Eörsi László–Juhász Katalin–Szabó Ivett
Angyalföld 1956 Emberek, sorsok, emlékek
Angyalföldi Helytörténeti Gyûjtemény 1956-os Intézet
Sprint Kft. Budapest 2006
Eörsi László–Juhász Katalin–Szabó Ivett
Angyalföld 1956 Emberek, sorsok, emlékek
SZERZÕK: © Eörsi László, © Juhász Katalin, © Szabó Ivett © Szabó Zoltán, © Leskó László†, © Baumgarten Karola, © Baranyecz Jánosné, © Tóthné Jeckel Anna, © Varga Lászlóné Rácz Gizella, © Schönhofenné Johancsik Julianna SZERKESZTETTE: © Juhász Katalin FOTÓK ÉS ILLUSZTRÁCIÓK: Angyalföldi Helytörténeti Gyûjtemény Magyar Nemzeti Múzeum MTI 1956-os Intézet Budapest Fõváros Levéltára Országos Széchenyi Könyvtár Aprónyomtatványtára Politikatörténeti Intézet Levéltára Hadtörténeti Intézet és Múzeum Levéltára Baumgarten Karola, Elkán György, Holczer Gábor, Kleinheincz György, Kleinheincz Gábor, Labáth Sándor, Leskó Lászlóné, Kleinheincz Anna, Schönhofen Klausné Johancsik Julianna, Gál Lajos A CÍMLAPON SZEREPLÕ KÉP: Holczer Gábor felvétele (Bevésések 1956-ból a Huba utcai Karmelita-templom falán) KÖNYVTIPOGRÁFIA: Kónya Judit KÉPFELDOLGOZÁS: Kõszegi Róbert, Kenesei Gábor NYOMDAI ELÕKÉSZÍTÉS: Sprint Kft. 1037 Budapest, Újpesti rkp. 7. Ügyvezetõ igazgató: Machos Ferenc NYOMÁS: Gyomai Kner Nyomda Rt. ISBN 963-06-1259-3 ISBN 978-963-06-1259-3 FELELÕS KIADÓ: Kapuvári Beatrix Megjelent Budapest Fõváros XIII. Kerület Önkormányzata Oktatási, Kulturális és Sport Bizottsága, az Angyalföldi József Attila Mûvelõdési Központ, illetve az 1956-os Intézet támogatásával
Tartalom ELÕSZÓ (Rainer M. János)
6
BEVEZETÉS (Juhász Katalin)
7
PILLANATKÉPEK1956 Tallózás a Szabad Nép 1956-os évfolyamából
8
MOZAIKOK AZ 1956-OS FORRADALOM ÉS SZABADSÁGHARC XIII. KERÜLETI TÖRTÉNETÉBÕL Adatok a XIII. kerületi Tanács mûködésérõl 1956. október 23. és november 3. között MDP-bõl MSZMP – adalékok a XIII. kerületi pártbizottság tevékenységéhez Fegyveresek, katonák – A magyar Honvédség alakulatainak tevékenysége Fegyveres harcok és megtorlás a XIII. kerületben (Eörsi László) Gyárak, munkástanácsok 1956–1957 Lakásfoglalók a forradalom alatt Élelmiszer-ellátás, köztisztaság Munkaerõ-fluktuáció a forradalom után Iskolák a forradalomban, forradalom az iskolákban
21 31 34 38 50 65 67 70 72
EMBEREK, SORSOK, EMLÉKEK „Melegítõben aludtunk” Szabó Zoltán interjúja Roboz Lászlóval „Kitört a háború!” Interjú Labáth Sándorral Rekviem egy anyáért (†Leskó László) „Pisztoly a vödörben” Interjú Kleinheincz Györggyel Gyermekkori félelmek (Baumgarten Karola) A Glázner kap kenyeret! (Tóthné Jeckel Anna) A mi PARADICSOMUNK (Varga Lászlóné Rácz Gizella) Tudtuk, mi van a szomszéddal (Schönhofenné Johancsik Julianna)
FORRÁSOK
81 85 89 92 95 97 99 104 108
Elõszó 1956 a 20. század történelmében
M
agyarország 20. századi történelmének egyik sarokpontja volt 1956. Az október 23-a körül megfogalmazott követelések ritka egyöntetûséggel fogalmazták meg, mi az, amit a magyar társadalom akar. Mindenekelõtt a Rákosirendszer lebontását, az ország függetlenségét, nemzeti tradícióinak újrafogalmazását és ápolását, az alapvetõ demokratikus szabadságjogok tiszteletben tartását, többpártrendszert és szabad választásokat. A gazdaság és a pénzügyek egy részében az állami tulajdon fenntartása, más, szélesebb részében valódi társadalmasítása – a munkástanácsok által képviselt dolgozói kollektíva tulajdonjoga – mellett szálltak síkra. Ennek alapján azt lehet mondani, hogy a forradalom résztvevõinek szeme elõtt valamiféle harmadik utas „vízió” lebegett. Ez döntõen képviseleti demokrácián alapuló – de azért közvetlen „önigazgató” formákat is tartalmazó – politikai rendszert és széles köztulajdonon alapuló szociális (állam)gazdaságot jelentett. Az ötvenhatos politikai-társadalmi program harmadikutas jellege mellett demokratikusnak és baloldalinak tûnt. Mindebben azonban néhány sajátos tényezõ is szerepet játszott, ami a fenti összképet számottevõen árnyalhatja. A forradalomnak abban a nagyon rövid periódusában, amikor a szólásszabadság maradéktalanul érvényesült, a politikai közbeszédet, a tömegkommunikációt jelentõs részben még a volt pártellenzék tartotta ellenõrzése alatt. Nagy Imre személyében a pártellenzék rendelkezett a legismertebb politikussal. Emiatt lehettek ennyire egyöntetûek a nyilvánosságot kapott követelések. A politikai élet nem kommunista szereplõi hosszú évek nyomása alól szabadultak fel egyszerre, nem kevesen hosszabb börtönbüntetés után. Érthetõen sokkal óvatosabbak voltak, ha megszólaltak, visszafogottan tették. A forradalom szabadságünnepében is érvényesült bizonyos önkorlátozás, öncenzúra: egy független Magyarország elfogadhatóbb szomszédainak, sõt a Szovjetuniónak is, ha legalább szocialista. Az események dinamikája, a forradalom rövid idõtartama nem hagyott idõt még a követelések kimunkálására sem, nemhogy az esetleges eltérõ nézetek közötti ütközésre. Éppen ezért hiányzott mindaz, ami hosszasabb kidolgozást kívánt volna. Nem került felszínre például részletesebb gazdasági, gazdaságpolitikai elképzelés, külpolitikai program. Az 1956-os magyar forradalom nemzetközi jelentõségét Kende Péter 1995-ben a következõképpen fogalmazta meg: 1. ‘ forradalom megrendítette az addig mozdíthatatlannak tûnõ szovjet birodalmat; 2. Szétpukkadt a szovjet szocializmus politikai, sõt filozófiai dogmája, sérült a mítosz, mely elsõsorban a nyugati értelmiség széles körében élt, s amelynek a világháborús gyõzelem új tápot adott; 3. Magyarország modellt adott a forradalmi népmegmozdulásra, amely véget vet a totalitarizmusnak. Kende Péter tézisei igazak, csak éppen nem közvetlen, hanem közvetett értelemben, nem mechanikusan, hanem tendenciájukban, hosszabb távon. Egészen egyszerûen 1956 után nem lehetett úgy folytatni, ahogyan elõtte. A magyar forradalom jelensége mindenkit meggondolásokra késztetett, azokat is, akik a szovjet rendszer ellen lázadtak, s azokat is, akik a rendszer életben tartásán, vagy éppen terjeszkedésén fáradoztak. Az alávetett társadalom ereje, a vele való nyílt összeütközés félelmetes emléke, az 1956-os rettegés ott maradt minden további döntésben. 1956 egy sokáig láthatatlan folyamatot indított be, melynek eredményei késõbb, a század végén mutatkoztak meg. 1956 morális ereje és példázata ilyen értelemben valóban kibontható a fenti állításokban, s ennek világtörténeti jelentõsége aligha vitatható. 1956 a mai, 21. századi totális médiakorszakon jócskán innen zajlott, s képe ezért alapvetõen írott, irodalmi, miként 1848-é. Mégsem véletlen, hogy 1956-nak nincs és valószínûleg soha nem is lesz Victor Hugója és Jókaija. A kép messzirõl, magában felállítva 19. századi, közelebbrõl „csak” múlt századi, ahogyan környezete és mellékalakjai is. Képe halványul és töredezetté válik az idõben és a vitában, amelyhez kételyeket már egy új század ad. A 20. század hagyományának kialakulása, amelyhez nem szolgáltat mintát a 19. századé, még elõttünk áll – benne 1956-tal. Hogy milyen lesz, rajtunk is múlik.
Rainer M. János* Részletek a szerzõ azonos címû írásából (Rubicon 2002/11–12.)
*
6
Bevezetés Angyalföld 1956
M
ár közhelyként ismert tény, hogy a XIII. kerület lakossága és munkássága kevéssé vette ki részét az 1956os forradalom eseményeibõl. Való igaz, hogy például a Bem és Köztársaság téri tömegmegmozdulásokhoz, vagy a Corvin közi, Széna tér környéki fegyveres harcokhoz hasonló volumenû akciókra itt, a gyárakkal teli külvárosban nem került sor. Ugyanakkor az Újlipótváros értelmiségi csoportjai és az angyalföldi munkásság nagy tömegei is lelkesen üdvözölték a forradalom kitörését. Október 23-án a túlnyomó többség úgy érezhette, véget ért egy félelemmel teli korszak, lehulltak a bilincsek, s boldogan vonultak az utcára, hogy csatlakozzanak az egyre növekvõ ünneplõ tömeghez. Olyanok is szép számmal akadtak, akik a belvárosi fegyveres felkelõkhöz csatlakoztak. A XIII. kerületben is megalakították a Forradalmi Bizotságot, amely fõként újlipótvárosi kommunistákból állt, és a legtöbb gyárban is elég rövid idõ alatt megalakultak a demokratikusan választott munkástanácsok. Ugyanakkor a kerületi pártbizottság, amelynek korábbi titkára Kádár János, akkori titkára Biszku Béla volt, a kezdettõl fogva minden erõt mozgósított a forradalom eszméinek angyalföldi terjedése ellen. A pártbizottság és a kerületi tanács irányítását átvevõ Forradalmi Bizottság gyakorlatilag mindvégig Biszku Béla és Kádár János útmutatásait követte. A forradalom 50. évfordulójának alkalmából megjelenõ kötetünk az 1956-os Intézet és az Angyalföldi Helytörténeti Gyûjtemény munkatársai közös munkájának eredménye. Eörsi László történész majd két évtizede foglalkozik az 56-os forradalom és szabadságharc kutatásával. Számunkra különösen azért fontosak az õ kutatásai, mert részletesen feldolgozta a fõváros egyes kerületeiben – köztük a XIII.-ban – történteket is. E kötetben szereplõ tanulmánya tulajdonképpen bõvített változata a XIII. kerületi Helytörténeti Füzetek egyik korábbi számában már megjelent írásának. Szabó Ivett történész kolléganõmmel mi elsõsorban a forradalom hétköznapokban történõ megjelenését, a „civil” lakosságra gyakorolt hatását kutattuk levéltári források és interjúk segítségével. A kutatás során elég bõséges levéltári adattömeget gyûjtöttünk össze a Budapest Fõváros Levéltára, a Hadtörténeti Múzeum és Levéltár, valamint a Politikatörténeti Intézet levéltárából. Ugyancsak sikerült jó néhány fotóval és korabeli aprónyomtatványok másolataival kiegészíteni az így összegyûlt anyagot elsõsorban a Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtára, az Országos Széchenyi Könyvtár Aprónyomtatványtára, valamint magánszemélyek segítségével. Az így összegyûlt adatbázis egy teljes másolati példányát az 1956-os Intézet archívumában helyezzük el. Az évfordulóra készülõdve az 1956-os Intézet, az Angyalföldi Helytörténeti Gyûjtemény és a XIII. kerületi Hírnök egy közös pályázatot is hiredetett, amelyben visszaemlékezéseket vártunk az 1956-ban a kerületben élt emberektõl. A pályázatra beérkezett írásokból is megjelenik néhány az Emberek, sorsok, emlékek címû fejezetben. Kötetünk összeállítása során – fõleg a fiatalabb olvasók kedvéért – arra is törekedtünk, hogy a forradalomhoz közvetlenül kapcsolódó anyag mellett legalább felvillantsunk néhány képet, rövid hírt az 1956-os év forradalmat megelõzõ idõszakából. A kötet elsõ fejezetébe került fotókat és tudósításokat a Szabad Nép teljes évfolyamát áttekintve válogattuk ki. Szerencsére sikerült megtalálnunk a tudósításokhoz tartozó fotóanyag egy részének eredeti negatívjait is, amelyeket a Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtárában õriznek. A szerzõk és szerkesztõk nevében õszintén remélem, hogy a kötet érdekes olvasmányt jelent majd nemcsak a kor megélt idõsebb generációk, hanem gyermekeik, unokáik számára is.
Juhász Katalin
7
Pillanatképek 1956 Tallózás a Szabad Nép 1956-os évfolyamából
8
1956. január 20. „Az Orion rádiók világhírûek. Az idén valamennyi új típusú készüléket hullámsávváltásra szolgáló nyomógombokkal, korszerû Noval csövekkel, és új konstrukciójú Orion hangszóróval látják el. Az új hangszóró az eddig gyártottaknál kétszer nagyobb hangerejû, és sokkal tisztábban is adja vissza a hangot. (…) Új lemezjátszó készüléket is hoz forgalomba az idén az Orion gyár. A lemezjátszók mágneses pick-uppal és mélyhangkiemelõ erõsítõvel készülnek. A pick-uppot 400-500 oldal lejátszására alkalmas zafírtûvel látják el. (…) A gyár legnagyobb újdonsága: megkezdte a televíziós vevõkészülékek sorozatgyártását. Ezek 22 csõvel mûködnek, 17 colos négyszögletes képcsõvel, amely 36×27 centiméteres képet ad.”
Az Orion Gyár újdonságai (Magyar Nemzeti Múzeum)
1956. január 24. „A XIII. kerületi lakásépítkezésekkel egy idõben bõvül a kerület bolthálózata is. A Béke úti lakónegyed Kilián György utcai oldalán az egyik új házban a minap gyógyszertárat és háztartási boltot nyitottak. Egy közeli épületben rövidesen új Röltex bolt nyílik.”
Háztartási bolt a Béke úti lakótelepen (Magyar Nemzeti Múzeum)
Az új gyógyszertár a Nõvér utcában (Magyar Nemzeti Múzeum)
9
1956. február 5. „A hideg idõjárást különösen azok a dolgozók érzik a legjobban, akik a szabadban végzik a munkájukat. A lakásépítkezéseken dolgozó munkások is szívesen fogyasztják ezekben a napokban a forró teát. A Fiastyúk utcai lakásépítkezésen is népszerû most ez az ital.”
T19
Pihenõ munkások a Fiastyúk utcai lakótelep építkezésén (Magyar Nemzeti Múzeum)
Építkezés a Fiastyúk utcai lakótelepen (Magyar Nemzeti Múzeum)
1956. április 30. „A Béke úti lakótelepen vasárnap délelõtt nyílt meg a fõváros egyik legnagyobb »vendéglátó-ipari kombinátja«, eszpresszóval, söntéssel, látványosan szép étteremmel. Angyalföld lakóinak nagy örömük telik az új létesítményben.”
Étterem a Béke úti lakótelepen (Magyar Nemzeti Múzeum)
10
1956. április 30. „Magyar Dolgozók Pártja központi vezetõségének javaslatára a Magyar Népköztársaság Minisztertanácsa számos árucikk kiskereskedelmi árának leszállítását határozta el. Az árleszállítást az ipari és mezõgazdasági termelés 1955. évben elért eredményei, a munkatermelékenység növekedése, és az …. Tervek teljesítése tette lehetõvé. (…) Az árleszállítás mintegy 6000 cikkre terjed ki, és a lakosságnak évi 900 millió forint megtakarítást jelent.”
Ruházati cikkek Férfi vászonöltöny Lódenkabátok Nõi selyemruhák Tweedkosztümök Vászon- és tropikalszoknyák Kasha fiúöltönyök Gaby nadrág Zefír férfiingek Szaténkombinék és -hálóingek Nõi nejlonharisnyák Tisztaselyem festett kendõk Száras cipõk forma gumitalppal Sertésbõr aktatáskák Iskolatáskák, mûanyagból
Vegyes iparcikkek Mosószappan Borotvaszappan „Rapid” mosópor „Sidol” fémtisztító „Verseny cipõkrém” Fogkrém Kölnivizek Petróleumfõzõk Pobeda karórák Töltõtollak
Tej és tejtermékek Kannatej (új ár: 3 Ft) Pasztõrözött üveges (új ár: 3,60 Ft) Joghurt Trappista, Óvári, Eidámi zsíros sajt
11
12
1956. július 23. „A Cukrászipari Vállalat fagylaltgyárában 150-400 literes hatalmas üstökben készítették vasárnap délelõtt a vanília-, csokoládé-, tejszín-, karamell-, puncs-, kávé-, eper- és meggyfagylaltot. Hadd ismertessük egy ilyen „recept” méreteit. 150 liter tejben elkevertek 15 liter tojássárgáját, 51 kiló cukrot, 4,80 kiló kakaóport, s ebbõl 15-20 perc alatt elkészítettek 208 kiló – vagy egy forintos adagokban számítva: 4160 – finom csokoládéfagylaltot. Budapesten egyébként vasárnap mintegy 250 000 adag fagylaltot fogyasztottak el…”
Fagylaltárus (Magyar Nemzeti Múzeum)
Vasas–Rapid futballmérkõzés a Népstadionban a Közép-Európa Kupa döntõjében (Magyar Nemzeti Múzeum)
1956. augusztus 5. „Egy hét alatt másodszor telt meg a Népstadion. A 100 000 fõnyi közönség nagy mérkõzést várt, és nem csalódott. A Budapesti Vasas olyan játékkal rukkolt ki, amilyet magyar csapattól régen láthatott a budapesti közönség. Imponáló fölényt vívott ki, és gólzáporral árasztotta el nagyhírû ellenfelének hálóját.”
