Ez 1,1-28; 2,1-7 Ezékiel elhívása

Ez 1,1-28; 2,1-7 Ezékiel elhívása „És lőn a harminczadik esztendőben, a negyedik hónapban, a hónap ötödikén, mikor én a foglyok közt a Kébár folyó mellett voltam: megnyilatkozának az egek, és láték isteni látásokat. A hónap ötödikén (ez az ötödik esztendeje Jojákin király fogságba vitelének). Valójában lőn az Úrnak beszéde Ezékiel paphoz, a Búzi fiához a Káldeusok földén, a Kébár folyó mellett, és lőn ott rajta az Úrnak keze. És látám, és ímé forgószél jött északról, nagy felhő egymást érő villámlással, a mely körül fényesség vala, közepéből pedig mintha izzó ércz látszott volna ki, tudniillik a villámlás közepéből. És belőle négy lelkes állat formája tetszék ki, és ez vala ábrázatjok: emberi formájok vala, És mindeniknek négy orczája vala, és négy szárnya mindenikőjöknek; És lábaik egyenes lábak, és lábaik talpa mint a borjú lábának talpa, és szikráznak vala, mint a simított ércz színe. Továbbá emberi kezek valának szárnyaik alatt négy oldalukon. Mind a négyőjöknek orczái és szárnyai. Szárnyaik egymás mellé lévén szerkesztve, nem fordultak meg jártukban, mindenik az ő orczája irányában megy vala. És orczájok formája vala emberi orcza, továbbá oroszlán-orcza mind a négynek jobbfelől, és bika-orcza mind a négynek balfelől, és sas-orcza mind a négynek hátul; És ezek az ő orczáik. És szárnyaik felül kiterjesztve valának, mindeniknél két szárny összeér vala, kettő pedig fedezé testöket. És mindenik az ő orczája irányában megy vala, a hová a lélek vala menendő, oda mennek vala, meg nem fordulván jártukban. És a lelkes állatok közt látszék, mint egy égő üszög, a mely lángolt, mint a fáklyák, ide s tova futkározva a lelkes állatok közt; és a tűznek fényessége vala, és a tűzből villámlás jöve ki. És a lelkes állatok ide s tova mozognak vala, mint a villámlás czikázása. És mikor ránéztem a lelkes állatokra, ímé egy-egy kerék vala a földön az állatok mellett mind az ő négy orczájok felől. A kerekek mintha tarsiskőből készültek volna, és mind a négyüknek ugyanazon egy formája vala, és úgy látszának egybeszerkesztve, mintha egyik kerék a másik kerék közepében volna; Jártukban négy oldaluk felé mentek vala; meg nem fordulnak vala jártukban; És talpaik magasak valának és félelmesek, és e talpak rakva valának szemekkel köröskörül mind a négynél. És mikor járnak vala a lelkes állatok, járnak vala a kerekek is mellettök, és mikor fölemelkednek vala az állatok a földről, fölemelkednek vala a kerekek is. A hová a lélek vala menendő, mennek vala, a hová tudniillik a lélek vala menendő, és a kerekek fölemelkednek vala mellettök, mert a lelkes állatok lelke vala a kerekekben. Ha azok mentek, ezek is mennek vala, és ha azok álltak, ezek is állnak vala, és ha fölemelkedtek a földről, fölemelkednek vala a kerekek is mellettök, mert a lelkes állatok lelke vala a kerekekben. És vala mintegy mennyezet az állatok feje fölött, olyan mint a csodálatos kristály, kiterjesztve felül fejök felett. És a mennyezet alatt szárnyaik egyenesek valának, egyik a másikkal összeérvén; mindegyiknek kettő vala, a melyek befedik vala innen, és mindegyiknek kettő vala, a melyek befedik vala amonnan az ő testöket. És hallám szárnyaik zúgását, mint sok vizeknek zúgását, úgy mint a Mindenhatónak hangját, mikor járnak vala, zúgás hangját, mint valami tábornak zúgását; mikor állának, leeresztik