Étertappancsok Vasas Marianna 2016 Publio Kiadó www.publio.hu Minden jog fenntartva!
2007-2015
Titokban Titokban az éj ódon fátyla Hulló gyönyört hint a világra. Titokban a dér rideg lelke Szikrákat lehel a végtelenre. Titokban homály után fény, ha kél, Éj a hajnallal egymásban él. Titokban a csönd visszhangot szór, Némaság mögül, mikor a lélek kiszól. Titokban a hervadás az öröklét, Melyet szirmok hintenek szerteszét. Titokban a valóságban álom lebeg, Látható világok hamva felett. Titokban a feledés az emlékezet, S az utolsó pillanat az örök kezdet. Titokban a Titok eme világba veszik, S a sugarak őt sajdulón kiszínezik.
2007.
Horizonton túl
Egy apró csillagszikra Szóródik a földön széjjel Millió világot nyel magába, S borítja egy időben fénnyel. Végletek végtelen sokasága Gyötrődő lelkekben, mi gyúl - Igaz csak az árnyalat lehet Horizonton túl... Egy régi hajó romja Lebeg ódon szellemén Ezernyi szárny körözget Süllyedő múlt tengerén.
Egykor merülő árnyalak Repkedve lebben, s ködbe fúl Majd feltűnik újra, s alábukik Horizonton túl... Egy sárgás kép hever Poros fiókok legmélyén Száz s száz emlék kavarog Szellőn át, képet eltépvén. A homály felől egy kéz E kép után nyúl, Valahol eléri egyszer Horizonton túl.
Téli nyomok
Hószitálás, éjharang Mind köröttem állnakVárnak... jönnek, bújnak... A téli éjjel dalai Más szeleket fújnak... Elhallgat az éjszaka, Csak egyetlen pillanatra, Majd ködös csöndbe burkolva Fölhangzik az elmúlás Tűnékeny, hulló hangja. Mély, fúvó szellő Lengeti előttem az utat, Végtelenbe zárt erdő Hamufénybe mutat. Hóba tiport apró nyomok, Rám meredő, halvány pontokŐriznek végig, s én magam vagyok. Míg lassan és biztosan - A jégben s általaÖrök nyomot hagyok. ...s ha a Jövő rámlép, érzi majd ottTűz éltetett valaha vagy fagyok.
2007. október
Utolsó ízben
Megfárad az egykoron örök égbolt. Nem öleli már tengerébe a csillagokat. Árva csöppé lebben az ódon, a roppant Hold, S a Mában mulandót kongat.
Mi egykor titkon ködlő óceán volt, Most árva csöppként didereg a szívben. Mi könny egykor a káprázatba folyt, Most porlad el az utolsó ízben. 2009.
Szépiába fakulva
Szépiába fakult szép emlékek a szívbe örökké beleégtek. Illanó csillagok ódon varázsa elmúlt idők táncát járja. Hóvá hulló harmatos Hold múlt fuvallatába beledúdolt. Őszi visszhangok - avarba hulltak a lélekbe valaha belesimultak. Tájakba omlott régi felhők suttogják az eljövendőt. A jövendőt, mi egy megtört szemű sóhaj, Mégis felragyog a benne őrzött bolygókkal...
Rejtélyek hamva
A hűvösség belemarkol az Alkony arcába, Melyről hideg holdharmat hull, Dermedt rózsaszirmokra szállva A Hold Jégfátyol sejtelmébe halkul. Csillagokban kavargó jeges szelek Mélyre szórják a szív fuvallatát,
Midőn az ég felé hinti őt egy lehelet, Az árnyak Táncolva köszöntik az éjszakát. Éjfélen nyíló virágok hamva A hajnalajkú sötétségre száll, Gyönyörbe némuló homály alakja Többé Nem bűvöl rejtélyeket már.
A Tél fanyar csókja
Midőn a tél fanyar csókja Rádermed a teliholdra Hűvösség szirmai Szállanak az égboltra. S a létet betakaró Némán habzó hó Egy helyre csöppen, Hol él a nem látható. Fagyott kelyheken Didereg a jelen, Majdan szikrákat szór Reá a végtelen. S a havas tájra Csipkék árnya Vetül csendben, Fel-felszállva. Fellegek fáznak, Így egyszerre válnak Millió csillagokká Amivé vágynak. Könnyeit a hónak Felisszák a holdak. Ám egyetlen csöppjét Megőrzi a holnap. 2009. november
Bíbor magány
A tövis megsebzi a rózsát Sebeit az évek kelyhére szórják. Esőcseppel keveredik könnye Keservét egy pillanatra födve. Bíborrá porladt szívvel Palástolja vérző színét, Álom-óceán vízzel Hinti izzó éltét. Rózsát szór majdan a szellő sírjára Elmúlása után vérzik el magánya... ...s egy visszhang sem felel e szóra Miért nem bíbor minden rózsa?...
