Európai népzene a zeneoktatásban

1

Európai népzene a zeneoktatásban – OKI

Európai népzene a zeneoktatásban Hegyi István – Pécsi Egyetem Művészetelméleti Tanszék Szakszerkesztő: Dr. L. Nagy Katalin – OKI PTK

Bevezetés A diákok túlterhelését joggal kifogásoló világunkban népszerűtlen feladat a tananyag esetleges tágításának igényéről beszélni. Mondanivalóm lényege nem is ez. Legalább is a közoktatás vonatkozásában nem. A zene szóval összefoglalt, sokféle területet felölelő fogalomnak van azonban egy olyan, általunk csaknem teljesen mellőzött szférája, amely úgy tűnik, az emberiség napi akusztikai igényének akár a felét, vagy talán még nagyobb hányadát teszi ki. Igaz, Európában nem, de Ázsiában és Afrikában minden bizonnyal helytálló ez a feltételezés, márpedig ezekben a régiókban a világ népességének nem elhanyagolható hányada él. Ez a zenei anyag a népzene, méghozzá a maga teljességében, kölcsönhatásaival, vagyis az emberiség egész népzenéje. Természetesen valamely művészet értékére nem elég pusztán statisztikailag kimutatható igénybevételével utalni. Van viszont legalább két további olyan érv, amely alátámasztja, hogy végre nekünk is lépéseket kéne tenni e roppant gazdag forrásanyag oktatásunkba történő nagyobb mértékű bevonása érdekében. Az egyik az, hogy aligha van olyan ritmikai, dallami, hangsori, műfaji, formai, metrikai, akusztikai, frazeálási, többszólamúsági, improvizációs, vagy egyéb kérdés, amelyre ne találnánk példát a külföldi népzenében. A „bolgár ritmusról” pl. általában úgy beszélünk, hogy annak csak hazánkban megjelenő formáira hivatkozunk. A BARTÓK által „bolgár ritmus”-nak nevezett lüktetést máshol a tudósok általában a török zeneelméletből átvett szóval „aksak”-nak, azaz „sántikáló” ritmusnak nevezik. Ez Bulgárián kívül más népek zenéjében – pl. Baszkföldön, Albániában, Görögországban, Makedóniában és Romániában – is megtalálható.

Ez a metrum mégis leginkább a bolgár népzenében otthonos.

2


A másik ok, amiért ezt az anyagot komolyabban kéne vennünk az, hogy az európai zene nem születhetett volna meg a világ népzenéjének sokszínű alapjai nélkül, vagyis jelenleg nem, vagy legalábbis nem megfelelően ismerjük a saját zenei eredetünket. A világ – és esetünkben elsősorban az európai népzene – jelenlétének hiányát jelzi oktatásunkban, hogy minden olyan szinten, ahol e témakört egyáltalán tanítjuk, a tantárgyat „népzenének” és nem „magyar népzenének” nevezzük, holott az órák keretei közt általában kizárólag a magyar népzenével, és esetleges annak idegen kapcsolataival foglalkozunk. Aligha szoktuk ezt tenni mondjuk az „egyetemes” és a „magyar zenetörténet”