vala szárnyaikat. És lőn kiáltás a mennyezeten felül, a mely vala fejök felett, és ők megállván, leeresztik vala szárnyaikat. És a mennyezeten felül, a mely fejök felett vala, látszék mint valami zafirkő, királyi széknek formája, és a királyi széknek formáján látszék mint egy ember formája azon felül; És látám izzó érczként ragyogni, a melyet, mintha tűz vett volna körül derekának alakjától fogva és fölfelé; és derekának alakjától fogva és lefelé látám, mintha tűz volna. És fényesség vala körülötte, Mint a milyen a szivárvány, mely a felhőben szokott lenni esős időben, olyan vala a fényesség köröskörül. Ilyen vala az Úr

dicsőségének formája, és látám, és orczámra esém, és hallám egy szólónak szavát. És monda nékem: Embernek fia! állj lábaidra, és szólok veled. És lélek jöve én belém, a mint szóla, és állata engem lábaimra, és hallám azt, a ki szól vala nékem. És mondá nékem: Embernek fia! küldelek én téged Izráel fiaihoz, a pártos nemzetségekhez, a kik pártot ütöttek ellenem; ők és atyáik vétkeztek ellenem mind e mai napig. A kemény orczájú fiakhoz és makacs szívűekhez küldelek téged, és ezt mondjad nékik: Így szól az Úr Isten! Ők pedig vagy hallják, vagy nem hallják, mivelhogy pártos ház, hadd tudják meg, hogy próféta volt köztük. Te pedig, embernek fia, ne félj tőlök, és az ő beszédöktől se félj; ha bogácsok és tövisek vannak is veled, és ha skorpiókkal lakol is együtt; beszédöktől ne félj, orczájoktól ne rettegj, mert ők pártos ház. És szóljad az én beszédimet nékik, vagy hallják, vagy nem, mert pártos ház.” Bevezetés Ezékiel próféta Jeremiás kortársa volt. Majdnem teljesen egy időben éltek és prófétáltak, Ezékiel egy picit később, mint Jeremiás. Annyival később, hogy tudjuk, Jeremiás már Jojákin király idejében, akiről itt szó van, sőt Jojákin elődjénél is, és Jojákin nagyapjánál is, Jósiás király idejében is prófétált már. Csak az a különbség, hogy Jeremiás próféta otthon, Jeruzsálemben, Ezékiel próféta pedig a fogságban. Lehet, hogy nem is nagyon tudtak egymásról, de az Úr mind a kettőnek kijelentette az Ő Igéjét, és összhang van a két próféta Igéje között, hiszen Isten jelentette ki mind a kettőt. Mind a két próféta a pártos ház, Jeruzsálem, Júda és Izrael ellen jövendölt. Hasonlóság még az a két próféta között, hogy mind a két próféta papi nemzetségből származott. Hát nézzünk meg egy néhány tanulságot ebből a felolvasott történetből! A próféta elhívása Először is itt Ezékiel próféta elhívását olvashattuk. Tudjuk, hogy Jeremiás prófétát is elhívta az Úr, csodálatos mennyei látást adott neki is, csak más volt, mint amit Ezékiel kapott. Mert az úgy van, hogy amikor Isten valakit elhív a szolgálatra, akkor kijelenti először is azt, hogy kicsoda Ő, és az után azt, hogy mit akar üzenni az Úr. Hogyha valakit Isten elhív szolgálatra, az soha nem úgy megy, hogy valaki jelentkezik. Mondhatná valaki, hogy Ézsaiás jelentkezett, hogy ímhol vagyok én, küldj el engem. Ez igaz, de előtte azt mondta az Úr, és szinte felé intézte a kérdést, hogy kit küldjek el, ki megyen el nekünk? És akkor meg kellett érteni Ézsaiásnak, hogy őrá gondolt az Úr. Erre felelt így, hogy ímhol vagyok én, küldj el engemet. Tulajdonképpen Jeremiást és Ezékielt, meg minden prófétát, az Úr, amikor elhívja, van a prófétában egy bizonyos ellenállás. Jeremiásnál is volt: Uram, fiatal vagyok, nem