2009. november
Halál szellői Mikor a halál szellői suhannak el a végtelenen, örök időkre lehunyt szemű éjjeleken... Mikor az éj könnyei, a tűnő csillagok kertjében a jelen többé nem ragyog... Mikor egy kiszabadult lélek evez ismeretlen vizeken, hajtva tovább, nem remélve semmit sem... Mikor az örömben tomboló semmibe vész végleg, s utána tudja csak meg, mi is az az élet... Mikor csupán a "nincs többé" ködös szirma virágzik, s mi volt, mi lehetne, a feledésbe ázik... Mikor a holnapi élmények mindig is volt kora nem jő el, s nem ölel már soha... akkor kell leszületni egy másik világba, melyet földi kezünk teremtett, nem hiába.
2009. február
Fájdalom-árnyakon Fájdalom-árnyakon Tovaszáll a halál. Vágyhalom-tájakon Élet már vele hál. Falevél és a tél Táncot jár s hóba váj. Mindkettő jeget sző, Mint a dér s a halál. Elrévedt peregnek emlékek Busongva és kongva. Fellegnek fakultan derengnek, Ki tétova néz oda. Az Éj int s megérint, Képzettel énekel. Holdat hint s együtt ring Élettel s végzettel. Zsongva mesél ma a szél Megfáradt tájakról. Mély titkú a Rejtély, Tán csupán a sírból szól. Borongva zsong a fa, Egy ódon táj, hol muzsikál. Hűlt hangja-hallgatja A halál, a halál.
Évszak-hidakon
Fényarany falevelek keringőznek a szélben, nesztelen sziporkáznak az éden víztükrében.
Avar bíbor homlokán a létezés didereg,
zsongó sugár színei festik át a hideget.
Ambivalens ősz: ősi kapocsa végleteknek, ringató melegsége, s hűs fensége léleknek.
Őrzi még emlékeit a lobogó évszaknak, ám vágya már titokban déri irányba ballag...
2010.szeptember
Örök tél
Jeget sóhajtó szellő reszket végig A fák lombokat visszasíró ágain. Könnyek ledermednek a légben, S lebegnek a messzeségben,
Majd megpihennek a lélek szárnyain. Ködzuhatag hull alá Az álmosszürke fellegek szívéből, Kik fagyott tengerekre rásírják Lelkük végtelen titkát Mely a rejtező Mélybe dől.
Dér sóhaja ring
A csendből szőtt végtelenségen, Az örök tél némaságot hegedül Csak egy szívtöredék szállingózik egyedül… A lét emlékeképpen.
Üresség Ahogy álmok kietlen ködén Átsugárzik a hold fénye, A lélekben egy ősi örvény Kavarog zsongón, igézve. Ahogy a bolygótlan űrben Felsóhajt az üresség, Örök álmába szenderül fenn Az égbolton megannyi emlék. Ahogy a ridegség szépsége Átreszket egy csillagon, Éjjé lényegül örök időkre A mélybíbor alkony. Ahogy az érintetlenség hamva Felsír az éjszakában. A Tisztaság ártatlan arca Elfoszlik váratlan… Ahogy az ében ég Táncol határtalan varázsban, Végtelenségben úszik az üresség, S nem gyászban. 2010. október
Időtlen igézet
Halvány csendsugarak szűrődnek át A várrom rideg falán. Elhagyatottságot dúdol lelkében Az ezredévi magány.
Emlékek reszkető visszhangját Porlepte szívében ringatja. Szívéről lefújja a porszemeket
A Mindenség fuvalma. Az éter szirmai álomszerűen nyílnak Magányt virágzó énekében, Dallamára együtt táncol A hófehér fátyol s az ében. Dohos falaira dől Évgyűrűk bánatának súlya, Oly’ törékeny, mint a lepke… Össze mégsem zúzza. …s ott ácsorog némán, egymagában Semmire és senkire sem várva, S a csillagok időtlen igézetet rajzolnak Hideg falára.