A Népstadionban megrendezett Közép-Európa Kupa döntõjében a Vasas Szilágyi, Kamarás, Csordás, Raduly, Kárpáti, Bundzsák, Sárosi, Berendi, Lenka, Kontha, Teleki összeállításban lépett pályára a bécsi Rapid ellen (Magyar Nemzeti Múzeum)
13
14
1956. augusztus 15. A Város- és Községgazdálkodási Minisztérium aulájában megnyílt gyermekruha-kiállításon jó néhány hiánycikk látható: „mint például a piros gyermekszandál, vagy finom bundabéléses hócipõ. A felsõkabátok szabása rendkívül változatos, a fiúruháké modern, kényelmes. (…) Talán a legszebbek a sálszövõgépen készült, különbözõ színû, népi hímzésû kis szoknyák, ruhák. A nagy újdonság: a gyönyörû, piros bõrbõl készült, szõrmebéléses kiscsizma, valamint a gyógybetétes gyermekcipõ.”
t23 Gyermekruha bemutató (Magyar Nemzeti Múzeum)
Augusztusi tanszervásár (Magyar Nemzeti Múzeum)
1956. augusztus 28. „Már csak egy hét, és az iskolák ismét megnyitják kapuikat, s megkezdõdik az új tanév. (...) Az idén 204 700 elsõ osztályos kisgyerek lépi át az iskola küszöbét. (...) A Tankönyvkiadó Vállalat ebben az évben különösen nagy feladatok elõtt állt. Szeptemberre el kellett készítenie az általános iskolák alsó tagozatának új tankönyveit, és 14-féle tankönyv
mintegy 200-200 ezer példányát. (...) Összesen mintegy hétmillió tankönyv jelent meg az új iskolaévre. A tankönyveket most küldték ki az iskolákba, most kezdõdik el az árusításuk a könyvesboltokban is. Az Úttörõ Áruházban is megnövekedett a vásárlók száma. Sötétkék matrózruhából eddig hatszázat, iskolai fiúöltönybõl ezerötszázat adtak el. Gyermek tréningruhából 15 ezer van raktáron. A konfekcióosztályon 10-10 ezer iskolakötény és -köpeny várja a vásárlókat. A Belkereskedelmi Minisztérium Vegyianyag Fõigazgatósága is jól felkészült a tanévnyitó elõtti csúcsforgalomra. Körülbelül 200 vagon iskolai füzet, 400 tonna iskolai rajzlap, 300 ezer kisüveg tinta, 300 tonna kék csomagolópapír van a raktárakban.” Iskolatáska-vásár (Magyar Nemzeti Múzeum)
15
1956. szeptember 2. „A mai lapokból ismertté vált az ország lakossága elõtt az MDP Politikai Bizottságának határozata a személyi kultusz maradványainak megszüntetésérõl. Ez a határozat méltóképpen folytatja pártunk és közéletünk megtisztítását a személyi kultusz befolyásától. Nem kétséges, hogy az egész közvélemény egyetértéssel fogadja ezt a határozatot. A mi népünk megértette, hogy a személyi kultusz a nép szerepét és jogait csorbította: a személyi kultusz maradványainak felszámolása együtt jár az egész dolgozó nép szerepének fokozatos növekedésével az
ország irányításában. (…) A személyi kultusz maradványainak felszámolásához tartozik az is, hogy most az intézmények, az üzemek, a vállalatok faláról lekerülnek az élõ magyar állampolgárok nevei. Ezzel azonban nem kisebbedik egyetlen élõ magyar vezetõ érdeme, népszerûsége sem, mert azt nem azon mérik, hogy hány gyár, tsz, iskola vagy más intézmény viseli nevét. Ezzel az intézkedéssel pártunk klasszikusainak tanítását váltja valóra, akik nem szívlelhették a tömjénezés karrierizmust, hízelgést, tespedést szülõ megnyilvánulásait.”
Az egykori Rákosi Mátyás Kultúrház (ma József Attila Mûvelõdési Központ)
16
17
18
Mozaikok az 1956-os forradalom és szabadságharc XIII. kerületi történetébõl
19
20
Adatok a XIII. kerületi Tanács mûködésérõl 1956. október 23. és november 3. között
A
z 1950-es években a XIII. kerület legfõbb irányítója az akkori rendszer szerint a kerületi pártszervezet volt. A közigazgatás tényleges mûködtetõje, a kerületi tanács is a párt irányelveinek, határozatainak szellemében mûködött. A forradalom kitörésekor a kerület vezetõ kommunistái a Pártbizottság épületében gyûltek össze azzal a szándékkal, hogy innen irányítsák az „ellenforradalom” elleni harcot. Míg a pártbizottság forradalom alatti tevékenysége viszonylag jól nyomon követhetõ a feltárt források alapján, addig a kerületi tanácson történtekrõl jóval kevesebb információ állt eddig rendelkezésre.1 Az MSZMP 1957-bõl fennmaradt kerületi iratai között találtuk azt a visszaemlékezést, amelyet egy pártbizottsági tag, civilben az Adócsõgyár fõmérnöke vetett papírra. Az élménybeszámoló szerzõjének nevét homály fedi. A beszámolóra semmilyen más, általunk ismert forrásban nem hivatkoznak, az Adócsõgyárat nem említik. Az aláírás alapján sok-sok kérdõjellel kockáztathatjuk meg a feltevést, hogy a szerzõ Csabai Károly, a gyár késõbbi igazgatója lehet. Részletes leírása szerint gyakorlatilag a kerületi közigazgatás egyik kulcsfontosságú szereplõje volt az októberi események idején, ennek ellenére semmilyen más beszámolóban nem találtunk rá név szerinti utalást, mint ahogy Noszkai nevû kollégájára sem. Élménybeszámolója azért is lehet tanulságos, mert egy hithû, ugyanakkor vitathatatlanul jó szándékú kommunista szemével, tényszerûen írja le az eseményeket. A hitelességre való törekvés mellett az egykori fõmérnököt nyilvánvalóan az is motiválta, hogy tisztázza magát a vádak alól, amelyek szerint része lett volna „ellenforradalmi szervezkedésben”. Akárhogyan is volt,
ez és az ehhez hasonló beszámolók is közelebb vihetnek az 56-os forradalom történéseinek értelmezéséhez. Az alábbiakban az említett visszaemlékezés részleteivel idézzük fel a történteket.
Élménybeszámoló az ellenforradalomról 1
Fõvárosi Levéltár XXXV. 18 b., 20. õ. e.
21
„1956 októberének eseményei számomra 23-án kezdõdtek meg. Feleségemmel a szigeti Nagyszálló elõtt beszéltünk meg találkozót. Nagy késéssel érkezett meg, az autóbusz már rendetlenül járt. A hallban megittuk a feketéinket, s már feltûnt ott a szokatlan némaság. A Margit hídon már rohantak a teherautók, tömve emberekkel és díszítve nemzetiszínû zászlókkal. Egy izgatott fiatalember egy csoportnak mesélte, hogyan próbálják épp most Sztálin szobrát ledönteni az alapjáról. Valami lelkesedés és az aggodalom egyszerre mozdult meg bennem. Tekintélyekkel, mint volt Sztálin, veszélyes így bánni. Nem izgatott tömegek feladata a Sztálin szobor eltávolítása. Tudom, hogy Gerõt sem szereti a nép, de õ nem szobor, s abból baj lehet, ha döntögetni kezdik. Ezalatt hangzott el Gerõ beszéde, melynek rossz hatását egyébként mérsékelt nagyfiam izgatott elégedetlenségén keresztül mérhettem le kevéssel késõbb. A nap további része otthon, Budán csendesen telt el. Éjjel fél egy körül egy kétségbeesett ismerõs üzenetközvetítésre kért telefonon. Azt mondotta, hogy a Sándor utcából nem tud hazajönni, mert a Rádiót ostromolják, s igen erõs a fegyvertûz. Nem hittem volna, de a telefonon hallani is lehetett. 24-én reggel hatkor a rádió még dolgozott, de a mikrofonba lövéssorozatok hallatszottak. Tudtam, sietni kell, ha ki akarok érni a gyárba. A villamos már nem járt. Amikor a reggeli ködben a Mechwart térre értem, már vagy 50-60 fiatal csoportosult ott, és pártellenes jelszavakat kiáltoztak. Ide jutottunk, hogy már a párt ellen tüntetnek? Talán az angyalföldi nép is így rohamoz? Vagy látni fogom az elvtársak kis csoportjait a ház környékén védelemre készen? [Az Árpád hídnál] a védelem itt volt, de nem olyan, mint amit elképzeltem. Vagy négy magyar tank állt a budai hídfõben Pest felé fordulva, ugrásra készen. Még reméltem szebbet a hídon, de a pártház (ma József Attila Színház) elõtti tér üres volt. Bementem a pártházunkba. A földszinti folyosó foteleiben rendõrök szunyókáltak, s fent az emeleten a munkatársak géppisztolyokkal bõven felszerelve álltak az ablakok mellett. A pártbizottság titkára két telefonon beszélt egyszerre, és négyen álltak sorban az íróasztala elõtt. Utána a gyárba mentem. Nem sokan jöttek be. A régi hûséges vállalati gárda magától felkészült, hogy megvédje a gyárat. Õrzéssel és munkával telt el a nap és az éjjel. Reggelre úgy látszott, elül a vihar. Megindultak a villamosok a Váci úton. Hazamentem. Nem aludtam fél órát sem, mikor visszahívtak a gyárba. A közlekedés leállt, ismét gyalogolnom kellett. A Váci úton szembe jött velem a kerület egész fiatalsága. Egy gyári csoporttól kérdeztem, hova mennek. »Gerõt lemondatni.« ezért mentek. Jókedvvel, kipirult lelkesen vonultak a város felé. Kifelé kevés forgalom volt, egy-két rossz emlékeket keltõ fegyveres civil gyalog, jóval többen gépkocsin jöttek és szervezetten »csinálták« a hangulatot. Estefelé visszajött a tömeg, most már nem lelkesen, hanem fáradtan és leverten. A Kossuth téri súlyos események terhelték a lelkeket. Még ezen a napon alakult meg nálunk az elsõ ideiglenes munkástanács, melyben a legjobb elvtársak is helyet foglaltak, de Zátonyi szerszámkészítõ személyében a fasizmus is megjelent. Elõször csak kikérte magának, hogy elvtársnak szólítom, és helyette a testvér megszólítást ajánlotta. Szembeszálltam vele, és mondtam, hogy én kommunista vagyok és maradok, és vannak itt, akiket elvtársnak szólíthatok. A jelenlévõk közül sokan mellémálltak érzelmileg, de szólni már senki nem akart. (…)” Az emlékíró péntektõl szombatig 24 órás szolgálatban volt egy nagy értékû adócsõ mellett. A „nagy figyelmet kívánó munkától és az éjjelezéstõl” kimerült, így a szombat és vasárnap eseményeibõl csak egyvalamire emlékezett. „Déltájban néhány fiatal fiú a városból jövet követelni kezdte a csillag levételét a Hajógyár épületérõl. A hajógyáriak nem hagyták magukat, mire a fiúk dobálni kezdték kövekkel az épület ablakait. Valahonnan egy lövés is eldördült, és a Hajógyárral szemben lévõ lakóházból és a környékrõl összegyûlt vagy 50 gyerek. Tizenöt évesnél idõsebb egy se volt köztük. Kõzáport zúdítottak az ablakokra. A gyáriak kitörést kíséreltek meg, s kijöttek
22
23
Harckocsik zárják le a Margit híd pesti hídfõjét október 24-én (MTI-fotó, Munk Tamás)
vagy huszonöten botokkal, hogy a gyerekeket elzavarják. Persze ez nem sikerült, sõt a szemben lévõ gyalogjárón összegyûlt nézõk is – ezek már felnõttek – fenyegetõen kezdtek viselkedni. Elõkerült egy vékonyka tûzoltó fecskendõ is, ami a gyerekeknek inkább szórakozást, mint akadályt jelentett. Már-már attól kellett tartani, hogy az épület minden ablaka összetörik, de nem ez történt. A város felõl elõregördült néhány magyar tank, s ezek beálltak a gyár három kapujába. Velük együtt egy teherautó katona is érkezett. A fiúk nem szaladtak el, hanem a dobálást beszüntették, és zsebre tett kézzel fütyörészve nézegették a tankokat. Egyik itt az ablak alatt még mondogatta is a másiknak, hogy “Ezek a tankok miattunk nem sokáig lesznek itt, majd aztán folytatjuk.” – aztán futballozni kezdtek a Szobor utcában. A tankok azonban nem mentek el, csak több nap múlva. (…) Hogy-hogy nem, a csillag mégiscsak lekerült a gyár tetejérõl. Másnap reggel már nem volt ott. Lehet, hogy az volt az a csillag, amit másnap este két forintért megvettem két fiúcskától. (…) „Október 23. óta már lassan egy hét telt el. Az állami vezetés fokozatosan megszûnt. A minisztérium utasításai elmaradtak. A szomszéd gyárakban is, meg nálunk is zavar és tanácstalanság keletkezett. Egyre hevesebb volt a párt- és párttagellenes hangulat. A mérnökök, a technikusok és mûvezetõk szinte kivétel nélkül ilyen hangulatba estek, pedig közülük a legtöbben jó szakmunkások voltak korábban. Már a pártjelvények, a köztársasági címer összetörésére is sor került, amikor 30-án Biszkutól telefonüzenet jött: délután két órakor jelenjek meg a tanácsházban a kerületi forradalmi tanács megválasztása céljából. Elmentem. Az épület elõtt az emlékmû összetörve hevert. A választásra összegyûlt emberek között erõsen szélsõséges lázongó emberek is voltak. Emlékszem a Transzvill két fiatal küldöttjére, ezek csillapíthatatlanul lángoltak a mindenellenesség tüzében. Volt idõ megfigyelni az embereket, mivel Biszku egy órát késett. Azt hiszem, ilyen forradalmibizottság-választás sehol sem volt ebben az idõben az országban. A választáson részt vett három elvtárs, akik korábban a kerületi pártbizottság titkárai voltak, név szerint: Biszku, Fülöp és Horváth Vince.2 Ezen kívül ott volt még a kerületi pártbizottság több tagja, köztük Takács Jenõ, Frey és én. Nem kellett tagadnunk, hogy kommunisták vagyunk, pedig akkor már a budapesti pártbizottság háza az ellenforradalom csõcselékének kezére került. A választás alapján a bizottság elnöke Noszkai lett, aki az Elektromos Mûveknél alapszervi titkár volt. Engem elnökhelyettessé választottak. A bizottság megválasztásával egyidejûleg a gyûlés kiáltványt fogalmazott, melyet másnapra plakát formájában sokszorosítottak. A kiáltvány az abban az idõben szokásos követeléseket tartalmazta, de lényegesen enyhített formában, és a kormánynak igyekezett támogatást nyújtani, hogy idõben megálljon a lejtõn. Október 31-én délelõtt ült össze másodszor a bizottság. Az értekezleten Biszku nem jelent meg. A bizottság áttanulmányozta a plakátot, és elhatároztuk, hogy nem tesszük közzé. A Transzvill két küldöttje tiltakozott az ellen, hogy Biszku a bizottság tagjaként szerepel a plakáton. Szerintük a bizottság tagjául nem Biszkut, hanem Fülöpöt választották meg, akinek neve viszont nem szerepelt a sokszorosított kiáltvány alatt. Mivel hivatalos jegyzõkönyv nem készült, a bizottság a helyzet tisztázása végett új választást határozott el, s nyilvánvaló volt, hogy a jobboldali hangoskodók a bizottság összetételét nem tartják megfelelõnek. Elhatároztuk, hogy aznap délután a kerületi üzemek küldötteivel új választást tartunk. Az értesítést telefonon és küldöncök útján végeztük. A kerületi üzemekbõl össze is gyûlt mintegy 160 küldött. A közigazgatási feladatok már 31-én délelõtt megoldást követelve jelentkeztek. Noszkai és én a tanácselnök szobájában elõszobájának helyezkedtünk el. Az elnöki titkárnõ nem volt a helyén, s így a titkárnõ fel-
2
A felsoroltak között szereplõ Fülöp Pál Biszku Bélát és Kádár Jánost megelõzõen a XIII. kerületi párt vb elsõ titkára volt. A forradalom után õ lett a kerület tanácselnöke
25
adatát egy elõttem ismeretlen nevû nõ töltötte be, aki az elsõ bizottság megválasztásában is mint küldött vett részt. A garmadával jelentkezõ ügyfelek az alábbi kérdésekkel foglalkoztattak bennünket: Politikai irányítást kértek. Élelmezési kérdéseik voltak. Lakásproblémákkal álltak elõ. Különféle helyekrõl gépkocsikat és üzemanyagot igényeltek. Pártok és intézmények elhelyezésüket kérték. Karhatalmi beavatkozást kértek. Más természetû szociális segítséget kívántak, például elhaltak holttesteinek elszállítását és temetését. Természetesen a felsorolás nem teljes, de a többit mindenki elképzelheti hozzá.” Bár az utólagos, ide vonatkozó tanácsi jegyzõkönyvek szerint ugyan többen disszidáltak, illetve lemondtak tisztségükrõl a forradalom napjaiban, a hûséges tanácsi dolgozók a legnehezebb idõkben is felkeresték a tanácsházát, és segítettek a nehéz feladatok megoldásában, a visszaemlékezés ezzel mégis ellentétes képet fest a tanácsházán történtekrõl. „Megpróbáltam a tanácsi apparátust felhasználni a feladatok egy részének elvégzésére. Megkértem elõször Fülöpöt, majd Takácsot, hogy foglalják el helyüket a végrehajtó bizottság elnökhelyettesi szobájában, és intézzék el a hozzájuk irányított személyeket. Ismételt kérésemre valamelyik a kettõ közül elmondotta, hogy õket erõszakkal eltávolították már a tanácsi alkalmazottak a beosztásukból, így nem tehetnek semmit. Úgy emlékszem mindkettõjükre, mint akik céltalanul bolyongtak a tanácsház folyosóin napokon át, és nem ismerték fel a helyzetet. A közigazgatási munkákat mégis el kellett volna végeztetni. Megpróbáltam a tanácsi tisztviselõk saját »forradalmi« bizottságát megkeresni, hogy az osztályokat mégis munkába állítsam. Kiderült, hogy éppen osztályonként üléseztek és minden osztály azzal foglalkozott, hogy kiket kell eltávolítaniuk maguk közül. (…) Nem volt mit tenni, a vb elnöki elõszobában én fogadtam az összes ügyfelet. A politikai ügyeket Noszkaihoz küldtem. Mindez annyira lekötött minket Noszkaival, hogy egymással sem tudtunk beszélni a 31-én délután 2 órakor kezdõdõ választógyûlés elõtt. Végül a választók jelenlétében õ az elnöki helyen ülve, én meg mögötte a dobogón menetközben beszéltük meg álláspontunkat. Elmondotta, hogy Biszkuval állandó kapcsolata van, és utasítása szerint a lehetõ legtovább tartsunk ki a bizottságban. A várható jobbratolódás a választógyûlés hangulatán meg is mutatkozott. A felszólalók egymás után követelték a szovjet csapatok kivonulását és még sok minden egyebet is. Az elsõ öt felszólalás után és is hozzászóltam. Beszéltem a Szovjetunióval való kapcsolataink hibáiról és a párt és a tömegek kapcsolatának hibáiról is. Igyekeztem nem annyira a hozzászólás tartalmával, hanem inkább stílusában alkalmazkodni a hangulathoz, mely határozottan szovjetellenes volt, de kommunistaellenes és pártellenes nem volt. A hozzászólás jó kis hordószónoklat lett, de célját elérte, mert alapjául szolgált megválasztásomnak. Noszkai az összefoglalásban hasonlóan járt el. Engem egy ismeretlen ember javasolt a bizottságba, én Noszkait javasoltam. Megválasztásunk után mindketten kijelentettük, hogy kommunisták vagyunk, és a szocializmus építéséért állunk ki. A gyûlés bejelentéseinket elfogadta, azt persze nem mondom, hogy lelkesedéssel, de olyan »egye fene« alapon. Megválasztásom miatt Meleg3 a tanácsi lakásosztályról decemberben egy aktívaülésen árulónak és kémnek nevezett. Az ügyben azután hosszú vizsgálat folyt, mely azzal fejezõdött be, hogy a kerületi pártvezetés nem adott igazat Melegnek. Itt választották meg bizottsági tagul Papp hadnagyot. Köte, Batizi és a szomszéd templom (Szent László) papja is tagja lett a bizottságnak. A gyûlés a választáson kívül a szokásos követeléseket is számos pontba foglalta. Ezek a pontok már nem voltak olyan mérsékeltek, mint az elõzõ napiak. A szovjet hadsereg kivo-
3
26
Meleg Lajos egyik szorgalmazója volt a XIII. kerületi tanácsban a tanácstagok „ellenforradalmi” tevékenységéért történõ szigorú felelõsségrevonásának.