3


összemosásával, ilyen elegánsan elhanyagolva a kettő közti különbségtételt. Akkor miért nem esik szó nálunk külön „egyetemes-”, illetve „magyar népzene” tantárgyakról? Azért, mert hosszú évtizedek óta igényünk sincs ennek a témakörnek a tágabb spektrumú vizsgálatára, vagyis beidegzéssé vált, hogy a „népzene” tantárgy-név eleve mindannyiunk számára csak a magyar népzenét jelöli! Így van ez a világ minden táján! – mondhatná valaki. Ez azonban nem állja meg a helyét. Ezt bizonyítja a külföldi tankönyvek idegen népek zenéjéből vett anyaga, és a széleskörű intézményrendszer, amely annak tanulmányozását kiszolgálja! Mégis mi lehet az oka annak, hogy az „egyetemes népzene” mindez ideig még a zenei felsőoktatásunkból is csaknem teljesen kimaradt? Feltételezem, hogy ebben legalább két alapvető ok játszott szerepet: Az egyik, hogy meg kellett szilárdítani a saját népzenénk ismeretét azért, hogy arra egy új szemléletű, hatékony zeneoktatást építhessünk. A másik, hogy csak lassan halad a világ népzenéjének tudományos feltárása. Közel száz évvel azután, hogy KODÁLY, majd BARTÓK az első magyar népdalokat lejegyezte, itt lenne az ideje, hogy már ne csak a „zenei anyanyelv” megismerését tartsuk célnak. Ami pedig a tudományos kutatásokat illeti, ma már bőséges anyag áll minden érdeklődő rendelkezésére ahhoz, hogy a külföldi népzenével ismerkedjen. Igaz egyelőre nem magyar nyelven, de ez is csak akarás és munka kérdése. KODÁLY ugyan valóban arra intett, hogy a zenei anyanyelv felől kell indulni, de azt nem mondta, hogy ott meg is kell állni! 1941-ben, a Tizenöt kétszólamú énekgyakorlat sokszor idézett pl. így nyilatkozott: „Mint az anyanyelvnek nem okvetlen esik kárára, ha idegen nyelvet tanulunk, sőt csak az tudja igazán anyanyelvét, aki idegen nyelvet is tud, úgy a zenei anyanyelvtudás csak elmélyül, ha idegen zenei kifejezésmódok szélesítik látókörünket.”1 Ugyanerről az 1930-ban született, cseh származású amerikai zenetudós, BRUNO NETTL az írta, hogy: „megtanulni és megérteni más kultúrák zenéjét, sok tekintetben hasonlít az idegen nyelv tanulásához”. A két fogalmazás bizonyára nem véletlenül hasonlít ennyire egymáshoz. Zárjuk le végre zeneoktatásunk kisgyermek korát, és kezdjünk el „zenei idegen nyelvet” tanulni! Vigyázzunk, hogy ne konzerváljuk tovább a jelen állapotunkat, mert ismét lemaradunk valamiben, ami behozhatatlan hátrányt fog jelenteni! Hogyan kezdjünk hozzá? Természetesen az új megközelítést a felsőoktatásban kell kezdeni (főként az egyetemi zeneoktatás kínál lehetőséget ilyen szakirány indítására, hiszen ez az intézeti forma mindenhol egyúttal a tudományos kutatás központja is). Szerencsére elszigetelt kezdeményezések máris mutatkoznak. A a „magyar népzene” mellett már a zeneművészeti szakközépiskolákban is be kéne vezetni tantárgyként a külföldi, elsősorban az európai népzenét. Mindez már önmagában is szakszerűbb, új alapokra helyezett oktatáshoz vezetne a normál közép- és általános iskolákban is, hiszen az így képzett tanárok másképpen tekintenének erre a gazdag anyagra. A megvalósításhoz a már most is széles körben beszerezhető, bőséges hangzó anyag mellett jó szakkönyvekre és tankönyvekre lenne szükség. Ma már az általános műveltségen belül sem elég a rokon népek, a szomszédos országok, vagy netán a korábbi gyakorlatnak megfelelően a politikailag hozzánk közelebb 1

Kodály: Tizenöt kétszólamú énekgyakorlat: Előszó. Kodály Zoltán: Visszatekintés I. Zeneműkiadó Vállalat, Budapest, 1974, 88. o.