Bolygók lelke
Határok hamva kereng az űrben Világok kavarognak révülten. Integetnek a Mának Érintetlen ősi tájak. Egy régi álom zokog a szélben, Megpillantja magát könnyei tükrében. Álmos ragyogást súg a Csend Ősi ürességen átdereng. Ódon hullámokat fuvall Egy szemerkélő altatódal. Szépia ködből füstölög egy csillag Megérinti lelkét egy álomszerű illat. Ismeretlen tengereken evez a lélek Igaz arcát csillantja a messzeségnek.
Csendkelyhekben úszik a Végtelen Rejtélycseppek fátyla fellebben. Olvadt holdviasz cseppjei lebegnek Majd a Régvoltba általperegnek.
Őstengerek titkait búgja a némaság Éteri köd dallamát őrzik az éjszakák.
Tűnődő csillagokban zsongó habok Csak a Távolban öltenek alakot.
Dobog a bolygók síri csendje Halk varázst szór a lelkekre. Hulldogáló jövő ősi tánca Világokat emlékbe némán zárja.
Álmodó űr
Ébredését gomolygó álmodásra váltja Óceáni lelkek végtelen éjszakája. Hullámzó homály hűsével eveznek Határholt űr, keringő vermek. Első Megérző végül visszatér Elmosódott álomként örökké él. Cselleng fátylaknak dallammély szava: Az álmok síri zenéjét fuvolázó éjszaka. Hol halványul csillagfák körvonala Éjjé válik tompán már csak egy fa.
Imbolygó tájak fátylakban lüktető arca Furcsa virágban él tovább hervadva. Rég hallott éjkorongból távolodó dalok Elintegetik útjára azt, mi halott. Újjászülető felsejlő hangja Bölcsőjéből bizakodik hamvadva. Pillanatok örvényéből könnyezik a Volt Ködfonal, körvonal, mikor örökkön egybefolyt. Ellensúlyból koppanó szó s hangtalan sincs fenn Néma dallamot dobol csepp, a kongó minden.
Suttogó vészharangként kel A csönd visszhangján hullámzó éjjel. Igézvén ridegek sóhajtó ódon szelek Elámúl fagyhab verméből egy felleg.
Káprázatban rejlő kába porladás Egy sivár gyönyörűségért elvérzett varázs. Tikkadt csillagból fürkésző véletlenek Keserű homokként peregnek.
Egymás arcába feledkező holdak Hullt álomból hullámokba folynak.
2008.
A holló születése
Hófehér repkedő csillagok Kavarognak az alkony égboltján,
Elmosódó őszi fákra szállva Szárnyukra ülepszik egy árny.
A Régmúlt zsongó emléke Ékesíti varázs-tollukat, Éteri hangon károgják el A szárnyaló multakat.
Homálynak visszhangja Telepszik remegő lelkükre, Mely a kietlen lobogó űr Gyönyörűséges víztükre.
Fekete repkedő csillagok Lelassulnak egy pillanatra, S a légben kirajzolódik A síri csend arca.
2010.december 1.
Kába varázs
Az elmúlás kába varázsa lüktet Falevelekkel telehintett tájakon. Színek mély, örvénylő tavába süllyed A szikrázó fájdalom.
Fáknak imbolygó bús álmai Szürke porba fúlnak. Lélektenger mélyén levelek fátylai Hervadás szirmokat búgnak.
Éterből születő szomorúság Zengi lassú dallamát. Elmúlás fáján egy ág Elcsitítja a hangját.
2010. december 17.
Hó könnyei
Hófehér hulló homály Betemeti a mindenséget. A hidegség, mely visszhangokba váj Belső tájakat éget.
Ledermednek a pillanatok S a hó ajka a szívbe mosódik, Örvénylenek láthatatlan arcok, Melyeket valami eltorzít…
Az Idő folyója elréved S tovalibben egy álomba, Eme álom maga az élet... S minden percben üzen zsongva.
Fájdalmas ébredés tánca Kavarog tájak felett, S a hó könnyeit lelkébe zárja A zsongó kikelet. 2010. december 17.
Égkövek
Éteri hóharang hulldogál Lüktető lila mennyboltról, Légies muzsikapelyheket szitál Egy távolból integető kor.
Egy árva, hófehér könny Nem pereg alá a mélybe, Lelkében visszhangzik az öröm S fenséggel fagy az égre.
Egy ősi szellő szertefújja szívét A magasság boltozatán, Új szárnyakat bont az élt Csillagnak születő arcán.
Szférák gomolygó álmait Hordozza szendergő szívében, Hol egy végtelen álom patakzik A kies szépségű űrben.