Az október 28-án megrongált Béke téri felszabadulási emlékmû
nása is szerepelt közöttük. Újabb plakát elkészítését is elhatároztuk. A megválasztott vezetõség még aznap este ülést tartott. Noszkai a vezetést és a politikai irányítást vállalta. Papp hadnagy bejelentette, hogy hat teherautóval és megfelelõ fegyveres katonai csoportokkal »R« szolgálatba áll készenlétben, telefoni hívószámát is megadta. Köte, mint volt rendõrszázados elvállalta, hogy átveszi a rendõrség irányítását, hamarosan õ is jelentkezett a szükséges telefonszámokkal. A gazdasági ügyek irányítására Batizi vállalkozott. Én a kerületi közigazgatás ügyei intézését vállaltam el, és Noszkai helyettesítése is a feladatom lett. A vezetõségi ülés végén Noszkaival megállapítottuk, hogy a bekövetkezett jobbra tolódás veszedelmes, és végül rendzavarásokra és összetûzésekre fog vezetni a kerületben. Javasolta, hogy a bizottság néhány tagjával és a követelésekkel elmegy a Parlamentbe, és ott megpróbálja tisztázni a helyzetet. A vezetõségi ülés végén Noszkai javaslatát, hogy a bizottság a kerület nevében átadja követeléseit, el is fogadták. A vezetõség hamarosan el is indult a Parlamentbe. Én egy ideig még a tanácsházban maradtam. (…) Másnap, november 1-jén, csütörtökön reggel szinte nem tudtam bejutni a tanácsházba. Óriási csoportosulás volt a fõbejárat elõtt, lehettek vagy kétszázan, mind öregember és öregasszony. Noszkaitól tudtam meg, hogy a kerületi tanács közellátottjai jöttek össze, mert minden csütörtökön kapni szoktak valamit, élelmiszert, cigarettát, egyebet. Noszkai végül egy órán át tartó rábeszéléssel elérte, hogy a csoport eloszlott. Noszkai elmondta, hogy a parlamenti látogatás eredményes volt, mert a XIII. kerületi bizottság minden tagja azzal a meggyõzõdéssel tért haza, hogy a szovjet csapatok kivonását, mint a rend helyreállításának és a munka felvételének elõfeltételét nem lehet követelni. Elkezdtük a kerületi közlekedés és a gyárak üzemének
27
megindítására irányuló agitációt. A kerületi üzemek küldötteit ismét össze kellett hívni, hogy velük az új helyzetet elfogadtassuk. A gyûlésre a délutáni órákban került sor. Ez a nap rendkívül mozgalmas volt. A délelõtti órákban két helyen is fel kellett használni a katonai »R« csoportokat. A Nyugati pályaudvar raktárait és a teherkocsikat fosztogatni kezdték, a fosztogatókat sikerült elkergetni. Ugyanitt újabb fosztogatásokra került sor november 5-én és 6-án, amikor az »R« csoportok már nem mûködtek. Híre jött, hogy az új lakóház-építkezéseknél (Fiastyúk, Tahi utca környéke) erõszakos lakásfoglalások történtek, és olyan személyek foglaltak lakásokat, akik a lakások és az épületek állagát kezdték pusztítani. A kiküldött »R« csoportok a rongálók ellen erélyesen felléptek, néhányat ki is lakoltattak, de az egész önkényes lakásfoglalási ügy nem volt rendezhetõ, mert az erõszakoskodás ártott volna. Köte számba vette a rendõrség megmaradt erejét. Megszervezte a tanácsház fegyveres õrzését. Fiatal katonatisztek voltak a vezetõk, és kerületi fiatalokból állott a legénység, ezek között 20 évesnél idõsebbeket nem láttam. Nemzetõr elnevezéssel még október 30. elõtt álltak szolgálatba. Ijesztõen néztek ki. Csak egyik-másik viselt egyetlen egyenruhadarabot, és voltak közöttük teljesen polgári ruhások is. Karjukon nemzetiszínû szalag, fegyverzetük szedett-vedett, ha jól emlékszem egyiknek az övében egy meztelen disznóölõ kést is láttam. Látszott rajtuk, hogy az ifjúság minden elfojtott kalandvágyát most elégítik ki csillogó szemekkel. Fegyelmezettek voltak, ijesztõ külsejük mégis több embert megriasztott. Horváth Vince például többször elment a tanácsház elõtt, és a marcona õrséget látva meg volt gyõzõdve arról, hogy az ellenforradalom lett ott úrrá.
28
Révainé, a kerületi pártbizottság harmadik titkára ezen a napon hozta a hírt, hogy a kerületi pártbizottság vezetõi és munkatársai illegalitásba mentek 31-én. Felszólított minket, hogy tartsunk ki, ameddig lehet, és igyekezzünk a rendet fenntartani.” A visszaemlékezés írója ezt követõen hosszan meséli el a további eseményeket, melyeket mi itt csak öszszefoglalva adunk közre. „A fegyveres csoportok számára egyre komolyabb feladatot jelentett a kerületben – mint nyugalmas helyen – meghúzódó felkelõk felderítése és az elrejtett fegyverek felkutatása. A vidéki élelmiszer-szállítmányokkal kapcsolatos visszaélések során a tanács helyett illetéktelenek, például egyes nagyüzemek vették át a szállítmányokat. Pénteken már olyan eset is elõfordult, hogy a teherautókat a lakosság önkényesen ürítette ki. Úgy látták, hogy ez a folyamat csak a normális élet megindulása révén állítható meg. A gyárakból érkezõ küldöttségeket a munka felvételére biztatták. A megkeresés ellenére nem csatlakoztak a Dudás József-féle Forradalmi Bizottmányhoz, mert annak követeléseivel nem értettek egyet. Ugyanakkor félreértésre adott okot, hogy egyik frissen jelentkezett kommunista segítõjük, aki a telefont kezelte, a bejelentkezésnél tévesen [vagy szándékosan?] a »bizottmány« kifejezést használta. »Nem ismerte fel a modern homouizon és homoiuzion probléma jelentõségét. Biszku és többen mások is, akik épp ezalatt keresték Noszkait vagy a tanácsot, az idegen névre és a bizottmányra felfigyelve azt gondolták, hogy a kerületben is Dudásék lettek úrrá«. A tanácsi alkalmazottak továbbra sem fogadták el a javaslatot, hogy Fülöp és Takács irányító munkáját egy ideig még fogadják el a rend biztosítása érdekében. Az üzemek képviselõi a parlamenti látogatásról szóló beszámoló és hosszas vita után úgy döntöttek, hogy a kerület pénteken felveszi a munkát, és a rádión keresztül felolvasandó országos felhívás szövegét is megfogal-
29
mazták. A szöveggel néhányan a Parlamentbe mentek, ahol Tildy Zoltán fia fogadta õket több fõvárosi nagyüzem, köztük a XIII. kerületi gyár képviselõivel együtt. A gyárak képviselõi a munkástanácsok követeléseit hozták: »nem dolgoznak addig, míg az utolsó szovjet katona el nem hagyja az országot és a többi.« Hosszú vita után a küldöttek kezdték belátni, hogy a munka felvételének nem lehet feltétele a szovjet hadsereg kivonulása. Néhány küldött kétségbeesett, mert félt visszamenni a gyárba, ahol a hangulat teljesen ellentétes volt. Végül a Nagy Imrével történt találkozás sem hozott változást, ezért az ország minden dolgozóját munkába szólító közös felhívást fogalmaztak meg, amelyet a rádió éjjel fél 11 tájban le is adott. A felhívást másnap reggel is megismételték. A következõ nap újabb megoldásra váró bonyodalmak keletkeztek. Az újjáalakuló pártok helyiségeket követeltek maguknak, azonban egy-egy tömegszervezeti és párthelyiségre több igénylõ is akadt. »Mi elhatároztuk, semmiféle kiutalást nem adunk, míg a pártok helyzetét tisztán nem látjuk. A pártok viszont nem is vártak erre, mert már elõzõleg beköltöztek önkényesen több helyre. A helyiségeken kívül gépkocsik kiutalását is követelték.«” Az emlékíró megjegyzi, hogy a gépkocsikkal egyébként is rengeteg bajuk volt. A gépkocsi-tulajdonosok attól tartva, hogy elveszik tõlük autóikat, javítómûhelyekben helyezték el azokat. A kerületben jó néhány közületi garázs is volt. Becslése szerint a fõváros gépkocsiparkjának több mint a fele zsúfolódott itt össze, ebbõl kifolyólag egyes garázsokat és javítómûhelyeket fegyveres támadás is ért. Az élet normalizálódása érdekében november 3-án a kerületben újjáalakult pártok a kerületi elöljáróság megszervezésének elõkészítésébe kezdtek, késõ este a Parlamentben összegyûlt összes nagyüzemi küldött pedig kivétel nélkül a munka hétfõi felvétele mellett foglalt állást, erre azonban, mint ismeretes, már nem került sor. Az emlékírót megnyugvással töltötte el, hogy november 4-én a szovjet hadsereg segítségével véget ért az ellenforradalom Magyarországon: „A segítség hatásos végeredménye az elsõ pillanatban sem volt kétséges. Ezzel számomra véget ért életem eddig legizgalmasabb élménysorozata, mert a harcok miatt két napig lakásomon maradtam, s azután visszatérve a kerületbe, már csak a gyárban volt reám szükség.”
30
MDP-bõl MSZMP – adalékok a XIII. kerületi pártbizottság tevékenységéhez
A
z alábbi sorok egy 1957 tavaszán született XIII. kerületi MSZMP pártbizottsági jegyzõkönyvbõl származnak, amely Kiss János kerületi vb-titkár tájékoztatását rögzíti a párt vb 1956-os „ellenforradalom” idején végzett tevékenységérõl. A beszámolóra az Angyalföldi Helytörténeti Gyûjtemény Irattárában bukkantunk egy dossziéban1, amely más személyek emlékiratait és az „ellenforradalom” elleni harcban részt vevõ „hõsök”-rõl szóló riportokat, elbeszéléseket is tartalmazott. Kiss János beszédébõl a következõkben a legérdekesebb részleteket közöljük. „23-án a reggeli lapok közölték a Mûszaki Egyetem és az Építészeti Egyetem hallgatóinak a memorandumát. Ebbõl fõleg két pont volt, amivel nem értettek egyet. Az egyik, ami az eredeti Kossuth címer visszaállítására vonatkozott. Az utcákon erõs mozgás volt tapasztalható. Az egyetemisták követeléseit osztogatták is. Kilenc órakor a Mûszaki Egyetem négy hallgatója jelent meg a Láng gépgyárban. Kérték, hogy az üzemben dolgozó fiatalokkal beszélhessenek, és õket tájékoztassák a diákság követeléseirõl. Kiss elvtárs beszélt velük. Megmagyarázta, hogy mi volna a jelentõssége a régi Kossuth címer visszaállításának, melyen a négy folyó, a kettõs kereszt és egyéb olyan szimbólumok vannak, melyek elvesztették idõszerûségüket, és felújításuk a baráti szomszéd államokkal való ellentétek és feszültségek kezdetét jelentené. Elmondta továbbá, hogy a követelések ama pontjával, melyek a hibák kijavítására vonatkoznak, egyetért. Az egyetemisták meggyõzve eltávoztak. 23-án 1 órakor összeült a végrehajtó bizottság, hogy a politikai helyzetet kiértékelje, és meghatározza a teendõket. A tanácskozást Biszku elvtárs vezette, õt azonban késõbb behívták a pártközpontba, így Kiss elvtárs vette át az elnöklést. A vb leszögezte, hogy helyesli, hogy a párttagság és a párton kívüli dolgozók sürgetik a hibák kijavítását. Nem helyesli azonban a módot, ahogyan erre irányuló kívánságaikat megvalósítani kívánják. Nem helyesli a tüntetést, a sztrájkkal, erõszakkal fenyegetõzést. A XIII. ker. vb felhívta a központi vezetõséget, hogy hajtson végre sürgõsen személyi változtatásokat. Négy órakor kijött a kerületbe Apró elvtárs, ki megismerve a határozatokat kijelentette, hogy azokkal egyetért. A határozatot megismertették a pártszervezetek titkáraival abból a célból, hogy segítséget nyújtsanak a párttagság soraiban mutatkozó határozatlanság és bizonytalanság megszüntetésében. (…) Éjjel két teherautó kenyeret juttattak el a környezõ házak lakosaihoz. A lakókat másnap összehívták, hogy tájékoztassák õket a Párt álláspontjáról, és támogatásukat kérjék. A tájékoztatás után az egybegyûltek nem nyilvánítottak véleményt, sem az elõadottak ellen, sem mellette. Az éj folyamán juttatott kenyérért azonban sokan meleg köszönetet mondtak. 24-én átszervezték az osztályokat. Kiss elvtárs vezetése alatt az egyik osztály feladata az lett, hogy az üzemekben szervezze meg a munkástanácsokat, kommunisták kerüljenek többségbe és becsületes pártonkívüliek. A hõbörgõk, huligánok, osztályidegenek és osztályellenességhez tartozó elemek ne kerüljenek be. A másik osz1
Ir 86.781.1–10. sz.
31
A kerületi pártbizottság épülete, amely ma a József Attila Színháznak ad otthont
tály feladata a katonai, karhatalmi jellegû intézkedések megtétele volt. Ennek vezetõi Sólyom Mihály és Gerlóczi elvtársak voltak. Ezen kívül megerõsítették az agit-prop osztályt. 25-én reggelig körülbelül 90 üzemben hajtották végre a munkástanácsok megválasztását a kiadott szempontok alapján. A Hajógyárban például Balogh elvtárs, az üzemi pártbizottság titkára lett a munkástanács elnöke. A késõbbiek folyamán a munkástanácsok jelentõs része jobbra tolódott, melynek okai: az ellenforradalom erõs nyomása, az ingadozók, és az, hogy a politikai bizottság nem foglalt állást. Az új munkástanácsok nagyrészt kommunisták nélkül alakultak meg. 30-án elhatározták, hogy elhagyják a kerületi pártház épületét. Szétnéztek a Mátyás laktanyában, de az nem mutatkozott alkalmasnak. Így néhányan a Parlamentbe mentek, a többiek többnyire a lakásukba. Kapcsolatot egymással fõleg telefonon tartottak. Biszku elvtárs Kiss elvtárssal érintkezett, tõle kapott Kiss elvtárs tájékoztatást, tanácsot, ezt a függetlenített üzemi párttitkárok útján juttatta el az üzemekhez. Ebben a munkában Szarka, Kis, Bodor elvtársak vettek tevékenyen részt. Az õ útjukon a tájékoztatások eljutottak az üzemekben dolgozó elvtársak egy részéhez. Biszku elvtárs felhívta az elvtársakat, hogy igyekezzenek fegyvert szerezni, hogy akcióra alkalmas csoportok szervezésére az alapfeltételt megteremtsék. Fegyvert azonban nem sikerült szerezni. Az MSZMP XIII. ker. Ideiglenes Intézõ Bizottsága november 6-án délelõtt 11 órakor alakult meg. Felhívással fordult az üzemekhez és a lakossághoz, melyben a megalakulást bejelentette, és felszólította az elvtársakat, hogy kezdjék meg a szervezést. Elsõnek 10. vagy 11-én a Hajógyár pártszervezet alakult meg 60 taggal.”
32
33
Fegyveresek, katonák A Magyar Honvédség alakulatainak tevékenysége a XIII. kerületben
A
magyar kormány október 23-án arra kérte a szovjet vezetést, hogy a Magyarországon állomásozó Különleges Hadtest erõinek bevetésével segítse a forradalom leverését. Ezzel párhuzamosan riadót rendeltek el a Magyar Néphadsereg alakulatai részére is. A közeli helyõrségekrõl (Esztergom, Piliscsaba, Aszód stb.) Budapestre felrendelt katonai alakulatok feladata a szovjet erõdemonstráció támogatása, a felkelõk megrendszabályozása lett volna. Az elsõ szovjet és magyar harckocsik október 24-én hajnalban jelentek meg Budapest utcáin. A 7. gépesített hadosztály kötelékébe tartozó 33. esztergomi harckocsiezred, és mellette a késõbbiekben harckocsi desszantként mûködõ 51. légvédelmi tüzérosztály alakulatai hajnali 4 órakor érkeztek a fõvárosba, és az azt követõ napokban biztosítási, szállítási feladatokat, tömegoszlatást hajtottak végre Budapest több pontján, így a Parlamentnél, a Köztársaság téren, a Belügyminisztérium és a Hadügyminisztérium épületénél stb., néhány alegység pedig a XIII. kerületi pártbizottság biztosítását látta el. Az említett alakulatok október 23. és november 4. közötti tevékenységérõl szóló, a Hadtörténeti Intézet Levéltárában õrzött jelentések1 értékes információkkal, adalékokkal szolgálnak a forradalom e napjainak kerületi történéseihez. Az alábbiakban ezeket az eseményeket vesszük számba a jelentésekbõl idézett szövegek segítségével. Október 24-én az alakulatok legelsõ feladata a fõváros hídjainak esetleges rongálásoktól való védelme volt, valamint az, hogy a tömegek átjárását és valamelyik oldalon történõ gyülekezését megakadályozzák: A Margit híd pesti hídfõjét az 1. zászlóalj vette birtokba, parancsnoka Magács százados volt. Az Árpád híd budai, majd pesti hídfõjét Szöllösi Sándor százados szállta meg a 3. zászlóaljjal. A zászlóaljak a hidakat biztosították, azokon a forgalmat lezárták. (…) Egy esetben a tömeg szétoszlatására könnyfakasztó gránátokat kellett használni. Az Árpád hídnál lévõ 3. zászlóalj a délelõtt folyamán megakadályozta egy kb. 40 fõbõl álló határõr alegység lefegyverzését, és biztosította, hogy a csoport bántódás nélkül elvonulhatott a feladatának végrehatására. Kb. 11.30-kor a 7. gépesített hadosztály parancsnoka (Mecséri János)2 Szöllösi századost berendelte a III. kerületi pártbizottságra, és azt adta feladatul, hogy 5 db harckocsival menjen át a pesti oldalra a XIII. kerületi pártbizottság biztosítására. Itt Szöllösi százados és az 5 db harckocsi Virágh Ede ezredes, és a XIII. kerületi pártbizottság titkára, Biszku elvtárs irányítása alá került. 17.00-kor Vas József fõhadnagy parancsnoksága alatt 3 db harckocsi a Gheorgiu-Dej hajógyár biztosítására vonult ki. A 3 harckocsi közül kettõ visszatért a XIII. kerületi pártbizottság épületéhez. Este egy páncélozott gépkocsi állt meg a hajógyár épülete elõtt. Vas fõhadnagy felszólította a 1 2
34
Hadtörténeti Intézet és Múzeum Levéltára, 1956-os gyûjtemény, 3. doboz, 36. õ. e., ill. 38. õ. e., 444–471. Mecséri János (1920. ápr. 18.–1958. nov. 15.) a 7. gépesített hadosztály (Esztergom) parancsnoka. A HM utasításának megfelelõen hadosztályával részt vett a fegyveres csoportok felszámolásában. Október 30-án azonban bejelentette, hogy a hadosztály a forradalom oldalára áll. Ezt követõen a hadosztály Budapestre rendelt erõinek egy részével részt vett a védelem megszervezésében és kiépítésében. A szovjet csapatok kivonásáról tárgyaló magyar kormányküldöttség biztosítása közben Tökölön a szovjet csapatok elfogták és letartóztatták. A büntetésül kiszabott halálos ítéletet 1958. november 15-én végrehajtották.
