípolás elhallgatott, a bemondó remegő hangon, dadogva, önmagát ismételgetve tudatta, hogy Kennedy elnököt lelőtték, és senki nem tudja még, él-e vagy meghalt. – Úristen, Kennedy! – Emilyből fuldokolva törtek elő a szavak. – Nem, nem, nem Kennedy elnök, nem történhet meg, nem az elnök?

– Pszt! A következő néhány percben a bemondó szaggatott, rekedtes beszámolóját hallották a tömegről, kocsikról, rendőrökről, motorkerékpárokról, egy mentőről, hogy egy pillantásra látni lehetett egy testet egy hordágyon. Aztán összeszedte magát, valamivel érthetőbben elmondta mint érkezett meg az elnök Dallasba, vonult végig a menet a városon, a lövéseket, amelyek súlyosan megsebesítették őt és a texasi kormányzót, és amelyek feltehetőleg egy épület tetejéről jöttek. Folytatta, önmagát ismételgetve leírta a kiabáló, rohangáló emberek látványát a kocsioszlop körül. Bármilyen szemléletes is volt, semmit nem árult el arról, valójában mi történt az elnökkel. Aztán visszamenve az időben idézte, milyen benyomást tett rá az elnök, ahogy kalap nélkül, mosolyogva integetett a nyitott kocsi hátsó üléséről, felesége mellette rózsaszín kosztümben, kalapkával a fején. – Úristen, Zev! Az a ragyogó fiatalember! És az istennő felesége mellette! És végük. Mintha Plutarkosz-ból lenne: Jack Kennedy, Jackie Kennedy! – Emily zokogni kezdett, öklével elkenve a szeméből csorgó könnyeket. Barak a döbbenettől némán arra gondolt, hogy ez a rémes, amerikai katasztrófa felmérhetetlen csapás Izraelnek is. Csak abban reménykedhetett, hogy a korai jelentések a pánikról pontatlanok, és a fiatal elnök életben marad. – Emily, be kell menjek a követségre! –Tudom. – Hívjegy taxit! – Persze. Amikor a taxi dudált, az ajtóban a lány hozzátapadt, megcsókolta, könnyes volt az arca. – Látlak még? – Felhívlak, mielőtt elmegyek, Emily. – Ide figyelj, Farkas! Ebben a rettenetes percben azt akarom, tudd, hogy ha ez a nap volt minden, ez is elég. Soha nem fog elhalványodni. Életem végéig kitart az emlék. A férfi karjába szorította. Alig érezte a vaskos katonai kabáttól.· – Én pedig semmit nem felejtek. Sem a Lincoln emlékművet, sem a Growleryt, sem ártatlan hazugságodat az ebédről. – Nem is olyan ártatlan. – Hófehérkés hazugság, Királynő, Emily, Hófehérke! Az ég áldjon! Szeretlek. Légy boldog! Viszontlátásra! – Írjál, Farkas, írjál! Mindig írjál!

Hideg szél söpört be, ahogy Zev kinyitotta az ajtót. Nyár. Vadászgépek szállnak le és föl egy párás napon a Negevben. Barak és Benny Luria az irányítótoronyból nézik őket. Luria időről időre repülős zsargonban belevakkant a mikrofonba, és hasonló zsargon recseg válaszul a hangszóróban. Bár Barak felszedett nemit ebből a szövegből az egyesített légi és páncélos hadgyakorlatokon, mégis kívülállónak érezte magát a légitámaszponton. Néha úgy gondolta, hogy a Heyl Ya'avir, a légierő, kemény kis műhold az Izrael nevű pici bolygó körül. A gravitációs erő megvan, de minimális. – Elnézést, de végig kellett várjam a gyakorlatot – magyarázta Benny, amikor lemásztak a létrán. – Beterveztük, mielőtt tudtam volna, hogy idejössz. De kapsz egy jó ebédet. – Elkészíti a stábod a hadgyakorlat légi mellékletét, mielőtt elmegyek? – Ha nem, megnézhetik mit kapnak tőlem. Luria irodájában sült csirkét ettek zöldségekkel, és a repülőbeszerzésről beszélgettek, s Barak közben elmesélte, mint torpant meg a tankprogram. – Pasternak és a Moszad fél év óta még mindig azon dolgozik, hogy „kézzel fogható” bizonyítékot szerezzen azegyiptomi tankerőkről, mivel Johnson elnök elfogadta a Külügyminisztérium jelentését – mesélte Zev Luriának. A repülős úgy fintorgott, hogy jóképű arca csupa ránc lett. Barak megkérdezte, mi baja. – Még hogy nekem? Mi van Pasternakkai? Mi van a Moszaddal? Mi van ezzel az egész, őrült országgal? Kérdezte valaki is a légierőket az egyiptomi tankerőkről? Luria megnyomott egy gombot az íróasztalán. – Nem emlékszel véletlenül a Rotemre? – A Rotemre? – Igen Zev, a Rotemre. A Rotem jelentős, meglepetésszerű akció volt, amellyel Nasszer három évvel ezelőtt páncélosokkal és gyalogos egységekkel behatolt a Sínaira. Hihetetlen, de Izraelben három napon át senkinek nem tűnt fel a dolog. Az első meghökkentő jelentések titkos hadikészültséget hoztak, és megindították a mozgósítást. Nasszer két hét múlva visszavonta erőit, és világgá kürtölte, hogy megakadályozta Izraelt abban, hogy egy határvita miatt megtámadja Szíriát. A Moszad és a katonai hírszerzés egymást vádolta a kudarc miatt. Mindkét szolgálatnál tisztogatások voltak, fejek hullottak, Pasternak jelen posztjára emelkedett, és a doktrínákat drasztikusan újraírták – Emlékszem a Rőtemre – felelte Barak némi gúnnyal hangjában Katonalány lépett be. Csinosabb és gusztusosabb volt, mint a páncélosoknál szolgálók. Barak nem neheztelt Luriára a szebb lányok, elegánsabb egyenruhák, kényelmesebb szállások és a légierő egyéb kiváltságai miatt, amelynek egyszerűen megfogalmazható, de létfontosságú küldetése volt. Tiszta

égbolt Izrael felett. – Mira, szólj Joramnak a fotósoknál, hogy vegye elő a Rotem fotókat! – B'seder. Mira, miközben kiment, szeme sarkából az őszülő hajú, tagbaszakadt páncélos tábornokra pillantott. A lehangoló, zsúfolt irattári szobában a két tiszt a nagyító éles fényénél tanulmányozta a vaskos dossziéból elővett sivatagi légifelvételeket. „ROTEM − EGYIPTOMI PÁNCÉLOSOK” ez állt a címkén. – Teljes anyag, ahogy felsorakoztak Jebel Libnitől nyugatra. Mit akarsz még? – mondta Luria – Fantasztikus! – morogta Barak. – Némelyik felvételt én csináltam ~ mutatta busz kén Joram, a fiatal katona. Göndör, fekete haja táncolt a nagyító körül. – Például ezt, ezt a panoráma felvételt Nagy látószögű képeket csináltunk, amelyek azonosítják a típusokat, még az ezred jelzése is látszik. Német lencséink vannak, a legjobbak. – Nos? – bökte meg Luria Barakot a könyökével – Azonnal hívom Samet. Pasternak nem volt a katonai hírszerzés főhadiszállásán. – Keressék meg! – szólt Barak az ügyeletes tisztre – Sürgős. Mondja meg neki, hogy Benny Luria irodájában vagyok Pasternak kisvártatva visszahívta. – Gott in Himmel! – tört ki, amikor Barak elmondta, mire bukkant. – Hogy nem jutott ez eszünkbe? A katonai hírszerzés még a Moszadnál is hülyébb. És ez nem csekélység. A legmeggyőzőbb fotókat pontos és kimerítő technikai értékeléssel és következtetésekkel a katonai hírszerzés futára vitte Washingtonba, és három héttel később diadal jelentés a katonai attasétól: „A CIA meg van győzve, akárcsak a hadügy. Még a Külügyminisztérium is arra a következtetésre jutott, hogy a Szovjetunió úgy tűnik felborítja a Közel-Kelet fegyveres erőinek egyensúlyát, és ellenlépéseket kell fontolgatni.” A külügy lassan elő is állt a javaslattal, miszerint Nyugat-Németország adjon el Sherman és Patton tankokat Izraelnek, az Egyesült Államok pedig pótolja a német készleteket. A bonni kormány, amelyik a Kelet-Németországban levő komoly szovjet erőkkel szemben az Egyesült Államokra támaszkodott, ha nem is örült, de beleegyezett. Az arabok rögtön gazdasági bojkottal és egy esetleges olajembargóval fenyegették Nyugat-Németországot. Később a németek kifejezték együttérzésüket Izrael kellemetlen helyzetével, és visszaléptek az üzlettől.

A Külügyminisztérium következő ötlete az volt, hogy különböző európai országok adják a tankok különböző elemeit, a lánctalpat innen, a tornyot onnan, ágyút, löveget máshonnan, és úgy összeszereltetni őket, hogy elkenődjön, homályos legyen, ki a felelős azért, hogy Izrael tankokhoz jut, és Amerika tisztán álljon az érzékeny arabok előtt. Tizedik fejezet Királynő-Farkas levelek 1964, november 22 Drága, öreg Farkas! Hát valóban egy egész év elsuhant? A mai újságok tele vannak megemlékezésekkel a gyilkosságról, rengeteg fényképpel, és általában elégikus hangnemben írnak Számomra ezen a napon örökre keveredik az öröm és a szörnyűség, s amíg élek kísér a furcsasága, A többi néma csend, szerelmem. Tudom, egész évben lusta levelező voltam, Én, aki sürgettelek, hogy írjál, írjál! És te, olyan drága voltál! És ha leveleid némiképp katonai jelentésekre emlékeztetnek is, rengeteg a tényekről, kevés a kedveskedés, nos, ilyen az én izraeli spártaim. Nem akartam elmondani neked, amíg nem végleges, de egész évben egy szalmaszál választott csak el attól, hogy Fionától átvegyem az igazgatónői állást. És látod, végül Wentworth tiszteletes bedobta a törülközőt. Fiona vagy milliószor elmondta, hogy soha, de soha nem lenne egy lelkipásztor felesége, és valóban nem is mondhatni, hogy az a fajta lenne, így a tiszteletes végül búcsút mondott a hittudománynak, és állást vállalt egy keresztény kiadónál, szerkesztőként. Még szeptemberben örök hűséget esküdtek. Gondolom boldogok, de úgy látom, újabban Fionából egyszerűen hiányzik a régi tűz. Nem lehet, hogy a törvényes etyepetye unalmasnak bizonyul a lopott változathoz képest? Nem olyan fűszeres, hiányzik belőle a bűn illata. így van? Lehet, hogy Fionának mégegyszer bele kell lőnie a tiszteletesbe, hogy visszatérjen a régi varázs? Októberi leveledben érdeklődtél, mi van Hesterrel? Biztos meséltem neked, hogy elmentem Oregonba a kislányuk keresztelőjére. Én vagyok a keresztanya, és szegény, tehetetlen jószágot Emilynek is nevezték el. Viszont, amikor ismét hallottam Hesterről, komoly szülés utáni depressziós állapotban volt, és mindenféle célzásokat tett, hogy megismétli a csilláros műsorát, de ez alkalommal a kertben álló csodálatos öreg tölgyön, amely már akkor itt állhatott, amikor az első fehér ember megjelent errefelé. Azokat az ágakat még Hester sem tudja letörni! Arra bizony felakasztaná magát. így aztán, apus-kaja könyörgött, hogy menjek le ismét, és vidítsam föl Lementem, és mindent megpróbáltam. Pletykáltunk, Mahler lemezeket játszottunk, hangosan olvastuk John Donne-t és Plutarkoszt, néhány este holt részegre ittuk magunkat (a leghatékonyabb segítség), végül Hester felengedett, és bebocsátott a tetőtérben levő stúdiójába, ahol most rovarokat fest Cigarettafüsttel elkábítja őket – fekete szivarokat szív –, aztán nagyítóval tanulmányozza, majd megfesti őket. Azt hiszem, Hester magtalálta szerepét, mint a kúszó-mászók Audubonja. Rémisztő pókot festett, azt hittem rögvest leugrik a vászonról szőrös lábaival, és belém mar. Látogatásom megtette hatását, különösen, ahogy a pókra reagáltam Hester most őrültként festi a pókokat, és

szerelmesen gügyög, őrjítőén nyájas apuskájának, és már nem tanulmányozza a tölgyfát, hova lenne érdemes vetni a hurkot Szóval, öreg Farkas, nem akarom elpénecolni a dolgot azzal, hogy túlságosan reménykedek, vagy túl hamar beszélek róla, de lehet, hogy belép egy fickó a képbe. Jack Smith osztálytársa volt. Jack még mielőtt elvette volna Patet, elvitt egy West Point-i osztálytalálkozóra, vacsora, tánc, stb., ott ismerkedtem meg Bradford Halliday alezredessel. Most Németországban szolgál egy légitámaszponton Akkor sejtelmem sem volt, hogy egyáltalán gyakoroltam rá némi hatást. Erre egyszercsak derült égből a villám, néhány hete érkezett tőle egy levél, kedves Farkasom, amiben az áll, hogy amióta a felesége meghalt (valami trópusi járvány végzett vele a Fülöp-szigeteken minden oltás ellenére), én vagyok az egyetlen nő, aki valaha is. Stb. stb, és hogy reméli, nem bánom, ha felkeres, – amikor visszajön az Államokba. Jól emlékszem a fickóra, különösen magas, intelligens társalgó, és valami kellemes mélabú lengi körül. Jack mondta, hogy „Bud” Hallidaynak „jó” hírneve van a légierőknél, de ne légy féltékeny, mon vieux, eddig többnyire a képzelet játéka az egész. De mindig is nyaggattál, hogy menjek férjhez, és azóta a pontosan egy évvel ezelőtti, csodálatos és kísérteties nap óta, legalább fennáll a lehetőség számomra. Úristen, jobb lesz befejeznem, mielőtt hasztalan szerelmes szavak és könnyek ömlenének belőlem. Szerelemmel: Királynő A levelezés rendszertelenül, ám kitartóan folytatódott, s egy évvel később Barak megírta egyik leghosszabb levelét. 1965. november 22. Legdrágább Királynőm! Először is fogadd részvétem anyád halála miatt. Apádnak külön írok. Anyáddal mindössze kétszer találkoztam, de úgy emlékszem rá, mint finom humorú, elegáns hölgyre, akiből érződik a lelki mélység. Szinte mintha egy Henry James könyvből lépett volna elő. Tudom, milyen csapás lehet nemrég vesztettem el szüleimet, rövid időn belül mindkettőjüket. Nyugodjék békében! Megint „az a nap” van. Ismét eltelt egy év, most döbbentem rá, amikor leírtam a dátumot. Az én életemben, mint órák, telnek a hónapok. Rengeteg terrorista cselekmény történt a Központi Parancsnokság körzetében, és a megelőző és büntető rajtaütések sűrűjében voltam, hogy finoman fogalmazzak. Biztos te is megsemmisíted leveleimet, mint én a tieid. Sok mondandóm van számodra, de felejtsd el, amit most írok Németországról. A múlt héten léptem arra az átkozott földre, miután valamikor rég megfogadtam, hogy soha többé nem teszem. Nincs a földön ország, amely nyíltan eladna nekünk frontvonalbeli harci tankokat, Királynőm, de egy ördögi nemzetközi összefogás eredményeként hozzájutunk néhány amerikai tankhoz, és ez

kényszert tarra, hogy a németekkel tárgyaljunk. Az első küldöttségből sikerült kimaradnom, de a másodikkal elküldtek, lévén német az anyanyelven, és a páncélosoknál szolgálok. Nem volt menekvés. Amikor a repülőgép ajtaja kinyílt, és kiléptem a lépcsőre, Wehrmacht díszszázad állt a betonon, német és izraeli zászlók lengtek a szellőben egymás mellett. Mondhatom, forgott a gyomrom. Apám időben eljött Bécsből, mielőtt Hitler bevonult volna, de a nácik már garázdálkodtak az utcákon. Rég eltemetett emlékek bukkantak elő bennem, árasztottak el, s a lélek olyan szomorúsága, amit csak az ismerhet, aki akkor volt zsidó Európában. A németekkel való találkozásaink kényszerű udvariassága az első kézfogástól fogva szörnyű volt, és végig az is maradt. (Hogyan kerülhettük volna el a kölcsönös tisztelgést és kézfogást?) Egy történettel jellemzem az egészet. Meghívtak minket koktélra és vacsorára valamilyen magasrangú tisztek számára létesített klubba. Gondolom, hogy feloldják a légkört, a pincérek egyre újra töltötték borospoharainkat, mi pedig mindenről csevegtünk, kivéve arról, amire valóban gondoltunk. Mi, izraeliek minden bizonnyal, és az erőltetett jókedvük alapján felteszem a németek is. De a sok bor végül visszaütött. Az egy ik feleség a hosszú asztal azon végén, ahol én ültem – középkorú, csupa festék, ékszerektől roskadozó nő – hirtelen hangosan kitört. „Mi folyik itt? Meddig tettetünk tovább? Mindannyian benne voltak, az összes tiszt, maguk is tudják. Legalább legyünk őszinték ezekkel a zsidókkal, mondjunk annyit, hogy sajnáljuk. Vagy ha nem, legalább beszéljünk arról mi történt, ehelyett a locsogás helyett.” Valami ilyesmit kiáltozott, aztán a férje megragadta és elráncigálta az asztaltól, az asszony hangját túlharsogva közölte, hogy a felesége nem érzi jól magát egy ideje. A tárgyalások nem mennek rosszul, bár a németek minden tételnél keményen alkudoznak. Rossz lelkiismeret ide vagy oda, nehéz feltételeket szabnak. Azonban ami a tankokat illeti, értik a dolgukat. Mindig is így volt, legyen szó tankról, rakétáról vagy krematóriumról. Négy nap után akkor vettem először mély lélegzetet, amikor El Al különgépünk ajtaja becsukódott. Aznap este, amikor hazaértem, Leonard Bernstein vezényelte az Izraeli Filharmonikusokat, és foglaltak nekünk helyet. Nakhama meg én az első sor közepén találtuk magunkat. Mondhatom Királynőm, amikor a koncert megkezdődött, és Bernstein s a csodálatos zenekar rákezdett a Hattikváhra, a Reményre, a zsúfolásig telt terem egy emberként állt fel, s szétáradt bennem az érzés, mit is hajtottunk végre mi zsidók itt a Szentföldön, Erő és büszkeség töltött el ettől az új kezdettől, amitől az összes nehézség és áldozat elviselhetővé tűnik. Persze nem maradt fönn ez a magas érzelmi töltés. Te és Hester fetisizáljátok Mahlert, és én is szeretem azt a nagyszabású, gyönyörű mismast, de Nakhamának, aki amúgy is hajlamos arra, hogy elaludjon koncerteken, Mahler egyenesen kloroform Néhány ütem, s már alszik is Alig egy méternyire ültünk az elsőhegedűstől, aki történetesen régi barátom, Pinkas, kitűnő zenész, és dühös pillantásokkal méregette szegény Nakhamát, miközben végigfűrészelte ezt az elképesztően csodálatos Első Szimfóniát. Időnként megpróbáltam belecsípni Nakhamába, vagy megbökdöstem, de csak motyogott. Magam is átkozottul fáradt voltam különben, úgyhogy a rákövetkező Brahms hegedűkoncert alatt én is elbóbiskoltam. Azóta nem találkoztam Pinkasszal, és most nem is nagyon akarok. Attól eltekintve, hogy nehezen viseli a klasszikus zenét, Nakhama egyszerűen óriási, akárcsak a gyerekeim. Noah nemsokára őrhajókkal járja a tengert, és én, Királynőm, talán Washingtonba

megyek, mint a katonai attasénk. Szerényen mondom, egyszerűen mint lehetőséget. Különböző okok miatt megpróbáltam és próbálok is kibújni a megbízatás alól, akárcsak a Németországi küldöttségből. Kétes, oldalirányú karrier lépés, de Rabin tábornok (a) úgy gondolja, hatékony vagyok az amerikaiakkal; (b) feltételezi, hogy Nasszer katonai megoldást tervez Ha nagyon ellenkezek, elképzelhető, hogy sikerül kibújnom alóla, és megmaradok a Központ Parancsnokság helyettesi tisztjén, s várhatom, hogy előbb-utóbb megint feljebb léphessek egy lépcsőfokot a katonai ranglétrán, és parancsnok legyek. De Németországi tapasztalatom elgondolkodtatott. Izrael mindössze tizenhét éve küzd foggal-körömmel a létért, s minél jobban megértem a dolgokat, annál jobban felfogom, hogy a mi Visszatérésünk csodája milyen kapcsolatban van a ti régebbi csodátokkal, Amerikával. Apád évek óta mondja ezt, de csak most kezdem felfogni Két óriás néz egymással farkasszemet a világban, Amerika és a Szovjetunió, a szabadság és a despotizmus, és ennek a csatatérnek a kellős közepén itt van ez az Izraelnek nevezett, bizonytalan sorsú kis nonszensz, amely számomra a nagyvilág legértékesebb kis földdarabja. Ha Rabinnak igaza van, és ott tehetem a legtöbbet érte, miért küzdjek ellene? Legalábbis ezt mondogatom magamnak, aztán időről időre azt is, hogy hagyd ezt a baromságot, hiszen arra gondolsz, hogy Királynő Washingtonban van. Hamarosan többet Mély szeretettel Zev Utóirat: Egyik legjobb tisztünk Nitzan alezredes, korábbi dandárparancsnok-helyettesem, mosta Fort McNair-iKatonai Ipari Főiskolán tanul Washington mellett Elvett egy roppant feltűnő izraeli hölgyet, úgyhogy nem lehet ígéretesnek hangzó Halliday alezredesed alternatívája. De ha véletlenül találkoztok, kedvelni fogod Yossit. Értelmes és mulatságos. * Yael eljött a zsúfolt boltból, és hazasietett westwoodi bérelt házába. Különös utasításokat hagyott ebédre. „Főzni két személyre, terítenit háromra”. Mindent rendben talált, perui cselédje javában csinálta a kijevi csirkét, Lee Bloom kedvencét. Másik vendége Lee szerint diétázik, és hozza a saját táplálékát. Épp átöltözött, amikor öblös motorhang harsant, majd hallgatott el felhajtóján. – A fenébe! Fél órával korábban jöttek volna? – Fölkapott egy köpenyt, és kinézett az ablakon. A tűzvörös lehajtható tetejű Cadillacből nem Lee Bloom bukkant elő, hanem legnagyobb megdöbbenésére Don Kisote. Egyenruhában volt, és bőröndöket vett ki a kocsiból Három nappal ezelőtt beszéltek telefonon, akkor Yossi azt mondta, hogy a tanfolyam végetért, és még aznap este hazarepül Izraelbe. Yossi belépett a házba, bőröndjeit, vászonzsákjait ledobta a földre, s egy gyors csókkal és fáradt vigyorral üdvözölte az asszonyt.

– Szia! Mikor jön meg Aryeh az iskolából” – Kisote, mi a csudát… – Igen, igen. Hosszú történet. A kocsi egy mexikói ezredesé, akivel együtt jártam a tanfolyamra. Alvaro dúsgazdag, különben rendes srác, s említette fel akar fogadni valakit, aki elhozza a Cadillacjét L. A.-be, én meg mondtam, hogy elhozom neki. Nem engedhettem volna meg magamnak, hogy kibéreljek egy kocsit, de így… – Az ég szeremére! Miért volt ez probléma? Küldtem volna pénzt. – Ki akarja a pénzedet, Yael? Mikor jön haza az a gyerek? Háromkor? Négykor? Kilenckor megy a gépem. – A géped? – Persze. Tel Avivba, New Yorkon keresztül. – Idefigyelj már, te őrült! Miért nem hívtál föl, legalább? Hogy képzeled, hogy csak így rajtam ütsz, és miért kell már este elmenned? Hullafáradt lehetsz, és… –Jól vagyok. Kétszer próbáltalak hívni. Lenyűgöző végighajtani Amerikán, Washingtonból Los Angelesbe, hatvanhárom és fél óra alatt. Most pedig el kell vigyem a kocsit Alvaro hoteljébe, a Beverly Willshire-ba. Hogy jutok oda? – Yossi! A bátyád, Lee jön ebédre egy filmproducerrel. Maradj itt, Aryeh úgysem ér haza négy előtt. Yossi legyintett. – A te üzleted a te üzleted. Lee-vel beszéltem telefonon. Majd üdvözlöm, amikor visszaértem, aztán fürödni és szundikálni akarok. Yael elmagyarázta, hogyan jut el a hotelbe, s hitetlenkedve nézett rá. – Végighajtottál az országon, csak hogy lásd Aryeht egy órára, mielőtt visszarepülsz Izraelbe? – S persze, hogy téged is lássalak, és beszélgessünk egy kicsit. Washingtonban semmit nem oldottunk meg. Téged lefoglalt, hogy Aryehnek mutogasd a várost, nekem meg alig volt időm a tanfolyamtól. Mondd meg Lee-nek, hogy nemsokára itt vagyok. Lee kisvártatva megérkezett. A legkülönösebb alak kísérte, akit Yael valaha is látott. Olyan kövér volt, hogy szinte egész teste rázkódott ahogy betotyogott. Teljesen feketébe öltözött, még inge és sálja is fekete volt. – Mrs. Nitzan, Mr. Greengrass – mutatta be őket Lee, mire a kövér elmosolyodott.

– Jeff vagyok – mondta fogain keresztül. – Ha van szívószála Mrs. Nitzan, részemről ebédelhetünk. – Rögtön nyilvánvaló volt mi a diéta lényege. Alsó és felső fogai össze voltak drótozva, és mélybíbor színű konzervben hozta a folyékony táplálékot. – A titkárom elfelejtett szívószálat adni. – Van itthon. – Remek. Miközben Yael és Lee kijevi csirkét ettek, Jeff Greengrass ebédjét szopogatva elmondta, milyen filmhez akarja megnyerni Sheva Leavist. – A filmipar nagy körforgása most épp leszálló ágban van – magyarázta. – A bankok nem, csak a legnagyobb csillagoknak és rendezőknek adnak pénzt. Ez alacsony költségvetésű film lenne, egy emelkedőben levő komikus, Cookie Freeman főszereplésével, aki maga írná és rendezné is. – Cookie majd meghal, hogy filmet csináljon – mondta Greengrass viszonylag érthetően, annak ellenére, hogy állát nem tudta szétnyitni. – Bagóért megkapjuk! Eszméletlen ötlet! Az lenne a címe, hogy a Két pisztolyos Teitlebaum. Egy brooklyni zsidó szabóról szól, aki birtokot örököl a vadnyugaton, ahova a nagybátyja házalóként érkezett, majd kocsmáros lett. A várost a rossz fiúk vezetik, és senki nem vállalja a seriffséget, érti? így aztán ebből a zsidóból, Hymie Teitlebaumból csinálnak seriffet, aznap, ahogy megérkezik. Az Úristenre esküszöm, nem hiszik, mit ki nem csavar Cookie Freeman ebből az ötletből! Mr, Lea vis természetesen elolvashatja a forgatókönyvet, vagy Ön is, Yael. Ugye hívhatom így? Nyerő a dolog – Mr Leavis nem tud megítélni egy forgatókönyvet, akárcsak én. Lee elküldte a javaslatát, és alaposan elolvastam. Van néhány kérdésem. – Rajta! Greengrass válaszaival az volt a baj, hogy túl részletesek és szószátyárak voltak, Yael elveszett a szakzsargonban, főcím előtti, főcím utáni, stáb, negatív költség, egyéves leírás, befektetési hitel, forgalmazói jutalék, produceri százalék és így tovább, és így tovább. Mindez csak úgy fröcsögött Greengrass fogain keresztül. Yael azt szűrte le lényegként, hogy Greengrass, mint producer nem veszíthet, de elképzelhető, hogy Cookie Freeman nem kap egy vasat sem. Ami a kockázatot illeti, az mind Sheva Leavisé vagy Lee-é, ha ő is részt vesz benne. Kisote bukkant fel beszélgetés közben. A testvérek röviden megölelték egymást, aztán Yossi fürödni ment. – Hogy van a gyerek? – kérdezte Yael Lee-t, amikor a kövér ember ebéd után két üres konzervet hagyva maga mögött elcsoszogott. Lee arcáról lehervadt az erőltetetten sugárzó jókedv. – Oké, bár a fülfertőzés nem múlik. Az orvos azt mondja, nem szokatlan hároméves gyereknél. Nem ártana, ha az anyja többet lenne vele, de őt meg az teszi boldoggá, ha fellép, úgyhogy az ügynöke szinte minden estére szerez neki valamit, ő meg megy és énekel. Mit gondolsz Jeff ötletéről? Fura egy alak, de eddig két sikeres kisfilmet csinált.

– Hát, úgy tűnik érti a dolgát. Lehet, hogy a Két pisztolyos Teitlebaum pénzt hozna. Afféle zsidó western. Lee Bloom mosolyogva veregette meg a vállát. – Jól van, Yael, Cookie is pont zsidó westernnek nevezi – Igen, Lee, de Shevának nem tetszik, hogy be szállsz a filmüzletbe, és maga is nagyon meggondolja mire ad pénzt – Sheva üzleti zseni, de túl régimódi. Nem veszi figyelembe, mit lehet leírni filmnél az adóból. – Sheva mindent figyelembe vesz, de azt mondja, hogy a film álom, és az álomgyártás nem komoly embereknek való. Lee Bloom a fejét rázta. Gondosan elrendezett, őszülő sörénye félrecsúszott a kopaszodó foltról, és gyorsan visszasimította haját a helyére. – Tévedés. A filmgyártás komoly üzlet Yael, akárcsak az ingatlanüzlet. Ahogy én látom, eléggé hasonlítanak is. Kell egy darab föld, ez a sztori tulajdonjoga. Építési terv, ez a forgatókönyv. Építőanyag, ez a sztárok, a színészek, a helyszín. Építész, ez a rendező. És egy vevő, ez a forgalmazó. – Lee lelkesen magyarázott, mutatóujjával döfködte a levegőt – És persze mind a kettőhöz pénz kell. Egy éves leírás, ez a nagy különbség. Óriási Yael! Ha nagynak tűnik a kockázat, gyorsan leírod a filmet. Kész, vége. És az adóhivatal tehet egy szívességet Míg egy üres épület csak áll, eszi az adót és tönkremegy. Sheva nem látja be. Mi van Joe, jobban érzed magad? Yael és ő is kuncogni kezdtek, ahogy Kisote megjelent. A bolyhos, sárga fürdőköpeny, amit felvett, túl rövid volt neki, haja nedvesen, kócosan égnek meredt. – Jól hallom Lee, hogy beszállsz a filmüzletbe? – Lehetséges. – Lee elkomolyodott – Manapság több lábon kell állni. – Ide figyelj, Yossi! – fordult hozzá Yael. – Ha a géped kilenckor indul, pont elkapjuk a csúcsforgalmat. Ötkor el kell indulnunk, és semmi időd nem lesz Aryeh-hel. Mit szólnál, ha elmennék érte, és hamarabb elhoznám az iskolából? – Csináld! Otthagyta a két testvért, azok ketten kínos csendben néztek össze. Lee szólalt meg elsőnek. – Eléggé vad út, Joe, jellemző rád. – Mi köze Yaelnak a filmhez, Lee? – Semmi. Jó feje van az üzlethez, és Sheva azt akarta, mondjon vélemény Greengrassról. – Szép kis házat bérel – nézett körül Kisote.

– Megveszi. – Valóban? – ásított Yossi. – Joe, szerintem aludnod kellene. – Fogok. Ennyire jól keres? – Én leszek a kezes. – Kedves tőled. – Shevánál alapszabály, hogy nem kezeskedik. Tudom, hogy nagyra értékeli Yaelt. Sheván nehezen ismeri ki magát az ember, gyanítom, hogy sokkal jobban érdekli a film, mint mutatja. Yaelra hallgat, és Greengrass komoly benyomást tett Yaelra. – Rám is. Ki lehetne sütni bálnaolajnak. – Hát, nem jelentkezhetne a tankdandárodba – vágott vissza Lee kedélyesen –, de derék zsidó fiú, jó összeköttetésekkel. – Kisote nagyot ásított, szemét dörzsölte. – Ide figyelj, Joe! Feküdj már le! Elmegyek. Jó volt újra látni téged, nem is kell mondanom milyen büszkék vagyunk rád mindannyian. Sheva nagyon nagyra tart. Jó utat! Kisote, amikor egyedül maradt, végigbóklászta a házat. Tízszer akkora volt, mint otthoni lakásuk. Szép új bútor (vajon Yael azt is megveszi?), több hálószoba és fürdőszoba, egyenletes, vörös virágú bokrokkal határolt gyep, bekerített kert medencével és csúszdával, pálmafák, citrom és narancsfa, csak úgy roskadoztak a gyümölcstől. A legnagyobb hálószobában fényképek az öltözőasztalon róla és Bennyről, mindketten egyenruhában és jóval fiatalabban, Moise Dayan dedikált fényképe „A bájos Yaelnak Moise bácsitól”, és nem túl meglepő módon, Sam Pasternak egy régi fotója, ahol még ő is karcsú volt és dús hajú. Üss rajta egy nőn, és vállald a következményeit. A legnagyobb kép ezüst keretben Aryehről volt, kisbabaként Yael karjában. Kisote nem szaglászott a szekrényekben, fiókokban. Annak alapján, amit látott, Yaelnak vagy nincs szeretője, vagy máshol bonyolítja le kalandjait. Aryeh szobája felvidította Kisotét. A saját képe, amely akkor készült, amikor előléptették alezredesnek állt a gyerek kis íróasztalán. A falakon színes El Al plakátok Jeruzsálemről, Eilatról és Haifáról. Az íróasztalon levő itatós alól egy fénykép csücske lógott ki. Yossi kihúzta és megfordította. Régi, megsárgult felvétel róla és Shaynáról a Tel Aviv- tengerparton. ABBA! Aryeh rávetette magát a karosszékben szundikáló apjára. – Abba! Abba! – A fiú ölelte, csókolta örömében, héberül motyogott. Yael szomorkás mosollyal nézte őket. – Kisote. Mit üldögélsz ebben az idétlen fürdőköpenyben? Ha nem alszol, akkor…

– Majd alszom a gépen. Mi mást tehetnék? Gyere velem Aryeh, amíg felöltözök. – Mindenből ötösöm van, kivéve az amerikai történelmet – büszkélkedett Aryeh. – Hülye iskola. Az összes gyerek hülye, másról sem beszélnek csak sportról és a televízióról. Még így is enyém a harmadik legjobb jegy angolból, és… – Beszélj apával angolul, jó? – szólt rá Yael. – Mutasd meg neki mit tanultál! A gyerek ügyet se vetett rá. – Abba tényleg haza kell repülnöd ma este? Miért? Maradj velünk! – Elkísérsz a repülőtérre – mondta Kisote. – Vissza kell mennem a dandáromhoz. – Nem jöhet velünk, csak ha megcsinálta a házi feladatát – szólt közbe Yael. – Hallod anyádat? Menj a szobádba, és dolgozz! – mondta Kisote. – Még lesz időnk beszélgetni – Abba! Gyűlölök itt lenni! – Aryeh megcsókolta és kirohant. – Tudja, mit akarsz hallani – jegyezte meg Yael fintorogva. – Éhes vagy? – Ülj le Yael! Lee azt mondja, megveszed a házat – Mondtam neked Washingtonban – Nem emlékszem rá. Szóval végleg itt maradsz? – Miből gondolod? Kaliforniában az ember vesz egy házat, két év múlva eladja, motek. Ötven százalék haszonnal. Egyszerűen ésszerűbb, mint bérelni. Ez minden. – Oké, még két év. Az összesen négy év. És akkor végleg hazajössz? Yael a hosszú, modernista beige színű heverő szélén ücsörgött Szótlanul nézte férjét, aztán egyszercsak kitört. – Hagyd már abba Yossi! Ne próbálj megbéklyózni! Ha annyit keresek, hogy nem kell úgy élnünk, mint az állatok, igen. Ellenkező esetben, mi van akkor, ha még egy-két évet maradok? Mit tehetnék otthon? Megfulla dok azok között a tutyimutyik között. Itt minden arany bánya. Az ember azt se tudja, melyik lehetőséget ragadja meg elsőként. Akkor megyek haza, ha úgy érzem, itt az ideje. Rendben? Ha rendes életet tudunk biztosítani magunknak és Aryehnek. Amire te, mint tiszt, minden megbecsülésem a hadseregnek, nem vagy képes. – Nem akarsz inkább elválni? Akkor egyáltalán nem kellene otthon fulladoznod. Yael arcára kiült a döbbenet. Tágranyílt szem, tátott száj, hirtelen sápadtság.

– Ezt akarod? – Az akarom, hogy a fiam az anyjával együtt otthon legyen. – Yossi. Megegyeztünk, és… – Ideiglenesen. – Hozzáment Shayna Matisdorf a rabbi fiához? Most Kisote nézett döbbenten. – Miféle hülyeség, hogy jön ez ide? – Hozzáment, vagy nem? A fiú a te dandárodban szolgált. – Letöltötte a sadírját, és leszerelt. Ha jól emlékszem, nem hallottam róla, hogy megházasodtak. – Azt mondom, pihenj egy kicsit, aztán eszünk valamit. – Yael fölállt. – Nagyon, nagyon fáradt vagy. Elnyűttnek látszol. Fáj nekem, ha így beszélsz, de boldog vagyok, hogy látlak. Bármit is hiszel, Aryeh szeret, és én is. – Akkor ne vedd meg ezt a házat, gyere haza! Szerényen élünk, de nem úgy mint az állatok. így nem lehet beszélni, és ne is beszélj így a fiam előtt! Értetted? – Ide figyelj, Yossi! Tiszta őrület, hogy így egyszer csak felbukkansz néhány órára Los Angelesben. Csak meghosszabbítja a hadsereg a kimenődet? Mondd le a gépedet, aztán megbeszéljük ezt, amikor tisztább a fejed. Aryeh is boldog lesz. A férfi felállt, sután átkarolta. – Igazad van, de nem tehetem. Ismét zűrök vannak a körzetemben. – Micsoda? A Háború a Vízért? Azt mondtad, a szírek kikaptak és kussolnak. – Valami újjal próbálkoznak. Ide figyelj, beszélni akarok Aryehhel a szobájában. Oké? Felejtsd el a házi feladatot! Majd megcsinálja. – A te fiad. Menjél! Később a szakácsnő-cselédlány beszélni akart Yael-lal. Asszonyát az öltözőasztal tükre előtt találta. Yael üres tekintettel nézte magát. A perui nő tört spanyol angolsággal érdeklődött, hogy az ezredes marad-e vacsorára, Yael láthatóan nem hallotta meg a kérdést, s a cselédlány zavarában megismételte. Yael összeszedte magát, s közölte vele, ne törődjön a vacsorával, mindannyian kimennek a repülőtérre, és majd ott harapnak valamit, mielőtt az ezredes elrepül, 1966. július 20,

Legdrágább Királynőm! Hát megtörtént. A kocka el van vetve. Októberben jelentkezek washingtoni követségünkön, Nakhama és a lányok januárban követnek. Írtam már neked a bizarr „Háborúról a Vízért” Szíriával, és úgy tűnik elérkezett a végkifejlet. Rabin tábornok változatlanul azt állítja, hogy ilyen bizonytalan időpontban Washingtonban vennék a legtöbb hasznomat, úgyhogy tisztelegtem, és azt mondtam: „Parancsára, uram.” Hallgatólagosan megállapodtunk, hogy következő beosztásomként a Központi Parancsnokság parancsnoka leszek, de semmi végleges. Hogy a te színes kifejezéseddel éljek, Nakhama boldog, mint egy kagyló. Folyamatos küzdelem a számára itthon rendes háztartást vezetni, és két lányt öltöztetni a katonai fizetésből. Részállásban dolgoznia kell, hogy kijöjjünk valahogy. Ügy érzi, lubickolni fog a luxusban abból, amit egy attasé kap lakásra és megélhetésre, bár amerikai mércével elég szerény összeg. A lányok is izgatottak, hogy Amerikába jöhetnek, még ha nem is szívesen hagyják el a barátaikat. Elfogadhatóan beszélnek angolul, úgyhogy rögtön beíratom őket az iskolába, és biztos hamar találnak új barátokat A többi követségi kölyöknek sincs ilyen problémája. Hát ez van, Királynő, és hacsak Halliday alezredesed nem bukkan fel időközben, valamivel sűrűbben láthatjuk egymást, mint eddig. Vajon túléli-e kapcsolatunk, vagy az éhezés, a távolság élteti, a toll és tinta? Hamarosan kiderül Farkasod 1966. augusztus 1 Farkas! Szóhoz sem jutok az örömtől és megdöbbenéstől, Halliday alezredesnek színét sem láttam, nem mintha számítana, még akkor sem, ha a kapum előtt sátorozna, te is tudod. A Nemzeti Szimfonikusok szeptember-decemberre Mahler bérletet hirdet, azt hiszem, rendelek kettőnknek. Oké? A virginiai szentjánosbogarak, új utasítást kaptak. „Új jelszó: ősszel világítani!” A toi, Királynő IV.rész Hat nap Tizenegyedik fejezet Casus Belli Az úgynevezett Háború a Vízért megszakításokkal évekig tartott, és ha valaki a Hatnapos Háború gyökereit keresi, nem rossz kiindulópont.

1964-ben, három évvel a híres háború kitörése előtt az izraeliek befejezték Országos Vízszállító Hálózatukat az északról délre haladó, jó nyolcvan mérföld hosszú csatornák, alagutak, vezetékek hálózatát, amely a Jordán folyó vizét vezette a Negev sivatagba. Az arabok mindezt fenyegetésnek vették, mert növelné az Izraelben levő termőföld területet, ezáltal a zsidók befolyását, ezért a szírek nekiláttak elterelni a Jordán felségterületükön folyó mellékfolyóit, hogy kiszárítsák az izraeli csatornákat Tankpárbajok alakultak ki a határ mentén. Ahogy az izraeliek egyre jobban céloztak, kezdték kilőni az elterelő csatornákat ásó traktorokat és markolókat, a szírek pedig egyre távolabb vitték gépeiket az izraeli határtól, s végül felszerelésük a tankok ágyúinak hatókörén kívül büntetlenül dolgozott a gátakon és csatornákon. Hallgatólagos megegyezés volt a régióban, hogy ha Izrael beveti a légierőt, az valódi háborúhoz vezet Itt lépett a képbe Israel Tal ezredes, egy szikár, sötétbőrű szabra. Alacsony volt, mint Napóleon, s ő vette át a páncélosok irányítását Dado Elazartól. Addig gyakorlatoztatta tankjait, míg nem voltak képesek messze, kipróbált hatósugarukon túl is kilőni a szír földgépeket. Néhány dühös tűzpárbaj után a szírek ejtették a tervet, de a vízért folyó háború ezzel nem ért véget. A hoppon maradt szírek akna tűzzel árasztották el a Galieai farmokat és kibucokat a Golan-fennsík magas szikláiról, s az izraeli tankok nem tudtak igazán visszalőni. Ben Gurion óvatos utódja, Levi Eshkol végül mégis megbízta a légierőt, hogy tüntesse el a szír lőállásokat. Tudta, hogy háborút kockáztat az arabokkal, sőt a szovjet beavatkozást is. A büntető rajtaütés 1967. április 7-én történt. A szír légierő M IG 21-eseit, a kor legerősebb szovjet vadászgépeit küldte harcba, s egy francia Mirages-okból álló izraeli vadászraj hatot lelőtt közülük, veszteség nélkül. Világszerte hatalmas felbolydulást keltett a hír. A szovjeteknek kínos volt, az ENSZ rosszallotta a dolgot, az arabok dühöngve fenyegetőztek. És a Mirage raj vezetője, Benny Luria, mint az Egyesült Zsidó Szervezet fővendége egyszercsak egy legalább ezer személyes Los Angeles- vacsorás, táncos rendezvényen találta magát. A legnagyobb adományozók között ült egy hosszú emelvényen. Yael húga az első asztalnál a szegény, ásítozó Aryehhel foglalt helyet, s mosolyogva nézett föl rá. Benny nem viszonozhatta a mosolyt. Otthon egyre randább a helyzet, és neki itt kell ülnie, beszédeket hallgatnia és mondania is. Győzelme óta a helyzet egyre eszkalálódott. Egyiptomi páncélos osztagok özönlöttek a Sínai félszigetre. Nasszer követelte, hogy az ENSZ békefenntartó erők vonuljanak el állásaikról a fegyverszüneti vonalak mentén, és a tévé mutatta, mint üvöltik a kairói, bagdadi és damaszkuszi tömegek az utcán: Halál a zsidókra! És ilyen helyzetben, egy Mirages vadászraj parancsnokának egymás után kell tartania a beszédeket az ilyen vidám, ünneplő vacsorázók előtt San Franciscóban, Chicagóban, Washingtonban. Vacsora előtt Benny felhívta Zev Barakot Washingtonban, nem érkezett-e parancs, hogy visszahívják? Nem. A másik vezérszónok egy magas, kopasz, amerikai szenátor gesztikulált, az emelvényt verte. – És most, barátaim, néhány szó ezekről a csapatmozgásokról a Sínain. Három amerikai elnök – Eisenhower, Kennedy és Johnson – fogadta meg, Amerika soha nem fogja megengedni, hogy Izraelt

lerombolják. Az a nagyszájú Nasszer ezredes szokás szerint blöfföl, és véleményem szerint a krízis megoldódik, hacsak nem követi el élete tévedését. Abban az esetben Izrael lesz a győztes. (A vendégek felállva tapsolnak.) A bankett titkárának hosszú, szóvirágokkal tűzdelt bemutatása után, a híres pilóta emelkedik szólásra egyszerű egyenruhában, kitüntetések nélkül. – Arra kérem a közönséget, hogy gondolatban rendezzék át országuk térképét – kezdte. – Induljunk ki Rhode Island-ről, és vegyék körül néhány valóban nagy állammal. Mondjuk tegyék Texast délre, Illinoist északra, Kaliforniát nyugatra. A negyedik határ, mint most is, az Atlanti-óceán. Helyes. Aztán gondolatban tegyék ezek mögé az államok mögé, barátaim, Michigant, Pennsylvanniát, New Yorkot, és gondolják azt, hogy mind a hat hadat visel Rhode Island ellen. Összefogtak, hogy elsöprik, és népét az óceánba kergetik. – Benny a mellette ülő szenátorhoz fordult. – Szenátor úr! Ebből a képből kiindulva, kedves Öntől, hogy megnyugtat minket, Rhode Island diadalmaskodni fog – A szenátor zavartan mosolygott. – Különösképp, ha kiegészítem a képet, és még egy szuperhatalmat is elhelyezek Illinoistól északra, mely szintén Rhode Islandet fenyegeti. – Szünetet tartott A bálteremben mindenki elkomorodott – Helyes. Akkor jöhet a beszédem, Akárcsak a szenátor, én is mindössze fel akartam önöket vidítani. – Szélesen elvigyorodott; és a közönség tapsolva nevetésben tört ki – Jó – fordult Lee Bloom Yaelhoz. – Hol tanult meg a bátyád így angolul? – Egy évet töltött Angliában, A Királyi Légierő Főiskolája és mérnöki tanfolyam, – Elragadó a kiejtése – mondta Mary Macready Olyan, mint Charles Boyeré. – Pszt! – Sheva Leavis ajkára tette az ujját. Nem az emelvényen ült a nagy adakozókkal, soha nem tették közhírré milyen ügyre, mennyit adományozott. Benny Luria a szokásos adománygyűjtő-körút beszédet tartotta, arra számítva, hogy lelkesítse az amerikai zsidókat. Régi szöveg volt, de nem teljesen valótlan: Izraelnek területileg nincsenek stratégiai mélységei, de a világ zsidóinak szeretete és támogatása egyedülálló stratégiai mélységeket jelent szellemiekben és erőforrásban egyaránt. Benny tudta, hogy értelmetlen hallgatóságát arra ösztökélni, mint ahogy Ben Gurion számtalanszor megtette, hogy legyenek igazi cionisták, és javaikkal gyermekeikkel együtt jöjjenek Izraelbe, Ott ült köztük a saját húga, aki évek óta távol él Izraeltől, és a válást fontolgatja, hogy Amerikában maradhasson. Yael Luria, Nahalalból, a hadsereg tartalékos kapitánya, aki Dayan tábornokot Moise bácsinak nevezheti. Mit lehet akkor elvárni ezektől a szerencsés amerikai zsidóktól? Bennyt meghökkentette, hogy ilyen nagy számban jönnek el minden egyes városban, ilyen sok pénzt adnak, ilyen sugárzó arccal és csillogó szemmel hallgatják az izraeli vadászpilótát. Azzal zárta, hogy mondott néhány feszült szót rajának győzelméről. – A szírek MIG-jei jő repülőgépek, és a szír pilóták is jók, de hiányzott az erős motívum, ami miatt

a halált is kockáztatták volna. Országuk biztonságban volt. Odafenn az égbolton minden a pilóta motivációjától függ, egyedül van a fülkéjében. Az izraeli pilóták tudják, hogy országuk sorsa múlik azon, hogy győznek-e vagy vereséget szenvednek a levegőben. Ez hajtja őket a harcban és a kiképzésben. Bármit is hozzon a jelenlegi válság, a légierő teljesíti küldetését. Tiszta égbolt lesz Izrael felett. A közönség hosszan tartó tapsban tört ki, aztán rázendített a zenekar, és a báltermet ismét megtöltötték az összetapadó párok. Hamarosan már a pocakosodó Lee Bloom is táncra perdült csinos feleségével, és Aryeh egy estélyi ruhás ügyetlen kislánnyal billegett. Yael vigyorogva fordult Sheva Leavishez. – Most már csak mi maradtunk – A férfi feltartotta a kezét. Leavis azon kevesek közé tartozott a bálteremben, akik fejfedőt viseltek, bár üzleteit és utazásait fedetlen fővel intézte. Furcsán kunkorodó mosolyával felelte. – Ne javasoljon ilyet még csak ne is gondoljon rá. – Fél twisztelni. Sheva Jobban szereti az ejtőernyőzést? – Egyszer ugrottam ejtőernyővel Yael, csak hogy kipróbáljam. – Csakugyan? És milyen volt? – Drága. Esés közben lefelé végig nagy felajánlásokat tettem. Később Benny Luria és Yael egy Sunset Boulevard-lakás erkélyén ültek. Lent Los Angeles milliónyi fénye pislákolt a szokatlanul tiszta, csillagos égbolt alatt. A háború esélyéről beszélgettek, amíg Aryeh le nem feküdt. – Arról volt szó, hogy három év alatt vagyont szerzel, visszajössz, és úgy élsz, mint egy királynő, Yael – fordult hozzá a bátyja. – Mi történt? A lány vállat vont. – Egyik dolog a másik után. – Visszajössz valaha is? – Ki tudja? Yossi újra meg újra válásról beszél, de Aryeh kedvéért valahogy kitartunk. – Igen. Sajnálom. Csodálom Yossit. – Körülnézett a teraszon, és a francia ablak mögötti jókora nappalin. – Jól élsz itt mondhatom. – Nem panaszkodom. – Yossi mondta, hogy házat veszel.

–Annyira feldühítettem vele, hogy inkább lemondtam róla. Jobb is. Aryeh egy egész évre hazamegy – ebben egyeztünk meg –, és megőrülnék egyedül abban a nagy házban. Itt kényelmesen megvagyok. – Hogy alakul a szerelmi életed? – Mi közöd hozzá? – Semmi. Yael habozott. – Hát rendben. Vannak barátaim, biztos Yossinak is. Ami azt illeti, neked is. – Nem annyi, mint gondolod. Legalábbis újabban. A testvérek összenéztek a terasz lámpájának narancs fényében. – Csak nem? – A raj elveszi az időmet és az energiámat. – Nem kétséges. – Gúnyos hang, féloldalas vigyor. – Dov megkezdte az alapkiképzést a repülőiskolán. – Igen, megírtad. És? – Kezdek rájönni, hogy olyan vagyok, mint a többi pilóta szülő. Aggódok. – Benny kis szünet után folytatta. – Hallottál az öreg rabbiról, akit Ezrakhnak hívnak? – Persze. Az, aki soha nem hagyta el Izraelt. A veje a haifai főrabbi. – Igen ő az. Megkerestem egy fiú miatt, aki meghalt a repülőiskolában. A szülők kértek meg rá. – Benny rágyújtott, és rövid ideig hallgatott. – Úgy él ez az Ezrakh könyvekkel körülvéve, mint egy koldus egy barlangban. Megdöbbentően lényegretörő kérdéseket tett föl a repülésről, a gépek karbantartásáról, teljesítményéről. Egy szót sem ejtett vallásról, kivéve amikor a halott fiúról beszélt. Érdekes fickó ez az Ezrakh. Azóta is látogatom időnként. Yael fejét oldalra biccentve, mosolyogva nézett rá. – Azt mondod ezzel, Benny Luria, hogy rászoktál a vallásra, és hanyagolod a hölgyeket? Hosszú szünet támadt. Lassan, meggondoltan érkezett a válasz. – Az embernek sok ideje van gondolkozni odafönn az égbolton, Yael. Nagyon magányos. Újra és újra átrepülünk a Sínai fölött, ahol Mózes a tízparancsolatot kapta. És most, amikor háromezer évvel később a repülésirányítókkal beszélünk, azt a nyelvet használjuk, amit ő. Nem érdekes…? Van még egy kis szódád? Lágy szellő simított végig a teraszon, kádakba ültetett törpe narancsfák virágának illatát hozta.

Bennyben honvágyat támasztott az illat. Gyermekkorában vég nélkül szedte és osztályozta a narancsokat. Yael magas, jégkockákkal teli poharat nyújtott felé. – Ugyan, feladtad Évát is? – Milyen Évát? Húga nevetett. – Értem. Mondják, hogy ez az Ezrakh csodatevő. Ha feladtad Évát, el is hiszem. – Te mit érzel, hogy Aryeh elmegy? – Nem kapott választ. – Készen van? Becsomagolt? Hétkor indul a gépünk. – Készen van. Nézd, Yossival megállapodtam és Aryeh majd csak hazajön. –Beszéltem a kölyökkel, Yael. Nem fog visszajönni. Kezd felnőni és gyűlöl itt élni. – Láttad, hogy táncolt. Egyáltalán nem tűnt boldogtalannak vagy kívülállónak. – Milyen ez a Sheva Leavis, Yael? Rejtélyes, mi? – Óriási! És igazi úriember. Ide figyelj, Benny! Valóban háború lesz? Ha biztos lennék benne, hazamennék most veled és Aryehhel. – Miért? – Csak, hogy ott legyek. – Háború kell hozzá? – Kérdeztem valamit! – rázta a fejét Yael türelmetlenül. – Honnan tudjam? Minden Nasszeren múlik. Az biztos, hogy magához ragadta a kezdeményezést. Amióta B. G. lelépett, politikusaink csupa siránkozó jiddise mami. – Aryehnek is a legjobbkor kell visszamennie, amikor lehet, hogy háború lesz – bosszankodott Yael. – És hajói ismerem Don Kisotét, ő fogja vezetni az első tankot a Sínaiba. – Ki más? Másnap estefelé Luria egy másik teraszon ült, ez alkalommal a Potomac partján Zev Barak és egy csontos arcú, idős, szürke öltönyt, mellényt és óraláncot viselő CIA-s társaságában. – Az amit elmondott, hogy milyenek a MÍG-21 -esek harcban, megerősíti a mi hírszerzésünk jelentéseit – bólintott Cunningham. – Különösképpen az üzemanyagtartály sebezhetősége. – Igen. És ez határozottan gyenge pont uram, ahol a szárny csatlakozik a géptörzshöz.

– Nagyon örülnénk ezredes egy írásos jelentésnek, szigorúan belső használatra, név nélkül. Benny a katonai attaséra pillantott, – Nem probléma, Chris – mondta Barak. – Megkapja a pilóták eligazítását, és a harc felvételeit is. – Sokat segítenek. – Most pedig kérdezzen Bennytől, amit csak akar! – A MIG nagy fordulósugara a közelharcban, ezredes, a gép korlátai miatt van, vagy a pilóták túl óvatosak? – Nem a gép, uram. Kipróbáltam egy MIG-et. Cunningham italát letéve meredt rá. – Hogy a pokolba csinálta ezt? De ez már túl sok volt a repülősnek, habozott. Bármennyire is biztosította Barak arról, hogy Christian Cunningham megbízható barát, a légierőben vérükké vált a mániákus titkosság. – Egy iraki pilóta úgy döntött, dezertál, és ő hozta a gépet – magyarázta Barak. – Valóban? – Cunningham sűrű szemöldöke vastag szemüvege fölé emelkedett. – Figyelemre méltó teljesítmény. – Igen. Nagyrészt Pasternak műve, és több, mint egy évbe tellett. – Nos, vannak egyéb gyengéi a gépnek a pilótafülkéből nézve, ezredes? – Néhány vakpont, uram. Nem lehet háromszázhatvan fokban körbelátni, mint a Mirages-ban, és a fegyverek megbízhatatlanok, de jó repülőgép. Lementek a téglából készített lépcsőkön, és egy ujjatlan nyári ruhát viselő vékony, szemüveges fiatalasszony egy pohár szódát nyújtott át Bennynek, Christian Cunninghamnek pedig egy jókora lepecsételt borítékot. – Az irodából, Apa! Cunningham kinyitotta és elolvasta az üzenetet. – Helyes. Eddig rendben. Nasszer még nem zárta le a Tirani-szorost. Sharm el Sheikh teli van egyiptomi katonákkal, de az izraeli hajók még áthaladhatnak. – A szoros lezárása Casus Belli – mondta Luria. – Ő is tudja. Barak az órájára pillantott.

– U Thant épp most repül Kairóba. Tán Nasszer arra vár, lássa mit ajánl az ENSZ cserébe, hogy nem zárja le a szorost. – Most én következek, uram – törte meg Luria a csendet. – Kérdezhetek valamit? – Rajta! – Miben mesterkedik Nasszer a CIA szerint? Úgy számol hogy ez alkalommal sikerül az araboknak? Rövid, hűvös nevetés. – Emily, kérhetek még egy régimódit? A lány felugrott – Ezredes? – Nem köszönöm – Zev? Barak a fejét rázta. Édes illat csapta meg a repülős orrát, ahogy a lány elhaladt mellette. Ez és a furcsán családias Zev megszólítás felkeltette érdeklődését. – Hogy Nasszer miben mesterkedik? Találgathatunk ezredes, de az igazi kérdés, hogy mit akarnak a szovjetek? Nyilvánvaló, hogy ők szítják a tüzet. Az utóbbi időben a Szovjetunió tekintélye csökken a harmadik világban – magyarázta Cunningham, s hűvös, színtelen hangjában rejtett izgalom érződött. – Most, hogy a marxista rendszereket egyiket a másik után buktatják meg: Szukarnót, Nkrumaht, Ben Bellát, és nem mondhatom, hogy nekünk, az ügynökségnek semmi közünk hozzá. – Sam Pasternak azt mondja, csodákat műveltek – szólt közbe Barak. – Hát, Samtől komoly dicséret. Minden esetre Szíria most a csillag Oroszország lekopasztott harmadik világ karácsonyfáján, ezért támogatják annyira. Talán még az arab vezérséget is az itteni diktátornak, Asszad-nak juttatják Nasszertől, aki egy megbízhatatlan hólyag Vannak sejtéseink, de ki tudhat biztosat? Azok a fickók a Kremlben olyanok, mint a kísérő műsorok bűvészei, vörös és fehér bort töltenek ugyanabból a palackból. Cunningham nagyot kortyolt a régimódiból, amelyet a lánya hozott neki, és hagyta hadd rágódjanak vendégei a hallottakon. – Zseniális lépések és idióta tévedések Mindegy hogy cárok vagy komiszárok, ugyanaz az orosz természet. És itt a kulcs a rejtélyhez, amely megzavarta Churchillt. Az ember találgathatja a következő zseniális lépést, de ki tudja kiszámítani előre egy bolond bolondságát? – Repülőgép zúgott el felettük, és Cunningham elhallgatott. – Mik azok a kis villanások a fű fölött? – kíváncsiskodott Luria, miután a hang elhalt

–Szentjánosbogarak – magyarázta Barak. – Világító, nyári bogarak. – Gyönyörűek Gondolom a társkereséshez tartozik. – Pontosan, Luria ezredes – hallatszott Cunningham lányának hangja a félhomályban – Chris, ez nem egyszerű válság Presztízs kérdés – szólalt meg Barak. – Nasszer tankjai a negevi határ felé gördülnek. Újabb háborús sokk, neki istudnia kell A CIA-s bólintott. – Az ostoba szovjet taktika miatt az egész teljesen ellenőrizhetetlenné válik Az mondták Nasszernak, tizenegy izraeli hadosztály készült fel, hogy lerohanja Szíriát. Nasszer tehát a Sínaira küldi páncélosait, hogy védelmezze saját vezető szerepét Ennyit meg kell tennie. – Akkor ismét Rotem – tört ki Benny LuriábóL – Ugyanaz az átkozott helyzet, mint a Rotem idején Nasszer ránk küldi a tankjait mert az állítja meg akarjuk támadni Szíriát. Ürügy mindkét alkalommal – Természetesen – bólintott Cunningham. – Különben az oroszok elfogadták volna az izraeli meghívást, hogy megszemléljék a szíriai határ izraeli oldalát. Tudjuk mit felelt a nagykövetük, még ha nem is tártuk a nyilvánosság elé. – És mit felelt? – kérdezte Emily – A Szovjetuniónak nincs szüksége arra, hogy igazolja a tényeket A repülős idegesen fészkelődött székében. – Uram, használhatom a telefonját? – Természetesen, jöjjön velem! Luria követte Cunninghamet fel a lépcsőn. Barak és Emily egymásra néztek. – Szia! – szólalt meg halkan Zev. – Hogy van Galia, Farkas? – Gipszben a keze. Hál' Istennek nem túl komoly törés. – Mi történt? Csak annyit mondtál, hogy nem leszel a Growleryben, mert őt viszed kórházba. – Elesett a biciklivel. – Ez minden? – Miért kérded?

– Mert lesírt rólad, hogy rossz kedved van. Úgy érzem, ki vagyok zárva, te pedig tudom, hogy rohadtul érzed magad, amiért most nem Izraelben vagy. Nagy betűkkel van rád írva. – A kormányom azt akarja, hogy itt legyek. – Ha megnyugtat, friss pisztácia van a Growleryben és rengeteg Brunello. Ne felejtsd, szerelmem. – Biztos lehetsz benne Királynő. Barak kocsija kavicsot felverve húzott el a háztól és haladta zöldellő fák közti meredek, kanyargós felhajtón. – Nyugi, Benny! Ha a holnap esti bankett előtt visszahívnak, a beszédet megtartja a nagykövet vagy én. – Érdekes fickó ez a Christian Cunningham. Mi van a lányával? Mit csinál? – Egy lányiskola igazgatónője. – Vele él? – Az apja özvegy, úgyhogy sokat van itt. Átkeltek a Potomac egyik hídján, és lassan haladtak tovább a sűrű forgalomban. Felbukkant a kivilágított emlékmű és a Capitolium. – Hogy érzed itt magad? – kérdezte Benny. – Jól. – Levertnek látszol. – Csak remélem, nem lesz háború! – Elkerülhetetlen. És a fenébe is, pont most kell egy héten négy nyavalyás bankettnek lennie, nekem pedig résztvennem rajtuk. – Lehet, hogy Nasszer azért tizenötödikén mozdult, hogy készületlenül érjen minket, amikor a Függetlenségi Napot ünnepeljük. – Fura ez a lány, Zev. Nem szépség, de van valami szexi benne. – Egyszerűen túl régóta vagy távol Irittől és Évától – horkantott Barak. – Lehet. Amint kiszálltak a liftből, meghallották a Barak lakásából kiszűrődő zenét. Aryeh tanított twisztelni

egy begipszelt kezű, sovány lányt, és egy kisebb lány ügyetlenül, magában táncolt. Nakhama felugrott, lekapcsolta a zenét. – Drágám! Noah most telefonált Haifából. A hajójukat teljes hadkészültségbe helyezték. – Ez van – mondta Luria. – Biztos visszahívnak. – Nem okvetlenül, a flotta elég idegbajos – vélte Barak. – És mit szólsz hozzá, unokaöcséd született – folytatta Nakhama. – Lénának fia van, Noah mesélte. Michael a mennyekben érzi magát. – Nahát, nahát – vigyorgott Benny. – Előjegyezzük pilóta kiképzésre 1985-re. – Nakhama felnevetett, Barak pedig így válaszolt. – Előbb essünk túl 1967-en. – Ágyba, Aryeh! – szólt rá a repülős a gyerekre. – Korán indulunk. – Elvezette a tiltakozó fiút, Barak lányai pedig kimentek a saját szobájukba. – Nos, mit mond Mr. Cunningham, Zev? – Nakhama kötényt vett föl. – Tud a CIA valamit? Háború lesz? – Azt mondja, teljesen ellenőrizhetetlen a helyzet – Emily ott volt? -– Bejött egy italra, – Noah azt mondja, az emberek kezdik felhalmozni az üzemaanyagot, és mindent felvásárolnak a piacokon és élelmiszerboltokban. Cserkészcsapatok polgári szol-gálatban takarítják és töltik fel az óvóhelyeket, homokzsákokat hordanak az iskolák elé… – Nakhama sóhajtott, a fejét csóválta. – Újra 1948-ban vagyunk. Amikor Benny Luriát felrázták, az első pillanatban arra sem emlékezett, melyik városban van. – Nos Benny, ez alkalommal igazad volt. – Barak félmeztelenül, alsónadrágban felkapcsolta a lámpát – Telefonáltak a követségről. Üzenet, hogy azonnal indulj haza! Naszer lezárta a szorost Benny felült a nappali heverőjén. – Hány óra van? – Kettő múlt. A követség kocsija visz New Yorkba. Ez a legjobb lehetőség. A Pan Am gép kilenckor indul Londonba. Nakhama készít reggelit, Aryeht felöltöztetjük. – Fenn a zászló, Zev!