tudok beszélni. Azt mondja: ne mondd ezt, hogy ifjú vagyok én. Menj, akihez küldelek. Ezékielnél itt, ebben a részben nem olvastunk ellenállásról, de hogy a szívében ott volt, az biztos, mert megelőzte az Úr, mielőtt mondhatott volna bármit. Pártos házhoz küldelek – azt mondta az Úr -, ne törődj vele, hogy hallják, vagy nem hallják, amit mondok! Ne törődj vele, hogy mit mondanak ellen, a beszédüktől ne félj! Ha bogáncsok, tövisek között laknak, ha skorpiókkal együtt laknak, akkor se félj! Én hozzájuk küldelek. Ebből a mi számunkra az a tanulság, testvérek, hogy ha valakit elhív Isten a szolgálatra, akkor megnyilatkozik előtte az Úr. Először bemutatkozik, hogy kicsoda Ő, hogy soha el ne felejtse, Kitől kapta a megbízást, az elhívást a szolgálatra. Először nem is az a fontos, hogy mit kell mondani, hanem, hogy ki az, aki üzen. És Isten olyan félelmetes dicsőségben mutatkozott be Ezékielnek, hogy le sem tudta írni Ezékiel. Látjuk, milyen körülményesen írja le, nagyon nehezen tudta emberi szavakba önteni, hogy ki az a dicsőséges Isten, Aki őt elhívta, és Aki rábízta az Ő Igéjét. És így van mindenki, akit Isten a szolgálatra elhív. Elsősorban is azzal van tisztában, hogy ki az, aki őt küldte. Mikor Pált elhívta az Úr a damaszkuszi úton, és megjelent

neki, először is elvesztette a szeme világát, leesett a földre, szót hallott. És ez volt a kérdése: kicsoda vagy, Uram? Hát ez a fontos, hogy kicsoda küld, ki az, aki elküld bennünket. És ez egy alapvető kérdés: mindenki, aki szolgál, tudja-e, hogy ki küldte őt? Ismeri-e azt az Urat, Aki őt küldte? Aki elküld Olyan hatással volt Ezékielre az az Úr, Aki őt küldte, hogy nem lehet emberi szavakba foglalni, de a szíve mélyén, a lelke mélyén, és az egész valóját átjárta az az Isten, annak a dicsősége, Aki őt küldötte, és rabul ejtette, nem tud tőle szabadulni. Hogy amikor majd nehézségei lesznek a szolgálatban, amikor jön majd a keménynyakú és kemény arcú, keményszívű nép, aki nem fogadja el az Igét, akkor is mindig ott ragyog a szeme előtt, hogy nem számít, hogy ők mit tesznek, de én tudom, ki küldött. Az a dicsőséges Isten küldött, akit ezek a kérubok hordoztak, akik már maguk is olyan dicsőségesek voltak. Közöttük tűz égett, és a tűzből villámlások jöttek ki, szárnyuk volt, és fölemelkedtek, és olyan volt a zúgásuk, mint a hadsereg zúgása, mint a Mindenhatónak a szava. Fejük fölött vitték azt a kristálytiszta jáspishoz hasonló mennyezetet, ahol ott volt valami trón formájú (de nem is tudta pontosan leírni, micsoda), s amiben ült valaki, mintha emberi formája lett volna, de izzott, mint az érc, és tűz volt körülötte, megközelíthetetlen volt. Szóval, ez az Isten küldte el őt. Ez fontos nekünk, ha valaki azt mondja, hogy őt az Úr küldi a szolgálatra, ismeri-e azt az Urat, Aki elküldte öt? Hogyan ismeri? Milyennek ismerte meg: hatalmasnak, mindenség Urának, dicsőségesnek; vagy nem olyannak ismerte. Vihar A másik, amit ebből ki szeretnék emelni, hogy hogyan is jött az Úr, amikor bemutatkozott Ezékielnek? Azt olvastuk, hogy: „És látám, és ímé forgószél jött északról, nagy felhő egymást érő villámlással, a mely körül fényesség vala, közepéből, pedig mintha izzó ércz látszott volna ki, tudniillik a villámlás közepéből” (1,4). Tehát egy hatalmas vihar kerekedett észak felől. Jött ez a vihar nagy, sűrű, fekete felhővel, villámlással, morajlással, és