Lenge fátylú lila lelkek Érintése lelkében dúl, S mint réveteg felleg - Táncol világokon túl -
Téli éjbolt
Szirmukat bontogatják égbolton repkedő viola-csillagok s gyönyörrel sziporkáznak át az Éj bársony-sóhajú sötétjén.
Violaszín lelkük hamvakká szóródik s az égen szétterül a lila ajkú fény. Sugarak szemén átdereng a homály fenséggé aprózódott könnycseppje, Végzet-illatú éj hajnalt némán szülő gyötrelmét görgetve. Bús habokból bukkanó égi gödrök kerengve intenek az alkonynak, Násztáncukkal ősi zamatú évgyűrűket alkotnak. Álmokat szövögető hálók életre kelnek a hamu-arcú éterben, Hol a valóság ajka ködcsókként él tovább a tépdesett képzetben.
2011. január 1.
Hullongó harmónia
Sivár zamatú éjbe fakul a hullongó harmónia. Fuvola hangú hárfán harmonikál összerogyva. Szférák jajongó ezüstjét lelkébe issza ódon kavargó kő, Szikla lelkén halk áhítattal zenél az Idő. Porlepte illúziók konganak reszketeg a Térbe, Égi szikrák némán hunynak bele szépségébe.
2011. január 1.
Csillaggyermek
Csillagok hullámokat búgó milliője porhadó gyönyörűség szikrájaként hulldogál. Harangok káprázó csilingelésén lüktetve ringatja álomba őket a homály. Szívük harmatos sivár
szirmait tépdesvén rogyott lelkek külön élik meg a végleteket, Egy igéző szemű kaput feltárván szikrázó hullámok együtt lélegeznek-
…s a búgó csendben kerengő nászukból jő világra az ámuló csillag-gyermek.
Lunáris Álmok
Szikrázik sejtetőn Holdnak halk ihletett tánca. Fénynemű homályból búg fel sziréndalolása. Nosztalgia kavargó lepkéit vágytalanságkoszorúba fonja, Égboltot immár egy sugár sebzi: a Lég ódonsárga korongja. ... éjfelen pereg le életek horizontból nyíló csepergése, hol múlást didereg régi érzések jégszépségű szenvedélye.
2011. január 4.
Bűvölet
Szívtöredékek szállingóznak a viola alkony bűvöletében, Keserédes hópelyhek ringatóznak sejtelmek hűvös csendjében. Álmok milliom parány szála a gyönyörűség fonalává szövődik, Belső mesék fehér zamatú tánca lekoppan a földig.
... s ha a vágyak a légbe szállnak egy keringő erejéig, égi zsigerekben a tavasz rejtelmes sugarát érzik.
Hófehér halál
Hold hófehér titokzatosságán Túlvilági hajnal ragyog át, E két harmatos zamatú lélek Megérinti a halált.
2011. január 4.
Ikercsillagok
Frissen korhadó évgyűrűkön szikrázó csöndet kioltja havas hangon fuvolázó holdnak dallama. Halk muzsikaszóból szőtt porcelánködből a hidegség hamvas lelkét kincsekkel elhalmozza. Siváran sajduló éjsötét Térben gyülemlenek láthatatlan tájakon zongorázó energiák, Világegész színezüst fürtjein lobbanó ikercsillagok egymás rigmusát táncolják. Bizsergető fuvallat árad szét a vágy édes útvesztőinek lüktető sóhajánS az egymásba dobogó égi lelkek kesernyés csillagokat könnyező ajakán.
Az égnek született Ő
I.
Semmiből fogant ér hitével karöltve, óceánontúli révbe lassan ér, végtelenen s nemléten túl – az Ő arca a szenderült habokból kél, s a légi lobbanású, régi ragyogású fény s erő – az Égnek született Ő – véghetetlen Térből suhan át a lélek csendjén, hol a világ bölcsőjéből felzokog a külön lélegző, sirdogáló-sivár Én...
II.
Letűnt álmok ráncredői között érzi s éli Ő át mit is jelent a kiválasztottságból tovasarjadó egy-én,
s csillagfény...
s a Világ...
odaát...
III.
Ő, a Szellemet is tovább röptetőmiként a trópusi hó… s az örökkévaló… nála ritkább nincs… s ritkább kincs - még ritkább mint a kozmosz utolsó csillagából születő, égi paripákon ügető
mennyei árny...
s hogy miként születhetett földre le örök talány...
IV. Több, mint az ősi ízleletű, gyémántkő-keretbe foglalt
egység-élmény...
Légiesebb, mint az álom zord árnyából elősejlő messzi fény-
És kemény, akár a megfogható, mégis örökkévaló kő...