– Úgy tűnik. Aznap este a washingtoni Hiltonban Zev Barak beszélt Luria helyett, minden jegyzet nélkül, de úgy, mintha megtervezte, megírta, hetekig gyakorolta volna. Szenvedélyes félóra után így fejezte be. – Nem akarunk egy centivel sem több területet, mint amennyi már van. Kössenek a szomszédaink valódi békét velünk, és mi zsidók a tengerbe hajítjuk tankjainkat, repülőgépeinket A háborúskodás nem zsidó foglalkozás. A makkabeusok ideje óta nem az. De Európában megtanultunk két keserű leckét, amelyet soha nem fogunk elfelejteni. Kell, hogy legyen otthonunk, és meg kell tudjuk védeni. Immár van otthonunk, és ha megtámadják, térdre kényszerítjük ellenségünket, ahogy korábban is tettük, bármi áron, mert ellenségeinkkel ellentétben, nekünk nincs más választásunk. Nincs választás, csak a győzelem. Az első asztalnál Cunningham, Nakhama, két amerikai tábornok és Emily ültek. Emily felpattant, és ugyanolyan lelkesen tapsolt, mint a többi vendég a bálterem-ben, csak apja és a tábornokok maradtak székükben egymással sutyorogva. Nakhama sem állt föl, nem is tapsolt (tapsoljanak mások az ő férjének), és Christian Cunningham közelebb hajolva hozzá, túlharsogta a tapsvihart. – Mrs. Barak, a férje igazi szónok. Leplezett tehetség. –Igen. Hallgatag, de ha van valami mondanivalója, el tudja mondani. – Amikor Emily leült, Nakhama hozzátette. –Szeretném, ha valamikor a közeljövőben eljönnének hozzánk vacsorázni Emilyvel. – Örömmel. Rád bízom, Emily. – Igen, Apa – felelte Emily Szíve furcsán összeszorult. A londoni repülőtér hoteljében Aryeh rögtön elaludt, Luria pedig a monoszkópig nézte az adást a tévében. Az utolsó híradó képek a közel-keleti válságról szóltak. Nasszer mosolygó arccal nyilatkozottá sajtónak, micsoda politikai győzelem, hogy lezárta a Tirani szorost. Egy mogorva izraeli kormányszóvivő, nyitott nyakú fehér ingben, idegesen válaszolt a sortűzként bekiabált kérdések özönére. Újabb felvételek üvöltöző, öklüket rázó tömegekről az arab fővárosokban, de Luria számára a legmeggyőzőbbek és legaggasztóbbak azok a felvételek voltak, amelyek Tel Aviv és Jeruzsálem kihalt, lesötétített utcáin készültek homokzsákkal körülvett iskolákról, boltokról, pizsamájukat vivő, óvóhelyekre terelt gyermekekről. És hozzá az utca emberével készült interjúk, amelyeket úgy válogattak össze, hogy kétségbeesést és reménytelenséget sugározzanak. Amikor még aznap Izrael földjére tette a lábát, Benny Luria rögtön látta, milyen pontosan adták vissza a tévéhíradók az emberek hangulatát. A kék egyenruhás nő az útlevélvizsgálatnál ijedt arccal nézett föl útleveléből. – Visszajött a háborúra, ezredes? – Amennyiben lesz.

– 1965-ben elvesztettem egy testvéremet. – Rettenetes. Sajnálom. – Többet nem viselek el. Most született az utolsó gyerekem, és a férjem a páncélosoknál szolgál. – Lepecsételte és visszaadta az útlevelet, aztán összeszedve magát, bánatosan Luriára mosolygott. – Nos, ezredes, ha küzdenünk kell, az Úr segedelmével ez alkalommal törjék össze a csontjukat egyszer és mindörökre. Benny megkönnyebbülten látta, hogy mindössze turistának kinéző emberek állnak sorban a kijárati kapunál, vagy üldögélnek az elhagyatott váróteremben. Jobb, ha nincsenek láb alatt, ha zűr lesz. Eddig, amennyire meg tudta ítélni, az izraeliek nem menekülnek. Bármennyire félnek is, itt maradnak, hogy szembenézzenek a bajjal. Kiléptek a napsütésbe, és Aryeh hirtelen megszólalt. – Dode Benny! De örülök, hogy itthon vagyok! Mikor látom Abbát? – Mihelyt megtalálom. – Szeretném látni Dovot is. – Öt nemsokára látod is. – Intett a felé közeledő katonai kocsinak. Sofőrje átnyújtotta a friss újságokat, és címlapjaikból ugyanaz a siránkozás áradt, az izraeli újságírás hisztérikus nyivákolása. Ebben az országban a szerencsétlenség adja el az újságot; minél nagyobbak, feketébbek vagy vörösebbek a főcímek, annál gyorsabban fogynak a példányok. Bennynek néha úgy tűnt, hogy népét a válság adrenalinja élteti. Légiharcban ez az adrenalin gyorsabb választ jelent, élesebb látást, nagyobb küzdőszellemet. A civileknél, akik nem tudják tettekkel levezetni, mintha olyan vegyi töltet lett volna, amely egyszerre rémisztő és gyönyörteljes izgalmat nyújt az idegeknek. Haszontalan, és nehéz leszokni róla. A városokban, amelyeken kocsija keresztülhaladt a pánik és rendetlenség újabb és újabb bizonyítékait látta; bezárt boltok, üres kirakatok, szemetes utcák, s a máskor zsúfolt járdákon mindössze néhány gyalogos sietett. A tartalékok mozgósítása félig kiürítette a szokásos életmenetet. A forgalom javarészt csapatszállító teherautókból, tankokból, lövegszállítókból állt, és Benny örömmel figyelte meg, hogy legalább a fiatal katonák kedélyesnek tűnnek. Amikor áthaladtak a Tel Nof légitámaszpont kapuján, mintha ködből napsütésbe repültek volna. Heyl Ya'avir! [Légierő!] Egyenes utcák, ápolt gyep, rendezetten vonuló újoncok, hetyke egyenruhás fiatal nők zúgtak el dzsipjük kormánykerekénél, vagy vonulnak a járdán kidüllesztve keblüket. Mint máskor békeidőben, csak a tempó gyorsult, s feszültség érződött a levegőben. Benny Dovra bízta Aryeht, és gyorsan körbejárt a hangárokon. Pilóták ácsorogtak teljes készültségben gépeik mellett, a földi személyzet a Mirages-ok körül sürgölődött, és egy emberként szidták a kormány habozását. – Mire várunk? – Újra és újra ezt hallotta, miközben hangárról hangárra járt, és a szabvány kiképzési kérdésekkel válaszolt a csapás tervéről.

– Chaim, mi a célpontod az első vonalban? – Inkas, Ezredes! – Mikor szállsz föl? Milyen útvonalon repülsz? Milyen magasságban? Első számú célpont? Pontos, pattogó válaszok a pilótától. Ez kínozta Bennyt Nasszer első lépései óta, ettől volt egyre feszültebb, miközben körbejárta az Egyesült Államok nagyvárosait és beszédeket tartott. Másodpercre kiszámított terv volt, amelyben minden az időzítésen múlik, és ha háború lesz, Izrael nagyon is ennek a MOKADE [Fókusz] fedőnevű tervnek a sikerén vagy bukásán múlhat. Egy másik pilótához fordult. – Mikor érkezel a célpont fölé? – Nulla hét negyvenötkor, ezredes. – Másodlagos célpont? Megbízás első rárepüléskor? A másodikban? Vészhelyzetben? Legmélyebb álmukból felébredve is kapásból kellett tudniuk a válaszokat. Benny Luria kívülről tudta az egész tervet. Nem talált hibát az ideges válaszokban, most már csak az kell, hogy a politikusok szabadon engedjék őket pórázukról, gondolta. Évek munkája forgott kockán. Ahogy a tények változtak, úgy változtatták az egyéni feladatokat is, de a MOKADE terv maradt: Meglepni, szétzúzni az egyiptomi légierőt a háború első óráiban. Tizenkettedik fejezet A várakozás És megkezdődött a visszaszámlálás,, amelyet Izrael krónikájában Hamtana, a Várakozásként ismernek. Az izraeli védelmi doktrína három feltételt szab meg, amelytől egy válság teljes háborúvá eszkalálódhat. Kettő helyi, egy nemzetközi. 1. A nemzet katonai fenyegetettsége, ha nagyszámú csapat vonul föl Izrael határai mentén. 2. A status quo felborítása, amelyet Izrael nem hagyhat annyiban anélkül, hogy el ne veszítené katonai tekintélyét. 3. Ha a nemzetközi közösség Izraelt sorsára hagyja. A három feltétel közül kettő egészében teljesült. Százezernyi egyiptomi katona és több száz tank özönlött át a Szuezi csatornán a Sínai félszigetre, Nasszer kiutasította az ENSZ békefenntartókat a

körzetből, lezárta a Tirani-szorost megfosztva Izraelt déli kijáratától a tengerre. A Szovjetunió természetesen Nasszer minden lépését támogatta, így tehát egyetlen,, ám végzetes kérdés maradt A nyugati hatalmak és az ENSZ ráveszik vagy kényszerítik-e az egyiptomi diktátort, hogy újra megnyissa a szorost, kivonja a csapatokat a Sínairól, vagy megelégszenek a helytelenítő közleményekkel, és magára hagyják Izraelt a veszedelemben. Abba Eban, aki most Izrael külügyminisztere volt, gyors körutat tett a három nyugati fővárosban, amely számított. Párizsban alig lépett be Charles De Gaulle elnök irodájába, a francia dörgő hangon figyelmeztette: „Nefaites pas la guerre!” De Gaulle homályosan nyilatkozott, hogyan képzel , hogy Nasszert eltérítsék rossz szándékától, de határozottan világosan foglalt állást egy kérdésben: Ha Izrael teszi meg az első lövést, végleg eljátszhatja Franciaország barátságát és támogatását. Londonban valamivel jobban fogadták Ebant. Harold Wilson miniszterelnök nem fenyegetőzött ily módon, de hasonlóképp ködös volt a téren, mit lehet tenni, hogy lebeszéljék Nasszert sajnálatra méltó harciasságáról. Mindössze Amerikában kapott Eban konkrét javaslatot. Lyndon Johnson elnök szívélyesen fogadta, majd elmondta, megpróbál létrehozni egy hadihajókból álló „nemzetközi flottát”, amely erővel keresztülhalad a csatornán, amennyiben az ENSZ elítéli Nasszert. Már ha az egyiptomi diktátor nem vonja vissza a blokádot, a flotta puszta létére is. Természetesen időbe telik, amíg egy ilyen flottát létrehoznak, mondta az amerikai elnök, és arra kérte az izraeli kormányt, hogy addig is legyen türelemmel, és várjon. Sam Pasternak kávéját kortyolgatva ült Motti Hod, a légierők főnökének irodájában. Hod magas, kopaszodó, kis bajszú, feszes kék egyenruhát viselő férfi volt. – Sam, Sam. Azt akarod mondani, két-három hétig semmit nem teszünk? Amikor az egész ország megbénult, az arabok mozgósítanak a határainknál, és… – Motti, Lyndon Johnson időt kér, hogy létrehozhasson egy „nemzetközi flottát”. – Pasternak hangja gunyoros volt, arca kétkedő. – Erővel nyitnak utat a szorosban, jelentette Eban. Szoros volt a szavazat a kormányban, de végül úgy döntöttek, hogy bízunk Johnsonban, és várunk. Az alapötlet az, hogy a tengeri hatalmak szabad átjárást követelnek „minden nemzetnek”, és ebbe mi is beletartozunk. Ha Nasszer meghátrál, rendben, ha nem, ez a nemzetközi flotta behatol a szorosba és… – De miféle tengeri hatalmak? DeGaulle-ról tudjuk, hogy az araboknak nyal, Angliától szokás szerint legfeljebb kecskeszart várhatunk, Amerika lekötötte magát Vietnámban. Kérdezem tőled, milyen hatalmak? – Hát, talán Hollandia, talán Kanada, talán Svédország, talán még Ausztrália is. Eban ezt nem fejtette ki bővebben. – Talán senki. – Talán senki.

Hod vizet öntött egy nagy kancsóból, és egy egész pohárral megivott. Ez volt az egyetlen jele feszültségének. A légierők főnökéről az a vicc járta, hogy vízhűtéses motorja van. Több pohár vizet is megivott, amióta Pasternak még hajnal előtt vérvörös szemmel, borostásan az egész éjszaka tartó kormányülés után megérkezett. – Hisz a kormányban bárki is ebben a flottában? Eban hisz benne? – Nehéz megmondani mit hisz Eban, annyira világosan beszél – felelte Pasternak. Hod horkantott, csaknem elmosolyodott. – De azt egyértelművé tette, ellenzi, hogy hadba lépjünk. – Ide figyelj, Sam! Nasszer nyíltan kijelentette, hogy törvényesen és jogosan zárta le a szorost, mert hadiállapotban van velünk. így van? – Száz százalékig. – Nos, ha habomban vagyunk miért nem csaphatunk le? – Rabin is ezt hajtogatta, amíg belerekedt. Három csomag cigarettát szívott el közben, hiába – Tényleg, hogy van? De őszintén, – Idegesítő pletykák keringtek a vezérkari főnök egészségéről – Rabin? Amennyire a füstön keresztül láttam, jól Hod lehalkította hangját – És amit az összeroppanásáról beszélnek? – Nézd. Vele voltam, amikor meglátogatta Ben Guriont. Az Öreg lehet, hogy már csak magánember, de semmit sem változott. Hihetetlenül dühös volt, amiért Rabin mozgósította a tartalékosokat. Üvöltözött, hogy Rabin provokálja az egyiptomiakat, hogy nem küzdhetünk meg egy ilyen háborút egyedül, hogy Itzak Rabin személyesen lesz felelős a zsidó állam végéért, mind össze tizenkilenc év után. Rabin két napig magába roskadt, én sem éreztem valami remekül magamat utána Ben Gurion rémisztő volt. – Nagy ember, de a múltban él – mondta Hod némi csend után. – Bűnös hanyagság lett volna nem mozgósítani a tartalékosokat. – Egyetértek. – Pasternak az órájára pillantott. – Hol van Luria? – Benny gyorsan vezet, nemsokára ideér Azt hittem, a miniszterelnök itt lesz az eligazításon, Sam. – Eshkol felkért, hogy tartsam meg helyette az eligazítást, és neki jelentsek. A rádióbeszédjén kell dolgoznia. Ma este az egész ország őt fogja hallgatni. – Nem irigylem. – Én sem. A politikusok mind a fejét kívánják Disznóság.

– Mindig is Eshkol pártján voltál. – Volt okom rá. Éveken át Ben Gurion volt a sztár, de mondhatom, a háttérben Eshkol dolgozott. Ennek az országnak az infrastruktúráját Levi Eshkol teremtette meg. – Nekem nem kell Eshkolt eladnod! Nemsokára a Skyhawskokon repülünk, mert elment Amerikába, és rávette Lyndon Johnsont, hogy küldjön nekünk. – Felbúgott a jelző. – Igen…helyes… oké. Benny megérkezett, menjünk! –Az eligazítóterembe mentek. A hosszú folyosót repülő Mirages-ok és Skyhawsk-ok képei, a légierő korábbi főparancsnokainak fényképei és toborzó plakátok díszítették jóképű pilótákkal, a légierőnél szolgáló gyönyörű lányokkal. Benny Luria megdöbbenve látta, hogy a légierők főnöke nem a miniszterrel, hanem Pasternakkal lép be a terembe, akit határozottan nem kedvelt. Pasternak csaknem teljesen tönkretette húga, Yael életét azzal, hogy Yael rápazarolta legjobb éveit, gondolta. Most valami hírszerzési nagymenő, rangja homályos, csak az biztos, hogy igen közel áll Eshkolhoz. – Benny! Tájékoztasd Pasternak tábornokot mi a feladata a rajodnak a MOKADE-ban, és általában az első hullámról – utasította Hod. Luria elég jól ismerte Hódot, és mindenesetre elég őszinte volt ahhoz, hogy kitörjön belőle a kérdés. – Motti! Megindulunk holnap vagy nem? – Amióta csak visszatért, egyre fájóbb szívvel érezte a kedvetlenséget a légierőnél, hiányzott a csapás előtt várható feszültség. – Ne törődj vele! Rajta! – A tábornokok leültek karosszékeikbe. Bármennyire fáradt is volt, Pasternakot elöntötte a lelkesedés, ahogy Luria kurtán felvázolta a MOKADE-t. Óriási dolog! Az egymást követő színes térképeken, ábrákon a percről percre megtervezett akció minden egyes részlete döbbenetesen kidolgozva. A miniszterelnök örülni fog, és szükség is van jó hírekre. –Szép munka, Benny! –gratulált utána Pasternak, mikor mindhárman kimentek. –Találkoztál a húgoddal Los Angelesben? – Természetesen. – Hogy van? – Túl kényelmesen, túl sokat keres – Ezzel Luria otthagyta őket. – Benny maga alatt van – mondta a parancsnok – Azt hitte holnap vagy holnapután biztos a csapás, és kétségbeesett, hogy vállaljuk az időhúzás kockázatát.

– Miért? Remek hadművelet Motti, bármikor csináljuk is. – Tévedés. Tévedés. Ha Nasszer sújt le előbb a mi repülőtereinkre, mindez a munka, tervezés, próba elúszott. Sam, az ég szerelmére, mondd ezt el Eshkolnak' – Gondolod, hogy nem teszem? Levi Eshkol pizsamában és fürdőköpenyben jókora főtt halat, rántottát és egy szelet fekete kenyeret reggelizett. A kopasz, pocakos miniszterelnök vastag, keret nélküli szemüvegén keresztül meredt Pasternakra – Sam! Kumt essen! [Gyere egyél!] – A régi jiddis üdvözlést Pasternak a régi jiddis módon hárította el. – Ess gezunt! [Egyél egészséggel!) – Hát, ülj le! Csodálatos ez a hal. Alig egy órát aludtam, és felébresztettek Koszigin levelével. Az étel üzemanyag, szükségem van rá. Olvasd el ezt a levelet! Pasternak átfutotta az íróasztalom heverő héber fordítást. – Nem olyan rossz, mint az, amit Hruscsovtól kaptunk 1956-ban, mi? – jegyezte meg Eshkol – Az igazi bomba volt. – Nem, de ez sem jó. – Egyáltalán nem jó. Szóval milyen a légicsapás terve? – Mestermunka, miniszterelnök, engem meggyőzött. Elmentem a hangárokba, beszéltem a pilótákkal és a földi személyzettel is Élesek, mint a borotva, alig várják, hogy menjenek. – Hadd halljam! – Miközben Pasternak felvázolta a MOKADE-t, Eshkol csontig rágta a halat, aztán feltörte a fejet. – Bonyolultnak hangzik – jegyezte meg, fejét csóválva. – Mint egy balett. Elég, ha az egyik szereplő hibázik, és szörnyű balagan a vége. Egy szalvétával lassan megtörülte a száját – És addig is Sam, annyi a córesz [zűr]. Menáhem Begin telefonált, félre akar tolni, hogy Ben Gurion térjen vissza, mint miniszterelnök. – Pasternakra meredt – Mit szólsz hozzá? Begin akarja Ben Guriont! Aztán ott van Dayan! Tizenegy éve leszerelt a seregből, most pedig vissza akar térni, és azon nyomba átvenni a déli front parancsnokságát. Azt se tudom hol áll a fejem, az a helyzet! Pasternak nagyon is tudatában volt annak, hogy egyre többen kívánják Dayan visszatértét – az újságok még arról is írtak, hogy vegye át Eshkol helyét –, elterelte a témát. – Befejezte a rádióbeszédét, miniszterelnök?

– Azt a beszédet? Ajvé! Nem. Még nem Nem gondolod, hogy el kéne halasszam? – Lehetetlen! – tört ki Pasternak rémülten – Az országra gyakorolt hatása… –Tudom, tudom. Akkor is rémes Először válaszolnom kell Kosziginnak, aztán találkozom a tábornokokkal, akik mind sisteregnek a várakozás miatt. – Felállt, s lassú, nehézkes léptekkel megindult fel-alá a szobában, kopasz fejét lehajtotta. – De a washingtoni helyzet a legrosszabb, Sam. – Feszült arca Pasternak felé fordult, –Eban visszajön, mond valamit, aztán az itteni amerikai nagykövet mond valami egészen mást. A mi nagykövetünk egyetlen egyenes szót nem tud kihúzni a Külügyminisztériumból. Rusk külügyminiszter zűrzavaros kijelentéseket tesz a sajtónak, Johnson elnöktői egy szót sem hallok, pedig azt hittem jő kapcsolatban vagyok vele sejtelmem sincs, mi történt igazából eddig a percig Washingtonban. Érted ezt? – Miniszterelnök! Indítsuk el a légierőt most, ma, holnap! – Eshkol döbbenten pislogott felé. – Rajta, küzdjünk! Állítom, hogy a MOKADE terv beválik. Brilliáns az utolsó részletig. Ára lesz, de győzni fogunk. És ha kész helyzet elé állítjuk őket, az amerikaiak megtapsolják Johnsonnal együtt. Eshkol nagyot sóhajtott, leült íróasztalához. – Nem tehetem, a kabinet nem adott felhatalmazást a háborúra. Egy paraszthajszállal szavazták meg. Nem akarnak cselekedni. Amellett – oldalvást Pasternakra bandzsított, s különös hangon folytatta – tán ez a Ham-tana nem is olyan rossz. Időt ad, hogy jól felkészüljünk. Persze ezt nem mondhatom abban az átkozott beszédben. – Telefirkált papírlapokkal hadonászott, és ravaszkás oldalpillantással tette hozzá. – Ide figyelj Safan [nyúl]! – Ez volt Pasternak kódneve a földalatti mozgalomban. – Lehet, hogy még Washingtonba kell repülnöd. Tudnom kell, hol áll Johnson, mielőtt bármit is teszek. Egyszerűen tudnom kell. Pasternak Eshkol kódnevével válaszolt. – Készen állok Lais [oroszlán]. – Ájvé! – Eshkol felnyögött, majd elmosolyodott. – Micsoda elnyűtt, öreg oroszlán. A haifai Berkowitz lakás zsúfolt volt. Az újszülött körülmetélésére eljöttek Lena kibucnyik rokonai és a professzor tudós barátai, s mind zajosan azon tanakodtak, mit fog mondani Levi Eshkol rádióbeszédében. Az biztos, hogy ez a Hamtana, az idegtépő se nem béke se nem háború, az egyre erősödő arab fenyegetés a határon, nem sokáig viselhető el. Don Kisote is ott volt egyenruhában, s mindenki őt nyaggatta, mondjon valamit, ő pedig vállát vonogatva, hümmögött. A hálószobában Shayna próbálta megnyugtatni és megvigasztalni Lena Berkowitzot, aki alvó, nyolc napos kisdedét ölében tartva panaszkodott. – Miért nem vagyunk már túl ezen az egész barbár dolgon? Ha meg kell csonkítaniuk szegény jószágot, csinálják, essünk túl rajta! – Lena egy marxista kibucban nőtt föl, ahol az összes fiút körülmetélték, mihelyt megszületett. Minden kibucnyik egyetértett abban, hogy ez primitív, véres rítus, amit el kellene törölni, de egyik szülő sem mondott le róla.

– Még nincsenek itt–pillantott Shayna az ajtó felé. – Kik? – Luria ezredes és az Ezrakh. Együtt jönnek. – És akkor mi van? Ez az Ezrakh mindössze vallásos szemfényvesztés. – Lena izgett-mozgott. – Luria ezredes pedig lehet, hogy nagy hős, de ha késik, annyi baj legyen, kezdjék nélküle, az ég szerelmére! Shayna elmagyarázta, hogy ők az egész szertartás díszvendégei. Luria ezredes fogja átvenni a babát anyja karjából, és szertartásosan átnyújtani az Ezrakhnak. A kicsit az Ezrakh térdén fogják körülmetélni, ami nagy megtiszteltetés a családnak. – Pontosabban nagyon nagy megtiszteltetés a babának, hogy két ilyen fontos személy vesz részt a szertartásban – magyarázta Shayna. – Persze. Biztos vagyok benne, hogy le lesz nyűgözve. – Lena magához ölelte a gyereket. – Szegény drágám! – Jönnek, Shayna – szólt be Don Kisote a szobába. – Úristen! – mondta Lena. Shayna az ajtóhoz lépett. Benny Luria egy feszes tartású, ősz szakállú, hosszú szövetkabátot és széles karmájú kalapot viselő alacsony férfival jött. Szőke lány követte őket vadonatúj, beige egyenruhában, fekete sapka gubbasztott csinos frizuráján. – Ki ez a lány? – kérdezte Kisote Shaynát. – Nem ismered meg? Daphna Luria. – Micsoda? A taknyos kis Daphna, aki foghíjasán rohangászott Nahalalban? ő volna? – Csinos, ugye? – mondta Shayna. Daphna Noah Barakra mosolygott; aki szintén egyenruhában bukkant elő a vendégek közül, és arcon csókolta. Daphna láthatóan nem volt már foghíjas. – Gyerek még – vont vállat Yossi. Valójában úgy tűnt neki a lány, mint Yael reinkarnációja. Azé a Hadistennőé, akit a latruni csatamezőn ismert meg. – Eljegyezték egymást Noahhal vagy ilyesmi? – A lány Ramat Dávidban állomásozik, és találkozgatnak – felelte Shayna. – Irigyled, Yossi? Kisote ügyet sem vetett a fullánkra. – Shayna, beszélnem kell veled Aryehről. – A fiú Shaynánál lakott a Hamtana idején, mert Kisote mozgósított dandárjával készenlétben táborozott.

– Miért is ne? – Shayna próbált könnyedén válaszolni. – Utána vigyél haza minket, útközben beszélgethetünk. A lakásban egyre nagyobb lett a hangzavar, a férfiak Ezrakh és Luria köré gyűlve gesztikulálva vitatkoztak. – Shayna, megáll az eszem – nyögte Lena magához szorítva a gyereket. – Tudd már meg mi történik! – Megpróbálom. – Shayna utat tört magának. Kisote látta, hogy korábbi vőlegényével, a fekete szakállú Chaim Poupkóval beszélget, aki azóta rég megnősült, és két gyereke van. Apja a haifai főrabbi magasan, vaskosan emelkedett a többiek fölé a zűrzavarban. Valamiért szemrehányásokat tett az Ezrakhnak. Shayna kisvártatva visszatért. – Rendben, minden elintézve – A zaj elcsitult, halk rituális ének csendült. – Mi volt a baj? – Semmi A vendégek utat adtak az Ezrakhnak, aki bokáig sárga-fekete csíkos imasálba burkolva közeledett a hálószobához. Szívélyes mosollyal nyújtotta karját Lena felé. Az Shaynára sziszegett. – Ez meg mi? – Add oda neki a gyereket! – De azt hittem, Luria ezredes.., – Megcserélték, rajta, minden rendben van, most kezdődik. Lena átnyújtotta a párnán fekvő gyereket az Ezrakhnak. Az még mindig mosolyogva bólintott, és méltóságteljes léptekkel kiment – Meg kell hagyni, szép arca van – jegyezte meg Lena vonakodva. – Anyám alatt lakik Jeruzsálemben – mesélte Shayna, közben a főrabbi és a mohel, egy alacsony, fehér kabátos, sebészmaszkot viselő férfi kántálni kezdték a liturgiát. Benny Luria köztük ült egy karosszékben ünnepélyes, kicsit zavart arccal, egyenruhája fölött imasállal, ölében a gyerekkel. – Az Ezrakh nagyon szegény, a lakása szinte cella, de a legnagyobb tóratudósok járnak oda, hogy tanácskozzanak vele. – Csinálják már? – fuldoklott Lena, – Bármelyik percben.

– Szóljál! – Az ágyra vetette magát, kezét fülére tapasztotta. További éneklés. Michael Berkowitz rekedtes hangon idézte az áldást. Aztán hirtelen elhallgatott, majd mindenki felkiáltott. – Mazel tov! – Megvan! Reu vennék hívják – lelkendezett Shayna és megcsókolta Lénát – Mazel tov! Milyen szép név! – Vége? Nem sikított? – Nem hallottam, csak nyögdécselt, aztán csönd lett. Tudod, bort adnak a babának. – Látni akarom. – Mindjárt behozzák. – Mi történt? Miért cserélt helyet az ezredes és az Ezrakh? – Az Ezrakh így akarta. – Tehát Reuvent egy nahalali vadászpilóta térdén metélték körül? Nekem megfelel! – Lena hisztérikus nevetésben tört ki. – Emlékezetes, ugye? A vendégek a késlekedéstől éhesen, farkasétvággyal estek neki a hosszú asztalon feltálalt ételnekitalnak. Benny Luria és az Ezrakh egy pohárral felköszöntötték a sápadt, boldog atyát, aztán elmentek. Kisvártatva Daph-na Luria és Noah Barak is távozott. A többi vendég maradt, s korábbi mogorva, Hamtana kedvükhöz képest viszonylag jókedvűek lettek. – A kérdés – harsogta túl Michael Berkowitz a kedélyes éneklést, cseverészést, miután a mulatság belenyúlt az estébe, és lehúzták az elsötétítő függönyöket – szóval megnézzük, vagy ne a Jordán híreket? El akarjuk; rontani a kedvünket, vagy sem? Eshkol egy órán belül beszél. Izraelnek nem volt tévé állomása, de Berkowitzék kis fekete-fehér készüléke fogta az arab adásokat. A Hamtana idején ideges izraeliek gyülekeztek a lakásokban és boltokban, ahol volt tévé, mert a Jordán adások morbidul lenyűgözőek voltak. Most is mindenki azt akarta, hogy kapcsolja be a tévét, és pillanatokon belül az elmúlt napokban megszokott ijesztő képek jelentek meg a kicsi képernyőn. Városok terein arab tömegek égettek izraeli zászlókat, üvöltöztek, hogy ki kell irtani a zsidókat, nagy, szögletes orosz tankok vonultak a Sínain, ameddig a kamera csak mutatni tudta, fekete bajszos legénységük takaros egyenruhában. Bombázók és vadászgépek tömege sötétítette el az eget a diadalmas Nasszer és mosolygó vezérkari tisztjei fölött. A jordán narrátor: „Egyiptom bátor fegyveres erői készen állnak a végső küzdelemre, hogy erővel változtassák meg a Fait accomplit, amelyet az amerikai imperializmus kényszerített az arab nemzetre, a cionisták jelenlétét arab földön.” Aztán bevágások, szíriai, iraki és jordán menetelő katonákról. Nasszer beszélt ujjongó szakszervezeti munkálok előtt, a magas, jóképű egyiptomiból sugárzott az Önbizalom és erő, szenvedélyes retorikája fenyegetőn áradt még a gyors, pergő arabságát lerövidítő

angol feliratból is. „Régóta várakoztunk a napra, amikor teljesen fölszabadítjuk Palesztinát, de eljött. Sharm el Seikh elfoglalásával szembeszállunk Izraellel de ez többé nem az Akabai öböl kérdése…, általános harc lesz, és alapvető célunk az, hogy LEROMBOLJUK IZRAELT.” Az egyik növendék remegő hangja: – Második holokauszt. Nasszer még mindig beszélt, de Kisote a tévéhez lépett, és kikapcsolta. – Marhaság! Ha lenne tévé állomásunk, nem mutatná a fegyveres erőinket, de készenlétben állnak, nekem elhihetitek. Haifa utcái azért üresek, mert az állomáshelyeinken vagyunk. Nem szem előtt, de az egész országban, és a legmagasabb készültségben. Ahogy tizennyolc év múlva Reuven Berkowitz is, ha az arabok addig nem térnek észhez, és nem hagynak békén minket. Úgyhogy az ő tiszteletére igyunk, és érezzük jól magunkat – Lesz háború, ezredes? – hallatszott egy hang a félhomályból. A lámpát a tévé miatt lekapcsolták. Michael most fölkattintotta, s a vendégek pislogtak. – Hallottátok Nasszert – felelte Yossi. – Nemsokára halljátok Eshkolt is, és azt hiszem tudni fogjátok. Mi fett a borral, Shayna? Az izraeliek nem nagy ivók, de most körbejártak a borosüvegek, a társalgás egyre lelkesebb lett, és a vendégek lerázták magukról a jordán adást követő döbbent kétségbeesést. – Eshkol öt perc múlva beszél – mondta Lena. Kapcsold már be a rádiót, Michael! – Ez lesz Eshkol életének legnagyobb órája – közölte Poupko főrabbi. – Figyeljék csak meg! A kicsi, homályosan megvilágított stúdióban Pasternak nem messze ült Eshkoltól, amikor a beszéd gépelt szövegének egy oldala kihullott a miniszterelnök remegő kezéből. Pasternak ugrott, hogy felvegye, a szárnysegédek és a rádiósok döbbent hitetlenkedéssel bámulták. Eshkol olyan pillantást vetett Pasternakra, mint egy fuldokló, aki hálás, hogy megmentették, és sikerült hangosan továbbolvasnia vastag szemüvegén keresztül a halandzsát, amelyet feltehetőleg nem ő maga írt. A mai kabinetülésen a kormány lefektette az alapelveket, hogy., ööö… folytassuk a politikai aktivitást, melynek célja, hogy,., rábírja a nemzetközi tényeket… tényezőket, hogy megfelelő lépéseket tegyenek…, hogy biztosítsák a…– szeméhez emelte a lapot, silabizálta a szöveget… – a nemzetközt hajózás szabadságát a Tirani-szorosban. L'azael! Mi történt Eshkol saját beszédjével? Pasternak dühösen csodálkozott. Miféle bánatos barom slepper állította össze ezt a rémes szöveget, és nyomta a politikai túlélésért küzdő, zavarodott öregember kezébe? Miféle bűnös hanyagság, hogy egy alacsony mikrofonasztalhoz ültették, amelyet nem világít meg rendesen az egyetlen lámpa a plafonon. Micsoda birkaagyú slepper nem ragaszkodott ahhoz, hogy próbáljanak? Miért nem csináltak felvételt, amiből ki lehet vágni a habozásokat, dadogásokat. Slepperek, slepperek, slepperek. Izrael kollektív, lágy Achilles sarka!

A miniszterelnök tovább dadogott, Sam Pasternak pedig máris a kudarc által okozott kárt latolgatta; az amerikaiak és az arabok minden egyes szót feszülten figyelnek, és Eshkol rémültnek hangzik, nem képes uralkodni a hangján, a nyelvén, állandóan „őőőő”-zik, hebeg-habog, alig tudja kiejteni a szavakat. – El lett fogadva az akció terv… ő… ő katonai koncentrációs – ő… ő vagyis – koncentrációt Izrael déli határánál megszüntetjük… Nem az én felelősségem ez a rémes balagan, gondolta Pasternak. De hát kié? Mindössze öt perccel az adás előtt érkezett, hogy utána a tábornokokkal való megbeszélésre kísérje Eshkolt. Tudta, hogy eddig is gyászos nap volt ez a miniszterelnöknek. A sötét politikai manőverek, hogy lemondásra kényszerítsék, találkozókon, telefonhívásokban, folyosói sutyorgásokban, ajánlatokban, ellenajánlatokban, fenyegetésekben sisteregtek. Legrégebbi barátai is elhagyták. Lyndon Johnson táviratban figyelmeztette, hogy amennyiben az izraeliek kezdik az ellenségeskedéseket, egyedül kell végigcsinálniuk. Kierőltetett egy új szavazást a kormánytól, hogy nem kezdenek hadműveletet, amíg az amerikai elnök megpróbálja összeszedni flottáját. Utána Eshkolnak a tábornokokkal kell találkozni abban a tudatban, hogy a halasztás a lázadás széléig sodorja őket. Meddig fogják a csapatok tétlenül tűrve várni, hogy a nagy túlerőben levő ellenség három fronton lesújtson? Meddig képes a gazdaság elviselni ezt a bénultságot? A mindenfelől szorongatott Eshkol feltehetőleg megbízott egy szárnysegédet, hogy írja meg a beszédet, és nem volt ideje átnézni, mielőtt adásba került volna. – …akció, amely biztosítja a mi… ő…ő…elégséges…ő…ő a mi szuverén jogainkat, határaink biztonságát és az agresszió megelőzését… A flottatámaszpont melletti kávézójában Noah Barak és Daphna Luria tengerészek, tisztek, flottánál dolgozó lányok társaságában állta körül az öreg rádiókészüléket. Mindanyian csodálkozó, zavart tekintettel hallgatták Eshkol légköri zavarokkal, sípolással tarkított beszédét. – Mi ez? – Beteg? – Szívrohama van? – Ti értitek? – Ez lehetetlen! Noah megragadta Daphna kezét, és kihúzta a lányt a boltból. – Nekem ebből elég! Különben is a kapitányom mindössze két óra kimenőt adott. – Noah, mit gondolsz, mi lehet a miniszterelnökkel? Úgy hangzik, teljesen pánikban van. – Ki tudja? De ha ő fél is, a flotta nem. Talán majd a háború után folytatjuk a vitát, Daphna.

– Valóban azt hiszed, háború lesz? – Azután amit most hallottunk? Nasszer helyében hajnalban támadnék. A támaszpont kapujánál az őrszem kékes lámpája alatt ácsorogtak. – Szörnyen nézel ki, mint egy halott – nevetett a lány. – Te még ebben a fényben is gyönyörű vagy! – Ugyan már! – Daphna kis öklével vállon verte. – És elég a vitából, megértetted? Cionista vagy? Helyes, gratulálok. De én elsősorban és másodsorban is Daphnaista vagyok. Vita lezárva. – Nem, ez csak a kezdet! – Rendben. – A lány kezet nyújtott. – Nem késhetsz. Ha háború lesz, gyere vissza épségben! A fiú nem engedte el a kezét. – És hívjalak? – Miért is ne? – Daphna könnyedén kihúzta ujjait, és eltűnt a sötétben. Csend ült a Berkowitz lakásra, amikor Eshkol befejezte beszédét. A vendégek komoly arccal néztek össze. – Ajzehgimgum! [Micsoda dadogás!] – nyögött föl valaki. A főrabbi hamis jókedvvel szólalt meg. – Nagy feszültség alatt állt, ez minden. Jó beszéd volt. – Én leviszem a családomat az óvóhelyre – mondta egy filozófiaprofesszor. – Ne csináld ezt, Alex!–szólt rá a felesége. – Nem megyünk a óvóhelyre. – Yossi Nitzanhoz fordult. – Mit gondol ezredes? – Hát, nem egy szónok, de mindenesetre figyelmeztette az arabokat, hogy ha elkezdenek valamit, úgyis mi nyerünk – vélte Yossi. – Ez a lényeg és ez az igazság. A vendégek sietve búcsúzkodtak, és rosszkedvű megjegyzések közepette távoztak. – Ben Gurionnak vissza kellene jönnie! – Dayanra van szükség. – Nem, Allonra. Állon tíz Dayannal felér.

– Én még mindig hiszek Eshkolnak. – Eshkol két napon belül repül! – A fegyveres erők parancsnokaként legalábbis félre kell állnia! A vörös fény kialudt a rádió stúdió ajtaja fölött. Levi Eshkol levette szemüvegét, megdörgölte szemét, hatalmas feje lekókadt. –Viszket a szemem, nagyon viszket. – Visszavette a szemüveget, és összeszedte a papírlapokat. Egy bánatosnak tűnő fiatal, szakállas szárnysegéd átvette. Eshkol feltápászkodott, Pasternakhoz botorkált. – Köszönöm, hogy fölvetted a papírt. Megmentettél. Milyen volt? – Nos, miniszterelnök, figyelmeztette az arabokat, hogy óvakodjanak a támadástól. – Pasternak igyekezett meggyőző lenni. – És tudatta az amerikaiakkal, hogy mostantól a Hamtana miattuk van, és elvárjuk, hogy felelősségteljesen cselekedjenek. Az üzenet tiszta, az elemek benne vannak, rendben van. – Úgy gondolod? Helyes! – A többiek is körégyűltek üres gratulációikkal. „Slepperek” –gondolta Pasternak dühödt megvetéssel, –„talán ők tették tönkre ezt az embert” – Nos Sam, most mi következik? Ja igen, a tábornokokkal találkozok. Hát jó. Menjünk! Miközben lementek a lépcsőn Eshkol kihagyott egy lépcsőfokot, és a korlátba kapaszkodott. Pasternak elkapta a könyökét, hogy el ne essen. Kocsija hátsó ülésén Eshkol hátrahajtotta fejét, lehunyta szemét. – El kellene rendelni a légizárlatot, Safan. – Megtörtént, Layis. A miniszterelnök szeme kinyílt, és a régi, ravaszdi Eshkol mosolygott fáradtan Pasternakra. – Rossz volt, mi? – Nehéz helyzetben volt, miniszterelnök! – Az egész az én hibám – ingatta Eshkol a fejét. – Minden mást ki kellett volna zárnom, és csak a beszédre koncentrálni, most már látom. –Túl sok minden történt egyszerre. Nem volt módja rá. – Nos túl vagyunk rajta. Jöhetnek a tábornokok. Haifa kísértetvárosra emlékeztetett, amikor Yossi este keresztülhajtott kékes fénnyel megvilágított utcáin. Shayna az Ezrakhról locsogott, mert a miniszterelnök beszéde teljesen megrázta, és még

mindig beleremegett egy kicsit, amikor Don Kisotéval volt kettesben egy kocsiban. Kapcsolatuk még feszültebbé vált most, hogy ő vigyázott Aryehre. – Gyerekkoromban az Óvárosban az ő kertjében játszottunk–mesélte. – Mindig behívott minket hatalmas, régi könyvekkel teli szobájába, és édességet adott Már akkor is ugyanígy nézett ki. Esküszöm, ugyanezeket a ruhákat hordta, és nem tett mást, csak éjjel-nappal a Tórát tanulmányozta. – Elfogták, amikor az Óváros elesett? – Nem. Egy hónappal azelőtt, hogy megszavazták ŕ megadást, könyvestől, mindenestől kiköltözött egy lyukba az Újvárosba, Geulába. Sokat kritizálták akkor, megkérdőjelezték jámborságát. Aztán a háború után az emberek azt mondták, próféta. De ügyet sem vet rá, mit mondanak róla. Mi rögtön azután költöztünk ki, hogy ő elment, még nagyapa szabósága is. Nagyapa azt mondta, ha az Ezrakh mehet, mi is mehetünk, és mentünk is. – És miből él? – Akkoriban petróleumot árult, most gyertyákat. Nem sokat, épp csak annyit, hogy ne ártson a többi gyertyaárus üzletének. Jóval többet vennének tőle, mint amennyit ő elad. Nagy dolog, ha az embernek Ezrakhtól van gyertyája. Ha új szállítmánya érkezik, egy vagy két nap alatt elfogy. Nem fogad el támogatást vagy ajándékot. Yossi a Carmel hegyre kanyargó útra fordult. – Mondhatom, Shaynajhatással volt rám az öreg, ahogy beültette Bennnyt abba a székbe, s mi mindannyian, a mohel, a rabbik, Benny engedelmeskedtünk neki; vezetői tehetség. Ha tizennyolc éves volna, és a dandáromban szolgálna, rábíznék egy szakaszt. – Nos, biztos elterjed a híre, hogy az Ezrakh átadta a megtiszteltetést a légierő ezredesének. Máris különcnek tekintik a haredim-ok [kegyesek] között, mert cionista. Ő a Megváltás kezdetének tartja ezt, a Messiás lábanyomának. De nyíltan nem merik támadni, mivel a legnagyobb bölcsek tanácskoznak vele. Élő Sínai hegynek tekintik. – A dzsip morogva bukdácsolt a meredek, macskaköves utcán az öreg házhoz, ahol Shayna élt. – Ébresztő, Aryeh! Megérkeztünk – szólt hátra Shayna. Aryeh ásított, kiugrott a sötét, szeles utcára. – Hideg van itt, Abba! – Hadd menjek föl veled, Shayna! – kérte Yossi – Adj egy csésze teát! – Szó sem lehet róla. – Miért nem? Még soha nem láttam a lakásodat

– Nem. – Miért nem? Issur yikhud? Ott van Aryeh! – Menj Don Kisote, s nyerd meg a háborút, ha lesz Engem hagyj békén! Majd vigyázok Aryehre. A férfi leeresztette a hangját, hogy a szél elől az ajtóban menedéket kereső fiú ne hallja. – Lehet, hogy soha többé nem látsz. Felfogtad7 – Ne csináld ezt! Tisztességtelen vagy, undorító – Tíz perc. – Ó, akkor várjatok itt! Te is, Aryeh is, mindketten A lány felfutott a negyedikre a kivilágítatlan lépcsőházban, felkapcsolta a lámpát, és gyorsan behúzta a sötétítő függönyt. Az ablak és az ajtó szemöldökfája közt kifeszített kötélről lekapkodta a száradni kirakott olcsó fehérneműt, zoknikat, hálóingeket, bugyikat, melltartókat, két heti mosást. Shayna egyedül élt, sok tudományos munkát hozott haza, és a házimunkákat, a mosást, mosogatást, számlákat húzta halasztotta, majd időről időre nekiesett, hogy egyetlen éjszaka kapkodva behozza lemaradását. Az egészet behajította pici tartalék hálószobájába, a konyhaasztalról lesöpörte a könyveket és dolgozatokat, íróasztaláról a számlákat és matematikai újságokat. Két bekeretezett fénykép állt az asztalon, általában félig elborították a papírok Az egyik halvány nagyítás magáról és Kisotéról a Tel Aviv-sétányon, a másik a legújabb udvarlója. A férfi fejfedője alig látható, szakálla rövidre vágott, mosolya elbűvölő. Shayna behajította a sétányon készült képet a másik szobába, leszedte a szárítókötelet, kinyitotta az ablakot. – Rendben, jöhettek! – Jövünk. Miközben ők a konyhában teáztak, Aryeh lefeküdt. Shayna rossz érzése csökkent, mivel látta, hogy Yossi nem tér személyes ügyekre, a háború kilátásairól beszél Ha kitör a háború, s most úgy látta, ötven százalék az esélye, az ő páncélos dandárja az első vonalban lesz. Bízott magában és az embereiben, de mit lehet tudni a háborúban, és előre kell gondolkodnia. Ott van Aryeh nevelése. – Shayna! Azt akarom, hogy tanuljon egy kis vallást. A végrendeletemben téged neveztelek meg vallási irányítójának, és pénzt is hagytam rá. Yael tud róla. Ha a gyerek visszamegy Los Angelesbe… – Yossi vállat vont, feltolta szemüvegét –, bár nem hiszem, hogy akar Shayna nehezen tudott megszólalni – Meghatottál és egyetértek – Helyes, köszönöm. Kérlek, adj még egy kis teát! – Miközben a lány töltött, folytatta. – Lee és én mindketten Jesivában kezdtünk, tudod. Anyám így akarta, ö föllázadt, és cionista iskolába küldték, de én szerettem. Még a háborúban se vesztettem el a hitemet. Kemény volt. Aryehből nem lesz Ezrakh, de

ne legyen tudatlan se. Sajnálom némelyik szabra fiút a dandáromban. Remek srácok, de semmit nem tudnak a jiddisségről – Aryeh máris elég sokat tud, Yossi – Örülök, hogy így gondolod. A következő: Ki az a fickó, akinek a képe az íróasztalodon van? Az új udvarlód, a kanadai? – Szóval észrevetted? Igen, ő Paul. – Meddig ment? – Yossi ne kezd ezt a… – Shayna, azt hiszem, Yael és köztem vége. Aryeh kedvéért próbáltam folytatni, de… – Az ég szerelmére, Yossi, hogy lehetsz ilyen bolond? – tört ki Shayna. – Yael soha nem fog elengedni. Soha nem mondana le Aryehről, ahogyan te sem Ráadásul sztár vagy a páncélosoknál. Értelmetlenségeket beszélsz. Yossi erőt vett magán, hogy ne veszítse el türelmét. – Te azt nem érted, milyen Los Angeles. Yael ott akar maradni. – Azt mondja? – Benny bátyja épp most jött meg onnan. Luxuslakása van Beverly Hillsen, és más sem érdekli, csak hogy minél többet keressen. – Van egy másik férfi? – Nem tudom, de az a baj, hogy nem is érdekel. Aryeh bukkant elő pizsamában. –Shayna néni, ez az ágyamon volt. – Kisote kivette kezéből a sétányon készült képet. Rápillantott, majd Shaynára. Ugyanaz a fénykép volt, mint amit Aryeh szobájában talált, Los Angelesben. Vajon mennyit foghat fel az ilyesmiből egy tízéves gyerek. – Aryeh, nekem mennem kell. Adj egy puszit, és legyél jó gyerek! Fogadj szót Shayna néninek, feküdj le szépen! Aryeh megölelte, megcsókolta apját, aztán kiment. – Az volt ám az idő, mi? – kocogtatta meg Kisote a képet. – Yossi, az emberek azt mondják, az iraki vagy a szíriai légierő bombázhatja Haifát. Vigyem magammal máshova Aryeht? – De hiába próbálta ilyen ügyetlenül megváltoztatni a témát, Yossi

mellé lépett és fölé hajolt, hogy arcon csókolja. – Viszlát! Maradj itt, ahol vagy. Shayna, mi lesz, ha Yael elenged? Hidd el, elenged. Tudom. A lány rekedtes hangon idézte az írást. – Ami elgörbült, nem lehet kiegyenesíteni. – Motek, ejtsd a kanadait! – Menj, vagy lelöklek a lépcsőn. – Szeretlek, Shayna! – Már nem a Tel Aviv- sétányon vagyunk, Kisote, az millió éve volt. Isten áldjon! * Másnap reggel ez állt Izrael vezető napilapja, a Ha'erec vezércikkében: …Ha hihetnénk abban, hogy Eshkol valóban képes irányítani az állam hajóját ezekben a kritikus napokban, boldogan követnénk, de Eshkol tegnap esti rádióüzenete után nem hiszünk ilyesmiben… Bölcsnek tűnik a javaslat, miszerint Ben Gurionra bízzák a miniszterelnökséget, Moise Dayanra a hadügyeket, Esh-kolra pedig a belügyek irányítását… A sajtóban, a rádióban, az utcai felvonulásokon egybehangzóan ez volt a reakció Eshkol beszédére. „Dayan” hangzott mindenfelől. Moise Dayan, aki a legendás Lod- és Ramle- rajtaütést vezette, Moise Dayan, a negyedik Ramatkal, aki a Zahalból igazi hadsereget csinált. Moise Dayan, a sínai győztes, mosavnyik, hidegvérű harcos, haditudósító, földműves, földművelési miniszter, Knesszet tag. Bekötött fél szemével világszerte ismert alak. Legyen Moise Dayan a védelmi miniszter. A tehetetlen Eshkol pedig hadd szöszmötöljön, mint címzetes miniszterelnök. Az igazi hatalom legyen a nemzet hősének kezében… Ugyanazon a napon Nasszer szólt az Egyiptomi Nemzetgyűléshez. Az önbizalommal teli beszéd azt hirdette, itt az idő, hogy lépjenek, hogy „Palesztinában visszaállítsuk az 1948. előtti állapotokat”, vagyis mielőtt Izrael létezett. Hatalmas szenzációt keltett az arab világban. Husszein, Jordán király Kairóba repült, és a világ tévéállomásai szeme láttra megölelte, megcsókolta Nasszert. Éveken át támadták egymást, egészen eddig a napig. A gyáva, elnyomó, rabló, csirkefogó, lakáj, kém, kutya, és így tovább még az enyhébb kifejezések közé tartoztak. Az ékesszóló Nasszer a hasemita szajha és az álnok törpe szöveggel vágott vissza, de egyik napról a másikra mindez megváltozott. Katonai egyezséget kötöttek, és az álnok törpe egy egyiptomi tábornokkal tért vissza Jordániába, hogy az irányítsa hadseregét. A PFSZ vezető, bizonyos Ahmed Sukairy szakállas arca ragyogott a gyönyörtől, amikor az Óvárosból nyilatkozott a világ tévéállomásainak. Megfogadta, hogy erői csatlakoznak a háborúhoz, és a gyors arab győzelem után az összes zsidót, aki nem Palesztinában született, vissza küldik oda,

ahonnan jött. Ami azokat illeti, akik ott születtek – a szabrákat, Izrael lakosságának felét –, ha túlélik a háborút, maradhatnak. – De úgy sejtem, egy sem éli túl – tette hozzá. Tizenharmadik fejezet Pasternak küldetése Levelek, táviratok, számlák, a válság szélrohamának milliónyi papírtömege borította el Zev Barak asztalát. Zev épp egy brazil kereskedővel beszélt telefonon, egy meglehetősen homályos alakkal, aki azonban bizonyos fegyvereket gyorsan, nagy mennyiségben, megbízhatóan tud szállítani. Barak és emberei szorgosan gyűjtötték az elérhető tartalék muníciót és hadianyagot minden létező forrásból, s hozzá a szállítási lehetőségeket, és keresték a külföldi repülőtereket, ahol teherszállító gépeik az arab fenyegetések ellenére leszállhatnak és tankolhatnak. Ugyanilyen fontos volt, hogy kapcsolatot tartson a Pentagonnal, ahol néhány magasrangú tiszt .mellszélességben Izrael pártján volt, míg mások vonakodtak, akárcsak a külügyminisztériumi hivatalok. Barak végezte dolgát, és a nagykövet hazaküldött távirataiban meg is dicsérte, mégis olyan munka volt ez, amelyről a Biblia azt írja, „csak üldögél a fegyveren”, nem néz farkasszemet az ellenséggel. Ez marcangolta Zevet, és a legjobb, amit tehetett ellene az volt, hogy elfoglalja magát. Megszólalt a magánvonala. Ez csak Nakhama lehet, vagy egy bizonyos Pentagon kapcsolat, talán Emily. Kis türelmet kért a braziltól, gyorsan fölvette. – Ó, te vagy az? Visszahívlak, Királynő!

– Kérlek, drágám! Az iskolában! Időbe tellett a kódokkal, virágnyelven folytatott, körítéssel csipkézett társalgás a brazillal a hozzáférhető nemzetközi vonalon. – Mi történt, Emily? – Elmondom, drágám. Nem hiszem, hogy elmehetek hozzátok vacsorára, borzasztóan sajnálom. Apám ott lesz, és Nakhama igazából őt hívta, úgyhogy… – És te miért nem? – Van nálunk egy lány, Ethel Windom. Leesett a lóról, lehet, hogy komoly baja van. Meg akarom várni, míg felhívnak a kórházból. – Hazudsz, Emily. – Nem! Fejjel előre esett egy kőkerítésre, és eltört az orra. Kiesett az egyik első foga is. Kérdés, van-e agyrázkódása? – Hétkor várlak, legyél itt! –Zev Barak, az ördög vigyen el! Én is hittem neked, amikor azt mondtad, hogy Galia leesett a bicikliről, és eltört a csuklója. – Az igaz volt. – Valóban? Talán csak nem volt kedved találkozni velem. Honnan tudhatnám? – Emily, amikor hazudsz, ami ritkán történik, rögtön fura lesz a hangod, olyan mint Donald kacsáé. Nakhama keményen dolgozik, finom kuszkusz vacsorát csinál. Hétkor találkozunk. – Nem, Farkas, nem! És nem olyan a hangom, mint Donald kacsának. – De, mindkettő de! Viszlát, Királynő! Mielőtt Emily ezzel állt volna elő, több egyéb kifogást is mérlegelt. Tűz az iskola konyhájában, betörés a kollégiumba, s még a banális, hasogató fejfájást is. Semmi esetre sem akart Nakhama Barak lakásán vacsorázni. Semmi jó nem sülhet ki belőle. A tanítás után átment a Growlerybe, zuhanyozott, lefeküdt, remélte, hogy elalszik. Majd vacsora tájt ébred, bocsánatkérően telefonál, elmagyarázza, hogy Ethel Windomnak agyvérzéses tünetei vannak. De miután egy óra hosszat álmatlanul forgolódott, sietve felöltözött, és már száguldott is a Connecticut Avenue- lakás felé. Vezetés közben hallgat-taa rádión a híreket. Első helyen számoltak be arról, hogy további arab országok, a Perzsa öböl kis államai és Szaúd-Arábia is csatlakoztak Nasszer katonai tömbjéhez, hogy „műtéttel mozdítsák el a cionista rákot Palesztina testéből”.

– Remek ez a kuszkusz – dicsérte Cunningham Nakhamát. Jó étvággyal lakmározott. – Akkor is kuszkuszt ettünk, amikor megismertem Sam Pasternakot Marseilles-ben, 44. májusában. Az OSS a délfranciaországi partraszállást készítette elő, és a zsidó ellenállás sokat segített. Emily csak nézte, mint szórakoztatja szigorú arcú, általában szűkszavú apja ezt a sötét hajú, molett asszonyt, mint mesél arról, hogyan hajtottak végre szabotázs akciókat német csapatszállító vonatok ellen, s látta rajta, nagyon kedveli Zev feleségét. Nem mintha nehéz lett volna megérteni, miért. Természetes melegség áradt Nakhamából, sötétbarna szeme okos volt, mosolya figyelmes, s most már elfogadhatóan, pikáns akcentussal beszélt angolul. Összességében vonzó, szerencsés asszony, ám Emily rádöbbent, hogy igazából nem irigyli Nakhama Barakot, és nem is vágyik arra, hogy a helyébe lépjen. Legalább ebből a szempontból nem egészen a bűnös, „másik nő”. Szerepe Barak életében, bármilyen szenvedélyes is, jelentéktelen. Barak legnagyobb része Izraelé, a feleségéé, gyerekeié, a hadseregé. Ez a helyzet. Bármennyire is nem volt teljes a szerelmi élete, Emily hálás volt érte, az ég ajándékának tekintette. Legalábbis most így gondolta, miközben Nakhama asztalánál némán ülve várta az első lehetőséget, hogy eltűnjön. Voltak más szerelmei is. Szeretett francia irodalmat tanítani, szerette a tanítványait, szerette a természetet, amely oly közel volt hozzá Middleburgban. Szerette a lovakat Micsoda öröm a fák közt, a zöldellő vagy behavazott mezőkön lovagolni. Szerette a szarvasokat, rókákat, a madarakat: pintyeket, szajkókat, házifecskéket, vörösbegyeket, vörös fejű harkályokat, mindazt a repdeső, éneklő színkavalkádot. S mindenek fölött ott volt magányos apja iránt érzett egyedülálló szeretete, Bármennyire korlátok közt és szórványosan is, de Szürke Farkas volt a férfi az életében. Levelei csodásak voltak, jelenléte még csodásabb, és minden oké – kivéve, mint épp most, amikor szemtől szembe kellett ülnie a feleségével Barak is kicsit másnak tűnt hitvese jelenlétében. Nagydarab, jóképű, enyhén pocakosodó, őszülő férfi, ennek az asszonynak a férje. Úgy volt, ahogy sejtette. Egyáltalán nem élvezte, hogy így szembe kell néznie a durva tényekkel. Legszívesebben meglógott volna, és különben is, sohasem szerette a kuszkuszt Hatalmas megkönnyebbülés volt, amikor Zev órájára pillantva, apja felé fordult – Azt hiszem ideje indulnunk, és fölszedniük Samet. Miközben felálltak az asztaltól, Nakhama megkérdezte. – Mr. Cunningham, milyennek látja hírszerző szolgálatuk a helyzetünket? Mire készül Nasszer ezredes7 Háborút indít? – Máris háború van, Nakhama! Az arabok soha nem kötöttek békét. Ha azt kérdezi, kitör-e a közeljövőben egy újabb nagyobb összecsapás…? – Barakra pillantott. – Hát nemsokára többet tudunk – Hogy érhet ez valaha is véget? – Ez a nagy kérdés! Hogy megválaszoljam, ismét meg kell hívnia kuszkuszra. Soha nem ettem ilyen jót. – Emily még soha nem látta apját ilyen barátságosan mosolyogni egy nőre sem, Cunningham kezet fogott Nakhamával, aztán Barakkal együtt távozott.

Emily leküzdötte az impulzust, hogy az ajtóhoz rohanjon. – Segítek elmosogatni – mondta inkább. – Jaj, dehogy is! Két nagy, erős lányom van. Övéké a házimunka. – Nakhama hívta is a lányokat, és mindketten beszaladtak. Galia gipsszel a kezén (szóval igaz), sokkal csinosabb volt, mint a húga, Ruti, egy beesett arcú, sovány kislány, – A maguk iskolájában valóban vannak lovak? – kérdezte Galia Emilytől. – Igen, tanítunk lovaglást. A mogorva Ruti felderült. – Lovagolhatnánk mi is? Tudunk lovagolni, lovagoltunk a nagybátyánk kibucában, és,.. Nakhama héberül, mosolyogva korholta őket, és a lányok nekiláttak lepucolni az asztalt. – Marad még velünk egy teára, vagy egy whisky re? Van tizenkét éves Bell Scotchunk. – Ó nem, nem, köszönöm. Mennem kell. – Valóban? Zev sokkal jobban ismeri magát, mint én. Annyira örült a leveleinek, olyan régóta, és… – (El kellett volna tűnnöm.) A férje kiváló ember, és a gyerekek aranyosak, de valóban mennem kell. Köszönöm a csodálatos vacsorát. –Szívesen. Tényleg, elvihetném valamikor a lányokat az iskolájába, hogy láthassák a lovakat? Nagyon örülnének, talán beszélgethetnénk. – Miért is ne? Viszontlátásra! – Viszontlátásra! Holnap jó lenne? – Sajnos érettségi van. – Vasárnap? – Elnézést, vasárnap nem jó – Akkor esetleg a hétfő? (Ezek az izraeliek! Nem kétséges, így élik túl.) – Igen, azt hiszem. Megnézem a naptáramat. – Rendben, holnap felhívom, hogy biztos legyek. Zev tudja a számot?

– Igen, tudja. (Istenem, szabadíts ki innen!) Nakhama mondott valamit héberül a lányoknak, akik a konyhában mosogattak, de erre előviharzott mindkettő. – Jaj, ez csodálatos, imádjuk a lovakat! Olyan kedves, alig várjuk a hétfőt. – Hát, mint mondtam, meg kell még néznem a naptáramat. Most pedig sietnem kell… – kezet rázott Nakhamával, aztán végre elhúzta a csíkot. Barak kis Chevroletjával besorolt a sűrű Conanecticut Avenue-forgalomba. –Tréfáltál a feleségemmel Chris, vagy valóban van valami elképzelésed, hogy érhet ez véget? Ha igen, hallgatlak. Cunningham horkantott, vagy tán kuncogott, nehéz volt eldönteni. – Egyszer megírtam erről a témáról a véleményemet, Redman őrnagynak, a CIA akkori főnökének. Nem hivatalos, rövid emlékeztető, de teljesen komoly. A tengernagy komolytalan megjegyzéssel ellátva adta vissza, úgyhogy beraktam a IDEIGLENESEN ELFELEJTENDŐ dossziémba. Időről időre átnézem ezt a dossziét, és érdekes dolgokat találok. – Mit írt rá a tengernagy? – Egyetlen mondatot firkantott oda, vörös tintával. Chris, olyan soká fogsz élni? – Szeretném elolvasni azt az emlékeztetőt! – Barak, nem is sejti, mit akar Sam? – Nem. A táviratban ez állt. Létfontosságú, hogy találkozzak barátunkkal Ez minden. Annyit mondhatok, hogy a miniszterelnöktől jön. –Tehetséges, de szerencsétlen ember a maguk Levi Eshkolja. Vajon túléli? – Mint miniszterelnök, biztosan. A kormány nem bukhat ilyenkor, de lehet, hogy fel kell adnia a védelmi miniszteri tárcát, ami komoly csapás lenne a számára. – Ki kapja? – Dayan. Cunningham csak akkor szólalt meg újra, amikor a Memorial hídon haladtak. – Elragadó a felesége. – Remek hallgatóság.

– Az én szövegláda lányom is meglehetős csendben volt, mintha a macska elvitte volna a nyelvét. Igaz, én mindkettőnk helyett eleget beszéltem. Nem kapott választ. A macska elvitte Barak nyelvét is. Pasternak az elsők között bukkant elő a repülőgépből. Csíkos, nyári öltönyében nem volt rajta semmi feltűnő. Zömök, középkorú üzletember, aki feltehetőleg szerződéseket akar kötni Washingtonban. Bőrönd nem volt nála, csak egy aktatáska. Röviden üdvözölték egymást, s csendben mentek ki a váróteremből. – Nos, Sam, mit tehetek érted? – tudakolta Cunningham, amikor eltávolodtak a tömegtől, és a diplomata-parkoló felé tartottak. – El tudod intézni, hogy találkozzak a hadügyminiszteretekkel? – Ez minden? Mi sem könnyebb. – Enyhén gunyoros volt Cunningham hangja. – Halálosan komoly vagyok, Chris – szólt Pasternak. – Én is Sam. Mikor Barak hazaérkezett Nakhama köpenyben ülve fésülte sűrű, fekete haját, amelyben közelebbről már néhány ezüst szál is látszott, – Mit szólsz hozzá? Emily barátnőd meghívott a lányokkal az iskolába, megnézni a lovakat –-. közölte az asszony könnyedén – Valóban? Kedves tőle. – Baraknak egészen máshol járt az esze. A Királynő valóban leküzdhette idegességét, ha ilyen barátságos volt Nakhamához és a lányok hoz. Jó jel. – Igen. Hétfőre, de még meg kell néznie a naptárát, úgyhogy holnap felhívom. Tudod a számát? – Persze Nakhama hozzászokott Zev szűkszavúságához, s elaludt anélkül, hogy egy szót is beszéltek volna Pasternakról. Zev pedig ébren feküdt, és Sam hírein rágódott A Hamtana óta az országban megállt az élet, teljes a pánik Új nemzeti egységkormány alakult, Begint bevették a kormányba, és egyre erősebben követelik Dayant Ha Chris Cunningham be tudja juttatni Pasternakot a hadügyminiszterhez, jóval nagyobb a befolyása, mint Barak sejtette. Azt már csak találgatni tudta, mi mondandója lehet Pasternaknak. – Azt mondták, tízkor az irodájában lesz–közölte Cunningham aznap reggel. – Akkor felhívom. Ez a legegyszerűbb. Fel kell hívni telefonon. – Fogadja a hívását? – kérdezte Barak.