4


állók zenéjéről hallani. A közoktatásban mégsem további hatalmas anyagok bevonását ajánlom. Egyszerűen a megközelítésben alkalmazott gondolkodásunkon kéne változtatni. A szemelvények és az összefüggések megválogatását, illetve megvilágítását kellene más módon végezni. Az európai népzene gazdagságáról A népdal származását illetően igen sokszor alakultak ki heves viták. Pl. Franciaországban a 19. századtól kezdve két egymásnak alapvetően ellentmondó nézet alakult ki. Voltak, akik úgy vélték, hogy a népdal az egyszerű emberek zenéje. Mások szerint ez kizárt dolog, az egyszerű emberek csak a városi, vagyis inkább a műzenéből tanulhatták el. Az előbbi álláspontot képviselte AMPÈRE, CHAMPFLEURY és TIERSOT az utóbbit pl. LOQUIN, SCHAEFFNER, valamint a népdalt a gregoriánból származtató D'INDI és BORDES. A francia népzenekutatók a 20. század első felében végülis megegyeztek abban, hogy paraszti eredetű, szájhagyomány útján terjedő zenéről van szó. Franciaországban a terminológia is ennek megfelelően fokozatosan átállt a „népi” kifejezésről a „parasztzenére”. Ugyanakkor e nevek használatát illetően ma is gyakran találkozunk pontatlanságokkal. Gondoljunk csak a CD feliratokra, ahol meglehetős következetlenséggel szerepel a „populáris”, a „tradicionális” és a „népzene” megjelölések alkalmazása. Ezt tovább színesíti az újabban felbukkant, a több nép zenéjének vonásait egyesítő „world music”. Mindemellett tény, hogy a népzenének tulajdonított egyes jellemzők bizonyos összefüggésekben vitathatók. Ilyenek: az ismeretlen szerző (hiszen vannak esetek, amikor név szerint tudják, hogy egy adott dal kitől származik. Pl. Korzikában és a Baszk-földön akadnak olyan dalok, amelyeket kollektívák hoznak létre. Az is kétséges, hogy általánosíthatjuk-e a „szájhagyomány útján” való terjedés kritériumát akkor, amikor a 20. században a tömegkommunikáció révén megismert népdalok is közszájon forognak. Az is bizonyított, hogy egyes dalokat a régebben Európa-szerte szokásos szórólapokról kottaolvasó városiak tanultak meg, és tőlük jutott el egyszerű, kottát nem ismerő emberekhez.

Európa felosztása népzenei szempontból Európát a népzenekutatók többféleképpen szokták felosztani. Az egyik elképzelés szerint a fő régiók: 1. a. Mérsékelt égöv és b. a Mediterráneum, illetve 2. a. Kelet-Európa és b. Nyugat-Európa. Ezt a csoportosítást tovább lehet finomítani a nyelvi, tipográfiai és hosszabb történelmi kapcsolatok alapján olyan területekre, mint pl. a

5


a. Brit-szigetek b. Skandinávia c. az alföldi germán nyelvi térség d. az Alpok térsége e. a francianyelvű régiók és f. az Ibériai-félsziget. Még további finomításként elkülöníthetünk olyan etnikai csoportokat, mint: a. a baszkok b. a bretonok c. az itáliai albánok d. a zsidó közösségek és e. a nomád kultúrák (pl. a cigányok). LOMAX amerikai kutató némileg vitatható felosztása 1968-ban három népzenei stílust különböztet meg. Ezek: a. az ősi európai b. a modern európai (vagy észak-nyugat európai) és c. az eurázsiai (vagy másként magas kultúra). Egymásrahatások A népvándorlások, a háborúk és hódítások révén a népzenében is erős kölcsönhatások jöttek létre. Vannak tudósok, akik e kölcsönhatások vizsgálata tekintetében helyesebbnek tartanák Európa népzenéjét inkább északi és déli, mint keleti és nyugati régiókra osztani. PAUL COLLAER (sz.: 1891) belga zenetörténész és mások szerint egy Indiától Portugáliáig terjedő déli népzenei áramlat alakult ki, amelynek elindítói részben a Kr. e. 3000 körüli mezopotámiai földműves-népvándorlások voltak. Ennek következtében a Mediterráneumban, valamint a Közel- és Közép-keleten állandóan új csoportok jöttek létre, kaleidoszkópszerű változásokkal, és rövid motívumokat és melizmákat tartalmazó zene született, amelyre jellemző a szabad ritmika. A másik áramlat, amely esetleg az északi területeken alakult volna ki, kevésbé bizonyítható. Ennek jellemző vonásai a szillabikus éneklés, a szövegi meghatározottság, a pentatonikus, vagy sub-pentatonikus hangsorok és a mérsékelt tempó. Ezek a vonások Észak-Ázsiától Izlandig előfordulnak. Az európai népzene korai áramlatai Az európai népzene nagy részének kialakulásában jelentős szerepet játszhattak a görögök, valamint a kereszténység előtti vallások. Ez a hatás túlélte a szlávok, a bolgárok és más népek érkezését, és nyomai még a 20. században is, térben pedig a Balkánon túl is kimutathatók. Ilyen tradíció a régi görög rodonia, vagyis a halottról való megemlékezés, amely tovább él az orosz radunitsa ritus szertartási énekeiben, a románok tavaszi Rosalia ünnepeiben, és a széles körben ismert rusalii szertartásokban, mint amilyen Bulgáriában és a délszlávoknál a rusalia, Albániában a rusica, az oroszoknál pedig a rusalka.