S időtállóbb, mint az időtlenből általáramló tovakerengő Idő...
V.
Mert felhők porhadhatnak bármég ha majdan a hant is Őt óvó csendpaplanával betakarjaTudják már szférák örök énekű Múzsái különb létből fogant,
mint árva lelkek egyetlen csillaga... (... óh, melly ágon pihen már elesetteknek szellemivé lett harca?)
Ő, ki mindenség kincsesládájába ősfogantatás csillaggazdag fonalát zárva, tudás örök fátylából nőtt-
majd égre festette a vak porból felfelé tekintőt...
VI.
S habár sűrű anyagból szőtt lény, ki tapossa földbe ragadva távoli bolygók árnyát,
égi tünemény mivolta mégis
lelkében kihordja szellemnek nyíltszívű szabadságát-
S a szemében elnémuló, sosem hunyó láng nyújtja Felé kezét hogy táncra perdítse Őt,
feledés fátylába vonva Időt...
s hogy egy lélekké ringjanak hol madarak örökkétartó élet magvakat csipkelődnek egymás homlokainak.
Nyújtja (végleg... s újra) manna-karjait
ő
- ÉrteÉrte, ki a Végzet, s a múlóba szenderülő, csillagcsokrokból születő, halálosan gyönyörű
Élet.
A Létezés homokórája
Füstködös őszi felhőkön bágyadt napsugár játszik egy letűnt melódiát. Elsárgult emlékek énekelnek múltba fakulva s szállanak még tovább… Álomszerű dallamok a Szeretet hantja fölött kopáran csilingelnek, Gyászrózsák a Fájdalom ködéből előtűnve méltósággal menetelnek. Soha be nem teljesülő álmok búgó zokogása reáhull a hajnalpír alkonyára, s az örök éjszaka orcája könnyekkel telt szemekkel remegve mosolyog, hol a Létezés homokórája
homállyá búsan gomolyog.
2011. június 2.
A Magány muzsikája
Holdvilág zeng fel ismeretlen tájak égi fátylán át. Homály járja el a kristályhangú szimfónia táncát. Végtelen éjeken egy búskomor hegedűszólam szól, Melyet nem temet be korokra ülepedő tovasuhanó por. Az érzelmek szoborrá kövülnek e síri nóta hallatán, Eme dalban benne van minden felgyülemlett, régi magány. A világ éneke ez, mely öröktől való Nem ered sehonnan és soha nem is haldokló. Éji muzsika hajnali húrokba észrevétlen reszket át, Derűsebb dallam által minden lélek megleli társát. Ám csönd, csupán szürke csönd sejlik fel zúgó hangjában, A Magány, hol leginkább szívbe tipor: a társas táncban…
Világűr fürtje
Ő az éji égen átsziporkázó fehér csokor, Ő a szív emelvényén álló hősi szobor.
Ő az isteni szikra a szívben, mely az ihlet nevet kapta, Ő a drágakő a kincsben, mely a lelket gazdagítja. Ő a kristálytiszta forrás a kietlen sivatagban, Ő a pompát illatozó varázs elszáradt virágokban.
Ő az üde leheletű harmat a szomjazó réten, Ő a felszálló csillag azúrkék égen.
Ő a világűr fényes fürtje a legszebb bolygó, Ő az igaz kincsek kürtje zenélő gyöngykagyló.
Ő a fehéren hullámzó felhő, mely földre havaz, Ő a tél arca mögül felsejlő kacagó tavasz.
Ő a fák zsenge hajtása, melyet borzol friss szellő, Ő egy lélek égi társa, mely örök, akár a kő.
Ő az ékes porcelán törékenysége, Ő az örök talány ősi értéke.
Ő az illuzórikus csillogás Lélekbeli kincsen, Ő a világbeli varázs: Ő a Minden.
2011. augusztus 2.
Hófehér holló
Mit lep el hullt lepel ég szikrázó kékjével, mit takar éjangyal hó fakó fehérjével?
Mit dajkál gyászoló-halk madár éppen ében fészkében, ha hullt fióka már mióta békében él az égben?
Fájva, halványan szitálja kétes fényességét a hó, pelyhekként zsongva hullatja édes énekét a holló.
Mit borong havas holdkorong hangtalan dallamharanggal, ha a csend porhadva odafent harcolt nem mondott szavakkal?
Képet sző kecsesen lélegző márvány-mesés táj, hó arcú holló kirí s köré metsző szellő száll.
Árva csillag
Múló idő keze pernyékkel hinti egykor viruló képét, Csak a Kihűlt Érzelem karja