– Persze, hogy fogadja Christ – bólintott Pasternak. Cunningham teraszán kávéztak. A bársonyos reggeli levegő, a távolban a csendesen hömpölygő Potomac, a kádakban virágzó gardéniák illata és az éjszaka esőt kapott fák friss szaga a béke illúzióját keltette, mintha a világon minden rendben lenne. – Mi van a nemzetközi flottával? – kérdezte Pasternak Cunninghamtől – Megtudtál valamit tegnap? – Nincs sokat megtudni, nem létezik Pasternak Barakra pillantott. – Úgy érti, nem lehet időben létrehozni. – mondta Barak. – Ne mondja, hogy értem. Fantom, semmi, felejtsék el! – Azt mondod, beugrattak? – mordult Pasternak. – Ugyan már! – Christian Cunningham fölállt, s csészével, kistányérral a kezében föl-alá lépkedett. – Emlékeznek, hogyan állította meg Eisenhower és Dulles a szuezi háborút? – Méghogy emlékszünk-e? A Sínaival fizettünk érte – felelte Pasternak. – Ugyanígy emlékeznek a angolok és a franciák is – mondta Barak. – Lerombolta a birodalmukat. – Hát azt tudják-e, mi történt, amikor Selwyn Lloyd, az angol külügyminiszter nem sokkal azután meglátogatta Dullest a kórházban? Mindketten fejüket rázták. – Érdekes, és pontosan tudjuk. Dulles azt mondta Lloydnak: „Selwyn, ha már egyszer partra szálltatok Szuezben, mi a fenének nem vonultatok Kairóba, és szabadultatok meg egyszer és mindörökre attól a fickótól?” Nos, Lloyd ledöbbent. Azt mondta: „Foster, mi a pokolnak nem adtál valami jelt, nem céloztál arra, hogy te meg Eisenhower valójában így gondolkodtok?” „Óh – felelte Dulles – ezt igazán nem tehettük…” … Sam, nem fázol ebben a vékony öltönyben? Hűvös van idekint. – Nem érdekes. Azt mondták, Washingtonban meg fogok sülni. – Nem a folyóparton. Szóval uraim, ez az egész flotilla dolog többé-kevésbé a mi „nemzetközi akciónk” felújítása, amit a Szuezi válság idején javasoltunk. Akkor Dulles „a csatorna használóikonzorciumának” hívta. Kitalálta, hogy a „tengeri hatalmak” fizessenek csatorna díjat, így gyakoroljanak nyomást Nasszerra. Homályos volt, ez is volt a lényeg, hogy homályos legyen, késleltesse a dolgokat, hagyja lehűlni, és ne kerüljön sor erő használatára. Végzetesen késleltette az angolokat és a franciákat. Gondoljanak úgy erre a flottára, mint a konzorcium leporolására. Erről van szó. – Vagyis időhúzás? – mondta Barak. A CIA-s hűvösen elmosolyodott.

– Zev, merem állítani, hogy egészen az elnöki irodáig soha senki nem mondta ki kerek perec, hogy a flotta időhúzás. Nem kell. Nem úgy van, mint Izraelben, ahol hajlamosak arra, hogy mindent túlbeszéljenek. Néha bölcs dolog az időhúzás. Ötleteket fölvetni, melyek valószínűleg sehova sem vezetnek, és soha, egyetlen szóval sem meghirdetni, hogy ez a politikánk. Az egész különben francia ötlet volt, ebből induljanak ki – Rendben, Chris! Felfogtuk – dühöngött Pasternak. –A nemzetközi flotta diplomáciai manőver. Ellentmond minden táviratnak, amit az USA-tól kaptunk, amióta Nasszer lezárta a szorost, de rendben. És most mi lesz? Cunningham órájára pillantott, s tárcsázni kezdett a széke mellett levő telefonon. – Most? Telefonálok. Néhány hosszú csengés hallatszott – Jó reggelt, őrnagy! Itt Christian Cunningham., részemről az öröm. Beszélhetek a miniszterrel? Hosszú, feszült szünet. – Ó, miniszter úr…? Köszönöm uram, jól vagyok. Uram, itt van nálam egy izraeli tábornok, Eshkol miniszterelnök küldötte. Igen uram, hírszerzés.. A kiléte titok, de természetesen ha Ön… Köszönöm. Egyedül Önnek hozott üzenetet… Igen uram, javaslom, hogy azonnal fogadja… Értem, miniszter úr Várunk Letette a kagylót – Visszahív. – Milyennek hangzott? – kérdezte Pasternak – Érdeklődőnek. Azt hiszem az elnököt hívja. A két izraelinek a szeme sem rebbent, de Barak megdöbbent. Cunningham nem a C1A főnöke, nincs is a csúcs közelében, és a közel-keleti részleg messze nem a legjelentősebb. S Pasternak valóban olyan nyugodt, amilyennek tűnik csíkos, vékony öltönyében, vagy ő is érzi a pillanat feszültségét? – Sam, lemaradtál tegnap Zevék kuszkuszáról – csevegett a CIA-s. – Jobb volt, mint Marseille-ben – Nakhama marokkói, Chris. Jó kellett, hogy le gyen. Különben előbb ismertem Nakhamát, mint ez a rosszéletű. Elmeséltem Zevnek, hogy ő a legszebb lány egész Tel Avivban. Életem legnagyobb butasága volt, ma nekem csinálná a kuszkuszt, ha akkor tartom a számat – Lehet, hogy nem szeretett volna beléd – Lehetetlen.

Barak szinte hirtelen mennydörgésnek hallotta a telefoncsöngést. – Halló..? Köszönöm őrnagy, kapcsolja! Miniszter úr? Igen uram. nem, természetesen civil ruhában. – Cunningham társai felé bólintott. Szeme csillogott a szemüveg mögött. – A Shirley bejáraton…, igen miniszter úr. – Könnyed mozdulattal letette a kagylót. – Irány a Pentagon, Sam! – Sok szerencsét! – mondta Barak. – A követségen várlak. A folyóparton autózva Cunningham kedvenc témáján lovagolt. Pasternak egy percre se feledkezzen meg a szovjetekről, figyelmeztette. Az arabok, az oroszok előretolt állásai. Orosz tankokkal, repülőgépekkel, tüzérséggel és rakétákkal vívják meg a háborút, ahogyan az orosz kiképzők betanították őket, így aztán most, hogy a dolgok savanyúra fordultak Vietnamban, aligha töri össze Johnson elnök szívét vagy akár a hadügyminiszterét, ha Izrael csúnyán elveri Nasszert. – De ne feledd, mit mondott Dulles Selwyn Lloydnak – emlékeztette Cunningham a Shirley bejárat lépcsőjén. – Nem mondhatják ki. Nagyon figyelj, és bármit is mondanak, próbáld kihallani az orosz dallamot. Aranyvállapos tengerészgyalogos őrnagy várta őket az elnök és a hadügyminiszter hatalmas, színes arcképével díszített előcsarnokban. Pasternakot megdöbbentette a Pentagon csillogó, fényes ragyogása még egy ilyen oldalbejáraton is. Amerika! Milyen más, mint a lerobbant Kirya bejárat, ahol katonalányok pletykálnak, napraforgó magot eszegetnek, és a kis központi előcsarnokra általában ráférne a seprés. De a fenség nyomát sem látta a hadügyminiszterben, ahogy az felugrott, átsietett a tágas irodán, és kezet rázott velük. Elegáns, átlagos termetű, mosolygós, fekete hajú férfi volt keret nélküli szemüvegben. – Chris, nagyon lekötelezett. – Szolgálatára, uram. A miniszter hellyel kínálta az izraelit a szoba túlvégében álló heverőn. Cunningham, akár egy kísértet elpárolgott, és a miniszter minden sietség nélkül, mint akinek rengeteg ideje van, közelebb húzott egy karosszéket. Eddig jó, gondolta Pasternak. Gyors, hivatalos, íróasztal fölötti beszélgetést várt. – Most érkezett, tábornok? – Tegnap este, miniszter úr. – Akkor kipihenhette magát. – Köszönöm, igen. – Határozottan nagyra tartjuk az izraeli hírszerzést. – Köszönöm, uram! Jócskán vannak szörnyű melléfogásaink.

– Kávé? – Rengeteget ittam Chris Cunninghamnél miniszter úr. – Látom, jól ismeri Christ. – A háborúban találkoztunk. Az OSS és a cionista ellenállás együttműködött. A hadügyminiszter elmosolyodott. – Szép teljesítmény volt megszerezni azt az iraki MIG-et. Hogyan csinálták? Pasternaknak volt füle ahhoz, hogy „kihallja a rejtett dallamot”, és most határozottan úgy érezte, barátságos a hangnem. Cunningham nyilván elmondta a miniszternek, s most a miniszter érezteti Pasternakkai, tudja, hogy az izraeli különleges kapcsolatot tart fönn a CIA-s tisztviselővel. – Nos, hosszú történet uram, de ha óhajtja, küldhetünk Önnek egy jelentést. Szörnyen unalmas, kemény munka volt. Elvesztegetett hónapok, hamis nyomok, csalódások, a szokásos. A lényeg az volt, hogy kapcsolatot teremtsünk egy elégedetlen pilótával. A légierőnk parancsnoka megkért, hogy szerezzünk neki egy MIG-et, és a végén szereztünk is egy MIG-et. – Nagyon nagyra becsüljük a légierejüket is. – Akárcsak mi, uram. – Igen. Nos, úgy tűnik miniszterelnökük meglehetősen elfoglalt manapság, rengeteg dolga lehet. Itt volt az idő, a kulcsszó, hogy beszéljen. – Gyerekkorom óta ismerem őt, miniszter úr. Levi Eshkol bármivel megbirkózik. Üzenetet hoztam tőle, és nem vár választ rá. A miniszterelnök mindössze szeretné, ha Ön tudná, hogyan állnak a dolgok a mi nézőpontunkból. – A hadügyminiszter arcáról eltűnt a kedélyes pillantás, kemény figyelem foglalta el helyét. Ajkai elkeskenyedtek. – Rajta, tábornok. – Uram, hacsak az Egyesült Államok nem cselekszik hamarosan, s oly módon, amely döntően megváltoztatja a helyzetet, Izraelnek tennie kell valamit. – Pasternak szándékosan szünetet tartott. A miniszter félig lehunyta szemét, pillantása a szemüvege mögül végigfutott Pasternak arcán. – Tennie kell valamit? – visszhangozta tompán. – Igen, uram. Országunk nem viselheti el meghatározatlan ideig, hogy három határa mellett fenyegetően mozgósítanak, hogy nyilvánosan, ismételten, azonnali lerombolásunkkal fenyegetőzzenek. A gazdasági teher, hogy mozgósítottuk a tartalékokat, hétről hétre

elviselhetetlenebb. – Mi nem hiszünk abban, hogy Izraelt lerombolnák – mondta a miniszter lassan, hűvösen. Mi sem, de az arab kormányok nyilvánosan ezzel fenyegetőznek, és teljes katonai készültségben vannak, hogy megpróbálhassák. Komolyan kell vegyük. – Természetesen. – Hamarosan tennünk kell valamit. – Mit ért az alatt, hogy hamarosan? – Néhány napot. – Cigarettát? – Pasternak elfogadta a kínálást az ezüst dobozból. A hadügyminiszter tüzet adott neki. – Köszönöm, uram. Kimért csendben cigarettáztak – Mennyi ideig tartana? Pasternaknak hevesen dobbant a szíve, de hasonlóan nyugodt hangon válaszolt. – Két vagy három hétre becsüljük. – Milyen veszteségekkel számolnak? – Hattól-nyolcszázig. A hadügyminiszter ajkát biggyesztve, elgondolkodva nézegette Pasternakot. – Mit kívánnak tőlünk? – Nem katonai segítséget, uram Két dolgot: Bízunk abban, hogy a Hatodik Flotta állomáshelyén marad, és politikai támogatásukat szeretnénk a tűzszünet után. A miniszter székében hátradőlve felvonta szemöldökét – Politikai támogatást.. ? – Miniszter űr! 1956-ban mi bíztunk, és visszavonultunk a Sínairól. Megnyertünk egy véres háborút, de vállaltuk ezt a kockázatot. Vállaltuk, mert Eisenhower elnök garantálta, hogy Amerika fenntartja a status quo-t a Sínain, és biztosítja a szoros szabad használatát. – Ez igaz – bólintott komoran a miniszter – De az ENSZ-re bízták a felelősséget uram, és mint tudja, az ENSZ nyomorultul csődöt mondott. Csaknem két hete várunk a nemzetközi politikai megoldásra. Ezalatt az idő alatt ellenségeink

felvonultak a határainkhoz, beásták magukat, megerősítették pozícióikat, katonai szövetségeket kötöttek, és nyíltan készülődnek a támadásra. Miniszterelnökünk őszintén értesíti Önt, hogy ez nem mehet így soká, és bízik a megértésben. A hadügyminiszter jó egy percig tűnődött, aztán hosszan, keményen Pasternak arcába nézett. – Mondok magának valamit, tábornok, ha megígéri, hogy csak Levi Eshkolnak adja tovább és, hogy ő sem él vissza a bizalmammal. – Szavamat adom, uram. – Johnson elnök személyes üzenetet kapott Dwight Eisenhowertől. Szóbeli üzenetet, közvetítőn keresztül. Eisenhower azt üzente, hogy tekintve Izrael jó szándékú visszavonulását a Sínairól 1956ban, és a status quo amerikai garanciáját, az Egyesült Államoknak nem szabad meggátolni Izraelt mozgásszabadságában. Eisenhower ezt „becsületbeli adósságnak” nevezi. Ezek voltak a pontos szavai. – A hadügyminiszter felállt, kezet nyújtott, Pasternak azon nyomban felpattant. – Méltányolom miniszterelnökük nyíltságát, s üzenem neki, küldönce jól, és hűen teljesítette feladatát. – Nagyon köszönöm, miniszter úr Odakinn a fényes napsütésben Chris Cunningham várakozott autója mellett Mielőtt Pasternak megszólalhatott volna, felemelte tenyerét. – Ha bármi az elhangzottakból rám tartozik, úgyis tudni fogok róla. Hova mész? – A követségünkre. – Helyes. Én is a belvárosba megyek. A nagykövet fáradtan intett íróasztala mögül. Abe Harman válla előrecsuklott, arca szürke volt a fáradtságtól, úgy tűnt nem sokáig tartja magát. Mindig így nézett ki, de Pasternak energikus, kemény embernek ismerte, aki soha nem csuklik össze. – Nos? – tudakolta nehézkesen Hárman, miután Pasternak beszámolt a találkozóról. – Hogyan magyarázod? – Te vagy a diplomata, Abe. – Meddig fog tartani? Ez volt az első reakciója? – Szóról szóra. – Azt hiszem többre mentél egyetlen reggel, mint mi hetek alatt. – Küldönc a hátsó ajtón. Ez minden.

– Igen. Meglehetősen bosszantó az első ajtón járóknak. – Nagykövet, hol van Zev? – A Dombon. A külügyminisztert hallgatja meg a válságról egy kongresszusi bizottság. Egyenest hazautazik? – A háromórás járattal megyek New Yorkba. Az El Al gép hatkor indul. – Ha ír egy összefoglalót a találkozóról, azonnal eljuttatom Tel Avivba. – Tizenöt perc – bólintott Pasternak. – Oké. Használja a magánirodámat. Pasternak bezárkózott a kicsi, meglehetősen levegőtlen szobácskába az íróasztalhoz, amelyen fényképről a nagykövet felesége mosolygott rá. Amikor kijött, és letette az összefoglalót a nagykövet elé, Barak már ott volt. Jókedvűnek, sőt vidámnak tűnt. – Itt van Sam. Mondd el neki, Zev! – A nagykövet feldobottnak tűnt, és csak fele olyan görnyedtnek, mint máskor. – Mit mondjon el? – Dean Rusk valami csodálatos, új dallamot dalolt a Kongresszusnak, ahogy Chris Cunningham fogalmazná – mesélte Barak. – Bevallotta, hogy az Egyesült Államok nem tervez semmiféle akciót, legfeljebb az ENSZ-en keresztül. Pasternak szája hitetlenkedve konyult le. – Az ENSZ-en keresztül? – Hallod? – tört ki a nagykövet. – Az ENSZ-en, amelyet megbénítanak az oroszok és az arabok, akik még mindig tagadják, hogy vészhelyzet volna. – Tehát viszlát, flotta – bólintott Pasternak. – Még szóban is, és ez nem minden – lelkendezett a nagykövet. – Figyelj csak, mi történt utána! Mondd el neki Zev! – A konferenciaterem mellett rávetették magukat a médiaebek. Lerázta magáról őket, mindössze egyetlen kérdésre volt hajlandó válaszolni. Valaki azt kiabálta felé: „Miniszter úr! Visszatartja-e Amerika Izraelt a megelőző akciótól?” A keze megrándult, és így felelt: „Nem hiszem, hogy az lenne a dolgunk, bárkit is visszatartsunk.” És ezzel elsietett. Pasternak a követről az attaséra pillantott.

– És a modora a meghallgatás alatt? Az is fontos. – Úgy tűnt, vadonatúj utasításoknak engedelmeskedik, és nem szívesen. Valószínűleg ezt a kérdést is előre megbeszélték. Pasternak pillanatnyi habozás után megszólalt. – A hadügy beszélt az elnökkel, az elnök pedig a külüggyel. Megváltozott a helyzet. Eshkol üzenete bevált. Én így ítélem meg a helyzetet. – Eisenhower Johansonnak küldött üzenetéről egy szót sem szólt, azt csak miniszterelnökének meséli el. – Mi is így látjuk – bólintott a nagykövet. – Zöld a lámpa, Sam? – kérdezte Barak. – Zöldes – felelte Pasternak. Mindhárman csendben ültek. Barak azon kapta magát, hogy majd meghasad a szíve. Bárcsak ott lehetne bármilyen poszton, ahol csapatokat vezethet az ellenséges tűz ellen! Mert hacsak nem tudják rávenni, megvesztegetni vagy megrémiszteni Nasszert, hogy újra megnyissa a szorost, ami most, amikor az egyiptomi diktátor a hadilázas népszerűség hisztérikus hullámain lovagolt, valószínűtlennek tűnt, csak az volt a kérdés, mikor és hogyan tör ki a háború. – Figyelemmel kíséritek az arab reakciókat? – kérdezte a nagykövet Pasternaktól. – Mindig. – Sam órájára pillantott, aztán megnevezte néhány hírszerzőjét. – El kell menjek egy órára. Szeretném, ha mire visszaérek, itt lennének a tárgyalóteremben. – Meglesz. – A nagykövet fölvette a telefont – Itt maradsz? – kérdezte Barak, – Nem, menetrend szerint indulok. – Kiviszlek a repülőtérre. Tizennegyedik fejezet Az előeste Yael Nitzan tükrébe pillantott, és elégedett volt a látvánnyal. Van valami Washingtonban, még a fodrászokban is! Minőség. Beverly Hillsben egy idő után minden frizura egyformának tűnik, bármennyit is költ az ember, különösen ha szőke. De ebben a frizurában másnak látszik, frissebbnek, fiatalabbnak, és mindössze fele annyiba került, mint amennyit Kaliforniában költött volna rá. Ám Yael aggódott. Féltette Aryeht és féltette Kisotét is, bármennyire eltávolodtak egymástól. Nem

állt szándékában elcsábítani Pasternakot, de a férfi felhívta, hogy Washingtonban lesz, és szeretne találkozni vele, vagyis még hat rá. Helyes! Ahányszor csak találkoztak, Yaelnak gondja volt rá, hogy sajnálkozást ébresszen a férfiban, hogy Sam úgy érezze, azt kívánja, bárcsak soha ne engedte volna el őt, vagy méginkább, bárcsak meg se született volna! Yael nem volt biztos benne, hogy Sam a Moszad feje, de mivel nem volt világos előtte, mit csinál a férfi, és utolsó beosztása a katonai hírszerzés főnöke volt, talán van valami igazság a szóbeszédben. Minden esetre, szinte bárkinél jóval többet tud arról, mi történik. Lehet, hogy nem árul el sokat, ám ő tud olvasni Sam Pasternak hangjának változásából, szeme villanásából is. Recsegő hang a házi telefonon. – Sam vagyok. Felmenjek? – Nem, nem. Azonnal lent leszek. Alig volt valaki rajtuk kívül a hatalmas étteremben. A reggelizők elmentek már, és túl korai volt még az ebédelő tömeghez. Yael sajtos omlettet rendelt, és rögtön megevett egy alaposan megvajazott zsemlét is. Pasternak kávét ivott. – Hogy maradsz ilyen karcsú? Szép vagy, csodálatos. Mintha tizenhét lennél. – Shtuyot. [Marhaság.] Te pedig hízol, nem áll jól neked. –Senki nem viseli gondomat. Szóval motek, elválsz Yossitól? Yael kése megállt a második zsemle felett. – Ki mondja? – Talán nem? – Sam! Mi történik odahaza? Mi lesz? Nasszer roppant ijesztő a tévén. Az ügyvédem tegnap beszélt a testvérével Herzliában. Azt mondja, ezer új sírt ástak az elzárt parkokban, mert a katonai temetők máris zsúfoltak. Tel Avivban az őszes kirakat le van ragasztva, a buszok alig járnak, és… – Yael, yih'yeh b'seder [minden rendben lesz]. Ha harcolnunk kell, győzünk. – Biztos, Sam? – Igen. Ide figyelj! Túl régóta vagy távol, azért lettél ilyen betoji. Mit ücsörögsz itt, és aggódsz hülye pletykák miatt? Gyere haza velem! Foglalok neked helyet a ma esti El Al járatra. – Megőrültél? Gondolod, hogy csak azért jöttem keletre, hogy téged lássalak? Holnap fontos tárgyalásom lesz New Yorkban. – Van valakid Los Angelesben?

Yael a szemébe nézett. – Hogy rejthetnék el bármit is egy hírszerző zseni elől? Igen, van. – Ki az? – Ha már kérdezed, a fogorvosom. – Micsoda? – pislogott Pasternak. – A fogorvosod? – Igen. Nagyon jóképű, nagyon szexi. Zsidó, nős, mulatságos és karcsú. – Szexi fogorvos? Tártai t'satrai. [Önmagának ellentmondó fogalom.] – És te, még mindig megvannak a cseh barátnőid Tel Avivban? Hogy bírod őket? – Az a helyzet, mondták már, hogy lelassultam. Yael csúnyán nézett rá. – Úgy érted, most már elővigyázatosabb kell, hogy legyél? – Hát, így van ez. – A férfi huncutul vigyorgott rá, és régi érzelmek törtek utat a Yaelban lerakódott rétegeken. Annyira illettek egymáshoz; a Mishmar Ha'emek kibucnyik pionyír Pasternak és a nahalali alapító családból származó lány. De Sam egy gazdag jekkét vett el, svájci bevándorlók gyerekét, ő pedig megfizetett a párizsi bolond délutánért. Hozzá kellett mennie egy lengyel kívülállóhoz. Pasternak szakította meg gondolatait, mintha végig hallotta volna. – Gyere haza, Yael! – És aztán? – csattant föl a lány. Ledobta kését, villáját. – Te nem tudod, milyen Amerika, Sam! Számodra csak politika és hírszerzés. Ez a menschenek világa, Sam; nem a sleppereké. Otthon megőrültem, ha megpróbáltam bármit is elintézni, itt lélegzel, és már működsz is. Itt az üzlet üzlet, az ígéret ígéret, a szerződés szerződés, a telefonhívás az telefonhívás, a találkozó az találkozó, az alku az alku, az igen igen, és a nem nem Mi van otthon, abban a pici országban? Oké, a hadsereg! Rendben, hála Istennek! És a hadseregen kívül? Slepperek, slepperek, slepperek! – Országot építünk. Meg kell tegyük, magunknak építjük, te is tudod. – Pasternak kedveszegetten gondolt a rosszul megvilágított stúdióban ülő Eshkolra. – Ugyan már, ne mesélj nekem, Yaelnak a cionizmusról! Benny óriási dolgokat csinál, Kisote is, talán egyszer Aryeh is, nem tudom Nem mondom, hogy nincs szükségünk zsidó államra Azt mondom, ki fogja bírni nélkülem. – Igazából mit csinálsz, Yael? Mi dolgod van holnap New Yorkban? Yael elfogadta, hogy nyugodtabb vizekre evezzen a társalgás.

– Röviden, izraeli női ruha. Kezd divatba jönni, különösen a bőr. – A retiküljében levő tükörben szemügyre vette magát. – Szörnyű táskák vannak a szemem alatt, nem aludtam. – A pokolba is, gyönyörű vagy Yael! Yael ahelyett, hogy megköszönte volna, villogó szemmel felelt. – Hát ez szép volt. Volt valami különös okod Sam, hogy éjjel kettőkor felhívtál Tel Avivból? –Többé, kevésbé. Ha te és Yossi tényleg befejeztétek, szeretnélek elvenni feleségül. Yaelt meglepetésként érte, akárcsak saját zűrzavaros érzései. Hosszan nézett a férfira. Hangja ellágyult. – Tíz év késésben vagy, motek, de nagyon jól esik. Nagy izraeli vagy, és azt hiszem, a helyemben bármelyik nő büszke lenne. – Hiányzol. – Mondjak valamit, Sam? Remélem nem lesz háború, rohadtul félek. Nem alszom, mert Bennyre és Kisotéra gondolok, meg Aryehre. – Aztán a szeme hirtelen felvillant, hangja elgyengült, – De ha vége ennek a zűrzavarnak, és befejezed a munkádat, bármi legyen is az, miért nem jössz ide? Ugyanúgy nagy dolgokat csinálhatnál, mint Sheva Leavis. – Yael, ismered a róka és a hal történetét. – Nem. – De igen. A Talmudból való, de mesélték a kibucunkban is. A róka meghívja a halat a szárazföldre, hogy szép napos hely, mindenféle hasznos növények nőnek. A hal azt mondja, köszönöm nem, épp elég nehéz megélnem a saját elememben is. A lány vonakodva nevetett. – Örülök, hogy felhívtál, Hamood. Ruth még Angliában van? – Igen. Hazajár meglátogatni a kölyköket, azok pedig őt Londonban, de megvetik a fickót, antiszemitának tartják. – Talán Ruthnak erre volt szüksége. Pasternak kifizette a számlát, aztán kimentek az előcsarnokba. – Fölmegyek, segítek lehozni a bőröndödet. – Ugyan már, csak egy kalapdoboz. De tégy meg egy szívességet! Tudd meg, hogy van Aryeh, és hívjál föl! Yossi kétszer hívott, és egyszer sem voltam otthon. Most már odalent délen van a tankjaival. Ha találkozol Benny-vel, mond meg neki, hogy szeretem és győzelmet kívánok! Itt jön a

liftem. A férfi visszatartotta. – Yael, te becsapsz engem. Nem létezhet szexi fogorvos. – Valóban? Akkor ez az izraeli hírszerzés nagy tévedése. Samból kitört a nevetés. – A novokain mióta ingerel? Kitaláltak valamit? – Viszlát, motek! – Yael ismét megcsókolta. – Nem tartozik rád, de Yossi és köztem, szóval tényleg vannak problémák. – Beugrott a liftbe, mielőtt az ajtó összecsukódott volna. A biztonsági őr a követség golyóbiztos bejárati ablakának túloldalán beleszólt a mikrofonba, – Tábornok, a stábja a konferenciateremben várja – Helyes! Pasternak találkozója embereivel rövid és bátorító volt. Az arab reagálásokat elemezték, s az eddigiekből úgy tűnt, az arabok nem fogták föl igazán a washingtoni kép radikális változását. Sam utána Barak irodájába ment. – Indulhatunk a reptérre, Zev. – Az ablak túloldalán cikkcakkos villám hasított át az égen, a kékfehér zászló vadul csapdosott, mennydörgés morajlott. – Moh pitom – tört ki Samból. – Tűzött a nap, amikor visszaértem – A washingtoni időjárás! Változékony! –mondta Zev Barak. Szakadó esőben hajtottak a repülőtérre, s a diploma ta parkolótól az épületig vezető rövid úton Barak bőrig ázott. A váró tele volt türelmetlen utasokkal, és ráülepedett a nedves ruhák szaga. A hatalmas, homályos ablak mögött alig látszott a gép. Pasternak egy sarokban kávét ívott és fánkot evett. – Azt mondtad, beszélni akarsz velem. –- Igen. Egyél egy fánkot! Számomra Amerika kávé és fánk egy repülőtéren. – Békaperspektíva. – Barak aprópénzt dobott az automatába. – Mit jelentesz a kormánynak az arab reakciók alapján, Sam? Úgy veszik, mintha Rusk semmi fontosat nem mondott volna. – Ugyan, az arabok soha nem vették komolyan azt a flottát. Több eszük volt, mint a mi kormányunknak.

– Nasszer randán zajongott miatta· –Nem, csak a sajtónak jártatta a száját–Pasternak végzett a fánkkal, s vett még egyet. ~ Lefogadom, mire földet érek, Dayan lesz a védelmi miniszter 246 – Nagy harcos – Nem kétséges, bár olyan fickó, aki csak nevet, amikor golyók repkednek a feje körül, nem lehet a megfelelő civil a Hadügyminisztérium élére A halállal nem tréfál az ember – így beszél Eshkol embere – mosolyodott el sava-nyúan Barak – Beszállás az első osztályba! – recsegte a hangszóró. Utasok nyüzsögtek a kapuban. Pasternak az esőcsíkos ablak felé pillantott. Fölkapta az aktatáskáját. – Bátor pilóta! Idefigyelj, Ze í ! A sínai hadjárat mes-termű volt, de B.G.-nek kellett Moisét jó egy évig visszatartani, mire a politikai helyzet megérett. Moisénak főnökre van szüksége. Eshkolt legázolja. – Ugyan, Sam! Dayan igazán nem sokat tehet. A haditervek készen vannak, ha háború lesz, Rabin fogja irányítani. Olyan hirtelen tör ki majd, mint ez a vihar Felzárkóztak a tömeg végéhez – Zev, mit gondol Chris Cunningham rólad, és a lányáról?–Barak nem válaszolt. Pasternak félig lehunyt szemmel pislogott rá. – Tudja? – Mit tud? – Zev, Cunninghamnél nincs itt fontosabb barátunk. – Tisztában vagyok vele Chris tudja, hogy Emily és én régi barátok vagyunk, és évek óta levelezünk. Ráadásul Chris kérésére kezdődött, Emily még csak butus kölyök volt Párizsban, és egy flúgos francia költővel járt, én pedig segítettem neki kimászni belőle. Akkor még élt Chris felesége, s mindketten alig tudták, hogyan köszönjék meg nekem. így kezdődött. –Nem egészen. Emily akkor is ott volt kis kóróként, amikor először hoztalak McLeanbe, 48-ban. – Így igaz. – Az a helyzet, Zev, hogy a saját karriereden is el kellene gondolkodnod. Összenéztek. Nem kellett többet mondaniuk. Zev Barak beszédesen vállat vont.

– Ahogy lesz, úgy lesz! – Hangosan csak ennyit mondott. – Bárcsak veled mennék, ezen a gépen, Sam! Pasternak átkarolta, megszorította a vállát. – Ez pont neked való munka. Üdvözlöm Nakha-mát. – Az utasok áradata magával ragadta. – Minden rendben lesz – kiáltotta még, és búcsút intett. Szeles, nyirkos, szürke délután érkezett vissza Izraelbe. A kormány válsághelyzetben, mint teljes Miniszteri Védelmi Bizottság ülésezett, hogy újra megtárgyalja, lépjenek-e hadba? Pasternak csak röviden jelentett, mert már ismerték a táviratban elküldött lényeget, sőt, pont emiatt hívták össze ezt a végzetteljes megbeszélést. Eshkol sápadtan, mogorván, magába roskadva ült az asztalfőn, két oldalán két legádázabb ellensége, Me-nahem Begin és Moise Dayan. A néhány nap alatt, amióta Sam nem látta, mintha éveket öregedett volna. Méghogy nemzeti egység! A régi ellenségeknek ez a bizarr össze-terelése, Pasternaknak a kamerák előtt Nasszert megcsókoló Husszein királyt juttatta eszébe. Amikor Sam befejezte, Eshkol emelkedett szólásra. – Remek munka volt, Sam! – Köszönöm, miniszterelnök. Moise Dayan éles kérdései pattogtak. Akárcsak a többi miniszter, Dayan is nyitott nyakú, fehér inget viselt, de a belőle áradó tekintély és jó szemének harcos csillogása mutatta, hogy nem civil, hanem a parancsnokságba visszatérő, nagy tábornok. A többiek a mogorván hallgató Eshkol kivételével mind hozzá alkalmazkodtak. – Ma este tizenegykor ismét találkozunk, Sam – fejezte be Dayan. – Tudni akarom a legújabb hírszerzési jelentéseket Kairóból. – Igen, miniszter. – Pasternak nehezen mondta ki a címet. Moise az Moise. Dayan féloldalas vigyorral méltányolta az erőfeszítést. – Fáradt lehetsz – tette hozzá. – Pihenj egy kicsit! Odakint a szürkületben Pasternak a lehajtott fejjel, cigarettázva ballagó vezérkari főnök mellé lépett. – Itzak, ma nishma? – Ó, hát megjöttél? – Rabin tábornok láthatólag örült, hogy látja. –Jelentettél a kormánynak? – Igen. – Előtted meg én. Óriási volt a táviratod! Teljesen megfordította a helyzetet.

– Azt hiszem, Dayan kinevezése fordította meg. – Ő is azt hiszi – mordult Rabin. – Hova mész? – Most? Csak sétálok. – Hát sétálj! – Rabin egyik cigarettáról a másikra gyújtva gyalogolt mellette. – Moise tegnap estére összehívta a vezető tábornokokat. Tudod mi volt az első kérdése, amikor késve megérkezett? így szólt. Van tervetek? – Jellemző Moiséra. Sokat változott a terv? Ásó, ugye? – Hát, alapvetően úgy ahogy maradt, persze folyamatosan változik a hírszerzési adatok alapján. Volt már ÁSÓ, GEREBLYE, EKE, KAPA. Kifogyunk a mezőgazdasági szerszámokból – horkantó nevetés –, de tudod, az alapja még mindig a MOKADE és a VÖRÖS LEPEDŐ. – Rabin megállt, lehajtott fővel, oldalvást pillantott Pasternakra. – Aggaszt engem a légicsapás. Nagyon bonyolult, hihetetlenül kockázatos. – Beszéltél Motti Hóddal vagy a pilótákkal? – Nem. Motti maga irányítja a műsorát. – Ide figyelj, Itzak! Gyere velem Tel Nofba! Értesítem Mottit, hogy jövünk – Minek? – Csak tedd meg, Itzak, és ha marad időnk, meglátogatjuk Tal VÖRÖS LEPEDŐ főhadiszállását is. Rabin az órájára pillantott. -– Rendben. Az út mindkét irányban zsúfolt volt, lassan haladó katonai járművek dübörögtek, kék fényszóróik nem világították meg az erősödő szürkületet – Furcsa kormányülés – mondta Rabin. – Úgy tesznek, mintha Dayannak kellene döntenie a háborúról. Te is tudod, hogy nem neki kell, hanem nekem. A hadügyminiszter adja ki a politikai irányelvet a támadásra, de csak akkor, ha jelentem a katonai készenlétet a támadásra. Legalábbis elméletben. – Moisét soha nem érdekelte a protokoll. Nem változott. Rabin hallgatott, míg Pasternak kockázatosan előzött egy hosszú, lassú, két Centurion tank alatt kínlódó szállítót. – Köztünk maradjon, Sam, megkérdeztem Moisét, akarja-e az én munkámat? – folytatta Rabin. –

Rájöttem, hogy most bármit elérhet. Fekete-fehéren megkérdeztem tőle, ő pedig kerek-perec elutasította. Én maradok a Ramatkal, és ő a hadügyminiszter. Ide figyelj, Itzak! Dayan egységet csinált, felvillanyozta az embereket. Rögtön éreztem, amint megérkeztem. Amikor elmentem, olyan volt a repülőtér, mint egy temető. Ma pedig még a vámtisztek és a hordárok is mosolyogtak. Inspirálja az országot, mint Churchill az angolokat, miután Franciaország elesett. – Jó összehasonlítás – bólintott Rabin. – Nem jutott eszembe. Végülis Churchill sem teremtett semmi újat. ami addig nem volt meg. A Királyi Légierő repülői és a pilóták készen álltak, a radar és a ellenőrző rendszer a helyén volt. Semmit nem tett azért, hogy megnyerjék az angliai csatát, csak üvöltözött, mint egy oroszlán, és lelket öntött az emberekbe, Vér, izzadtság és könnyek, a nagy szöveg. – Mr. Karizma –mondta Pasternak. – Hívhatod így is Ez is lényeges, de a felelősség akkor is az enyém marad Emlékszel, hogy lehordott B. G.? Ha te nem is, én igen – Soha nem felejtem el. A légierő főnöke a Tel Nof légitámaszpont kapujánál várta őket. Beugrott a kocsijába, és minden bevezető nékül a tárgyra tért. – Itzak! Elviszlek néhány pilótához, akik az első hullámban csapnak le Egyiptomra! – Egyiptomra? – kötözködött Rabin. – Mi van a nehézbombázókkal a Sínain? Nem azok fenyegetnek a legjobban. – Pontosan. – Motti Hod elégedettnek tűnt – Nagyon kedves Nasszertől, hogy odatette a bombázóit Megválogathatjuk a célpontot. Majd elkapjuk azokat is Később átmegyek veled a hadműveleti terven A pilóták hangárjukban összegyűlve vártak a Ramatkalt. Pasternak látta, mint vidul fel Rabin, ahogy sorra megválaszolták száraz, szakszerű kérdéseit. Arcuk kipirult volt, szemük harcrakészen csillogott Teljesen felfogták küldetésüket, és lelkesen vettek részt benne Rabin körüljárta a Mirages-okat is, beszélgetett a földi személyzettel, akik tisztelet és arcátlanság elbűvölő keverékével válaszoltak. Ezek a légierős fickók az izraeli érem másik oldala, gondolta Pasternak, ők azok, akik megmenthetik Izraelt, és vele a sleppereket. Később Motti Hod a térképszobában ismertette a MOKADE hadműveleti tervét Rabinnak. – Fényes nappal, Motti? – tört ki a Ramatkal. – Reggel negyed nyolckor7 Hol a taktikai meglepetés7 Mi van a légelhárítással? – Jó kérdés. A döntés a hírszerzésen alapszik. – Hod Pasternakhoz fordult. – Akarsz te válaszolni?

– Persze. Ismerjük az egyiptomi vadászpilóták rutinját, Itzak. Napfelkeltekor térnek vissza a hajnali őrjáratról. A legnagyobb készültség hétkor fejeződik be, akkor mind leszállnak és reggeliznek. Hét negyvenötkor kávéznak, az irodáikba vagy haza mennek, vagy, hogy ordenárén fogalmazzak, szarnak egyet. Ez az ideális időpont. – Azonkívül Itzak, kora reggel általában köd van földközelben a repülőtereik környékén, és hét negyvenötre a nap eltünteti. Ami a taktikai meglepetést illeti, a fiúk olyan közel repülnek a földhöz vagy a tengerhez, amennyire csak tudnak az egyiptomi radar alatt. Teljes rádiócsend. Még ha valamelyik srácnak műszaki problémája van, még ha le is zuhan vagy katapultál, csend. A Ramatkal bólintott, és nem szólt többé közbe. Hallgatagon pöfékelt, és csak akkor szólalt meg, amikor a légierő főnöke befejezte. – Jól értettelek, Motti? Tizenkét repülőgépet hagysz itt, hogy védelmezze Izrael egész légterét? Tizenkettőt? – Az első három órára, igen. – És mi van a jelszóval? Tiszta égbolt Izrael felett? – En brera, Itzak! Az arabok két és félszeres túlerőben vannak a levegőben. Mindent rájuk akarok küldeni, ami csak van, még az újoncokat is. – Hihetetlen kockázat. Hihetetlen! – Igen. – Motti Hod rövid csend után szólalt meg. – Véghelyzetben vagyunk, Ramatkal? Rabin hosszan tűnődött, sóhajtott, elnyomta cigarettáját, majd felállt. – Jóváhagyom. A helikopter pilótája kimutatott az ablakon, és válla fölött hátrakiabált Rabinnak. – Az ott, uram, a Hetedik Páncélos Dandár. A gép megdőlt, a motorzúgás erősödött. Csillagok és a kifli alakú Hold forogtak az ablak mögött. A Ramatkal lenézett, de hiába erőltette a szemét. – Semmit nem látok, csak a sivatagot. – Jó álcázás – vigyorgott Pasternak. A földön rudak tartották a hálót a hosszú asztal fölött, amely körül a vezető tisztek egy tábori lámpa zöldes fényénél Tal tábornokkal tanulmányozták a térképet. – Helikoptert hallok. – Tal kiment, felpillantott a csillagpötyös, fekete égboltra. A helikopter leszállt és a Ramatkal meg Pasternak bukkant elő a kipufogó füstből és porfelhőből.

– A parancsnokok már várják, uram – tisztelgett Tal. A tisztek komoran hallgatták Rabin száraz beszámolóját a stratégiai helyzetről. – Pasternak tábornokkal azért jöttünk el önökhöz, mert a Hetedik Dandár a lándzsa hegye – összegezte Rabin. – Készen állnak? A tisztek összenéztek, végül Don Kisote szólalt meg. – Két hete készen állunk, uram. Vajon a kormány készen áll-e? – Ez pimaszság, Nitzan! – vakkantott Tal. – Sajnálom – mondta Kisote, de egyáltalán nem úgy tűnt. – De így véli a tankjaim legénysége. – Hagyd őt beszélni, Tal! – szólt közbe a Ramatkal. – Rajta csak, Nitzan! Mondja el, ami a lelkét nyomja. – Uram, mindig is tudtuk, hogy az ellenség minimum kétszeres túlerőben van, tankokban még rosszabb a helyzet, és a tüzérsége meg az orosz tankok erősebbek, mint a mieink. De most az ellenség még két hetet kapott, hogy megerősítse a helyzetét a Sínain, aknamezőket telepítsen, tankcsapdákat ásson, erődítményeket építsen. És ezzel a feladatunk még keményebb lett. Miért nem indulhattunk meg legalább egy héttel ezelőtt? – Lekéstük a hajót – hallatszott egy hang a félhomályból. Az asztal körül bólogattak. Rabin lassú mozdulatokkal rágyújtott. – Hagyom, hogy Pasternak tábornok válaszoljon a kérdésre. Kösz Itzak, ez kedves tőled, gondolta Pasternak. Nagyon is tudatában volt, hogy ezek a tisztek olyan tömegű ellenséges tanknak fognak nekitámadni, mint amennyi a II Világháború legnagyobb tankcsatáiban vonult fel Olyan barátok mellett ülnek, akik talán meghalnak. Erődítmények és tankelhárító ütegek húsdarálójába viszik a katonáikat, amelyeken keresztül, ha győznek, ha veszítenek, csak nehéz veszteségek, szörnyű sérülések árán jutnak át. Ezeknek az embereknek, köztük Yael férjének kell megmagyaráznia a Hamtanát. Megpróbálta. Azzal kezdte, hogy a hadsereg a Szuezi Háborúban elfoglalta a Sínait, de a szuperhatalmak kivonulásra kényszerítették. A győzelem üresnek bizonyult. A Hamtanával, azzal, hogy megálltak, és nem csaptak le rögtön, megvásárolták Amerika barátságát, így aztán ez alkalommal a hadseregnek nem kell kivonulni majd az elfoglalt területekről. Legalábbis valódi béke nélkül. Pasternak agyában a Johnsonnak küldött Eisenhower üzenet járt, amelyről itt nem beszélhetett – Azt mondja, uram – emelte föl kezét Yossi, kizárva agyából, hogy felesége volt szeretőjéhez beszél –, a vérünkkel, csontunkkal fizetjük meg az árát, hogy ismét összezúzzuk őket, és aztán feladjuk a Sínait egy szerződésért, egy papírdarabért?

– Az a papírdarab, amelyet Amerika ír alá, elég jő papír – szólt közbe Tal tábornok szigorúan. A helikopterhez visszamenet, Rabin körüljárt a sötétségben hosszan elnyúló, álcázott tankok között. A csillagok alatt pihenő legénység, várakozó katonák módjára lányokról, ételről, jövőbeli tervekről, sportról, tisztek hibáiról és hasonlókról beszélgetett. Az ilyen látogatás régi Dayan szokás volt, de a távoli Rabintól újdonság, és a katonák láthatóan izgalomba jöttek, megörültek. Amikor a helikopter fölemelkedett a levegőbe, Rabin túlharsogta a motor zaját. – Adja ki Moise az irányelveket! Én készen állok. Másnap a Tel Aviv-öböl tele volt korai napfürdőzőkkel, játszó gyermekekkel, a gőzölgő napsütésben kosárlabdázó és röplabdázó, kiabáló tinédzserekkel. A teraszon, ahol Pasternak Amos fiával ült, egyenruhás katonák falafelt ettek, söröztek vagy fagylaltot kanalaztak. Amos Pasternak napbarnította, kemény testével még vörös fürdőruhájában is katonának tűnt. Kötelező szolgálatát a Sayerat Matkahal nevű elit felderítő egységben töltötte. – Úsznék, mielőtt eszünk valamit, Abba – mondta. – Te tényleg most rögtön kérsz egy falafelt? – Most rögtön. Komolyan ehhez van kedvem, Amos. – Jövök. – Fia kisvártatva visszatért a falafellel, vigyorogva, fejét csóválva nyújtotta át apjának. – Nem diétás, Abba! – Azzal el is tűnt a teraszról, a vízhez rohant, belevetette magát és messze, a fürdőzők mögött bukkant fel. Pasternak az íz ébresztette nosztalgia miatt kívánta a falafelt. Akkor evett itt utoljára, amikor még olyan karcsú volt mint Amos, és ugyanebben az öbölben bolondozott a lányokkal, olyanokkal, mint akik itt alatta ugrándoznak a homokban. Tel Aviv akkor kis tengerparti városka volt, fákkal szegélyezett körutakkal. Nem voltak még magas hotelek, mindössze néhány nagy épület, és többékevésbé nyugodt hely volt az angol mandátum alatt. Az arabok időnként rakoncátlankodtak, s a Hagana néha megbüntette őket, különben béke, napfény, zene, kávéházak, lányok, víz, tánc, mulatság. Arra is emlékezett, amikor Yael Luriával ült ugyanezen a teraszon, s kapcsolatuk még nem jutott túl a flört szakaszán. Fantasztikus alakja volt akkor Yaelnak, és ő maga sem nézett még ki túl rosszul. Micsoda változás az évek alatt, melyek során fölszedte ezt a súlyt. Hosszan elnyúló, ostromlott világváros ez, amely most a katonai forgalomtól fuldokol, összezsúfolt épületei bedeszkázva, homokzsákokkal kerítve. Az ideiglenes óvóhelyek bejárata plakátokkal van teleragasztva, és még mindig további óvóhelyeket ásnak. Az ellenséges bombázó rajok mindössze percekre innen állomásoznak a Sínain, a határon pedig iszonyatos erő, több mint ezer tank. Micsoda törékeny anakronizmus ez a gondtalan tengerparti jelenet! – Késői üzenet, tábornok. – A Moszad futára érkezett, az irodája mindig tudta hol van. Holnap tíz óra nulla nullakor de Gaulle elnök meghirdeti a teljes fegyverembargót Izrael ellen. Az eddig kifizetett repülőgépek és fegyverek szállítása visszatartva… Rossz hír, nagyon rossz, de nem túl meglepő De Gaulle-tól.

A kormány tizenhárom óra nulla nulla perckor összeül Hát, eddig tartott az öbölbeli közjáték? De azért befejezi falafeljét, és a pokolba is, iszik egy sört! Motti Hod fiai többnyire francia gépeken repülnek, amelyeket az izraeli igények szerint kiegészítettek, és felszereltek rájuk néhány ügyes izraeli herkentyűt. Franciaország tíz évig jó barátjuk volt, de ahogy Ben Gurion szívesen mondogatta: „A történelemben semmi nem állandó”. A következő üzenet: A Sínain állomásozó egyiptomi erők parancsnokának napiparancsa: „Rajtunk a világ szeme ebben a dicsőséges háborúban az imperialista izraeli agresszió ellen apáink földjen… Szent háború ez, az arab nemzet jogainak helyreállításáért. Visszahódítjuk Palesztina elrabol t földjét… ! Fegyver cink erejével és hitünk egységével… ! Úgy hangzik, az öreg Murtagi tábornok most nem a levegőbe beszél. Másfelől a szigorúan titkos kairói források nem küldték a HÁBORÚ MOST kódot a támadás idejével, és a reggeli jelentés sem jelzett szokatlan éjszakai tank vagy csapatmanővereket. Pasternak sörét kortyolgatva nézte, amint Amos előbukkan a vízben. Az öböl tele volt jóval sötétebb bőrű szefárd fiatalokkal, „a második Izraellel”, az arab országokból özönlő és az öreg Jisuvot szinte ellepő menekültek gyerekeivel. Eddig a háborúkat javarészt a szabrák és az európaiak fiai vívták meg. Ezeket a szefárdokat, akik nem sokat tudtak a történelmi cionizmusról, ezt a nagyszámú másfajta zsidót, akik alig tudtak Hitlerről és Auschwitzról, csak azért szívta föl a hadsereg, mert szüksége volt a tömegükre. Vajon egyenértékűek lesznek-e a többiekkel a gépesített háborúban? Vajon szeretik-e annyira Izraelt ezek a mabarot [átmeneti-táborbeli] zsidók, hogy az életüket kockáztassák érte? Felállt, integetett. Amos észrevette, kijött a vízből, és futva közeledett az öbölben. – Ilyen hamar, Abba? Megetted a falafeledet, és már sietsz is? – Pontosan. Amos, ha egy ideig nem látnálak, sok szerencsét! – Remélem a legjobbakat, de mindenre felkészültem – felelte Amos. Mindenki tudta, ez a döntő kormányülés. Arcuk ünnepélyes volt, mint a cionista nagyságoké, akik tizenkilenc évvel ezelőtt hallgatták, amint Ben Gurion kihirdeti az Államot Némelyik arc ugyanaz volt a két történelmi tablón, bár most határozottan megöregedve Lehangolok voltak az utolsó hírszerzési jelentések Küszöbön állt az alelnökök látogatása Kairó és Washing» ton között. Az amerikai nagykövet állítólag biztosította Nasszert, hogy kormánya nem áll Izrael oldalán. A zsidó államba irányuló francia fegyverszállítmányok a dokkokban vesztegeltek. Iraki hadoszlopok meneteltek a jordán határ felé. Eshkol Buddhaként ült, bólogatott, jegyzeteket firkantott, Dayan ásítozva fészkelődött székében. Pasternak tudta, hogy Eshkol, Dayan, Állon és Eban külügyminiszter – akik szava számított – éjfélkor már találkoztak, és a háború mellett döntöttek. A kormány tagjainak többsége láthatóan tudta, vagy legalábbis sej» tette ezt, de mivel izraeli politikusok voltak, mindnek akadt valami mondandója.

Egyik a másik után beszélt, beszélt és beszélt. Nagysokára ért véget az ülés. Eshkol Abba Ebanra pillantott, aki felemelte kezét. – Külügyminiszter? – kérdezte Eshkol. A kövérkés, fiatal Eban a maga egyedülállóan oxfordi kiejtésű héberségével adta elő meglehetősen bonyolult nyelvezettel megfogalmazott indítványát, mely szerint a kormány bízza meg Moise Dayant a háborús irányítással, és Eshkol működj ön mellette, mint tanácsadó. Eshkol szavazást kért. Tizenhat vonakodó kéz emelkedett magasba, tizenhat komor arc mellett. Két szélsőbaloldali miniszter/akik a külügyminiszterrel együtt a galambok közé tartoztak, zavartan meredtek Eban felemelt kezére, aki így a héják közé került. Ők tartózkodtak. Amikor az ülés végetért, Dayan félrehívta Pasternakot – Sam, felkértem a Ráfi végrehajtő bizottságát hogy szeretnék kapcsolatot tartani Ben Gurionnal. Kénytelen voltam. – A Ráfi volt az a pártocska, amelyet Ben Gurion alakított, és Dayannak szüksége volt az ő jóváhagyásukra is, hogy hadügyminiszter legyen. – Világos, Moise. – Visszamész most Tel Avivba? – Pasternak bólintott. – Helyes. Ugorj be B. G.-hez, mondd el neki, mit határoztunk! Mondd meg, hogy sok a dolgom, de beugrók hozzá öt percre. Sam Pasternak nem a hadügyminiszter alárendeltje volt, de Moise a rá jellemző módon ügyet se vetett a hivatali útra, és most ismét ő irányított. – B'seder, miniszter. Ben Gurion maga nyitott ajtót. Arcáról lehervadt a vidám mosoly. – Gyere Sam, gyere be! Azt hittem Moise jön. Megbeszéltük, hogy jelent az ülés után. Ülj le, iszol egy teát? – Köszönöm, Ben Gurion. Sietnem kell az irodámba, és… – Remek munkát végzel, Sam. Megmondtam Eshkolnak, hogy te vagy a legjobb erre a feladatra. Ez volt az egyetlen alkalom, amikor hallgatott rám a bolond. Nem miniszterelnöknek való. Tipikus második ember. Életem legnagyobb hibája, hogy előretoltam. Ben Gurion leült az íróasztala mögé, az egyetlen helyre, ahol otthonosnak tűnt, és feltehetőleg otthonosan érezte magát. Pasternak nem akart az öreggel Eshkolról vitatkozni. Ben Gurion megingathatatlanul gyűlölte utódját. – Alig várom, hogy halljam Dayan jelentését. Ha csöpp eszük van, nem szavaznak háborúra – kopogtatta meg Ben Gurion az íróasztalát. – Megmondtam Moisé-nak, hogy ez nem 1956. Nem harcolhatunk az arabokkal, ha nincs legalább egy nagyhatalom mellettünk. Akkor mellettünk voltak a

franciák és az angolok. És nem is 1948, van, amikor az életünkért harcoltunk. Szörnyűek voltak a veszteségeink, rettenetesek, nem történhet meg újra. – A meggyötört arc lefogyott, Ben Gurion szeme besüllyedt, és most láthatóan elmerengett Pasternak habozott megszólalni, de az Öreg egyszercsak felderült. – De legalább Abba Eban nem veszti el a fejét, és ez lényeges. Nem fognak háborút indítani a külügyminiszter tanácsa ellenére. Eshkolnak nincs feje, úgyhogy ő nem veszítheti el. Moise kérte, hogy kapcsolatban maradjon velem, ez is helyes. A többiek úgyis azt szajkózzák, amit ő. Lehettem volna újra miniszterelnök, tudod, még Begin is mellettem volt – Begin! –, de így a legjobb Leszolgáltam az időmet – Ben Gurion, a kormányülés egy órája végetért, egyenesen onnan jövök' – És? – Feszült pillantás villant a tompa szempárban. – Mi volt a végkimenetel? – Eshkollal konzultálva, Dayan fogja megszabni milyen módon állunk ellen Egyiptomnak, a katonai helyzethez alkalmazkodva. A külügyminiszter javaslata volt, és elfogadták. – Eban javasolta? De hisz ez háborús javaslat! – Ígen – Milyen volt a szavazás7 – Egyöntetű. Két Mapam tartózkodással, de utána ők is azt mondták nekem, hogy megváltoztatják igenre. Ben Gurion hatalmas, őszülő, kopasz feje mellére borult. Az Öreg nagyokat sóhajtott, fejét csóválta. – Történelmünk legsúlyosabb tévedése. Borzasztó lesz a véráldozat, városainkat lebombázzák, katonáinkat lemészárolják. – Nem történhet meg, Ben Gurion! A légicsapásunkkal meglepjük őket, és… – Dehogyis! – Ben Gurion türelmetlenül legyintett. – Mást se hallok, mint légicsapás. Gondolod, hogy Nasszer nincs harckészültségben? Hogy megőrült? Különben is, a repülőgépek darazsak, fáj a szúrásuk, de a háborút a földön vívják meg, ágyúkkal, tankokkal, vérrel Nézd meg Németországot! Két éven át cafatokra bombázták a levegőből. Kő kövön nem maradt, és ki verte meg Hitlert? A földi erők. Tankok, gyalogság, oroszok, amerikaiak, angolok zúzták össze keletről és nyugatról, naponta tízezrek harcoltak és haltak meg. Nos, Moise perceken belül jelentkezik Rám hallgat, én tudom irányítani, ezért volt olyan sikerünk a KADES-ben. Ha harcolni kell, egy behatárolt akció is elég. – Ben Gurion, Moise Dayan küldött, hogy beszéljek Önnel – Ő küldött?

– Azt üzente, hogy roppantul sok dolga van, de valamikor beugrik öt percre. David Ben Gurion kővé meredten ült, aztán egy idő múlva a vékony, konok száj lassan mosolyra húzódott – Nos, Sam, mondd meg Moise Dayannak, hogy fölösleges, nem sokra mennénk öt perc alatt Sam Pasternak tudta, Dayan azért küldte az Öreghez, hogy tudassa vele, politikailag hulla, Mindössze néhány napra támadt föl, mert népszerű volt az ötlet, hogy bízzák rá újra az irányítást. Kegyetlen üzenet, de üdítő volt látni, hogyan fogadta Ben Gurion savanyú mosollyal és néhány könnyed szóval, mert minden hibája, nagysága és kicsinysége dacára is, ő volt Júdea oroszlánja, aki hazavezette a zsidókat. – Neked is sok dolgod van, Sam, talán még több is, mint Moisénak. – Mindketten felálltak Ben Gurion kezet nyújtott az íróasztalon keresztül, aztán nehézkesen visszaroskadt székébe – Rabinnak készek a tervei, és jó tábornokai vannak hozzá. Megvívják a háborút, és győzni fognak. Viszontlátásra! Pasternak az ajtóban megállt, visszanézett B.G -re Távoli pillantás ült az Öreg nyugodt, megviselt arcán, mintha ifjú korát látná újra Vagy talán századokon átnézve a Második Templom elestét. Tizenötödik fejezet Midway

1967. június 5., hétfő. A Sínai és Gáza határán remeg, morajlik a homoksivatag, mintha földrengés volna. Tal tábornok kétszáz tankja melegíti be hajnalban dízelmotorjait. Az elavult, vagy másodkézből való angol Centurion, francia MX-13 és amerikai Sherman tankok messze elmaradnak, a Sína-in tömegesen állomásozó modern, háború után készült szovjet tankoktól, de az izraeli hadiipar felújította, feljavította őket, és hát ezek a legjobbak, amit a zsidók ki tudnak állítani. Tal feladata az volt, hogy ha kitör a háború, nagy erővel északról betörjön a Sínaira, meglepetést okozva ejtse pánikba az ellenséget, s ezt követi középen és délről egy páncélos támadás. A Sínai északi útjai mindössze keskeny szalagok a hatalmas homokdűnék, s mély vádik között. A terepet tankok számára járhatatlannak tartják, innen a meglepetés esélye. Ennek ellenére a határ túloldalán orosz stílusban kiépített védelem, aknamezők, árkok, föld mellvédek, tüzérség fogja várni Tal hadosztályát, mind alaposan kiépítve a hosszú Várakozás alatt, és bennük az egyiptomi páncélos erők jól kiképzett katonái. Tal késő éjszakai beszélgetésükben figyelmeztette magasabb rangú tisztjeit, hogy Moise Dayan válasza a nemzetközi sajtónak, vajon Izrael megindítja-e csapatait. Most nincs itt az idő. Túl késő van vagy túl korán, nem más, mint szellemes, gyors ködösítés. A VÖRÖS LEPEDŐ bármelyik pillanatban életbe léphet, s mivel Izraelnek nincsenek stratégiai mélységei, a Tal Hadosztály dandárjai számára

nincs hátra, csak előre, és nincs más választása, mint a győzelem. Övéké a főcsapás, Izrael léte függhet attól, hogyan harcolnak. Az alacsony, inas tábornok lassan, látszólag nyugodtan beszél. Arcán a petróleumlámpa zöldes fényében feketének tűnnek az árkok. – A háborúban semmi sem történik terv szerint, és mégis minden a terv – összegzi. – Bármi történjék is, ne feledjétek a tervet! Emlékezzetek a célotokra! Hajtsátok végre a célt, vagy haljatok meg! Nem lesz megállás, sem visszavonulás. Csak támadás és előrenyomulás. Mi vagyunk a földön a zsidók utolsó esélye. * Don Kisote borszesz sütőjén épp rántottát készített a halványodó csillagok alatt, amikor Ehud Elad alezredes viharzott elő egy dzsipben a fojtogató, kékes-szürke kipufogó füstön át. Keresztülüvöltötte a fülsüketítő zajt. – Yossi, a jelzőőrmestered mi a fenének nem válaszol? – Nem válaszol? Megint valami baj lehet a kábellel. Hogy a meglepetést biztosítsák, teljes elsötétítést és rádiócsendet rendeltek el, a kommunikáció egyetlen módja a homokra fektetett kábelek maradtak. Távolabb, délre a többi páncélos erők szabadon használták rádióhálózatukat és lámpáikat, helikopterek jöttek-mentek. Úgy tűnt, beválik a stratégiai megtévesztés, mert az egyiptomi hírszerző jelentések az első nagyszabású csatát délre jósolták. Kisote két bádogtányérra kanalazta a füstölgő rántottát. – Gyere, egyél Ehud! – Kösz, éhen veszek. Nincs szakácsotok a főhadiszálláson? – Kisote immár a Hetedik Dandár parancsnokhelyettese volt. – Azok a bohócok? Ugyan már, ezt kóstold meg! Remek marhahús szeletet rakok a tojásba meg hagymát, paradicsomot és avokadót. Óriási! Eleget ehetünk majd konzervet, és élhetünk mint az állatok. Miért hívtál? – Szeretném, hogy beszélj az embereimhez! – Miről? – Amit tegnap este nekem mondtál, miután Tal beszélt velünk. – Mondd el te!

– Azt akarom, hogy tőled hallják! Edd meg, aztán gyere velem, Yossi! A felkelő nap végigsimított Elad alezredes bajuszos, vöröslő arcán. Csípőre tett kézzel áll dandárja előtt. Tank manőverek során állt porban, füstben a nyitott toronyban, ott sült le annyira. A hadgyakorlatok döntőbírói nemegyszer határoztak úgy, hogy meghalt. Más parancsnokok bezárkózva hajtanak a szimulált tűzben, még Yossi Nitzan is, de nem Elad ő azt állítja, hogy a harchoz, s még ahhoz is, hogy az ember harcot tettessen, látnia kell. – Emberek! Jól figyeljetek Nitzan alezredesre! – Hangja túlharsogta a reggeli zajokat. Kisote a zászlóalj elé lépve, rögtön észrevette, hogy Gonen ezredes, a dandár parancsnoka Tal tábornok társaságában a félkörben ülő háromszáz tankos mögött áll. Nem szívesen beszélt, ha főnöke, Gorodis – vagyis Gonen – hallgatta De hát itt van Gorodis hiába héberizálta a nevét Gonenre, katonáknak, tábornokoknak egyaránt Gorodis maradt. Golyófejű, szőrszálhasogató, hirtelen haragú, szinte kegyetlen. Képes volt egy nyitott gombért megbüntetni egy katonát. – Hetvenkilencedik Zászlóalj! Még mindig nem tudjuk, megyünk-e háborúba, és ha igen, mikor. – Kisote érezte az emberek unott, hanyag tartásán, mennyire kikezdte ókét a Hamtana. – De tudjuk, hogy az ellenség ott van – int a határ felé – Ezért vagyunk itt hetek óta, és várakozunk. Tegnap este elmondtam a parancsnokotoknak, és ő megkért, mondjam el nektek is, hogy csak egy magamfajta európai zsidó tudja tökéletesen felfogni, mit jelent az, ha valaki izraeli tankot vezet. Éveken át menekültem, rejtőzködtem a németek elől. Egy újabb évet angol menekülttáborban töltöttem Cipruson. Ti csak olvastatok ilyesmikről. Új generáció vagytok. Némi érdeklődés jelent meg a bágyadt, fiatal arcokon. Többségük gyerekesen puha és rózsaszín volt, néhányuk szakállas. – Újra és újra hallhattátok a kérdést – folytatta Kisote. – Miért tűrték bambán az európai zsidók a sárga csillagot? Miért vonultak borjúként a vagonokba, hogy lemészárolják őket? Miért nem harcoltak legalább? Elhallgatott, komor volt az arca, s most már súlyos lett a csend a félkörben ülő zöld egyenruhák felől. Csak a tankok karbantartásának kalapálása, csikorgása hallatszott a tábor irányából. – Hát, tegnap éjjel meséltem Ehud Eladnak három varsói unokatestvéremről, nagyjából a ti korotok béli fickókról, akik hordták a sárga csillagot, és ellenállás nélkül felmásztak a vagonokba. Miért? Először is, mert a németek hazudtak nekik. Azt mondták, munkatáborokba viszik őket. Olyan nehéz volt tán elhinni nekik? Valóban, hogy hihették, hogy ezek a civilizált európaiak, még ha antiszemiták is, azért zsúfolják őket vagonokba, hogy elvigyék és meggyilkolják őket? Most már tudjuk, hogy ez volt a rettenetes igazság, de akkor egyszerűen hihetetlennek tűnt. Most már figyeltek Kisotéra, minden szem rászegeződött. – De tegyük fel, hogy talán sejtették az igazat. Hogyan harcolhattak volna az unokatestvéreim? Mivel? Nem voltak fegyvereik! Európai zsidók voltak. A nem zsidó hatóságok kezében volt a törvény

és a rend. Amikor néhány zsidó rájött az igazságra, és az erdőbe menekült, vagy mint a varsóiak harcolni próbált, már késő volt. – Nos, amit tegnap éjjel a parancsnokotoknak mondtam, egyszerűen az volt, hogy hál' Istennek mi más helyzetben vagyunk. Mi vagyunk az izraeli páncélos erő. – A morgó tankok sora felé intett. – Itt vannak ezek, megtanultuk használni őket. Egyetlen kormányra sem számíthatunk, csak a sajátunkra. A mi Cionunkra, a mi tankjainkra, magunkra. És ezért… – A távoli morajtól elhallgatott, a katonák arca az ég felé fordult. A távolban pettyek tűntek fel a kékségen, gyorsan nőttek, s repülőgépek szálltak el a fejük fölött négyesével a tenger felé. A motorok zaja, mint a mennydörgés. A katonák kiáltozva, újongva pattantak fel, és integettek a fejük fölött elvillanó gépeknek, amelyek árnyékot vetve csillogtak a napfényben, és olyan mélyen repülnek, hogy a kék Dávid csillag tisztán kivehető volt mindegyik gép törzsén. – Nincs mit mondanom – tört ki Kisote, ahogy a gépek elfogytak, a motorzaj enyhült. – A többi az égre van írva! Sárga csillag helyett kék csillag! Am Ysroel khai! Izrael él! Elad alezredes lépett mellé. – Vigyázz! – Hirtelen mereven, mozdulatlanul álltak, de arcuk átalakult, vidámmá, lelkessé, türelmetlenné vált. – Legénység! Tankokhoz! Mindenki az állomáshelyére! Teljes rádiócsend! Parancsot várni! Álcahálók helyükön maradnak! Egy őrmester ugrott a zászlóalj elé. – Afez… A zászlóaljból fiatalos üvöltés hallatszott; – Krav! [Csata!] – Alei… – KRAV! – Alei… – KRAV! KRAV! KRAV! A katonák futva, zajosan szétszéledtek. Elad alezredes magához szorította Yossit, megcsókolta borostás képét. – Jó, kitűnő, tökéletes! Köszönöm! Hát rajta! – Igen. Légy óvatos, Ehud. – Persze. El Arishban találkozunk. Rendben? Kisote, szeretlek. – Elviharzott.