6


Egy másik példa lehet a téli napforduló görög-római neve a kalanda, vagy calendae. Ez jelenik meg az orosz klyadovaban, a bolgár koleduvaneban és a román colindatban. Mindenhol ma is olyan szokást jelöl, amelynek során házról-házra járnak a tél közepén, énekelnek és jókívánságokat mondanak. Valószínűnek látszik, hogy bizonyos zenei formák is megelőzték a szláv inváziót. Ilyennek tekintik a bolgárok, a makedónok és a boszniai szlávok körében jellemző szekundokkal teli, bordun alapú többszólamúságot.

Bolgár példák a szekundsúrlódásra, és különböző ritmusképletekre: A széleskörű hódítások eredményeként fontos hatást gyakorolt Európa jelentős részén a török zene, ugyanakkor viszont a törökök maguk is erős Közép-Ázsiai hatás alatt álltak, amit később részben az iszlám zenei vonásokkal helyettesítettek. A nálunk is általában az ő közvetítésüknek tulajdonított bővített szekund sok más keleti nép zenéjében is jellemző vonás. A következő fríg zárlatú, bővített szekundokat tartalmazó anyag Örményországból származik.

7


Mint e példák is igazolják, gyakran kimutathatók származási szempontból távol eső népek zenéjének közös vonásai, miközben az közös eredet nem biztosíték arra, hogy hasonló, vagy azonos zenei anyanyelvvel rendelkeznek. Jó példái ennek a szlávok, akiknek a száma kb. 200 millió. Feltételezik, hogy kb. 2000 évvel ezelőtt még hasonló volt a népzenéjük. Ahogy azonban törzseik a Baltikumból, a Dnyepertől és a Volga vidékéről nyugatra vándoroltak, a zenéjük eltérő módon keveredett a különböző területekével, ahol letelepedtek. Az északi és a nyugati szlávok (az oroszok, ukránok, bjeloruszok, lengyelek, szlovákok és csehek) gyorsabban haladtak, mint a legtöbb déli szláv, pl. a bolgárok, a makedónok, a szerbek és a bosnyákok. Részben ebből adódóan e népeket eltérő hatások érték, és a zenéjük is eltérő módon alakult. A régi és az új szláv zene ma is egymás mellett él.

A népzene és a műzene egymásrahatása Egyszólamúság-többszólamúság Európa népzenéjében egyaránt megtalálható az egy- és a többszólamúság. Grúziában pl. az általánosan ismert a kórus által megszólaltatott többszólamú népi zene. Szerbia, Montenegro és Makedónia néhány vidékén a kétszólamú énekek egyes szakaszai gyakran szekund hangközzel érnek véget, vagy sok más ország többszólamúságához hasonlóan bordun-kíséreten alapulnak. Ilyen zene található a 15-18. században bevándorolt vlahoknál is, akik minden évben ünnepség után indulnak a szokásos legeltetésre. Az ünnepi alkalmat tánccal zárják.

8


Mis is jól ismerjük a német nyelvterületek tercpárhuzamát, ami azonban máshol sem ritka.

Az egyházi és a népzene kölcsönhatása Az egyházi zene és a népzene közti kölcsönhatás jelenik meg az olyan monódikus formákban, mint a pastourelle, a carol és az estampie, valamint a bűnbánati laudák, vagy Geisslerlieder. Egyes feltételezések szerint a többszólamúság már a 9. századi Musica enchiriadis organum-notációja előtt is létezett. Vannak, akik ennek bizonyítékát látják az izlandi tvisöngur néven ismert paralell organumban, illetve abban a walesi és észak-angliai többszólamú éneklési gyakorlatban, amiről GIRALDUS CAMBRENSIS, vagy másként GERALD

9


DE BARRI

walesi pap számolt be 1185-ös utazásairól készült Topographia Hibernica valamint Descriptio Cambriae c. írásaiban. Bizonyos vonásait illetően az orgánumtechnikára emlékeztető, bordun hangos többszólamúság jellemző pl. Grúzia egyes népzenei anyagaiban. SZTRAVINSZKIJ élete vége felé ismerkedett meg ezzel zenével, és azt izléséhez igen közelállónak érezte.