felkelõket fegyvereik letételére. Pisztolyából riasztólövést adott le, mire a gépkocsiból tüzeltek vissza. A harckocsikezelõ személyzet géppuskával viszonozta a tüzet. A gépkocsi elmenekült. A kijárási tilalom kezdete után 3 fõt fogtunk el a pártbizottság épülete elõtt. (…) Az elfogottaktól 10 pár cipõt, nejlonkabátokat, nejlonharisnyákat és nejlonköpenyeket szedtünk el. Az éj folyamán még összesen mintegy 20-25 fegyveres embert, fõleg fiatalokból álló csoportokat fogtunk el, és a rendõrségnek adtuk át õrizetbe vétel végett. Az éjszaka folyamán a járõrök az Árpád híd pesti hídfõjénél igazoltatás után elfogtak egy Skoda személygépkocsit, amelybe két vidéki civil ült, ezek a harcokban részt vettek, és a gépkocsit lopták Budapestrõl. Nevezettek saját bevallásuk szerint az Üllõi úton kilõttek egy szovjet harckocsit. Október 25. A kerületi pártházak védelmének megszervezése kapcsán kb. 9.00-kor Simon fõhadnagy vezetésé-vel 2 harckocsival biztosította, hogy tehergépkocsik lõszert vigyenek a VI., XIII., és a VIII. kerületi pártbizottsághoz. Az 1. zászlóalj kötelékében délelõtt 10.00-kor 3 db harckocsi a Marx térre3 ment, ahol együttmûködve egy szovjet páncélozott gépkocsival, szétoszlatta az ott lévõ tömeget. A XIII. kerületi pártbizottság elõtt lévõ 3. zászlóaljból a reggeli órákban bejelentések útján 2 db harckocsi Szöllösi századossal, Lázár századossal és Pitala hadnaggyal a Lehel térre ment, ahol fegyveres fiatalok voltak, és a Lehel téri templomból géppisztollyal lõttek. 3 fiatal fegyverest fogtak el, akiket a rendõrség õrizetbe vett. Ugyanígy a Fáy utcába is kirendeltek 2 db harckocsit a rendõrség biztosítására, amelyet bejelentések alapján fegyveres csoportok támadtak meg. A 2 db harckocsi ténykedésekor azonban már fegyveres erõket nem találtak. 1 db harckocsi lett kirendelve a Huba utcába, ahol bejelentések alapján nagyobb csoport fiatal fegyveres tartózkodott. Virágh ezredes vezetésével kiment egy harckocsi, és ott egy fiatal fegyverest talált, aki géppisztollyal lövöldözött. A XIII. kerületi pártbizottság elõtt lévõ biztosító harckocsira a Mátyás laktanya irányából karabéllyal és géppisztollyal többször rálõttek. Gyalogos csoporttal körülzárták az udvart, ahol 3 fegyveres embert fogtak el. (…) A Georghiu-Dej hajógyárnál lévõ 1 db harckocsi 25-én este, miután ott megszervezte a gyárõrséget, bevonult a XIII. kerületi pártbizottságnál lévõ harckocsicsoporthoz. Október 26. A 3. zászlóaljból 26-ára virradó éjjel 5 db harckocsi átvonult a Láng gépgyárhoz a XIII. kerületi pártbizottságnál lévõ harckocsival együtt. Reggel 7.30-kor a Rákos-pataknál biztosításba lévõ Vas fõhadnagy és Pitala hadnagy elfogott egy fegyveres civilt, aki azt a kijelentést tette Vas fõhadnagynak, hogy „Látom magát még felkötve!”. Az illetõt átadták a rendõrségnek, fegyvert és 83 db lõszert találtak nála. A Láng gépgyárnál mûködõ csoport nem engedte meg, hogy Újpest irányából nagyobb csoportok Pest felé vonuljanak. Egy gépkocsit igazolás közben elfogtak, rajta kb. 10 db puskát találtak. A Váci úton lévõ MTH-iskola4 épületét, annak lakóit átvizsgáltuk, mivel ezek a fiatalok részt akartak venni 26-án 10.00-kor tervezett tüntetésen. Az épületben elszórtan lõszert találtunk. Az iskola lakóinak az épület elhagyását megtiltottuk.
3
Ma Nyugati tér.
35
Október 27. 27-én a 3. zászlóalj Láng gépgyárnál lévõ részlege továbbra is biztosította, hogy Újpest felõl nagyobb csoportok ne hatoljanak a belváros felé. Zsilák százados az Újpestrõl a Láng gépgyárba bejött munkásokat oktatta a fegyver kezelésre, miután belõlük a Pártbizottság megbízásából munkásõrséget hoztak létre. Az éjszaka folyamán két szovjet harckocsi fegyvereket hozott a Láng gépgyárhoz a munkásõrség megerõsítésére, és a munkásõrség további megszervezésében vett részt az ott lévõ részleg.5 Október 28-án az új kormány megalakulásának, a tûzszünet kihirdetésének és a szovjet csapatok Budapestrõl való kivonásának bejelentése után a 33. harckocsiezred és az 51. légvédelmi tüzérosztály kerületben tartózkodó egységei, illetve a fõváros más pontjain állomásozó több egysége is a Róbert Károly körúti Mátyás laktanyába vonult vissza. 29-én Virágh ezredes parancsára a Mátyás laktanyából a harckocsik járõröztek a város területén, különösebb esemény nem történt. Ugyanezen a napon a légvédelmi tüzérosztály egy csoportját a Vasúti összekötõ híd pesti hídfõjéhez rendelték azzal a feladattal, hogy az összekötõ hidat át kell venni, amely barátságos légkörben történt. 30-án délelõtt 11 órakor Biszku Béla utasítására Virágh Ede ezredes 6 harckocsit küldött a Köztársaság téri Pártház körül csoportosuló tömeg szétoszlatására, az akció azonban „balul” sült el: A harckocsik közül általunk nem ismert kocsik tüzeltek a Pártházra is, és az ezredtõl jelenleg 3 tiszt, Liska fõhadnagy, Pitala hadnagy és Németh hadnagyok ebbõl az ügybõl kifolyólag vizsgálati fogságban vannak Budapesten. 31-én egy, a Mátyás laktanyával szemben lévõ utcában nagy tömeg verõdött össze, kik egy borkabátos személyt, kit ávósnak kiáltottak ki, fel akartak akasztani. Közbelépésünkre elengedték, s mi azt a Mátyás laktanyába vittük be. Igazoltatás után kiderült, hogy az illetõ egyszerû munkás. A tömeg szétoszlása után az illetõt elengedtük. Az 51. légvédelmi tüzérosztály október 31-én légvédelmi anyagainak Budapestre történt felszállítása után a Budai Nagy Antal laktanyába vonult, majd két csoportban a XX. és a X. kerületben páncélelhárításra rendezkedett be. November 1-jén reggel Mecséri ezredes parancsára a 33. tüzérezred a Mátyás laktanyából Budára lett átcsoportosítva a Budaörsi Híradó Tiszti laktanyába. Ezt követõen az ezred harckocsijai részére semminemû mozgás vagy feladat elrendelve nem lett, a laktanyában lévõ harckocsik a laktanyaudvaron voltak összevonva és a HM tartalékát képezték. A november 4-én hajnalban az ország több nagyvárosa és a fõváros ellen megindult szovjet támadás során az ellenállástól tartva, fegyverletételre szólították föl a Magyar Honvédséget. Ennek megfelelõen az ekkor már Budaörsön állomásozó alakulat is felszerelésüket, fegyvereiket, harckocsijaikat hátrahagyva visszatért korábbi Budapest környéki õrhelyükre. Az ezred veszteségeinek számbavétele (6 halott és 8 sebesült) kapcsán nem kerülheti el figyelmünket a következõ megállapítás: Eltûnt két tisztünk, sok tisztesünk és harcosunk, akikrõl nincs tudomásunk, hogy hol tartózkodik.21 Az „eltûnt” katonák nagy valószínûséggel a forradalmi erõkhöz csatlakoztak, és harcászati tapasztalataikkal segítették a fegyveres ellenállókat, melyre Angyalföldön is volt példa.
4 5
36
21. Munkaerõ Tartalékok Hivatala Iparitanuló Iskola Feltehetõen a nemzetõrség mellett felállítandó, a területi pártszervezetek irányítása alatt mûködõ munkásosztagok megszervezésére tett kísérletrõl van szó. A munkáshatalom megvédése, a rend fenntartása és az üzemek védelme céljából felállításra szánt munkásosztagok szervezése október 30-án, a Köztársaság téri pártházat ért támadást követõen megszakadt.
Az 51. légvédelmi tüzérosztály erõi november 4-én a Jutadombnál fölvették a harcot az elõrenyomuló szovjet csapatokkal. A jutadombi ügyekben rendezett perekben 7 halálos ítélet született. Az alakulatok tevékenységérõl készült jelentések jól példázzák, hogy Angyalföld, az egyik legjelentõsebb munkáskerület a forradalom idején, november 4-én a fõváros ellen megindult szovjet támadásig, néhány elszigetelt fegyveres megmozdulástól eltekintve szinte teljes egészében passzív maradt. Több forrás azonban arra enged következtetni, hogy sok angyalföldi munkás és diák csatlakozott a fõváros más pontjain harcoló fegyveres ellenálló csoportokhoz. A november 4-e utáni fegyveres harcokról e kötet lapjain Eörsi László tanulmányában olvashatunk.
37
Fegyveres harcok és megtorlás a XIII. kerületben Eörsi László Események atz októberi harcok idején
A
forradalom kirobbanásakor a tömeg radikalizálódó része fegyvert akart szerezni szerte a városban. Ez több helyen sikerrel, néhol – így a XIII. kerületben – kudarccal járt. Október 23-án és 24-én éjjel a Teve utcai rendõrkapitányság beosztottai legalább három ízben elûzték, illetve lefegyverezték és õrizetbe vették a civileket. 25-én még súlyosabb incidens játszódott le ugyanott: A Horváth Ferenc ÁVH-s õrnagy vezette rendõrök kíméletlenül léptek fel az énekszóval közeledõ fiatalokkal szemben: három civilt lelõttek, hatot megsebesítettek és kb. 90 fiatalt fogságba vetettek. Természetesen a rendõrségi források úgy állították be ezt a véres eseményt, hogy az ellenforradalmárok megtámadták a kapitányságot, tehát önvédelmi harcot folytattak. Ám Homola László honvéd fõhadnagy, a késõbbi angyalföldi ellenállás egyik vezetõ egyénisége, a következõképpen vallott perében: „Bosszúból jelentkeztem a rendõrségen, mert október 25-én, amikor a fiatalok énekszóval mentek a kapitánysághoz, egy rendõrtiszt kb. másfél m-rõl lelõtt 1 sérült, feltett kezû fiatalt. Feltett szándékom volt, hogy ezt a tisztet agyonlövöm.” A rendõri atrocitás verzióját alátámasztja az odaérkezõ Bogdán József rendõr õrnagy parancsnokhelyettes felháborodása is: „Ki volt az a marha, aki ilyen állati munkát végeztetett?” Ezért a megjegyzésért a parancsnok, Horváth Ferenc ÁVH-s õrnagy, megfedte. A tömeg újabb követelésére Bogdán elengedte a foglyokat. „Kénytelenek voltunk elengedni õket, mert Nagy Imre amnesztiát adott nekik. Elengedésük elõtt azonban, hogy elmenjen a kedvük a további fegyveres harctól, meggumibotoztuk õket…” – vallotta a kapitányság vezetõje. Az októberi harcok idején a városrész – még az északi, munkáskörzetek is – lényegében passzív maradt. Egyesek csatlakoztak a más kerületekben zajló ellenálláshoz.
A XIII. kerület a fegyverszünet idõszakában Még a tûzszünet elsõ napjaiban sem történt a kerületben érzékelhetõ változás, a helyi hatalom szilárdan állt a lábán. A kerületi pártbizottság élén Biszku Béla állt. A politikai kibontakozás idején a kerületi rendõrkapitányságok egymás után jelezték csatlakozásukat a forradalomhoz. A régi rendszer leghívebb támogatójának a XIII. kerületi kapitányság vezetõi bizonyultak. (Ezt alátámasztja Andricsák János pártfõiskolai elõadó, a MÖHOSZ személyzeti osztályvezetõje is: „A látottak alapján jobb volt a helyzet [a Teve utcában], mint bármelyik más kapitányságon.”) A Deák téren, a fõkapitányság egyik tisztje így korholta õket: „Mit ugráltok még, hisz már Kopácsi tárgyal a felkelõkkel, itt már új kormány alakul.” Október 31-tõl már egyre kevésbé lehetett halogatni az átalakulást. Dreiszker János százados kezdeményezésére Forradalmi Bizottságot alakítottak: Bogdán József, Simon Lajos õrnagyok, Szabadosi Béla, Winkler Béla fõhadnagyok és Krausz János hadnagy. Bogdán (az addigi parancsnokhelyettes) megbízást kapott a fõkapitányság irányítására, helyettesnek Simon Lajost (a rendõrkapitányság csúcsszervi titkárát) és Szabadosit választották. Krausz lett az fb elnöke. Kopácsi ezredes utasítása alapján 500 fõs nemzetõrséget kellett szervezni. Az addigi vezetõ, a köztudottan sztálinista Horváth Ferenc ÁVH-s õrnagy ezután a XIII. kerületi párt-
38
bizottságon próbált meghúzódni. (Egyébként õ még 25-én több beosztottjával biztonsági okokból átment a Mátyás laktanyába, ahonnan csak 29-én tért vissza. „Simon [Lajos] azt javasolta, hogy menjek haza, mert nem adnának ugyan ki, de fölöslegesen kár lenne tûzharcba kerülni az ellenforradalmárokkal” – vallotta 1957-ben.) Horváthot hamarosan elfogták a felkelõk, de november 4-én sértetlenül szabadult a gyûjtõ fogházból. A forradalmi bizottság tagjai (mind újlipótvárosiak) kommunista eszmeiségûek voltak, közülük néhányan jelentékenyen kivették a részüket az antifasiszta ellenállásban. (Az 1919-es születésû volt géplakatos Szabadosi Romániába, majd Bulgáriába szökött a katonai szolgálat elõl. A németek koncentrációs táborba zárták, ahonnan megszökött, és jugoszláv partizánként Macedóniában harcolt 1944. decemberéig, majd Splitben, tiszti iskolában tanult. Részt vett a magyarországi felszabadító harcokban is. Az egy évvel fiatalabb Simon Lajos lakatos honvédként 1944-ben Losoncnál megszökött és átment a Vörös Hadseregbe. Mindketten rendõrök lettek az új rendszerben. A 31 éves Bogdán József agrárproletár családból származott, 1947-ig kubikusként dolgozott, majd próbarendõrként került a rendõrség kötelékébe. Bár bátyjának csendõri múltja hátráltatta elõmenetelében, mégis 1956-ban a kerületi rendõrkapitány helyettesévé nevezték ki.)
39
A kapitányság vezetõi – a parancs értelmében, jobb meggyõzõdésük ellenére – megkezdte a civilek felfegyverzését. Az alakuló nemzetõrség összetétele meglehetõsen vegyes volt. Míg a lánggyári munkásokban (kb. 20 fõ) maradéktalanul bíztak, annál inkább meggyûlt a bajuk a „tripoliszi vagányokkal” és az „Ilkovics huligánjaival”. Nagyobb részüknek nem volt bejelentett állása, õk a szabályzat szerint nem is lehettek volna nemzetõrök. Többeknek az sem tetszett, hogy két prostituáltat is beosztottak az igazolványok elõállítására. A rendõrök közül többen keményebb fellépést sürgettek. Bogdán õrnagy azonban figyelmeztette õket az óvatosságra, annál is inkább, mivel a pártbizottságtól sem várhatnak semmiféle támogatást. Számos esetben támadt feszültség a rendõrök és a „vagányok” között. Ezért november 2-án a rendõrök létrehoztak egy bizottságot, amely a nemzetõrség személyi feltételeit igyekezett megszigorítani. Egy tucatnyi veszélyesnek ítélt civiltõl elvették a fegyvert, de mivel tartani lehetett a kétes kimenetelû konfliktus eszkalálódásától, a rendõrök visszakoztak. Így maradhatott a kapitányságon a tripoliszi, ún. Szilvási-csoport is, amelynek vezetõjét, Szilvási Ferencet híres verekedõnek ismerték szerte Angyalföldön. (A nála is fékezhetetlenebb exrendõrt, Kozma Józsefet viszont 3-án lefegyverezték és kiutasították.) A létszám folyamatosan bõvült. A nemzetõrök feladata a rend megõrzése, az üzemek, boltok védelme, és ÁVH-s beosztottak õrizetbe vétele volt. Az ÁVH megszüntetését, a súlyos törvénysértõk felelõsségre vonását a forradalmi erõk nyomására felülrõl kapott utasítás értelmében kezdték meg (csakúgy, mint másutt), és azért, hogy megóvják õket az önbíráskodástól. A Teve utcaiak 30 államvédelmis foglyot ejtettek (ebbõl az egyik rendõrségi osztag, az „R-csoport”, Müller Ernõ vezetésével Mátrafüredrõl és környékérõl hetet), akiket a Fõ utcai fogdába szállítottak. A Kapitányság Forradalmi Bizottságának megfogalmazott követelései hasonlóak voltak más forradalmi szervezetekével, amelyek ekkor már országszerte mûködtek: 1. A szovjetek kivonása Magyarország területérõl. 2. Az ÁVH mûködésének megszüntetése, a rendõrruhába bújt ÁVH-sok kiközösítése. 3. A rendõri testület pártatlansága, a rendõrségen belüli politizálás megszüntetése. 4. A szovjet mintájú egyenruha kicserélése. A kapitányság vezetõi mindvégig a helyükön maradtak, és kezükben tartották az irányítást, hiszen fel sem merült, hogy a nemzetõrség önálló parancsnokságot szervez. A civileket a rendõrök mellé osztották be szolgálatra. A helyi rendõrség hatékonysága érvényesült a fegyverszüneti idõszakban: semmit sem bíztak a véletlenre, állandó járõrözésekkel, razziákkal elejét vették a kapitányságon kívüli civil fegyveres tevékenységnek, csoportosulásnak. *** A kerület másik legnagyobb fegyveres bázishelyén, a Mátyás laktanyában (Róbert Károly krt. 51–53.) a 46. légvédelmi tüzérhadosztály parancsnokság és ideiglenesen az esztergomi páncélos alakulat egy része tartózkodott. A tûzszünet kihirdetése óta a tisztek és a sorkatonák között mind feszültebb lett a helyzet. Biszku Béla, a kerületi pártbizottság elsõ titkára október 30-án parancsba adta Virág Ede ezredes laktanyaparancsnoknak, hogy küldjön harckocsikat a Köztársaság téri Budapesti Pártbizottság védelmére, amelyet már órák óta ostromoltak a felkelõk. Virág azonban rosszul készítette fel az öt páncélosból álló alegységet, amely tévedésbõl az ostromlókat segítette, akik hamarosan elfoglalták a pártházat. 30-án este, a HM-bõl érkezett utasítás értelmében a laktanyában forradalmi bizottságot választottak. 22 óra után a következõk hangzottak el a rádióban: „A XIII. ker., Róbert Károly körúti Mátyás laktanyából üzenik: A forradalmi katonai tanácsot megválasztottuk és üzenjük minden dolgozónak, hogy a rádió folyó hó 24én a 20 órás hírekben bemondott hírei, amelyek azt állították, hogy a Róbert Károly körúti laktanya szembeszáll a forradalmárokkal, nem felel meg a valóságnak. Az igazság az, hogy a személyi állomány akkor csak a lak-
40
tanya védelmére rendezkedett be. Állást foglalunk a forradalmi ifjúság jogos követelései mellett, és azokat magunkénak valljuk. Üzenjük, hogy mindnyájan jól vagyunk, épek és egészségesek és készek harcolni a nemzeti függetlenségért a néppel, tûzön-vízen át. A Róbert Károly körúti Mátyás laktanya katonai tanácsa.”