ennek a közepéből tűnt elő az a négy szeráf, amelyik hordozta az Úrnak a trónját. Hogyan jött tehát az Úr? Viharral. Ez nem az első eset, amikor azt olvashatjuk az Igében, hogy Isten viharban, felhőben, villámlásban jelenik meg. Például emlékezzünk Illésre, amikor megjelent neki az Úr a hegyen. Jött először mennydörgés, de az Úr nem volt a mennydörgésben, az csak előtte járt, aztán földindulás, meghasogatta a kősziklákat, de az Úr nem volt benne, csak előtte járt. Aztán tűz, hatalmas tűz. De nem volt az Úr a tűzben, csak a tűz az Úr előtt járt. És utána egy halk és szelíd hang hallatszott. Először jött egy vihar, és a vihar után jelent meg az Úr. Nem akarom ezt részletezni, csak a tanulságot, a mi számunkra. Azt a tanulságot, amelyiket úgy foglal össze egy énekünk, hogy „Ne félj tehát, kicsiny csapat, ha rád felleg borul, kegyelmet rejt, és belőle majd áldás esője hull.” Ha az Úr meg akar nekünk nyilatkozni, ha Ő megnyílik, mint ahogy itt megnyílt Ezékielnek, ha Ő megismerteti magát, akkor legtöbbször viharban jelenik meg. Valamilyen viharba kerül az ember. Nem az volt Illés életében sem a nyomósabb vihar, ami az Úr előtt jött. Nagyobb vihar volt az ő lelkében és Izraelben, mielőtt megjelent neki az Úr. Az a bálványimádás, az a három és fél évig tartó éhség, az, ami azt előidézte, mindaz, ami volt akkor, az a rettenetes bűn, ami volt Izraelben, ezek mind a vihar előkészületei, kitörni készült a vihar. Pálnak az életében is tudjuk, hogy hogyan készült elő a vihar. Amikor aztán lesújtotta az Úr a földre egy villámlással, nap fényességét meghaladó fényességgel. De így van a mi életünkben is. Vihart borít sokszor az Úr az életünkre, de azt mondja, hogy ne félj! Ebben a viharban megjelenti magát nekünk az Úr. „Akik hajókon tengerre szállnak, és a nagy vizeken kalmárkodnak, Azok látták az Úrnak dolgait, és az ő csodáit a mélységben. Szólott ugyanis és szélvészt támaszta, amely felduzzasztá a habokat. Az égig emelkedének, a fenékig süllyedének; lelkük elolvada az ínségben.”. (Zsolt 107,23-

26). Megnyilatkozik az Úr, amikor a tengeren elkapja a vihar az embert. Valahogy így van a mi életünkben is. Valamibe beleenged az Úr, hogy aztán kijelenthesse magát. Merről jött ez a vihar? Észak felől. Emlékszünk, Jeremiásnál hogy jelentette ki az Úr? Két látása volt Jeremiásnak, mikor elhívta Isten. Az első látása volt a mandula vessző, a második pedig egy forró fazék. Gőzölgő, füstölgő, sistergő forró fazék, amiből kiömlött valami. Akkor megkérdezte az Úr: mit látsz? Azt mondja: forró fazekat látok, és pedig a szája észak felől van. Azt mondja: jól láttad. Északról támad az ellenség. Jeruzsálemre északról tört rá a vihar, Nabukodonozor hatalmas vihara. De ebben a viharban is az Úr volt. Ebben a viharban is, ami Nabukodonozortól jött, benne volt az Úr, sőt, az Úr támasztotta ezt a vihart. És az Úr megnyilatkozott ebben a viharban, kijelentette az Ő dicsőségét. Persze volt, aki csak a vihart látta, de volt, aki az Urat is látta a viharban. És most Ezékielnek ugyanígy jelenti ki az Úr. Emlékezzünk rá, hogy Jojákin Sedékiás előtt uralkodott, és Sedékiás király idejében jött el az igazi nagy vihar, amikor elpusztították Jeruzsálemet is, és a templomot is. Addig csak elvitték kétszer fogságba a népet. Jojákim idejében először, Jojákin idejében másodszor. Észak felől jön a