Tal tábornok intett Yossinak. Ő és Gorodis is jól mutattak; izmosan, napbarnítottan, csillogó szemmel, jól vasalt egyenruhában, friss sapkában, vastag, új tankos szemüvegük a homlokukra tolva^ Zsidó sivatagi rókák, gondolta Kisote. Izraeli Rommelek, és tudják is magukról. Tal kezet rázott vele, és vállon veregette. Gorodis a korábbi talmudista diák, gunyorosan kántálta a jesiva imát. – Goot gezugt! Yasher kojakh! [Jól mondtad! Több erőt neked!] Gyere velem! – A repülők életet vertek az egész hadosztályba. Katonák tömege szorgoskodott vagy tucatnyi jármű mellett, a tankokon kívül jelződzsipek, parancsnoki féllánctalpasok, személyszállítók, tábori kórházak, üzemanyagszállító teherautók, karbantartó teherautók, élelemszállító teherautók, municiószállító teherautók. Az ellátó farok jóval nagyobb, mint a küzdő fej. Gorodis a sötét lakókocsijában hátul lógó térképhez lépett. – Idenézz, Yossi! Ezek a gépek azt jelentik, hogy a VÖRÖS LEPEDŐ bármelyik percben életbe léphet. A Déli Parancsnokság Tálnak adta a legrohadtabb melót, Tal pedig ránk bízta a legrohadtabb részét. Csak súlyos veszteségek árán törhetünk át ma reggel, de nem állhatunk meg, bármi történjék is. Itt leszek elől. – Megütögette a térképet egy útelágazásnál, messze a gázai csíkon belül. – Azt akarom, hogy alakíts egy második parancsnokságot biztonság esetére. Megértetted? Hosszan farkasszemet néztek. Gorodis azt mondta ezzel, hogy megölhetik, súlyosan megsebesülhet a harcban, vagy bekeríthetik az első támadás káoszában. Ez esetben Kisoténak kell továbbvezetnie a támadást. – Értettem. – Yossi az asztalon lepecsételt borítékokban lévő parancsokra pillantott. A tetejükön kis papírlap, s azon Gorodis gondos, héber kézírásával: SAD1N ADOME [VÖRÖS LEPEDŐ]. – Ki megy elsőnek? – Ehud a Pattonjaival a terv szerint. – Vagy nyolcvan ilyen amerikai tankot szereztek egy ügyes üzlettel a nyugatnémetektől, mielőtt az arabok észbekaptak, és hatalmas patáliát csaptak. – A lándzsa éles hegye utat vág, Én rögtön mögötte megyek. Te megállsz, és itt várod a parancsokat, míg ki nem derül, hogy megy a támadás. – Gorodis a térkép fölé hajolt, megjelölt egy pontot, vonalzót és körzőt vett elő. – A parancsnokságod kódneve Karis [Cápa] lesz.

– Cápa. – Yossi amennyire csak tudta, kivicsorította fehér, lapátfogait. – Kitűnő! Gorodison nem látszik, hogy mulatna. – Indulj! Benny Luria becslés után repül, és számolja a perceket mikor fölfelé emelkedhetnek. Fülhallgatója csendes, mindössze légköri zörejek hallatszanak. A négy Mirages négyszáz csomós sebességgel dübörög a tajtékos hullámok fölött. A többiek mögötte, mint egy légibemutatón. Kaiman jobbra, Itzak és Ricki balra. Jelzés. Finom söprő bal kanyar és a többiek követik, tartják az alakzatot. Jó fiúk, megbízhatók, akár a szikla. Üzemanyag oké, olajnyomás, motorhőmérséklet rendben, bombakapcsolók bekapcsolva, géppuska ki. A motor nem is duruzsolhatna édesebben. Benny

gyomrából az akció kezdetén elmúlt az az ismerős szorítás. A láthatáron homokdűnék tűnnek fel, időben, öt másodpercen belül. Luria ezredes teszi a dolgát, nyugatról érkezik, ahonnan a legkevésbé várják és túl mélyen ahhoz, hogy a radar észlelje. Ahogy a négy gép a mocsaras, zöld Nílus-völgy, falvak fölött villan el, a parasztok integetnek, fel sem fogják, hogy ez nem egy egyiptomi őrjárat. Ott egy vasútvonal, rövid vonat pöfékel. Lehet, hogy az a falucska Faqus, a csapás kiinduló pontja, de akkor három perccel a kelleténél korábban pillantották meg. Messze balra, egy másik falu inkább emlékeztet Faqusra, de ha ez az, akkor Benny letért az irányról. Gyorsan át kell futni a lehetőségeken. Ha eltévesztem Faqust, tartalék kiindulási pont, irány, sebesség, magasság, emelkedési ráta…? Feszülten figyel maga elé, telefonpóznákat, világítótornyokat, bármely akadályt a sár felett, amelynek nekicsapódhat, ha egy pillanatra nem figyel. Faqus. Itt van. Kunyhók, utcák, földutak, csatorna, minden a helyén. Pont időben, jó a navigáció. Előttük az égbolton MÍG járőrnek nyoma sincs. Oké, int a többieknek. Teljes gáz. Emelkedő! Aztán alattuk balra felbukkannak az álcázott hangárok, irányítótornyok, rajépületek, a repülőgépek a kifutópályán. A teleobjektívvel készített felderítő fotó életre kelt. Az Inkas elfogó bázis kísértetiesen hasonlít Tel Nofra. Légitámaszpont az légitámaszpont. A tolóerő ágyúgolyóként repíti fölfelé a gépet, a fülben dübörgés, az emelkedés jelző körbeforog, három–, négy–, ötezer láb meredeken fölfelé a kékségbe … hatezer láb. A többiek vele vannak. Mostantól, mint a próbán. Benny Luria bukfencbe megy át, föld és ég pörög körötte, aztán kiegyenesíti a gépet és egyenesen megcélozza a zsúfolt központi kifutót. Meredek, harmincöt fokos szögben száguld lefelé, megpöccinti a különleges kifutó-romboló bombák és aknák kapcsolóját. Szórvány légelhárító tűz tűnik föl előtte, pislogó sárga villanások, emelkedő vörös jelzőfények. A felsorakozott MIG-ek a keresőjében egyre nagyobbra és nagyobbra nőnek, zaftos falat, de nem most. Alatta apró figurák rohangásznak fejvesztve. Tovább igazítva a műszereket, egyenesen merül. Egyenesen! A magasságmérő lefelé pörög kétezer lábra. Benny kiengedi a bombákat, enyhe lökést érez, a föld felé zuhan, majd sűrűsödő légelhárító robbanások közepette kezd kihúzni. Gyors kapcsolások bombázásról géppuskás pásztázásra. Kiegyenesedik, majd balra kanyarodik, megkerüli a magas hangárokat, hogy megtörje a gépére tapadó légelhárító tüzet. Gyors oldalpillantás. Ez az! Féket füsttornyok gomolyognak mögötte. – Istenemre, beváltak a Papam bombák… Ezek a bombák hazai termékek voltak. Esés közben egy ejtőernyő lassítja a zuhanást, majd egy automata az ideális szögbe billenti, hogy a lehető legmélyebbre hatoljon. Egy rakéta mélyen belövi a beton alá, aztán a késleltetett gyújtó hatalmas lyukat robbant. Évek leleményes fejlesztő munkája, élenjáró izraeli technológia ezért a néhány történelmi másodpercért… A többiek csatlakoznak hozzá, fordulnak és emelkednek. A négy gép félkört ír le a támaszpont körül. Az emelkedő füstön keresztül látják a tönkrement, használhatatlan kifutókat. Lángoló szélű, fekete kráterek pöttyözik, az inkasi repülőgépek a földhöz szegezve tehetetlenek. Géppuskatűz. Luria lapos szögben ereszkedik, tíz fok, nem több. Mihelyt lőtávban van, tüzet nyit orrágyújával, és géppuskájával a keresőjében látszó MIG-re. Gépe zörög, rángatózik. A tűzcsík a MIG-be vág, s az fekete, vörös füst és lángbuborékká válik. Nem olyan, mint egy légi győzelem, de

azért látványos. Micsoda látvány, micsoda jutalom! Újabb és újabb orosz vadászbombázók következnek, a Mirages-nak kemény ellenségek az égbolton, de mozdulatlan áldozatok a földön, sorra robbannak föl Luria ágyúja előtt. Komoran számol. Újabb, aztán még egy, mindegyik biztos találat, a szeme előtt robban föl, többé nem repül. Ezek elfogok állandó készültségben, tehát lehet, hogy bennük van a pilóta is, elevenen elég… Pokoli gondolat, de folytatni kell a küldetést. Rárepülés befejezve. A parancs, hogy háromszor repüljön rá géppuskatűzzel, majd távozzon, percekkel a második hullám érkezése előtt. Fölkészül a következő rárepülésre, és a többiek sértetlenül sorakoznak fel mögötte. Ahogy meg tudja állapítani, egyik géptörzsön sem lát sérülést A légvédelmi zárótűz sűrűsödik, vörös nyomjelzők és fekete pamacsok zúgnak el Luria pilótafülkéje mellett. De az izraeli légi doktrína szakított a hagyománnyal, és szigorú. Ügyet sem vetni a légvédelemre, tönkretenni a kifutópályát, aztán elintézni a gépeket. Az égő, füstölő Inkas támaszpont felé ereszkedve a második rárepülésre, Luria látja, hogy három társa is keményen aratott; gyors számolás, tizennyolc, tizenkilenc, húsz megfeketedett, lángoló MIG. Bőven maradt célpont. És miközben egyik MIG-et a másik után lobbantja lángra, hogy halvány lángnyelvek táncolnak a napfényben, eszébe juta francia szakértő, aki állította, hogy a Mirages-ra nem lehet ágyút szerelni. Az ágyú korszerűtlen, és a rakéta a megfelelő fegyver. Jó kis szakértő! Micsoda zűrzavart teremtenek ezek az orrágyúk azokkal a remek, harminc milliméteres géppuskákkal, amelyek percenként ezer golyót köpnek ki. Luria együtt dolgozott az izraeli csoporttal, amelyik túltett a francia mérnökökön, Tolkovszkijjal, Weizmannal, Hóddal. Remek repülősök, remek izraeliek, remek döntés. Feldübörög a füstfelhő mögé. Nyomát sem látja még a második hullámnak. Parancsnoki döntés: Még egy rárepülés. Még több rombolás, elpusztítani ezt a fenyegetést. Az üzemanyag szab határt. Még kétszer sikerül laposan belerepülnie a füstbe, és a mostanra vad, de rendszertelen légvédelmi tűzbe, aztán Luria meredeken tízezer lábra vezeti „fiait” Visszafelé nem kell a tengerhez tapadva repülniük. Ebben a magasságban látószögébe kerül a dús, zöld Nílus-völgy, a folyó két oldalán szürkén elterülő Kairó, a játéknak tűnő piramisok és szfinx, a pettyes delta, mögötte a kék tenger, odébb barna, sivatagi homok nyúlik keletnek a Szuezi-csatorna felé. Fekete füstoszlopok emelkednek magasra az áttetsző reggeli levegőben, és mindent elárulnak. Abu Sueir, Fáid, Kabrit, Nyugat-Kairó ugyanúgy lángol, mint az Inkas. Istenemre, Midway! ötlik agyába. Felvillanyozza a gondolat. Benny tanulmányozta a légicsapások történetét, és agyában legélénkebben Midway képe élt, ahogyan a szétszóródott japán repülőgép-anyahaj ók egymástól messze lángoltak a tengeren. Saját temetési tüzük füstje szállt az ég felé, katak lizma, amely öt mennydörgő perc alatt megváltoztatta a háború és a történelem folyását: – Elohim, megnyertük a háborút! – rikkant föl hangosan, öklével a pilótafülke fedelére csapva. – Győztünk! – Az órára pillant. Ideje befejezni, hét percet töltöttek Inkas fölött. Megragadja a mikrofont, és megtöri a rádiócsendet. Most már miért ne? – Tábor! Tábor, itt Parittya kettő, visszatérőben Napraforgóról…

Luria lelkesedése a hangszóró recsegésén át is kihallatszik. A Légierőparancsnokság földalatti központjában egyenruhás, fülhallgatós lányok firkálnak izgatottan narancsszínű krétákkal egy üveg válaszfalra. – És most Inkas! – Dayan és Rabin összemosolyognak, csodálkozva csóválják fejüket – Ha ez mind pontos, Itzak, ez hetvenöt tönkretett gépet jelent, csak az első hullámban. Rabin mélyet szív cigarettájából. Karosszékének karján a hamutartóban halomban állnak a csikkek. A földalatti parancsnoki poszt halálos feszültsége most kezd elpárologni. – Bátorító, ha csak a hatvan százaléka is igaz. – Csoda és ámulat – lelkesedik Ezer Weizman. A légierők korábbi vezetője most Rabin hadműveleti főnöke. Szája füléig ér. – A fiúk úgy hangzottak, mint az arab pilóták ezekkel az őrült számokkal, de ki tudja? Motti Hod kortyol egy jókora, felfordított vizesköcsögből. Visszhangzó puffanással teszi le, és felemeli a kezét. A moraj elhal, a ki-berohanó tisztek megtorpannak. A légierő főnöke Rabinhoz fordul, aki pont mögötte ül. – Akcióban Benny Luria teljesen hidegfejű – szinte csattan a hangja. – A jelentése megbízható. A naranccsal összefirkált elválasztó felé int. – Mindezeket a számokat elhihetitek. A MOKADE terv szerint halad. – Én elhiszem – szólal meg Pasternak Rabin könyökénél. Rabin feláll. – Jóváhagyom a VÖRÖS LEPEDŐ-t! – Mindenképpen – mondja Dayan, majd Pasternakhoz fordul. – Sam, hívd az Északi és a Központi Parancsnokságot! Még ha lövik is őket, ne hatoljanak be Szíriába vagy Jordániába! – Moise, ezek a parancsaik! – Igen, igen, de a szír tüzérség valószínűleg tüzet nyit, és talán a Jordán is, s ha valamelyik egységünk átlépi a határt, késő visszahívni őket. Visszalövünk, de onnan, ahol vagyunk… – Igen, Moise. – Azonnal jelentsétek Abba Ebannak is, hogy állunk. Máris megváltozott a nemzetközi politikai helyzet Ja, és persze Eshkolnak is Dayan, ismét ügyet sem vetve a protokollra, úgy beszélt Pasternakkal, mint a KADES idején, amikor a helyettese volt Pasternak nem bánta, bár éveken át külön utakon jártak, míg Moise nem sok sikerrel belekapott a politikába. Dayan időközben pocakot eresztett, megkopaszodott, mégis újra fenséges

ezen a reggelen. Elég egy pillantás, és látszik nem csak hadügyminiszter, hanem az igazi miniszterelnök is. Az első számú vezető. – Ben Guriont is? – tudakolja Sam. – Ahogy óhajtod – von vállat Dayan. – Idefigyelj, létfontosságúak az arab reakciók. Tudni akarom, mit mond a kairói rádió és a többi. És az arab vezetők nyílván telefonálnak egymásnak vagy rádión beszélnek Bele tudtok hallgatni? – Mindent figyelünk. Félóránként jelentünk, bármi különös van, rögtön. Dayan bólint, elfordul. Pasternak egy kis szobában magára zárja az ajtót, és telefonálni kezd. Az ablakon keresztül látja a nyugati-kairói csapásról jelentést író lányokat. – Épp most öltözők, de rajta, rajta! Jókedvűnek hangzol – mondja Levi Eshkol a telefonba. – … tényleg, Sam? Mi darfmakhen shekayanann, [Ennek kijár a jó híreknek való áldás.] Menjek le Kyriába? Nem, azt hiszem várok egy ideig. Hívtad már Abba Ebant? – Hívom, mihelyt letettem. – Igen, igen. Tudniuk kell a washingtoniaknak és a New York-i embereknek is. Az éjszaka kellős közepén fogjuk felébreszteni őket, de megéri, mi? Készen kell állniuk a nagy hűhóra. Sam, ez csodálatos, gratulálj helyettem Mottinak. Ó, Sam! Bárcsak úgy is folytatódna, ahogy kezdődik, és ide figyelj, hívd Ben Guriont! Joga van tudni Jellemző Levi Eshkolra, gondolja Pasternak. Tekintettel van a nagy Öregre, régi főnökére, jelenlegi leghevesebb kritikusára. Először Ben Guriont tárcsázza, s csak aztán a külügyminisztert. Gorodis kibukkan a lakókocsiból – VÖRÖS LEPEDŐ! – kiált oda az antennákkal teletűzdelt féllánctalpasban ülő jelzőtisztjének. – Aktiválni minden rádióhálózatot, szétküldeni a parancsot! A kipufogóbűzben, recsegő hangszórók zajában futárok száguldoznak lepecsételt borítékokkal a sűrű sorban álló tankok között. Leszedik az álcahálókat, a legénység eltűnik a kis nyílásokban Az ágyútornyok jobbra-balra forognak, ágyúcsövek emelkednek-süllyednek, s a tankok elindulnak. Sisakos parancsnokok irányítják őket zászlókkal kezükben, alig láthatók a felkavart homokban. Yossi Nitzan csapatát, egy szakasz Centuriont, féllánctalpasokkal és dzsipekkel a határ közelébe vezeti. A határ itt puszta drótkerítés a sima homok felett. Gorodis dandárjának hosszú oszlopa gurul mellette, élén a Pattonok, csikorognak a lánctalpak, homok száll a levegőben. Ehud Elad mereven áll a toronyban, vezényszavakat pattog sisakmikrofonjába, és tankjai szétzúzzák a kerítést. Ehud megpillantja Don Kisotét parancsnoki féllánctalpasában. Int, tiszteleg, s ebben a pillanatban fények villannak a láthatáron, és másodperceken belül felharsan az ellenséges tüzérség súlyos dörrenése. A légicsapás meglepetése elmúlt, és ahogy Tal vagy ezerszer is elmondta, egy háború megnyeréshez a páncélosoknak kell elfoglalni az ingatlant.

Shaynát kanadai udvarlója épp a jeruzsálemi busz-végállomáshoz viszi, amikor rémisztő, bánatos nyüszítés harsan. – Mi ez? – tör ki a férfi. – Az egyiptomiak – válaszol Aryeh rögtön. – Jeruzsálemet támadják. A lány magához húzza a gyereket a hátsó ülésen. – Ne félj, Aryeh! – Én? Nem félek az egyiptomiaktól. – Kapcsol be a rádiódat, Paul! Shayna egy gyerekkori barátnője esküvőjére jött Jeruzsálembe, aki csakúgy mint ő, szinte vénlány volt már. Most Shayna Aryehhel el akarta érni a haifai buszt. Épp kezdődtek a hírek. Itt Izrael Hangja, Jeruzsálemből. Tíz óra. Ma reggel hét óra negyvenöt perckor egyiptomi repülőgépek ismét megsértették Izrael légterét. A légierő kiűzte őket, minden gépünk épségben visszatért. Minden erőnk a legmagasabb harckészültségben maradt. A többi hír is rövid és ártalmatlan, egy üdítőital reklám követi őket. Paul lekapcsolja a rádiót. –Hát, ez nem éppen háborúnak hangzik–harsogja túl a sziréna folyamatos süvítését – Vagy igen? – Nem. Talán csak próbálják a szirénát. Menjünk tovább! A jaffai úton a boltok többsége leredőnyözve, és nyoma sincs a szokásos teherautó dugónak, mert az ország mozgósított teherautói a határokon vannak. Távoli, kemény durranások hallatszanak a sziréna vonyítás fölött. – Te, ide figyelj! – szól a férfi. – Talán mégis bombázás. – Ez tüzérség. –Tüzérség? – A kövérkés, feketeszakállas arc hátrafordul. – Úgy érted, Jordánia megtámad minket? Shaynának feltűnik, hogy a férfi azt mondja: minket. – Hát, legalábbis lőnek. –Talán jobb lesz, ha nem mész most vissza Haifába, Shayna. Te és Aryeh lakhattok a lakásomban, én majd a Jesivában alszok. – Miért? Lakhatunk anyámnál is. – Elég zsúfolt lenne egy szobában.

– Mi itt Jeruzsálemben, egyszerűen élünk. A távolban robbanás, füstfelhő emelkedik, további puffanások, a szirénák még mindig sikoltanak. – Megverjük a Jordánokat! – mondja Aryeh. – Megverünk minden arabot, aki megtámad minket! – Vigyél anyám házába, Paul! – Oké. Shayna özvegy anyja vastag falú, arab házban élt, egy öreg, vallásos negyedben. Az Ezrakh megengedi neki, hogy hetente egyszer lemenjen hozzá, megfőzze sabati étkét, kitakarítsa cellaszerű kis kuckóját, amelynek falait padlótól plafonig könyvek borítják. Megtiszteltetés ez, amiért a szegényes környéken a többi idősebb asszony mind irigyli. Paul egy mellékutcába fordul, ahol nevető gyerekek sorakoztak egy óvóhely bejáratánál. – Shayna, ha háború van, mi tehetek, hogyan segíthetek? – A jesiva fiúk csak tanulják a tórát. – Nem vagyok már gyerek! A lány fölemeli hangját, hogy hallható legyen a sziréna fölött is. – Van egy vicc, Paul, hogyan viselkednek a jesiva diákok háborúban: „Megkezdődik a bombázás, és a főrabbi beront közéjük. – Mi van veletek? – kiált rájuk. – Háború van, tegyetek már valamit! Zug tillim! [Imádkozzatok zsoltárokat!]” – Nem rossz. – Ha valóban önkéntes akarsz lenni, megmondom hol jelentkezz. A sziréna elhallgat, a tüzérség durranásai hangosabbak. A Hamtana egyik pillanatról a másikra véget ért, ismét háború van. Az első alkalommal Shayna még kislány volt másodszor pánikban az ejtőernyős Yossi Nitzan miatt. A férfi most magasrangú páncélos tiszt és Shayna az ő fiát öleli magához. Távol kell tartania tőle a gondolatait. Yossi tud vigyázni magára, és ha nem, hát kár. Nagyon kár! Yael férje, és kész. Amikor a kocsi megáll anyja házánál, borostás képű, bádogkalapos, vörös karszalagos emberke rohan elő, üvöltözve ráz egy botot a kanadai felé. – Mi baj, Shayna? Nem értek úgy héberül. – Ez Chaim, a légoltalmi parancsnok. Majd megveszik a háborúért és most boldog. – Ezzel ráförmed Chaimre, aki morogva otthagyja őket.

– Oké. Hova menjek? – kérdezi Paul. A lány elmagyarázza, aztán hozzáteszi. – Kerüld el a főutakat Paul, a katonai forgalom miatt. A toborzó iroda az emeleten van, az étterem fölött – Értem. – A férfi elhajt. Az Ezrakh levegőtlen, félig az utcaszint alatt levő kis lakásának ajtaja nyitva áll. Shayna látja az öreget. Az Ezrakh az asztalnál ül rövidujjú ingben, hosszú talit katanban és egy kis könyv fölött hajladozik. Nem a szokásos talmud szöveget kántálja, zsoltárt énekel. Shayna kívülről tudja a zsoltárok könyvét, és anyja lakásában ő is elsuttog néhány zsoltárt akarata ellenére is azért a javíthatatlan, őrült katonáért, akihez nincs is köze. Don Kisotéért. Tizenhatodik fejezet Út El Arishba Tal tábornok feladata az első napon, hogy a lehető legtöbb ellenséges erőt zúzza szét északon, és foglalja el a Gázától El Arishba fűtő tengerparti betonutat Ha nem, tankjai olyanok lesznek, mindössze egyetlen napi küzdelem után, mint hatalmas kimerült játékszerek. Fel kell tölteni őket üzemanyaggal és munícióval, hogy tovább harcolhassanak. De azok a „lágy”, utánpótlást szállító járművek nem tudnak keresztülmenni a homokon, bozóton, ahogy a tankok, ezért létfontosságú az út sürgős megszerzése. Ez az egyetlen út, amelyen a gumikerekű ellátójárművek át tudnak haladni a sziklás szakadékok, magas, puha dűnék között, és az egyetlen biztos ösvény az aknamezőkön keresztül. Maga El Arish, a Sínai csinos, tengerparti fővárosa erős védelemmel, nagy repülőtérrel, vagy negyven kilométerre fekszik Tal kiindulópontjától. Tal fel akarja törni az ellenség határvédelmének kemény héját, és sikeresen előrenyomulni El Arish felé. De hogy első nap el is érje, nem realisztikus cél, mert a parti utat védvonalak őrzik. A határ közelében kezdődnek az egyiptomi vonalak északi horgonyánál, a rafahi elágazásnál, amelyet egy egész tankhadosztály tart megszállva. A tengertől az áthatolhatatlan dűnékig végig csodálatos sündisznóállás az út, tüzérséggel, tankcsapdákkal, árkokkal és aknamezőkkel. Húsz mérfölddel Rafah mögött terül el a másik rémisztő akadály, a Jeradi hágó hosszú vesszőfutása. Mérföldeken át húzódó kanyargós, fenséges dűnék, keskeny szakadékok, további gyilkos aknamezők, tankelhárító ágyúk, álcázott tankok és megerősített árkok. Újabb tíz mérföld innen El Arish, de útközben végig további erődítmények, amelyeket a Hamtana alatt még jobban megerősítettek. Tal hadereje a legerősebb, amit Izrael ki tud állítani. Ha megállítják vagy visszaverik, kárba veszett az egész csodálatos légigyőzelem, mert gyengeséget mutattak a földön az arabok, az oroszok és az ellenséges ENSZ szeme láttára. Ezért erőlteti Tal, hogy olyan messzire hatoljon El Arish felé, ameddig csak tud. Minden esély ellenére és mindenáron. Kisote féllánctalpasában állva nézi, mint dübörög tova Ehud Elad Pattonjainak hosszú, kanyargós

oszlopa. Porfelhő fátyolozza az alacsony napot. Egyszerre tölti el mámorral és aggasztja a kép. Remek látvány ez a perceken keresztül mellette csörömpölő harminchat amerikai tank. Bennük lelkes, sisakos, terepszín-zöld ruhát viselő srácok, akik nem láttak még ütközetet. Karcsú vonalai vannak a Pattonnak. Alacsony, puha felfüggesztésű, remek vezetni, gyors tank. De benzinmotorjai tűzveszélyesek, fegyverzetük gyenge, nem ellenfél a T-55-ös vagy a Sztálin hármas hosszú lőtávjának. Nagyon jól kell manőverezniük, hogy közel kerüljenek, vagy másképp, váratlanul támadniuk. De ha valakinek van idege és tudása ilyen hihetetlenül kockázatos manőverekhez, Ehud Elad az. A Pattonok után dübörögnek a Nyolcvankettedik Zászlóalj Centurionjai. Határozottan brittek ezek a tankok ezzel a magas, higgadt külsővel, öntöttacél törzsükkel és tornyukkal. Ezek a nagy ágyúk már valami! Évekkel ezelőtt a tankosok gyűlölték a Centurionokat. Nem felel meg a sivatagi háborúra, panaszkodtak. Mindig eltömődik homokkal, lerobban. Tönkremegy a lánctalp és olyan forró, hogy az ember élve megsül benne. Israel Tal és a többi magasrangú tiszt, mint Gorodis, Elad és Nitzan vaskézzel ellenőrizték a karbantartást, és durván büntették a hiányosságokat. A Centurionok most jól beválnak, legénységük boldog, még irigylik is őket. Tal jeges, éles hangja harsan a parancsnoki hálózat hangzavarából Kisote fülhallgatójában. – Gorodis, mi a fennakadás? Gorodis rekedtes, bosszankodó hangja: – Keskeny tengely, sok akadály. – Törj át, Gorodis, ez csak a kezdet! – Értettem. Kisote úgy érzi, a hadművelet már az első félórában sem halad terv szerint. Úgy van, ahogy Tal megjósolta. A dolgok általában másképpen alakulnak. A tapasztalatlan zászlóaljak a jelentések szerint ügyetlenkednek a tűz alatt az első falvak kanyargós utcáin, zsákutcáin. Ezeket az útvesztőket úgy építették, hogy megzavarják és feltartóztassák a behatoló lovasokat. Úgy tűnik, ugyanolyan jól beválnak tankok ellen is. Kisote messzelátóján látja az összetorlódott, tehetetlen Centurionokat, és úgy dönt, tesz valamit. Miért várna Gorodis parancsára? – Indulás! – Zászlóját felemelve hívja maga után kis parancsnoki csoportját. Sárkányfog akadályok és cikk-cakkos árkok közt cikázva, megművelt mezőkön hajtanak keresztül a legközelebbi falu mellett összetorlódott tankok felé. Kisote nem lát utat, amin elkerülhetné a dugót. – Törj keresztül! – utasítja sofőrjét és találomra rámutat egy agyagfalra. Mint amikor a sebész vág, aztán meglátja, mi van odabenn, okoskodik. A sötét kis jemeni őrmester meglepetten néz rá, aztán aranyfogával elvigyorodik, és gázt ad. Durr. Törmelék hull és a féllánctalpas sötét zsákutcában találja magát, alacsony házak, álló, dohogó Centurionok között. – A pokolba! – üvölt Kisote a tank kapitányára, aki tornyában állva, csodálkozva pislog a rátörő,

porral borított alezredesre. – Előre! Lerombolni azt a házat! A kapitány kiabál valamit, hogy parancsot kapott, nem szabad civileket bántani. Kisote kiugrik, pisztollyal a kézben beront a zsákutca végén álló egyszobás, szegényes bútorzatú házba. Minden jel szerint üres. Kifut, dühösen int a hatalmas tanknak, hogy előre. Az felmordul, nekiront a háznak, és napsugarak törnek utat a porban az utcába. A következő tank követi a hulladékon keresztül, kék kipufogófüst emelkedik a napfényben, a mögötte állók is elindulnak Yossi közben a fülhallgató kakofóniájában hallja, hogy amint a tankcsata kibontakozik, Tal és Gorodis egyre jobban eltávolodnak az eredeti tervtől, és hogy a Centurion zászlóalj, amelynek le kellett volna csapnia a rafahi elágazásra, eltért az iránytól. – Gorodis, megindulok Rafahba – közli kódolva Nem kap választ, s úgy dönt, lelkes helyeslésnek veszi A falu mögött összegyűjt egy század Centuriont, amely tartalék erőként van alárendelve. Egyenesen áll féllánctalpasában, feltartja a zöld zászlót és parancsot kiált a parancsnoki hálózatba. – Aharai! [Kövessetek!] – A mezőkön át, a poros földúton megindul az országút felé. Negyedóra múlva az elhagyott rafahi vasútállomásról jelentkezik. Ez az első kulcspont a határ túloldalán, a Gáza-övezet és a Sínai között. – Gorodis! Elfoglaltam a Vatikánt, várom a parancsokat! Gorodis alig hallható a légköri zavaroktól; – Hol vagy Kisote? A Vatikánban? Máris? – A Vatikánban. Biztosítottam. Minden tank harcképes, minimális veszteségek, amikor az ellenség meglátott közeledni, kiugrottak árkaikból, és mint az egerek szétszóródtak a sivatagban. – Vettem. Látsz valami aktivitást a Rafah Nyitásnál? – Nem, halálos csönd. – Nem sokáig. Nápolynál várj! Gorodis és Kisote kisvártatva porosan, izzadva állnak egymás mellett a Nápoly kódnevű dombon, a víztorony alatt, a vasútállomás mögött. Ez a Rafah Nyitány legmagasabb pontja. A hét mérföld széles sivatagi csík ezután keskenyedik elágazássá. Az egész, az országút fekete csíkja által kettészelt terület láthatóan csendes, elhagyatott. Gorodis a látkép felé int. – A jó ég tudja, mi van valóban ott, Yossi Ezek az átkozott oroszok a legjobbak a világon az álcázásban. – Nemsokára meglátjuk.

Yossi Centurionjainak egy szakasza lassan halad az úton az elágazás felé előőrsként. Nem egész ezer métert haladnak, amikor a sivatag lángba borul. Köröttük robbanások, vörös színű nyomjelzők, sivító aknák. Yossi egyáltalán nincs meglepve, de örömmel látja, hogy az éveken át tartó intenzív kiképzés megtette a magáét. A tankok fedezékbe sietnek a talaj gyűrődései vagy magas, zöld ricinusolaj bokrok mögé, és viszonozzák a tüzet, a rejtett ágyúk villanását, vagy a fedezékből előbúvó, álcahálóikat ledobó ellenséges tankokat célozva. – Jól van fiúk! – kiáltja Gorodis túl a hangzavart. – Mondd meg nekik Yossi, hogy vonuljanak vissza, a hírszerzésnek igaza van, a homokos peremen a főerejük Az őrjárat veszteség nélkül visszavonul a hegy lábánál levő Centurionokhoz, Kisote pedig messzeiátójával körbekémlel a láthatáron Nápoly mögött északon por, füst és villanások, folyik a csata a gázai falvakért. Messze távol keletre az a porfelhő Raful Eitan ejtőernyős dandárja, amely egyenesen halad a sivatagon keresztül Izraelből a rafahi elágazás felé. Az a feladatuk, hogy Tal tankjainak támogatásával elfoglalják és biztosítsák az elágazást. A tenger felől a parti úton épp most bukkannak fel Ehud Elad Pattonjai. Istenemre, a terv többé-kevésbé mégiscsak működik! – Ide figyelj, Gorodis! Ehud és én együtt keresztül tudunk törni – mondja Yossi. – Küldd velem, és nem veszítjük el a lendületet. – Szó sem lehet róla, hogy ilyen erős ellenséges egységet hagyjunk a hátunkban. Ragaszkodunk a tervhez. Ehud zászlóalja megtámadja és lerombolja, mielőtt továbbhaladunk. – És én? – Te vagy itt a tartalékom, ha Ehud bajba kerül. Megindulsz, ha utasítalak. Ehud Elad a nagykönyv szerint támadja a peremet. Egy század szemből támad, hogy magára vonzza a tüzet, két század meglepetésszerűen átkarol és szétzúzza az ellenség hátvédjét. Természetesen Elad maga vezeti a frontális támadást. Ezt már nem engedélyezik a zászlóaljparancsnokoknak, de Gorodis Ehud Eladdal nem vitatkozott. Yossi messzelátóján látja Ehudot. Kicsike alak a színes forgatagban, szokás szerint nyíltan áll a toronyban, így vezeti századát fölfelé a homokos lejtőn a peremre. (Le Elud! A fenébe is, bukj le!!) A peremen végig ellenséges tankok és tankelhárító ágyúk tüzelnek lefelé a közeledő Pattonokra, és megindulnak feléjük. De amit az egyiptomiak nem látnak, ám Yossi magaslati állásáról igen, Elad másik két százada mögöttük. Huszonkét további Patton kúszik egymás mellett a nagy, magas, homokdűnék karéja fölött a peremen túl a tenger felől. De Ehud frontálisan támadó, fölfelé kapaszkodó tankjait eltalálják, lángba borulnak…egy, a második, a harmadik., a látvány elszomorítja Yossit, rosszul lesz tó'le. Szinte érzi azoknak a hirtelen tüzeknek a forróságát. Évek kiképzése és hadgyakorlatai után itt valódi a helyzet. A legénység kikászálódik a lángoló tankokból a vad géppuskatűzbe. Elterülnek a földön, talán okén, talán sebesültek, de az is lehet, hogy néhányan közülük élve sülnek meg odabent, mert nem tudnak kijutni a forró, vörös acélból. Yossi, mint páncélos oktató, és mint dandárparancsnok-helyettes is megállás nélkül gyakoroltatta, verte beléjük, mit tegyenek ha égnek és menekülni kell. Néha izzadtságban úszva ébredt. Soha, senkinek nem mesélt

lidércnyomásos, klausztrofóbiás álmából, és hálát adott az Urnák, hogy az ágyában van és nem egy égő tankban. Ilyenkor megbánta, hogy otthagyta az ejtőernyősöket. Nappal soha! Minél többet tudott a tankokról, annál inkább meg volt győződve arról, hogy ők döntik el Izrael háborúit. Mikor nyitnak tüzet azok a bekerítő Pattonok? Közel kerülni! Igen, ez a doktrína. De Ehud csoportja már komoly veszteségeket szenvedett, és ha Ehud maga is… DURR! Pattonok egész sora jelenik meg a dűnék fölött, és egyszerre tüzel. Visszhang dübörög az alacsony hegyek között. A perem mentén végig orosz tankok lobbannak lángra. Nyolc, kilenc, tizenegy. Megállnak, füstölnek, egy csapásra szétesik a meglepett, ellenséges alakzat. A sértetlen tankok és önjáró ágyúk szanaszét dülöngélnek, némelyik ledübörög a hegyen, némelyik eltűnik a szeme elől. A legénység menekül az égő tankokból. A hátsó Pattonok újra meg újra tüzelve közelednek, újabb tankokat találnak el, míg Ehud csapata továbbhalad fölfelé a hegyen, és géppuskázza az árkokból kiugró, rejtőzködő katonákat. Gorodis átöleli Kisotét. – Rendben! Győzelem! Mindjárt indulsz a kereszteződéshez! Az ég áldja Ehudot. Micsoda oroszlán! Rafult nem érem el, nem tudom hogy áll, de azt látom, hogy közeledik. Ehud összeszedi a sebesültjeit, aztán követ, én meg vele leszek. – Értettem. – Ha egyszer elindultál, Kisote, ne állj meg! Utasítom azoknak a fickók egy részét, hogy kövessenek, a többi a tartalékomban marad. „Azok a fickók” Centurionok hosszú, hosszú oszlopa, amely épp most bukkant fel. Ők észak felé törtekutat, határozottan üdítő látvány – Rajta! Orvlövészek és rejtett tankelhárító ágyúk tüzében Yossi Centurionjai lassan haladnak a kereszteződés felé Az ellenállás kisebb, mint korábban, de a szovjet doktrl· na szerint biztos, hogy előttük van még egy második, kemény védelmi vonal. Yossi előreküld egy őrjáratot a keresztúthoz, és szól Gorodisnak, hogy zúdítson zárótüzet a tüzet nyitó ellenséges egységekre. Gorodis megteszi, és aknatűz árad mozgó nehézágyúibői. Aztán megjön a jel, amelyre Kisote türelmetlenül várakozik, áthaladás a kereszteződésen, Zászlóval int, tankjai megindulnak a keresztúton, ahol jókora útjelzőtábla mutatja arabul és angolul is: SHEIK ZWEID és EL ARISH. Kísérteties az ellenállás hiánya. Csak a tankok csikorgása és zúgása hallatszik a kövezeten. Lehet, hogy a zárótűz teljesen elhallgattatta az ellenséget? Nem. Amikor csaknem az egész oszlop áthaladt a kereszteződésen, viharos ágyútűz zúdul mindkét oldalról a Centurionokra. Csupasznak látszó hegyekből, álcázott árkokból, álcázott ágyúkból robbanóanyagok, acél. ólom, láng vihara támad, döbbenetes erejű és méretű, szinte megbénítja az embert ez a hirtelen rátörő zaj és fényesség. Eltalált tankok és féllánctalpasok lángolnak Egy féllánctalpas felfordul, a legénység feketén, némelyik lángoló ruhában ugrik ki a megbénult

járművekből Összeütközések, az oszlop megáll Kisote fölugrik féllánctalpasa tetejére, látja, hogy erői az oszlop egyik végétől a másikig szétzilálva. A Centurionok zavart elefántokként forgolódnak jobbra-balra, hosszú ágyúik föl-le mozognak, mint ideges, kérdő ormányok. Yossi megragadja sofőrje vállát. – Vigyél föl annak az emelkedőnek a tetejére! A féllánctalpas fölszáguld a közeli emelkedőn. Kisote közben arra gondol, hogy ezek a fiúk most találkoznak először a valódi háborúval, és hogy talán Tal egész támadása itt dől el e földút és betonozott országút jelentéktelen kereszteződésén. A Sínai szelei által furán faragott, csupasz homokdűnék között az egyiptomiak a megfelelő pillanatig vártak, és most teljes fegyverzetükkel tüzelnek. A rafahi elágazás ugyanolyan létfontosságú nekik is, mint Tal tábornoknak. Bármi történjen is, Yossi csapatán múlik. Legjobb tudomása szerint az egész háború ezen dőlhet el. – Rendben, megállhatsz! – Az elágazás fölé magasodó emelkedőről jól látja az egész rendetlen oszlopot, és a tankok legénysége is látja Nitzan alezredest a fütyülő, lángoló, süvítő golyók és aknák közepette, amint parancsnoki zászlójával kezében féllánctalpasa tetején áll. – Oké. Erre képeztek ki minket – pattog érthetően sisakmikrofonjába. – Izrael jövője múlik rajtunk. Ez az oszlop tovább halad! Ha az előtted lévő jármű tüzet kap, segíts eloltani! Ha nem megy, vedd fel a legénységét, és menj tovább! Ne hagyj hátra sebesültet! Tartsd az alakzatot, és továbbhaladsz, közben teljes tűz minden célpontra! Mindenáron áttörünk! Kövessetek! Egyenesen áll féllánctalpasában, amely besorol az első három tank mögé, s nézi, mint egyenesedik ki Centurionjai mozgó oszlopa, halad az úton a súlyos kereszttűzben. Találatokat kapnak, de ők is lángra lobbantanak ágyukat és tankokat, amelyek rövid időre kibukkantak fedezékükből, hogy lőjenek. A harcban megszűnik az idő szokásos folyása, Yossi nem tudná megmondani, öt perc telt le vagy húsz, mire az oszlop átnyomult az úton a dűnék között. Az ellenséges tűz csökken, s Yossi veszteségés kárjelentést kér Csak ezután pillant órájára. Gorodis tizenegy harminchatkor adta ki parancsát Az óra mutatója most haladt át tizenegy negyvennégyen Nyolc perc telt el. Most már veterán páncélosokat vezet, mögötte pedig néhány roncs, füstölő jármű és azokban néhány halott. Az útjelzőtáblán angolul és arabul az áll, hogy Sheik Zweid két kilométer, amikor Kisote először pillantja meg Elad Pattonjainak porfelhőjét mögötte a homokban Ehud párhuzamosan halad, de több, mint egy mérföldnyire tőle, különben ha csetepatéba keverednek ellenséges tankokkal, a végén izraeliek izraelieket lőhetnének a sivatagi harc porában, ahogy meg is történt a KADES hadjárat idején. És Kisote rövidesen bele is fut egy század óriási Sztálin-3-asba, amelyek Sheik Zweid megerősített vasútállomása előtt őrzik az utat. Rövid, heves, nagy lőtávolságú tűzpárbaj a porfelhőben. Yossi büszkén látja, hogy a tűzkeresztségen frissen átesett tankosai fürgén szétszóródnak, fedezéket keresnek, kijelölik egymásnak a célpontokat, és úgy lövik ki az egyiptomi tankokat, mint a Negevben a kiképzési célpontokat. Amikor már tíz lángol közülük, a maradékból kimászik a legénység, és

szanaszét szalad a dűnék között Kisote tizenegy jő tankot számol meg, amely elhagyottan áll az út mentén Nagy nyereség a páncélos erőknek: Csak nehéz lesz legénységet találni beléjük, ezeknek az orosz tankoknak olyan zsúfolt a belseje, hogy legénységüknek szinte törpéknek kell lennie. Így történik, hogy Ehud Elad előbb ér Sheik Zweid-be. A Pattonok egymástól nagy távolságban állnak a vasúti kereszteződésnél. Legénységük kiszállt friss levegőt szívni, miután órákig fuldokolt az ágyúfüstben és kipufogóbűzben. Néhányan a tankokon vagy a homokon alszanak, mások konzervet esznek, vagy kis tűzön főznek. Még mindig találnak egyiptomiakat az árkokban vagy tankok és teherautók alatt, de nem állnak ellen, döbbentek, mintha az izraeliek az égből pottyantak volna le Gorodis tetőtől talpig poros, a haja is csupa por, mert nem visel sisakot, szemüvege a homlokán, dzsipjén ülve egy térképet tanulmányoz. – Micsoda? Tizenegy sértetlen Sztálin~3-as? Kol ha'kavod, Kisote! Hadd járuljanak hozzá az oroszok a hadi kiadásainkhoz Úgy mentél át a kereszteződésen, mint a vihar. – Súlyos veszteségeim voltak. – Kérem a jelentéseket! – bólint Gorodis. A két század vezető tisztjei a dzsip köré gyűlnek, jó néhányan véresek, kötés borítja őket Ehud és Kisote egymás nyakába borulnak – Istenem, de szörnyen nézel ki! – mondja Kisote – S'ritot [Karcolások] – felel Ehud a kötésen keresztül. Száján súlyos vágás, mosolya savanykás, kicsavart Egyik kezét fekete, száraz vér borítja, és friss vörös vér szivárog át az ideiglenes kötésen. Ahogy egyenként beszámolnak Gorodisnak a veszteségeikről, a halottakról, sebesültekről, tönkrement tankokról, arca elborul, elkomorodik. – Nos, eddig kemény harc folyt, de jól haladunk, elégedett vagyok Várjatok, jelentek Taliknak! – A jelző féllánctalpashoz üget, és néhány perc múlva lelkesen, szinte ragyogva tér vissza. – ide figyeljetek! – Mint egy gyerek, ugrik a dzsipre, és áll föl. – Ez aztán a hír! Aleph, a légierő megszerezte a történelem legnagyobb győzelmét Egyenesen Taliktól és Tel Avivbói jön a hír Az egyiptomi légierő többé nem létezik. A tisztek hurráznak örömükben jelentéstöredékeket összeszedtek a légicsapásról, de eddig csak azt tudták, hogy még nem kaptak légitámogatást, amely pedig része minden hadgyakorlatnak. Teljesen maguk kínlódtak idáig. Gorodis folytatja. – A szírek, Jordánok és irakiak mind tüzet nyitottak ránk, és a pilótáink most elintézik az ő repülőtereiket is. Éjfélre egyetlen légierő lesz a Közel-Keleten, a miénk, Rettenetes légiernyő alatt fejezzük be ezt a hadjáratot. – Figyelmeztetően fölemeli a kezét. – így is kemény küzdelem lesz, de gyorsabban haladunk, messzebb és kevesebb veszteséggel! És most, további jó hír. Raful ejtőernyősei mögöttünk vannak. Felszámolják a Rafah kereszteződést. Hamarosan várható, hogy jelent.

– Erre a hírre van szükségünk, jobban, mint bármi másra – mondja Ehud Elad. – Most pedig idefigyeljetek! Tal azt mondja, amit eddig tettünk, az, hogy öt óra alatt áttörtünk Sheik Zweidig, felér azzal, amit a légierő tett. Történelmi tankroham. A Főparancsnokság lefújta El Arish tengeri és ejtőernyős támadását. Szükségtelen. Motta Gur ejtőernyős dandárját a mi frontunktól a Központi Parancsnokságra dobták át, és El Arish elfoglalásának dicsősége egyedül a Hetedik Dandáré. A tisztek növekvő büszkeséggel, izgatottan néznek össze. – Ezek a hírek. Én vagyok a legbüszkébb dandárparancsnok ebben a hadseregben. Készítsétek elő az egységeket, 14.30-kor úton vagyunk. Dzsipje motorházán kiteríti a térképet, és Kisotéval meg Eladdal beszéli meg a Jeradi hágó elleni támadás tervét, amikor megjelenik jelzőőrmestere. – Tal tábornok hívja. – Gorodis elsiet. – Én megyek elsőnek, Yossi – mondja Ehud. – A Pattonok gyorsabbak. Iszonyú megdöbbenés lesz, amikor harmincvalahány amerikai Patton beront Jeradiba. Még ha a védők összeszedik is magukat, keresztülverekszed magad a Centurionjaiddal. – Úgy érted, te akarod vállalni a nehezét, elintézni a bejáratnál várakozó, felkészült ellenséget – vág vissza Kisote. –Szó sincs róla, Ehud! Ha Gorodis beleegyezik, akkor… – Itt jön. Gorodis hirtelen régi önmaga, kérgesen hivatalos. – A dolgok megváltoztak. Raful segítséget kér Táltól. Nagyon súlyos ellenállásba ütközött, erősítés nélkül nem tudja biztosítani a kereszteződést, sőt azért küzd, hogy megmentse dandárját. – Gorodis savanyú pillantása önmagáért beszél. A rafahi elágazás ellenséges kézben éjszaka azt jelenti, hogy a Hetedik Dandár el van vágva tartalékaitól, és üzemanyag meg golyók nélkül az egyiptomi páncélos erők tehetetlen prédája. – Akkor visszamegyek – mondja Ehud. – A Pattanok gyorsak, nem gond. – A nap felé pillant. – Mindössze öt mérföld. Még sötétedés előtt megjárom, és megtámadjuk Jeradit. – Nem, ha zűrös a kereszteződés – vitatkozik Kisote. – Azt mondom, mihelyt odaérek, egyenesen keresztülmegyek a Centurionokkal. Az M dandárnak körülbelül akkor kell érkezni, és… Tal motorizált M dandárja széles kerülőúton halad dél felé, hogy a dűnék felől meglepetésszerűen, bekerítve támadja Jeradit. – Nem, újabb változás történt – közli Gorodis. – Az M dandár elakadt a dűnék között, kevés az üzemanyaga, és nem biztos, hogy ma eléri Jeradit.

Csend. Kisote behajlított ujjával kopog a térképen. –Gorodis! Át tudok törni Jeradin a Centurionjaimmal. Tudod, hogy teljesítettek az embereim. Ma délután elérem El Arisht. Gorodis elgondolkozva mered rá. A kerek, poros arc kemény maszknak tűnik. – Yossi! Eljutsz a Jeradi hágóig, és ott döntesz – mondja végül. – A te felelősséged. Nem harcolsz mindenáron. Megértetted? Már nincs szükség rá, megtiltom! Nem kell több veszteséget vállalnunk, mint ami eddig volt A miénk a teljes légifölény Ha nehéznek tűnik, megvársz minket. Megértetted? – Megértettem. Rázkódik, remeg a sivatag, ahogy a Hetedik Dandár többszáz gépe nekiindul. Megint kipufogófelhők foltozzák a Sínai tiszta égboltját. – Hallottad, Kisote? – szól rá Ehud, amikor búcsúzóul megölelik egymást – Nincs csata! Ha az átjáró forró, várj meg! Visszajövök Kisote érzi Ehud bekötött arcán a meleg, szivárgó vért. Párás a szeme – Rendben, Ehud! Együtt megyünk El Arishba! Fel a zászlóval! A két tankoszlop kidörög Sheik Zvedből, Ehud visszafelé a rafahi elágazáshoz, Don Kisote előre, a Jeradi hágóhoz.

Tizenhetedik fejezet Egy oroszlán halála

– Zev? Sajnálom, hogy felébresztelek. Zarkhan [foszfor]. – A nagykövet álmosan recsegi a háborút jelentő kódszót. – Zarkhan? – Mennyi idő alatt érsz be a követségre? – Fél óra. – Éjszaka kihaltak az utcák. Friss egyenruhába bújik, Nakhama álmosan felkönyököl – Mi van? Valami fontos? – Igen. – Háború? Úristen, mi történhet otthon? – Felhívlak, mihelyt megtudom Végigszáguld a River Road mentén, majd a sötét, elhagyatott Visconsin Avenuen, ahol a vörös lámpák hosszú sora épp zöldre vált. Sziréna visít mögötte, forgó vörös fény villog tükrében. Egyenruhája láttán a fiatal rendőr udvariasra vált. – Százzal haladt uram, a River Roadon, – Sajnálom. Diplomáciai vészhelyzet. A rendőr ellenőrzi a DPL jelet a rendszámtáblán. – Rendben. Megnézhetném a rend kedvéért a jogosítványát…? Izraeli? Hallom, kemény dolguk van odaát, tábornok. – Nos, még reménykedünk a békében. – Szó sincs róla! Fogják magukat, és rúgják ki a szart is belőlük, uram, ahogy nekünk kellene Vietnámban. Sok szerencsét! – Köszönöm, biztos úr. A nagykövet és stábjának néhány magasrangú tisztviselője egy rövidhullámú készülék köré gyúlt. Finomkodó BBC hang. „…a damaszkuszi rádió jelentős egyiptomi győzelmet jelent a cionista agresszor fölött, a még mindig dühöngő légiütközetben. Máris negyvenhét zsidó repülőt lőttek le. Egyiptomi veszteségeket eddig nem jelentettek. Husszein király kijelentette, hogy Jordánia vállvetve harcol hős egyiptomi szövetségesével, a cionista agresszor felé vezető nagy győzelem…” A nagykövet fáradtan Barakra mosolyog.

– Arab blabla, Zev! Elkaptuk őket a földön, több mint száz gépet tettünk tönkre eddig, és csak kettőt veszítettünk. Pontos számok. És még folytatódik. – Döbbenetes! – nyögi Barak. – Hihetetlen! Hála Istennek! – Igen, de most kezdődnek a bajok. Hívd Gideont New Yorkban a magánvonalamon. A központos lány még nem ért be. – Barak tárcsázik, a nagykövet nyög és lenyel két tablettát. – Pont mára volt betervezve a gyökérkezelés. Nem baj, elhalaszthatom. Ezüst tömés. Gideon Rafael, az ENSZ-nagykövet a legfrissebb híreket akarja Baraktól a kitöréskor egymással szemben felsorakozó erőkről. – Bár ma reggel valószínűleg nem pontosítjuk a számokat – mondja. – Amíg az egyiptomiak azt állítják, győznek, a Szovjetunió természetesen ragaszkodik hozzá, hogy nincs ok összehívni a Biztonsági Tanácsot. – Rafael, mi az álláspontjuk, ha összehívják? – Elég egyszerű. Elvitathatatlan, hogy az egyiptomiak felderítő gépeket küldtek a légterünkbe. Ismételten figyelmeztettük őket, de azt felelték, hogy hadban állnak velünk, tehát amit csinálnak, kóser. Honnan tudhatnánk, hogy a közeledő gépek nem Tel Aviv felé tartó nehézbombázók? Amikor a radarképernyőkön ma reggel ismét felbukkant a jel, légierőnk végre parancsot kapott, hogy megtegye a szükséges védelmi intézkedéseket. Szünet. Barak nem tett megjegyzést. – Világos, Zev? – Világos. – Jó álláspont? – Remek, ha győzünk. – Jól mondtad. – Rafael savanyún felnevet. – Nagy hűhó, ki lőtt elsőnek? Mást se hallunk a franciáktól, angoloktól és persze Johnson elnöktől is. Bármit is csinál, ne lő jön elsőként. – Egyáltalán nem számít – felel Barak fürgén. – Természetesen Nasszer adta le az első lövést, amikor lezárta a szorost. A nemzetközi jog szerint a blokád háborús cselekmény. Elkészítem a helyzetjelentést, és futárral elküldöm az első repülővel. – Kitűnő. La Guardian várják. – A szovjetek miatt aggódik! – szólal meg szemét dörzsölve a nagykövet, amikor Barak leteszi a kagylót. Abe Hárman mindig is hajlamos volt a jó hírek rossz oldalát látni. – Nem hagyhatják, hogy az arabok elveszítsék a háborút, amibe ők hajszolták őket. Ha így folytatódik, ahogy elkezdődött,

gyökértömés lesz az oroszoknak. – Talán szükségük is van rá. Különben is Abe, en brera. – Feltehetőleg behívnak a Fehér Házba – panaszkodik a nagykövet. – Alig tudok megszólalni ezzel a sok kodeinnel. Olyan boldog vagyok Zev, leírhatatlan! – Fia egyenruhás képére mutat az íróasztalon. – Remélem nem esik baja. Besötétített ablakú, lámpafényes irodájában Barak csatarend összefoglalást firkál. Ellenőrzi az asztalán kiterített Déli Parancsnokság térképet, és közben vidámsága leapad. Vajon Szíria, Jordánia és Irak is rávetette már magát Izraelre? A hétórás időeltolódással és a harctéri jelentések késlekedésével beletelik némi időbe, mire kitisztul a kép, de az biztos, hogy máris sorakoznak a holtak és sebesültek most, hogy Tal páncélosai nekizúdultak az egyiptomi védelmi vonalaknak és a Sínain elhelyezett hatalmas mennyiségű tanknak és tüzérségnek. Még jobban zavarja, amit a nagykövet az előbb Oroszországról mondott. Ez a végső, hatalmas, feléjük tornyosuló ellenállhatatlan ellenség, mint egy legyet söpörheti félre a zsidó államot, ahogy az olaj és a Közel-Kelet világstratégiai pontja felé kap. A Szovjetunió évek óta próbálja manipulálni az arabokat, hogy elérje célját, de most, hogy Nasszert nem tudja irányítani, egy teljesen kifejlődött háborúval kell szembenéznie. Vajon mi lesz a vége, amikor a légierő hősiességének sistergő lángja lassan kihal a lassú, véres földi küzdelemben? Az amerikaiak megfeneklettek Vietnámban, és egyáltalán nem kötelezték el magukat, hogy megvédjék Izraelt. Egy következetlen tűzszünet, mint 1956-ban, visszavetné Izraelt part menti határai mögé, rengeteg halott fia árán, úgy, hogy semmit nem nyert. Másfelől egy újabb nagy győzelem Egyiptom felett, kikényszerítheti a Szovjetunió beavatkozását. Túl sötét kilátás, hogy ezen rágódjon, mégis nem fog-e Oroszország cselekedni, hogy megmentse tekintélyét? Miért teli visszaadnunk Abba? Mi nyertük meg a háborút – tiltakozott Noah tizenegy évesen, amikor Sharm el Sheiknél levonták a zászlót. Most pedig tengerésztiszt a Vörös-tengeren, nem messze Sharm el Sheiktől egy új háborúban. A nagykövet hangja az intercomban. – Zev, Sam Pasternak hív a zavaró telefonon. A követség lüktet az élettől. Boldog izraeliek rohangálnak fel-alá, lelkes arccal beszélgetnek, nevetgélnek. Egy kétszeresen zárt ajtón nagybetűs héber felirat: Tilos a bemenet! Mögötte nők dolgoznak a neonfényben. Kódtisztek. – Hello, Sam! Itt Zev. Csodálatos! Folytatódik? A zavaró telefon találomra hangos zajokat ad ki, fütyül, majd kitisztul… – Hihetetlen! A háború még nem ért véget Zev, de bizonyos szempontból igen. Győzni fogunk. – Pasternak tájékoztatja a legutolsó légicsapás számairól – A többi véres földi küzdelem és még véresebb politikai. – Ezért hívlak. Ez alkalommal nem veszíthetünk el egy háborút az ENSZ-ben, amit

megnyertünk a harcmezőn. – Mi van Szíriával és Jordániával? – Eddig csak tűzpárbaj. Eshkol Odd Bull tábornokon keresztül üzent Husszeinnak, hogy ha nem száll be, mi nem bántjuk. A Sínai tankcsata vad, de… – magas visító hang harsan a telefonban. – Sam, Sam, hello! Néhány másodperc elteltével ismét hallja Pasterna-kot. – …Chris Cunninghamet azonnal hívd, ébreszd föl! Létfontoságú! Mondom, mit üzenek. Írod? – Írom. Barak lefirkantja Pasternak mondandóját és utasításait. –Mindezt egyenesen Eshkoltól és Dayantól, Zev – összegzi Pasternak. – Mindent megteszek, Sam! – Tudom. Borzasztóan örülök, hogy te vagy ott, és te intézed. – Én nem Odaadnám az egyik karom, ha otthon lehetnék. – Sokkal több hasznod vesszük ott, ahol vagy. Üdvözlöm Christ. – Hatezer mérföldön, telefonzavaráson, mindenen keresztül sikerül Pasternaknak kajánnak hangzania. – És a lányát is, ha ott van. Ott van. Emily veszi föl a telefont, teljesen éber, ilyenkor, késő éjszaka. Barak elindul, látja, hogy kocsiját mozdítani sem tudja egy televíziós közvetítő kocsitól. Leint egy arra haladó taxit. Ez alkalommal nincs izgalmas hálóing, csak unalmas, virágmintás, barna házikabát. – Zev van itt, Apa! Cunningham egy karosszékbe süllyedve ül, recsegő rövidhullámú készülék mellett, a gesztenyebarna fürdőköpeny redőzve hull csontvázszerű alakjára. – Hello! – köszön. – Nemrég telefonált a kairói emberünk. Emily, csinálj egy kis kávét! Üljön le, Zev! – Kösz. Sam Pasternak üzent. Kezdetnek néhány tény: –Ach, zoo? – Cunningham hűvösen elmosolyodik, kikapcsolja a rádiót. – Az arab rádiók máris világgá kürtölték a tényeket. Legalábbis, ha tények.

– Agyrémek. Chris, megnyertük a történelem legnagyobb légigyőzelmét. – Christian Cunningham kiegyenesedik székében, és mintha húsz centit nőne. – Nem egészen három óra alatt légierőnk háromszáz egyiptomi repülőgépet tett tönkre a földön. Soha nem fognak felszállni, tökéletes volt a meglepetés. – A maguk veszteségei? – Minimális, három vagy négy gép. – És a többi arab légierő, Szíria, Jordánia, Irak? – Meg se mozdultak. Talán az egyiptomi „tények” elaltatták őket. A kormányunk nem szándékozik átlépni egyetlen határt sem, kivéve Egyiptomét, hacsak ők nem mozdulnak először. Chris Cunningham bólogat. Közelebb hajol Barakhoz, szemüvegének vastag lencséi felnagyítják kidülledt szemét. – Mit akar Sam? – Eljuttatni egy üzenetet Eshkoltól az elnöküknek. Még ma reggel. Kérem vegye rá Husszein királyt, hogy maradjon ki belőle, cserében biztosítjuk, hogy Izrael nem támadja meg. Megígérjük az Egyesült Államok kormányának, akárcsak neki. – Ez kemény. – Sam is tudja. A kormányom már Bull tábornokon, a helyi ENSZ erők parancsnokán keresztül is megüzente ezt Husszeinnek. Ez az USA garancia vállalása lenne, mert egyenesen magukon keresztül köteleznénk el magunkat. – Fölvetem a dolgot. Ennél többet nem tehetek. Mi a helyzet a Sínain? – Hadd mutassam meg. – A falról lelógó nagy Közel-Kelet térkép előtt itták kávéjukat. – Tankjaink súlyos tűzbe futottak, itt végig. – Barak ujjával jelzi Tal horgát körbe a Gázán, amellyel váratlan irányból támadta a rafahi elágazást. Talán sikerül teljes stratégiai meglepetést elérnünk. A főcsapásunk itt van, de bonyolult megtévesztő műveleteket hajtunk végre lenn délen, és az egyiptomiak úgy tűnik, ráharaptak. Ide irányították a főerejüket. Határozottan rosszul érzi magát, hogy végzetesen kényes harctéri titkokat árul él Christian Cunninghamnek. Ő nem negyed évszázada ismeri ezt a rejtélyes nem zsidót, mint Pasternak, aki együtt harcolt vele a föld alatt a németek ellen, de Sam utasítása egyértelmű. „Teljes őszinteség, Zev! Hitelessé kel tenni a kormánya előtt, bízzál az ítélőképességében és diszkréciójában. Gyakran kényszerülünk kerülő utakon kommunikálni. Cunningham a legbiztosabb kapcsolatunk, és barát.” – A terv szerint a Csatornáig hatolnak? – Az a terv, hogy szétzúzzuk az egyiptomi hadsereget a Sínain Dayan szerint öngyilkosság lenne a

Csatornához menni, az egyiptomiak száz évig harcolnának, hogy visszaszerezzék. – Nem rossz vízi határ – Előfordult már, hogy Dayan meggondolta magát – Nos, – Cunningham lecsapja kávéscsészéjét – jobb ha megyek. Magán keresztül dolgozom? – Ezek Sam utasításai. – Barak elég fáradt ahhoz, hogy hozzátegye – Eléggé észrevehetetlen senki vagyok hozzá. – Akkor már ketten vagyunk, – Chris, mihez kezdenek az oroszok? – Ó, kínos ébredés! – Cunningham hangja vidámabban csendül. – Már a zsebükben érzik a könnyű közel-keleti politikai győzelmet, Izrael remekül áll, amíg az arabok sikerekről harsognak, maguk pedig nyernek és kaszíroznak. A szovjetek nem tudnak mit csinálni, amíg ki nem derül az igazság. Becslésem szerint van néhány napjuk Az biztos, hogy fenyegetőzni fognak, dühöngenek, nyomást gyakorolnak, nem lesz könnyű – Be fognak avatkozni? – Nem tudom. – Chris, Sam megbízott, hogy hangsúlyozzam, Izrael hadicélja tűzszünet, de nem azzal a feltétellel hogy visszatérünk az előző vonalak mögé. Ez a kikötés legutóbb a győzelmünkbe került. – Pontosan emiatt fog a Szovjetunió vicsorogni, és tüzet okádni. – Ha vissza kell menned Zev, készen állok – néz be Emily könnyű esőkabátban. – Ha érdekel, zuhog. – Máris, köszönöm. Spriccel a felhajtó kavicsa, ahogy Emily kilő. A férfi felé pillant a nedves, halvány, hajnali fényben. – Fáradtnak tűnsz. Nem aludtál? – Nem sokat – Te viszont úgy nézel ki, mint egy filmszínésznő. – Ó, melyik filmből? – Bármelyik II. Világháborús szerelmes filmből, drágám. Csinos hölgy, fekete esőkabát, széles karimájú kalap, felhajtott gallér, eső… – A háborún jár az eszed.