A magyar regösök és igricek megfelelői más országokban A mi regöseink és igriceink rokonai nemcsak a francia, német és angol trubadúrok, Minnesängerek, illetve bárdok voltak, de hasonló, népies hangvétellel tevékenykedtek Hollandiában a rederijkerek, Dániában a skandináv skaldok-nak megfelelő minstrelek, Örményországban a tagherguk-ok, illetve taghasatsner-ek és Azerbajdzsánban az ashughok, akiknek arab eredetű neve azt jelenti, hogy „szerelemben”, azaz ők is szerelmi dalnokok voltak, akárcsak mondjuk a Minnesingerek. Népdal és népies műdal A „népzenei stílusban” komponált dalok a 18. századtól Közép-Európában folyamatosan születtek. Nálunk is és máshol is írtak népzenei mintákat követő népies műdalokat. Olyan helyeken, ahol a zene a makámon alapuló improvizációra épül, népzenének tekintik a műzenész által előadott, népi hangvételű improvizációt. Az egyik kedvelt török makám, a bayatüaraban szerkezete pl. a következő (a temperált hangrendszertől eltérő hangközök centekben értendők):

8c

5c

9c

9c

4c

9c

9c

Svájcban különbséget tesznek a Musiklfolklore (a népzene megfelelője) és Musikfolklorismus (folklor jellegű zene) közt. Az utóbbihoz sorolják a jódli énekeket, a nemzeti dalokat, a népszerű kompozíciókat, a fesztivál-énekeket, a népdalfeldolgozásokat és a népies stílusban komponált dalokat, amiket főként nyilvános előadásra szánnak elsősorban társaságok és szervezetek részére. Skóciában sok olyan zenét is népzenének fogadnak el, ami ismert szerzőktől származik. Ez annak köszönhető, hogy korai dalköltészet nagy részét csak a 18. században kezdték kinyomtatni, vagyis addig kizárólag szájhagyomány útján terjedt. Ennek megfelelően népdalként kezelik pl. a 17. századi MARY MACLEOD számos dalát.

A népzene szerepe a zeneszerzők kompozícióiban A népzeni műfajok gyakran kerültek be közvetlenül is a műzenébe. Milyen jó lenne, ha ezeket eredeti formájuk ismeretében tanulmányozhatnánk. Ragadjunk ki egy csokorra valót a példák özönéből: A lengyel mazurkát „polska tánc”-ként egész Skandináváig ismerik. Svédországban gyakran szólal meg hegedűn, akárcsak Norvégiában annak népi változatán, a hardingfele-n, vagy magyarul hardangeri hegedűn.