vihar. És megnyilatkozott az Úr. Mi soha nem tudunk az Úr titkaiba behatolni, akármilyen okosok is vagyunk, és akármennyit olvassuk is az Igét, és akármit olvasunk még az Ige mellé, ha ki nem jelenti magát az Úr, ha meg nem nyilatkozik, ha egyszer csak a vihar közepéből, vagy halk, szelíd hangon a vihar után meg nem szólal az Úr, ki nem jelenti magát. Az Úr megjelenése Nézzük a következőt: hogyan jött az Úr azután a viharban. Kérubok hordozták azt a mennyezetet, ahol az Úrnak a trónja volt. Hát ez persze csak jelképes beszéd, és egy látás, ami nem azt jelenti, hogy a valóságban is az Úrnak a trónját négy kérub hordozza, aminek négy arca van mind a négy kérubnak, hanem ez egy látomás, ami valamit kijelent a teljesen soha meg nem érthetőből. Valamit kinyilatkoztat abból, amit nem tud az ember felfogni, és képekben nyilatkoztatja ki az Úr. Mert tudjuk, hogy Ő betölti a mindenséget, nincs helyhez kötve. De hogy valamit mégis megértsen az ember, valahogy megjelenti magát Isten. Hát itt így jelentette meg magát az Úr. Figyeljük meg először is a négyes számot. Négy kérub volt, mindegyiknek négy arca volt. Négy szárnyuk volt, és négy kerék volt a kérubok mellett. Ennek a négyes számnak a jelentése a teremtésnek a teljessége. Főleg a földnek a száma. Mint ahogy az Ige is sokszor említi, hogy négy égtáj van, négy szél, a földnek a négy szeglete. Tudjuk, hogy a próféciákban különösen sokszor jelenti ezt ki Isten, hogy a föld négy szeglete felől szelek támadnak, hogy összegyűjt az Úr angyala valakiket a föld négy szegletéről. A teremtettségnek, főleg a föld teljességének mind a négy oldala, a négy szelek, a négy égtáj. És főleg Izraellel mint földi néppel kapcsolatosan van erről szó. Tehát ez a négy kérub hozza az Urat, és ez azt jelenti ki, hogy itt most főleg Izrellel, a földi néppel kapcsolatosan akar Isten kijelenteni valamit. Izrelről szól, de tanulhatunk mi is belőle, mert a mi tanulságunkra íratott meg. A kérubok Aztán ezeknek a kéruboknak különös arcuk volt. A Jelenések könyvének a 4. részéből is szeretném elolvasni, ahol szintén kérubokról van szó az Úr trónja körül, és hasonlít ehhez, de nem egészen ugyanaz. Mert itt azt mondja az Ige, hogy volt négy kérub, mind a négynek négy arca volt. Előre nézve emberi arca, jobbra oroszlán arca, balra bika arca volt, hátul pedig sas arca, mind a négynek. A Jelenések könyvében pedig így olvassuk: „És a királyiszék előtt üvegtenger vala, hasonló a kristályhoz; és a királyiszék közepette és a királyiszék körül négy lelkes állat, szemekkel teljesek elől és hátúl” (Jel 4,6). Na, itt meg megfigyelhettük, hogy azok a kerekek, amik jártak, és mindig mentek utánuk, ha felemelkedtek, ha a földön mentek, azoknak a talpa volt köröskörül tele szemekkel. Itt pedig azt mondja, a lelkes állatok voltak

tele köröskörül szemekkel. „És az első lelkes állat hasonló vala az oroszlánhoz, és a második lelkes állat hasonló a borjúhoz, és a harmadik lelkes állatnak olyan arca vala, mint egy embernek, és a negyedik lelkes állat hasonló vala a repülő sashoz” (Jel 4,7). Tehát itt négy lelkes állat volt, de csak egy arcuk volt, az arcok azonban ugyanazok voltak: oroszlán arc, beszél a borjú arcról, bika arc, ember arc és sas, repülő sashoz hasonló volt. Mit jelentenek ezek? Nemcsak az arca volt emberi arc mindegyiknek, hanem, ha figyeltük, a kezüknek is emberi