Az angyalföldi szabadságharc November 4-én hajnalban a szovjet intervenció hírére az addig passzívnak tûnõ forradalmi erõk kezükbe vették az irányítást, és azonnal megkezdték a függetlenségi harcukat. Spontán módon alakultak felkelõcsoportok, fõleg a kerület északi részében. Bogdán hiába próbálta felvenni a kapcsolatot Kopácsi ezredessel. A rendõrök nem hagyták el a Teve utcai kapitányságot, csak a rendõrõrsöknél volt igen hiányos a létszám. Még reggel Csémi Károly alezredes, a körzet parancsnoka csapatával elhagyta a Mátyás laktanyát, amelynek õrsége beengedte és felfegyverezte a civileket. Állítólag 200 golyószórót osztottak ki. (A XIII. kerületi „Malinovszkij” kiegészítõ parancsnokság – Lehel út 20. – katonái nem fogtak fegyvert, és a szovjetek más helyi katonai objektumokkal együtt november 6-án megszállták.) A Teve utcában lévõ nemzetõrök (akik közül többen lövöldözés vagy Nagy Imre rádióbeszédének hallatára jelentkeztek a kapitányságon) már nem bíztak a rendõrökben (akik láthatóan nem akartak harcolni), s áttették hadiszállásukat a Mautner Sándor utcai iskolába, illetve a József Attila (Rákosi) Kultúrházba. Bázisok alakultak a Rákospatak–Váci út keresztezõdésénél, valamelyik Mautner Sándor utcai házban és az Angyalföldi pályaudvarnál is. A kerületi kapitányság vezetõi viszont november 7-étõl már együttmûködtek a szovjetekkel, miután felvették a kapcsolatot a körzet parancsnokával Belov õrnaggyal. Horváth Ferenc, a korábbi parancsnok kiszabadulva a gyûjtõ fogházból, a Hunyadi karhatalmi zászlóalj õrnagyaként küzdött a forradalmárok ellen. A fegyveres ellenállás legfõbb irányítója Homola László volt. (Az 1921-es születésû, tatabányai Homola, 1948-ig vájár és lakatos volt és ifjúsági válogatott ökölvívó. Már 15 éves kora óta részt vett a munkásmozgalomban. Bátyját a csendõrök ölték meg. 1942-ben egy incidens során baltával levágta az egyik csendõr kezét, s ezért 10 évre ítélték, majd a szovjet fronton a büntetõ századba osztották be. 1943-ban megszökött, átállt a szovjetekhez, és szakaszvezetõi rendfokozattal harcolt a németek ellen, amiért a Nagy Honvédõ Háború emlékérem bronzfokozatát kapta. Korábban az SZDP, 1945-tõl az MKP, majd MDP tagja lett. Esztergomban szolgált, mint tüzérfõhadnagy helyõrség kommendáns, de saját kérésére leszerelték.) Homola kapcsolatot tartott a fõbb felkelõcsoportokkal, biztosította számukra a nehézfegyvereket, és kijelölte, hogy ki hol foglaljon tüzelõállást. A legerõsebb csoport, Csizmadi Ferenc szállítómunkás parancsnoksága alatt (helyettese: Szabó Károly Dániel), a Váci út–Rákospatak keresztezõdésénél alakított ki harci álláspontot. (A háromgyermekes 24 éves Csizmadi, akit a többiek csak „Csizmának” szólítottak, korábban ifjúsági Budapest-bajnok ökölvívó volt. Október 28-án részt vett az újpesti munkahelyén a munkástanács-választásban, ahol arról is megállapodás született, hogy 5-én felveszik a munkát. Késõbb felhívta Bogdán õrnagy figyelmét arra, hogy a kerületben közbûntényesek is nemzetõrökként tevékenykednek.) „Csizma” szigorú parancsnoknak bizonyult (sõt, néhány társa kifejezetten durvának tartotta), ha kellett, élt a fizikai fölényével. A részegeskedést, a rablást, az önkényeskedést (pl. a pártfunkcionáriusok összegyûjtését) nem tûrte. Õrajta és Szabón kívül fontosabb szerepet töltött be Viskovics János 38 éves alkalmi munkás, aki a hídõrség parancsnoka lett. A fiatalokat õ tanította a fegyverek kezelésére, és közvetítette Csizmadi utasításait. A csoportnál nagy volt a fluktuáció, de a létszám folyamatosan növekedett.
41
Csizmadi megválasztását katonai képzettsége és határozott fellépése indokolta. A Váci út 109. („Kerekes-ház”) II. udvarát találta alkalmasnak legfõbb bázishelyül. A nehézfegyverek felállítása az úttól kb. 150 mes mélységben, a „Gödör”-nek nevezett területen történt. A géppisztolyos szabadságharcosok a Tahi út 18. sz. alatti félkész épületben az ablakoknál foglalták el a helyüket. A nyomozati dokumentumként szolgáló fotón jól láthatóak a számokkal jelölt lõállások. Egyes források szerint a Váci út másik oldalán a Kerekes házzal szemben is kialakítottak egy tüzelõállást. A háziasszonyokra bízták, hogy ételeket készítsenek azokból a nyersanyagokból, amelyeket a forradalmi központokból szállítottak. A csoport egyébként gépjármûvel is rendelkezett. A délelõtti-déli órákban célba vettek 3-4 szovjet harckocsit, amelyek a Nyugati pályaudvar felé haladt. Azok nem lõttek vissza, de a támadás semmi eredménnyel nem járt. A délutáni órákban Homola megszemlélte a csoportot, és kitartásra buzdította a fiatalokat („nem csak az oroszoknak volt Sztálingrádjuk, nekünk is van Budapestünk”). Este 21 óra körül a József Attila Kultúrházban értekezletet hívtak össze a fegyveres csoportok vezetõi a forradalmi szervezetek részvételével. (Állítólag itt és a Mautner Sándor utcai iskolában Kozma József parancsnokoskodott, más adatok szerint a kultúrházban Nagy Ferenc honvéd fõhadnagy, míg az iskolában Nagy Ferenc polgári személy volt a vezetõ. Egyik fegyveres csoport tevékenységérõl sincs forrásunk.) Ennek az volt a fõ célja, hogy felmérjék a kerület erõit, az ellenállás lehetõségeit. Az volt a megállapodás, hogy a végsõkig kell küzdeni. Itt mindenki számára nyilvánvalóvá vált, hogy a XIII. kerületi parancsnokság, a lényegesen szervezettebb, a forradalom elsõ napjaitól mûködõ Újpesti Forradalmi Bizottságtól és az ottani nemzetõrségtõl kap támogatást, valamint utasításokat, hogy biztosítsák õket dél felõl. Éjszaka az õrszemek egy kémgyanús foglyot (Rusznyák László) kísértek be, s miután Csizmadiék a sejtésüket bizonyítottnak látták, lelõtték. (A szerencsétlen fiatalember egy vallásos elmebeteg volt, aki mint ipari tanuló, mûszaki jellegû rajzokat készített.) Másnap, 5-én folytatódtak a harcok. Kisebb délelõtti csetepaték után délután Újpest irányából egy harckocsioszlop közeledett. A szabadságharcosok a „Gödörbõl” és a félkész házból, illetõleg annak tetejérõl harcot kezdeményeztek a szovjetekkel, akik a Váci út mindkét oldalán lévõ tûzfészket felfedezték, és mind a „Kerekes-házat”, mind a félig kész épületet szétlõtték. A felkelõk tehetetlenek voltak a nyomasztó tûzfölénynyel szemben, és szétszaladtak. A harc kimenetelérõl megoszlanak a források. Többen állítják, hogy az összecsapás 10-15, sõt még ennél is több szovjet katona életébe került. Egy áldozatról biztosan tudunk: ugyanis a 19 éves grúziai születésû Ivan Petrovicsot a Váci út 109. sz. ház egyik lakásában találták meg. Egy szovjet jelentés szerint az ellenforradalmárok megöltek egy V. V. Gadisev nevû sorkatonát, és nyolc társát megsebesítették ennél az épületnél. Csizmadi, mivel a csoportját már nem tudta többé összeszedni, 6-án reggel az Újpest közelében lévõ Ládagyárba ment, és Nagy Ferenc fõhadnagy 60-70 fõs egységéhez csatlakozott (e csoport addigi tevékenységérõl nincsenek adataink). „Csizma” nemsokára parancsnokhelyettes lett, az õrszolgálat, a fegyverek, az étkezés biztosítását kapta feladatául. Az itteni fegyveresek kézigránátokkal, benzinespalackokkal, géppisztolyokkal, puskákkal, valamint öt golyószóróval, egy-egy Maxim, illetõleg nehéz légvédelmi géppuskával, ágyúval, harckocsival és képzett kezelõ személyzettel rendelkeztek. (Egyes források szerint e nehézfegyverek közül nem mind volt használható állapotban.) E csoport megszervezésében a nagy tapasztalatokkal rendelkezõ újpesti Somlyói Nagy Sándor (aki a háborúban alezredesi rendfokozatot ért el) jeleskedett. 7-én arra a hírre, hogy megalakult a Kádár-kormány, többen elhagyták a csoportot. Másnap 13 óra körül a csoport tûzharcba került egy szovjet alakulattal, amely szétszórta a felkelõket, és ezzel Angyalföldön megszûnt a fegyveres ellenállás.
42
A Váci út 109. számú ház A Váci út 109. számú ház udvara. A sebesült orosz katona a ház nyíllal jelölt lakásába kúszott be. (Nyomozati dokumentum.)
Politikai ellenállás a Honvéd Kórházban 1956. novemberében, amikor a szovjet haderõ már majdnem teljesen leverte a forradalmat, a Honvéd Kórház (Központi Katonai Kórház, Róbert Károly körút 44.) a politikai ellenállás egyik központja lett. A Radó György orvos ezredes parancsnoksága alatt dolgozó orvosok, alkalmazottak és az ideiglenes mentõszolgálat tagjai röpcédulák gyártásával és terjesztésével tiltakoztak a szovjet beavatkozás, a fiatalok Szovjetunióba történõ deportálása, késõbb Nagy Imréék Romániába szállítása ellen. A halálesetekért az újonnan megalakult Kádár-kormányt tették felelõssé. Síkra szálltak a „szabad, független, szocialista és valóban demokratikus Magyarországért”. Követelték Nagy Imre és Maléter Pál kormányba kerülését, a Kossuth-címer és a hagyományos katonaruha használatát. Általános sztrájkfelhívást tettek közzé. Készítettek idegen nyelvû röplapokat – hogy a nyugati közvéleményt tájékoztassák, és egyúttal támogatást kérjenek az ENSZ-tõl –, valamint orosz nyelvûeket is: „Szovjet katonák! Nem fasiszták ellen harcoltok! Ne lõjetek a magyar népre, a magyar munkásokra és parasztokra!” „Nem vagyunk fasiszták, nem akarunk földbirtokos burzsoá kormányt. Mi szabad, független Magyarországot akarunk.” Röplapjaikat a „Felkelõ Forradalmi Ifjúság” nevében adták ki. A fegyveres harc kilátástalanságát legtöbben belátták; ezért nem is helyeselték annak folytatását. Abban bíztak, hogy az alulról jövõ nyomás hatására a kormány hajlik olyan kompromisszumokra, amelyekkel valódi konszolidációt lehet elérni. A röplapokat eleinte az októberi és novemberi napok azon önkéntes mentõi és ápolói készítették, akik ebben a kórházban voltak elszállásolva. Késõbb a csoportban lévõ korábbi felkelõk a forradalom vívmányainak megõrzéséért fegyveres szervezkedésbe kezdtek, de ekkor már kiszorultak a Honvéd Kórházból és a kerületbõl.
Honvéd Kórház
44
Megtorlás A Teve utcai rendõrkapitányság forradalmi bizottságának egyes tagjait a népi demokratikus államrend ellenes bûncselekménnyel gyanúsítva 1957. május 14-én nyomozást indították meg ellenük. Az ügy Bogdánt (aki belépett az MSZMP-be, és 1956. december 8-ig maradhatott a kapitányság vezetõje), Szabadosit (a forradalom leverésétõl ez idáig a MÁV-nál dolgozott szállítómunkásként), Müller Ernõt és a forradalmi eseményekben egészen jelentéktelen szerepet játszó három másik (civil) személyt Balogh Józsefet, Pécsi Ferencet, Nix Lajost érintett. (Simon Lajos õrnagyot, a rendõrkapitányság csúcsszervi titkárát, Winkler Béla fõhadnagyot, a partizánt és pártfunkcionáriust, Krausz János hadnagyot, a kapitányság bûnügyi osztályvezetõjét és Dreiszker János századost – a rendelkezésükre álló adatok szerint – megkíméltek mindenfajta procedúrától.) Bogdánék elleni nyílt támadás 1957. januárjában vált erõteljesebbé, amikor a Budapesti Õrhely élesen bírálta a kapitányság vezetõit a forradalomban játszott szerepükért, azzal vádolva õket, hogy teljesen az „ellenforradalom” befolyása alá kerültek. A lejáratás hátterében Kiss János, a XIII. kerületi MSZMP-titkár (aki fegyelmivel felmentette Bogdánt a beosztása alól) és az õ kádere, Hamza Béla új rendõrkapitány állt, akik a forradalom idején a pártbizottság vezetõi közé tartoztak. Bogdán, aki meg volt gyõzõdve arról, hogy helytállásáért dicséretet érdemelne, különbözõ fórumokon ellentámadásba ment át: október 24–25-én erõsítést küldött a pártépülethez, ahonnan pedig a legkritikusabb idõkben újabb embereket kértek; 30-án Kiss és Hamza minden tájékoztatás nélkül illegalitásba vonult, és így a rendõrségnek „sem elméleti, sem gyakorlati vonatkozásban” nem segítettek, jóllehet a pártbizottság feladata lett volna, hogy összefogja a fegyveres erõket; Hamza, aki egyébként keretlegény volt, még a munkászászlóalj egységével sem jött át a rendõrség erõsítésére. Az ügy rendkívül megosztotta a rendõrségi, pártbeli, vádhatósági véleményeket, bár azzal mindenki egyetértett, hogy a XIII. kerületi rendõrkapitányság 1956. október 30-áig kifejtett tevékenységéért „csak gratulálni lehet”. Merkli József százados például valóságos hõsöknek nevezte Bogdánékat, Braun Károly párttag a legfõbb ügyésznek írt levelében összevetette Szabadosit, aki a balkán hegyekben harcolt az „emberi szabadságért, a néphatalom megvalósításáért, a nemzetközi internacionalizmusért” Hamzával, aki 1941–45. között „keretlegényként a fasizmus oldalán kifosztotta, sanyargatta az embertársait”. Hamzának azonban kiváló pártkapcsolatai voltak, fõleg a forradalom idején vele együtt bujkáló Biszku Béla, aki teljes mértékben kiállt mellette. 1957 szeptemberében miniszterhelyettesi és katonai fõügyészhelyettesi utasítás alapján szabadlábra helyezték Bogdán Józsefet és társait, és megszüntették az ügyüket. Ám 1958 februárjában Bogdán József társaival a katonai bíróság elé került. A hét vádlott közé került Homola László nemzetõrparancsnok is, akit már 1956. november 26-án állítottak elõ a XIII. kerületi rendõrkapitányságon, amelynek még Bogdán volt a vezetõje. Ezután a szovjet parancsnokságon vallatták, majd átadták a polgári hatóságnak, és végül a Bogdánper III. rendû vádlottja lett. Õ kapta a legsúlyosabb ítéletet, hatévi börtönbüntetést. Bogdánt és Müller Ernõt jogerõsen három, Szabadosit egy, Balogh Józsefet egy év két hónap, Pécsi Ferencet másfél, Nix Lajost egy évre ítélték. A katonai ügyész a fellebbezési óvásában minden vádlottra lényegesen szigorúbb ítélet kiszabását kérte. Ennek ellenére a II. fokú bíróság 1958 júniusában Bogdánt, Müllert, Szabadosit felmentette, Balogh József ítéletét fél évre, Pécsiét tíz hónapra mérsékelte, Nixét három évre felfüggesztette, csak Homoláét hagyta meg. A rákospataki felkelõcsoport letartóztatott tagjaival a hatóságok korántsem bíbelõdtek annyit, mint a rendõrökkel.
45
Csizmadi Ferenc bilincsben
Ebben a szobában találtak rá a földön fekvõ halott orosz katonára. (Nyomozati dokumentum.)
Csizmadit a XIII. kerületi rendõrségen a törvény megsértésével több esetben súlyosan bántalmazták, gumibottal ütlegelték. Ennek ellenére meg tudta õrizni tisztességét, méltóságát. Ennek bizonyítékául szolgáljon az alábbi kihallgatási jegyzõkönyv részlete, ami 1957 decemberében zajlott le a Deák téri fõkapitányságon Muzserák József rendõrnyomozó százados és Csizmadi között: Cs. F.: „Én azért fogtam fegyvert a szovjet csapatok ellen, mert egyetértettem Nagy Imre felhívásával, és mint magyar embernek és katonaviselt személynek kötelességemnek tartottam, hogy harcoljak a szovjet csapatok ellen. Azt reméltem, hogy a szovjetek kivonulása után Magyarország független és demokratikus ország lesz, nem úgy, mint eddig, míg a Varsói szerzõdéshez tartozott.” M. J.: „Önnek az volt a véleménye, hogy az ellenforradalmi események elõtt Magyarország nem volt független?” Cs. F.: „Igen én úgy tudtam, hogy Magyarországon szovjet irányítás érvényesül, és azt reméltem, hogy ha a szovjetek kivonulnak, Magyarország teljesen független és szabad állam lesz, a szovjet irányítás megszûnik, és az új magyar kormány azt fogja tenni, amit a magyar nép akar.” Az ügyészségi kihallgatáson Csizmadi a következõket mondta: „én akkor úgy gondoltam, hogy Nagy Imre miniszterelnök felhívására, mint volt katonának, kötelességem valamelyik fegyveres testületnél való jelent-
46
kezés. Az kifejezetten nem élt bennem, hogy a szovjet csapatok ellen fogok fegyvert. A miniszterelnök felhívására én bármely Magyarországra törõ idegen csapat ellen fegyvert fogtam volna.” Társai közül Bernáth még a tárgyaláson is azt hangoztatta: „Nekem jelenleg is meggyõzõdésem, hogy ami történt, az forradalom volt.” Csizmadival szemben a legsúlyosabb büntetés kiszabása aligha lehetett az elõzmények ismeretében kétséges. Viskovicsnak pedig (akinek édesapját, mivel a Vörös Hadsereg katonája volt, orgoványi tiszti különítményesek gyilkolták meg) azért kellett osztoznia Csizmadi sorsában, mert a felkelõ csoport vezetésében vett részt, valamint része volt a szerencsétlen elmebeteg Rusznyák halálában. 1958. november 12-én végrehajtották az ítéletet. Bernáth István tízéves elsõfokú ítéletét 15-re emelték, Gyevnár Józsefre, Balogh Istvánra és Cs. Nagy Bélára egyéves ítéletet szabtak. A csoport parancsnokhelyettese, Szabó Károly Dániel elkerülte a retorziót, mivel a forradalom leverése után elhagyta az országot, akárcsak Nagy Ferenc és Kozma József, akiknek szintén fontos szerepük volt az angyalföldi ellenállásban. A XIII. kerületi fegyveres eseményekben való részvételért végezték ki Törzsök Géza szabót (1958. május 20.) és Balázs Ferenc (1957. április 10.) vízvezetékszerelõt is. A 46 éves Törzsök október 25-én az ún. „véres zászlós” tüntetés (jugoszláv követségnél, a Vörös Csillag nyomdánál) egyik hangadója volt, a Jászai Mari téren a tömeggel, majd a Deák téren Kopácsinál – öttagú küldöttséggel – követelte a foglyok szabadon engedését; október 30-ától a Forradalmi Karhatalmi Bizottság hadtáp albizottságának a tagja lett. November 6-án szemtanúja volt, amikor 8-a között egy 20-25 fõs csoport tûzharcba került a szovjetekkel a Dévai utca–Fóti út környékén. A fiatalok harci felállását Törzsök könnyen sebezhetõnek ítélte, és elfogadták az intézkedéseit. Észrevette, hogy a szovjetek a Dózsa György út felõl be akarják keríteni a felkelõket, és tervszerûen vonultatta õket a szovjetek gyûrûjébõl. Letartóztatásáig (december 6.) röpcédulákat fogalmazott és terjesztett, amelyekben szabad választást követelt. A bíróság kíméletlenségében nyilván elõélete is szerepet játszott. A háború elõtt a Turul Szövetség és a Nyilaskeresztes Párt tagja volt, még a budavári ostrom alatt is a németek oldalán harcolt. Mindezekért 1946-ban a Népbíróság két évre ítélte.