– Ez az igazság. – Gondolom, Nakhama és a lányok nem jönnek el megnézni a lovakat. – Ma lenne? – Sajnos. A feleségednek nehéz nemet mondani. – Hm. Nekem mondod? – mordul vidámabban Barak, aztán egy pillanat múlva így szól: – Nem tudom, miért ne mennének? Én nem megyek sehova, itt vagyok és itt maradok. Éjjel-nappal tologatom a papírokat. Ez az én háborúm. – Szeretnéd, ha ott lennél? – Megértheted. A lány esős kezével megérinti. – Egyszer azt mondtad, igazából semmi közöm ahhoz, hogy idejöttél. Ó, szerelmem, teljesen összetörtél vele. – Nem tudtam… – Nem, nem. Most, már örülök, hogy azt mondtad. Nem akarom, hogy bűntudatom legyen emiatt a teher miatt. Zev fáradtságán áttör a ritka őszinteség. Megcsókolja Emily esős kezét. – Ó Királynő, Királynő! Miért is tesz bárki bármit? Száz vektor áll össze egyetlen döntéssé. Amikor elfogadtam ezt a megbízást, nem tudtam kiverni a fejemből, hogy itt vagy. Maradjunk ennyiben. Különben is ezt a parancsot kaptam. Emily megszorítja a kezét, aztán ismét megfogja a kormánykereket. Egy ideig csöndben haladnak. Kicsit lelassítja őket a korai forgalom. – Befejeztük? – kérdezi Emily hirtelen. – Micsoda? – Zev őszintén meghökken. – Hogy mondtad? – Jól értetted. Máris eltávolodtál, és egyre jobban távolodsz. – Emily tágranyílt, csillogó szemmel néz rá Elbűvölően néz ki esőkabátjában. – Idefigyelj, édes! Én nem megnyugtatásra vágyok, nem kell miattam is aggódnod. Ez minden Egyszerűen eltűnök a napkeltével, mint a Bald Mountain kísértetei, és ég áldjon, köszönöm Örökké szeretlek. Meg kell vívnod egy háborút, itt vagy ott, nem számít. Ejtsél, amikor csak akarsz? Cunningham koponya. Nakhama sem olvashatna benne jobban. Zev soha nem volt biztos benne,

miért szereti ezt a különös iskolaigazgatónőt, de ez is része. – Oké, ejtve vagy! – Ó, te vadállat! – Oké. Akkor visszaveszlek – Kölyök. Egyébként drágám, én komolyan gondoltam, amit mondtam. – Tudom, Királynő. – Zev, nem aggódsz a fiad miatt? Barak vállat von, lebiggyeszti ajkát. – A Vörös-tengeren van őrjáraton, Haifából irányították, hogy vegye át egy ágyúnaszád parancsnokságát Kétlem, hogy az egyiptomi hajók odáig merészkednének. Ám mindannyian aggódunk a fiaink és a lányaink miatt, ahogyan a mi szüleink minket féltettek. –Ez elég hamisnak fog hangzani, de esküszöm, van valami dicsőséges az országodban. – Hidd el nekem, hogy az én országom hihetetlen katymaz, Em. Idefigyelj, kerüljük el a Lánchidat, a Kulcs-híd jobb ilyenkor, A követség előtt a Huszonkettedik utcát teljesen elállják a televíziós közvetítőkocsik és sajtó kocsik. Az eső elállt, Széles, új, vakítóan kék és fehér zászló leng a bejáratnál nyüzsgő riporterek és technikusok felett. – Itt kiszállok, különben beszorulsz – mondja Barak a Florida sarkán. Gyors, futó csók. – Tudom, hogy be leszel havazva, egyenlőre feledkezz meg rólam! Rendben leszek – Idefigyelj, Em! A lányaim lovagolhatnak a nyugodtabb lovaidon, de tartsd szemmel őket! – Rendben. Utat kell törnie az újságírók között. Janim – így gondol rájuk – sakálok. Kiabálva veszik körül. Nincs semmi valódi hír, és itt egy izraeli, tábornoki egyenruhában. Nyilván valaki! Lerázza magáról a mikrofonokat, nem törődik a felé üvöltött kérdésekkel Gyorsan eltűnik odabent. Az üzenetek és táviratcsíkok kazlában a légigyőzelem még döbbenetesebbnek tűnik, ahogy megismerik a részleteket. Alakul a kép Tal északi támadásáról: előrenyomulás, visszavonulás, vad küzdelem. Barak tökéletesen tudja, milyen lehet most ott Khan Yunisban és Rafahban. A zűrzavar a fülhallgatókban, a homokpusztaság fölött keresztben szálló vörös nyomjelzők, porfelhők, ágyúlövések, aknarobbanások, kimaradó összeköttetések, lángoló tankok, agóniában káromkodó,

üvöltő férfiak. Vak manőverezés, hogy megtalálják az ellenséget, és nehogy barátra lőjenek. Minden porcikájával arra vágyik, hogy abban a pokolban legyen – Ó Zev, remek! Ellep minket itt a papírmunka – szólítja meg a nagykövet, fájós fogát birizgálva – Nem jöhetne át Nakhama segíteni? – Hívom. (Hát ennyit a Foxdale-i lovakról) Nakhama a lányok tiltakozása ellenére kisvártatva meg is jelent, ő fogadta a kérdéseket és a zsidó szervezeteket, akik segítséget ajánlották. Szinte izzottak a vonalak és a telefonközpont. Barak nem sokat látta, miközben érdeklődő képviselőkkel, katonai attasékkal, hadügyes és külügyes kapcsolatokkal beszélt. Bárhogy is fogalmazták, mind azt akarta tudni, ki nyer valójában, és mi az állás. Követte az orosz álláspontot is. Előre nem sejtett sebességgel és keménységgel érkezett az orosz reakció. Izrael azonnali és teljes elítélését követelték, hogy vonuljon rögtön vissza az előző vonalak mögé, és a Szovjetunió „fenntartja magának a jogot, hogy bármilyen szükséges lépést megtegyen.” Diplomáciai zsargonban ez beavatkozással való fenyegetőzés. – Úgy tűnik, Moszkva nem egészen hisz az araboknak – jegyezte meg Barak a nagykövetnek. – Ismerik őket – vont vállat a nagykövet. De délben megáll az élet, a követség személyzete bezsúfolódik a tévészobába, hogy megnézze az amerikai külügyminisztérium sajtókonferenciáját. India, Franciaország és az államok többsége máris támogatja az ENSZ-ben a Szovjetuniót. Néhány latin-amerikai ország beszél csak visszavonulás nélküli tűzszünetről. Vajon miért? Az Egyesült Államok sugallatára? Ha igen, van remény. Pontosan hol áll Johnson elnök a visszavonulás kérdésében? Van valami jele jóindulatának? Nakhama Zev mellett ülve, kezét fogva nézi, ahogy a jóképű, fiatal sajtótitkár McCloskey a mikrofonhoz lép. A felolvasott nyilatkozat első sorai ártatlan sajnálkozás arról, hogy a Közel-Keleten békére és haladásra van szükség. Elhallgat, pillantását körülhordja a feszült sajtóteremben. Hangsúlyozza a következő mondatot. Egyértelműen le akarjuk szögezni, hogy ebben a konfliktusban az Egyesült Államok semleges gondolatban, szóban, cselekedetben. Nakhama keze ökölbe szorul. Körme Barak tenyerébe váj. Elégedetlen mormogás hallatszik a zsúfolt teremben. Újra John Foster Dulles! A nap még magasan áll, amikor Don Kisote egy szellős dűne tetejéről szemügyre veszi a Jeradi hágó keskeny bejáratát. Még soká nyugszik le a nap. Lesz ideje keresztülhajtani vagy keresztülverekednie magát. Várhat egy ideig Ehudra. Centurionjai messze, kelet felé elnyúlva magas dűnék, kanyarok mögé rejtve sorakoznak. Különösen csendes volt útjuk Sheik Zweidtől a vasútvonal mentén haladó szerpentin úton a homokpusztaságban. Szinte mintha a Negevben lettek volna gyakorlaton. Olyat azonban, amit most néz messzelátóján, soha nem látott a Negevben. Egyiptomi tankok tömege a betonozott út két oldalán

levő lejtőkön. Törzsük nem látszik, csak a szorosra irányuló hosszú ágyúcsövük. Magasan a lejtőn hálóval borított árkok sorakoznak, ki tudja venni, de vajon mi lehet az ügyes álca alatt? A szovjet doktrína alapján nem kétséges, hogy mozsarak, tankelhárító ágyúk, géppuskaállások és támogatásukra nehéztüzérség. Nehezebb dió lesz, mint a rafahi kereszteződés. Másfelől, míg az ellenség harci kedve Rafahnál erős volt, Sheik Zwednél láthatóan kezdett elpárologni. Az egyiptomi páncéloshadosztály, amely a kereszteződésnél még mindig megizzasztja Rafulékat, valószínűleg a legjobb ellenséges erő északon. Van-e egyáltalán legénység ebben a rettenetes csöndes erődben előttük, a Jeradiban? A Sheik Zweidből a partmenti úton menekülő csapatok elhozhatták ide a pánik hangulatot, jönnek a zsidók! Úgy roppantak össze az egyiptomiak a KADES alatt is, miután egy ideig bátran harcoltak. Övé volt a felelősség. Nem lehet kemény csata, csak akkor menj át, ha könnyűnek tűnik! Bosszantó parancs, jár az agyában, s mellette Israel Tal búcsúszavai. „Háborúban semmi nem megy terv szerint, de soha ne feledjétek a célt!” El Arish mindössze tíz mérföldnyire van, ennek a hágónak a túloldalán. A VÖRÖS LEPEDŐ kezdete óta eddig is huszonöt mérföldet vagy még többet tett meg. Eddig nem kapott hírt Ehud Eladtól azóta, hogy visszatért a rafahi elágazástól. Ami azt illeti, több mint egy órája sem tőle, sem Gorodistól nem kapott üzenetet a parancsnoki hálózaton. Összehívja az egységvezetőket eligazításra, de főleg, hogy kifürkéssze a hangulatukat. Látja, hogy akárcsak ő maga, egységvezetői is különösen feltüzeltek, nem aggódnak. Készek bárhova követni. Felkavaró érzés! Döntés: Rajta! Teljes tűzzel! A mérföld hosszú oszlop megindul. A tankok szorosan egymás közelében, a járművekben a lövészek fegyverük mellett harcra készen, Kisote féllánctalpasa az oszlop közepén helyezkedik el, Yossi a lövész mellett áll. A fegyverállványra támaszkodva messzelátóján keresi ellenséges tevékenység nyomát. Előtte sárga villanások, mély mennydörgés visszhangzik. Az élen haladó Centurionok jobbra-balra lőve gördülnek be a bejáratba. Még nem kaptak választ. Kisote kész rá, hogy megálljon és visszavonuljon, ha az ellenség küzdeni kezd, de az oszlop akadály nélkül gördül előre. Rajtaütés, mint a Mitlah hágóban? Vagy az ellenség megdöbbent, tehetetlen? Elhagyott hadigépezet kagylója mindez, a katonák szétszóródtak a sivatagban a közelgő zsidók miatti félelmükben? Ahogy féllánctalpasa elszáguld az egyiptomi tankok mellett, géppuskái felváltva söprik az út két oldalát. Kisote élet, mozgás nyomát kutatja. A megfelelő időpontot váró, figyelő legénységét a zömök szovjet tankok sorában, amelyek idegesítően közel vannak. Semmi! Zárt tornyok, mozdulatlan ágyúk, csendes motorok a kitűnő Ô-54-esekben és a köztük levő néhány óriási Sztálinban. Utasítsa a Centurionokat, hogy robbantsák fel mind, végleg megfosztva tőlük az ellenséget? Hatalmas pusztítás lenne, de megfosztaná tőlük a saját páncélos erőit is. Izrael is rátehetné kezét ezekre a remek, harcképes tankokra, csak el kell foglalni őket. Újra, újra és újra: a célpont El Arish, Más megerősített Jeradi szorosok várnak még rá, amelyekben lehet, hogy van harcra kész személyzet Kisote dönt. Mindezt hátrahagyni! Teljes sebességgel haladni, keresztülrontani Jeradi hágón El Arishba, bármi legyen is.

Ahogy utolsó járműve is áthalad a bejáraton, csatazajt hall a háta mögül. Egy hátvéd féllánctalpast eltaláltak, jelentik a fülhallgatón. Egy Centurion megfordul, fedezi és kimenti a sebesülteket. Nem állnak meg! Előre! A Gödörnek nevezett Tel Aviv-i földalatti Parancsnoki Központban, a jordániai ellentámadást tervezik. Jordánia belépett a háborúba azzal, hogy tankokat küldött a fegyverszüneti vonalon keresztül. Hihetetlen hír szakítja félbe Tal tábornok távoli főhadiszállásról. Egy tizenhét Centurionból álló előretolt egység elérte El Arisht, kezdi beásni magát és várja, hogy Gorodis dandárjának maradéka utolérje őket A Ramatkal boldog, de aggódik. – Hogy lehet ez? Valóban biztosították a Jeradi hágót, vagy még mindig zűr van ott, mint Rafahnál? Úgy tűnik Tal végig elnyúlt az egész part mentén Stábja biztosítja, hogy Rafahnál enyhült a helyzet. Raful ejtőernyősei uralják a terepet, és Gorodis a Pattonokkal visszafordul a Jeradi hágóhoz. Rabin hinni akart benne, hogy Tal csodákat művel, de félt attól, hogy a hadosztály túl hosszúra nyúlik. El Arish négy óra alatt, hihetetlen! Később valóban komorabb hírek érkeznek Táltól. Gorodis csaknem megölette magát, amikor megpróbált behatolni a Jeradi hágóba. Az egyiptomiak összeszedték magukat a Centurion roham sokkja után, és most hatalmas tűzerővel zárják el a bejáratot, és Elad Pattonjait Csak néhány jutott át közülük, csatlakozott a Centurionokhoz, és az egész előretolt erő El Arishnál el van vágva, kitéve a közeli nagy páncélos erők ellentámadásának. Gorodis kétségbeesett éjszakai támadást tervez, hogy újra nyissa a hágót, hogy az ellátó farok még időben elérhesse az ostromlott tankokat. A reggel sötétjében Kisote közelgő páncéloserő mély csattogását, motor zúgását hallja. Harckészültségbe helyezi az éjszakai védelemben körben álló Centurionok és Pattonok fáradt legénységét. Az El Arish fölött villogó tűz fényénél Gorodis dandárjának megmaradt tankjai gördülnek a körbe megtizedelve, füstösen, sebhelyesen. Yossi Gorodishoz rohan, aki előrehajolva ül féllánctalpasában. – Istenemre, de örülök, hogy látlak! – Hát, megjöttünk! – Gorodis felemeli poros, borostás, meggyötört arcát, szinte haragosan reccsen. – Tudsz Ehud Eladról? Kisote tompán felel. – Tudom, hogy megölték. Amikor a Pattonok ideértek, már ami megmaradt belőlük, elmondták. –Igen. Ehud elment. A páncélos gyalogság befejezte a munkát Rafahnál, és most megtisztítják a hágót. Úton a tartalék, akárcsak Tal. Hagy nézzem a védelmi helyzetedet! – Yossi dzsipjéhez sétálnak, aztán hozzáteszi. – Mi az a nagy fény Él Arishban Kisote? Az volt a parancsod, hogy ne támadj! – Miközben beszél, aknák csíkozzák meteorként az eget a csillagok közt, és fütyülve elszáguldanak a fejük fölött. – Itt a válasz, uram. Lőni kezdtek minket, mi viszonoztuk a tüzet, és valószínűleg eltalálhattunk egy

lőszerraktárt. Hatalmas robbanás volt, lehet, hogy a tűz átterjedt az üzemanyagtartályra is. Még nem oltották el. – Beülnek a dzsipbe és Kisote indít. – Hogy állsz lőszerrel? – kérdezi Gorodis feszülten. – Akna kevés, a tankok takarékoskodnak az ágyútűzzel, a gépfegyvertöltényeket adagoltuk. Behatolókat megöltünk, de nem volt általános támadás. – Szerencséd van. Reméljük az utánpótlás hamar ideér. Metsző hideg van. A dzsip a homokban, hálózsákban alvó tankosok mellett halad el, mások a lánctalpakat és motorokat kalapálják, javítják. Katonák üldögélnek pislákoló kis tüzek körül. Yossi megkérdezi Gorodistól, mi történt Ehuddal valójában, mert a Pattonok legénysége, akik eljutottak hozzá sokkos állapotban, összefüggéstelenül beszéltek, őt pedig túlságosan lefoglalta az éjszakai védelem előkészítése, hogy utána járjon. Gorodis sem tudja még az egész történetet, de amit igen, elmondja. Jeradinál heves tűz fogadta őket, ő pedig elküldte Ehudot, hogy a dűnéken keresztül kerüljön a szorosban levő erők szárnyába, míg ő egy másik erővel próbálja megrohamozni a bejáratot. A dűnék nagyon puhák és mélyek voltak, és a Pattonok elakadtak. Az ellenség tüzet zúdított rájuk, és Ehud Elad tehetetlen céltáblájává vált. Mint mindig, most is a többiek előtt rontott a tűzbe, a toronyban állva. Ez volt a veszte. Az egyik pillanatban még parancsokat osztogatott vezetőjének és zászlóaljának, a másikban holtan, vérezve zuhant a tankba. Tizennyolc Pattonja kifogyott üzemanyaggal, elhagyatottan fekszik a dűnéken. Helyettese összeszedte a legénységet, és néhány megmaradt tankkal keresztülhatolt a hágón. – Ezért aztán minden egyes tankkal, ami csak maradt, frontális támadást indítottam. Talán rögtön ezzel kellett volna kezdenem–mondja Gorodis. – Mindenesetre erővel törtünk utat, a páncélos gyalogság mögöttünk jött, és még tart a kézitusa, de a hágó nyitva. De az ellátó egységnek így sem lesz könnyű ideérni, az utat Rafahtól végig roncsok borítják. Hatalmas közlekedési dugó van Sheik Zweid mellett, sok a sebesült, és… – Én tehetek Ehud haláláról! – tör ki Kisote. – Egyedül én! Amíg élek, nem felejtem el. – Állítsd le a dzsipet! – Yossi szót fogad. – Magyarázd ezt meg! – mered rá Gorodis. Yossi néhány szóval elmondja mint haladt át ellenállás nélkül a szorosban. – A lehető legrosszabb döntést hoztam, Azokat az egyiptomiakat csak egy időre rémisztette meg a látványunk, tüzet nyitottak az oszlopom végére, eltaláltak egy fél lánctalpast és egy tankot, de keresztüljutottunk, úgyhogy továbbmentünk. – Helyesen döntöttél. – Nem, nem! Hogy mondhatsz ilyet? Szét kellett volna zúznom azokat a tankokat, amíg módom volt rá. Darabokra zúzni őket.

– Akkor miért nem tetted? – Azt hittem, elhagyatottak, és később elfoglaljuk őket Azonkívül el akartam érni El Arisht, ráadásul elsőnek. Gorodis hosszú percekig csendben ül. Újabb aknacsíkok visítanak az égen. –Yossi! Előrenyomulásod El Arishba lett a hadjárat lándzsahegye. Hatalmas eredmény, igazolja az összes halottat és sebesültet, szenzációs siker. Emlékezetes lesz, még ha Taliké és az enyémé is lesz a dicsőség. Ami Ehudot illeti, azért halt meg, mert háborúzunk. Együnk valamit! Tal tábornok nappal érkezik az első utánpótlásszállítókkal. Egy tank tornyában áll a ragyogó napsütésben, kézihangszórón élteti a páncélos erők megmaradt katonáit, hangja rekedten szól, amikor a halottakról és a sebesültekről beszél. – Izrael népét odahaza, soha többé nem űzik el a Szentföldről, mert ezek a hősök, a barátaitok, a katonáim készek voltak elvérezni és meghalni, mint a Makabeusok, mint Dávid és Yoshua csapatai. Most már halhatatlanok. Megtörtük itt északon az ellenséget. Délen katonáink szétzúzzák az ellenséges erődítményeket. Vadászpilótáink lerombolták az ellenséges légierőt. Nem lesz még egy ilyen napunk, mint a tegnapi volt. Túlestünk a nehezén, és győztünk. Tisztelgek előttetek páncélosok. A teljes győzelemre! Gyors, kapkodó feltöltés után a maradék Pattonok megindulnak elfoglalni a repülőteret. Kisote nézi, mint gördülnek tova, csodálja legénységük életerejét, Huszonnégy órán keresztül szakadatlanul harcoltak, oda-vissza mentek Rafah és Jeradi közt a fojtogató, zötykölődő, fárasztó, fülsüketítő acéldobozaikban, s legfeljebb lopott percekben aludtak. A hadgyakorlat nem a katona igazi próbája, gondolja. A tervezőknek figyelembe kell venni teljesítőképességüket, különben a sajtó és a politikusok sopánkodnak a hadsereg embertelen kegyetlensége miatt. De a háború nincs tekintettel a teljesítőképességekre. Alapvetően kemény, embertelen, nem lehet felkészülni rá. Ő nem tért még magához Ehud halála utáni megdöbbenéséből. Hova lett az El Arish-i roham szenvedélye? Kemény szorítást érez könyökén. Tal tábornok vezeti magával parancsnoki kocsijához, ahol forró kávét isznak csészéből. – Gorodis azt mondja, bűntudatod van Ehud miatt – Igen. – Kisote! Kiadtam néhány szörnyű parancsot az elmúlt huszonnégy órában, voltak nehéz döntéseim, most már látom, volt köztük néhány borzasztó tévedés is. Ha nem tudod az ilyet feldolgozni és vele élni, civilnek kell lenned. Elég ebből! Megértetted? – Megértettem, tábornok! – Akkor figyelj! Ez titok. Amíg Gorodis elfoglalja El Arisht és délnek fordul, hogy kiaknázza az áttörést, te nyugatra száguldasz a Csatornához.

– A Csatornához, uram? – Jól hallottad. Nem tudhatjuk biztosan, az ENSZ nem kényszerít-e ki tűzszünetet holnap vagy akár ma. A lehető legnagyobb kárt kell okoznunk, és a lehető legtöbb területet kell elfoglalnunk nagysietve. Jelenleg a kormány politikája ellen van, hogy elérjük a Csatornát. A fejesek azt hiszik, hogy pánikot keltene az ENSZ-ben, és azonnal elrendelnék a tűzszünetet De csak a te fülednek szánom, más fejesek úgy gondolják, egyáltalán nem olyan rossz nekünk, ha elérjük a Csatornát. A sokktól az egyiptomiak összeroppanhatnak, és menekülnek, és kit érdekel az ENSZ marhasága, hogy visszatérjünk az előző vonalak mögé. Úgy, hogy te juss csak el tévedésből a Csatornához, aztán vagy visszahívunk, vagy nem. Kisote kedve kezd felderülni. – B'seder uram. Hülye tévedések a specialitásom. – Pontosan. A hírneved megelőz. Szóval, fel a fejjel! – Tal a vállára csap. – Ami pedig a Jeradin keresztüli rohamodat illeti, nem feledkeztél meg a célról, megvalósítottad. Bármit is tettél, azért tetted, hogy ideérj. Nem hibáztál. Eszedbe ne jusson másként gondolni! Ehud Elan oroszlán volt. Elment, és nekünk meg kell nyerniük nélküle az ő háborúját. De Don Kisote nem jutott messze aznap reggel a Csatorna felé, amikor tornyában egyenesen állva, eltalálták. Tizennyolcadik fejezet Nakhama és Emily

Jóval elmúlt éjfél. A Gödörben a Ramatkal vezérkarával és a Központi Parancsnokság magasrangú tisztjeivel az asztalon kiterített Jeruzsálem térkép körül vitatja meg a hihetetlen, új kihívást. Hirtelen itt a politikai lehetőség, hogy visszafoglalják a Zsidó Negyedet. Husszein király hadba lépett annak ellenére, hogy Izrael garanciát vállalt, hogy nem mozdul meg ellene. Tizenkilenc évvel ezelőtt Itzak Rabin Mickey Marcus kíséretében egy monostor tetejéről figyelte az Óváros megadását. Akkor egy Palmak dandár parancsnoka volt, most az Izraeli Védelmi Erőé. De ha ki akarja használni ezt a lehetőséget, alig szempillantásnyi ideje van, talán egy nap vagy kettő, talán csak órák, mielőtt elkerülhetetlenül megrántják a tűzszünet pórázát most, hogy az arabok láthatóan veszítenek. Egy szárnysegéd tűnik fel a sűrű, állott füstben. – A miniszterelnök, tábornok! – Eshkol itt, a Gödörben? – Az Ön fenti irodájában, uram. Azt mondja, szívesen lejön, ha megfelel.

– Én megyek fel, szívok egy kis levegőt. – A többiekhez fordul – Röviden, a minimum cél, elfoglalni a keleti magaslatokat, a Scopus hegytől Augusta Victoria-ig, s így amikor a tűzszünet életbe lép, legalább uraljuk az Óvárost Folytassátok a munkátokat, mindjárt visszajövök. Eshkol sötét beretben és kövér alakján feszülő katonai egyenruhában fel-alá járkál Rabin irodájában, amikor a Ramatkal belép. – Jó reggelt, miniszterelnök. – Ah, Itzak. Nem tudtam aludni ebben az ágyútűzben és motorzajban Jeruzsálemben. Csupa tűz és füst ott az ég, úgyhogy idejöttem. – Rabin ablakot nyit az éjszakára, beengedi a meleg, friss, tengeri levegőt – No és az elsötétítés? – csattan rá Eshkol. – Nem probléma, miniszterelnök. Az arabok nem fognak repülőgépet küldeni Tel Aviv fölé. – Igaz, igaz. Hála Istennek. A légi győzelem csoda, ámulatos Örökké él. Mi történik most Itzak? Visszafoglaljuk az Óvárost? – A tábornokok akarják, de Dayan nem ért egyet – És? Mi történik máshol? A Sínai nagy falitérképén Rabin ismerteti Tal északi eredményeit, leírja Sharon éjszakai támadását Abu Ag-heilánál, a Sínai központ részének legújabb erősségénél Eshkol figyel, ravaszkás pillantás jelenik meg táskás, beesett szemében, miközben Rabin elmondja, hogy az Abu Aghelia- erőd mögött ejtőernyősök szállnak földre helikopterekkel, és beszámol a tankok és gyalogságok kockázatos, bonyolult együttes támadásáról. Aztán a Ramatkal a Jeruzsálem körüli súlyos harcokat írja le. – Ez a háború legnagyobb meglepetése, miniszterelnök! Azt hittük, Husszein nem mozdul vagy ha igen, jelképesen, mint a szírek. De a Jordánok eddig különbül harcolnak az egyiptomiaknál és komoly veszteségeink vannak. – Azt mondod, nem tudjuk visszafoglalni az Óvárost? Hogy túl sokba kerülne? – Ezt nem mondtam. – Rabin automatikusan rágyújt, bár a hamutartóban is ég egy cigarettája. – Miniszterelnök, ha őszinte lehetek… – Eshkol lassan bólint vaskos fejével. – Dayan hadügyminiszter három dolgot tiltott meg a háború irányításában. Ne menjek a Csatornához, ne foglaljam el a Golanfennsíkot, ne foglaljam el az Óvárost! Maga lett az óvatosság. – Érthető Itzak, kijózanító a végső felelősség. – A végső felelősség az Öné, miniszterelnök. – Eshkol savanyúan elfintorodik. – Csakugyan? Összehívhatok egy háborús kormányülést mára, hogy érvénytelenítsük Dayan három tiltását. Talán belemennek.

Rabin felfelé fordítja kezét, mélyet szív cigarettájaból. – A nyakamban liheg, hogy érjük el Sharm el Sheiket a tűzszünet előtt. A háború fő céljának nevezi. – Ezt nehezen értem. – Eshkol végigsimít állán, mintha nem létező rabbiszakállát simogatná. – Jeruzsálemben olyan lehetőségünk van, amely ezer évben egyszer jön el. A zsidók visszatérhetnek Dávid városába, Cionba. Nasszer megadta az esélyt, és Husszein csodálatos módon vele tartott. Ha a történelemnek ezt az ajándékát nem fogadjuk el, – elmosolyodik, hangja gunyoros lesz – a mi öreg zsidó Istenünk soha többé nem részesít ilyenben. Mi ehhez képest Sharm el Sheik? Megcsendül a vörös telefon. – Igen… igen… Értem…micsoda?.. A miniszterelnök véletlenül épp itt van az irodámban…kitűnő, siess! – A flegma Rabinon ritkán látszik az izgalom. Most, miközben leteszi, igen. – Uram, Sam Pasternak jön hatalmas hírszerzési áttöréssel, a háború politikai fordulatának nevezi. A Massachusetts Avenuen haladva Zev Barak megpillantja Emily vörös Pontiacját egy lámpaoszlop alatt – Szia, Em! Hol van? – Ott! Vár, ahogy megbeszéltük. – Meleg, csillagfényes júniusi este van. A Dupont Circle padjain többnyi re részegek kókadoznak, vagy összefonódott párok ülnek. Cunningham egyenes háttal ül egy padon, szokásos szürke öltönyében, keménykalapjában. A közelében néhány fiatal a füvön gitározik. – Hát itt van, Zev? Mi olyan sürgős Samnek? Barak átnyújt egy borítékot. – Nehezen találtam meg a La Rive Gauche-ban – Születésnapom van. – A Cl A-s kinyitja a borítékot. – Emily meghívott. – Ne feledje Chris, ezt az anyagot kódban küldték Sietős, durva fordítás arabból. – Barak halkan beszél, szinte suttog. Cunningham közben gyorsan átfutja az utcai lámpa fényénél a gépelt papírlapokat. – Azonkívül a vételt légköri zavarok rontották, de mégis ad valami képet Pasternak esküszik, hogy Nasszer és Husszein hangja. Azt mondja, mindketten várhatóan megerősítik reggeli kommünikéjükben, és hogy figyelmeztetni kell a kormányát. Ezért olyan sürgős a dolog. A szalag egy másolatát repülő hozza. Cunningham villámgyorsan végigolvassa, ujja bütykével megkocogtatja a papírokat, felugrik. – Csodálatos! Ez legalább olyan forró siker az izraeli hírszerzéstől, mint a titkos Hruscsov beszéd volt Mondja meg Samnek, hogy én üzenem. Azt hiszem jobb lesz, ha Emilyt visszaküldöm az iskolába! Hol lesz később, Zev? – Éjfélig a követségen, utána otthon. Bármikor hívhat uram.

– Meg is teszem, ha szükséges. Együtt mennek a Pontiachoz. – Köszönöm a születésnapi vacsorát, Em! – mondja az apja. – Sajnálom, de véget vetünk az ünneplésnek. Leint egy taxit, és bepattan, – Fehér Ház, déli bejárat – Hát ez hirtelen volt–mondja Emily. – Pokolian elfoglalt lehetsz, drágám. Legalább célzásokat tehetnél rá, hogy megy a háború? – Szo-szo. Lehet, hogy holnap New Yorkba kell menjek Emily és nem tudom, mikor jövök vissza, de.. – Csakugyan? Az eszem megáll! Micsoda véletlen! Hesternek kiállítása van egy Madison Avenuegalériában. Azon gondolkodtam, mi lenne ha elmennék megnézni. – Csodálatosan mosolyog a férfira. Barak habozik, Az elmúlt néhány hét során nem volt ideje Emilyre, és a lány édesen, megértően fogadta. De mi sem állt távolabb gondolataitól, mint egy romantikus randevú New Yorkban. – Meglátom. Egy napra mennél? – Hát drágám, ez attól függ. De hisz tudod.. Különben a St Moritzban szállok meg. Fenséges a kilátás a parkra. Zev a bánat és szeretet hirtelen impulzusában így szól. – Oké. Akkor tegyük fel, holnap felhívlak, Királynő, mihelyt többet tudok, és megbeszéljük. – Nagyszerű! Nem, várj! – szól rá a lány. – Holnap van kedd, ugye? Nakhama hozza a lányaidat a lovaimhoz. Igaz, nem lovagolnak, a biztosítás nem terjed ki erre. De azt hiszem, elérhetem a kétórás járatot. Idefigyelj, öreg Szürke Farkas! Ha nem jössz New Yorkba, vagy ha ott vagy, és nem érsz rá, ne törődj velem, amúgy is meg akarom nézni Hester kiállítását. Megértesz? – Megértettelek. – Csodálatos! Viszlát édes, hívjál holnap! – S ezzel Emily elhajt. Tévés teherautók, operatőrök közt, tömegben kell utat törnie, hogy bejusson a követségre A zsúfolt, zajos előcsarnokban magas, acélszürke hajú férfi fogja meg a karját. – Zev Barak? – Nahát, hello! Quint professzor, ugye? – Igen, Alan Quint. Ide figyeljen Barak, néhányan a Harvardon megalakítottunk egy ad hoc

bizottságot. Tudósok a Közel-Kelet Békéjéért és az Igazságért. Mit tehetünk, hogy segítsük a háborús erőfeszítéseket? Van némi befolyásunk a magunk száraz módján. – Kuncogva mondja. Barak emlékszik, amikor évekkel ezelőtt a tudós Izraelbe jött, hogy a közösségi nevelés hatását tanulmányozza a kibucnyik katonákon, még célzást sem tett arra, hogy zsidó volna. – Nagyon szép. Nem is tudtam, hogy a Harvardon sok zsidó professzor van. – Hogy őszinte legyek, én sem. Hogy úgy mondjam, egyszer csak előbukkantak a sötétből. Mivel én voltam Izraelben, én vagyok a titkár. Barak a kulturális attaséhoz bizonyos Gamalierhez vezeti Quint professzort. – Harvard? Óriási! – lelkendezik Gamalier. Alacsony, rövidujjú inget viselő haifai, akire ráférne egy borotválkozás, és kinézete alapján egy hónap a napfényben. – Mondja professzor! Tudna ajánlani egy Közel-Kelet szakértő tudóst a Today holnap reggeli adásába? Az egyiptomiak egy Yale- fickót, bizonyos Petersont küldenek. –Természetesen Kermit Petersont. Kitűnő tudós– bólogat Quint. – Teljesen arab párti, évekig Bejrútban tanult, szír felesége van. – Tűnődik, majd ujjaival csettint. – Templeton az emberük. Brooks Templeton. –Templeton? – ráncolja Gamelier sápadt orrát. – Templetont mondott? – A nagyapja lengyel rabbi volt. – Aha. – Ma reggel mesélte el kávézás közben. Sejtelmem sem volt, hogy Brooks egyáltalán zsidó. Feltörli Petersonnal a stúdiót. J. Brooks Templeton, történelem professzor. Kitűnő! – Remek! Hatalmas segítség. – Gamaliel Barakra vigyorog. – Kösz, Zev! – Kösz, Harvard! Barak telexet küld Pasternaknak: „BARÁTUNK ÖRÜLT A SZÜLETÉSNAPI AJÁNDÉKNAK.” Abe Harmant az irodájában találja. A nagykövet irathalmazban turkál, és fogfájása ellenére remek kedvében van. Egy maréknyi sárga táviratot lobogtat. – Segítséget ajánlanak! Zev, van fogalmad, mi pénz ömlik be? Milliók, milliók! Keresztényektől is! – Az asztalán levő kis barna zacskóra mutat. – Ezt nézd meg! Egy ősz hajú kis hölgy jelent meg a beszédem után. – Hárman jiddis kiejtéssel folytatja. – A fiam, Marcus Wax, rabbi Philadelphiában. Jó gyerek. Megkértem, hozzon ide. Harminchétezer dollár, ez az összes pénzem. Izraelé. Mit tehettem volna, Zev? Átvettem, és felírtam a címét. Majd visszaküldjük neki. Barak becsukja az ajtót, átadja Pasternak anyagának másolatát, és beszámol találkozójáról névtelen CIA kapcsolatával. A nagykövet végigfutja a papírlapokat, döbbenten hátradől, bólogat, s bandzsítva olvas tovább, ami jelzi, keményen gondolkodik. – Döbbenetes! – tör ki. – Azonkívül, hogy hatalmas

politikai baklövés, hihetetlenül naiv is. Micsoda ötlet, az amerikaiakat és az angolokat vádolni a légicsapásainkkal? – Nos, Abe, legalábbis azt állítják, hogy az ő repülőgép-anyahaj ó pilótái is részt vettek a támadásban. A többi nem egészen világos a kódolt szövegből. Helyenként teljesen érthetetlen. – De az Isten szerelmére, hogy lehetnek ilyen rosszul informáltak, Zev? Ezt nézd meg…!–Az egyik sorra mutat. – Nasszer mondja: Vannak az angoloknak repülőgép-anyahajóik? – A nagykövet arcán megjelennek az ismerős, aggódó ráncok. – Ez egyszerűen abszurd! Gondolod, hogy az oroszok idáig sodorták Nasszert, csakhogy legyen ürügyük a beavatkozásra? Ez az igazi veszély! Mit gondolsz? Barak jobban tudja Cunningham csak Pasternak informálására mondta el neki, hogy a Fehér Ház orosz ábécéjű forró drót telexgépe, felszerelése óta most először életre kelt, hogy jelezze, a Szovjetunió nem szándékozik beavatkozni a háborúba – Szerintem Abe, Nasser valóban elhiszi, hogy amerikai vagy angol gépek csinálták, vagy legalábbis segítettek. Tudjuk, hogy az egyiptomi légierőnél nagyjából két óra egy felszállás-leszállás. A mi rajaink tíz percre szorították le Talán nem is képes felfogni, hogy valóban több száz repülést hajtottunk végre egyetlen reggel. Vagy azt, hogy teljesen légi védelem nélkül hagytuk a városainkat. Tudod, hogy mindössze néhány tucat gép maradt Izraelben a csapás idejére A nagykövet állát öklére támasztva ül. Rodin feldagadt arcú Gondolkodója. – Nemi Ez csak porhintés a hírügynökségeknek és a saját népének Idefigyelj, Zev! Gideon Rafaelnek az ENSZ-ben szüksége lesz a légierő adataira, és naprakészen kell tudnia, hogy állunk a földön. Vad tűzijáték lesz New Yorkban. Aludj egy keveset, és korán indulj! – Vastag ujjával megütögeti a jelentést. – Husszein nem hangzik valami boldognak, mintha nem szívesen venne részt ebben a vádaskodásban. – A légköri zavaroktól a felét sem érteni annak, amit mond. Talán Kairóban jobb volt a vétel. A Jordánok mindenesetre nyakig benne vannak. Véres harc dúl Jeruzsálem körül. Csrrrrrr! – Túl korán hívtalak, Emily? Felébresztettelek? – Nakhama hangja vidám, energikus. – Nem, dehogy, már rég felkeltem. – Emily mindent elkövet, hogy ne legyen utálatos. Az ágya mellett levő óra a Growleryben reggel hetet mutat. – Remek! Ugye vársz bennünket? A lányaimmal reggel öt óta nem bírok. – Hát persze! – Emily azzal a reménnyel feküdt le, hogy esni fog, de természetesen napfény szűrődik át a függönyön. – Nem köt le túlságosan a háború, meg minden? Ha igen, elküldhetek egy istállófiút a lányokért Úgyis nehezen találsz ide. Tényleg, sokkal egyszerűbb lenne. Hadd küldjek egy kocsit.. – Nem, nem, odatalálok. Kilenckor ott leszünk.

– Lefogadom – morogta Emily, miután letette a kagylót. – Egy perccel sem később Hogy is szerethetek egy izraelit? A konyhában a reggeli mellé bekapcsolja az asztalon álló kistévét. A külügyminiszter tűnik fel, holdvilágképe haragtól torzult, fojtott hangon nyilatkozik a sajtóval zsúfolt szobában…”teljes és rosszindulatú tévedés. Az arab vezetőknek is tudniuk kell hogy Hatodik Flottánk gépei nem érhetik el a térséget. Az Egyesült Államok kormánya a leghatározottabban elutasítja ezeket a szándékosan átlátszó hazugságokat, melyeknek egyedüli célja az lehet, hogy hátráltassa az azonnali tűzszünet érdekében az ENSZ-ben kifejtett folyamatos erőfeszítéseinket,,. „Dean Rusk még soha nem hangzott ilyen mérgesnek, akkor sem, amikor Ho Shi Minh-ről beszélt. Összecsapott háborús képek – gördülő tankok, repülőgépek az égen, ágyútűz –, s közben a bemondó tudatja, hogy sok arab ország megszakítja kapcsolatait Amerikával és Angliával a légicsapásban játszott szerepük miatt. Az arab források hatalmas sikerekről számolnak be, s a bemondó megjegyzi, hogy az izraeli hadsereg nem sokat árul el. Emily úgy értékeli Nasszer vádaskodását, hogy az egyiptomi bajban van, és ez szívmelengető érzés. Annál kevésbé a kilátás, hogy találkozik Nakhamával. Kilenc előtt öt perccel fehér ingben, egyszerű szoknyában, strapacipőben áll a kőboltív alatt. Haját kontyba fésülte, orrán szarukeretes szemüveg. Semmi smink, semmi ékszer. Maga az unalmas, szexnélküli iskolaigazgatónő. Idegei pattanásig feszültek a sok kávétól, de eltökélte, rövidre fogja a látogatást. Pontban kilenc órakor felbukkan Zev kocsija a kanyarban, átgördül a hídon a patak fölött, és feljön a boltívig vezető, fákkal határolt emelkedőn. Nakhama integet, a lányok vidáman kiáltoznak a nyitott ablakon keresztül. – Sziasztok! Hagyjátok itt a kocsit! Odasétálunk az istállókhoz – mondja Emily. – Milyen szép kis ház! – int Nakhama a Growlery felé. – Itt laksz? – Néha. Sokat vagyok otthon apámmal is. Végigmennek a kavicsos ösvényen. Galia, akinek keze még mindig be van kötve, méltóságteljesen sétál mellettük, Ruti előttük ugrabugrál. Emily most döbben rá, elfelejtette figyelmeztetni az öreg Connorst, istállófiújukat, hogy rövid legyen a látogatás. Nincs szerencséje. Connors meghallja Nakhama kiejtését, s rögtön diplomata gyerekeket szimatol a lányokban, esetleges beiratko-zókat, és a szívét is kiteszi. Mind a tíz lovat megmutatja, a lányok az orrukat simogatják, megtudakolják a nevüket, cukrot adnak nekik. Amikor Ruti megkérdezi, lovagolhatnak-e, így felel: – Miért is ne? Ez a beszéd, lányok! – és már vesz is le két nyerget a kampóról. – Connors, a biztosítás… – Semmi gond, Miss Cunningham. Csak körbevezetem őket a réten Barna Szépségen és Frankie-n. – A lányok ugrándoznak örömükben. Felülnek a lóra, Connors pedig kivezeti őket egy füves, bekerített térségre.

– Milyen kedves ember! – lelkendezik Nakhama. – Semmi bajuk nem lesz. Addig szívesen megnézném azt a szép kis házikót. – Lehalkítja a hangját. – Használhatnám a fürdőszobát? Ez ellen nincs mit mondani, pedig Emilynek esze ágában sem volt beengedni Nakhamát a Growlerybe. Miközben felsétálnak az ösvényen, és Nakhama a táj szépségét dicséri, Emily gondolatban végigfut a házon, vajon van-e valami nyoma az öreg Szürke Farkas látogatásainak. Nem, semmi. A néhány könyv, amit a férfitől kapott kölcsön azonosíthatatlan, hacsak ujjlenyomatot nem vesznek róluk. A pulóvert, amit Zev egyszer ott felejtett, már rég visszaadta. Semmi más, minden tiszta… aztán hirtelen eszébe jut a pisztácia. Az bizony ott van a mély, vörös tálban az alacsony dohányzóasztalon a nappali heverője előtt. És akkor mi van, dühöng magában. Nem Zev Barak az egyetlen, ezen a nyavalyás földkerekségen, aki pisztáciát eszik. Emily maga is kezd rákapni. Kellemes emlékeket ébreszt, és jólesik ropogtatni. Semmi kínos sincs néhány átkozott pisztáciában. Mégis, ahogy a Growlery felé közelednek, a lakkozott tálka Emily Cunningham agyában fazék méretűre növekszik, a pisztácia pedig hatalmas halommá. Aztán hirtelen megkönnyebbül. Tegnap este kivitte a tálat a konyhába, hogy a tévé előtt rágcsáljon. Vagy mégsem? – Nincs kedved megnézni az iskolát, nagyon érdekes. – Megfogja Nakhama könyökét. Az ösvény itt ágazik el a főépület felé. –Talán később. – Nakhama eltökélt izraeli léptekkel vonul a Growlery felé. így aztán bemennek, és a nappali asztalán a vörös tálban ott a pisztáciahalom. Nakhama lelkendezik, milyen bájos a ház, felnéz a szekérkerék csillárra. –I zraelben nincs ilyesmi. Olyan szép! – Igen. Korai amerikai darab. Ott a fürdőszoba. – Mi sem egyszerűbb, mint eltüntetni a tálat, mihelyt Nakhama eltűnt szem elől. – Köszönöm. Látom te is szereted a pisztáciát – jegyzi meg Nakhama, aztán bevonul a fürdőszobába. Emily lerogy a díványra, a vörös tálat nézve arra gondol, nem csoda, hogy Izrael megnyeri a háborúit. A vécé zúgása vészharangként harsan. Nakhama mosolygós arccal ül le mellé. – Nézd, minden rendben van – mondja. – Mi van rendben? Nakhama a pisztácia felé int. Emily ártatlanul értetlen képpel néz vissza. – Te és Zev – folytatja végül Nakhama. – Nem értem, mire gondolsz. Iszol egy kis kávét? Vagy valami üdítőt? – Nehéz kislányt játszania Nakhama okos, barátságos, barna szeme előtt. – Köszönöm, egy Pepsi jól esne. Ha van, diétásat kérek. Minden ruhámat kihízom. Azok a követségi vacsorák! Emily behozza az italt, hozzá jeget, és zsibbadtan várja Nakhama következő húzását. Az asszony

kortyol, hálásan bólint. – Mondhatom Emily, Izraelben nem könnyű az élet. A katonatiszteknek még nehezebb. Zev biztos irt róla. – Igen, írt. (Micsoda megkönnyebbülés, ha csak a levelekről van szó!) – Igen. A fizetés nagyon alacsony, mégis fenn kell tartaniuk egy életszínvonalat. Nagyon sokat vannak távol hazulról. Mindig háború van, vagy a háború veszélye. Valami mindig történik. Állandó a feszültség. Teljesen érhető, hogy nem mintaférjek. Izrael kis ország, és mindenki mindent tud mindenkiről. Nem mondom, hogy nincsenek kivételek, természetesen vannak. Zev közéjük tartozik, róla nem beszélnek az emberek, – Ragyogó mosolyt vet Emilyre, és elhallgat. (Most nekem kell mondanom valamit!)–Nem lep meg, a férjed határozottan szokatlan ember – veti közbe Emily kihasználva a szünetet. – Persze te sokkal jobban ismered, a mi kapcsolatunk nem több annál, mint amit Amerikában tollbarátnak nevezünk. Valahogy elkezdtünk írni egymásnak, és nem hagytuk abba. Kellemes. Zev nagyon olvasott szellemes, és természetesen lenyűgöz, amit Izraelről ír. Apám is levelez vele, igaz ő komoly dolgokról, – Emily most, hogy rákezdett, addig locsog, míg el nem akad a lélegzete. – Tollbarát. Szép kifejezés. De azért feltételezem, elég jól ismered Zevet. – Nakhama a pisztáciára pillant, aztán Emilyre. – És mint mondtam, igazából erről akartam beszélni veled, ezer* hoztam ki a lányokat. Rendben van. Látszott rajtad, hogy kényelmetlenül érzed magad, amikor nálunk vacsoráztál. Semmi okod rá! Zev valami szépet kap tőled. Mindvégig láttam, mennyire élvezi a leveleidet, és ha van valami más is, nos, rendben. Emilynek gyorsan, egyenesen kell válaszolnia. – Nakhama, Zev évekkel ezelőtt írt nekem a pisztáciáról, Azt írta, a titkos bűne, és… – Hát ez bizony így van. – Erre megkóstoltam és megszerettem. Én is rászoktam. Zev soha nem járt itt, ez a pisztácia nekem van kitéve, csak nekem. Oké? – Oké. Szerencséd van, hogy ilyen szép karcsú maradtál. – Gondolom, nem eszem annyit, mint ő. – Emilynek sejtelme sincs arról, hogy Nakhama bevette-e a választ. – Lefogadom, hogy nem. Nézd, Emily, nem akarlak rábeszélni, hogy viszonyod legyen a férjemmel – nevet Nakhama. – Eszemben sincs, Ha csak levelezőtársak vagytok, rendben, a lehető legjobb. Elég régimódi vagyok, és Zev is az, tudod. De katonatiszt, és jónéhány semmirekellő van közöttük. Túl sok. – Nakhama, azt mondom, hogy a helyedben, ha csak gyanítanám, hogy Zev megcsal, ki akarnám kaparni annak a nőnek a szemét.

Nakhama különös arcot vág. Szája oldalra rándul, pillantása egyszerre megdöbbentően nyers és cinikus. Egy pillanat az egész, aztán az asszony ugyanolyan kellemesen kedélyes, mint addig. – Annyira más a neveltetésünk, Emily! Én szefárd vagyok, marokkói. Apai ágról két nagymamám van. Az óhazában némelyik férfi még mindig többnejűségben él. Egyszer megkérdeztem Leah nagymamát, nem volt-e soha féltékeny Dvora nagymamára? Akkor már természetesen idős volt. Nevetett, ugyan miért lett volna? Dvora nagymama elvégezte a fele házimunkát, és Avram nagypapa felerészben őt nyaggatta. Azt mondta, megszokta. Kopogtatnak az ajtón, s behallatszik a lányok kuncogása. Connors bőrsapkáját megbiccentve bevezeti őket. – A lányai született lovasok, asszonyom – fordul Nakhamához. – Remélem, beíratja őket. – Versenyeztünk, és nyertem – meséli Ruti. – Sétálva versenyeztünk – szipog Galia. – Én ügettem Frankie-vel. Emily kikíséri őket a kocsihoz, integet míg el nem tűnnek, aztán kábán visszamegy a Growlerybe. Nakha-ma vagy nagyon egyszerű, vagy túl sok a számára. Ahogy belép, megszólal a telefon. – Szia, a reptérről hívlak. – Barak az. – Hogy jöttek ki a lányok a lovakkal? – Remekül. Én is Nakhamával. – Na látod! Tudom, hogy rettegtél tőle. Nakhama oké. – Jó, hogy mondod. – És, hogy állnak a dolgok? Ott leszel a St. Moritz-ban?… Királynő?… Királynő, hallasz? – Itt vagyok. – Ott leszel a St.Moritzban? Lehet, hogy tartanak az ENSZ-vitában szünetet… Királynő? – Ott leszek. Barak egyenruhájában, diplomata irataival könnyen átjut az ENSZ-épületet körülvevő rendőrkordonon. Tömeg álldogál az esőben. Hatalmas, csöndes, ázott tömeg. Támogatni akarják Izraelt, egyszerűen azzal, hogy ott vannak. – Menjen, és fűtsön be nekik, Tábornoki – mondja a rendőr, aki ellenőrzi Barak iratait. A Biztonsági Tanács üléstermében Zev fölmegy a zsúfolt erkélyre, hogy beleszagoljon a

hangulatba. Egyik szónok a másik után szidja Izraelt, azonnali elítélését, csapatai visszavonását, súlyos büntetést követelnek. Nem nagyon figyelnek rájuk. A tanács tagjai a nagy, ívelt asztalnál ülve türelmesen tenyerükbe támasztják állukat. A fülhallgatókban a szokásos, komikus ellentmondás. Az asztalnál egy szakállas algériai szenvedélyesen kiabál franciául, s mondandóját tompa női hang hűvösen, tárgyilagosan fordítja mondatról mondatra:… A kapitalista imperializmus cionista eszközei…a világ közvéleményével dacolva…ismét a kolonializmus piszkos játszmáját űzik…Az egyetlen megfelelő büntetés az azonnali kizárás…ENSZ embargó erre…a durva alakulatra…, amely nem igazi nemzet, Főtitkár úr…, hanem…fosztogató gyilkosok… bandája. Egy kis oldalasztalnál Gideon Rafael ül két szárnysegédjével, és szorgosan jegyzetel. Barak kisvártatva üzenetet küld neki, és egy előszobában találkoznak. Az alacsony, hullámos hajú nagykövet feszült, de bizakodó. Megöleli Zevet. – Zev, az arabok megint megmentettek, ezzel a baromsággal a légicsapásról. Ki gondolta ezt előre? Az amerikaiak tüzet okádnak. Különben tegnap este a szovjetekkel megegyeztek valami tűzszüneti javaslatban. Nagy szöveg. A lényeg, hogy vissza kellene vonulnunk. Egyértelműen szörnyű lenne. A kanadaiak javasolták volna, de ma reggel - nyilván amerikai inspirációra -Costa Rica és Ecuador fölvetett egy sokkal jobb változatot, ami egyáltalán nem tetszik az oroszoknak. – Itt van nálam a légicsapás egész anyaga Gideon, ha válaszolni akarsz erre a marhaságra a repülőgép-anyahajókról. – Csak ha muszáj, ha az amerikaiak megkérnek Abba Eban holnap iderepül, és nagy beszédet tart a győzelmünkről. Állandóan tájékoztass a hadihelyzetről, Zev, hátha jön valami váratlan bökkenő. Itt óránként változik a helyzet. A tanácsterem mellett Barak összefut a szovjet katonai attaséval – Maga is idejött Washingtonból, Barak? – A szőke, lapos képű, vágott szemű ezredes nagyjából egyidős Barakkal. Jóval alacsonyabb, vékonyabb, és Barak két hadjárat-szalagjával szemben tíz kitüntetést is visel. Követségi fogadásokon néha-néha kellemesen szót váltanak, de ma az orosz egyáltalán nem tűnik kedvesnek. – Mondja Golovin, maguk elhiszik ezt a szöveget a repülőgép-anyahajókról? – Miért kételkednénk? A pilótájuk, akit Egyiptomban lelőttek, maga is bevallotta, hogy amerikai gépek vettek részt a csapásban. A jordán radar észlelt a Hatodik Flotta irányából jövő gépeket. Mindez köztudott. – Golovin is rendelkezett a szovjet diplomaták azon képességével, hogy miközben mondja, éreztesse is, hogy egyetlen szót sem hisz az egészből. – Akkor most rajtakapták az amerikaiakat, mi? –Azt hiszik, megütötték a főnyereményt? Várják ki a végét! – Golovin hirtelen ott hagyja. Izgatott, feszült Emily hangja a telefonban. – Persze, hogy itt vagyok. Mondtam, hogy itt leszek. Mennyi időnk van?

– Hát, mondjuk két óránk. – Ilyen sok? Gyere! Jól vagy? Hogy megy? Rosszkedvűnek hallatszol. Vagy tévedek? – Nem amiatt van rossz kedvem, hogy a St. Moritz-ba megyek. – Várlak. Miközben a taxi a sűrű esőben araszol át a városon, Zev Barak az otthonról kapott, legfrissebb híreket emészti. A kormány esetleg változtat politikáján, nem tartja vissza a hadsereget, és visszafoglalják az Óvárost, és az egész Nyugati Partot. Milyen gyakran végigküzdötte agyában a Központi Parancsnokság hadjáratát. Részletes homokasztal gyakorlatokat is bemutatott róla a főtisztek kollégiumán. Elfoglalni a Falat, egy zsidó fegyveres erő élén visszatérni erre a megszentelt földre! Olyan dicsőség ez, amelyért boldogan adná az életét! És most ez a dicsőség Uzi Narkissé és Motta Guré lesz. Jó harcosok, jó vezetők. Ő pedig ezalatt egy amerikai asszonnyal randevúzik a New York- St. Moritzban. Hogyan történhetett? Hogyan maradhatott ki? Ül a cammogó taxiban, eső kopog a kocsin, körötte dudák tülkölnek, a sofőr rádióján Beatles számok harsognak, s közben Zev szembenéz élete tényeivel. Bár jó, értelmes harcos, talán a legjobbak közé tartozik, valahogy vesztett a karrierért folyó életfogytiglani maratonban, lemaradta kötélidegzetű, többnyire szabra vetélytársakkal szemben. Egy árnyalattal elgondolkodóbb, s talán túlságosan úriember ahhoz, hogy tökéletesen játssza a kemény Za-hal játszmát. Nem csak morzsák maradtak benne a rossz helyre került bécsi zsidóból, hanem mindig is bezárva érezte magát a kis Izraelben, földrajzilag és kulturálisan egyaránt, és legjobb szándéka ellenére is túlságosan vágyott a nagy külvilág után. Talán emiatt a széles látókör miatt lett ideális választás az amerikai attasé tisztjére. Ki tudja? Akárhogy is történt, itt van, úton Királynőhöz, miközben a zsidók otthon megindultak a Nyugati Fal felé. Emily kinyitja lakosztálya ajtaját, szeme csillog, elbűvölő a fekete, csináltatott kosztümben, az arany farkasfej kitűzővel. Barak kinyúl, hogy az édes, karcsú testet karjai közé szorítsa. Legalább egy kis kárpótlás! A lány gyorsan lesepri ölelő kezét. – Nyugi, Öreg Farkas! – suttogja, és a szobába vezeti. Hegynyi méretű nő áll odabenn, földig érő, zsák-szerű, sárga ruhában. – Bemutatom Hestert. – Nahát, Barak tábornok! – A hegynek magas, egérke hangja van, – Olyan sokat hallottam már magáról! Hester még nagyobb, mint Zev képzelte, és a férfi nem emlékszik rá, hogy Emily említette-e valaha is, hogy bajusza van. Tizenkilencedik fejezet Most vagy soha

Shayna motorzúgásra ébred: morgás, bugás, csikorgás, egyik jármű a másik után Anyja és Aryeh tovább alszanak, de ő köpenyt kap magára és fölsiet a tetőre A hűvös,csillagfényes éjszakában buszok sorakoznak az általában elhagyatott hegyoldalon. A távolban tüzérségi párbaj villan, lángol és dörög. Lejjebb az utcában sötét alakok bukkannak elő a buszokból A lány egy jelzőlövedék fényénél látja, hogy hálóval borított sisakot viselnek Harci csapatok! Ezen az ősi, jeruzsálemi környéken ritka látvány a katona. Többnyire hosszú, fekete kabátot viselő kalapos, szakálas férfiak, fejkendős asszonyok járnak erre babákkal, batyukkal. Ám ez itt egy egész harci csapat a Bar-Illan utca meredek emelkedőjén felsorakozva, ahonnan nem indulhatnak másfelé, csak előre, a senki földjére. Shayna tizenkilenc év alatt hozzászokott a megosztott városhoz, az utcákat elvágó durva betonfalakhoz, magas faakadályokhoz, a háztetőkön lévő megfigyelő posztokhoz, a homokzsákokon keresztülkandikáló ellenséges géppuskák fekete csövéhez, néha mindössze néhány méternyire tőle. Már nem is remélte, hogy valaha láthatja még gyerekkori otthonát. De, ahogy Herczog tábornok, a rádió katonai szakértője egyre biztatóbb dolgokat mond, úgy tűnik, mégsem fenyeget a második Holocaust, s Izrael tán nyerhet, s ő talán ismét sétálhat azokon az ódon utcákon. Shayna lemegy a lépcsőn, és egy zömök, szőke katonát pillant meg alatta. – Asszonyom, az Ezrakh azt mondja, van telefonja. Felhívhatnám anyámat? – Természetesen, jöjjön! Miközben a katona telefonálni próbál, Shayna szendvicset készít. Eltart egy ideig. – Igen, kérem hívja Gutmannét a telefonhoz. A harmadikon lakik. A fia vagyok, Shmulik. Kérem ébressze fel! Shayna döbbenten mered a nagydarab, szőrös, sebhelyes, géppisztolyos törzsőrmesterre. – Shmulik Gutmann – tör ki. – Te vagy Shmulik? – Igen. És? – mered rá a katona. Shayna anyjához fordul, aki éppen kávét főz. – Anya, képzeld, ez itt Shmulik a szomszédból, a Sabad utcából. Shmulik, Shayna Matisdorf vagyok. – Shmulik! – Az idős hölgy izgatottan átöleli a férfit. Ez az erős katona lenne régi, Óváros béli lakásuk szomszédságából az a törékeny, rosszcsont fiú? Az, akinek hosszú, szőke tincsei s fekete gabardinja egy lázadó kilenc éves kópét rejtettek? – A fiad, Shayna? – Shmulik Aryehre mutat, aki egy régi pehelypaplan alatt összekuporodva alszik.

– Nem vagyok férjnél, csak vigyázok rá. Az anyja Amerikában van, az apja tiszt a Sinain. – A mi dandárunknak is oda kellett volna mennie. A srácok egy része még mindig el van gémberedve. Arra készültünk, hogy ejtőernyővel ugrunk le El Avishba, és nem arra, hogy órákon át buszozunk. De én boldog vagyok. Óriási, amit csinálni fogunk. Halló, halló, mama? Itt Shmulik. jól vagyok, semmi probléma. Képzeld el, Shayna Matisdorf lakásán vagyok… Igen, az a Shayna, aki a szomszédunk volt… Igen, él a mamája, jól van, mindketten jól vannak. Kapkodva, szeretettel beszél, aztán leteszi a kagylót. Órájára pillant. –Mama üdvözöl. Háromnegyed kettő, ideje indulnom. Köszönöm. Szendvicsét rágcsálva megy le a lépcsőn. Shayna levisz egy köcsög kávét, csészéket, katonák gyűlnek köré. A buszok mellékutcákba álltak, a katonák, pedig a hegyoldalban, parancsnoki kocsikba, páncélos személyszállítóba szállnak. Shayna az Ezrakh nyitott ajtaján át látja a Talmud kötet fölött hajlongó öreget. – Képzeld Shayna – meséli Shmulik –, az Ezrakh emlékezett apámra, és az előbb megáldott. Nem árthat ott, ahova most megyek. Kezd hűvös lenni az éjszaka. Shayna visszatér a lakásba, kabátot vesz, megissza a maradék kávét, és fölmegy a tetőre. Legnagyobb meglepetésére az Ezrakhot ott találja, amint az Óváros sötét falai felé nézve egy zsoltárt dúdol. Messze, dél felé, tüzérségi tűz villan, mint nyári villám a csillagok között. Hirtelen kék-fehér ragyogás. A lány csaknem megsüketül a közeli sortűztől, tenyerét fülére tapasztja. A Hisztadrut épület tetején vakít a kereső- reflektor, Shayna még soha nem látott ilyen nagyteljesítményűt. A senki földjét fény árasztja el, az egész összekuszálódott, szöges drótokkal, felhalmozott szeméttel, növénnyel benőtt romokkal teli, kihalt területet. Robbanások lángja, törmelék, föld, drót, szemét repül, s tankok kúsznak elő a fénybe a sötét éjszakából. Az Óváros falairól nehézágyúk nyitnák tüzet. Az Ezrakh törékeny alakjával, szakállát simogatva, énekelve áll a fényben, zűrzavarban. Shayna leveszi tenyerét füléről és a zajban alig tudja kivenni a Hallel zsoltár szavait: Ez a nap amelyet az Úr alkotott Egyesüljünk és örvendezzünk.. Don Kisote kinyitja szemét, és egy leányarcot pillant meg homályosan. Egyáltalán nem szép arc; nagy orr, duzzadt arc, csúnya bőr, rendetlen, kócos fekete haj. – Doktor, azt hiszem magához tért – kiált föl a lány. Botladozó héberség, amerikai kiejtés. Véres, fehér kabátot viselő, bozontos hajú, sovány férfi jelenik még Yossi mellett. – Magánál van? – kérdi. – Megfogja Yossi csuklóját, a pulzusát keresi. – Nem tudom. – Yossi alig tud megszólalni, szája, torka, csont száraz. – Maga egy rossz álom. – Eszméleténél van, és kötözködik. Jó jel – mondja a doktor – Jó a pulzus is. Adjanak még neki a tablettákból, és ne engedjék fölkelni!

– Először vizet kérek. – Rendben Adjanak neki, amit csak akar, majd később megnézem Újabb szállítmány jön Jeruzsálemből – ezzel elsiet. – Maga biztos ápolónő. Hol vagyok? – kérdezi Kisote A lány ajkához emeli a poharat. Csodálatosan édes íze van a víznek Yossi vadul nyeli, borzasztóan fáj a feje – Tel Hasomerben van, alezredes. Helikopteren hozták be a Sinairól. Teljes joggal fáj a feje Yossi keze hatalmas kötést tapint. – Hol a szemüvegem? –Összetört Nagy üvegszilánkokat vettek ki a homlokából, csoda, hogy nem vesztette el az egyik szemét. – Hol az egyenruhám? – Egy ideig nem lesz rá szüksége. – A zsákomban van tartalék szemüveg. A hangja alapján úgy érzem, maga szép. Szeretném látni. – Megéri a pénzét, Don Kisote. – Ismerem magát? A lány kinyit egy kis szekrénykét az ágy lábánál. A bátyám harckocsizó a maga dandárjában, alezredes. – Tényleg? Hogy hívják? – kérdezi Yossi álmosan. – Hiller Horowitz – Ismerem. Nagy, vörös bajsza van. – Ő az. – Jó fiú. Mi történik a háborúban, hány óra van, milyen nap? Magát hogy hívják? – Azt mondta a táskájában? Tessék, itt a szemüvege. – A lány átnyújtja. – Dórának hívnak, és nem vagyok szép Valahogy be kell erőltetnie a szemüveg szárát a kötés alá. Yossi örömmel tapasztalja, hogy karja, ujjai normálisan működnek. A lányra pislog.

–Szerintem nagyon csinos. – Komolyan is gondolja. Dóra pillantása gyengéd, szép, szégyenlős mosolya van. A szomszéd ágyon fekvő katona morogva hánykolódik álmában. Egyenruhás törzsőrmester, egyik karja van bekötve. – Jeruzsálemben sebesült meg – meséli Dóra Horowitz. – Szörnyű csata megy ott egész nap, a Jeruzsálemi kórházak annyira tele vannak, hogy ideküldik a sebesülteket. Különben kedd este van hatodika tíz óra tájt. – Fölvesz egy jegyzetfüzetet. – Emlékszik valamire, hogyan sebesült meg? –Semmire. Nem. Most hogy kérdi, emlékszem egy helikopterre. De mintha álmodtam volna – El Arishnál találták el A Sinai hadjárat hatalmas győzelem. Mi csak most tudtuk meg, hogy tegnap reggel a földön szétzúzták az arab légierőket. Megnyerjük a háborút, de Jeruzsálemben nagyon súlyosak a harcok. – Mi van a szírekkel? – Semmi újság. – Álmos vagyok. – Helyes, aludjon! Mire újból kinyitja szemét, a törzsőrmester egy tálkából levest kanalaz. Rosszkedvűnek tűnik – B'tai avon! [Jó étvágyat!] – szólal meg Kisote. – Ó, hát felébredt? Hogy van a feje, alezredes? – Nem panaszkodom, ott van a nyakamon. Milyen a leves? – Leves! A francba a levessel, amikor a dandárom az Óvárosért harcol, ahol megszülettem. Én pedig itt ezen az ócska ágyon levest eszem. – Melyik dandár? – Ötvenötödik Ejtőernyős. Kisote felül, kóvályog a feje, a sötét kórterem a harmincvalahány összezsúfolt ággyal, mintha lassan körözne körötte a horkolás hamis kísérő zenéjére. Egy nyitott ablakon keresztül csillagokat lát. – Megindultak az Óvárosba? Valóban? Csoda! A Sinain csak pletykákat hallottunk. – A karom a Lőszerhegyen sérült meg. Rohadt ellenállásba futottunk, mondhatom. A Scopus hegy felé tartottunk, a fiúk talán már ott is vannak.