formája volt. Az embert Isten a föld urává tette. Igaz, hogy e világnak az ura később a Sátán lett, de nem így teremtette Isten, és nem ez volt az Isten akarata, hanem amikor az embert teremtette, azt mondta: uralkodj az egész földön, tenger halain, a földön csúszó-mászó állatokon, minden élőlényen uralkodj. A kéruboknak, akik hordozzák azt a trónt, amin jön a Mindenható, emberi arcuk volt. Ez azt jelenti, hogy a föld ura az ember, de Ő, a Mindenható az embernek is Ura. Aztán oroszlán arca volt. Az oroszlán, szokták mondani, hogy az állatoknak a királya. Az oroszlán a királyi méltóságot jelenti. A Jelenések könyvében is: győzött a Júda nemzetségéből való oroszlán, a megdicsőült győző, a mennybe felment, felmagasztalt Jézus Krisztusról mondja, hogy győzött. Királyi méltóság, vagyis azt jelenti, hogy minden királyi méltóság csak arra való, hogy a királyok Királyát hordozza. A következő volt a bika arc. De nemcsak az arca volt bika, hanem a talpa is. Egyenes volt a lába, de a talpa az borjú talp volt, és szikrázott, mint a simított érc - így olvastuk. A bika az erőnek és a szolgálatnak a szimbóluma a Bibliában. Erős, de ugyanakkor nem olyan, mint az oroszlán, amelyik az állatok királya és uralkodik; hanem húzza az igát, szolgál. Vagyis azt jelenti, hogy minden az Úrnak szolgál ezen a földön is, és a mindenségben is. Mindenki az Ő szolgája, és Ő mindenekfölött van, minden Neki szolgál, Őt hordozza. A sas. Nemcsak az arca volt sas, hanem a négy szárny is sasszárnyhoz hasonló volt. A sas a magasságnak, az éles látásnak, a gyorsaságnak és még a gondviselésnek is a jelképe az Igében. A gondviselésről csak egyet, mert ez talán nehezebben érthető. Azt mondja Isten magáról Mózes által: mint a fészkén felrebbenő sas, fiai felett lebeg, egymaga vezette őt az Úr, tollain hordozta az Úr. Gondot viselt Izraelről a pusztában. Tehát ez a magasság, látás, gyorsaság; ebben az arcban azt jelenti ki, hogy Isten gondoskodik, lát, mint ahogy a kerekeken is körös-körül ott voltak a szemek, mindent látó, mindent magasból szemlélő (nem úgy, mint mi, horizontálisan), élesen látó Istent hordoznak ezek a kérubok. Minden látás, minden gyorsaság, minden erő, minden hatalom, minden azért van a világmindenségben, hogy ezt az Istent hordozza. Vagy megfordíthatjuk: Isten kezében van minden erő, minden hatalom, minden látás, minden gyorsaság és minden gondviselés. Az égő tűz, kerekek és szárnyak Égő tűz volt a négy kérub között. Ezek a kérubok tudniillik, mintha össze lettek volna kapcsolva. Mert egyszerre indultak, nem kellett megfordulni, ment mindegyik ugyanabba az irányba, ha oldalt kellett menni, akkor sem kellett megfordulni, mind ment abba az irányba, de együtt. Közöttük égő tűz volt, mintha égő tűz lett volna villámlással. Isten szentségét, hatalmát, tisztaságát jelenti ez. Az égő tűz, a félelmetes, hogy féljük az Urat, Akit hordoztak ezek a kérubok. És ott voltak a kerekek tele szemekkel, és a szárnyak a kérubokon. Ez azt jelenti, hogy földön, levegőben, mindenhol járhattak ezek a kérubok, nem voltak helyhez kötve. Talán azt jelenti ki ezzel a látomással az Úr Ezékielnek, hogy: „Nézd, Ezékiel, nem vagyok helyhez kötve, nem csak Jeruzsálemben vagyok Isten. Én nem csak Izraelben vagyok Izrael Istene, hanem a pogányok között, amikor ti fogságban vagytok, a káldeusok között, a Kébár folyó mellett is.