Csizmadi Ferenc
47
Viskovics János
Törzsök Géza
Szabó Lajos
A Rákos-patak környéke a Kerekes házzal és a félkész Tahi úti házzal. A rákos-pataki felkelõcsoport harcálláspontjait rekonstruáló nyomozati fotó.
48
Balázs Ferenc 1953-ban honvédségen dolgozott, ahol két és fél évre ítélték államtitok megsértésének vádjával. 14 hónap múlva feltételesen szabadlábra helyezték, de illegális határátlépés kísérletéért ismét letartóztatták, október 30-án szabadult. A forradalmi tevékenysége mindössze annyi volt, hogy fegyveresen biztosította (másokkal együtt) a Váci út 57–59. és a Huba utca 7. számú épületekben berendezett vöröskeresztes raktárt; lakossági bejelentésre két ÁVH-s bekísérésében részt vett, és a forradalom bukása után társaival néhány fegyvert elásott. Ez utóbbiért statáriális tárgyaláson ítélték el. A 22 éves Láng Dánielre életfogytig tartó börtönbüntetést szabtak ki 1957-ben, mert 1956. december 7-én tûzharcot folytatott a rendõrökkel, majd leütött egy századost. A 30 éves Bokros Ferenc (a késõbb emigrált Kardos Elemérrel együtt) a Könnyûipari Szállítási Vállalat Hegedûs Gyula utcai központjánál szervezte az ellenállást. Ám a szovjetek lövés nélkül körülvették az objektumot, Bokrosék elmenekültek. Bokrost ezért 1956-ban hat évre ítélték. Kisebb börtönbüntetést szabtak ki a többi XIII. kerületi nemzetõrre. Palatinus Istvánt három, Fried László Ervint másfél, Posztós Sándort egy év, három hónapra, Schwartkopf Sándort, Haraszti Tibort és Batizán Józsefet fél évre ítélték.
Források Batizán József pere: Budapest Fõváros Levéltára, 472/57 Bogdán József és társai: Hadtörténeti Levéltár, 722/57 Csizmadi Ferenc és társai: Budapest Fõváros Levéltára, 8053/58 Fried Ervin László pere: Budapest Fõváros Levéltára, 5284/57 Galó István és társai: Hadtörténeti Levéltár, 012/57 Haraszti Tibor pere: Hadtörténeti Levéltár, 184/58 Láng Dániel és társai: Hadtörténeti Levéltár, 0103/57 Nagy József és társai: Budapest Fõváros Levéltára, 8016/58 Palatinusz István pere: Budapest Fõváros Levéltára, 890/57 Posztós Sándor pere: Budapest Fõváros Levéltára, 4567/57 Posztós Sándor pere: Budapest Fõváros Levéltára, 4567/577 Schwartkopf Sándor pere: Budapest Fõváros Levéltára, 3486/57 Törzsök Géza pere: Budapest Fõváros Levéltára, 3363/57
49
Gyárak, munkástanácsok 1956–1957
O
któber 23-án délután az angyalföldi gyárakból hazafelé igyekvõ munkások közül sokan a Bem-szobortól a körúton át a belváros felé vonuló tüntetõ tömegek felé vették az irányt. Az este folyamán az egyetemi ifjúság képviselõi teherautókon járták végig a Váci úti gyárakat és az ott dolgozó munkásokat is arra kérték, csatlakozzanak a követeléseikhez. A forradalmi lázban égõ munkások sok helyen még 23-án éjszaka eltávolították a gyárakból a sztálinista hatalom jelképeit, a vörös csillagokat, zászlókat, Marx és Engels képeit. Voltak azonban olyan üzemek is a kerületben, ahol az elsõ puskalövések eldördülése után a pártvezetõségi tagokból és a keményvonalas párttagokból megalakult 10-20 fõs gyárõrségek, néhol a hadsereg segítségét is igénybe véve, távol tudták tartani a gyáraktól a forradalmi erõket. Arra is volt példa, hogy néhány helyen, mint például a Magyar Acélban, maguk a gyárõrségek tették „láthatatlanná” (behajtották a tetõre) a vörös csillagot, nehogy a „dühöngõ ellenforradalmárok” megrohanják a gyárat.1 A levéltári források arra utalnak, hogy a jelentõsebb angyalföldi ipari létesítmények közül a Láng gépgyár volt az, ahol a forradalmi erõk a legnagyobb befolyást tudhatták a magukénak. Feltételezésünket az is alátámasztja, hogy 1957 közepén a kerületi gyárak közül „ellenforradalmi tevékenységük” miatt innen bocsátották el, illetve helyezték át alacsonyabb munkakörbe a legtöbb munkást. Október 23-án a Láng gépgyári munkások egy csoportja csatlakozott az egyetemi forradalmi ifjúsághoz, majd megalakították a vállalat forradalmi ifjúsági bizottságát. Többen közülük részt vettek a Rádiónál és a Corvin köznél zajló fegyveres harcokban is. Röplapokat készítettek és terjesztettek. November 4-e után Molotov-koktélokkal akarták fölvenni a harcot a Váci úton Újpest felõl a belváros irányába vonuló szovjet harckocsikkal. Az akciót a gyárõrség közbelépése megakadályozta. A forradalom leverése után a csoport tovább folytatta mûködését, a vállalat több nõtagja aktívan részt vett a december 4-i Kádár-kormány-ellenes nõtüntetés megszervezésében.2 A gyárakban mûködõ forradalmi erõk támogatásával október 24-étõl sorra alakultak országszerte, így az angyalföldi gyárakban is a munkástanácsok, melynek tagjait a munkások saját jelöltjeik közül választották meg. Az alulról, demokratikus módon szervezõdött munkástanácsok kezükbe vették az üzemek irányítását, munkáltatói, ugyanakkor érdekvédelmi feladatokat is elláttak. Az üzemi munkástanácsok felettes szerve, az országos hatáskörrel mûködõ Nagy-budapesti Központi Munkástanács november közepén alakult meg. Míg a felkelõk egy része az utcán puskákkal és Molotov-koktélokkal, a munkástanácsok a sztrájk fegyverével próbáltak a forradalom követeléseinek érvényt szerezni. A munka felvételét általában a következõ követelésekhez kötötték: szovjet csapatok kivonása, általános és titkos választás több párt részvételével, Magyarország ENSZküldötteinek leváltása stb. Miután ezek az október 28-át követõ napokban teljesülni látszottak, november elején a sztrájk felfüggesztésérõl és a munka november 5-én történõ felvételérõl határoztak. A szovjet agreszszió a kezdõdõ változások útjába állt. A fegyveres ellenállás letörése után a munkástanácsok lettek a forradalom vívmányainak megõrzéséért folytatott harc letéteményesei. Nem ismerték el a Kádár János vezette munkás-paraszt kormányt, helyette Nagy Imre kormányának visszaállítását követelték. Ennek érdekében november 1 2
50
Budapest Fõváros Levéltára, XXXV. 18. c., 125. õ. e. 60. Budapest Fõváros Levéltára, XXXV. 18. c., 122. õ. e. 15–24.
A Petõfi-kör hangszórós autója a Bem térre igyekvõ tüntetõkkel (1956-os Intézet)
51
és december folyamán országos sztrájkot hirdettek. A Központi Munkástanács vezetõinek december elejei letartóztatása után a kádári hatalom fokozatos megerõsödésével az üzemi munkástanácsok 1957 tavaszára fokozatosan elvesztették politikai befolyásukat. Angyalföld jelentõsebb gyáraiban alakult munkástanácsok mûködésére vonatkozó jegyzõkönyvek és egyéb írásos dokumentumok néhány kivételtõl eltekintve nem maradtak fenn. Valószínûsíthetjük, hogy ezeket a megtorlástól tartva, maguk a munkástanács tagok semmisítették meg. A munkástanácsok mûködésérõl, a tagok tevékenységérõl, sorsuk alakulásáról, ha nagyon vázlatosan is, más forrásokból mégis képet alkothatunk. Az MSZMP kerületi üzemi alapszervezeti iratai között rendszeresen visszatérõ „A hatalmi funkciók viszszaszerzéséért folytatott harc” elnevezést viselõ beszámolókból, taggyûlési jegyzõkönyvekbõl, illetve a kerületi pártbizottság részére az üzemek hangulatáról, a pártszervezés állapotáról készített információs jelentésekbõl mozaikszerûen következtethetünk az egyes munkástanácsok mûködésére. Október 24-ét követõen az angyalföldi gyárakban az elsõk között megalakult munkástanácsok még a kerületi pártbizottság felügyelete alatt, kommunista párttagokból jöttek létre, azonban rövidesen minden munkástanácsban a forradalmi erõk vették át a kezdeményezést. November 1-jén egy közös kiáltvány tettek közzé, melyben hitet tettek a forradalmi vívmányok megõrzésére és az október 28-a utáni kibontakozás reményében a sztrájk beszüntetésére, és a munka felvételére szólították föl az ország népét.3 A forradalom napjaiban létrejött ideiglenes munkástanácsok helyett a végleges munkástanácsok a Kádárkormány 1956. november 24-én megjelent 25. számú törvényerejû rendelete alapján alakultak meg. Az egyetlen kerületi munkástanács, melynek tagnévsorát ismerjük, a Láng gépgyárié. A rendeletben meghatározott maximális létszámmal (71 fõ) létrejött munkástanács megalakulásának idõpontja nem ismert. A tanács elnöki tisztét Komoroczy László fõdiszpécser, a titkári tisztet Horvát István tervezési osztályvezetõ, a jegyzõi tisztet Regõczi Ottó jogügyi elõadó töltötte be. A további 11 taggal kiegészülõ elnökségbe, mely a munkástanácsnak alárendelt végrehajtó szerveként mûködött, fõként mûszaki értelmiségieket választottak. A rendelet széles jogkört ruházott a munkástanácsokra, ami az üzemek gazdasági irányítását és politikai befolyását egyaránt biztosította számukra. A rendelet szerint meghatározhatták a munkások létszámát és bérbesorolását, a bérezési formákat, irányítják a vállalat pénzgazdálkodását. Kidolgozzák a gyár termelési tervét, döntést hozhatnak a nyereségrészesedés felhasználásáról. A gyárigazgatók az üzem alkalmazottaiként a vállalat ügyeinek intézéséért a munkástanácsnak feleltek. Az igazgatót a munkástanács elõzetes hozzájárulásával a vállalat felettes állami szerve nevezhette ki, illetve menthette fel. A munkástanácsok munkájában nemcsak az abban a korban úgymond osztályidegennek tartott személyek, hanem sok olyan korábbi párttag és egyszerû munkás is részt vett, akik a forradalmi követelések mellé álltak. A Láng gépgyár ideiglenes, majd végleges munkástanácsának elnöki tisztét betöltõ Komoroczy korábban pártbizottsági tag volt, és kormánykitüntetésben is részesült. A munkástanács mûködést vizsgáló beszámoló szerint a gyárat tömérdek röpcédula, a Népszabadság elleni bojkottra felhívó közlemény árasztotta el. […] Komoroczy híven támogatta a Nagybudapesti Munkástanácsot és annak határozatait, de ugyanakkor megszûnésével a kormány megalakította az országos mûszaki tanácsot, amelybe Komoroczyt is beválasztották. Erre már egyszer sem volt hajlandó elmenni, mert ezt már a Kádár kormány alakította.4 Természetesen arra is volt példa, hogy a munkástanácsok – összetételükbõl kifolyólag – nem álltak élesen szemben a kádári kormányzattal. Az Ólomárugyár munkástanácsáról például feljegyezték: ebben az üzemben volt 23-a után a legnormálisabb az élet, és a legelsõk között fogott hozzá a termeléshez. Nem reagált a kétnapos sztrájk-
3 4
52
Politikatörténeti Intézet Levéltára, 290. fond,. 50., õ. e. 42–43. Budapest Fõváros Levéltára, XXXV. 18. c., 122. õ. e. 19.
ra sem, sem pedig a csepeli zavargásokra. A munkástanácstagok egytõl egyig 20-30 éve dolgoznak a vállalatnál, és mondhatnánk 100%-ig becsületes emberek, akik egyetértenek a kormány erõfeszítéseivel és a párt irányításával.5 Budapest 1956. nov. 1. KIÁLTVÁNY Magyarország dolgozó népe! Bányászok! Ipari munkások! Vasutasok! Mûszaki dolgozók! Parasztok! Angyalföld összes üzemeinek munkásküldöttei a mai napon határozatot hoztak. Elhatározták, hogy megvédik forradalmi vívmányaikat. Megvédik a forradalom hõseinek becsületét, és biztosítják elgondolásaik megvalósítását. Ezért elhatároztuk, hogy 1956. november 2-án összes üzemeinkben, a közlekedésben és minden munkahelyen beindítjuk a munkát. Biztosítani kívánjuk, hogy Tildy Zoltán és Maléter Pál és az egész magyar nép egységes összefogásával helyrehozhassuk és újjáépíthessük mindazt, melyet a szovjet hadsereg romba döntött. Kérünk benneteket bányászok, erõmûdolgozók, adjatok Budapest felé áramot és küldjetek szenet. Kérünk benneteket, hogy az egész ország területén hasonló intézkedést tegyetek. Kérünk Benneteket földmûvelõ parasztok, hogy a magatok munkáját a magyar szabadság megvédése érdekében magatok és minden magyar hazafi jövõje érdekében végezzétek. A harc a forradalmi vívmányokért csak részben fejezõdött be. Azokat most meg kell tartani. Ne engedjétek, hogy rendbontók soraitokat megingassák. Vigyázzatok, nehogy ellenségeink külsõ erõre támaszkodva újra vérbe borítsák hazánk szent földjét. Magyar anyák, magyar lányok és magyar ifjak küzdenünk kell, hogy országunk az egész világ összes országainak további megbecsülését vívja ki. A fegyvert nem tesszük le a kezünkbõl. Egy emberként készek vagyunk visszaverni a támadást, ha bárhonnan jön is. Bízunk benne, hogy munkánkra vigyázni fog az a honvédség, melynek legfõbb parancsnoka és minisztere Maléter Pál. Ez mindannyiatok elõtt biztosítja, hogy az ország népéhez intézett felhívásunk a szín való igazság és az egész nemzet ügyét szolgálja. Kinyilatkoztatjuk, hogy ez az ország a mi országunk. Termõföldünk, Nyersanyagaink a magyar haza minden polgárának szent tulajdona. Honfitársaink! Munkások! Bányászok! Földmívelõk! A közlekedés dolgozói, a mûszakiak és a tudomány munkásai holnap reggel munkátokat a Himnusz és a Szózat szent hangjaival kezdjétek meg. Angyalföld Forradalmi Munkás Küldöttei
A szovjet mintájú, központi tervezésû gazdaságirányítási modell megreformálásának igénye már 1950-es évek elsõ felében, az elsõ Nagy Imre-kormány idején is jelen volt a magyar gazdaságpolitikában. 1956 végén, 1957 elején a „konszenzusos politika” jegyében a kádári kormányzat is tett némi kísérletet az ún. tervutasításos rendszer mûködtetésének ésszerûsítésére, új gazdaságpolitika és gazdaságirányítási módszerek kidolgozására. Ennek jegyében maguk a munkástanácsok is megkezdték a gyárak átszervezését. Azonban a racionalizálás fõként a mûködésüket és a politikai befolyásukat leginkább veszélyeztetõ, magasabb munkakört betöltõ,
5
Politikatörténeti Intézet Levéltára, 290. fond,. 56. õ. e. 13.