Az észak-keletről az Óváros fölé magasodó Scopus hegyen az elhagyott Héber Egyetem épüleit az 1949-es fegyverszünet óta tartották megszállva a zsidók. –Egy csoda mentett meg. Vaksötét volt, megbotlottam egy kövön, elestem, és egy másodperc múlva gránát hullott oda, ahol az előbb álltam. Egy srapnel érte a karomat, ez minden. Ha nincs ilyen szerencsém, a darabjaim most szanaszét szóródva hevernének a Lőszerhegyen. Hallott már az Ezrakhról? – Ismerem. – Az Ezrakh megáldott mielőtt megindultunk. Biztos vagyok benne, hogy ezért botlottam el. Ateista vagyok, de ez akkor is csoda volt. A katona elmeséli, hogyan szállították át az ejtőernyősöket váratlanul buszokon a jeruzsálemi frontra, és gyülekeztek az Ezrakh régi, vallásos környékén. Onnan hajnalban indult a támadás a senki földjére. Gyerekkorában az Óvárosban a családja az Ezrakh szomszédságában élt, ezért a támadás előtt az áldását kérte. Két kedves nő az Ezrakh házában szendviccsel és kávéval kínálta. – Az egyik idős hölgy, a másik fiatal nő? – vág közbe Kisote. – Hát, velem egyidős. Ismertem a régi környékünkről. Miért? – Volt vele egy gyerek is? – Aludt. Nem az övé csak vigyáz rá. – Ide figyelj! – mondja Kisote. – Mi a fenét csinálunk mi az ágyban, amikor a zsidó hadsereg épp most szabadítja fel Jeruzsálemet? Feláll, az ágy alatti tartóból előveszi az egyenruháját. Menjünk oda! – Épp erre gondoltam, miközben itt feküdtem – feleli Shmulik –, de vajon kiengednek-e? – Ki állítana meg? Túlságosan elfoglalják őket az új sebesültek. Egy katonai jármű biztos elvisz minket. Majd csak megoldjuk valahogy. Kihalt a gyengén megvilágított folyosó, de a bozontos hajú doktor épp most bukkan elő az egyik sarok mögül Dora Horowitzzal, csaknem beléjük futnak. Teli kacsa van a lány kezében. – Mégis mit gondolnak, hova mennek? – kérdezi mérgesen az orvos. –Csak a fürdőszobába – feleli Kisote. – Ő csak az utat mutatja. – Miért öltöztek fel hozzá? – Szégyenlős vagyok. – Azonnal feküdjön vissza! Dóra majd gondját viseli.

– Szégyenlős vagyok a kacsához – védekezik Kisote. – Nem vagyok képes az ágyban… – Ide hallgasson, Nitzan alezredes! Mindössze súrolás a sebe, hatalmas szerencséje volt. De komoly agyrázkódást kapott, órákig eszméletlen volt, és lehet hogy vérrög van az agyában, vagy csak a jó ég tudja mi, és el kell végeznünk egy csomó vizsgálatot. De most nincs rá idő Az életét akarja kockáztatni? – Nem, de szeretnék kimenni a toalettre. Egy másik orvos bukkan föl. – Avi, azonnal gyere a négyes kórterembe! – Vigye vissza őket az ágyba Dóra! – A két orvos elsiet a folyosón. – Menjünk! – Dóra kézenfogja Kisotét – Hamoodi, maga azt mondta, nem szép, de én soha nem felejtem el a milyen volt a szeme, amikor magamhoz tértem. Gyengéd, gyönyörű szeme van – mondja Kisote. – Ez a srác itt velem, ötödik generációs jeruzsálemi, az Óvárosba megyünk, ahol a dandárja harcol. A lány haragosan ráncolja homlokát, hirtelen mozdulatától kiloccsan a kacsa tartalma. – Megőrült, őrmester? Mit tehet egy kézzel? Ha Don Kisote fel akar fordulni, az az ő baja. – Többre megyek egy karral, mint sokan kettővel. – Shmulik behajlítja épp karját. – Tudok lőni, gránátot dobni… –Segítsen ki innen minket Dóra, mielőtt előbukkan egy újabb doktor. Merre menjünk, Hamoodi? A lány szeme könnyekkel telik meg. – Nem kellett volna idejöjjek ebbe az országba! A bátyám Hillel beszélt rá. Nincs bennem annyi erő, nem bírom… őr áll a bejáratnál, soha nem jutnának ki. Kövessenek! Karonfogva, sötét lépcsőn vezeti le őket. Kövezett parkolóban bukkannak ki, ahol parancsnoki kocsik, dzsipek, mentők sorakoznak. – Ez az! – mondja Kisote. – Keressünk valamit, amiben benne van a kulcs. – Maga csak válasszon harci szekeret, uram, én mindent elindítok, ami gurul. – Az Úr segítse mindkettőjüket – szipog az ápolónő. – Yossi csókot dob felé. – Imádom magát, soha nem felejtem el a szemét! – A lány már zokog, de közben mosolyog is. Shayna kanadai barátja hajnalban jelenik meg a lány lakásán fehér, véres, kabátban. – Semmi orvosi tapasztalatom, te is tudod – mondja fáradtan. – A lány egy csésze kávét nyom a

kezébe. – Akkor milyen hülye irányított a Hadassahba ápolónak? – Honnan kezdjem? Ötre vissza kell érjek Ein Kerembe. Csak tudni akartam, hogy jól vagy? – Csak halkan, ez minden. – A lány a heverőn alvó Aryeh felé pillant. Anyja függönnyel elválasztott dupla ágyukon alszik. – Borzasztóan aggódtam miattad Paul, eltűntél. – Először is rossz ügynökséghez küldtél. Az az izraeli önkénteseké. – Úristen, milyen hülye vagyok! – Semmi baj! Csak álltam a sorban, körülöttem mindenki héberült beszélt. Furcsának tűnt, hogy egyetlen külföldi önkéntes sincs. Gondoltam, én vagyok az egyetlen bátor külföldi, s már gratuláltam is magamnak. Aztán amikor az íróasztalhoz értem, a lány mondta, hogy menjek át egy másik ügynökséghez, egy másik épületbe. – Borzalmasan röstellem. – Ez még semmi! Visszamentem a kocsihoz. Egy üres telken állt és valaki lelopta a kerekeket. – Kerekeket. Nem a gumikat? – Nem. A másik épület nem volt messze, úgyhogy odagyalogoltam. Újabb sorbanállás, itt mindenki angolul beszélt, végülis sok bátor külföldi van. Amikor végre az íróasztalhoz értem, egy ideges, kövér nő az útlevelemet kérte. Mondtam, hogy a jesivában van a város túloldalán. „Akkor menjen érte” – mondta.” Van kocsija, az amerikaiaknak mind van, nem úgy mint nekünk.” Mondom neki, igen van autóm, de a tengelyen ül, valaki az előbb lelopta a kerekeket. Erre képzeld el, rámrivall „micsoda marhaság, milyen piti kifogás. Mindenki, aki képes lenne ellopni egy kereket, a fronton harcol. Menjen az útleveléért, ne tartsa fel a sort!” Shayna próbálja visszatartani a nevetést, de fojtott kuncogás szakad fel belőle. – Esküszöm, elhiszem, hogy így volt. – Miért találtam volna ki? A kocsi még mindig abban a parkolóban van, de már nincs se fényszórója, se lökhárítója. Be vagyok biztosítva, de akkor is kényelmetlen. Hogy rövidre vegyem, épp egy lebombázott épület mellett megyekel, és hozzák ki a sebesülteket. Segítettem a mentősöknek. Egyikük egy ismerős kanadai volt. Azt mondta, menjek vele a korházba, hiány van személyzetben. Azóta éjjel-nappal ott vagyok, és csinálom amit mondanak. Elkomolyodik. – Szörnyű! Rémes dolgokat láttam ott, Shayna. Egy kórházban látod csak, igazán mi a háború! Kopogtatnak, és Shmulik, meg Don Kisote dübörög be. Shayna halkan felsikolt. A két durva külsejű, zöldbe öltözött, kötést viselő alak, mintha betöltené a szobát, magával hozva a puskapor, vér, gyógyszer összekeveredő szagát. Kisote ijesztő jelenség a fején levő véres kötéssel, négynapos,

fekete borostájával. Boldogan vigyorog, szemében a régi, megszelídítetlen csillogás. –Shayna, ma nishma? – Paulra pillant. – A kanadai? Yossi vagyok. – Hello, Paul Rubinstein. – Abba! – Aryeh pizsamában felpattan a heverőről, felé rohan, aztán megpillantja a kötést és megtorpan. Kisote kinyújtja felé a karját. – Ani b'sedir, kfotze! [Jól vagyok, ugorj!] A gyerek ugrik, a lábát apja köré szorítja, mint szokta kisgyerek óta, de most már hosszúak, csontosak lábai. Kisote örömmel érzi a tízéves fiú növekvő izmainak erejét. – Honnan jössz, mit történt veled Yossi? – nyögi Shayna. Anyja hálóingben kikukucskál a függöny mögül. – Nahát Yossele! Egy perc. Kisvártatva néhány, megmaradt értékes tojását készíti, amit a szombati sütéshez tartogatott, közben Yossi és az őrmester elmesélik Shajnának, mint találkoztak és könnyedén beszélnek sebesülésükről is. A kanadai halkan ül egy ideig, aztán közbeszól. –Az biztos, hogy ezekkel a sebekkel nem bocsájtottak el titeket a Tel Hashomerből. Egyikőtöket sem! A katonák összenéznek. – Orvos vagy? Nem is tudtam – kíváncsiskodik Yossi. – Nem az – mondja Shayna. –Önkéntes ápoló – közli Paul Rubinstein. – Hordágyakat tolok és tálcákat hurcolok Ein Keremben. – Oké! – mondja Shmulik. – Úgy érted, meglógtatok? – így Paul. – Hát, ha ragaszkodsz hozzá, meglógtunk. – Gondoltam. Ein Keremből is sorra meglógnak a sebesültek. – Yossi vállat von. Hibáztatod Őket? Milyen gyakran szabadítja föl a zsidó hadsereg Jeruzsálemet? Mondjuk kétezer évenként. Shmulik visszamegy az ejtőernyős századához, amelyik ezekben a percekben az Óvárosért harcol. – És te? – kérdezi Shayna. – Nem mehetsz vissza a Sinaira.

Yossi ölébe veszi a Aryehet. – Persze, hogy nem. Gondoltam benézek, megnézem Aryehet és téged. – Gyertek, egyetek! – szólal meg Shayna anyja. Shayna és Paul visszautasítják az ételt, a katonák gyorsan mindent belapátolnak. Aryeh apja széke mellett áll Yossi nyakát átkarolva, le nem veszi a szemét róla Az őrmester feláll – Asszonyom, Ön remek zsidó anya –bókol az idős hölgynek. – Elmesélem anyámnak, hogy megetetett, és erőt adott ahhoz, hogy harcoljak Jeruzsálemért Kisote is feltápászkodik. – Te nem mész! – csattan Shayna, – Kisote, elég legyen! – Nézd Shayna, semmi bajom, Shmulik dandárparancsnoka Motta Gur, valamikor az én századparancsnokom volt Csak beugrók hozzá a főhadiszállásra és köszönök neki. – Nem! Elég az őrültségből! – Shayna megragadja a könyökét. – Ezredes, egy nem diagnosztizált fejsérüléssel értelmes dolog harci területre menni? – kérdezi a kanadai. Aryeh megfogja apja kezét, tágranyílt szemmel néz fel rá. – Abba, milyen súlyos a sebed? – Jól érzem magam. – De miért mész oda, ahol harcolnak, ha megsebesültél? – Jő kérdés, Aryeh. Azért, hogy életed végéig, ha bárki a Jeruzsálemért folyó küzdelemről beszél, azt mondhasd, Abba ott volt. A gyerek Shayna felé pillant. – Hát akkor, Abba legyél óvatos! Yossi lehajol, átöleli, megcsókolja a fiát. – B'seder – indul az őrmester az ajtó felé. Kisote keményen, mégis gyengéden átkarolja Shayna karcsú vállát. – Shayna, vigyázz rá! – Mit is vétettem? – Keserű, remegő a lány hangja Egy pillanatra megragadja Yossi kezét – Vigyázz magadra!

Kisote búcsúzóul megcsókolja Shayna anyját. – Köszönöm a tojásokat, Imma. Micsoda luxus! A katonák elmennek, még behallatszik a csendes szobába, ahogy csizmájuk ledübörög a lépcsőn. Sam Pasternak csaknem elbóbiskol a langyos zuhany alatt. Ennél hidegebb víz nem folyik júniusban Tel Avivban. Napok óta nem aludt, legfeljebb perceket szundikált autójában sofőrje mellett, s le sem vette egyenruháját, most pedig egy újabb, éjszakai megbeszélés vár rá Eskhollal. Döbbenetes, hogy a túlsúlyos, keveset mozgó öreg hogy bírja! Éjjel–nappal csöndesen, de feszülten követi a háborút, miután Moise Dayan a kezébe ragadta a gyeplőt. A víz zubogáson keresztül is meghallja a csengőt. Nyilván a Moszad futárja. Gyorsan megtörülközik, ágyékára csomózott törülközővel az ajtóhoz siet. – Hello Sam, nahát milyen családias! – Yael Nitzan gyűrött, fehér vászon kosztümben, ugyanabban, mint amit Washingtonban viselt. Lábánál bőrönd. Elnézést, hogy zavarlak. – Hát te? Isten hozott! Gyere be! – Kösz. Nevetséges de nem tudok bejutni a lakásomba. Épp most érkeztem Amerikából, nincs nálam kulcs, a háziúr a Sinain van, teherautót vezet, a feleségének fogalma sincs hol lehet. – Arcon csókolja Samet. – Szúrsz, mint egy disznó, drágám. Valóban megnyerjük a háborút? Egyre jobb híreket hallok. – New Yorkból jössz? – Egyenesen. Még haza sem mentem Los Angelesbe átöltözni. – A miniszterelnökkel kell találkoznom. Akarsz itt maradni? Tehetek érted valamit? Föl kell öltözzek. – Hadd telefonáljak! Mire Sam megborotválkozva, tiszta egyenruhában előbukkan, Yael kávét iszik. – Ez már jobb, csinos vagy Sam! Meg kell találnom Aryehet! Shayna Matisdorf haifai lakásában nem veszik föl a telefont. Hívtam New Yorkból, a londoni repülőtérről. Nagyon aggódok. Szörnyű volt Londonban. Másról sem hallottam, mint hogy Haifa lángokban, Tel Avivot bombázták… – Arab blabla. Próbáld a Technionban munkaidőben, valaki nyilván tudja hol van. Haifát egyáltalán nem érte találat, a gyereknek nyilván kutya baja – Elismerően pillant végig a lányon – Már megyek is. Érezd magad itthon! A háború jól áll, akárcsak te – Hazudsz! Elcsigázott, és izzadt vagyok. Én is lezuhanyozok. – Rajta! Tied a pálya. – Kösz. Nem tudsz véletlenül valamit Kisotéről?

– A dandárja szétzúzta az egyiptomi páncélos erőt a Sinain, nagy hős Hétfő délután egyetlen századdal El-Arishig száguldott, lehet hogy már a Csatornánál van. – Yael eddig kávéscsészéjét, szorongatva ült, de erre kiegyenesedik – Végül is a harc a mestersége Mindig is az volt. – Tábornok lesz, Yael, ha túléli és megnyugszik! Előbb-utóbb még Ramatkal is lehet belőle. Biztos, hogy el akarsz válni tőle? – Nem szeret, Sam. De istenemre, remélem, nem esik baja. – Akárcsak én. Keményen harcoltak, rengeteg sebesültjük volt, úgyhogy nem tudhatom. Pasternak lehajol, megcsókolja. – Itt a kulcs. Mint a régi szép időkben, többé kevésbé. – Többé-kevésbé. – Yael könnyedén végigsimít Sam orcáján, arca fáradt aggódó. Pasternak sofőrje elsötétített, üres utcákon száguld a Kirya közelében levő hotelhez. Eshkol kavargó pipafüstben, rövid ujjú ingben csirkecombot eszik, teát iszik Hatalmas hidegtál fekszik az asztalon, Jeruzsálem jelekkel teletűzdelt, fotó térképe mellett. Yigal Yadin szívja a pipáját, Yigal Állon mellette áll, mindketten a térképre merednek. A két kitűnő Yigal háttérbe szorult Alig egy hete Allon és Dayan holtversenyben voltak a hadügyminiszteri posztért, miután Yadin visszautasította. Eskhol Allont akarta, aki az egyik kedvence volt még a Palmaki idejéből. A Munkáspárt sötét belső alkui és Dayan hirtelen népszerűsége billentette át az egyensúlyt, és most Allont és Yadint – ami azt illeti Eshkolt, és Rabint is – elhomályosítja Moise Dayan, aki tagadhatatlanul felrázta az országot, felébresztette önbizalmát, harci szellemét – Egyél valamit! – int Eshkol Pasternaknak, – Nem, köszönöm miniszterelnök. – Hibát követsz el, Az ételtől energiát nyersz. Mi hír az ENSZ-ben? A Biztonsági Tanács megállás nélkül beszél, és beszél, nem ér véget az ülés, amíg Abba Eban oda nem ér – Mikor ér a gépe New Yorkba? Ottani idő szerint éjfélkor? –Talán előbb Gideon Rafael azt mondja, rögtön az ő beszéde után megszavazhatják a tűzszünetet, de Zev Barak szerint Washington húzza az időt, amíg Johnson elnök mérlegeli Eban beszédének reakcióit Zev azt is mondja, még soha ennyire nem követett a világ tévén egyetlen közgyűlést sem. Ha Rafaelnek van igaza, legfeljebb tizenkét óránk van, ha Baraknak, még egy nap, talán kettő is. – Feltéve, hogy Nasszer elfogadja a tűzszünetet, ha egyszer megszavazzák – mondja Alion.

– Ha valóban elhiszi a kairói rádió híreit, miért fogadná el, ha egyszer ő győz? – Kérdezi Yadin. – Lehet, hogy a tábornokai nem merik elmondani neki, mi történik a harcmezőn? – Meddig mehet ez így tovább? – kérdezi Pasternak. – Rabotai! [Uraim!] Itt, és most szeretnék eldönteni valamit! – Eshkol félreteszi a combcsontot és beleharap egy csirkemellbe. – Ma reggel ötkor találkozom a kormánnyal, hogy ezt az egyetlen kérdést megbeszéljük. – Utasítsuk-e vagy ne Mottát? ejtőernyőseit, hogy foglalják el az Óvárost? – Mi itt a kérdés? – fut végig Állon mutatóujja a térképen. – Hajnalra felmenti a Scopus-hegyet, utána már semmi nem állítja meg. – Dayan ellenzi – közli a miniszterelnök. – Szerinte túl sok áldozattal járna a házról-házra való küzdelem. Ha viszont leromboljuk a szent helyeket, az egész világ ellenünk fordul, pedig most az egyszer együttéreznek velünk. – Ebben is van valami – bólint Yadin. – És Moise szerint különben sem szükséges bemenni – folytatja Eshkol. – Körülvesszük az Óvárost, s nemsokára fehér zászlók lengnek minden házon. Vér nélküli győzelem. – Eshkol Allonhoz fordul. – Igaza van? – Miben? Abban, hogy körülvesszük az Óvárost? Abban igaza van. A nyugati parton szétzúztuk a Jordán páncélosokat. A légierőnk megakadályozza, hogy a folyó túloldaláról erősítést kapjanak. Csak orvlövészek és elszigetelt egységek maradtak. – Állon annak az embernek a magabiztosságával beszél, aki érti a dolgát. – Ben Ari és Amitai délről és északról zárják a gyűrűt, Motta elfoglalja a Scopus peremét, és nem kérdéses, hogy megjelennek a fehér zászlók. Ami azt illeti, hogy küldjük el Mottát a Templomhegyre a Falhoz, nos ez nagypolitikai, diplomáciai talán vallási kérdés, sőt talán régészeti is. Katonailag megoldható. Ezen túlmenően átadom a terepet a régészünknek. Yadin savanyún felnevet. Volt már Ramatkal, de otthagyta a hadsereget, hogy tudósi pályáját folytassa. Azóta is legfeljebb a miniszterelnök tanácsadójaként játszott katonai szerepet. – Miniszterelnök, Motta éjszaka támadott, nem kért légi támogatást, csak, hogy megkímélje a szent helyeket – kezdi. – Jól tette de nagyon nagy árat fizettünk érte, szörnyű harcok dúltak a Lőszerhegyen. De a fiaink oroszlánként küzdöttek, és a hegy már a mienk. Ha a Jordánok még ott lennének a tűzszünetkor, az ENSZ egyértelműen úgy döntene, hogy Jeruzsálem megosztva marad, azon az alapon, hogy a Lőszerhegy uralja az Óvárost. De szerintem a város még akkor is megosztva marad, ha a tankjaink a Lőszerhegyen állnak, és a falakon belül minden egyes házra kitűzték a fehér zászlót egészen addig, amíg a Templomhegy nem a zsidóké. –És a veszteségek? Mit kellene ezért fizetnünk?

Yadin Allonra pillant, nagyot szív pipájából. – Nem komoly – mondja Állon. Ha nem lenne a szent helyek problémája, légitámogatást kérnénk, és veszteség nélkül betörnénk. – Biztos vagyok benne, hogy világra szóló botrány lesz, ha bemegyünk, még akkor is, ha a szent helyek minden egyes köve érintetlen marad. – véli Yadin. – A Pápa például nem fog belenyugodni a zsidó fennhatóságba Jeruzsálem felett. Nem, a második eljövetelig, amikor – ahogyan azt az előző Pápa Herzlnek mondta – boldogan megkeresztel minket, és visszafogad Cionba. Moisénak igaza lehet a házról házra való közdelemben. Sok vérbe kerülhet uralni a keskeny utcák labirintusát. – Shapira szerint jobb lenne, ha nem foglalnánk el az Óvárost. – Eshkol a vallásos párt fejéről beszél. – Szerinte imádkozzunk érte. A Messiás még nem jött el, hogy vezessen minket. De ha egyszer bevettük a Templomhegyet, soha nem adhatjuk fel. – Shapira és a Pápa nem is állnak olyan messze egymástól. Érdekes – jegyezi meg Állon. – De ha mint régész beszélek – folytatja Yadin – felfoghatatlannak találom, hogy egy zsidó hadsereg megálljon Jeruzsálem kapujában, amikor képes rá, hogy bevonuljon, s kétezer év múltán visszaszerezze a zsidó nemzetnek, és ne tegye meg, bármilyen okból is. Eshkol Pasternakra pillant. A miniszterelnök feje mögött a hajnal első sugarai indigókékre festik az ablakot. – Ah'shav, oh l'olam loi – Mint puskaropogás, úgy hangzik a Moszados szájából a héber szöveg. – Most vagy soha! Megcsináljuk tizenkét órán belül, vagy csak kétezer év múlva! Eshkol feláll, szalvétával megtörli kezét, száját. – Felülbírálom Moise Dayan döntését. Huszadik fejezet Az Úr napja

Motta Gur ezredes a Rockefeller Múzeum tetején forró teát kortyolgat a vöröslő napfényben, Döbbenten látja, hogy a csapóajtóban nem más, mint régi barátja, Yossi Nitzan sápadt, véres kötéssel borított feje bukkan elő.

– Kisote, mi a pokol! – Odaugrik, felsegíti a meredek vaslépcsőn. Vezérkari tisztjei döbbenten merednek rá. – Amikor utoljára hallottam rólad, még a Sinain voltál, egymagad elfoglaltad El Arisht. Yossi megszédül a gyors mászástól a torony csigalépcsőjén, de alkalmazkodik Gur kedélyes hangneméhez. – Az történt, Motta, hogy a hülye sofőr rossz irányba fordult, így kerültem ide – feleli. – Értem, előfordul az ilyesmi – Gur a kötésre int. – Komoly, Yossi? – Semmi különös. Eszem ágában sincs Tel Hasho-merben feküdni egy ágyon, barátom, miközben te egymagad elfoglalod az Óvárost. Gur kemény holdvilágképe elkomorodik – Ha kiadják a parancsot. – Kétséges? Köszönöm. – Egy tágranyílt szemű katonalány gőzölgő csészét nyújt Kisoténak. – Jó Isten, micsoda kilátás! – Először pillantja meg így a régi Jeruzsálem látképét. Körben a hegyek, keletre a Scopus-hegy magas pereme, ellátni egészen az Olajfák hegyéig a szédítő, alacsonyan álló nap alatt. Ezen az oldalon döbbenetesen közel az Óváros fala, amelyet mostanáig csak a senki földje széles völgyén át nézhetett. – Még sosem voltál idefent? – Én 1948-ban léptem partra, és egyenesen Latrurpba vetődtem. – Hát persze. Minket, jeruzsálemi iskolás srácokat a Mandátum idején rendszeresen felhoztak ide és az Olajfák hegyére is. Hát most ilyen a kilátás, és ma reggel az a feladatom, hogy előrenyomuljak az Olajfák hegyére, megtisztítsam a peremet és összébb szorítsam a gyűrűt. Egy szárnysegéd mikrofont nyújt felé. – Ezredes Úr, a Központi Parancsnokság a légicsapásról. – Maradj a parancsnoki csoportommal Yossi! Egy jobb pontra költözünk. És ne menj arra az oldalra! A fal mentén végig Jordán orvlövészek helyezkedtek el. – B'seder. Kisote jobban szédül, mint bevallaná, megtámaszkodik a korlátban. Alatta rendszertelen ágyútűz. A tetőn fél tucat tiszt hálóval borított sisakokban, harci felszerelésben. Némelyek messzelátókkal tanulmányozzák a terepet, mások walki-talkie-ba beszélnek. Akárcsak Gorodis, Gur is fedetlen fővel van. A dandárparancsnokok jellegzetes gyengéje ez. Motta nagydarab, szélesvállú, ambiciózus férfi, ideális a feladatra, hogy felszabadítsa Jeruzsálemet. Yossi nézi, mint beszélget nyugodtan a Központi

Parancsnoksággal, göndör haja lebeg a szélben. Mottának szerencséje van. Micsoda különbség van a Sinai hatalmas területét átölelő sivatagi küzdelem, és a dimbes-dombos, mosdótálnyi csatatéren vívott harc között. A vezérkari iskolában hadgyakorlat alkalmával néhány száz méternyi területen gyakorolták Jeruzsálem visszafoglalását Motta Gurral és a többi tiszttel. A sinai hadgyakorlatok több száz kilométert igényeltek. Yossi látta a nyomokból, milyen árat fizettek eddig is a régi Jeruzsálemért, miközben hajnalban keresztülhajtott a senki földjén az orvlövészek tüzében dolgozó aknaszedők mellett, aztán a kísértetiesen nyugodt kelet-jeruzsálemi utcákon, amelyeket még soha nem látott, hisz 1948 óta el voltak zárva a zsidók elől. Kiégett tankok, felborult járművek, sok kekibe öltözött, halott jordániai. Biztosan sok Zahal fiú is meghalt, de az ő holttestüket azonnal elvitték. Alapszabály. Az égés és a holtak szaga mindenütt kemény harcokról árulkodik. Itt azonban nincs nyoma az oroszok hatalmas támogatásának. A kiégett jordán tankok Shermanok és Pattonok, a tönkrementjárművek Landroverek, Mack teherautók, dzsipek. És nincs a láthatárig nyújtózó, hatalmas homokmező. Itt a múzeum tetejének környékén minden közeli, zöld, beépített, gyönyörű, a közeli dombokon megbúvó arab falvak, távolabb nyugatra pedig a csillogó, zsidó Új Jeruzsálem. Éppen alatta terül el az Óváros, de a Templom fennsíkjából csak az aranyló Omár kupola csillan a muzulmán negyed házai és fái fölött. Yossi lelkesen issza magába a képet. Kicsit kába a sebtől, talán a boldogságtól is. Amikor a kórházban magához tért, kétségbeesett harag töltötte el, hogy nem lehet a Sinain Gorodissal, Tállal és a tankjaival. De a rádió szerint az a csata már csaknem véget ért. A Sinai immár ezernél is több egyiptomi tank és egyéb jármű temetője, az egyiptomiak megmaradt felszerelésüket hátrahagyva ezrével özönlenek mezítláb, éhségtől és szomjúságtól összeesve a Csatorna felé. Most ez a háború központja, a visszatérés Jeruzsálembe! Ha nem harcolhat, legalább a saját szemével láthatja. Gur közeledik, – Kisote, komolyan jól vagy? – Száz százalékosan, vagy mondjuk kilencven. – Joffe fent van a Scopus-hegyen a Hatvanhatodik Zászlóaljammal. Átkozott az összeköttetés, nem tudom miért. Idefigyelj Yossi, ez nagyon fontos! – Gur beszéd közben jegyzetfüzetet vesz elő, és golyóstollal gyorsan rajzolni kezd. – A perem végig alá van aknázva és árkolva. Itt az Augusta–Victoria kórház, ez a tengely. – Mindig is az volt. – Helyes. Szóval… – Gur és Yossi kevés szóval, gyors szakzsargonban beszélgetnek. Gur elmondja, hogy légicsapás előzi meg a két zászlóalj támadását a perem ellen, az egyik a Scopus-hegyről jön, a másik a völgyből, az Óváros alól Ha nem tökéletes az időzítés és a koordináció, a tüzérség vagy a repülőgépek zsidó erőket lőhetnek, vagy a tankjaik egymást, annyira szűk tér a hadizóna. Gur senkit nem akar elküldeni vezérkarából a Scopus-hegyre, mindenkire szüksége van. Kisote mint összekötő segíthet.

– Megcsinálom, Motta. – Helyes. – Gur átnyújtja a papírlapot. Körök, időpontok nyilak kiismerhetetlen szövevénye. – Mutasd meg Yaffénak, és magyarázd el. Ha valami zűr van, a parancsnoki hálózaton hívj. Nem engedhetünk meg magunknak felesleges veszteséget, elég volt az áttörés is Nagyon kemény. A tréfát félretéve, van sofőröd? – Igen. Az a fickó, aki velem együtt lógott el a kórházból. Jeruzsálemi. – Kitűnő, nyilván tudja az utat. Fegyvered van? – Persze. – Az út mentén a Scopusra végig lehetnek orvlövészek, de Dayan tegnap fölment, úgyhogy járható. – Máris indulok. – Találkozunk az Olajfák hegyén – ragadja meg Gur a vállát. – Onnan van aztán kilátás, Kisote! És húzd lea fejed! – Igen, ezt felejtettem el a Sinain. – Gur savanyúan felnevet, A dzsip csendes, bezárkózott arab házak, piacok mellett halad egyre mélyebben a völgybe, majd kanyarodik fölfelé a meredek Scopus utcán. Köröttük vidám madárfütty. Az őrmester egy kézzel vezet, mellette Yossi Uzival kezében készenlétben ül. Moise Dayan meghökkentően jól tűri, sőt, talán kedveli is, ha golyók röpködnek a feje mellett. Don Kisote nem osztozik ebben, és ez az az út, amelyen az arabok egyszer rajtaütöttek a Hadassah kórházba tartó konvojnyi orvoson és ápolónőn. Lemészárolták mind. És valóban, félúton DURR! Undorító fütyülés, túlságosan is közei. Az orvlövész a temető kapujából lőtt. Yossi megszórja az Uzival. Kőszilánkok pattannak a kapura Azután csend, és madárfütty ismét. – Ez lehetetlen! – Yaffe őrnagy, a Scopus-hegyen lévő zászlóalj parancsnoka a tenyerében lévő vázlatra csap. Mottának el kell halasztania a légicsapást! – Mennyi ideig? – tudakolja Kisote. – Nézz körül! – Yaffe karja széles kört ír le a levegőben a magas, gyomos fűben össze-vissza parkoló féllánctalpasok, tankok dzsipek, ellátójárművek tömege felé. A katonák többsége a földön vagy járművén alszik. – Tudod min mentek keresztül ezek a fickók? Hallottál a Lőszerhegyről? Mond meg Mottának, tízkor megindulhatok, ha Uri tankjainak maradéka ideér. – Megmondom. Hamarosan felbukkan a Scopus-hegy úgynevezett Királya. Keménykötésű, bozontos bajszú, recsegő hangú kis őrnagy, évek óta itt szolgál. Yossi valamikor régen a szakaszparancsnoka volt, és Sharfman őrnagy büszkén vezeti körbe birodalmán, az elhagyatott, lerobbant egyetemi és kórházi épületek

lehangoló során. – A történészek ezer évig tanakodnak majd, Kisote, miért nem próbálták a Jordánok lerohanni és elfoglalni a Scopus-hegyet. A hír megrázta volna a világot, szétzúzta volna Izrael gerincét, talán eldöntötte volna a háborút. – Túl régóta vagy itt, Menahem. – Komolyan beszélek. Három nyomorult négyzetkilométer, száz fickó, és köröttünk a Jordánok tankokkal, tüzérséggel/egész dandárok. Hidd el, jó volt a hírszerzésük. Olyan arzenált csempésztem ide, amiről az ENSZ nem is álmodik. Átkozottul véres harc lett volna. Tessék, ez itt a Mágnes Torony. Fel akarsz mászni? Az ország legjobb kilátása. – Innen se rossz. – Alattuk a Júdeai-hegyek emelkednek meredeken kelet felé. – Össze sem lehet hasonlítani. Kisote felfelé bandzsít a toronyra, amely a Héber Egyetem első elnökéről kapta a nevét. – Judah Magnes. A fickó azt hitte, hogy mi és az arabok békésen élhetünk együtt Palesztinában. – Őrült volt. Ezer évig biztosan nem. – Nem, igaza volt. Egyszer s mindenkorra meg kell őket győznünk, hogy itt maradunk. Jeruzsálem felszabadítása segíthet. – Semmi nem győzi meg őket, vagy ezer évig. – Mit szólnál kilencszázhetven évhez, Menahem? Az őrnagy meghökken, aztán felnevet. – Hát rendben, addigra diadalmaskodhatnak az arab galambok, látod rugalmas vagyok. Walkie-talkie-ja recseg. Üzenet Kisoténak. A légicsapást elhalasztják, de csak kilencig. Menahem megindul fölfelé a toronyban. – A legjobb megfigyelő hely, ha megkezdődik a lövöldözés – szól hátra Yossinak. Benny Luria Jeruzsálem körzetének felnagyított térképénél tart eligazítást Denevér Raja borostás, fáradt pilótáinak. – És most jól figyeljetek, pilóták! A főhadiszálláson alaposan megizzasztottak. Persze tagadtam, hogy ez a raj valaha is bombázta vagy géppuskázta volna a saját erőinket, de mindannyian tudjuk, milyen közel voltunk hozzá Jebel Libninél. Ma szó sem lehet ilyen balfogásról. Nagyon kicsi a célpont, a szembenálló erőket méterek választják el. A gombostűfejnyi támadás mintapéldája. Kéz emelkedik a magasba, és szeplős, gyerekes képű pilóta szólal meg durcásan.

– Tűhegyre napalmmal? Ez ellentmondás. – Nem. Napalmot csak itt, a külső szektor erődítményein használunk. – Ben a fényképen vörössel jelölt részekre mutat. – Fő feladatunk ezeknek az árkoknak géppuskázása, ebben a fenyőligetben, a perem mentén. Es most jól figyeljetek! – Mutatópálcája körbefut az Óvároson. – Ez itt teljesen tiltott terület, megértettétek? Ha csak egyetlen szent helyet tönkreteszünk vagy lerombolunk, készüljetek fel a világra szóló botrányra, s ráadásként nyilvános hadbírósági tárgyalásra. Luria leteszi a pálcát, íróasztalára ül, és huncutul vigyorog embereire. – Sajnálom hevra [bajtársak], ez a mai lecke. Tegnapelőtt három óra alatt megnyertük az egész, nyavalyás háborút. Tegnap szétzúztuk a Jerikóból jövő jordán tankdandárokat, ez tette lehetővé a régi Jeruzsálem felszabadítását. De a vezérkarnak rövid az emlékezete. Ma mindössze azok az őrült repülők vagyunk, akik nem tudnak arabokat megkülönböztetni zsidóktól. Úgyhogy legyetek oly jók, és vigyázzatok ennél a repülésnél. B'seder? Benny számtalanszor átrepült már a kicsinyke, drágakő alakú Óváros felett. A girbe-gurba utcák útvesztője, az alacsony házak, vastag falak közé ékelt kertek általában kihaltnak tűntek, kivéve a Templom fennsíkját, ahol apró alakok jöttek ki-be a Nagymecsetből. De ma egészen másképp fogadja Minden irányból lassan izraeli motorizált erők közelednek, s füst száll fel a falakból. A melvéd mentén a tüzérség vörös és sárga villogása, a keskeny utcákon és a Hegy széles terén nagy a rohangálás Ennyit lát mielőtt átbukik a napalm támadás füstjének sötét fátylán, és tüzelni kezd. Mire ő és repülői zajosan újra meg újra megszórják a fenyőfákkal szegélyezett, mély árkokat, Yaffe zászlóalja felfejlődik, és megindul a perem mentén húzódó úton az északi motorizált dandár tankjainak kíséretében. A légicsapás ellenére is súlyos tűz fogadja őket a fenyőliget felől. A pilóták túl óvatosak voltak Luria figyelmeztetése után. Nem találtak el templomot, mecsetet, sem izraeli katonát, de a beásott Jordániáikat sem számolták föl teljesen. Kisote Yaffe jelző-féllánctalpasában ülve figyeli amint a tankok és csapatszállítók dübörögve eltűnnek a napalm tűz fekete füstjében. Az egyik csapatszállító tetején Shmulik törzsőrmester gubbaszt. Ép kezével integet – Itt vagyok a századommal, ezredes, és haza megyek – kiáltja felé. – Kösz, hogy kiszabadított abból a nyavalyás ágyból – Hajtsd le a fejed! – kiabál vissza Kisote. Shmulik felnevet és eltűnik a járműben. – Kisote, Kisote itt Talmid! Hol vagy? Talmid [Tudós], Motta Gur. Ez is része Motta Gur szerencséjének vagy tán végzetének, hogy tökéletes kódnevet kapott, gondolja Kisote. Bar Kochba óta ő az első zsidó parancsnok, aki visszatér Jeruzsálembe – Talmid, itt Kisote! A Scopus-hegyen vagyok a sötét felhőben, mint Mózes a Sinai hegyen. –Â 'seder Mózes! A parancsnokságom úton van, tizenöt perc múlva találkozunk az Olajfák hegyén,

– B'seder. A dzsip, amely Kisotét Gurhoz viszi, égő járművek, sebesülteket kötöző katonák mellett halad el A füst ágyútűz a kódban parancsokat üvöltöző hangszórók ellenére Don Kisote szíve nagyot dobban, amikor dzsipje az Olajfák hegyére ér, és megáll Gur főhadiszállásának járművekkel zsúfolt, széles teraszán. Gur épp jókora messzelátón szemléli az alant elterülő, tágas térséget a vakító napsütésben. A falakon és lőréseken belül az egész Óváros, a füves Templom fennsík, a két hatalmas mecsetkupolájával. Az egyik arany, a másik ezüst. Az ősi falakon túl zöld hegyek és völgyek, az arab falvak pöttyeivel, és messze túl, a városias Új Jeruzsálem. A külső utakon izraeli oszlopok haladnak. – Itt vagy Kisote? Helyes. – Gur jelzésekkel tűzdelt térképet mutat felé. – Ezt nézd meg! – Megkaptad már a parancsot? – Nem, de várom. Már érzem a szagát. Készen kell álljak rá! Milyen más, mint a vezérkari támadási tervek vagy a hadgyakorlatok! Semmi nem úgy megy, ahogy vártuk. Körben tüzérség dörög. Rekedtesen recsegnek a rádiók, tankok morognak. Kisote szemét csípi a por meg a füst. Átfutja a vázlatot, s első pillantásra hihetetlenül megzavarja. Gur három ejtőernyős századdal és egy tankegységgel hihetetlenül bonyolult támadással jut el az Óváros falaihoz és kapuihoz. Útjukat különböző színek jelzik. Miért ez a kavargó katonai hadmozdulat, hiszen a maradék jordán erőknek hatalmas túlerővel kell szembenézniük. De kisvártatva rájön, és elmosolyodik. A jó öreg Motta! Ha a politikusok késleltetik a dolgot, ha a parancs nem jön meg idejében, ha a tűzszünet akkor lép életbe, miközben az izraeliek éppen az Olajfák hegyére vezető meredélyt foglalják el, Gur ezredes az Olajfák hegyén lesz. Másfelől rászabadítják Motta Ötvenötödik Ejtőernyős Dandárját az Óvárosra, s a négy erő emberek és gépek olyan bonyolult balettjével fognak közeledni, hogy az első ember, aki belép az Oroszlán- kapun, az első zsidó, aki a Templom fennsíkjára lép, Motta Gur lesz. – Nos, hogy tetszik? – kíváncsiskodik Gur, mikor Kisote visszaadja a vázlatot. – Megérdemled, Motta. Ravaszkás oldalpillantás, jókedvű horkanás a válasz. Sharfman őrnagy hajt föl egy puskával felszerelt dzsippel, s Kisote kölcsönkéri a távcsövét. Lenéz a völgyön lévő hídra, ahol szétzúzott, kiégett izraeli tankok, járművek hevernek össze-vissza. – Ronda látvány Mi történt Menahem? – Szörnyű balagan. Tegnap este korom sötétben a felderítők rossz irányba fordultak, és összetorlódtak azon a hídon. A Jordánok a falakról szitává lőtték őket. Mészárlás volt. Ez az a hely, amit a keresztények Getszemáninak neveznek. – Getszemáni Gat shemen [az olajsajtolő kertje], ugye? Ez a hely, ahol most állunk, nem az, ahol Jézus beszélt a sokaságnak? Pont itt az Olajfák hegyén?

– Pontosan A hegyi beszéd. – Sharfman őrnagy a háta mögé, az Intercontinental Hotel boltíves homlokzata felé int. – És ahol Jézus imádkozott, most öttől fél nyolcig koktélokat szolgálnak fel, ingyen szendviccsel. – Ki a fene engedte meg, hogy ezt ideépítsék? – nézi Kisote homlokát ráncolva a hotelt. – Ki tiltotta volna meg? Az angolok elmentek, minket kizártak. Különben is, nézz le oda, és kérdezd meg azt ki engedte? – Sharfman a terasz alatti lejtőre mutat A széles hegyoldal kőfejtőre emlékeztet, mérföldeken át összetört, szanaszét szórt héber feliratú táblák. Kisote felismeri a gyermekkorában képeken látott, ősi temetőt, harag fojtogatja. A jelzőtiszt Mattá Gur felé kiállt. – Uram, a Központi Parancsnokság. A tábornok azt mondja, jó hírek. Gur a mikrofonhoz rohan, sugárzik róla az elégedettség, nem nehéz kitalálni, mit hall. – Ken, ken. M’jad. [Igen, igen, Azonnal!] Készen állunk, és indulunk! – A jelzőtiszthez fordul – Beszélni akarok minden zászlóalj és századparancsnokhoz, – A jelzőtiszt a megfelelő helyzetbe kapcsolja az adóvevőt, – ötvenötödik Ejtőernyős Dandár – Gur büszkeség rohamában elhagyja a kódneveket, világosan beszél – az Óvárosra nézőperemen állunk, Kisvártatva belépünk az ősi Jeruzsálembe, amiről generációk óta álmodozunk. Mi leszünk az elsők! Tankok, irány az Oroszlánok kapuja! Huszonnyolcadik Zászlóalj, Hetvenötödik Zászlóalj a kapuhoz, Hatvanötödik Zászlóalj utánuk! Rajta, mozgás! A Templom fennsíkján tartjuk meg a dísszemlénket! És Gur hevenyészett térképvázlata kezd megelevenedni. A zászlóaljak por és füstfelhőben guruinak le az Olajfák hegyéről, végig a völgy menti utakon, s özönlenek a falak felé, amelyről gyenge puskaropogás fogadja őket. Gur parancsnoki csoportja lánctalpasokkal és dzsipekkel azon az úton halad, amelyik dél felől kerüli meg a megszentségtelenített temetőt, majd visszakanyarodik északnak az Oroszlánok kapuja felé. Sharfman messze-látóján keresztül követi a zászlóaljakat – Helyénvaló, hogy egy zsidó katona sírjon? – szólal meg rekedten. – Elfelejtetted a zsoltárt – feleli Kisote. – Amikor az Úr visszavezet bennünket Cionba, mintha álmodnánk. Aztán szájunk nevetéssel telik meg… – És nyelvünk dalra fakad – fejezi be Sharfman a verset – Akkor nem sírok! – Mintha álmodnánk, mintha álmodnánk–ismétli Kisote. Lefelé a törött, meggyalázott sírok ezreire mutat, melyeken keresztül látja az ősi Jeruzsálembe vonuló zsidó hadsereget. – És ők mind látják, hidd el Menahem! Látják, nevetnek és énekelnek. Ez az ő feltámadásuk, azért akarták, hogy itt legyenek eltemetve! Hogy itt legyenek a nagy napon az Úr Napján, és saját szemükkel lássák. Ez az ő napjuk! – Keményen megszorítja Sharfman kezét. – Ámen – mondja Sharfman –, de az ott a fájós karom, Yossi, a KADES-ben sebesült meg.

Kisote nevetve engedi el. – Elment az eszem. Össze-vissza beszélek, elnézést. – Mit gondolsz, hogy éreztem én odafönn a Magnes Toronyból lenézve erre a temetőre éveken át? Amikor láttam őket a nagykalapácsaikkal, feszítővasaikkal? Messze alattuk Motta Gur parancsnoki csoportja az Oroszlánok kapujához közeledik egy tank vezetésével. A bejárat ívéig vezető keskeny utat jókora, lángoló jármű torlaszolja el A tank félretolja az égő járművet, betöri a vaskos fakaput. Gur féllánctalpasa a porban és a bedöntött bejárat roncsain át követi a tankot. – Ott vannak – nyújtja át Sharfman Don Kisoténak a messzelátót. – Nézd, megtörténik! – Fetreng a nevetéstől. – Kisote, megcsináljuk! Éveken át néztem a Scopus-hegyről azt a kaput, és most a fiaink bemennek. – És Istenemre, ott megy Motta – tör ki Kisote. A messzelátón át kiveszi Gur ezredes vaskos alakját, amint kifut a Templom fennsíkjának széles terére, a Sziklamecset magas aranykupolája alatt. Katonái futólépésben követik. – Ott vannak Menahem, a mi fiaink a Har Ha'hayit-on [Templom fennsíkján]!

Járművek özönlenek be az Oroszlánok kapuján, tankok, féllánctalpasok, csapatszállítók, újabb és újabb katonák futnak szanaszét lövésre készen, a két hatalmas mecset közti széles, lapos téren. – Hihetetlen, hihetetlen! –Sharfman őrnagy hangja halk, tiszteletteljes. – Mintha álmodnánk. Yossi a jó hírnek járó áldást mormogja. Sharfman meghallja, a vállára csap. – Ámen és ámen! Istenemre, Don Kisote, lelepleződtél. Vallásos vagy, ne is tagadd! – Jesiva növendék voltam Menahem, és zsidó vagyok. Az őrnagy nevetve mutat a Templom fennsíkján nyüzsgő katonákra. – Ezt nézd meg! Amikor Nasszer lezárta Sarm el Sheikhet, nem hittem volna, hogy ez lesz belőle. – Nasszer tehetetlen volt – mondja Kisote. – Isten keze irányította. Sharfman messzelátóján követi a történteket. Hirtelen felkiált. – Motta Gur egy jelzőőrmestert hív. – Dzsipjéhez rohan, felhangosítja hordozható adóvevőjét, és fürgén keresgél a frekvenciák között. – Központi Parancsnokság, itt Talmid beszél az Óvárosból. A szikla-mecset terén állok. HARH A'BAIT B'IADENU! [A templom fennsíkja a kezünkben van!] HAR HA'BAIT B'IADENU! HAR

HA'BAIT B'YADENU! Narkiss tábornok hangja a Központi Parancsnokságról. – Azonnal indulok. Dicsőség nektek! Teljes dicsőség! Don Kisote és a Scopus-hegy Királya megölelik, megcsókolják egymást. A bajusz kaparja Yossi arcát és Menahem arca nedves a könnyektől, bár az őrnagy megfogadta, hogy nem fog sírni. A TEMPLOM FENNSÍKJA A KEZÜNKBEN VAN! Láng fut végig a zsidó államon a szír határtól a Vörös-tengerig, a nemzeti öröm és dicsőség napkitörése. Apák és fiúk, anyák és gyermekeik, férjek és feleségek, szeretők, bajtársak a csatamezőn, mind egyek ebben az egy életben egyszer, ezer évente egyszer előforduló érzésben. A Szentföldön a zsidók mindenütt összeölelkeznek, táncolnak, énekelnek: ez az Úr napja… Levi Eshkol leteszi a telefont, csillogó szemmel fordul Pasternak felé. – Menjünk Jeruzsálembe! – Hatalmas katonai forgalom lesz az úton, hívok rendőri kíséretet – mondja Pasternak. – Ne törődj vele, semmi nagy tsimmes, majd odaérünk – A miniszterelnök végigpillant gyűrött, pocakján kidudorodó keki egyenruháján. – Fölveszek nyakkendőt és zakót. Benny Luria akkor tudja meg, amikor éppen Tel Nof fölött köröz. A repülésirányító duruzsoló hangon leszálláshoz vezeti, ám hirtelen elhallgat, majd gyerekes diadalüvöltésben tör ki; – Összes repülősök halljátok, Har Ha'bait b'iadenu! Benny körülnéz, felrikkant, aztán boldogan bukfencet csinál gépével – Shayna néni, Shayna néni! – fut ki Aryeh a tetőre – imma azt mondja, siess le! Shayna az Óváros fölött kavargó füstöt, lángokat nézi. Itt, és a közeli tetőkön is tömegek figyelik a látványt. Hordozható rádióik érthetetlenül recsegnek. – Itt vagy? – szól anyja, alighogy belép az ajtón. – A katonai szóvivő mindjárt bejelent valami fontosat. És szinte rögtön mély, s nem egészen nyugodt, katonás hang szakítja félbe az amerikai rock and roll lemezt. – Itt a katonai szóvivő. A Központi Parancsnokság az előbb jelentette: Har Ha'bayit b'yadenu! Összeölelkeznek, Aryeh körbetáncolja a szobát. – Abba ott volt! – kiabálja. – Abba volt az első a Templom fennsíkján Shayna egyszerre nevet és sír, fölkapja a gyereket

– Lefogadom, hogy igazad van. Yael elszundikált, és éppen öltözködik a lakásában, amikor meghallja a hírt – Hála Istennek hogy itt vagyok – tör ki hangosan. Lerogy egy székbe, hogy gondolkodjék, de mindössze egyetlen dolgot tehet. Huszonegyedik fejezet A Fal Kisote leugrik a dzsipről, ami parancsára keresztül verekedte magát az összezsúfolódott járműveken és ejtőernyősökön az Oroszlánok kapujához. S valóban, ott vannak a legendás oroszlánok a boltíven, két egymással szembenéző, porladó dombormű, mereven stilizált macskák, talán leopárdok. Kisote átpréseli magát a kiégett, füstölő busz mellett, amelyből még árad a hőség és a bűz, s majdnem elsodorják a boldog katonák. Belép az Óvárosba. VIA DOLOROSA. Ez áll az utcatáblán a tankok által elzárt, homályos átjárón. Az ejtőernyősök vele együtt a magas faakadály nyílása felé özönlenek, és Yossi egyszer csak a Templom fennsíkjának tágas, üres terén találja magát. Don Kisote úgy érzi, álmodik. Egyáltalán nem lepődne meg, ha kórházi ágyában ébredne. Előtte a hatalmas, kékcserepes Omár-mecset arany kupolája a szökik a magasba. Mellette borostás, fegyveres izraeli katonák nyüzsögnek a fedetlen fejű Motta Gur körül. Szórvány lövöldözés hallatszik a hegy alól Kisote utat tör magának. – Nos Motta, milyen érzés halhatatlannak lenni? Gur arca lángol, szeme ragyog. – A fiúk még mindig vadásznak az orvlövészekre, Kisote. Megtisztítják a Damaszkuszi kaput. Rohadt dolog most megsebesülni, de a katonák dicsőségben fürdenek. Tudod, mit mondott az előbb egyikük? „Ezredes, mikor intézzük el a szíreket?” A srác abban a században van, amelyik elfoglalta a Lőszerhegyet. – Ha már lőszerről beszélünk – Kisote hüvelykujjával a Sziklamecset kupolája mellett magasodó több száz láda felé bök. Rajtuk angolul és arabul brit katonai jelzések. Különféle aknák és gránátok, mozsárba való golyók, géppuskatöltények, még dinamit is. Gur cinikus pillantást vet a felhalmozott lőszerhalomra, s vállat von. – Elég gondatlanok nem? Idefigyelj, Kisote! Eshkol jön. Jó lenne, ha itt lennél velem az Oroszlánok kapujánál, ha megérkezik. – Yossi kötésére mutat. – Jó hősies külsőd van, remekül mutatsz, és különben is Istenemre hős vagy, és megbízható. Sharfman őrnagy úr is itt lesz a biztonságiakkal. – Mikor érkezik Eshkol? – Úton van Tel Avivból. Az utak zsúfoltak, úgyhogy eltart egy ideig.

– Állok rendelkezésedre, de majd meg halok, hogy lássam a Falat. – Csalódni fogsz. Tudom, én is csalódtam kölyök koromban, amikor először láttam. Nem nagy látvány, de menj csak! Menj át azon a kapun és le a lépcsőn! Kisote kopott kőlépcsőkön, billegő fán megy lefelé, egy rozoga, arab házak által szegélyezett, sötét utcácskába. Néhány imaszíjat viselő katona reggeli imáját végzi. Egyenruhájuk fölött imasál van, vállukról fegyver lóg. Szemben állnak a hatalmas, árnyékba boruló, ősi, jeruzsálemi kőtömbökkel, melyek magas repedéseiből zöld növények lógnak. Az Imavezető énekel: Szenteljük meg az ő nevét ezen a világon, miként megszentelik a mennyekben is. Ahogyan prófétátok írta, HÍVTÁK EGYMÁST, S SZÓLTAK… Kisote az egykori Jesiva tanítvány reflexével megáll ott, ahol van, és csatlakozik a válaszoló kórushoz: SZENT, SZENT, SZENT A TÖMEGEK URA, A VILÁG TELE VAN AZ Ő DICSŐSÉGÉVEL. S mint a többi katona, ő is lábujjhegyre emelkedik minden egyes „szent”-nél, hogy az angyalok repülését jelképezze. Hát nem különös, hogy itt a szabad ég alatt, a hűvös sikátorban ejtette csapdába ez az ősi, Kedussah rítus. Az utolsó válasz felszabadítja, újra mozoghat. URUNK, URALKODJÉK MINDÖRÖKKÉ ISTENED, OH CION HALLELUJA. Yossi a falhoz megy, nekidől a hűvös kőnek, megcsókol egy rózsaszín szikladarabot, érzéseket próbál kelteni magában. Sikertelenül. Egyszercsak dübörgés hallatszik a lépcsőn, és alacsony, szakállas katonai egyenruhás alak jelenik meg. Kezében bársonnyal borított Törvény-tekercs és egy fekete kosszarv. Mögötte fotóriporterek és fényképezőgépes katonák dübörögnek, mert ez az ember a hadsereg főrabbija. Megcsókolja a falat, ajkához emeli a kosszarvat, és vadul belefúj. Vakuk villannak, de hang nem jön ki a szarvból. A pap ismét próbálja, ám mindössze fröcsögő, nyikorgó hang hallatszik. – Rossz sofár – dühöng a rabbi. – Micsoda slepperek, megmondtam nekik, hogy a sárgát adják. A sátán bújt ebbe a szarvba, senki nem tudja megfújni. Kisote előre lép. – Hadd próbáljam meg Rabbi! Valamikor fújtam sofárt a jesivában – Egy jesiva buk'her [kölyök], kitűnő! Rajta, próbáld csak meg! Törd szét a sátánt! Yossi látja, hogy a nedves fúvóka túl keskeny, de ugyanilyen nehezen kezelhető sofárt fújt a ciprusi tábor-ban a Rosh Hashanah-istentiszteletkor. Mély lélegzetet vesz, és átható, éles füttyöt hallat. Az imádkozó katonák felé fordulnak, feje fölött a falról rikoltozva repdesnek fel a madarak.

– Kitűnő! Az Úr adjon erőt. Fújd, csak fújd buk'her! A rabbi táncol, és az örvendező ünnepi dalt énekli. Dávid Izrael királya, Él, él és fennmarad.,, A sikátoron át özönlő katonák csatlakoznak, körbe-veszik a táncoló rabbit. – Fújd buk'her, fújd csak! – kiabálja, Kisote pedig egyik hangot a másik után fújja, s a rabbi pörög, ugrándozik a Tórával, a katonák táncolnak, énekelnek körötte A távolból még idehallatszik a szórvány ágyútűz. Odafönn egy helikopter rotorja hangosan dübörög. – Shayna néni, nem tudom mi az x értéke, és nem is érdekel Aryeh ma szokatlanul csökönyös. Shayna próbál matematikát gyakorolni vele, a gyereknek remek érzéke van hozzá, a korához képest nagyon sokat tud, de most más se jár az eszében csak Abba és az El Arish, amit a rádióban a Hatikva és az Arany Jeruzsálem követett. A gyerek felugrik, és az ajtóhoz fut, amikor kopogtatást hall. – Abba, Abba! – kiabálja. Valóban egy katona, de nem Abba. Ejtőernyős hadnagy, leégett, hámló, krumpliorral, jó négynapos borosta fedi az arcát. – Salom, fiú! – köszön, aztán Shajnához fordul. – Az anyját hívja az Ezrakh, hölgyem. – Anyámat? Ágyban fekszik, lumbágója van, mozdulni sem bír. Mi baj? – Ki mondja, hogy nem tudok mozogni? – hallatszik a zsémbes hang a függöny mögül. – Ha az Ezrakh hív, akkor megyek! Oh, oh! – Súlyos csattanás a padlón. – Anya! –Jól vagyok, csak leestem az ágyról, segíts felöltözni! De anyja valóban járóképtelen, és Shayna hevesen tiltakozva visszafekteti. – A századparancsnokom nagyon vallásos – magyarázza az ejtőernyős Shaynának, miközben lemennek. – ő javasolta Gur ezredesnek, hogy az Ezrakh jöjjön a Falhoz. Engem küldtek érte. Az Ezrakh pedig kérte, hogy a maga anyja kísérje el. Az Ezrakh legjobb sabbati ruháját viseli, bokáig érő fényes, fekete szaténkabátot Lapos, fekete kalapja valamivel kevésbé kopott, mint a hétköznapi. Hosszú, fehér szakállát makulátlanul kikefélte, – Én jövök – mondja Shayna – jó lesz? Anya nem érzi jól magát.

Az Ezrakh bólint, és közli, hogy a Falnál imádkozik majd Shayna anyjáért. – Parancsot kaptam, hogy mondjam el rabbi, még mindig lövöldöznek az Óvárosban – szólal meg a hadnagy. – Nem kell vállalnia a kockázatot, ha nem akarja. Az Ezrakh mosolyog, a nyitott ajtón át kimegy a dzsiphez, Shayna követi. – Arrébb kell rakni ezt a holmit – közli a hadnaggyal. Jókora tábori adó-vevő foglalja el az első ülést. – Az Ezrakh ideül. – Miért? Hátul kényelmesebb. – Nem ülne mellém? – Valami babona? – vigyorog a hadnagy. – Csak vigye arrébb, rendben? – Én maga mellé ülnék, hölgyem, bármikor. – Hátraemeli az adóvevőt. – De az is igaz, hogy távolról sem vagyok szent ember. Shayna besegíti az Ezrakhot a kocsiba. – Mellesleg nem találkozott ott egy bizonyos Nit-zan ezredessel? – kérdezi a katonát. – A fiú abban a lakásban az ő fia. – A páncélos fickóra gondol, Don Kisotéra? – Pontosan. – Naná, hogy láttam. Miközben a tábori főrabbi a Tórával táncolt, ő fújta a sofárt. – Tényleg? Egy pillanat! – Shayna ott hagyja, felszalad, hogy megmondja Aryehnek, Abba jól van. Katonák kötelekkel és akadályokkal vették körbe a hatalmas lőszerhalmot. – Jó két hétbe beletelik, míg ezt lehordjuk a hegyről. – mondja Gur Kisoténak. – Legalább ötven tonna. – Jobb lesz éjjel-nappal őriztetni, Motta. – Már elrendeltem. – Gur az órájára pillant – Azt mondják a helikopter az előbb leszállt, a miniszterelnök mindjárt itt lesz. Jól tette, hogy helikopterrel jött, és nem próbált meg az úton ideérni. Idefigyelj, szólj Simon őrnagynak, hogy hozza ide Eshkolt, magam kisérem a Falhoz. – A lőszerhalom felé intett. – Szeretném ezt is megmutatni neki.

– B'seder. Katonák tolongnak az Oroszlánok kapujának boltíve alatt, s egymás válla fölött bámészkodva, a kilátást elzárva kiabálnak: „Dayan! Itt van Moise Dayan! Helikopterrel jött.” A hadügyminiszter, Rabin vezérkari főnök, és Uzi Narkiss, a Központi Parancsnokság vezetője jelenik meg a kapuban. A katonák utat adnak nekik, mögöttük riporterek, fényképészek tolakodnak. Dayan hálóval borított sisakot visel, álla alatt beszíjazva, mintha harcba menne. Narkisson szövetsapka van, csak Rabin jön fedetlen fővel. Dayan int egy szárnysegédnek. – Azonnal szerezz a Ramatkalnak egy sisakot! – Nem szükséges – mondja Rabin. Rosszkedvűnek tűnik, de amikor a szárnysegéd lekapja az egyik katonáról a sisakot, és a kézébe nyomja, fáradtan fölveszi és beszíjazza. – Helyes, most már mehetünk–bólint Dayan. Bár elméletben civil miniszter, egyenruhában van, a győztes hadvezér példaképe. Narkissal és Rabinnal két oldalán, karját mereven lendítve, kezét ökölbe szorítva, mellét kidüllesztve masírozik előre. Katonai fényképészek, fotóriporterek hátrálnak előtte. Veszik minden lépését. Kisote a Via Dolorosa egyik kapujából figyeli. „Magia l'kha, Moise – megérdemled!” Végül is Dayan kinevezése hozta meg a nagy változást. Amikor a Hamtana megrémisztette az országot, és szétzilálta a hadsereg szellemét, felrázta és egyesítette az embereket, ahogyan más nem lett volna képes rá. A katonák nyüzsögve követték a Templom fennsíkjára, csak a biztonsági egység marad a Via Dolorosán Eshkolra várva. Kisote kisétál a kapun, felnéz a legendás oroszlánokra. Mint szobor nem sokat érnek. Meglepő, milyen ismerősnek tűnik a kapu, pedig húsz évig el volt zárva a zsidók elől. Kisotét zavarja a feje, a sebe lüktet, újra és újra rátör a szédülés. Vajon ezért hagyta olyan hidegen a Fal? Mottának igaza volt, komoly csalódás. Mint jesiva növendék azt tanulta és hitte is, hogy ez a fal a Mennyország kapuja, ahonnan az imák a földről egyenesen a Trónszékhez szállnak. De mikor ajkával megérintette a valódi, durva követ, gondolati földhözragadtak maradtak a piszkos, büdös sikátorban, ahol néhány vallásos katona motyogta reggeli imáját. Talán őket elfogta valami misztikus zsidó érzés, hogy századokon át siratták a Templom bukását, de őt nem Épp ellenkezőleg! Ehud Eladra gondolt, aki nem élte meg, hogy megcsókolhassa ezeket a köveket. Ez biztos Eshkol lesz, gondolja, amikor megpillant egy katonai autót, a Rockefeller múzeumból lefelé kanyargó úton. Így van. Sam Pasternak pattan ki elsőként a kocsiból. Eshkol fekete öltönyben, fehér ingben, kék nyakkendővel követi. Ez aztán a meglepetés. Mint a többi munkáspárti politikus, Eshkol is általában nyitott gallérú inget visel a szocialista egyszerűség jelképeként Csak nagy eseményekkor, egy-egy méltóság temetésénél, államfő fogadásánál, vagy egy miniszter lányának esküvőjén vesz fel talán nyakkendőt. Ez az alkalom nyilván megköveteli az ünneplőt. Sam Pasternak megdöbben, amikor meglátja a sápadt, bekötözött fejű Don Kisotét. – Yossi, ma nisma? Miniszterelnök, bemutatom az egyik legkiválóbb katonatisztünket, Nitzan alezredest.

– Milyen itt a helyzet, Yossi? – a miniszterelnök hivatalosnak hangzik, de ragyog az arca, szeme vidáman pislog a ráncok között. Kisote emlékszik Gur támadási tervére, képes röviden összefoglalni, hogy álla helyzet, melyik egység foglalta el a Trágya kaput, melyik a Cion kaput, a Jaffa kaput, és, az Óváros melyik szektorait tartják ellenőrzésük alatt. Eshkol bólogat, fura mosollyal pillant föl az Oroszlánok kapujára. – B'seder. Tizenkilenc éves koromban láttam először ezeket az oroszlánokat, Yossi, amikor Palesztinába jöttem. Egy Skolnyik nevű senki voltam, és most Eshkolként, mint a Zsidó Állam miniszterelnöke látom viszont őket. – Gur ezredes várja a Fennsíkon, Miniszterelnök – Rendben. És Dayan? Kisote habozik. – Tudjuk, hogy itt van, láttuk a helikopterét – mondja Pasternak. – Lehet, hogy a Falnál van, miniszterelnök. – Helyes, akkor mi is oda megyünk – szólal meg Eshkol enyhe gúnnyal a hangjában. A biztonságiak a kapun belül ácsorognak. Most nincsenek fényképészek, a Via Dolorosa üres, a házak redőnyei zárva. A Templom fennsíkjáról walkie-talkie recsegése, parancsok, a tömeg moraja hallatszik. – Ez életem legnagyobb pillanata – mondja tárgyilagosan Eshkol. Átmegy a kapun, s néhány katona tisztelegve köré gyűl. A Hegyen Gur ezredes sisakban, a szíjat Dayan módjára állán megfeszítve tiszteleg a miniszterelnöknek. Eshkol lezseren viszonozza a mozdulatot. – Ez aztán a látvány, Motta – mutat a rögtönzött oszlopon a tér fölött lengő Dávid csillagos lobogóra. – Valaki, felmászott a nagy mecset belsejében, és oda tűzte ki a zászlót – mutat Gur az aranykupola tetejére. Moise Dyan dühbe gurult. Elrendelte, hogy azonnal vegyék le, ezért idetettem. – Helyes, nagyon jól tette Moise. Józan észre vall. Nahát, nahát nézzük csak – közeledik Eshkol a lőszerhalomhoz. Elolvassa a ládák feliratát. – Kitűnő! Jó hasznát vesszük, nagyon drága anyag, elsőrangú minőség. – Észreveszi, hogy Gur elvigyorodik. – Aki egyszer kincstárnok volt, Motta, örökre az marad. – Szerencséjük volt, hogy egyik aknánk se csapódott ide, miniszterelnök – mondja Pasternak. – Mindkét mecset a levegőbe repült volna. – Lehet, hogy inkább nekünk volt szerencsénk. Biztos, hogy az egész világ ellenünk fordult volna – feleli Gur. – Így is – mondja Eshkol. – Ezzel szemben itt vagyunk.