1 0


A zongorára írt polonaise CHOPIN két tanára, ZYWNY és ELSNER2 révén fejlődött tovább. Csehországban a polka vált igen közkedveltté. Megjelent pl. SMETANA 1840-es években írt zongoraműveiben, valamint a Cseh táncokban (1877-78), de beépítette többek közt az Eladott mennyasszony, A csók és a Két özvegy című operájába, a Moldva c. szimfónikus költeményébe. Németországban és Ausztriában is kedvelték a polonaise-t, ami megjelent egyebek közt J. S. BACH: No. 6. Francia szvít-jében és No. 2. zenekari szvítjében, de MOZART és BEETHOVEN is írt polonaise-ket. A főként Spanyolországból ismert hármas lüktetésű tánc, a fandango neve lakomát, vendégséget jelent. Bizonyára ez is közrejátszott abban, hogy MOZART ezt a táncot akalmazta a Figaro Lakodalma c. operájának 3. felvonásában. A Portugáliában is kedvelt fandango ott gyakran dudán szólal meg a bombo nevű kétfenekű dob kíséretével. Az ecossaise, vagy franciául scottish eredetileg 2/4-es kontratánc típus, ami később 3/4-essé vált. Mások mellett BEETHOVEN, SCHUBERT és CHOPIN is komponált ilyeneket. Népzene-oktatási központok Külföldön az egyetemek és kutatóközpontok egyaránt kiemelkedő szerepet játszanak a földkerekség népzenéjének megismerésében és megismertetésében. Néhány példa: Komoly népzenei központ működik a finnországi Helsinki és a Tamperei Egyetemen. Átfogó munkát végez ezen a téren a Sibélius Zeneakadémia is. Lengyelországban a Varsói Egyetemen található Népzenetudományi Tanszék. Németországban a Berlini Egyetemen fonográf archívum működik. Ugyancsak Berlinben végez átfogó népzenekutatást az International Institute for Traditional Music nevű intézet, amelynek alapos, tudományos értékű kiadványa a The World of Music. Népzenei kutatás folyik Lettországban a Rigai Egyetemen, Észtország több egyetemén, így Tallinnban, Tartuban és Viljandiban. Angliában 1947-ben kezdte meg a működését az International Folk Music Council, amelynek VAUGHAN WILLIAMS, KODÁLY ZOLTÁN, majd az angol etnomuzikológus nő, MAUD KARPELES volt az elnöke. Európán kívül különösen átfogó munka folyik az Amerikai Egyesült Államokban. A Columbia Egyetemen népi és primitív-zenei archívum van, amit a magyar születésű amerikai népzenetudós, GEORG HERZOG alapított 1936-ban. Ebből lett az Indiana University Archives of Traditional Music. Egyébként az amerikai felsőoktatásban HERZOG vezette be az etnomuzikológiai tanulmányokat. A Columbia Egyetemen ő indította el 1936-ban a primitív- és népzene oktatást, 1941ben az összehasonlító zenetudományt, 1944-ben pedig ezek egyesítéséből a népi-, primitív és keleti zene c. kurzusokat. Ezen kívül számos amerikai egyetemen és sok, gyakran egyetemeken belül működő népzenei intézetben foglalkoznak a földkerekség, valamely földrész, vagy régió népzenéjével. Van-e mindennek hatása az általános és középiskolai énektanítás tananyagára? Ajánlom azoknak a kollégáknak, akik még nem tették meg, hogy lapozzanak bele mondjuk amerikai, svéd, finn, vagy olasz ének-tankönyvekbe, és keressék kifejezetten az azokban található külföldi népzenei kottákat. Nehéz olyat találni köztük, amely nem tartalmaz ebben a témakörben a mi tankönyveinknél gazdagabb anyagot.

2

Józef Antoni Franciszek Elsner (1769. Grodków – 1854. Elnerowo).

1 1


Közvetlen környezetünktől is van még mit tanulnunk. Viszonylag keveset tudunk pl. a Romániában ismert műfajról, a recitáló, kötetlen metrumú doina-ról, vagy hora lunga-ról, ami különböző hangszereken, többek közt akár pánsípon is megszólalhat.

E rövid áttekintésből még a vázlatos bemutatás szintjén is ki kellett hagynunk olyan nagy témaköröket, mint az európai népzenekutatás története, a népdalkiadás története, a népdalszövegek kérdése, a népzenei műfajok, a hangszeres zene, a népzene és a néptánc, a népdal-lejegyzés problémái, vagy pl. a regionális kérdések. Mielőbb teremtsük meg annak a lehetőségét, hogy a pályára való felkészülés során minderről minden magyar zenetanár széleskörű ismereteket szerezzen!

Források

Sadie, Stanley (szerk.): The New Grove Dictionary of Music and Musicians I-XII., Macmillan Publishers Limited 1980, Washington, DC Peninsula Publishers Limited, Hong Kong. Bulgarie: Tradition vocale d'hier et de demain. Musique du Monde. CD 92599-2, ADE 670. Sofija Singers. Kísérő füzet. Yugoslavie. Serbie orientale. Les bougies du paradis. CD ADD HB 80 C 580041 kísérő füzet. Les voix de Georgie. Musique du Monde. CD 92547-2 AD 761 kísérő füzet. Turquie - L'art du tanbur Talip Özkan. CD C 560042 HM 83 DDD kísérő füzet. Suède - Norvège. Musique des vallées scandinaves. CD C 560008 HM 83 DDD kísérő füzet. Portugal - Trás-os Montes Chants du blé et cornemuses de berger. CD C 580035 HM 80 ADD kísérő füzet.

Európai népzene a zeneoktatásban

Recommend Documents