Mennyezet, trón, szivárvány A mennyezet olyan volt, mint egy csodálatos kristály. A kristály mindig a rendnek és a tisztaságnak a jelképe. Ez a mennyezet, ez az égbolt, mondjuk így, Isten uralmának helye, – de ez is csak képes beszéd, mert Ő nincs helyhez kötve. Vagyis a kristálymennyezet azt jelenti, hogy Isten a rendnek, a tisztaságnak az Istene. És ott volt egy királyi székforma, ami zafírból volt. A mindenség uralkodója hatalmának, gazdagságának a jele ez. És akkor már le sem tudja írni, hogy milyen volt maga Isten. Nem látott kimondott alakot, csak azt mondja: olyan formájú volt. Csak látta az izzó valamit, és a körülötte levő hatalmas fényességet, villámlást és a tüzet. Ennyit látott belőle. Ugyanígy látta János is a Pátmosz szigetén, amikor megjelent: lábai hasonlók az izzófényű érchez, szemei, mint a tűzláng, és csak leesett előtte. Egyet szeretnék csak ebből a leírásból kiemelni. Még pedig azt, hogy úgy olvastuk, hogy körülötte szivárvány volt, mint ami a felhős égben szokott megjelenni. Mindezt a félelmetes, rettenetes és hatalmas Istent egy szivárvány vette körül. És a szivárvány minek a jelképe? Isten gondoskodó és a szövetségére mindig emlékező voltát jelenti. Az a szivárvány azt jelenti, hogy szövetséget kötött a földdel. De azt hiszem, hogy ez a szövetség egy másik szövetségre is emlékeztet bennünket is, meg az Urat is. Persze, hát ez is csak emberi beszéd, Őt nem kell emlékeztetni, inkább, hogy mi emlékezzünk, hogy Ő emlékezik arra a másik szövetségre, amit Izraellel kötött. Hogy jöhet akármilyen vihar, népek vihara, Nabukodonozor jöhet viharos sereggel, elsöpörheti Jeruzsálemet, a kőfalakat, a templomot, pusztíthatja a ládát, elviheti az edényeket, viheti a népet rabságba, leölhet mindenkit, de arról a szövetségről, amit Isten kötött Ábrahámmal, Izsákkal és Jákóbbal, Ő soha meg nem feledkezik. És most azért jelent meg ez a hatalmas, rettenetes Isten, éppen azért, mert megemlékezett az Ő szövetségéről. És ha Isten megemlékezik arról a szövetségről, amit egy gyarló emberrel, Ábrahámmal kötött, hogyne emlékezne meg arról a szövetségről, amit az Ő Fiában kötött, amiért az Ő Fiának a vére omlott a golgotai kereszten! Ezért mondhatjuk bízvást, hogy ne félj hát, kicsiny csapat, ha rád felleg borul. Jöhet akármilyen felleg, akármilyen nehéz sors, lehet akármilyen sötét az ég, akkor látszik meg legjobban a szivárvány. Hogy Isten igenis nem feledkezett el rólunk, Ő kegyelmes és megemlékezik arról a szövetségről, amit Krisztusban kötött velünk, és amit a vérével pecsételt meg. Látni a dicsőséges Urat Még egy-két dolog. Ezékiel mikor látta ezt a látomást, leesett az arcára. (Ugyanígy leesett az arcára tulajdonképpen Ézsaiás is, amikor abból a tűzből a szeráfok megtisztították a száját, mert azt mondta, hogy jaj, nekem, elvesztem.) És amikor leesett a földre, elment az ereje. Isten így szólt hozzá: „Embernek fia! Állj lábaidra, és szólok veled. És lélek jöve énbelém, amint szóla, és állat engem lábaimra, és hallám azt, aki szól vala nékem” (2,1-2). Először is az ember minden természeti ereje, adottsága, büszkesége semmivé lesz, amikor Isten kijelenti magát. Semmivé lesz! Nem bízik többet az ember magában. De amikor megszólít az Úr, lélek jön belénk. Hát ezt nem kell mondani, hogy mit jelent. Először Isten bennünket is kiforgat, hogy azután adhassa a Szent Szellemet, hogy lábunkra állíthasson, hogy szólhasson hozzánk. És szólt Ezékielhez is: „Embernek fia! küldelek én téged Izráel fiaihoz, pártos nemzetséghez, akik pártot ütöttek ellenem, ők és atyáik vétkeztek ellenem, mind e mai napig. Kemény orcájú fiakhoz, makacs szívűekhez küldelek, és ezt mondjad nekik: így szól az Úr Isten (2,3-4). Először is felmerülhet bennünk az a gondolat, hogy vajon ha Izrael látta volna ezt a látomást, amit Ezékiel látott, makacskodtak volna-e továbbra is? Emlékezzünk vissza, amikor Mózes idejében az Úr leszállt a Sínai-hegyre. Rengett az egész hegy, villámlások, dörgések. Mit mondott a nép? Te szólj vele, Mózes, te szólj az Istennel, mi félünk az Istentől. Meg is húzták magukat egy kis ideig, nem olyan sokáig, egy kis ideig. Valami keveset láttak Istennek a dicsőségéből, hatalmából, de elgondolkozhatunk azon, hogy ez a nép, ha látott is valamit valamikor (ugye, az atyák, régen), ez a nép már elfelejtette. De ez ellen az Isten ellen

makacskodtak. Ez ellen az égető tűz, villámokat szóró, dicsőséges Isten ellen, Akit, ha meglátnának, holtan esnének elé! Nem különös dolog, hogy az ember most is ez ellen az Isten ellen lázad fel, s makacskodik? Egy helyen azt mondja Mózes könyvében Isten, hogy láttátok, amit cselekedtem veletek, de noha láttátok, nem adott nektek az Úr értelmes szívet, hogy megértsétek, látó szemeket, hogy értsetek, halló füleket, hogy halljatok. Így volt akkor is, amikor Jézus Krisztus eljött. Mennyi csodát látott az a nép, és annál nagyobb volt a hitetlenség! Hát hogy van ez akkor? Az egyik ember lát, mert kijelenti magát az Úr neki, és megérti, mit jelent ki az Úr. Nemcsak a szemével lát valamit, nemcsak a fülével hall valamit, hanem meg is látja, és értelmes szívvel meg is érti, hogy mit látott és mit hallott. A másik pedig nem, pedig a másikhoz is szól az Úr. Miért van egyiknek értelmes szíve - vagy tegyük fel így a kérdést, ahogy az Úr mondja -, az egyiknek ad értelmes szívet, másiknak pedig nem ad értelmes szívet? Miért? Mi ennek az oka? Ezékiel könyvéből ezt meg fogjuk látni, hogy miért nem volt ennek a népnek értelmes szíve. „Így szól az Úr” Akkor az Úr, mikor lábaira állította, és adta neki az Ő Szellemét, akkor megmondja a küldetést: menj el, és ezt mondjad: Így szól az Úr Isten. Érdekes, hogy nem mond mást az Úr, hogy mit mondjon. Ennyit mondjon: így szól az Úr. Úgy látszik más nem fontos. Vagy úgy látszik, hogy amikor elkezdi mondani, akkor az Úr kijelenti majd neki, hogy mit szóljon. Itt most egy a fontos, ha elmegy Ezékiel az Úr nevében, így kezdje mindig: így szól az Úr Isten. És ezt az Istent Ezékiel most látta. Na, nem a maga teljességében, csak valamit ebből az Istenből. Nem fogja elfelejteni sohasem, hogy ez az Isten szólt, és akkor akármilyen kemény is lesz a népnek a szíve, akármit is szólnak ellene, nem fog félni, mert mögötte ez a hatalmas Isten áll, Aki ilyen tüzes kérubokkal jött. És nekünk is ez az erősségünk. Egy igehirdetőnek soha nem az az erőssége, hogy sokan áldást vesznek, vagy azt mondják, hogy jaj, de jó volt, vagy megdicsérik, vagy sokan megtérnek. Ez semmit nem jelent. Ha jelentene valamit, akkor elvesztené a kedvét, amikor az ellenkezője jön, hogy nem megdicsérik, hanem megszidják, becsmérlik, mert olyan is van. El nem fogadják, meg nem térnek, meg sem hallják, hogy mit mond. De nem ez a fontos. Mit mondott Ezékielnek? Te ezt mondjad: Így szól az Úr Isten. Vagy hallják, vagy nem hallják, az nem érdekes. Lehet, hogy lesz valakinek értelmes szíve, és meghallja, másiknak meg nem lesz, és nem hallja. Te ezzel ne törődj! Mondjad akkor is. Ez nagyon fontos dolog. Mert különben az ember mindig abba a kísértésbe jut, hogy szól, ha szívesen veszik, és nem szól, ha nem veszik szívesen, ha nem engedelmeskednek, ha eleresztik a fülük mellett. De akit az Úr küld, annak ezt mondja: Te semmivel ne törődj. Láttál engem, Aki küldelek, szót hallottál a számból, erőt kaptál Tőlem, most menj, és mondjad. Ha hallják, ha nem hallják. Ámen. Debrecen, 1988. június 29.