–Valami igazi slepper csinálhatta a jordán parancsnokságon – mutat Pasternak a lőszerre. – És most irány a fal, Motta! – közli Eshkol. Pasternak és Kisote mögöttük baktatnak. – Mi a fene történt, Yossi? – Hogy áll a helyzet New Yorkban, Sam? Mikor lesz tűzszünet? – Még koptatják a szájukat. Rajta, mit csinálsz Jeruzsálemben, hogyan sebesültél meg? – Hosszú történet. Pasternak fejében megfordul, hogy beszámol Kisoténak Yael hirtelen érkezéséről, de aztán úgy dönt, inkább nem. Másik hosszú történet, jobb nem belekezdeni – Sam, ezután elintézzük a szíreket is, elfoglaljuk a Golán fennsíkot, vagy hagyjuk, hogy még ezután a háború után is ágyútűzben műveljék a földjeiket a galileai kibucnyikok? – Rabin akarja, Dayan nem engedi. Azt mondja, ez ránk szabadíthatja az oroszokat, és minden elveszíthetünk, amit megnyertünk, sőt. – Eshkol mit mond? – Semmit. Déli nap tűz le a falra, kiemeli csodálatos, rózsaszínes árnyalatát és különös kopását. Némelyik kő szinte szétmállott, mások mintha most kerültek volna ide a kőbányából. Egy egész század ejtőernyős bukkan ki a sikátorból, hatalmas zajjal, boldog ámulattal nézik a nap sütötte falat. Alig tűnik fel bárkinek is a miniszterelnök érkezése – Azt hiszem, kalapot kéne vegyek – mondja Eshkol. Gur szól egy katonájának, és az felajánlja Eshkolnak sisakját. Fölveszi, de a szíját nem kapcsolja be. Határozottan furán mutat a sötét öltönyös, nyakkendős, kövér öregen. Egy mellékutcából rekedtes, boldog férfihangok hallatszanak. Esküvői dalt énekelnek Jeremiásból: És az ünneplés és öröm hangja hallható lesz Júdea városaiban és Jeruzsálem utcáin…

Néhány katona táncol hátramenetben a sikátorban Tapsolnak, így vezetik az Ezrakhot a Siratófalhoz, ahogy a Jesiva vőlegényt kísérik a baldachinhoz? Az öreg lassú léptekkel jön, mosolyog, Shayna Matisdorf egyszerű, sötét ruhában, haján kendővel követi. Kisote integet. A lány megpillantja, és szégyenlősen elmosolyodik. …a vőlegény hangja, és az ara hangja.,, Az Ezrakh a Falhoz lép, széttárja fekete ruhába bújtatott karját a köveken. A dal abbamarad. Elhal az

éneklés, és hirtelen az egész sikátorra csend borul, csak az odafönt köröző madarak rikoltoznak. Hosszú a csend, minden szem a falat ölelő vékony, sötét alakra szegeződik. Don Kisotét egyszercsak elönti az érzelem hulláma, amelyet hiába próbált fölkelteni, amikor megcsókolta a köveket. A háta borsózik. Sam Pasternak egy arab háznak dől az árnyékban Eszébe jut, amikor először járt a falnál kibucnyik apjával. A kemény, hordó mellkasú, fedetlen fejű cionista, öt éves fiának kezét fogva ellenségesen méregette a siránkozó, mellüket verő, feketébe öltözött zsidókat. Ha lenne a hatalmam hozzá, vagy ha egyszer neked lesz, fiam, az első dolgod legyen, hogy lerombolod vagy felrobbantod ezt a falat. Többé nem vagyunk áldozatok. A saját földünkön dolgozunk, történelmünk újra kezdődött, a múlt porrá vált.” Mintha most lenne, úgy hallja a szavakat. Nagyon jól tudja mit mondana vallás ellenes apja erre a látványra. „Csak azért történhet meg, mert egy csomó derék zsidó fiú meghalt, és megölt jóval több derék, félrevezetett arab fiút. Nem a Messiás hozta azt az öreget ide, és néhány goj holnap úgy dönthet New Yorkban, hogy ismét elzárják a falat a zsidók elől.” Az Ezrakh visszafordul a katonák felé, ráncos, szakállas arca ragyog az örömtől Halkan szólal meg, de a halálos csöndben mindannyian jól hallják. – Miért hagytátok abba az éneklést, gyermekeim? – Mindkét kezét a levegőbe emelve, gyenge, kásás hangon rákezd a dalra. …Az ünneplés és az öröm hangja… Kisvártatva morajlik a dal, a katonák körülveszik, és az Ezrakh bizonytalanul táncolni kezd, s a katonák közt Levi Eshkol felé csoszog. A miniszterelnök meglepetten nézi, aztán önkéntelenül is elmosolyodik. Az Ezrakh kézenfogja, s a két öreg összefont karral jár körbe-körbe, az éneklés ütemére: … Az ünneplés és öröm hangja, a vőlegény és az ara hangja.., Don Kisote az ünneplő ejtőernyősök közt utat tör Shaynához, aki a sikátor bejáratánál áll. – Gyere, Shayna! – Megőrültél? Hogy mennék oda? – söpri le a lány magáról a kezét. – Mért ne? Odanézz! Három katonalány, egymást átkarolva járja a körtáncot. – Nem. – Hogy van Aryeh? – Nem hajlandó megcsinálni a matematika feladatát. – A hangzavart átharsogva társalognak. – Jól teszi, ünnep van. – Don Kisote a Fal felé rángatja a lányt, ahol Eshkol és az Ezrakh még mindig kéz a kézben csoszognak. A miniszterelnök hátraveti sisakos fejét, arca eksztázisban. Yossi

zsebkendőt húz elő zsebéből, és Shayna kezébe nyomja. – Táncolsz velem? Helyén való, esküvőn vagyunk, nem? A lány nem tudja megállni, kitör belőle a nevetés. Yossi agyában a kelet-európai esküvői szokás jár, amit a szigorúan vallásosok rossz szemmel néznek. Hajadon lányok és nőtlen fiúk egymás érintése nélkül táncolnak, úgy hogy mindketten egy zsebkendő sarkát fogják. Több, mint száz katona torkából harsog a mennyegzői dal, s a gyűrű boldogan kavarog Ezrakh és a miniszterelnök körül. Shayna Matisdorf egyszerűen nem képes visszatartani magát. – Hát rendben, most az egyszer mind a ketten hülyék leszünk, nemcsak te. Táncoljunk! Így is tesznek. A zsebkendő feszes közöttük, ahogy egymás szemébe nézve, mosolyogva pörögnek. – Szeretlek! – kiabálja túl a fiú az éneket, aztán kiszakítva a zsebkendőt a lány kezéből, elvágódik. – Mit történt? – Csönd, ne mozdulj! Valami padfélén fekszik, megismeri, egy zötyögő parancsnoki kocsi. A feje Shayna ölében. A szemközti ülésen szemüveges, kövér, barna bőrű ápoló. – Aknákat robbantanak uram – mondja. – Aknákat? Mi a csoda történik Shayna, hova megyünk és miért? – Azt mondtam, hallgass Yossi, a senki földjén vagyunk. – Uram, Ön elájult a Falnál. Gur ezredes utasított, hogy kísérjem vissza Tel Hashomerbe – mondja az ápoló. – Eszemben sincs! – Kisote megpróbál felülni, de Shayna visszatolja. Újabb robbanásokat hallanak. A parancsnoki kocsi hepe-hupás terepen, zötyögve dübörög. – Jól vagyok, csak napokig semmit nem ettem, ez minden. – Anya ma reggel csinált neked egy nagy omlettet. Beteg vagy, és visszaviszünk a kórházba. – Most rögtön? – Előbb hazavisszük az Ezrakhot, így láthatod Aryehot is, de aztán visszamész Tel Hashomerbe. Elkísérlek. – Nos, először is látom Aryahot, és aztán a többit megbeszéljük, hamodi. – Halkan felnyög. – Uram, adhatok fájdalom csillapítót? – próbálkozik az ápoló.

– Nem ez kínoz. Maradj velem kancsókkal vigasztalj almákkal mert a szerelem betege vagyok… Hogy áll kancsókkal és almákkal, ápoló? – Codeinem van, uram. – Ügyet se vessen rá! – Shayna az Énekek Énekét hallva elvörösödik. Lehajol, megcsókolja Yossi ajkát, épphogy csak súrolja. – Tessék, de most aztán elég legyen a kancsókból és almákból! Amikor a kocsi a ház előtt megáll, Yossi fickósan felül, kipattan, és kisegíti az Ezrahkot az első ülésről. Az öreg megfogja Kisote fejét, arcon csókolja Yossit. – Értékes ember vagy, részesülj a gyors, teljes gyógyulás áldásában – Ámen! – mondja Kisote. Mihelyt az Ezrakh és a lány eltűnik az ápolóhoz fordul. – Kérem azt a codeint! – suttogja. Követi Shajnát a lépcsőn. Ahogy a lány kinyitja az ajtót, a válla fölött Yaelt pillantja meg. Felesége Aryehot átkarolva ül a kopott díványon. – Abba! – A fia felugrik, odarohan hozzá. – Imma itt van, Imma visszajött! –- Átöleli apját, fejét az egyenruhához szorítja. – Abba, ott voltál a Har Ha'baitnál? – Ott voltam, és ott voltam a Falnál is, nemsokára téged is elviszlek. Yael feláll. Shayna anyja a konyhában matat, egy teáskanna hangosan fütyül. – Szervusz, Shayna! Anyád ragaszkodott hozzá, hogy teát főzzön, hiába kértem, hogy ne zavartassa magát Yossi, Aryeh mondta, hogy megsérültél. – Közelebb lép, gyengéden megérinti Yossi arcát. –De tudom, hogy elpusztíthatatlan vagy. – Istenemre, ez aztán a meglepetés, Yael. Hogy jöttél vissza, mikor? –Ma reggel az első géppel, amit el tudtam érni New Yorkban. Oh, Kisote, micsoda győzelem! Har hadait b'iadenu. A világ teljesen meg fog őrülni, Nasszernak vége! Az arabokat ronggyá vertük, olyan büszke vagyok rád, a hadseregre az országra. Itthon vagyok, és soha többé nem megyek el. – Aryeh fejére teszi a kezét ~~ Mennyire megnőtt. – Hol van a szardínia? – nyögi az idős Matisdorfné. – És hol a kockacukor, Shayna? Hogy tudsz mindent úgy eldugni, hogy ne találjam meg? Senkinek sincs kedve, mégis le kell ülniük mindannyiuknak az asztal mellé. Matisdorfné minden lépésnél panaszkodik, Shaynát ugráltatja, teát szolgál föl, szardíniát, száraz sós süteményt és egy tányér vörösessárga savanyú cukrot. – Nem vártam társaságot, és háború van – mentegetődzik fájdalmasan nyögdécselve.

Shayna nem tér magához Nemcsak Yael váratlan visszatérése lepte meg, hanem a külseje is. Igazi amerikai szépség lett, divatosan vágott, szőke haj, nem hivalkodó, elegáns ékszerek, fehér kosztüm, még ha gyűrött is. Lehet, hogy fölszedett néhány kilót, de így még csábítóbb. Kisote miközben teával lemossa a codeint, szintén Yaelt méricskéli. Shayna női szemmel nézi, elsiklik hát a részletek felett, de a férfi felfogja miről van szó. Ahogy a hadsereg visszafoglalta Jeruzsálemet, Yael jött, hogy visszafoglalja őt. Az asszony szépségét rég megunta, akaraterejét is ismeri, de ez a gyors támadás megbénítja, és nincs olyan állapotban hogy ellenálljon Valahogy időt kell nyernie! Szegény, imádott Shayna! – Idefigyelj Yael, vár az ápoló visszavisz a kórházba. Csak ellenőrzésre – teszi hozzá gyorsan Aryeh kedvéért, aki idegesen pillant föl rá, és nem tesz több cukorkát a zsebébe. – Kitűnő! Elkísérlek – mondja Yael. – Megtudom mi a helyzet, beszélek az orvosokkal. Majdnem mindet ismerem. Aryehot pedig hazaviszem, és rendberakom a lakást. Kisote Shaynára pillant. A lány könyveket szed össze, s Yaelnak nyújtja őket. – Szorgalmas gyerek Yael. Ha akarod, elintézem, hogy átírassák a haifai iskolából. – Shayna néni, befejeztem a leckét. – Helyes. A ruhád… – Már összepakoltam – mondja Yael. – Szeretném megköszönni, Shayna. Aryeh nagyon szeret téged, és meg tudom érteni. Igazán olyan vagy, mint egy rokon. Valóban Shayna néni vagy. – Aryeh nagyon tehetséges és jó fiú. – Senki nem evett szardíniát – morog az anyja. – Az amerikaiak esznek szardíniát, Nitzanné? – Viszontlátásra Szabta [Nagyi]! – Aryeh odafut hozzá, átöleli, majd visszatér Yaelhoz. Yael bezárja Aryeh kisbőröndjét, Kisote közben kezet nyújt Shaynának. – Nem tudom, hogy köszönjem meg – suttogja. – Nincsenek szavak. – Kancsók és almák – suttogja vissza Shayna. – Igen, kancsók és almák. –Az ég szerelmére Kisote, vigyázz magadra, fogadj szót az orvosoknak, már megnyertük a háborút. Miután Nitzanék elmentek, Shayna leül az asztal mellé, teát tölt magának. Fejét tenyerére támasztva a csésze fölé hajol, sötét haja arca köré hullik.

– Hát legalább teát adtunk nekik – nyögi Matisdorfné. – A vendég az vendég. Megyek, visszafekszek! – Majd elpakolok. – Shayna néni hangja fojtott, meleg könnyek csurognak ujjain keresztül. – eszem a szardíniát is. Üres vagyok. Huszonkettedik fejezet Banzáj! A menetrendszerű járat emelkedett, Zev Barak ismét lepillantott a reggeli napfényben fürdő Manhattanre Felhőkarcolók, ragyogó folyók, hidak, rakpartok pókhálószövete, az Egyesült Államok egy téglalap alakú darabja. Nem utolsó látvány, de dolgoznia kell! A mellette levő ülésen lévő újsághalomból kivette a Cleveland Plain Dealer egy példányát, és nekilátott vörössel bekarikázni bizonyos részeket A főcím így hangzott: AZ IZRAELIEK A CSATORNA KÖZELÉBEN. A RÉGI JERUZSÁLEM ELFOGLALÁSA. JORDÁNIA ELFOGADJA A TÚZSZÜNETET, EGYIPTOM TOVÁBB HARCOL Alatta a sokat ismételt, lenyűgöző fénykép, izzadó, borostás ejtőernyősökről, akik sisakjukat fogva tisztelettel és lelkesülten néznek fel a Falra. A vezető anyag Izrael győzelmeinek lelkes magasztalása volt. Mind a vezércikk, mind a kísérő anyagok hitetlenkedő csodálatot és teljes támogatást fejeztek ki. – Ennyire haragszol rám? Révülten nézett föl. Emily Cunningham állt előtte sárga nyári ruhában, hatalmas sárga-vörös szalmakalapban – jóságos ég, te7 – Egy szó nélkül elmentél mellettem. Ha mostantól így akarod, hát rendben, – Honnan tudtam volna, hogy ezen a járaton vagy? Nem vettelek észre az alatt a kalap alatt. – Asszonyom ég a lámpa, be kell kapcsolni a biztonsági övet – szólt szigorúan Emilyre a stewardess egy közeli ülésről. Barak felkapta az ülésről az újságokat – Ülj le, Királynő! A lány leült, köhögött. – Én is haza megyek, gondolhatod. – Barak ránézett, majd bizonytalan pillantást vetett a

stewardessre, aki olyan arcot vágott, mint aki mindjárt megtiltja a köhögést. – Azért vettem ezt az átkozott kalapot, hogy felvidítsam magam a Hester kudarc után – folytatta a lány. – De újabb kudarc. Úgy érzem magam, mint ha egy pizza lenne a fejemen. – Nagyon csinos kalap. Olyan élénk. – Ó. Tetszik neked? – Remegő mosoly jelent meg a rosszkedvű arcon. – Idefigyelj, el kell magyaráznom Hestert, de gondolom, el kell olvasnod ezt a sok újságot. – Igen. A követségen megvitatjuk a háború sajtóvisszhangját. – Úristen, Zev, óriási a sajtótok! Reggel a taxiban elolvastam a Timest. Izrael, Izrael a világ új hősei! – Emily tudod mit mondott Napóleon öreg korzikai édesanyja, amikor Napóleont császárrá koronázták „Pourvu que ce dure?” – Ne aggódj, ez nem múlik el! Ennek a történetnek nincs párja századunkban. A zsidók feltámadnak hamvaikból, kétmillió legyőzhet hetvenmilliót… Zev félretolta az újságokat., és némi erőfeszítéssel megpróbált nem a háborúra és Izrael sorsára gondolni, hanem a St. Moritz-beli agyrémre. – Mit kell megmagyaráznod Hesterről? Nagyon élveztem a látogatást a galériában. – Határozottan nem élvezted! – Hát, egy kicsit sok volt a pókból, de meg kell hagyni, művészi pókok voltak, különösen az a nagy festmény, amely körül egész tömeg állt. – Paráználkodó arachnidák – mondta Emily. – Ez az. – Szóval igazából ez okozta a zűrt, és Hester hisztériázva rajtam ütött, miközben te az ENSZ-ből hozzám jöttél, és egyszerűen nem tudtam kirúgni, – Mi volt a zűr a paráználkodó pókokkal? – Hát, hogy rövidre fogjam, a Guggenhein Múzeum nem vette meg. Mindössze az árat kérdezték, de Hester ügynöke azt mondta a Times kritikusának, hogy a kép el van adva. Meg is jelent a cikk, és a Guggenhein tagadta, így aztán a kritikus egy egész hasábon keresztül megnyúzta Hestert. – Szép munka lehet megnyúzni Hestert. – Jaj, hagyd ezt! Odajött, hogy a vállamon sírjon, aztán beállítottál te, majd megőrülve, egy kis etyepetyéért. De mit tehettem volna?

– Határozottan tagadom, hogy bármiért is majd megőrültem volna, csak úgy érzem, kettesben jobban éreztük volna magunkat abban a görög étteremben. – Drágám, annyira sajnáltam Hestert, annyira felzaklatta magát. – Méghogy zaklatott volt? Az a nő megevett egy egész kisgidát. – Egy kicsit. Hester eszik, amikor zaklatott. Zev, visszamegyek az ülésemhez, de szeretnék beszélni veled. Tényleg. – Adj nekem húsz percet ezekre az újságokra! Miért nem szóltál, hogy ezen a gépen utazol? – Reggel ötkor döntöttem el, hogy ezzel jövök, amikor meguntam a hánykolódást. – Emily ezzel ott hagyja. Illata még egy ideig ott lebeg, meleg Growlery emlékeket idéz, aztán a szellőző elsöpri, s marad az újságok festékének szaga. A Chicago Tribune első oldalon hozta az Óvárosba bevonuló három tábornok képét. Dayanból sugárzik a győzelem, bal oldalán a Ramatkal feszültnek, gunyorosnak tűnik. Jobb oldalán Uzi Narkiss. Barak nem tudja megállni, hogy ne képzelje magát is a képre. Persze beállított fotó, mégis egyetlen, éles, képen maga a Visszatérés. Ez a kép bevonul a világtörténelembe, és ő nincs rajta, De az élet megy tovább, és sürgős munkája van. Az általa átolvasott újságok ritka egyöntetűek voltak. A második Holocausttal fenyegetettek hóhéraik ellen fordultak, és legyőzték őket a harcban. Néha kerek-perec kimondták, néha csak sugallták. A győzelem Auschwitz megfordítása, a zsidó nép föltámadása, bibliai nagyságú esemény. Izraelnek most az egyszer nem volt oka panaszkodni a sajtójára. Feltűnő volt az amerikai zsidók reakciója is. Mostanáig kevesen voltak az amerikai cionisták. Most a zsidók ökölként sorakoztak föl Izrael mögött. Rengeteg pénzt gyűjtöttek, és amire eddig nem volt példa, tömegesen jelentkeztek, hogy harcoljanak. Özönlöttek Washingtonba, hogy követeljék, az Egyesült Államok az orosz acsarkodással és fenyegetéssel szemben is támogassa Izrael jogát a túléléshez. Az ENSZ épülete előtt összegyűlt tömeg ujjongott, az ENSZ-galérián tapsoltak, amikor Jordánia megalázva elfogadta a tűzszünetet. Az Izraeli delegációban cinikus megjegyzések jártak. „Semmi nem sikerül úgy, mint a siker. Az amerikaiak a győzteseket szeretik”, és így tovább. De Barak úgy vélte, az amerikai zsidók robbanásszerű támogatása a gyökerekből jő, és visszafordíthatatlan. A Visszatérés a diaszpóra lelkéhez szólt. – Maga izraeli tábornok? – mered a kislányos stewardess az egyenruhára, és a hitelkártyára. – Miért nincs a háborúban? – Katonai attasé vagyok Washingtonban. – Megengedi, hogy szóljak a kapitánynak, hogy velünk utazik? – Természetesen. A lány végigsietett az ülések között, fényes szemmel, pirosló arccal tért vissza

–O'Kane kapitány meghívja a pilótafülkébe, tábornok! Barak, miközben elhaladt Emily kalapja mellett, ie hajolt. – Szia! Menj hátra az én ülésemhez, rögtön jövök – Oké. O'Kane kapitány őszes, kövérkés férfi volt, inkább tűnt bankigazgatónak, mint pilótának, – Tábornok én Helldiverekkel repültem a Csendes-óceánon – büszkélkedett, miközben kezet fogtak. – Uram, mondhatom maguknak kitűnő légierejük van Micsoda győzelem! Üljön le, uram! – És attól fogva Zevnek II. világháborús légiharc történeteket kellett hallgatnia az ellenőrző toronnyal zsargonban folytatott társalgás mellett, míg a Washington emlékmű fel nem tűnt a láthatáron. – Örülök, hogy megismertem, tábornok Megemelem a kalapom maguk előtt. Elnézést, de most már vissza kell mennie az üléséhez. Amikor kijött, a fiatal stewardess az első ülésekben ülő utasokhoz szólt. – ő az! – Néhányan tapsolni kezdtek. Zev tiszteletteljes, mosolygó arcok, itt-ott tapsoló emberek közt ment végig üléséhez. Lehuppant Emily mellé. – Pourvu que ce dure – morogta. – Ugyan, olyan izgalmas – mondta a lány. Beszélni akartál velem? – Leszálláshoz közeledünk, kérjük kapcsolja be a biztonsági övét, és emelje fel teljesen az ülés támláját! – Igen. Idefigyelj Zev! Amikor Nakhama meglátogatta az iskolát, bejött a Growlerybe. – Tényleg? Hogyhogy? –Azt mondta, a mosdóba kell mennie. Mit tehettem volna? Mondtam volna, hogy menjen a rododendron bokrok közé? Megpróbáltam a főépületbe irányítani, de mint egy buldózer tartott a Growlerybe. ' – Na és? – Kérem oltsák el cigarettájukat, készüljenek a leszállásra! – Meglátta a pisztáciát. – És? Bárki ehet pisztáciát.

– Zev! Mondott valamit rólam? Kettőnkről? – Nem, egyáltalán nem, Kedvel téged. – Igen. Nekem is ezt mondta. De mást is. – Mit? – Olyan dolgokat, hogy majdnem a St. Moritz közelébe sem mentem. Az igazat megvallva Farkas, örültem hogy Hester felbukkant. Hát ez van. Barak az órájára pillantott. – Majd a kávézóban folytatjuk, oké? A lány nyirkos tenyerével megfogta Zev kezét – Remek, jó, hogy erre a gépre szálltam. Kemény, pattogó volt a leszállás. – Ujjé! – kurjantott Emily. – Nyugalom, Királynő! – Zev kikapcsolta biztonsági övét. Gondolta, megpróbálja jobb kedvre deríteni. – Ami azt a két szerelmeskedő pókot illeti… – Igen drágám? – A lány mosolyt erőltetett magára. – Mi van velük? – Miért festette Hester a fiú pókot, olyan véznára, és miért néz olyan szerencsétlenül? – Zev, a hím csenevész, és a nőstény a sex után rögtön megeszi. Ilyenek a pókok! Mit szólnál ehhez, haver? Egy csodálatos pillanat, aztán csám, csám, csám. A váróteremben Zev hirtelen megállította Emilyt. – Idefigyelj! Menj be abba a kávézóba, ott találkozunk. Ott a helyettesem a kapuban, – Rendben, – A lány eltűnt az izgatott utasok között, – Mordechai, ma nisma? – helyettese egy zömök, izmos ejtőernyőskapitány, a híreket tekintve meglepően mogorvának tűnt. – Mért vagy olyan rossz kedvű? – Szigorúan titkos – felelte Mordechai halk, torokhangú héberséggel. – Elsülyesztettünk egy szovjet kémhajót. A követség körül a zsúfolt utcán vidám tömeg, még az újságírók, tévések is jókedvűek. Odabent a folyosókon, lépcsőházakban, boldog emberek sietnek, beszélgetnek. De bent, a nagykövet belső szobájában, rosszkedvű csend.

– Ugyan, ez még nem biztos – futja át Barak a telex jelentést. – Még azt sem tudni, elsüllyedt-e a hajó? Tudjuk ellenőrizni? – A biztosított telefon hallgat – mondja Mordechai. – Ez az utolsó telex. – Nyilván úgy rohangásznak fel-alá a Kiryában, mint a mérgezett egerek –mordul föl, a magába roskadt nagykövet. – Életünk legnagyobb napja, és ez történik! Jiddise mazel [zsidó szerencse]. Az Úr segítsen, ha ez igaz – bólintott Mordechai Megszólal a telefon, és a nagykövet fölveszi. – Igen máris adom. Személyes és sürgős, valami Philip. Barak kikapja kezéből a kagylót, – Itt Barak. – Találkozhatunk a Cosmos Clubban tíz perc múlva. – Barak még egyszer sem hallotta Cunninghamet ilyen zavartnak. – Igen. – Leteszi a kagylót – Ne aggódj ennyire, Abe, ilyesmi megtörténhet. – Miből gondolod, hogy aggódok? – a nagykövet az újságkazalra teszi a kezét. – Olvasd el ezeket, és elhiszed, hogy megverhetjük a Szovjetuniót is. A klub mindössze öt perc gyaloglásnyira van a követségtől. Cunningham és Barak fölmentek az ilyen korán még üres, óriási könyvtárba, és a jókora földgömb mellett levő vörös bőrfotelekbe süppedtek. Bármilyen tikkasztó is volt az idő, Cunningham szokásos szürke öltönyét viselte, az elmaradhatatlan mellénnyel és óralánccal. Idegesen dörzsölte csontos térdét, aztán kitört. – Nézze, Zev Az embereinek teljesen elment az eszük. A fejükbe szállt a győzelem! Mi ütött a légierejükbe, hogy megtámadott egy amerikai hadihajót? – Amerikait? – nyögte Barak A maguk hajója volt? – Egy elektronikus felderítő hajó Az egyesített vezérkari főnökség parancsa ellenére hajózott a Sinainál, de akkor… – De Chris, orosz jelzéseket viselt – A fenét! – Ez az utolsó hírünk. Egyiptominak feltételezték, nem volt hajlandó azonosítani magát, ezért a pilóta lelőtte. Aztán alacsonyan átrepült fölötte, és a füstön keresztül ciril betűket látott a hajótesten.

– A harci pilóták fura dolgokat látnak. Elmondom mi történt. A hajó jókora amerikai zászló alatt hajózott. Rengeteg a sebesült. Pokoli árat kell fizetni – Elsüllyedt? – Nem, és nem is fog, azonban… – Félelmetes! Hadd hívjam rögtön a követséget, Chris! – Lerohant a széles, kanyargós lépcsőn a telefonfülkéhez. Néhány homályos szót váltott a nagykövettel, aztán visszasietett Cunninghamhez. – Nézze, mi már attól tartottunk, hogy az oroszok ürügyül használhatják, hogy belépjenek a háborúba. Ez egészen más helyzet. A nagykövet kétségbe van esve. Borzasztóan sajnálja. Szörnyű tévedés, és a kormányom elégtételt ad. Ez biztos de… –Rendben, rendben. – Emelte fel a kezét Cunningham. A II. Világháborúban előfordult, hogy a saját csapatainkat bombáztuk, elsüllyesztettük a saját hajóinkat, és rettenetes bakikat követtünk el Vietnámban is. Ilyesmi megtörténik a háborúban. Nem mintha ez egy fikarcnyit is csökkentené az országé felelősségét. – Valamivel kevésbé hűvösen folytatta. – Megdöbbentett minket, hogy Nasszer nem fogadta el a tűzszünetet. Megállíthatta volna vele a hadseregeteket félúton a Csatorna felé, de mostanra feltehetőleg odaértek. Mi történik? – Szerintünk a tábornokai hazudnak neki. – Vagy ez, vagy sokkos állapotban van. – A CIA-s félig lehunyta szemét. – És mit szándékoztok kezdeni Szíriával? Vannak itt néhányan, akik tudni szeretnék. Barak ismét tehetetlennek érezte magát. Ügyetlen, hátsó csatornákon mozgó tárgyaló félként. Ez olyasmi, amit Sam Pasternaknak kellene intéznie. Sam magasabb rangú, közelebb áll Cunninghamhez, hivatásos hírszerző. – Igyekszem megtudni. – Ne húzza az időt, Zev! – Cunningham hangja szinte csattant. – Nasszer egy egész napot és éjszakát adott maguknak ajándékba. Valóban képesek lennének kiengedi a kezükből az esélyt, hogy megszüntessék a Golán fennsíkról jövő fenyegetést? – Megértene a kormánya, egy ilyen akciót? Rövid szünet után Cunningham biccentett. – Ez üzenet Chris, vagy a véleménye? – Természetesen csak a véleményem. – Hol tudom elérni? – Az irodámban. – Nagyjából egy óra múlva hívom. Miközben kimentek, Cunningham kézen fogta Barakot.

– Maguk zsidók megdöbbentették a világot azzal, hogy visszatértek a földjeikre, ahogy Ézsiás megjósolta. Talán a Világvége közeledik, az Úr napja. A magam alacsony szintjén úgy látom, az oroszok Jalta óta Izrael miatt szenvedték el az első nagyobb kudarcukat a csatamezőn és a világpolitikában. Csak az Úr népe lehetett képes erre. – Chris, tudom, hogy a nagykövetem mennyire rágja magát amiatt a hajó miatt. Engem is borzasztóan bánt! Csak a jó ég tudja mennyi baklövést követtünk még el, de legalább megnyertük a háborút, és megmentettük magunkat – Ebben egyetértek. Aznap este Barak és Emily egy Pireusz nevű kis görög vendéglőben ültek a Connecticut sugárúton, a követség közelében. Emily szerette a görög konyhát, és különösen a görög bort, és ez volt a kedvenc görög vendéglője Washingtonban. – Feszült vagyok, mint a fán rekedt macska – mondta. Ismét tanárnénisre vette a figurát. Kalap nélkül, haját kontyba fésülve, vastag szemüveg, barna ing, szoknya. –Hol késik a feleséged? Iszom még egyet, ha te nem is. – Intett a pincérnek, hogy töltsön újra. Hogy tudtál eljönni a követségről, most amikor ilyen pokoli rumli van? Megszavazzák az új szovjet határozatot? – Amiben köteleznének, hogy visszavonuljunk a fegyverszüneti vonalak mögé? Nem, ha az amerikaiak kitartanak. Ellenkező esetben – vállat vont – elképzelhetetlen. Az oroszok csak azért hetvenkednek, hogy feledtessék a kudarcukat. – Seggbe rúgtátok őket. Én mondom, pedig igazi úrinő vagyok. Nakhama száguldott be, gyűrött, virágos háziruhában. – Elnézést, hogy így elkéstem – mentegetőzött. – Rutit egy születésnapi zsúrra öltöztettem, és annyit totojázott, mint egy mennyasszony. Emily, hol van a női mosdó? – Megmutatom Nehéz megtalálni, a konyhán keresztül kell menni Azzal mosolyogva, cseverészve elmentek, Barak pedig magában maradva azon tűnődött, hogyan kezelje ezt a vacsorát? Az alapötlet az volt, hogy bebizonyítsa a Királynőnek, Nakhama mit sem sejt lopott, sóvárgó kapcsolatukról Kényes dolog, gyorsan túl kell esni rajta. Némi szerencsével felhívják a követségről, és el kell tűnnie. Amikor a hölgyek visszatértek, hosszú harisnyát, bodros inget viselő, élénk fekete szemű, fekete bajszú pincér jelent meg az asztaluknál Emily félretolta az étlapokat – Én telefonáltam, három személyre rendeltem kecskegidát – Asszonyom, a lány akivel beszélt, még új nálunk – felelte a pincér. – Kecskegida csak szombaton és szerdán van. Ma viszont csütörtök van. Töltött polip. – Öh. – Emily vállat vont. – Ne haragudj! – nézett Nakamára. – Nem, nem, így is jó. – Nakhama vidáman fordult a pincérhez – Mivel van töltve a polip?

– Polippal, asszonyom. – Hogyhogy? Egy nagy polipot megtöltenék kis polipokkal? Emily ideges nevetésben tört ki, Nakhama is kuncogott A pincér kifejező kézmozdulatokkal válaszolt. – Nem asszonyom, a polipot kivájják, összekeverik olivával, szőlővel, citrommal és borral. Aztán visszatoltak – Én a katsikakét ajánlom, Nakhama – szólt közbe Emily. – Az mi? – Kecske – mondta a pincér. – De már nem gida korú – magyarázta Emily. Nakhama ránézett és a két nő ismét felnevetett. Nem nagyobb a feszültség kettejük között, mintha egy irodában dolgoznának, gondolta Barak Eddig jó. – Dehogynem, madame, határozottan fiatal kecske. – Fehér fogak villannak a fekete bajusz alatt. A pincért belelendült. – Épp hogy kölyök még. – Mi marokkóiak szeretjük a kölyköket. Megpróbálom – döntött Nakhama. A háborús hírekről beszélgettek, amikor a pincér az asztalhoz sietett. – Telefonon keresik, tábornok úr Barak felugrott. – Köszönöm. Kérem töltsön egy kis bort a hölgyeknek! – Ezt biztos szeretni fogod – mondta Emily Nakhamának, miközben a pincér kihúzta a dugót. – A ház különlegessége, Számoszi. Nagyon romantikus bor, Byron is írt róla. – Lord Byron? Nahát ez tényleg romantikus! Egyszer próbáltam Lord Byront olvasni héberül, de nehéz volt. Lehet, hogy rossz a fordítás. Emily meglötyögtette a sötét vörösbort, megszagolta, megkóstolta, bólintott. A pincér töltött Nakhamának is, aztán távozott. Emily felemelte poharát. – Izrael csodálatos győzelmére! – A háború még nem ért véget, de azért köszönöm

– felelte Nakhama. – És igyunk nagy amerikai barátainkra, mint apád. – Mindketten látták, hogy Barak izgatottan gesztikulál a fülkében – Azt hiszem van valami hír. – ízlik a bor? – Nagyon jó, de inkább nem innék sokat. – Nem szereted a bort? – Nem, nem pont az ellenkezője – Nakhama pajkosan nézett, majd lehalkította a hangját. – Az a helyzet, hogy nem bírom az alkoholt. Már egy kevéstől is nagyon szenvedélyes leszek. Emily remélte, mosolyán nem látszik, hogy zavarban van. – Miért, annál jobb. – Igen. Kivéve, ha az ember férje túl elfoglalt ahhoz, hogy örüljön ennek a szenvedélynek. – A telefonfülke felé intett. – Akkor inkább idegesítő, és jobb, ha józan maradok. Emily úgy érezte, bárhol szívesebben lenne, mint ennél az asztalnál Nakhama Barakkal. Akár a Délisarkon is. Túl zavart volt a finomságokhoz, és kimondta az első dolgot, ami az eszébe jutott. – Egy férj nem lehet örökké olyan elfoglalt – Ah… beszélhetnénk arról, milyeneknek kéne lenni a férjeknek, és ehelyett milyenek. – Nakhama Emilyre mosolygott, nagyot kortyolt. – Remek ez a bor. Számoszi, ugye? Ezt megjegyzem magamnak. (Mi a FENÉT locsog az a Szürke Farkas annyit, hogy nem tudja abbahagyni?) – Az összes feleség közül, akit ismerek, neked van a legkevesebb aggódni valód. – Nem is mondtam, hogy aggódok. Csak annyit, hogy idegesítő, amikor iszom egy keveset, de ő nem ér rá. Aggódni? Idehallgass, Emily, a mi hadseregünk tele van csinos, fiatal lányokkal, akik illegetik magukat a tisztek előtt, de elegáns hölgyek ugyanúgy vadásznak rájuk, különösen a hírneves, kitűnő tisztekre. Mindenki ismeri őket, és Izrael bálványozza a hadsereget. Megtanultam, hogy ne aggódjak. – Az asszony a telefonfülke felé pillantott, és ivott még egy kis bort. – Hát jó, nem ér rá. Jó ez a bor. Te nem iszol? – De igen. – Emily gyorsan hörpintett. – Persze azok a nők, nem olyanok mint te, Emily – kotyogott tovább Nakhama. – Egyik izraeli többé-kevésbé olyan, mint a másik. Te amerikai vagy, művelt, ismered Lord Byront és a számoszi bort. Olvasott vagy. Zev azt mondja, humorod is van. Most már magam is látom. De a lényeg, hogy mi izraeliek egy picinyke világban élünk, te pedig a nagyvilágot jelented. De, ahogy az iskolában mondtam, nem aggódok. Rendben van. Úristen, megittam az egész bort, micsoda butaság! Nincs több!

– Emily szemébe nézett. – Hihetetlen szerencséjük van, hölgyeim – jelent meg a pincér széles mosollyal az arcán. – Találtunk egy gidát. Nagyon, nagyon pici, negyven perc alatt elkészítjük. – Megkérdezzük a férjemet – felelte Nakhama. – Addig is, kérnék még egy kis bort. – A férjét? – A pincér zavart képpel fordult a fülke felé. – Ja igen, a férjét. Igen asszonyom, természetesen. – Töltött mindkettejüknek, s eltűnt. – Hát nem mulatságos? – kérdezte Nakhama. – Te érkeztél Zevvel, iszogattatok, szegény ember, nem csoda, ha megzavarodott. Igazán bárki férj-feleségnek nézhetne benneteket. Emily felhörpintette az egész pohár bort, és kétségbeesetten belevágott. – Nézd, Nakhama! Tételezzük föl, hogy Barak tábornoknak és nekem viszonyunk van, ami persze teljesen lehetetlen. A te férjed nem olyan. És tételezzük fel, értésemre adod, hogy tudsz róla, de nincs ellenedre, hogy megossza köztünk érzelmeit. Biztos, hogy az egészet megölné. Más nőnél talán nem, de nálam minden bizonnyal. Van bennem büszkeség. Bizonyára megérted. Annak ellenére, hogy egy piciny világból jöttél, mint mondtad, oké vagy. Ahogy mifelénk mondják, nincs légy a levesben. – Fura kifejezés, de nem értelek. Természetesen nem ajánlottam fel, hogy osztozzunk Zeven, sőt… – Hihetetlen – Barak gyors léptekkel az asztalnál termett, és lehuppant a székébe – Egyiptom megadta magát. – Végre! – sóhajtott Nakhama. – Megadta? Mégis, mi történt? – tudakolta Emily – Elnézést, hogy olyan soká maradtam. Fantasztikus jelenet zajlott le a Biztonsági Tanácsban. Federenko megtartotta eddigi legrandább beszédét. Arra célzott, hogy ha Izrael nem vonul vissza a régi fegyverszüneti vonalak mögé, Oroszország csapatokat küld. Aztán egyszercsak szót kért az egyiptomi delegátus, és egy papírdarabról felolvasott néhány mondatot. Alig tudta kimondani a szavakat, elfúlt a hangja. Egyiptom beleegyezik a tűzszünetbe a jelen helyzet szerint, visszavonulás nélkül. – Ejha! – tört ki Nakhama. – Nasszernek végre elmondták a tábornokai, mi történt? – Hát ez valóban óriási! – nevetett Emily őrülten – Igyunk rá még egy üveggel! – Csak nem tüntettetek el ketten máris eggyel? – emelkedett meg Barak sűrű, őszülő szemöldöke. – Jókora előnyünk volt, ugye, Nakhama? – Határozottan. – Nakhama átkarolta férjét, és hosszan szájon csókolta. – Micsoda újság! Erre aztán

jól fog esni a vacsora. – Minél hamarabb, annál jobb – mondta Barak – Vissza kell sietnem a követségre. A házaspár halkan, héberül beszélgetett egymás között – Mi van a szír fronton? – kérdezte az asszony – Semmi új. – Pedig volt bőven, de nem tartozott rá. – Emily nagyon okos lány. Jól elbeszélgettünk. És csodálatos ez a bor, kóstold meg! – Ne igyál sokat, tudod milyen leszel tőle! – Ne félj, nem hozok szégyent rád – kuncogott Nakhama. Emily éles pillantást vetett rájuk. – Udvariatlanok vagyunk – szólalt meg gyorsan Barak. – Csak a háborúról beszélgettünk. – Hát nem csak – kotyogott Nakhama. – Azt is mondta, ne igyak túl sok bort. – Nyilván elfoglalt – felelte Emily, és mindketten felnevettek, azzal a jellegzetes női nevetéssel és oldalpillantással, amely mindörökre kizárja a férfiakat. A tréfálkozás volt Emily legjobb fedezéke. Gyűlölte magát, amiért beleegyezett ebbe a vacsorába. Nem mintha sokat számítana! Meddig tarthatott a dolog azután, hogy Nakhama is Washingtonba jött? Valóban, keresve sem talál hibát ebben a feleségben, Nakhama lassan, de biztosan mozgott, mint egy párbajozó szamuráj egy japán filmben. Kivárta a megfelelő időt, fölvette a megfelelőhelyzetet, és lecsapott. Villanás, halál! Emily számára nem maradt más hátra, mintha lassított film lenne, megcsonkítva a földre hullani. Barak töltött, és a lány fölemelte a poharát. – Banzai, Nakhama! – Banzai? – pillantott Nakhama a férjére. – Ez nem japánul van? Zev bólintott. – Győzelmet jelent. – Milyen kedves. Győzelem az egyiptomiak felett, igaz? Banzai, Emily! – emelte ő is a poharát. Koccintottak és ittak. Zev Barak, ha meg is lepődött, milyen jól kijön a két asszony egymással, örült neki. Úgy alakul a vacsora, ahogyan tervezte, Egy gonddal kevesebb, nyugodtan dolgozhat tovább. Huszonharmadik fejezet

A medve felmordul

Zev szokás szerint térképek és iratok tömegével jött haza a követségről. Felesége egy karosszékben kókadozott. Mellette egy üveg izraeli vörösbor, kezében félig telt pohár. Az asszony egy korttyal felhajtotta, intett férjének, kivette kezéből a papírokat és a térképeket, és egy székre hajította. –Jó estét, Barak tábornok! Már azt hittem, soha nem jössz haza. Szeretsz még? – Keményen magához ölelte és keményen megcsókolta. – Adom Atik – mondta a férje. – Igen. Igyál te is, és ne dolgozz éjszaka! Egy hete nem aludtad ki magad. – Te pedig túl sok Adom Atikot ittál. – Egy-két kortyot. Én megyek lefeküdni, akkor is, ha te nem jössz. – Máris veled leszek. – Remek! – Nakhama tántorgó léptekkel megcélozta a hálószobát, és mielőtt becsukta volna az ajtót, bágyadtan hátrapillantott. Zev kivitte a félig teli üveget a konyhába és döbbenten látta az ott lévő üresét. Mit forgat Nakhama a fejében? Ünnepel? Hát, ő nem ihat. Fölvette szemüvegét, térképeket és papírokat terített ki a konyhaasztalra. Legfelül a kódolt telex volt, melyet Pasternaknak küldött, és amelyben arról győzködte az otthoniakat, hogy azonnal induljanak meg Szíria ellen. … Közös barátunk, Philip, határozottan arra célzott, hogy a Fehér Háznak nem lenne ellenére, ha a háborút úgy fejeznénk be, hogy elfenekeljük Szíriát, az oroszok kis kedvencét. Te is tudod, hogy Philip megbízható forrás. Biztatlak, hogy ismét beszélj Eshkollal és Rabinnal, amíg nem késői Megértem, hogy Dayan tart az oroszoktól, de mikor lesz még egy ilyen esélyünk? A Galonon levő bunkerekből a szírek egyetlen perc alatt több tíz tonna aknát lőhetnek ki a galileai telepekre, a Katyusa rakétákról nem is beszélve. Meddig művelhetjük meg ezeket a termékeny földeket ilyen fenyegetés árnyékában? Hogyan várhatjuk el parasztjainktól, hogy ott neveljék fel gyermekeiket ? Az egész hadművelet 24 órán belül befejezett tény lehet. A Biztonsági Tanácsban alig kezdődött a nagy szöveg. Mihelyt mienk a fennsík, legalább alkudozhatunk, hogy demilitarizált övezet legyen. Dado megteheti. Meg kell tennie! jó érvek, de sajnos késve érkeznek, máris elavultán. Felgyorsultak az események. Mind Szíria, mind Izrael feltételesen elfogadta a tuzszünetet. Szomorúan vállat vont, félretolta a papírt. A térképekhez fordult. A behúzott tuzszüneti vonalak próbálkozások Szíriával. Politikai gázfelhő tör ki az ENSZ-ben minden egyes vitatott méter fölött. Fel kell készülnie, hogy Gideon Rafael mögött ülve, tényekkel támogassa. Gideon nem jöhet zavarba.

Megszólalt a telefon. – Zev? Itt Mordechai. Sürgős telex Pasternaktól Nem kódolt. – Olvasd! – A főnök meggondolta magát és benne van a buliban, ahogy te telexezted Philipről. Sürgősen beszélnünk kell biztos vonalon· – Hívd fel és mond meg, hogy máris indulok, Bement a hálószobába, hogy szóljon Nakhamának Nem az első alkalom, hogy csalódást okoz neki, nem is az utolsó. A villany égett. Az egész szoba Joy parfümtől illatozott. Az asszony egy vámmentes boltban vette, és az általa „nagy éjszakáknak” nevezett alkalmakkor használta. Nakhama az ágyon ült, fényes fekete haja izgató hálóingére terült, amelyet Zev a születésnapjára vett, és amelyet szintén nagy éjszakákra tartogatott. – Nakhama? – Hiába, az asszony mélyen aludt Zev lekapcsolta a lámpát. Órák múlva ért csak haza kimerülten, de az események áradatától feldobva. Felkapcsolta a villanyt. Nakhama ugyanúgy ült ahogyan otthagyta, a haja szála sem mozdult. Hangosan, kapkodva szedte a levegőt. – Nakhama! Álmos, alig kinyitott szemek. – Hmmmm? Lefekszel végre? Ideje. – Nakhama felült és visszahuppant az ágyra. – Úristen, Zevi, szétszakad a fejem! Mindkét kezét halántékára szorította. – És a pulzusom! Percenként ezret ver. A szám száraz mint a sivatag. Nyilván elkaptam a Hong Kong- influenzát. – Elkaptad a jó öreg másnaposságot. – A férfi mosolyogva közelebb hajolt ás arconcsókolta. – Hozok valamit. Az asszony megitta a pezsgő Bromo-Seltzert, tágranyílt, véres szemmel nézte férjét a pohár fölött. – Az Adom Atik – nyögte ivás közben – Vártalak, és közben ittam, ittam. Olyan rosszul nézek ki, mint ahogyan érzem magam? – Jól nézel ki. Idefigyelj, megtámadjuk Szíriát. Dado tankjai körülbelül most indulnak meg fölfelé Kefar Sóidnál a Golan fennsíkra. És ez nem minden! – Mi van még, Zev? Miért lüktet úgy a fejem? Biztos meghalok. – Nem halsz meg. Úgy tűnik, Noah elfoglalta Sharm el Sheikh-et.

– Mit csinált? – Nem tüntetik ki érte, mert az egyiptomiak előtte kivonultak az erdőből. De akkor is ő vezette a partraszálló egységet. Pasternak mondta. – Noah jól van? – Egy karcolása sincs. Nakhama, aludnom kell. Legalább két-három órát, aztán New Yorkba repülök az első járattal. A Biztonsági Tanácsban iszonyú vihar lesz, és Gideon Rafael azt akarja, ott legyek. Nakhama a fogát csikorgatta, kidugta a nyelvét, majd felnyögött. – Ez a rossz íz a számban. Undorító! Gyere, feküdj le, de a közelembe se gyere! Csodálatos a hír Noahról! – Ugye? Tudod, amikor tizenegy éves volt és elvittem a visszavonulási ceremóniára, azt mondta, vissza fogja foglalni Sharmot. És Istenemre, megtette! – Barak alsóneműre vetkőzött. – Szíria! – morogta Nakhama. – És mi lesz az oroszokkal? – Hát ez az! Dadónak villámgyorsan kell végigmennie a Golanon, és kemény dió lesz. A tankoknak ezer láb magasra kell felkapaszkodniuk egy vonalban, sziklák között, súlyos ellenséges tűzben, aztán keresztültörni az aknamezőkön, szöges dróton betonbunkereken, és végül vagy ötszáz T-54-es és T55-ös várja őket. – Húha! Meg tudják csinálni, Zev? – Meg kell csinálniuk! Méghozzá egyetlen nap alatt Péntek reggel Barak feltűnés nélkül ült Rafael tanácsadói között. Nem egyenruhát vett, hanem egyszerű, szürke, nyári öltönyt, A válság előtt már nem ment rá ez a ruha, most kellemesen laza volt. Az állandó feszültség, a kapkodó étkezések, az alvás és az étvágy hiánya fogyasztották- Ma sem volt éhes, pedig mindössze egy kávét ivott a repülőn. Épp olyan országok pocskondiázták hazáját, mint Bulgária, Jugoszlávia, Líbia és Algéria, Szöveg, nem más, de az ember gyomra felfordul tőle. Csodálnia kellett az ősz Rafael kötél idegeit és lehengerlő visszavágásait. Minél többet támadják Izraelt, annál több időt nyer Rafael Dado Elazarnak a Golanon, Déltájban, amikor Federenko hosszú, fenyegető hangnemű beszédében az „agresszor” Izraelt a náci Németországhoz hasonlította, az erkélyről nagy taps fogadta Rafael válaszát, miszerint elég különösen hangzik ez egy olyan nemzet képviselőjétől, aki megosztozott Lengyelországon Hitlerrel, az alku részeként elfoglalta a balti államokat, és két éven át támogatta a náci Németország háborúját a Szövetségesek ellen. Federenko haragos pillantással, kezében egy ceruzát forgatva ült, vagy ügyet sem vetve a beszélőre embereivel tárgyalt: Barak eközben egy térképen követte a harc folyását és jegyzeteket csúsztatott Rafaelnek. A Biztonsági Tanács ülése puszta színjáték, a valódi események, egy új tűz-szüneti megoldás kidolgozása egy kis szobában zajlanak Az oroszok azt akarták, hogy Izrael azonnal álljon meg és vonuljon vissza a völgybe, az amerikaiak jámboran azt javasolták, mindkét fél maradjon ott, ahol

éppen van, és kelet-európai illetve latin-amerikai alárendeltjeik különböző kompromisszumokat vetettek fel. Estefelé váratlan hír villanyozta fel a kimerült szónokokat és tárgyaló feleket Nasszer, vezeklésül, hogy cserbenhagyta népét, lemondott az elnöki címről. Ez újabb beszédeket eredményezett, amelyek méltatták a kiemelkedő arab vezetőt, és Rafael nagy megelégedésére tovább húzták az időt. Még ezek tartottak, amikor Barakot az izraeli iroda biztos telefonjához hívták. – Zev, Dado nem csinálja meg egy nap alatt – közölte Pasternak kerek-perec, – Onnan jövök helikopterrel, beszéltem vele és a dandárparancsnokokkal. – Sam, a Kirya pont az ellenkezőjét mondta. – Én meg a tényeket! Bosszantó az összeköttetés, amióta Dayan meggondolta magát, és kiadta Dadonak a parancsot. Iszonyú zűrzavar! Még Rabin sem tudott róla. – Micsoda! – Esküszöm Zev, a Ramatkal odahaza aludt. Dayan mindenkivel közölte, hogy hazamehet, a háborúnak vége, és Rabin hullafáradt volt. így aztán hazament, és arra ébredt, hogy a háború még tart. – Dayan miért gondolta meg magát? – Senki nem tudja. Elméletben csak a Ramatkal rendelhette volna el a támadást, de ismered Dayant Dado is aludt, ami azt illeti, de őt fölkeltették. A dandárok készen álltak, és elindultak Nem ment könnyen, és elhiheted, a buldózeres fickók voltak az igazi hősök, akik az emelkedőn fölfelé utat vágtak a tankoknak, miközben a peremről a tüzérség lőtte őket. Brilliáns hadművelet, csak lassan megy. Nem érik el ma este Kuneitrát. A tűzszünetet el kell halasztani! Ez egyenesen Eshkoltól jön. Mond meg Rafaelnek! – Az amerikaiak nem mennek bele, Sam – Szerintünk igen. Eban küldött Rafaelnek egy nyilatkozatot, amelyet támogathatnak. Dadonak időre van szüksége, legalább holnap délig. New Yorkban akkor még alig hajnalodik. Egész éjszaka jártatják a szájukat? Gideon csak érje el, hogy holnap reggelig rekesszék be a vitát, ennyi elég – Eshkol mit szólt Nasszer lemondásához? – Nem nézted a tévét? Kairóban az utcán a csőcselék üvöltözik, hogy jöjjön vissza. Nasszer! Nasszer! Ez volt a legokosabb/amit tehetett. Nem kérdés, hogy marad. Kéznél van a térképed? Jegyezd le ezeket a pozíciókat! Mikor Barak visszatért a tanácsterembe, a Tanács elnöke, egy barátságos, de meggyötört dán épp kalapácsával csinált csendet. – Ezennel megadjuk a szót Izrael képviselőjének. Rafael lassan, ünnepélyesen olvasta fel a telexet. – Kormányomtól épp most kaptam meg a felhatalmazást, hogy tudassam, Izrael kész elfogadni egy

megújított tűzszünetet. (Szenzáció az erkélyen, meglepetten sutyorognak a delegátusok és stábjaik.) Kérésünk, hogy az ENSZ helyszíni képviselője, Odd Bull tábornok azonnal vegye fel a kapcsolatot mindkét küzdő féllel, hogy megegyezzenek a tűzszünet szigorú és kölcsönös ellenőrzésében. Szórvány taps hallatszik az erkélyről. Több képviselő is szólásra jelentkezik. Federenko az első, s rögtön visszautasítja, mint átlátszó időhúzást. Az angol küldött közli, hogy tanácskoznia kell kormányával. A francia vagy húsz percig beszél folyékony ékesszólással. Barak bár minden egyes szót ért, meg nem tudta volna mondani, mi a francia álláspont. Az amerikai, egy zsidó hajdani legfelsőbb bírósági bíró, üdvözölte a javaslatot, mint komoly lépést az ellenségeskedések befejezése felé. De a Tanács egészében, távolról sem volt elégedett. A vita jóval éjfél utánig folytatódott, amikor a kimerült dán elnök néhány órás szünetet javasolt. Még Federenko is túl meggyötört volt ahhoz, hogy ellenezze. Ekkor, két időzónával keletre, a Golanon már fényes nappal volt, és Barak legfrissebb hírei szerint Dado erői tovább nyomultak előre. Rafael elolvasta a cédulát, fáradtan, bágyadtan Barakra vigyorgott, és meghívta, pihenjen nála. – Épp most indulok Washingtonból! Fél óra múlva ott vagyok! Reggel 9-kor ismét tartott az ülés. Zev fojtottan hallotta Cunningham hangját, valami különös moraj zavarta, hegyeznie kellett a fülét. – Hogy érsz ide ilyen hamar? – Katonai gépen jövök. Találkozhatunk a repülőtéren? – Elnézést, de Gideon Rafael mellett kell maradnom. Tűzforró itt a helyzet. – Nekem mondja? – Az a staccato, akár nevetés is lehetett. – Rendben. Találkozunk kilenc negyvenötkor az amerikai küldöttség társalgójában! Reggelre megváltozott a Tanács hangulata. Federenko hallgatott, arca lapos, szláv maszk. Jelen pillanatban a bulgár küldött, a szovjetek szócsöve jártatta száját. A szír küldött újra és újra metszően közbeszólt, emberei papírokkal, rohangásztak ki be, üzeneteket suttogtak a fülébe. Barak most kezdett komolyan aggódni az oroszok miatt. A Biztonsági Tanács olyan hely, ahol az események vagy kilencvenöt százaléka unalmas manőver, álnokság és blöff, de öt százalék veszélyes sűrítmény. Ma reggel belső villámokkal terhes felhőként lógott a veszély az állott levegőben. Még a szovjetek bábjai is enyhítettek szidalmaikon, valódi félelem érződött rajtuk. A szóvivők sápadtak voltak, hangjuk remegett, mint ezé a dülledt szemű, pofaszakállas bulgare is. – Mindezek alapján – a szinkrontolmácsolás zúgott Barak fülhallgatójában – arra kérem a Tanács elnökét, utasítsa Izrael ENSZ nagykövetét, hogy fedje fel, mit tud a hadihelyzetről, hogy a Tanács a hozzáférhető tények birtokában dönthessen. Maguk a bűnös támadók tudnak a legtöbbet ezekről a tényekről, és nem tarthatják titokban! A dán fáradt udvariassággal válaszolt.

– Nincs ilyenre precedens, és tudomásom szerint az alapszabályban sincs semmi, amelynek alapján utasíthatnám az izraeli nagykövetet, bárminek a felfedésére vagy beismerésére. Valaki megveregette Barak vállát. Hátrafordult, Szőke, katonásra nyírt hajú, friss arcú amerikai volt. Intett, s Barak követte az előcsarnokba és fel a széles lépcsőházban. Először meg sem ismerte Cunninghamet, amikor megpillantotta. Az amerikai társalgó ablakánál állva nézte az esőáztatta felhőkarcolókat. Szürke puhakalap volt rajta, sötét, puplin esőkabát. Szemüvegét levette Az ifjú magukra hagyta őket, s kettesben maradtak a társalgóban. – Mennyi időre van még szükségük? – fordult hozzá köszönés nélkül, váratlanul Cunningham. – Remélem, nem sokra. Barak még mindig nem szokta meg, hogy komoly titkokat áruljon el ennek a különös nem zsidónak, még ha Pasternak bízta is meg vele. – Nem sokra – húzta az időt. – Mire ez a beszéd véget ér, talán… – Mennyi, tábornok? Még egy óra? Kettő? – Cunninghamtól újdonság volt ez a borotvaéles hang. – Ha nem tudja, mondja meg! Ha Pasternakkai kell beszélnie, hívja! Koszigin ma reggel kilenckor a forró dróton felhívta az elnököt. Idézem néhány szavát: „A helyzet kezd katasztrofális lenni, és küszöbön áll a katonai válasz.” – Barakra bandzsított. – Azért jöttem Zev, hogy megtudjam, hogy áll a játszma a harcmezőn, és elég a tréfából! A szírek azt állítják, Damaszkuszt fenyegetik. Így van? – Nevetséges! A fennsík kulcsa Kuneitra – mutatta Barak széthajtva térképét. – Ismeri a Golan fennsík helyrajzát? – Kezdem megismerni. – A dandárjaink három irányból támadtak, hogy megtisztítsák a fennsíkot a szír hadseregtől. Kuneitránál egyesülnek, és mostanra talán el is foglalták. – Akkor miért nem álltak meg, miért nyomulnak tovább előre? – Sűrű ott a háború köde, Chris Lehet, hogy a szírek halogatják a tűzszünetet Bull tábornokkal abban a reményben, hogy az oroszok keresztül vernek itt egy visszavonulási megoldást. Addig is lőnek. Cunningham keskeny ajkába harapva bólintott. – Rendben. Amit most elmondok, csak magának szól. Nem Rafaelnek, de még Pasternaknak sem. De azt akarom, hogy megértse, milyen súlyos a helyzet. Az elnök nagyon puhán válaszolt a forró dróton. Utána pedig utasítást adott, hogy a Hatodik Flotta változtassa meg útvonalát, és kétszer olyan közel cirkáljon a háborús zónához, mint ezelőtt Ez voit a valódi válasz. Szovjet hajók figyelik a Hatodik irányának minden változását Koszigin érteni fogja az üzenetet. Az ismeretlen elem az, mi lesz az oroszok következő lépése? A válság megoldásáig itt maradok. Szükségem van a konkrét tényekre, abban a pillanatban, ahogy megtudja őket.

– Megértettem, Visszament székéhez. Az ENSZ-protokoll szeszélye folytán a szír és az izraeli nagykövetek egymás mellett ültek, stábjuk szorosan egymás mellett a követek mögött. Lihegő szír tanácsadó huppant a Barak melletti székre és arabul térképet kért. – Nem, nem ezt – tolta el magától a Szíria térképet. – Csak a Golan-fennsíkét. Nincs térképünk arról az átkozott Fennsíkról? Egy másikat terítettek elé, a Hermon hegy, a Golan-fennsík és a sziklák katonai térképét, vörössel bejelölve a régi fegyverszüneti vonalakat. – Ez az! És most, hol a pokolban van az az átkozott Kunittra? Mivel senki nem válaszolt rögtön, Barak odahajolt és rábökött. – Itt uram – mondta arabul – Áh, szóval itt? Köszönöm. – Nagyon szívesen, uram A szír csak ekkor nézett fel, pislogott, majd gyorsan elfordult. Federenko épp most ment ki a tanácsteremből. Sztálin módra szívta görbe pipáját, és jeges pillantást vetett hátra, Rafael felé. Zev Barak nem igazán hitte, hogy a harmadik világháború fenyegetne emiatt a Golan fennsík nevű kis földdarab miatt, melynek a szírek semmi hasznát nem veszik azon kívül, hogy lőhetik az izraeli völgyeket. De gyerekként fültanúja volt, hogy győzködték a felnőttek egymást, hogy a második világháború nem törhet ki Danzig miatt. Idegei pattanásig feszültek. Zűrzavar támadt a szír stábban, suttogtak, jegyzeteket küldözgettek egymásnak. A francia küldött beszélt. De Gaulle tábornok álláspontját ismertette: a négy szuperhatalomnak közös erővel kell megoldania a válságot. (Barakhoz eljutott mint kommentálta ezt Johnson elnök: „ Ki a fene a másik kettő?” A szír nagykövet cédulát küldött a Tanács elnökének, aki bólintott, és a francia beleegyezésével szólította, hogy tegye meg súlyos bejelentését. – Kuneitra elesett – A szír erős arab akcentussal beszélt angolul, hangja eltorzult az érzelemtől. – A Damaszkuszba vezető út nyitva áll az izraeli agresszor előtt, mivel fegyveres erőink jóhiszeműen letették fegyverüket. Kormányom követeli, hogy azonnal állítsák meg, űzzék vissza és büntessék meg a bűnös agresszort. Az amerikai nagykövet sietve távozott. Mormogás hallatszott az erkélyről és a tanácsadók közül. A francia tovább magyarázta, hogyan teremthetne békét a négy szuperhatalom. Rafael firkált valamit héberül, Baraknak nyújtotta, s a papír oda-vissza járt közöttük. Lehet, hogy igaz? Igen, könnyen.

Ismét kérem a legutóbbi pozícióját! Néhány kilométerre onnan. Előőrseink néhány órája jelentettek, hogy a szírek kivonultak Kuneitrából. Meg a szír rádióban is bemondták, majd cáfolták. A balgaság nem ismer határokat. Akkor ez lehet a szírek színjátéka, hogy cselekvésre ösztökéljék az oroszokat. Szerintem az. Most Rafael egy kézírásos üzenetet mutatott Baraknak, amelyet az előbb kapott. Gideon! Azonnal találkoznunk kell. Fontos! Arthur Goldberg Goldberg az az ősz zsidó volt, aki Johnson elnök biztatására lemondott a Legfelsőbb Bíróságról, hogy az amerikai ENSZ delegációt vezesse. Barátságos volt, de kemény, és szigorúan az amerikai érdekeket tartotta szem előtt. – Zev, hívd Jeruzsálemet! – suttogta Rafael. – Tudd meg, mi történt! – Barak kiment a teremből és a delegációk társalgójában megpillantotta a szőke, rövid hajú ifjút. Az csöndben intett. Folyosókon keresztül vezette Barakot. Cunningham egy sötét zsákutcában várakozott egy vörösre festett tűzoltó készülék mellett. – Jól figyelj, Tábornok! – A CíA-s csontos kezét Barak karjára tette. – Az elnök azt üzeni, megállni Ott, ahol vannak! Azonnal! Jelentsék be a Tanácsnak, hogy a hadseregük már megállt. Ha nem, az nagyon rosszul érintené az országa jelen biztonságát és a jövőbeni kapcsolatait Amerikával. – Rafael épp most beszél Goldberggel, Chris. – Helyes! Nem az orosz katonai beavatkozás aggasztja az elnököt. Legalábbis még nem. Elég jól követjük a lépéseiket, és még nem készültek fel a beavatkozásra. Koszigin Szuezt akarja újra játszani. Kardcsörtető ultimátum! Morog a medve! Nemzetközi pánik, a háború véget ér, a szovjet csatlós megmentve. Politikai mesterhúzás egy katonai vereségből. Érti? – Világos. – Oké. Ezekben a percekben, miközben mi itt beszélünk, Federenko feltehetőleg megkapja az ultimátum szövegét és gyorsan ír egy ennek megfelelő beszédet Értse meg Zev, ez a háború nem érhet úgy véget min t a szuezi, orosz ultimátummal! A nagykövetének azonnal szót kell kérnie, még mielőtt Federenko visszatérne és bejelentené, hogy az izraeli hadsereg megállt, és tűzszünetet léptetett életbe. Most rögtön. – Értem.