53
54
hatalomhoz hû személyek leváltására vagy akár elbocsátására nyújtott kedvezõ alkalmat. A Csavargyárban a munkástanács 7 ilyen vezetõ állású dolgozót váltott le, a Magyar Acélban 4 volt a vezetõ állásból leváltottak száma.6 Az angyalföldi munkástanácsok tevékenységét vizsgáló iratok szerint kerületi szinten kb. 30 igazgató, és mintegy 170 vezetõ beosztású alkalmazott került elbocsátásra.7 Sok munkástanács új bérrendszer bevezetésére is kísérletet tett. A korábbi gyakorlat, a tervteljesítéshez betervezett normaóra mennyiség teljesítése szerinti darabbér helyett több üzemben órabért vezettek be, így például a Darugyárban, a Láng- és Rostlemezgyárban és a Gázkészülékgyártó Vállalatnál is.8 Ezek a kísérletek azonban rendre kudarcba fulladtak, hiszen a gazdaság teljesítõképességéhez, lehetõségeihez mérten még korai intézkedések voltak. A pártszervezés néhány üzemben már 1956 telén megindult. A Magyar Acélban november 5-én, egy nappal az MSZMP megalakulásának bejelentése után megkezdõdött a párt alapszerv megalakítása, aminek decemberre 90 átjelentkezett tagja volt.9 1957. januárjától már minden kerületi üzemben folyt szervezõmunka. Jellemzõ módon a pártszervezõk jelentéseikben a legtöbb helyen igen „ellenséges” légkörrõl számolnak be. A Konvertában két hangoskodó annyira lehetetlenné tett néhány elvtársat, hogy három jelentkezõ viszszakérte lapját, illetve visszaadta tagsági könyvét, hogy ilyen állapotok között nem tud a párt tagjai sorába lépni, inkább csak rokonszenvezõ marad.10 Komoly mértékben akadályozza a pártszervezõ munkát a Szalagárugyában, hogy a jelenlegi igazgató, volt tõkés elem, az októberi események után kijelentette, hogy amíg õ itt lesz az üzemben, addig nem lesz pártszervezés, mert a párt már megszûnt. Akadályozza az a körülmény is, hogy komoly agitációt folytat egy Ráczné nevezetû egyén, akinek a férje az Iparigazgatóságban dolgozik, és a vállalat hozzá tartozik. Ez is kijelentette, hogy a kommunistákat ki kell nyírni.11 Az Erõmûjavító és Karbantartó üzemben politikai munka nem folyik, a félelem még mindig tapasztalható. Ez abból adódik, hogy az üzemben erõs a szovjetellenes hangulat, van olyan terület, ahol árulónak nevezik azt, akik a pártba belépnek, sokan vitatkoznak még olyan kérdésekrõl, hogy forradalom-ellenforradalom, hogy miért nincs szociáldemokrata párt.12 Az Angyalföldi Bútorgyár wc-jében a Kádár-kormánnyal kapcsolatos feliratok vannak, melyek nem dicsérõ jelzésûek. A fényezoben különbözõ régi, ellenséges dalokat énekelnek, amiben olyan is van, hogy „viszszafelé sül el a fegyver”. Józsa elvtársat, aki az intézõbizottság tagja, rajzokon keresztül és szóban is gúnyolják, mivel az intézõbizottság tagja.13 A RICO Kötszermûvek felelõs pártszervezõje is sok „nehézségrõl” számolt be: Elõször a pártszervezot leköpték. […] Egy 17 éves leányzó, aki részt vett a felkelésben, a Horizontnál égette a könyveket, olyan szovjet ellenes és Kádár ellenes hangulatot kelt, hogy sok reakciós fasisztát megszégyenít. Van egy másik véleménye, hogy mennyit szenvedett õ a 12 év alatt. Gumibottal verték az ávós karhatalmisták és Nagy Imre kellett volna. Felteszi nekem a kérdést, hogy nem félek-e attól, hogy mint kommunis-
Budapest Fõváros Levéltára, XXXV. 18.c., 39. õ. e. 135., 125. õ. e. 64–65. Angyalföldi Helytörténeti Gyûjtemény Irattára 86. 781. 4 8 Politikatörténeti Intézet Levéltára, 290. fond, 56. õ. e. 55. 9 Budapest Fõváros Levéltára, XXXV. 18.c., 125. õ. e. 53. 10 Politikatörténeti Intézet Levéltára, 290. fond, 56. õ. e. 5. 11 Politikatörténeti Intézet Levéltára, 290. fond, 56. õ. e. 48. 12 Politikatörténeti Intézet Levéltára, 290. fond, 56. õ. e. 59. 13 Politikatörténeti Intézet Levéltára, 290. fond, 56. õ. e. 59. 6 7
55
tát lelõnek? Mert márciusban nagy „balhé” lesz! Egy ilyen fiatal gyerek akadályozza az üzem hangulatát, de legalábbis nagyon befolyásolja, mert nagyon kedvelik.14 A legtöbb gyárban a munkástanácsok a kádári hatalom erõsödését érzékelve a párt szervezését, a már megalakult intézõbizottságok munkáját nyíltan nem akadályozták, de az üzemekben élvezett munkáltatói jogaik gyakorlásával élve az üzemek racionalizációja, átszervezése során gyakran hátrányos helyzetbe hozták azokat a munkásokat, akik átigazoltak az MSZMP-be. Az Elzettben február 1-jén lefolyt elsõ párttaggyûlésen a felszólaló elvtársak elmondták, hogy a munkástanács teljesen elõnytelen, igazságtalan helyzetbe juttatja a párttagokat. Azokat az elvtársakat, akikrõl megtudták, hogy a pártnak tagjai a legalacsonyabb bérbesorolásban részesítik.15 A pártba belépett munkások kedvezõtlenebb bérbesorolása, rosszabb munkabeosztása, vagy akár elbocsátása keltette félelem csak ideig-óráig hátráltathatta a párt szervezését, sõt a sztálinista hatalom restaurációjának elõretörésével egyre több munkástanácsban figyelhetjük meg a párthoz való közeledést. A csavargyári munkástanács becsületes tagjai közül többen ígéretet tettek a párt támogatására, az egyikük pedig kérte a párt tagjai közé való felvételét. Ugyanakkor ez az elvtárs felkérés nélkül hozzáfogott a reakciós munkástanácstagok leleplezéséhez.16 A Hõpalacküzemben is javul a munkástanács és a pártszervezet közötti együttmûködés. Most már a munkástanács meghívja a pártszervezet képviselõjét a munkástanácsülésre, mely ezelõtt nem volt. A munkástanács elnöke Svalm Béla elvtárs volt MDP-tag igen reálisan látó és gondolkodó elvtárs, mindjobban támaszkodik a pártszervezet segítségére, igyekszik kikérni a véleményét, és nem engedi, hogy a párt ellen valaki is agitáljon, õ maga mondta el azokat a nemkívánatos személyeket, akik a munkástanácsban még bent vannak, és különbözõ formában a párt ellen igyekeznek hangolni a dolgozókat.17 Az üzemekben rendszeressé váltak a pártnapok, és minden lehetséges fórumon komoly agitáció folyt, hogy a „megzavarodott” munkások politikai tájékozódottságát „helyes irányba” terelve, a Kádár-kormány mellett agitálva, minél szélesebb körben bírják rá az embereket a pártba való belépésre, ugyanis sok, korábban MDP-tag nem igazolt át az új pártba. Az MSZMP-be való belépéstõl üzemi szinten fõként a mûszaki értelmiség és az adminisztratív dolgozók tartózkodtak. Többen kijelentették, hogy õk párttagok akarnak lenni, de bizonyos események zavarják, hogy belépjenek a pártba (nem tetszik nekik a párt, a kormány kemény kéz politikája, egyes személyek a párt vezetésében Apró, Kossa, Kiss Károly).18 A Csavargyárban a mûszakiak beszervezése területén lévõ ellenállást kellett elsõsorban megtörni. Egy másfél órás beszélgetés során tudtam elérni, hogy Balázs fõmérnök belépjen a pártba. Balázs fõmérnök személye azért fontos, mert sok mûszaki elvtárs úgy vélekedett, hogy addig nem lép be a pártba, ameddig a fõmérnök.19 Az angyalföldi Vasszerelvénygyár igazgatója Újházi elvtárs, aki Vörösakadémiát, pártiskolát végzett, a múltban a kerületi pártbizottság politikai munkatársa volt, kijelentette, hogy õ csak erkölcsileg pártfogolja a pártszervezés munkáját, a pártba nem lép be, mert jelenleg is mind a pártközpontban, mind a kerületi pártbizottságban a régi vezetõk vannak. Õ mint pártonkívüli vállalatvezetõ akarja irányítani az üzemet.20
Politikatörténeti Intézet Levéltára, 290. fond, 56. õ. e. 62. Politikatörténeti Intézet Levéltára, 290. fond, 56. õ. e. 38. 16 Politikatörténeti Intézet Levéltára, 290. fond, 56. õ. e. 74. 17 Politikatörténeti Intézet Levéltára, 290. fond, 56. õ. e. 90. 18 Politikatörténeti Intézet Levéltára, 290. fond, 56. õ. e. 33. 19 Politikatörténeti Intézet Levéltára, 290. fond, 56. õ. e. 54. 20 Politikatörténeti Intézet Levéltára, 290. fond, 56. õ. e. 48. 14 15
56
57
A forradalom idején elesett Láng gépgyári Varjú Sándor nemzetiszínû és gyászlobogóval borított esztergagépe (MTI-fotó, Jármai Béla)
58
Tisztázatlan még, azaz nem látják világosan, hogy milyen is lesz a mi pártunk, mivel két felelos vezetõtõl különbözõ módon hallották ennek meghatározását. Pl: az MSZMP minõségi párt lesz, a másik pedig, hogy minden jól dolgozót be kell venni a pártba, és most az a kérdés, hogy minoségi vagy tömegpárt lesz az MSZMP.21 A Kender-Jutában néhány korábbi párttag kijelentette: megvárják március 15-ét, és csak azután lépnek be, mert ha akkor nem történik semmi, akkor látják, hogy a kormány erõs.22 A taglétszám fokozatos növekedésével egyre inkább megerõsödõ üzemi alapszervek a január-február hónapban érzékelhetõ védekezõ álláspontból rövidesen „támadásba” lendültek át. A kommunista gyárigazgatók megszaporodó kinevezésével a munkástanácsok hatásköre egyre inkább beszûkült. Megkezdõdött a tanácsok tervszerû bomlasztása, vezetõik, és a hatalommal szemben álló dolgozók, a korabeli szóhasználattal élve „ellenforradalmi elemek” lejáratása. A pártszervezõk hatásos módszernek tartották a félrevezetést: ha az egyik munkástanácstaggal beszélnek, azt mondják, hogy már a másik belépett, ha a másikkal beszélnek, akkor azt mondják, hogy õ belépett. Így aztán megindul a veszekedés.23 A Darugyárban mûködõ intézõbizottság a pártszervezõ munka elõsegítése érdekében politikai intézkedési tervet dolgozott ki. Az intézkedési tervben a meggyõzõ munkán kívül foglalkozni kívánunk egy-egy személy lejáratásával, továbbá a kommunista igazgató bevonásával, egy-egy dolgozó eltávolításával vagy más munkakörbe helyezésével. Ezzel is a párt erejét kívánjuk megmutatni a dolgozóknak. Az elsõ ilyen ember Tax Márton lesz, aki az októberi események elõtt a párt jóvoltából elõnyös gazdasági beosztást (szállítási osztályvezetõ) és 5 hónapos pártiskolát végezhetett el. Ez a dolgozó hangoskodik a párt ellen. Ezt a dolgozót leleplezzük és vezetõi funkciójából leváltjuk. Hasonló tervet dolgozunk ki Vári mûhelyfõnök (kazánüzem) lejáratása érdekében is.24 1957 kora tavaszától egyre több gyár homlokzatára helyezték vissza a sztálinista hatalom jelképeit, a vörös csillagot és zászlót. Ez már végképp elõrevetítette a munkástanácsok mûködésének háttérbe szorulását, a gyárakon belüli politikai befolyásuk elvesztését. A Metalloglobusban február végén határozták el az elvtársak, hogy a szombati nap folyamán munkaidõ után egy kis ünnepség keretében a vörös csillagot a vállalatra kiteszik.25 A Közlekedési Mérõmûszer Gyárban a február 15-én megtartott taggyûlésen a tagság egyhangúlag kérte, a vörös csillagot tegyék ki újra, és vörös zászlót szerezzenek be, mert nincs a vállalatnak.26 A Terményraktározási Vállalat felelõs pártszervezõje a vörös csillag épületre való visszahelyezése kapcsán azonban megjegyezte: a kerületben az üzemeinknél a csillagoknak a visszahelyezésénél elõzõleg politikai felvilágosító munkát kell végezni, mert a tapasztalat az, hogy egyébként nagyon sok rendes, becsületes dolgozó nem is tudja, mi a jelentõsége az ötágú csillagnak, nem is tudja, minek a szimbóluma az. Ha minden politikai felvilágosító munka nélkül helyezzük vissza a csillagokat, akkor a kívánt eredményt nem érjük el, és esetleg szembetaláljuk magunkat a dolgozókkal.27 Ahogy 1957 elején az ifjúság körében, a gyárakban, a munkások között is terjedt a MUK (Márciusban Újra Kezdjük) jelszava. A január-február hónapban, a kerületi gyárakban tapasztalható hangulatról készült in-
Politikatörténeti Intézet Levéltára, 290. fond, 56. õ. e. 88. Politikatörténeti Intézet Levéltára, 290. fond, 56. õ. e. 43. 23 Budapest Fõváros Levéltára, XXXV. 18. a. 2. õe. 12–13. 24 Politikatörténeti Intézet Levéltára, 290. fond, 56. õ. e. 105. 25 Politikatörténeti Intézet Levéltára, 290. fond, 56. õ. e. 76. 26 Politikatörténeti Intézet Levéltára, 290. fond, 56. õ. e. 72. 27 Politikatörténeti Intézet Levéltára, 290. fond, 56. õ. e. 91. 21 22
59
60
61
formációs jelentések többször felhívják a kerületi pártvezetés figyelmét arra, hogy a rendszerrel szembehelyezkedõ munkások március 15-ére felkelést szerveznek a kádári hatalom megdöntésére. Többen beszélik, hogy tüntetéseket és sztrájkokat szerveznek, sõt egyes üzemekben úgy köszönnek, hogy március.28 Az Angyalföldi Bútorgyár dolgozói jelezték, hogy állítólag az éjszakai utcai személyi igazoltatásoknál rendõrök kis papírt helyeznek az illetõ személyazonossági igazolványába, amiben az van: „márciusban veletek van a karhatalom”. Helyes lenne ezt megvizsgálni vagy ellenõrizni.29 A Vaskohászati Kemenceépítõ Vállalatnál nagy készülõdésrõl beszélnek márciusra. Az egyik kommunista elvtársnõnek azt mondták, Hruscsov két kézzel fogja a fejét, hogy minek engedte beavatkozni a ruszkikat. Többet nem engedi lõni õket, és így a karhatalom magára marad. Lesz olyan buli, melyet már nem tud megállítani a Kádár-csoport. Azt gondolják, hogy nincs kint fegyver?30 Február elején bejelentés érkezett a Rézhengermûvekbõl a kerületi rendõrkapitánysághoz, hogy röpcédulákat gyártanak az üzemen belül, azt is megmondták, hogy kinek a fiókjában találhatóak ilyen röpcédulák. Ennek ellenére a kerületi kapitányság nem tett semmit az illetõk leleplezése érdekében. Két nap múlva, amikor a pártvezetõség sürgette az intézkedést, akkor közölték velük, hogy a kerületi kapitányság jelentette felfelé, de onnan sem történt intézkedés. Így lehetõvé vált az illetõknek a bizonyítékok eltüntetése.31 A kádári hatalom megdöntésére irányuló, egyesek részérõl talán túlságosan is nagy várakozással övezett márciusi felkelés meghiúsulása végképp megpecsételte a rendszerrel szembenállók, így az ellenállás utolsó bástyáinak tartott munkástanácsok sorsát is. A megtorló gépezet beindulásával a kerületi gyárakban is egyre hoszszabb listák készültek azokról a személyekrõl, akik „az ellenforradalom ideje alatt, és utána napjainkig is bomlasztó, ellenséges magatartást tanúsítottak”. Az ekkor kb. 2500 fõt foglalkoztató Láng gépgyárból április elejéig 148 mûszaki, illetve adminisztratív dolgozó lépett ki önként az üzembõl, néhányan pedig letartóztatásba kerültek, köztük a munkástanács elnökségéne egyik tagja, Regõczi Ottó is, akinek további sorsa nem ismert. A Láng gépgyár párt alapszervének határozata alapján május elejéig a gyárból 62 dolgozót távolítottak el, 11-et pedig alacsonyabb munkakörbe helyeztek.32 Azt gondolhatnánk, hogy a vállalattól elbocsátásra került dolgozók nagy része a munkástanács tagjai közül kerültek ki, valójában ez nem így történt. Azokon a tagokon kívül, akik idõközben maguk léptek ki a gyárból, a hatalommal szemben leginkább diszponált munkástanácstagok egy része, köztük az elnökség, a letartóztatásban lévõ Regõczin kívüli két tagja is csak leváltásra kerültek addigi munkakörükbõl. A gyárból való elbocsátásukat csak a munkástanácsi tisztségük lejárta után (a megválasztásuktól számított egy év) helyezték kilátásba. Azokban az üzemekben, ahol a munkástanácsok és a forradalmi erõk csekély befolyásra tudtak szert tenni, jóval kevesebb a „valamiféle” büntetésben részesült dolgozók száma. A Csavargyárból például 1957 júliusáig 14 fõt bocsátottak el, illetve helyeztek át más beosztásba „ellenforradalmi tevékenységük” miatt, köztük 5 egykori MDP-tagot.33 Ugyaneddig az idõpontig a Magyar Acélból 2 mûvezetõt fizikai állományba helyeztek át, egyet pedig elbocsátottak.34
Politikatörténeti Intézet Levéltára, 290. fond, 56. õ. e. 33. Politikatörténeti Intézet Levéltára, 290. fond, 56. õ. e. 60. 30 Politikatörténeti Intézet Levéltára, 290. fond, 56. õ. e. 63. 31 Politikatörténeti Intézet Levéltára, 290. fond, 56. õ. e. 105. 32 Budapest Fõváros Levéltára XXXV. 18. c. 122. õ. e. 15–25. 33 Budapest Fõváros Levéltára XXXV. 18. c. 39. õ. e. 135. 34 Budapest Fõváros Levéltára XXXV. 18. c. 125. õ. e. 64–65. 28 29
62
63
A kerületi gyárakból 1957 nyaráig összesen 698 fõt bocsátottak el „ellenforradalmi tevékenységük” miatt. A statisztika szerint az elbocsátásra kerültek között 109 fõ „osztályidegen”, és 162 korábbi MDP-tag volt, közülük 73-an munkáskáderek voltak.35 Az elbocsátások, áthelyezések során megtörtént a gyárak gazdasági vezetõi funkcióinak „visszafoglalása” is. 1957 nyaráig 172 vezetõ beosztású alkalmazott került leváltásra, helyükre párttagokat és politikailag megbízható pártonkívülieket ültettek. Az elbocsátások, az alacsonyabb munkakörbe való helyezések még hosszú ideig napirenden maradtak. A gyárakat nemcsak a forradalomban, majd késõbb a kádári hatalommal szembeni ellenállásban bármilyen formában részt vett munkásoktól, hanem általában a munkáshatalomra veszélyt jelentõ „osztályidegen elemektõl” is meg kívánták tisztítani. „A személyzeti osztályoknak perspektivikus káderfejlesztési tervük még nincsen, az üzemek megtisztítását csak spontán, kismértékben végzik, pedig az eddig eltávolítottak döntõ részét azok a személyek tették ki, akik az ellenforradalom idõszaka alatt felszínre kerültek. Ezeken kívül még igen sok osztályidegen elem húzódik meg az üzemekben kisebb vezetõ beosztásban és a fizikai dolgozók között. (…) A minisztériumok személyzeti osztályai augusztusban adják ki az üzemeknek a káderlapokat, kérdõíveket, amelyek alapján alaposabban feltérképezhetik az üzemet, és káderfejlesztési tervek kidolgozását kezdhetik el.”36 A korabeli forrásokon keresztül jól nyomon követhetõ az a folyamat, ahogy a pártállami restauráció elmélyülése a munkástanácsok politikai befolyását és mûködését 1957 tavaszára fokozatosan felszámolta, majd egy 1957 novemberében kelt rövid rendelet magát a munkástanács intézményét is megszüntette.