Cunningham hangja, modora megenyhült. – Bevették Kuneitrát? – A szírek ma reggel evakuálták. Mostanra valószínűleg elérték a tankjaink. – Akkor hatástalanítsák a bombát, és megnyerték a háborút a Vörös Oroszország és csatlósai ellen. És bizonyos uralkodó körök – idézte gúnyosan a szovjet klisét – meglehetősen elégedettek lesznek. Barak Rafael irodájába sietett, ahonnan a nyílt vonalon felhívta a külügyminisztert Jeruzsálemben – Te vagy, Gideon? – hallotta Abba Eban oxfordi héberségét. – Már beszéltem Washingtonnal, és Dayan-nalis, és… – Itt Zev Barak, miniszter. – Á, Zev! A lehető legjobb. Felolvasom a nyilatkozatunk vázlatát. A miniszter szokásos ügyességével méltóságteljes szavakba öntötte az amerikai nyomás alatti kegyes meg-hajlást. A lényeg, hogy Dayan már megegyezett Odd Bull tábornokkal a feltétel nélküli tűzszünetben, amelyet az ENSZ-parancsnok tetszés szerint ellenőrizhet. A többi Bullon múlik. Izrael részéről a háború befejeződött. – Tökéletes, uram. – Barak tollat és jegyzetfüzetet vett elő – Diktálja le, és odaadom Gideonnak… – Nem, nem még fésülni kell rajta. – Miniszter, szorít az idő. Federenko… – Világos! Mond meg Gideonnak, hogy a nyilatkozat úton van. Miközben átment a diplomata társalgón, látta a pipázó arab és kommunista nagykövetekkel sutyorgó Federenkót. Zev besietett a tárgyalóterembe, ahol épp a brit képviselő szónokolt, kiejtése meghökkentően hasonlított Abba Ebanéhoz. Barak Rafael mellé húzta székét és beszámolt Eban nyilatkozat vázlatáról. – Helyes, remek – bólintott Rafael. – De hol az a nyilatkozat? Goldberg átkozottul keményen figyelmeztetett. Egyenesen Jónáson üzente. – Érkezik. Eban még csiszolja. Idefigyelj Gideon, jelentkezz szólásra! – Minek? Amíg a nyilatkozat meg nem érkezik, nincs mit mondanom. A brit nagykövet közben átadta a szót a franciának, aki kifejezte csodálatát kollégája álláspontja iránt, de újonnan hangsúlyozta véleményét, hogy a négy szuperhatalomnak összehangoltan kell cselekednie.

– Akkor mond azt, hogy jön! Foglald össze! Mond, hogy most fordítják. Ha Federenko bejön – és már ott van a társalgóban, a bandájával tanácskozik – szót kér és meg is kapja. – És ha felszólítanak, hogy mutassam meg a kormányom utasításait és nincs a birtokomban? Zsoltárokat idézzek, amíg meg nem érkezik! – Ez is jobb, mint Federenko ultimátuma. Rafael felemelte a kezét, és kérte, hogy Franciaország képviselője mondjon le a szóról, mivel létfontosságú üzenetet kapott az izraeli kormánytól. „Monsieur le President – így a francia –, mivel Izrael adta le az első lövést és robbantotta ki ezt a háborút, üzeneteit sajnos gyanakvással fogadom. Ám kollégám iránti udvariasságból, mihelyt befejeztem mondandóm, átadom a szót” Mondandója az volt, hogy a négy szuperhatalom összehangolt akciója még megállíthatja a katasztrófát. Még mindig ezt fejtegette, amikor Federenko bejött, helyet foglalt és durván szót kért. – Átadom a szót a Szovjetunió képviselőjének – felelte azonnal a francia és, visszaült székébe. – Mivel az izraeli nagykövet már előzőleg szót kért, először őt kívánjuk meghallgatni – közölte a dán elnök. Rafael felugrott. – Kormányom elfogadta az összes feltételt, amelyet Bull tábornok ismertetett – hadarta, mielőtt akár a francia, akár Federenko megszólalhatott volna. Moraj támadt, és Rafael folytatta. – Megegyezés született Odd Bull tábornok és Dayan tábornok között, hogy Bull tábornok jelöli meg a tűzszünet életbelépésének pontos idejét és az ellenőrzés módjait, mihelyt tárgyalt a másik oldallal. Izrael részéről a Tanács 211. számú határozata alapján véget ért a fegyveres konfliktus. A Tanács a tartós béke megteremtésére összpontosíthatja erőfeszítéseit, amely mindig is Izrael célja volt. Riporterek rohannak ki a sajtórészlegből, Federenko pedig túlharsogja az erkélyen kitörő tapsot. – Miért ez a homályos fogalmazás? Mr. Rafael a maga nevében beszél. Vagy kormánya jóváhagyásával jelenti be, hogy aláveti magát a világ ítéletének? Ha igen, miért nem mutatja be utasításait? Netán mindez nem más mint újabb ügyetlen időhúzás? – A tényeket tekintve nem nevezném alávetésnek – csattan Rafael. – És íme, itt van kormányom nyilatkozata – lobogtatja meg a papírt, amelyet Barak egy pillanattal előbb hozott az irodából és csúsztatott a kezébe. – A Tanács türelmét kérem, míg lefordítom. Kisvártatva megkapják a hivatalos angol nyelvű szöveget is. Rafael lassan olvassa Eban precízen megfogalmazott nyilatkozatát, pedig érzi, mint csökken a tanácsteremben a feszültség, párolog el a félelem felhője. Nem kétséges, ez a háború vége. A kerek asztal körül ülő nagykövetek ellazulva hátradőlnek székeikben, összenéznek, még mosolyognak is. A

szíriaiak megkönnyebbülten bólogatnak, úgy tűnik, valóban attól féltek, hogy az izraeli hadsereg egészen Damaszkuszig vonul. Federenko mogorva arccal kap elő papírt és ceruzát, és javítgat az előtte lévő szövegen. Arthur Goldberg emelkedik szólásra, méltatja az izraeli kormány egyoldalú lépését, amellyel beszüntette az ellenségeskedést, és megígérte, az Egyesült Államok mindent megtesz az igazságos és tartós béke érdekében. Federenko még mindig dolgozik, így az angol nagykövetnek van ideje visszhangozni Goldberg szavait. Utána a francia mutat rá, Izrael kétségkívül azért szánta rá magát erre a bölcs lépésre, hogy előnyhöz próbáljon jutni a négy szuperhatalom által vezetett béketárgyalásokon, és kormánya hajlandó… de mikor itt tart, Federenko felemeli a kezét, és a francia mondat közben átadja a szót. Miközben Federenko keserűen elítélte ezt az elvetélt kísérletet, amellyel az agresszor kibújni kíván a bűneiért járó jogos büntetés alól, Zev Barak idegei is kezdtek megnyugodni. Csak most döbbent rá, milyen határtalanul aggódott. Kísértette a kép, szinte látta maga előtt, ahogy az Egyesült Államok Hatodik Flottájának fenséges, szürke repülőgép anyahajói és cirkálói kelet felé fordulnak, a szovjet hajókról üzenetek száguldanak Moszkvába, szinte látta maga előtt a rosszul öltözött savanyú autokratákat, amint a Kremlben a következő lépésen tanakodnak. Röviden a régi Nagy Játszmát, miközben a Golan-fennsíkon lejátszottak egy partit abban a kisebb játszmában, amely életet vagy halált jelentett az izraeli és szír katonáknak a néhány négyzetkilométeres csatatéren. Rafael így válaszolt Federenko beszédére: – Szomorúan látom elnök úr, hogy a Szovjetunió képviselőjét nem tölti el örömmel a harcok befejezése. – Az orosz megvető mosollyal fordult felé, de valahogy vicsorgás lett belőle, Megveregetik Barak vállát. Ismét a rövid hajú, egy cédulát nyújt át Cunningham precíz, egyenes kézírásával

Visszamegyek Washingtonba. Szép munka volt, bár egy kicsit szoros Remélem nemsokára találkozunk Nincs kedve beugrani és elköszönni Emilytől mielőtt elutazik a világkörüli útra7 Huszonnegyedik fejezet Találkozás a Growleryben Jellegzetesen meleg és nyirkos júniusi nap volt Washingtonban. Egyenruhájának hála, Barak át tudott furakodni a gyűlésterem előtt a napsütésben vidáman és türelmesen várakozó, meglepően nagy tömegen. A cionista gyűlések ritkák voltak, s a beszédek fél házat vonzottak. De nem ma! Rafael stábjából a cinikusoknak volt igazuk. Az amerikaiak a győzteseket szeretik, A tágas csarnok máris teljesen tele volt. Beszéd zsongása hallatszott. Az emelvény mögött, az amerikai és izraeli zászló alatt Moise Dayannak a Time címlapjáról kinagyított színes képe, két oldalán kisebb, fekete-fehér fotók Herzlről és Ben Gurionról. Eshkol miniszterelnökről és Rabin

vezérkari főnökről nem volt kép. Barak biztos volt benne, alig akad egy-két ember a tömegben, aki egyáltalán hallott már róluk. Szemükben mindössze egyetlen győztese volt a háborúnak, a fekete szemkendős zsidó tábornok, akin keresztül minden jelenlévő győztesnek érezte magát. Az emelvényen az Egyesült Államok minden részéből érkező kiemelkedő cionisták ültek. Zev körútjai során majd mindegyikükkel találkozott már, s azok boldogságtól ragyogó arccal köszöntek – Zev, utánam beszélsz – mondta a nagykövet, mihelyt Barak leült mellé. – Megérkeztek a diák a haditérképről? – Minden rendben. Micsoda tömeg! – Igen. Hihetetlen! – A nagykövet bágyadtan elmosolyodott. Arca szürke volt, hangja rekedt, összeroskadva ült székében Barak kezdett kételkedni, vajon képes-e lesz felállni, és megtartani beszédét. – Rengetegen nem fértek be, hangszórókat állítottak föl a bálteremben Mindenütt ez megy az egész országban, de ez a legnagyobb. – Te beszélsz elsőnek? – Előbb bemutat a Cionista Szövetség elnöke. Gondolom az is lesz egy-két perc –- felelte Abe halvány, féloldalas mosollyal. Volt az húsz perc is, és a moraj a csarnokban nemigen hagyott alább. Barak szokás szerint kikapcsolt a cionista retorika hallatán, és gondolatai a Growleryben jártak. Mit mondjon, mit tegyen, amikor odaér. Teljesen megdöbbent, amikor megtudta, hogy Emily úgy döntött, világkörüli útra megy. Mindenképpen tisztázni kell vele a dolgokat ma este Jó két perces, lelkes ünneplés fogadta a szólásra emelkedő nagykövetet. A tömeg alig várhatta, hogy végre egy izraelinek tapsolhasson. – Híreim vannak a Kreml-ben levő jóbarátaink számára – kezdte Avraham Hárman rekedten. Elhallgatott, megvárta, míg mindenki visszaül székébe, és a tömeg elcsendesedik. – Gyanítom, hogy azok a derék úriemberek még mindig nem képesek felfogni, mitől változott meg a világ véleménye. Vesztettek a Biztonsági Tanácsban. Most összehívták a Közgyűlés különleges ülését. Ott a szavazógépezetük, ezért biztosak benne, hogy lehengerelnek bennünket, és megfosztanak győzelmünktől. A hírem, – mesterien csinálta, a közönség egy emberként fojtotta vissza lélegzetét – Koszigin elvtárs a Közgyűlésben is veszíti – (Taps, éljenzés) Miközben Hárman belemelegszik beszédébe, Barak az órájára pislog. Tegnap a Biztonsági Tanács ülésének berekesztése után sietve felhívta Emilyt New Yorkból, és megígérte neki, hogy legkésőbb ötkor a Growleryben lesz. – Mi ez az egész, Királynő7 Tényleg körbe akarod utazni a világot? – Úristen, ki mondta? Csakis Chris lehetett, a fene egye meg!

– Tehát igaz? – Igen, de. – Akkor holnap meglátogatlak. Beszédet kell mondanom egy cionista gyűlésen, de négyre vége lesz, Mondjuk ötkor a Growleryben? – Az a helyzet Öreg Farkas, hogy nem jó Esetleg holnapután? – Holnapután hazarepülök, Em. – Micsoda? Izraelbe? Nem maradsz attasé? – Nem, nem. Csak konzultáció. Hosszú csönd. – Királynő? Nem akarsz találkozni velem? Rajta, bökd ki mi a baj! – Öt órát mondtál? – Igen. Hétkor kezdődik egy ülés a követségen, úgyhogy nem maradhatok soká, de legalább elbúcsúzunk egymástól, jó? – Oké, Zev! Ötkor várlak. Ne sokat késsél! Az a helyzet, hogy Fionával és a volt tiszteletesével vacsorázok. – Nem a Donald Kacsa hangot hallom, Királynő? – Idefigyelj, te rühes, öreg Szürke Farkas, itt leszel holnap ötkor, vagy nem? – Találkozunk, drágám. Négy óra, és a nagykövet tüzes, ökölrázó beszédének szinte minden mondatát tapsvihar követi. – Elég a fegyverszünetekből! Elég a tűzszüneti vonalakból! Békét! Legyen végre béke térségünkben! Szomszédaink próbálkoztak terrorral. Próbálkoztak bojkottal. Próbálkoztak háborúval. Politikájuk romokban hever. Most végül, utoljára, próbálkozzanak a józan ésszel! Üljenek le velünk szemtől szembe, és kössünk szerződéseket! Álmodni sem tudják, mit fel nem ad Izrael a békéért. De a békénél kevesebbért SEMMIT! Nagyon drágán fizettünk ezért a győzelemért! A békéért, a nagyvonalúságért, amely ámulatba ejti majd a világot. De csak a békéért. A Shalomért. A közönség ismét felállva ujjong. Végre Barak következhet, diákkal illusztrálva felvázolja a háború menetét. Nem több, mint fél óra. Aztán kisurran, és már siet is…,de l’Azazel! Wyndham szenátor jelenik meg a csarnokban, a közönség megtapsolja, a titkár felcibálja a pódiumra, megöleli és a mikrofonhoz tereli. A fenébe, ez a fecsegő legalább fél óra hosszat fogja tüzesen szeretni Izraelt, úgyhogy neki igencsak kapkodnia kell.

Persze miért baj, ha Emily egy kicsit elkésik a vacsoráról Finoával és volt tiszteletesével? Barak azonban jól hallotta ki a Donald Kacsa hangot, mert Emily problémája Halliday ezredes volt. Egy vadászgépen repült át Floridából, és úgy fél nyolcra ígérte magát a Growleybe. Mivel Zev öt körül érkezik, és hétre vissza kell sietnie a követségre, bőven marad idő, mindkét férfira, okoskodott Emily. Mégis, kényelmetlen érzés fogta el, miközben látogatói számára rendbetette a Growleryt. Ha az ember szakít régi szerelmével és újat kezd, jobb, ha a két úriember nem találkozik. Legalábbis nem rögtön. Az ezredes, aki hazajött szabadságra Nyugat-Németországból, véletlenül pont a Görög vendéglő-kudarc másnapján hívta. Emily ösztönösen igent mondott: szívesen találkozik vele. Halliday ezredesnek sejtelme sincs róla, hogy bizonyos fokig Nakhama Baraknak köszönheti ezt a randevút. Csak épp átkozottul kényelmetlen, hogy Nakhama férje is beállít. Emily szinte újra a srácokkal zsonglőrködő tinédzser lánynak érezte magát. Fél öt. Mit vegyen föl, és mi legyen a sminkkel? A gesztenyebarna, kék mintás háziköntös, ami most is rajta van, tökéletesen megfelel Zev Baraknak. Számára elég megfésülködni, és épp hogy feltenni valami sminket. Nincs csábítás, ragyogás, rég túl vannak rajta. De egy új férfinak, ráadásul olyannak, mint Halliday… a legkevesebb egy komoly smink, és gondos öltözködés. Negyvenöt perc, de inkább egy óra. Ismeretlen változók: mi van, ha a gyűlés szokás szerint elhúzódik? Ha Zev fél hatig nem bukkan fel, hát annyi, nem is fog, mert nem érne vissza időben a követségre. Előbb vagy utóbb felhívja, és telefonon búcsúznak el egymástól Nem az első eset. Addig is, jobban teszi, ha Halliday ezredesre készülődik, aki valami olyasmit mondott, hogy a Vörös Rókában vacsoráznak. A lényeg, hogy kellően feltöltse a frizsidert sörrel. Jack Smith szerint Bud Halliday több sört képes meginni, mint bárki más a világon, anélkül, hogy hatással lenne akár viselkedésére, akár dereka széltére. A derekát Emily maga is látta, egy ruhát ki lehetne vasalni rajta. A viselkedését illetően csak találgatni tud, de a férfi száraz, megfélemlítő modora vas önuralmat sejtetett. Ilyen szempontból meglehetősen Emily apjára emlékeztetett, de Halliday magasabb volt, sűrű, fekete hajú, éles, zöld szemű. Nem volt nehéz elképzelni, hogy felesége, akit elvesztett, boldog volt ezzel az impozáns hivatásos katonával, bár Emilynek úgy tűnt, apjával ellentétben Hallidayből hiányzik a humorérzék. Jack Smith vitatkozott ezzel. Halliday igenis szereti a tréfát, csak nőtársaságban visszafogott. Ismerni kell Bud Hallidayt! Emily ollót vett elő, és kiment friss virágot vágni. A nap lenyugvóban volt a fenyők mögött. Orgonák, és rózsák tömege virágzott, s miközben Emily beletúrt a bokrokba és nyisszantott, minden egyes lélegzetvétel fájdalmasan Zev Barakra emlékeztette. Végül is szerelmük nagy része levelezésből állt. Minden évben, amikor felbukkantak a szentjánosbogarak, és nyári virágok illata töltötte meg az éjszakát, izzottak Emily levelei, és Zev válaszai Emily semmit nem bánt, csak azt, hogy véget kell érjen. Pedig ez is így van jól! Megtanulta az izraelitől, hogy a szeretkezés nem okvetlenül a házassággal járó kellemetlenség, gusztustalan bolondság, hanem az élet dicsősége. Egyáltalán nem szerette Halliday ezredest, legalábbis még nem. De Jack Smith-szel ellentétben az a kilátás, hogy lefeküdjön vele, nem tűnt nevetségesnek, mindössze távolinak. Soha nem lesz életében egy másik Szürke Farkas, de Zev nem az övé. Nakhama ezt kerekperec leszögezte. Talán egyszer

folytathatják levelezésüket. Héloise és Abelard, Abelard szerencsétlen fogyatékossága nélkül. – Még egy sört? – Persze. Magán érezte Halliday ezredes tekintetét, ahogy fölállt és kiment a konyhába A mályvaszín santung ruha nyerő, nem kétséges, a szoknya nem túl rövid, kár volt aggódnia. Amikor a férfi mellett belesüppedt a heverőbe, mindössze a lába látszott ki, a térde már nem. A lába oké. – Otthon érzem magam – hallotta a férfit. – Hasonló házunk volt Marilyn-nel a Blue Ridge-en, Front Royal fölött. Katedrái plafon, kocsikerék csillár, kőből rakott tűzhely Ugyanaz az elképzelés. Eladtuk, mert keveset használtuk. Bejártak a mókusok és mosómedvék, és egyszer a hippik is. Iszonyú felfordulást csináltak. Marilyn ekkor mondta, hogy adjuk el… Kösz. Milyen bort iszik? – Brunellót. Megkóstolja? A férfi mosolyogva rázta a fejét, belekortyolt sörébe. – Párás hideg. Remek! Blue Ridge-en nem volt ennyi szép virág. Dzsungel volt a házunk körül. –Nekem ott vannak az iskola kertészei. Azt mondja, a németek megjósolták, hogy az izraeliek győznek? – Igen, de senki nem számított hat napra, Emily. A németek ugyanúgy számoltak, mint mi. Harminc napot. – Gondolom, vegyes érzelmeik lehetnek az izraeliekkel szemben. – A németeknek? Nagyon is. Még az egyszerű beszélgetésben is érezni némi zavart, valami különös pillantást…– Halliday ivott és elhallgatott. Emily nem érzett feszültséget, hogy mindenáron fenntartsa a társalgást. Ez is olyasvalami volt, ami tetszett neki a férfiban. Halliday kisvártatva megszólalt – Rohadt érzés lehetett az izraeli barátjának, hogy kimaradt a háborúból Emily gyorsan, és könnyedén felelt. – Itt is fontos munkája volt. – Tudatában vagyok. Talán fontosabb is, mint a terepen egy parancsnoké. A Washingtonnal ápolt kapcsolatok nagyon fontosak Izraelnek Mégis…– vállat vont, ivott egy kortyot. – Soha nem értettem ezt a harci vágyat. Talán mert nő vagyok? – Nézze, Emily az ember készül rá éveken át. És ahogy a rangban emelkedik fegyverkészletekről, emberekről, doktrínákról dönt. Fiatalok ezreinek életét irányítja. És mindaddig elvesztegetett energia, tettetés minden, ameddig nincs háború. Akkor mindazok az elvesztegetett évek értelmet kapnak. Én

nem szeretem a háborút, őrültségnek tartom. De előfordulnak nemzetközi konfliktusok. Előfordul, hogy erőt kell mutatni. Soha nem voltam boldogabb, mint amikor Koreában egy vadászrajt vezettem egy olyan háborúban, amelyről tudtam, hogy különösen rohadt. Hát ez van! A lány közben arra gondolt, hogy Halliday szürke nadrágjában, barna tweed zakójában (idefelé jövet hazament Oaktonba átöltözni) ugyanúgy katonának tűnik, mint egyenruhában. Feszes tartású, komoly, csodálatos. Zev, amint levette egyenruháját, mintha megszabadult volna a hadseregtől is, és előbukkant meleg, civil énje, a mókamester, a zene és irodalombarát. Néha tréfálkozott is magáról. Nem más, mint átlagos bécsi, kávéházi zsidó. – Érdekes – mondta végül. – Kezdem érteni. De ami az izraeli barátomat illeti, ezredes, mellékesen soha nem volt igazán komoly a dolog, és egyébként is, vége. – Oh? Hazament? – Nem, még mindig itt van, de a felesége és a családja utána jött, és ez mindent megváltoztatott. – Töltött magának még egy kis bort. – Nem igazán emlékszem, mennyit meséltem erről az ártalmatlan ügyről, ezredes… – Bud. Emily elmosolyodott, bár még nem érezte úgy, hogy ilyen intim kapcsolatban legyen ezzel a férfival. – Oké. Szóval Jack Smith őrültként itatott punccsal azon az osztálytalálkozón, és aztán egy idő múlva mi ketten kint voltunk az erkélyen… – Én kezdtem, azzal, hogy Marilynről meséltem. Furcsa, ritkán teszem. Nem mintha emlékeztettél volna rá. Nem. ő olyan volt mint a kábítószer. Tábornok unokahúga, ősi richmondi família, junior liga… – Én pedig egy átlagos dilis. Bud Halliday nevetése megnyugtató volt, tiszta, szívből jövő, mélyen zengő, és hozzá valami szinte fiús fény táncolt a férfi szemében. – Majd a Vörös Rókában részletesebben megbeszélhetjük. Indulhatunk. – Bármikor, ezredes. – Akkor menjünk! Merre van itt a mosdó? – A hálószobán keresztül – mutatta Emily. – Meglátod. Lekapcsolta a konyhában a villanyt, elrakta a bort, aztán meghallotta a kopogtatót. Kop, kop, kop. Ilyenkor este? Biztosan az éjjeliőrnek van valami baja, vagy az utazási iroda táviratozott… Ajtót

nyitott, berontott Abelard, s átölelte. – Királynő! Gondolom, már halottnak hittél, de itt vagyok! – Farkas! Hát…te…,de hát késő van, és azt hittem értekezleted lesz, és nem jössz… – Elhalasztva. A gyűlés legalább éjfélig tart még. Iszonyú forgalom volt. De először is a lényeg. Szeretlek. Rendben? – Igen, de… – próbált kiszabadulni. – Zev drágám, szorítasz. Kérlek… –Miért nem szóltál, hogy elutazol? Valami baj van? Haragszol rám? Királynő, ne vergődj mint egy hal! – Barak gyengéden, de acélosan tartotta. – Zev, idefigyelj! – Elnézést! – harsant Emily mögül Halliday ezredes gyakorlótéri baritonja. Barak elengedte a lányt, és egy pillanatig némán meredtek egymásra. – Halliday ezredes, bemutatom Barak tábornokot. Meg kell ismernetek egymást, sok bennetek a közös – csicseregte Emily. – Biztos vagyok benne, és bármikor máskor, boldog leszek, de mint tudja, már indulok is – mondta Halliday. – A fenéket indulsz! – Emilyt elöntötte az önfenntartás ösztöne. Nem fog így kisétálni életéből ez a sört vedelő, légierős nagyágyú. – Ülj le Bud! Igyál még egy sört!

A férfi egyik sűrű, fekete szemöldöke felemelkedett beceneve hallatán. – Oh? Hát ritkán utasítom vissza, – Zev? – Miért ne? Emily úgy menekült a konyhába, mintha egy süllyedő hajó légzárja lenne. A két férfi leült. Halliday a heverőre, Barak az afrikot eresztő kárpitozott karosszékbe. – Előnyben vagyok, tábornok – kezdte Halliday – Tudom Önről, hogy országa katonai attaséja. Én Wiesbadenben szolgálok, és hamarosan taktikai vadászrepülő leszek Vietnamban. – Wiesbaden! Jártam ott. M-48-asokbeszerzésében és értékelésében dolgoztam együtt a hadseregükkel. – Ezek szerint páncélos.

– Ezt választottam. – Nem volt különös? – Hogy érti? – Hát, izraeliként üzletelni a német hadsereggel? – Keserű volt – bólintott Barak – Lefogadom. – A sör, uraim. Emily töltött. Időközben fölvette szarukeretes szemüvegét, azon keresztül pislogott rájuk. Megkönnyebbült, hogy nem estek egymásnak, mint a mérges kandúrok. Úgy döntött, behúzza fejét, amíg elvonul a vihar Zavarban volt, de közben valami homályos mámor is elfogta. Két csodálatos férfi közt őrlődik egy zavaros pillanatban. Hát, rosszabb dolgok is megeshetnek egy harminchoz közeledő tanítónővel. – Országa csodálatos győzelmére, tábornok – emelte poharát Halliday. – Az a légicsapás klasszikus volt. Hosszan fogjuk tanulmányozni. És nem csak mi, éveken át minden légierő. – Köszönöm. Egy évszázadon belül másodszor néztünk szembe azzal, hogy ki akarnak irtani minket. De ez alkalommal meg tudtuk védeni magunkat. – Azzal néztek szembe,, hogy kiirtják magukat? – Halliday hangja száraz volt, mintha haditanácson ülnének. – Mi, Wiesbadenben, nem így becsültük. – Ellenségeink ezt hirdették meg hadicéljukkal. Népünk elhitte, és nagyon rosszul érezte magát. Igaz, a hadsereg mindig is ügy vélte, meg tudja védeni az országot. És meg is tettük. – így van, mégpedig ragyogóan. De meg tudják-e védeni a megnövekedett határokat is? – Ellenségeink ellen igen. A Szovjetunió ellen, hát ez már nehéz. – Barak a pilóta szemébe nézett. – Tudja 1956-ban is megnyertünk egy háborút. De az oroszok fenyegetőztek, Eisenhower és Dulles iszonyú nyomást gyakorolt ránk, egyszerűen nem volt választásunk. Fel kellett adjuk amit nyertünk. Nem tudom megjósolni mit tesz most Johnson elnök. Ön? – Azt fogja tenni, ami nemzetünk érdekében áll. – És mi az a jelen helyzetben? – Nos, a világforradalmi mozgalmak dagálya van, Barak tábornok, és a maguk kis országa többek szerint hátráltatta a szovjeteket. – Halliday kiitta sörét. – Ha így van, Johnson elnök nem biztos, hogy pontosan úgy reagál, mint Eisenhower és Dulles Köszönöm a sört, Emily. – Felállt. – Tábornok, a mi protokollunk szerint a magasabb rangú tisztnek kell megbontani a társaságot. Itt Ön az, tehát meg kell bocsátania udvariatlanságomat.

Emily most tapasztalta a humor, de legalábbis az irónia első jelét Bradford Hallidayben. Hangja hivatalos volt, de komoly arcában vidáman csillogott a szeme. – Fiatal ország vagyunk – emelkedett föl Barak is. – És nem sokat adunk a protokollra. – Ön igazán udvarias. Jó estét kívánok. Emily kikísérte, és kisvártatva haragos képpel tért vissza. – Farkas, mi a fenének jöttél két óra késéssel? Te átkozott, tapintatlan … izraeli! – Szép ez a ruha – Barak nem sértődött meg, Emily füllentését sem hozta fel, hogy Fionával vacsorázik. Tipikus női kifogás, nem nagyon lepte meg. – Tetszik? – kérdezte lágyabb hangon a nő. – Idefigyelj, Királynő! Reggel elutazok. Látni akartalak, és megkérdezni, miért indulsz el egy világkörüli útra, anélkül, hogy egy szót szólnál? Emily elvörösödött, elfordult, hátravetette fejét. – Írtam neked egy levelet. Még itt van. El akarod olvasni? – Csak mond el, mi van benne! – Igyál egy kis Brunellót! – Oké. Emily hosszan ült a heverőn maga alá húzott lábbal, miközben a bort kortyolgatták. Nagy sokára szólalt meg. – Nézd drágám, szembe kell nézni vele! –Szerető leszek, ágyas azonban nem. Nakhama tudja. Elég nyíltan célozgatott rá, hogy oké, csak folytassam nyugodtan. Ezt nem viselem el. – Nem tudhatja. Nem mondhatta ezt! Csak képzeled. – Ne bosszants! Te nem hallottad azt a társalgást a Pireuszban, miközben egy örökkévalóságig telefonáltál. Tudja! Korlátolt vagy. Azt hiszed, megérted a saját feleségedet vagy engem vagy általában a nőket. Túlságosan, átkozottul elbűvölő vagy, és túl könnyű préda voltunka számodra. – Jó levelet írtál? – Nem nagyon, de jobb, mint amit most csinálok. Idefigyelj, nem folytathatnánk a levelezésünket? Nakhama ezt nem bánhatja. Úgy értem, drága Szürke Farkasom, mindig is ez volt a legjobb benne… Úristen, hogy megrándultál.

– Nem igaz! – Dehogynem, mintha beléd szúrtam volna a kalaptűmet. Férfi hiúság! Istenem, milyen nevetséges! Szerelmem, még csomagolnom kell. Odaadom neked az útitervemet. Én írok, te pedig úgy küldheted a válaszodat hogy odaérjen, ahol leszek. Jó lenne. – Szimpatikus ez a Halliday ezredes. – Nehezen ismerem magam ki rajta. – Éveken át biztattalak, hogy menj férjhez, Királynő, tudod, hogy… – Zev Barak! Azonnal takarodj innen! – fojtott volt a lány hangja. – Rendben, Királynő. – Körülnézett az ismerős szobában. – Hiányozni fog a Growlery. Add ide azt a útitervet! És a levelet is. Odakinn, a virágillatú sötétben megcsókolták egymást. – Láttál már ilyen átkozottul sok szentjánosbogarat? – kérdezte Emily fátyolos hangon. –Tovább levelezünk, Emily. Ez biztos. Legalább ez. – Tökéletes. Menj hát, Szürke Farkas! Nem akarok sírni. Mondd meg Nakhamának, Emily Cunningham azt üzeni, Banzai! Másnap reggel pintyek és szajkók ébresztették Emilyt. Nehezen aludt el, soká forgolódott ágyában. Zev Barak elment, ő küldte el könnyed szavakkal, hogy leplezze fájdalmát. Halliday ezredes kettesben hagyta őket a Growleryben, nem kétséges, hogy azt hiszi, izzó etye-petye folyt az éjjel. Hát ennyit a légierőről! Amúgy is túl magas hozzá. Túl kemény. Legalább apja szereti őt, különben ki bánná, ha ezen az úton elkapna valami szörnyű, trópusi betegséget, mint szegény Marilyn Halliday, és öt nap alatt meghalna? És igy tovább. Éjjel háromkor jó adag bourbonnal öntötte le bánatos gondolatait. Most kábán feküdt, s a napsütésbe pislogva hallgatta a madárfüttyöt. Csrrrrrr. Szürke Farkas akar búcsút mondani? A jó öreg Zev, milyen kedves! Torkát köszörülve, jókedvet erőltetett magára. – Halló? – Itt Bud Halliday. Nem túl korán hívlak? – Mi? Nem, egyáltalán nem, ezredes. – Emily, délben van egy találkozóm a Pentagonban, aztán visszarepülök Floridába Mit szólnál egy reggelihez a Vörös Rókában? Mondjuk kilenckor? Nagyon jó süteményük van.

– Sütemény? – Hm. Ki tudna nemet mondani? Rendben, Bud. – Kitűnő! Mellesleg az izraeli barátod nagyon jó benyomást tett rám. – Emily nem tudott mit mondani. Hallgatott. – Hát akkor, kilenckor várlak a Vörös Rókában. Emily letette. Hát ennyit a trópusi lázról! Huszonötödik fejezet A Jeradi Hágó

– Ha már Don Kisotéról beszélünk, nem ő az ott? – Moise Dayan ép szemével Fink bárjának ajtaja felé meredt. A homályosan megvilágított bár, falain ismert katonatisztek és újságírók dedikált fényképeivel a jeruzsálemi bennfentesek tanyája volt. – Hajói látom Benny Luriával és egy amerikai hölggyel van. – Moise, az az amerikai hölgy Yael! – nyögte Pasternak, ő és Zev Barak egy sötét bokszban ültek Dayan-nal, de a zsúfolt bárban így is rendre feléjük fordultak a tekintetek. – Yael? Nahát, nahát – Dayan feléjük intett. – Milyen elegáns! Yael megragadta Benny és Yossi könyökét. – Nézzétek, Dode Moise hív. Váratlan megtiszteltetés. Dayan bólintott és a pincér sietve újabb székeket hozott. – Üljetek csak le! Mi szél hozott ti hármótokat az Egyesített Jeruzsálembe? – Modorát, hamiskás mosolyát, amellyel az új újságzsargont mondta, Barak kicsit fellengzősnek tartotta Úgy érezte egy Jiddis közmondás illik rá: Új bőre van, – Yael születésnapja van – felelte Luria. – Ünnepelünk, és hol máshol, mint Fink bárjában? – Élj százhúsz évig, Yael! – paskolta meg a kezét Dayan. – Köszönöm, miniszter – Hallom, Los Angelesben milliomos lett belőled és filmcsillagokkal mászkálsz. – Ugyan már' – nevetett Yael. – Végleg hazajöttem, Moise bácsi. – Megérintette a kötést Kisote halántékán. – Vigyáznom kell erre az őrült férjemre és a fiamra. Dayan hirtelen komolyra váltott. – Kisote, épp arról a cikkről beszéltünk, ami ma jelent meg a Jerusalem Post-ban. Hülyeség, ügyet

se vess rá! Brilliáns volt az előrenyomulásod El Arishba. – Nagyon elnéző, miniszter. Súlyos veszteségeket szenvedtem és csapdába kerültem, amikor a Jeradi hágót lezárták. Mindez így igaz. Gorodis csak véres harcok árán tudott áttörni hozzám. – Mindez lényegtelen! – Moise Dayan ellentmondást nem tűrőn rázta a fejét. – Amikor az egyiptomiak és a szírek megtudták, hogy a páncélosaink az első délután elérték El Arisht, teljesen demoralizálódtak. Ettől a sokktól esett szét az egész védelmi vonalunk. – Barakhoz fordult, s rajtakapta, hogy ásít. – Zev, hogyan fogadták El Arish elestét Amerikában? – nézett rá homlokát ráncolva. Barak megdörzsölte szemét. Ott a légicsapás volt a nagy szám, miniszter, mihelyt kiderült. Benny Luria foga kivillant a büszke mosolytól. – Igen, sikerült egy ideig titokban tartanunk. A megtévesztéshez tartozott. Dayan ujját felemelve intett, és a csapos ugrott a rendelésükért. – Az én támadásom Lódnál és Ramlenál 1948-ban ugyanolyan volt, minta te rohamod, Kisote. Improvizált. Nagy veszteségek. Ben Gurion csínynek nevezte. De az első nap történt, ahogy a fegyverszünet véget ért, és ezzel hirtelen szétzúzta az ellenség lelki tartását. Elöntötte őket a pánik, a zűrzavar, többé nem is tudták összeszedni magukat. Remek volt, amit csináltál. Zev Nem kéne lefeküdnöd? – Barak ismét ásított. – Elnézést. Jól vagyok, csak hosszú volt az út, hosszú ülések–mentegetőzött Barak. – Megígértem Zevnek, hogy elviszem a Falhoz – mondta Pasternak. – Ezért nem engedtem el a sofőrömet. – A Falhoz? Én is megyek–szólt közbe Luria. Még nem láttam. – Én sem – így Yael. Pasternak hűvös pillantást vetett rá. – Az amerikai szépség nem is mehet. Szigorú kijárási tilalom van az óvárosban, elsötétítés, kemény őrjáratok. – Majd én elviszlek, Yael. Talán holnap – Dayan elismerően nézett végig rajta. Yael vászon kosztümjének szögletes nyaka a mellénél nem tapadt a testre, a dekoltázsban rózsaszín csipke villant. – Remek, Moise bácsi! – Yael hetyke hangja épp hogy nem volt pimasz. Egy csinos nő, aki tudatában van csáberejének, és nem fél tőle. Fura helyzet, nehezen illek bele, gondolta Barak kábaság hullámát leküzdve. De mennyire izraeli! Egymás mellett, összezsúfolódva Yael férje, volt szerelme, és Pasternak másik oldalán a bátyja, Benny, aki még mindig utálja Samet ezért a kapcsolatért, és mindezek tetejébe Moise Dayan uralja a

jelenetet. Fink bárjában minden tekintet lopva a csillagok asztalát figyelte, A hadügyminiszter, az ellentmondásos Don Kisote, az a férfi, aki a pletykák szerint a Moszad feje, a légicsapás parancsnoka, és egy pazar amerikai hölgy. Ami őt illeti, valami homály tábornok, katonai attasé, vagy ilyesmi. Dayan kerek, fekete szemfedős arca hivatalosra váltott. – Yael, Amerikában voltál, amikor Abba Eban felszólalt a Biztonsági Tanácsban? – Nem, az első géppel jöttem, mihelyt kitört a háború. De a kaliforniai barátaim megtelefonálták. Óriási volt. Hatalmas főcímek. Barak tudta, hogy Dayan nem ezt akarja hallani. Ebant ismét New Yorkba küldik, hogy ez alkalommal a Közgyűlés előtt mondjon beszédet. A szovjet delegációt Koszigin vezeti. Dayan el akarja kísérni Ebant, mint aki kellő tekintély Kosziginnal szemben, de a külügyminiszter ellenzi. Barak meg tudta érteni. Mégha Eban mondja is a beszédet, és bármilyen jól is beszéljen, a híres, félszemű tábornok jelenléte elhomályosítaná. A közgyűlési teremben minden szem, minden tévé kamera rá szegeződne. – Igen, én is jókat hallottam a beszédéről. El is olvadtam. Elég szónokias. Persze másként hangzik élőben – tűnődött Dayan. – Mégis, nehéz felfognom, hogy egy Cambridge- dékán, mert annak hangzik, hogyan volna képes helytállni Kosziginnal szemben. –Talán éppen ez a jó – vetette közbe Yael. – Segít megtartani a szegény, alávetett képet, ami nem könnyű a csodálatos győzelmed után, Moise bácsi. Barak és Pasternak összenéztek, egy szemvillanás volt az egész. Ugyanez az egyszerű érv sok más között, elhangzott a belső kormányülésen is. De Eshkol hallgatott, a kérdés még nem dőlt el. – Ebben is van valami, Yael. – Dayan vállat vont. – Majd meglátjuk. Különben is, a Közgyűlésnek nincs hatalma, vitakör az egész, s talán pont egy jó vitatkozóra van szükség. Yael visszavágott, jellemző módon próbálgatta karmait. – Akkor is, a Közgyűlés teremtette Izraelt. – Butaság, ne is mondjál ilyet! – Dayan hangja jéghideg lett. – Mi teremtettük Izraelt! Yaelt megrázta a helyreutasítás. Erőltetetten a többiekre mosolygott. Sam Pasternak utálta, ahogy Dayan elnyomta Yaelt, egy óriás égy nőt…Nem is értette, hogy Yael férje, aki sápadtan, némán ül mellettük, miért nem kel a védelmére. Mintha Yossi Nitzan nem is önmaga volna. Talán a sérülés, talán az újságbeli támadás…? Végül Zev Barak szólalt meg. – Egy olyan közgyűlési határozat, amely kétharmaddal ellenünk szól, igen kellemetlenül befolyásolhatja az eseményeket, miniszter. – Dayan csak legyintett. – Engedélyével, uram, elmennék Sammel a Falhoz, amíg nyitva tudom tartani a szemem.

–- Természetesen, Zev. – Dayan ismét kedélyesre váltott. – És idefigyelj, kitűnő volt, amit Washingtonban végeztél. Két harcoló dandárral felértél. – Túloz, miniszter, de köszönöm. Pasternak, Luria és Barak felálltak. – Rajta, menj csak, Yossi – tört ki Yael. – Látom rajtad, majd meg veszel, hogy velük mehess. Ne félj, visszajutok Tel Avivba egyedül is. – Nem gond, elviszlek – mondta Dayan. A négy tiszt távozott. – Igyunk meg egy üveg bort Yael, mielőtt indulunk – javasolta Dayan. Mindketten Tempót ittak. – Köszönöm. Jól esne. – A lány megkönnyebbülten, szemtelenül vigyorgott. – Szóval, valóban feladod az arany Los Angelest? Miért? – Mert a győzelmeddel biztos otthont teremtettél nekünk, Moise bácsi, és itt akarok élni. – Ezzel megütötte a helyes hangot. A férfi egyszerre atyaian és csodálattal mosolygott rá. Megrendelte a bort. – Akárhogy is, Yael, Kalifornia jót tett neked. Emlékszem, ahogy szutykos kislányként rohangáltál a mosavban. Most pedig gyönyörű hölgy lett belőled. – Nagyon kedves vagy. De Kaliforniában minden egyes nap honvágyam volt. A végén a saját fiam sem bírta. Amíg meghozták a bort, Yael a ruhaüzletéről mesélt, amelyet most elad. – Nos, – mondta felemelve poharát – nincs értelme, hogy pohárköszöntőt mondjak neked, Moise bácsi. Maga az, hogy itt vagy, elég nekem. Dayan felemelte poharát. – Igyunk Kisotédra. Vigyázz rá, Yael! Nagy jövő vár rá, Szabadságos katonákkal volt teli a Fink Bár előtt a kanyargós, keskeny utca. Lányokkal, vagy egymással sétáltak a vidám, zajos, fiatalok. Barak ismerte ezt a háború utáni, felszabadult örömöt, miközben az ember szívét rágja a halott barátok emléke. Szerette ezeket a zöldbe öltözött fiatalokat, érezte szomorúságukat az elesettek miatt, átérezte örömüket, hogy a harcnak vége, és ők életben maradtak – egyelőre, ő pedig teljesen kimaradt belőle! Zeh Mah she'iaish! – Hol a sofőröd? – kérdezte Pasternaktól. – A Goldenberg mellett. Benny Kisotéhoz fordult. – Dayan nagyon megdicsért.

– Nagyon durván bánt Yaellal – szólt közbe Pasternak. – Ugyan! Yael tud vigyázni magára, Moise Dayan, vagy bárkivel szemben is. – Vele is okoskodott Ilyen az én húgom – mondta Luna. – Miért okoskodott? Igaza volt – csattant Pasternak. A négy magasrangú tiszt lassan sétált, a vidám katonák ügyet sem vetettek rájuk, – Dayan az ENSZ-Közgyűlésen olyan lenne, mint Sámson a Filiszteusok között. Megvesznének, hogy megöljék a szavazataikkal – És Eban? – kíváncsiskodott Luria – A farkasokra vadászó bárány – mondta Kisote, – Nem rossz – nevetett a repülős – Remek szónok. Szerintem Eshkol Dayan nélkül fogja küldeni – vélte Barak. – Szerintem is – bólintott Pasternak – Ott a kocsim. Különös. A Goldenberg még nyitva van – Mindenki ünnepel, még a kóserek is – mondta Luria. Késői vacsorázók bukkantak elő az étteremből, és Don Kisote Shajnát pillantotta meg közöttük. Nem kétséges, hogy ő az, bár vidám, csipkés, kék szaténruhában van, haja szépségszalon módra feltornyozva. Yossi gondolkodás nélkül odarohant, megfogta a kezét. – Shayna! – A kanadai udvarló egy ősz férfival és egy zömök nővel bukkant elő a lány háta mögül. Mindkét férfi hatalmas puhakalapot viselt Shayna megdöbbent. – Az ég áldjon Yossi, ne ugorj így rám mint egy leopárd vagy ilyesmi. –Végignézett rajta, szeme ijedten elkerekedett. –Jól vagy már? Rendesen gyógyulsz? Nagyon sápadtnak látszol. – Üdvözlet, Ezredes – köszönt rá a kanadai. –-Mama, Papa, íme egyik nagy, háborús hősünk, Don Kisote! Mutattam nektek az újságcikkeket róla. Nitzan ezredes, bemutatom a szüleimet Torontóból. Mr. és Mrs. Rubinstein. Az öregek mosolyogva nézték. Az apa kezet nyújtott. – Arthur Rubinstein, de nem zongorázok – mutatkozott be erős jiddis kiejtéssel. Kuncogott saját szabványtréfáján. – Nahát, az ünnepelt Don Kisote! Nem reméltem, hogy megismerhetem, uram.

Néhány méterrel odébb a többiek beszálltak Pasternak kocsijába. – Kisote! Zuz! [Mozgás!] – kiáltott oda Luria. – Shayna, a taximegállóban várunk – mondta a kanadai. Belekarolt szüleibe, és elvezette őket. – Mi ez? – kérdezte Yossi. – Mi micsoda? – A lány nem mozdult. – Eljegyeztek? Férjhez mentél? Mi történt? – Eljöttek, hogy megismerjenek engem, és anyámat. – Akkor komoly? – Nem tartozik rád! A jövő hónapban Kanadába megyek. – Végleg, Shayna? – Látogatóba. Gondolod, hogy itt hagynám Izraelt? Hogy van Aryeh? – Remekül. De hiányolja Shayna nénit. – Hol van Yael? – Fink bárjában, Moise Dayannal. – Mindjárt el is hiszem. – Pedig ott van, hamoodi. – Pasternak kihajolt a kocsi ablakán és integetett. – Yael az ő mosavjában nőtt föl. – És valóban haza költözött? – Legalábbis azt mondja. – Légy boldog, Kisote! – A lány habozott, majd gyorsan felágaskodva szájon csókolta, és a tömegen keresztül elszaladt. – Sha'ar Mandelbaum, Simon – mondta Pasternak a sofőrnek, mihelyt Kisote beszállt. A Mandelbaum kapu volt tizenkilenc éven keresztül az elbarikádozott ellenőrző pont, ahol diplomaták és különleges látogatók közlekedhettek Izrael és a Jordán fennhatóság alá eső Palesztina között. – B'seder, Sha'ar Mandelbaum – a fiatal sofőr megértően rávigyorgott.

– Ez ám a boldogság, Zev. Jeruzsálem teljes kivilágításban – lelkendezett Pasternak. – Az elsötétítés nem volt akármi! Aknák robbantak a város felett. Kutatófények, tüzek, nyomkövetők. Mint 1948-ban. Csak most hat napig tartott, nem hét hónapig, és nem teherautón hoztuk a vizet. – És más a végkifejlet – szólt közbe Luria. – Ma este, amikor a gépem leszállt, a nap épp lenyugvóban volt, és Tel Aviv fényei úgy ragyogtak, mint egy vidámpark – mondta Barak. – Édes a fény – idézte Pasternak az írást. – Az elsötétítés után érti csak igazán az ember. Ismerős, fényesen megvilágított utcákon kanyarogtak, aztán egyszer csak sötét utcába fordultak, csupán az autó fényszórója világított. Pasternak hátrafordult. – Tessék! Az Egyesített Jeruzsálem. – De hol a Mandelbaum kapu? – meresztette szemét Baraka homályban. – Miféle Mandelbaum kapu? – Eltűnt? – Nyoma sem maradt. Jeruzsálem egy város lett. – És az ellenőrző posztok, bunkerek, barikádok? – Eltűntek, vagy most tűnnek el Jeruzsálem szerte. – Pasternak pisztolyokat nyújtott át nekik. – Fogjátok! Biztos, ami biztos. A sofőr gyakorlottan kanyargott a bezárkózott, üres utcákon, míg végül fényszórói az Óváros falaira világítottak. Fékezett. – Merre, uram? – kérdezte Pasternakot. – Sha'ar Jaffa? Sha'ar Cion? – Sha'ar Jaffa. Ahogy begördültek a Jaffa kapu ősi, magas boltíve alá, amelyet 1948-ban befalaztak, és amelyet azóta csak a senki földjén keresztül láthattak, Zev Barak végre egész lelkében érezte, hogy megnyerték a háborút. Pontosan a boltív alatt, vakító fény csap a szélvédőre és egy hangszóróból durva „állj!” fogadja őket. Uzival felfegyverzett, sisakos katona lép melléjük. – Iratokat! – szól a sofőrnek. – Főtiszteket viszek, két tábornokot és…

– Iratokat! – Most már durvább hangon. Pasternak előrehajol, és egy igazolványt nyújt át a katonának. – A Falhoz megyünk – mondja. A katona kiegyenesedik, tiszteleg. – Megkérdezem a szakaszparancsnokomat, uram. Kisvártatva szakállas hadnagy jelenik meg a fényben, és tisztelegve visszaadja az igazolványt. – Elkísérjük, tábornok. – Miért? Van nálunk fegyver – Szigorú kijárási tilalom, uram. – Helyes. Géppuskával és fényszóróval felszerelt dzsip vezeti őket kősikátorok, alacsony boltívek között. A fénysugár bulldózerek sorára esik. A Nyugati Falhoz vezető lejtőt állják el. A hadnagy visszatér, és behajol az ablakon. – Innen gyalog kell menni, uram. – Nem probléma. Keskeny, sötét utcákon mennek, régi arab házak között. Egy tizedes halad előttük, jobb kezében Uzi, a balban zseblámpa. Az Óváros kísértetiesen csendes. Hosszú ideig egyikük sem szól, mind a négyen elmerülnek saját gondolataikban. Don Kisotét Shayna Matisdorf képe kínozza, ahogy a lány lesietett a Jaffa út járdáján, kék szaténruhájában. Talán most látta utoljára Ki tudja, vísszajön-e Kanadából, miután belekóstolt a jó életbe Észak-Amerikában? Pasternak Yael képét hozta magával a Fink Bárból. Elegáns, mint egy filmcsillag, keble, alsóneműje kivillan, amint rá ügyet sem vetve Moise Dayannal kacérkodik. Ami Zev Barakot illeti, szinte hallucinációi vannak a fáradtságtól, összefüggéstelen képek villannak elé: a Királynő a Growleryben, a Királynő, amint előbukkan a sötétből, a pislogó szentjánosbogarak közül, az orgonák és rózsák közül,. Csak Benny Luria gondolatai diadalmasak, katonásak. Benny egész lelkét eltölti a büszkeség, hogy azért mehetnek most a Nyugati Falhoz, mert a légierő három óra alatt megnyerte a háborút, vagy ha az igazat tudnák, az alatt a hét perc alatt, amíg raja lecsapott. Bármi történt is még a Hatnapos háborúban, ő így látja. Barak töri meg a csendet. – Ezeknek az embereknek ez tragédia – mutat a bezárt arab házakra. – Miért? – kíváncsiskodik Benny.

– Mert vége az életformájuknak. – Nem értelek. Csak bele kell törődniük, hogy visszajöttünk és itt maradunk – mondja a pilóta. – Aztán békében élhetünk egymás mellett, és élvezhetik minden áldását annak, hogy az ember izraeli. Hol élnek még olyan jól az arabok mint itt? – Álom – feleli Pasternak. – Nem hiszem. Az arabok vesztettek. Visszafordíthatatlanul – vitatkozik Benny. – Az országban élő arabokkal előbb vagy utóbb kijövünk. A kintiekkel szemben örökké kitartunk. – Az arabok nem veszítettek Csak a Jeradi hágón törtünk át – szólal meg Kisote. Lépteik visszhangoznak. Kopott, öreg kőlépcsőkön haladnak lefelé. Barak kisvártatva megszólal. – Ha már ezt is megérti, jelöljük Ramatkalnak, Sam! – Logikus. – Komolyan mondom, Sam. – Miből gondolod, hogy én nem? – Az Isten mentsen! – tiltakozik Yossi. – Én, mint Ramatkal? Minek? Hogy négy év után a Jerusalem Post pisher-nek nevezzen?

– Don Kisote, mint Izrael vezérkari főnöke! Passzol – bólint Pasternak. – Jól hangzik. – Álmodoztok – szól közbe Benny Luria. – Egy olyan kívülálló, mint Yossi? Csak azért, mert ma este Dayan vállon veregette? Felejtsétek el! – Megtörténhet – így Barak. – Íme a Fal – mondja a hadnagy. A zseblámpa fénye megcsillan az óriás heródesi köveken a törmelékkel teli, hosszú sikátorban sorakozó bulldózerek mögött. Két katona jár fel-alá a sikátorban és a túlvégén, a bulldózerek mögött egy fegyveres dzsip parkol. A sebesen szálló felhők közt átsütő holdfényben a Fal szinte elhagyatottnak tűnik, csak néhány szakállas, feketébe öltözött ortodox imádkozik hajlongva. Távolabb, egy rövid ujjú inget viselő, puhakalapos, kövér emberke támasztja homlokát a köveknek. – Mi történik itt, Sam? – mutat Barak a bulldózerekre. – Teret csinálunk, hogy a Fal levegőhöz jusson, és a zsidók ezrével jöhessenek imádkozni, ne csak néhányan.

– Kapunk még ezért az ENSZ-ben. – Mire az ENSZ bármit is mondhatna, megcsináltuk. A rövid ujjú inget viselő férfi eljön a Faltól, lehajtott fejjel beszáll a dzsipbe, majd leveszi a kalapot. Fehér tincsek, és kopasz koponya villan a holdvilágnál. – Istenemre, az Öreg – suttogja Pasternak. A dzsip eltűnik a homályban. Generációk jönnek, mennek, gondolja Barak. Két hete az emberek még B.G. visszatérését követelték, most pedig mindössze homályos alak a múltból. Elhomályosította Moise Dayan ragyogása. – Egész életemben ismertem, és csak egyszer láttam ilyen kalapban. Chaim Weizman temetésén – suttogja. A többiek hallgatnak. Barak kis idő elteltével szólal meg újra. – Fölmegyek a Templom fennsíkjára. – Uram… – kezdi a hadnagy. – Minden rendben, hadnagy! Jól emlékszem az útra. És pontosan itt kellett volna legyek a háború alatt, de különböző okok miatt nem voltam. Nemsokára visszajövök. Van valami a hangjában, amitől Pasternak int a hadnagynak. Barak az ódon lépcsőkön fölmegy a csúcsra. A két mecset közelről, hatalmasan magasodik fölé. Mindössze néhány izraeli katona őrködik a kihalt, hatalmas téren. A hűvös szellő frissen vágott fű illatát hozza. Hát itt van, ahol a két lerombolt Templom papjai ezer éven át szolgálták az Urat, és ahol a Sziklamecset áll, mint állt ezerháromszáz éven át a mesés hely felett, ahol Ábrahám felajánlotta Izsákot. Har Ha'bait B'iadenu? Vagy Don Kisoténak van igaza, és csak a Jeradi hágón verekedtük keresztül magunkat? Ezen tűnődik Zev Barak, született Wolfgang Berkowitz, a szent földön sétálva. Az volt a végzete, hogy ne ő foglalja vissza.

Vége

Történelmi jegyzetek Mesémet elmondtam, a függöny legördült. Ha az ember Izraelről ír regényt, mindössze egy bizonyos határig lehet pontos. Még negyven év után is a csata füstje borítja be az eseményeket. Mindössze néhány megbízható arab forrást fordítottak le angolra. Ezzel ellentétben bőven van izraeli anyag, főleg héberül, mely nyelven szerencsére beszélek, olvasok. Azonban az események túl közeliek és nyersek ahhoz, hogy résztvevőik vagy akár a történészek hideg elfogulatlansággal szemléljék. A Remény egymásnak ellentmondó források fájdalmas összehasonlításának, a lehetőségek mérlegelésének terméke. Beszélgetéseimben az események különböző résztvevői gyakran egészen másként mondták el „mi történt valójában”. A Webster szótár kilencedik kiadása így határozza meg a művészi szabadság fogalmát „…a művész vagy az író az így nyerhető hatás kedvéért eltér a tényektől”. Történelmi regényben kitalált szereplők gyakran töltenek be olyan posztokat, rangokat, amelyek valódi birtokosai egyáltalán nem hasonlítottak rájuk. Igy van ez a Reményben is, de remélem az ily módon meghamisított izraeliek úgy ítélik, felelősséggel éltem a regényíró szabadságával. Néhány olyan személyiséget kivéve, aki minden történelmét ismerő izraelinek egyértelmű – David Ben Gurion, Yigal Yadin, Yigal Allon, Moise Dayan, és így tovább, s akik mindig saját nevük alatt jelennek meg – esküszöm, egyetlen valóban élő ember képét sem rajzoltam meg a könyvben. Bármilyen találgatás, ki lehet a kitalált szereplő „valójában”, butaság, pletyka. Az izraeliek számára a Függetlenségi Háború, a Szuezi Háború, és a Hatnapos Háború, önálló drámák. De úgy gondoltam, ahhoz, hogy életre kelthessem Izrael harcát a túlélésért, a három háborút egyetlen, gyors sodrású mesébe kell ötvöznöm. A művész kötelessége itt sűríteni, egyszerűsíteni, tisztázni, és a legnehezebb mind közül: kihagyni. Természetesen az izraeli olvasóknak sokkal inkább fel fog ez tűnni, mint másoknak. Két mondat újra és újra előbukkan a Talmud tanulmányozásakor: shanuy b’makhloket [még ellentmondásos] és tsorik iyyun [még tanulmányozni kell]. A Reményben leirt jelentősebb események majd mindegyikére illik egyik vagy másik kategória. A következő néhány jegyzetet azoknak az olvasóknak szánom, akik szeretnék tudni mi tény, és mi kitaláció a Reményben, ELSŐ RÉSZ: FÜGGETLENSÉG A latruni csata, a „burmai út”, és David „Mickey” Marcus története mind történelmi tény, de a valódi személyek kitalál-takkal való helyettesítése bizony már itt elkezdődik. Shamir ezredes helyettese nem a képzelt Sam Pasternak volt, hanem Chaim Herzog ezredes, aki később tábornok lett, majd népszerű hadtörténész, aztán Izrael ENSZ-képviselője, végül két cikluson keresztül Izrael nagy megbecsülésnek ör vendő elnöke. A kitalált, züllött Pasternak a legkevésbé sem hasonlít a neves Chaim Herzogra. Pasternak pusztán azért lép itt a történetbe, hogy feldobja a cselekményt.

A Burmai Út történetét is leegyszerűsítve meséltem el. Herzog, Shamir, és Amos Horev, a Harel Dandár parancsnoka voltak azok, akik megteremtették a Jeruzsálemet fölmentő és megmentő utat. A konvojjal utazó izgatott külföldi tudósítók cikkei parafrázisok, Marcus halála, a holttest Amerikába szállítása Moise Dayan kíséretében, a katonai tiszteletadással történő” temetés West Pointban, mind megtörtént, a bérelt leszállító repülővel együtt. Az Altalena epizód körül még mindig dühös vita parázslik Izraelben. Miután minden fellelhető forrást átkutattam, próbáltam a lehető legegyszerűbben és érthetőbben beszámolni róla. „Az Altalena aknamező!” figyelmeztetett egy izraeli tanácsadóm. „Nem lehetne kihagyni?” De mi sem jellemzőbb az izraeli életre és politikára, mint az Altalena ügy. Megmutatja az egyedülálló kis nemzet zavaros hőskorának másik oldalát. Moise Dayan rohama Lodon és Ramlén keresztül, valamint a Tigris epizód úgy történt, ahogy megírtam, bár természetesen nálam kitalált szereplők ülnek a tankban. ANegeven átvezető római út, és az hogy Állon tábornok kommandó zászlóalja El Arishba nyomulva ezt használta, tények. A Függetlenségi Háború során Ezer Weizman és más pilóták, úgy ahogy leírtam, lelőttek öt angol RAF vadászgépet, melyek Egyiptomból hatoltak Izrael légterébe. Az incidensre az angol kormány valóban háborús fenyegetéssel válaszolt. MÁSODIK RÉSZ: SZUEZ A párizsi komikus szerelmi jelenet, annak a politikai komédiának ellenpontja, melyben a Szuezi háború „forgatókönyvét” főzték ki a miniszterek. Ezek az ostoba diplomáciai lépések valóban megtörténtek, ez az egyetlen okunk, hogy higgyünk bennük. A regény híven követi a föllelhető forrásokat. A mitla-hágói csata a „még ellentmondásos” kategória kitűnő példája. Ezt a verziót több forrásból állítottam össze. Kan-Dror hősies útja a dzsippel, hogy magára vonzza az ellenséges tüzet, igaz történet. Valóban szállítottak partraszálló naszádokat a szárazföldön Haifából Eilatba, hogy utánpótlást juttassanak el Yaffe, Sharm el Sheikh felé haladó dandárjának. A vasútvonal mentén valóban le kellett rombolni épületeket, de az orosz tejesgazdával való incidens kitalált. A Szuezi Háború Izrael számára csakugyan Karul Eitan és Avraham Yoffe Sharm el Sheikért való versenyfutásával ért véget. HARMADIK RÉSZ: AMERIKAI KÜLDETÉSEK Az Idi Amin epizód kétes. Valóban részt vett ejtőernyős kiképzésen Izraelben, és Uganda diktátoraként is büszkén viselte az ezüst jelvényt. Hivatalos izraeli források érthető okokból nem óhajtottak nyilatkozni arról, hamisított volt-e az ugrás. Remélem, olvasóim szórakoztatónak találják a történetet, amely akár igaz is lehet, bár történelmi értéke nincs.

Izrael elnyúló harca, hogy tankokhoz jusson, amelyekkel szembe szállhat az arab hadseregekhez özönlő szovjet tankokkal, történelmi tény. Kennedy elnök Golda Meirhez intézett szavai, melyeket szó szerint idéznek a regényben, így hangzottak el, feljegyezték. Kennedy elnök halála valóban Rabin washingtoni küldetésének kritikus pillanatában történt. NEGYEDIK RÉSZ: HAT NAP A Vízért folyó Háború úgy történt, ahogy leírtam. A Hatnapos háborút a legjobb katonai és politikai források felhasználásával írtam le, úgy érzem, megbízhatóan. Dwight Eisenhower szóbeli üzenete Lyndon Johnsonnak, tény. A MOKADE légicsapás, a páncélos roham El Arishba, a jeruzsálemi Óváros és a Golan-fennsík elfoglalása, úgy történtek, ahogy a könyvben olvasható. Az ENSZ-vita, amelyben a háború politikai kimenetele megfordult valóban olyan kihegyezetten drámai volt, amilyennek leírtam. Összegezve: bármely írói szabadsággal szőttem is teremtményeim sorsát a valódi eseményeken keresztül, a Reményt Izrael korai története őszinte beszámolójaként ajánlom olvasóimnak. Olyan igaz és felelős, amilyen a kutatómunka árán csak lehetett. Ami az „időtöltést” illeti, önöknek kell megítélni. A MÁSIK FICKÓ Még egy megjegyzés. A katonai tervezés és gyakorlatok során az ellenséget véletlenszerűen megválasztott színekkel jelölik, Vörös, Narancs, Kék… Eisenhower tábornok, mint a nyugati szövetséges erők főparancsnoka a II. Világháborúban, szokása szerint „a másik fickó”-ként írta körül az ellenséget. A Reményben a másik fickó természetesen az arab világ. Mesém művészi célkitűzése az volt, hogy olvasóimat megismertessem Izrael első, izgalmas éveinek életével. A másik fickó homályosan vehető csak ki a háborúk, terrorista akciók porában, füstjében, amelyek komoly károkat okoztak mindkét oldalon. Akárcsak apám, én is egész életemben cionista voltam, de kérem olvasóimat, higgyék el, meg sem kíséreltem a Reményben a másik fickót kigúnyolni, eltorzítani, becsmérelni. Ellenkezőleg. Bár szabadon adtam izraeli vezetők szájába beszédekben, beszélgetésekben elhangzott mondatokat, kínosan ügyeltem rá, hogy ne legyen benne egyetlen arab vezetőnek tulajdonított szó sem, amelyet nem történelmi feljegyzésekből, vagy a korabeli sajtóból idéztem. Ráadásul, úgy éreztem, feladatomhoz tartozik, hogy amit csak lehet, megtudjak a másik fickóról. Az arab nyelv megtanulásáról, bár gazdag, gyönyörű nyelv, lemondtam, de szükségesnek láttam az egész Koránt alaposan elolvasni, akárcsak a későbbi iszlám irodalmat, az iszlám tudósai által ajánlott legjobb angol fordításban. Tanulmányoztam az ősi és a modern arab történelmet. Különösen sokat tanultam Naguib Mahfouz, a nagy, egyiptomi Nobel-díjas írásaiból. Sok őszinte beszélgetést folytattam szakértőkkel, izraeliekkel, amerikaiakkal és arabokkal is, és úgy hiszem, értem az arabzsidó ellentét törteiéi mi gyökereit. Röviden, a két nacionalizmus ugyanabban a történelmi pillanatban született.

Azt hiszem, látom a Remény csiráit ebben a konfliktusban. De még csak ennyit mondani is messze túlmegy az időtöltés határain, ezért nyitva hagyom a kérdést „Shanuy b'makhloker”. Történelmi jegyzeteim azzal zárom, hogy akkor, és csakis akkor jöhet el a megbékélés a Közel-Keleten, ha a Zahal erős marad, és őrt áll az ellenségeskedés hosszú éjszakáján az Úr békéjének hajnaláig Jöjjön el mielőbb, még a mi életünkben! Herman Wouk 1987-1993

[1] A komolyan vallásos asszonyok a hagyomány szerint hajukat rövidre nyírják, s paróka, vagy kendő, esetleg mindkettő fedi.