35 36
64
Angyalföldi Helytörténeti Gyûjtemény Irattára 86. 781.4 Angyalföldi Helytörténeti Gyûjtemény Irattára 86. 781.4
Lakásfoglalók a forradalom alatt
1956
-ban már javában folyt az a hatalmas volumenû építkezés, amely a Fiastyúk utca környékére és a Tahi útra álmodott korszerû lakótelep megvalósítására irányult. A forradalom idején e lakóházak közel álltak az átadáshoz. Így fordulhatott elõ, hogy az általános zûrzavart kihasználva a tanács késõbbi jelentése szerint mintegy 1100 lakásba költöztek be önkényes lakásfoglalással a kerületben. Az egyik – nevének elhallgatását – kérõ hajdani lakásfoglaló így emlékezett vissza az eseményekre: „A Béke út mellett a Gyermek téren laktunk két gyerekkel a pincében. Nagyon rosszak voltak a körülmények, még fûtés sem volt. Régóta bent volt a lakáskérelmünk, de hiába vártunk lakásra. Egy ismerõstõl tudtuk meg, hogy már sokan beköltöztek a félig készen álló lakásokba a Fiastyúk utca környékén. Mi is elindultunk lakást keresni magunknak. A Tomori köz 15.-be mentünk elõször a harmadik emeletre. Az egész lépcsõház így telt meg lakókkal. Nem volt még se gáz, se padló. Az ajtó már fenn volt, de a papa tett rá zárat, még szerencse, hogy lakatos a szakmá-
Fiastyúk utcai lakótelep (BTM)
65
ja. Borzasztó sokat álltunk ki. Féltünk, féltettem a gyerekeket és a férjemet is. A harcok alatt egész idõ alatt otthon voltunk, nem mozdultunk ki a lakásból. Ennivalót a férjem szerzett. A Deák térnél dolgozott és ott a munkásoknak szereztek sárgaborsót, babot, krumplit, zsírt, ilyesmit. Kenyeret a Petneházy utcából hoztunk. Mikor lenyugodott a helyzet, a tanács mindenkit megbüntetett, de szerencsére maradhattunk. Mi 400 forintot fizettünk be, ami akkor nagyon nagy pénz volt. A lakást már úgy fejezték be az építõk, hogy közben bent laktunk.” Az emlékezõ által említett Tomori köz mellett található Máglya közben egy befejezés elõtt álló mûteremház is állt, amelybe a Népmûvelési Minisztérium szándéka szerint tizenhat festõ és nyolc szobrász – többségükben fiatalok – költöztek volna. A forradalom eseményei azonban fölborították a gondosan eltervezett menetrendet. ’56 õszén lakásfoglalók költöztek be a mûteremházba is. Itt azonban négy mûvész is foglalt magának lakást: Fáy Gyõzõ, Somogyi János, Blaski János és Kokas Ignác, akik Somogyi kivételével rajta voltak a lakások Népmûvelési Minisztériumban készült elosztási listáján. Télen a még nem fûtött házban nyílt tûzzel, sõt többen a felszedett parkettákkal fûtöttek. 1957 márciusában újabb vállalkozók próbálkoztak lakásfoglalással, de õket már elzavarták az újra dolgozni kezdõ építõmunkások. Idõközben a mûteremfoglalók nevében a minisztériumban érdeklõdõ Blaski János azt a megnyugtató ígéretet kapta, hogy a õk megtarthatják foglalt mûtermeiket, mivel így a minisztériumnak nem kell számukra más mûtermes lakást biztosítania. 1957-ben végig dolgoztak a házon, részint a munkások, részint a már bent lévõ alkotók. „Mivel a lakások csak félkészek voltak, a puszta falak álltak itt, kollegiális összefogással lettek nyílászárók, ajtók betéve, én vakoltam be. A lakásszinten végigfutott egy járat a munkásoknak, amit végül is befalaztak és errõl az oldalról én bevakoltam.” (Somogyi János) Azok a mûvészek, akik a nekik kiutalt lakásokat a foglalók miatt nem vehették birtokba, elkezdtek dolgozni a lakásokhoz tartozó mûtermekben, amelyeket a foglalók nem használtak. Ez az állapot 1958–59-ig tartott, amikorra minden lakásfoglalónak tudtak cserelakást biztosítani, jelentõs részben az abban az évben felépülõ Tahi úti házakban. Egy alapos poloskairtás után a mûvészek most már elfoglalhatták lakásaikat. Egy változás történt csupán az eredeti koncepcióhoz képest: a második emeleti nem mûtermes lakásokban bennhagyták a foglalókat az eredetileg tervezett író és zenész lakók helyén.1 Az 1957-ben született tanácsi jegyzõkönyvben a következõ beszámolót olvashatjuk a lakásfoglalásokról: Elõfordult, hogy ezekben az idõkben olyan emberek is lakáshoz jutottak, akik nem voltak annyira rá-szorulva, a rászorultabbak pedig nem kaptak. A fennálló anomáliák megszüntetése érdekében a kormány által március elején kibocsátott rendelet szerint az 1956. október 23. és 1957. március 15-e közötti kérelmeket, valamint az önkényesen beköltözõk ügyeit április 30-i határidõvel felül kellett vizsgálni. Az 1600 kerületi ügybõl 916-ot tárgyalt meg az illetékes bizottság. Az önkényesen beköltözõk és behelyezettek 90%-át jogosultnak találták az általa elfoglalt lakásra, 46 esetben döntöttek a kilakoltatásról. A 916 ügybõl 216 a Fiastyúk utcai lakótelep félig felépült házait érintette, innen 19 családot javasoltak kiköltöztetésre. Arra is volt példa, hogy néhány esetben ugyan megvolt a jogosultság, mégis sor került a kilakoltatásra. A Fiastyúk utca 8. számú házban például két család az elsõ perctõl fogva rongálta a lakást, felszedték a parkettát, a szalmazsákot felgyújtották, leszerelték és eladták a mosdókagylót. A kivándorlás miatt megüresedett lakásokat a Fõvárosi Tanács osztotta szét a kerületek között. Az állományból a XIII. kerület 264 lakást kapott, ebbõl viszont csak 78-at tudott kiutalni. 84 lakást nem lehetett felhasználni, mert családtag vagy albérlõ maradt vissza, 102 lakás ügye pedig tisztázatlan volt, jóllehet égetõen szükség lett volna beköltözhetõ lakásokra, 1957 májusában 2600 család várt lakáskiutalásra. 1
66
Csáki Tamás: Alkotás és környezet: A Máglya közi mûvésztelep történetéhez. Kézirat. Budapest 1995. AHGy. Adattár. 31/2002. sz. 15–16., függelék 3.
Élelmiszer-ellátás köztisztaság
A
forradalom idején a kerület kereskedelmi bolthálózatát jelentéktelen károk érték, ezek fõként kirakatkárok voltak, illetve néhány üzletet kifosztottak. Ennél nagyobb problémát okozott a lakosság élelmiszerrel való ellátása. A kerület a városban folyó harci események hatósugarától kívül esett, azonban a 23-án este kirobbant fegyveres felkelés eszkalálódásának megakadályozása érdekében másnap délelõtt 9 órakor a Rádióban bejelentették az általános gyülekezési és kijárási tilalmat. Leállt a közlekedés és a különbözõ gyárakban, üzemekben folyó termelés. Mindez bizonytalanná tette a lakosság saját élelmiszer-szükségletének beszerzését. Az üzletek nyitva tartása teljesen esetleges volt. Sok bolt ki sem nyitott, amelyik üzlet néhány órát nyitva tartott, az elõtt hosszú sorok kígyóztak. A szállító vállalatok sem voltak hajlandók az árut minden boltba kivinni. A nagy élelmiszer-elosztó központokból fõleg a fõútvonalak mentén elhelyezkedõ boltokat látták el áruval, a mellékutcákban lévõ kisebb üzletek gyakran áru nélkül maradtak. A forradalom napjaiban a fõváros lakosságának viszonylag kielégítõ élelmiszer-ellátásához hatalmas segítséget nyújtottak a vidékrõl indított teherszállítmányok. Ezek átvételére a Lehel téri piacon és a Nagyvásártelepen külön kirendeltséget létesítettek. A Lehelen ezekben a napokban óriási volt a forgalom: Egy-egy helyen végeláthatatlan sor állt. Vidéki õstermelõk hízott kacsát és libát osztanak ingyen a lakosságnak. Hosszú a sor, nem jut mindenkinek. Akik hús nélkül maradtak, mégsem jártak pórul. A húsközértek pultjai roskadoztak a friss hús alatt. Itt aztán mindenkinek jut már. Van bõven zöldség, gyümölcs, liszt, zsír, kenyér, burgonya. A tejtermékekkel is jól el vannak látva. A közeli házak lakóbizottságai a tejellátást jól szervezték meg. Minden ház egy kannával kap, amelyet az önkéntes szállítók fuvaroznak haza, s a kapuk alatt mérik a friss tejet – olvashatjuk egy október 30-i híradásban. Ezekben az idõkben a kenyeret közvetlenül a kerületi Sütõipari Üzemekben is meg lehetett vásárolni. Annak köszönhetõen, hogy a vállalat 2 hónapos szénkészlettel rendelkezett és a lisztraktárak is tele voltak, még a sztrájk idején sem szünetelt a termelés, sõt a kenyértermelés 2,5-3 szorosa volt a normálnak (500 q). Heteken keresztül éjjel-nappal dolgoztak a pékek, haza a lakásig senki sem ment, mindenki bent aludt, ki a földön, ki a zsákon. A vánkost a szakajtó szolgáltatta.1 A forradalom elsõ napjaiban a félelem és bizonytalanság számos tumultuózus jelenetet szült a kenyérért sorban álló emberek között. A Váci út 123. szám alatti Sütõüzemet október 24-én déli 1 óra tájban a tömeg megostromolta: A falakon és a háztetõn is már emberek voltak. Az üzem vezetõje a XIII. kerületi kapitányságra telefonált segítségért, ahonnan perceken belül megjelentek. Néhány riasztólövés után a tömeg széjjeloszlott. Még aznap délután kb. 3 órakor a tömeg újból megrohanta az üzemet, kenyeret követeltek. Mivel már a kenyér elfogyott, azt kiabálták: „Akasszuk föl az üzem vezetõjét”, aki ekkor a Tomori piac felé menekült. Úgy négy óra körül visszajött, a már lecsillapodott tömeg elé állt és azt mondta: „A kenyérszükséglet biztosítva van, reggel 7 órá2 ra jöjjenek, mindenki kap kenyeret, a pékek éjjel is dolgozni fognak.” A folyamatos termelés megszervezését követõen a sorban állások fokozatosan ritkultak, decembertõl a péksütemények gyártása is újra megindult. Elõször tejeskiflit, napi 35 ezer darabot, január elejétõl 5-6 ezer
1 2
Budapest Fõváros Levéltára, XXXV. 18. b. (1957) 20. õ. e. 77. Uo.
67
68
zsemlét és 57 ezer darab kiflit gyártottak naponta a kerületi sütõüzemek. A kerület élelmiszer-ellátása februárra már kielégítõ volt. Nehézárukból, mint pl. liszt, zsír, nagy raktárkészletet halmoztak fel a boltok. Tõkehúsból, hentesáruból szintén bõséges készletek álltak a vásárlók rendelkezésére. Hiány fõként aprófûszerbõl, mint vanília, cukor, sütõpor, borspótló, szódabikarbóna, pirospaprika stb. mutatkozott. A kerületi Sütõipari Vállalat mennyiségileg ekkorra már minden igényt ki tudott elégíteni, szállítási nehézségek miatt mégis nehézségek jelentkeztek a kenyér- és péksütemény-ellátásban. Miután a Sütõipari Vállalat áttért arra a gyakorlatra, hogy éjjel nem süt kenyeret, reggelente nem tudták idõben kiszállítani a boltokba a péktermékeket, ezért például az egymûszakos üzletekben gyakran csak zárás elõtt 1-2 órával lehetett friss kenyeret kapni. A vendéglátóhelyek, büfék és éttermek étlapjai bõséges választékot kínáltak, hasonlóan jó volt az ellátás a cukrászipari készítményekbõl is, azonban az alkohol (bor, sör) tekintetében sokáig hiány mutatkozott. Fõként csak drágább borok és gyümölcsborok voltak kaphatóak, amit azonban a fogyasztók nemigen kedveltek. Trafikárukból egészen január végéig az alacsony termelés következtében nagyon gyenge volt a kínálat. A tüzelõellátásban november-december hónapban szintén nagy nehézségek jelentkeztek, ennek ellenére a kerületi Tükert-fiókokban valamilyen tüzelõanyag állandóan kapható volt. Köszönhetõen a gyenge idõjárásnak és a széntermelés fokozatos növekedésének, az ellátás fokozatosan javult, bár a lakosságnak sok bosszúságot okozott a tüzelõ drága házhoz szállítása, ugyanis az alkalmi szállítók 20-30, sõt 40 Ft-ot is elkértek egy-egy mázsa tüzelõ szállításáért. A lakosság élelmiszerrel való ellátásának biztosítása mellett a kerületi tanács számára hasonlóan fontos feladatot jelentett a kerület köztisztaságának helyreállítása. A szemétszállítás a kerületben a forradalom kirobbanásától egészen január 8-ig szünetelt, ezért
a házaknál és a közterületeken eléképesztõ menynyiségû szemét halmozódott fel. A piacokon, élelmiszerüzletekben a rövidebb munkaidõ és a minden addigit felülmúló nagy élelmiszer-forgalom az egészségügyi követelmények betartását nem tette lehetõvé. A kerület a fõvárosban az elsõk között kezdte meg a szemét elszállítását, amihez a teherautók mellett február közepétõl mezõgazdasági traktorok segítségét is igénybe tudta venni. A március 10-én befejezett takarítás során 50 ezer köbméter hulladékot szállítottak el.
69
Munkaerõ-fluktuáció a forradalom után
A
lakáshelyzet visszásságainak rendezése mellett az 1957-ben megkezdett racionalizálások, a gyárak, vállalatok átszervezése következtében munka nélkül maradt emberek elhelyezése szintén megoldásra váró feladatot jelentett a kerület vezetõi számára. A szovjet mintájú, központi tervezésû gazdaságirányítás, az ún. tervutasításos rendszer mûködtetésének ésszerûsítése számos politikai feszültség okozója is volt. Amíg a kezdeti idõszakban, a hatalom bizonytalanságait kihasználva a nyíltan vagy burkoltan Kádár-kormány-ellenes gyári munkástanácsoknak nyílt alkalmuk a „raci” során az új állampárt (MSZMP) mellett kiálló kommunista dolgozóikat elbocsátani, addig 1957 márciusától, a kádári hatalom megerõsödése, az 1956 elõtti politikai rendszer restaurálódása után a forradalom idején megválasztott vezetõk, a forradalom követeléseit támogató munkások eltávolítására került sor. A Szekszárdi út 17. szám alatt mûködõ Munkaközvetítõ Irodába 1957. január 7. és február 14. között 3598 fõ jelentkezett. A munkára jelentkezett 2021 férfi és 1577 nõ 70%-át sikerült elhelyezniük fõképp segéd-
Hajmási József a Forgách u. 8. sz. alatti mûhelye elõtt
70
munkásként és szakmunkásként. Az adminisztratív munkaerõben nagyobb volt a kínálat ekkor, mint a kereslet. Munkanélküli segélyre február 14-ig 180 fõ jelentkezett, a segélyek folyósítását február 1-jén kezdték meg. Február 14-ig 9 fõ részére, összesen 3870 Ft munkanélküli segélyt biztosítottak. A számos külföldre távozott kisiparos pótlása, a lakosság ellátásának javítása, a forradalom utáni helyreállítási munkálatok gyorsítása, illetve késõbb a racionalizálás következtében kialakult munkanélküliség enyhítése érdekében már 1956 november közepétõl új iparengedélyek kiadásával igyekeztek országos szinten is élénkíteni a kisipari létszámot. A kerületi iparosztálynak kezdetben nagy nehézségekkel kellett szembenéznie, mert a különbözõ napilapok úgy tájékoztatták a lakosságot, hogy bárki kaphat iparigazolványt, ennek következtében iparkérelmek özöne érkezett az osztályhoz: 1956 november közepétõl 1957. február 9-ig 625 iparkérelem, májusig összesen kb. 1500 kérelem. A kérelmek elbírálása során a leglényegesebb szempontok, illetve célok a következõk voltak: – Az építõipar és hozzá tartozó rokon szakmák fejlesztése, az újjáépítés gyors ütemének elõsegítése. – A kerület északi részének javítóhálózati fejlesztése. – A vállalati és hivatali racionalizáltak munkalehetõségének biztosítása, továbbá a rokkant és csökkent munkaképességûek életlehetõségének segítése. – Az iparoslétszám csökkenésének pótlása. A folyamatosan érkezõ kérelmek elbírálása után 1957 nyaráig a kerületi tanács iparosztálya összesen 450 iparigazolványt adott ki, de mert külföldre távozás és egyéb okok miatt 159-et hatálytalanítottak, a tényleges növekmény 291 volt. Érdemes áttekintenünk az alábbi táblázatban felsorolt szakmákat és iparengedéllyel rendelkezõ képviselõik létszámát. E számok beszédesen árulkodnak a kor igényeirõl és az angyalföldi, újlipótvárosi kisiparosok szakmai összetételérõl.
1956. 10. 01. AUTÓSZERELÕ
24
1957. 05. 30. 38
KOVÁCS
15
18
LAKATOS
104
137
MÛSZERÉSZ
46
66
ASZTALOS
73
90
29
35
FÉRFISZABÓ
136
141
NÕI SZABÓ
137
157
CIPÉSZ
KÁRPITOS
186
211
KÕMÛVES
35
49
SZOBAFESTÕ
32
43
VILLANYSZERELÕ
32
41
FODRÁSZ
48
57
71
Iskolák a forradalomban, forradalom az iskolákban
A
z 1956-os forradalom az iskolákat alapvetõen érintette, hiszen az „általános felfordulás” miatt fél évig mindenhol szünetelt a tanítás, és egyes iskolaépületek ideiglenesen a forradalmárok székhelyeivé, vagy akár kórházakká is válhattak. A XIII. kerület közoktatási hálózata a II. világháború után indult erõteljes fejlõdésnek. Az 1950-es években a kerület 18 általános iskolájában közel 12 ezer gyermek tanult. Az 1949-ben átadott Kilián György utcai iskola abban az idõben Közép-Európa legmodernebb intézményének számított. A gimnáziumi oktatás a II. világháborút követõen indult meg a kerületben. Az 1949/50-es tanévben az Üteg utcai Schönherz Zoltán Gimnáziumban kezdõdött meg a tanítás. Az intézmény néhány évvel késõbb a Berzsenyi-gimnáziumba olvadt bele, ami 1952/53-tól a Gömb Utcai Általános Iskolában mûködött tovább. Késõbb a Váci úti Bolyai János Gimnáziumban is megkezdõdött az oktatás. A gimnáziumi férõhelyek viszonylagos szûkössége az 1950-es években még nem okozott nagyobb problémát, mert a hagyományosan munkáskerületnek számító Angyalföldön a csupán érettségi bizonyítványt nyújtó gimnáziumokkal szemben a szakmát adó technikumokat részesítették inkább elõnyben a tanulók és szüleik. A szakmunkásképzés az 1950-es években az MTH (Munkaerõ Tartalékok Hivatala) irányításával öt iparitanuló-otthonban folyt a kerületben. Az 1956/57-es a tanév szeptember 2-án kezdõdött, és október 23-ig zökkenõmentesen folyt az oktatás. Az alábbiakban korabeli dokumentumok segítségével idézzük fel a forradalom idõszakának a XIII. kerületi iskolákkal kapcsolatos eseményeit. Október 23-án, a tüntetések elsõ napján délelõtt és délután még fennakadás nélkül folyt a tanítás. Október 24-én reggel a közelben lakók kivétel nélkül és a távolabb lakó kartársak közül többen bejöttek az iskolába. A tanítást a rádióban közölt kijárási tilalom miatt nem lehetett megkezdeni1 – tudósít a Csata utcai iskola krónikása. Az említett iskola épületét október 25-én a közelben fekvõ Róbert Károly körúti Központi Katonai Kórház foglalta le, és november 11-ig egy 200 ágyas szükségkórházat mûködtetett a kevésbé súlyos sebesültek elhelyezésére. A XIII. kerület lakossága nagy szeretettel karolta fel ezt a kórházat, a betegeket ajándékokkal, könyvekkel látta el, ezenfelül a kisegítõ személyzet is jórészt közülük került ki.2 A kerületi iskolaépületek közül a forradalom napjai alatt anyagi kár csak a Mautner Sándor (ma Szent László) utcai iskolában történt, ahol a berendezést és a szertári állományt 60 000 Ft kár érte.3 Sokkal komolyabb károk keletkeztek a tanulóifjúság lelkében. Az események megbolygatták a tanulókat, az iskola elvesztette befolyását, a gyerekek jó része az utcai események hatása alá került. 640 tanuló távozott külföldre szüleivel együtt. Az iskolai munkát igyekeztünk minél gyorsabban megindítani. November 9-én megindítottuk a napközi otthonok mûködését. November közepétol december 20-ig hetente kétszer korrepetálás folyt az iskolákban. A rendszeres tanítást január 7-én kezdtük meg. A rendszeres munkát sokszor zavarta a zaklatott idegállapot és az ellenfor-
Angyalföldi Helytörténeti Gyûjtemény Irattára, 86. 244. 1. Hadtörténeti Intézet Levéltára, 1956-os gyûjtemény 7. õrzési egység (további hivatkozásoknál: õ. e.), A Központi Katonai Kórház és Rendelõ Intézet mûködése az 1956. október 23. utáni események alatt. 3 Az iskola a kerületi ellenállás egyik bázisa volt, de a fegyveres csoport mûködésérõl részletes adatokkal nem rendelkezünk. Lásd Eörsi László tanulmányát. 1 2
72
73
74
radalom behatolása az iskolába. Mindezeket fokozta a felsõbb irányító szervek bizonytalansága, kapkodó intézkedéseik és nevelõink magatartása.4 – számol be a tanács oktatási osztályának vezetõje a forradalomnak a diákságra gyakorolt hatásáról és az oktatás helyzetérõl. A januártól rendszeressé váló iskolai oktatás csak lassan zökkent vissza a régi medrébe. Az akkori Sziget utcai iskola (ma Gárdonyi Géza Általános Iskola) igazgatója beszámolója szerint ezekben a hónapokban az oktatási intézményben nagymértékben megnövekedett a verekedések száma, a WC-ben különbözõ ellenséges feliratokat találtak, amit azelõtt soha nem tapasztaltak. A tanulók orosz könyveket égettek, karszalagra gyûjtést szerveztek, a 23-a megünneplésére. Az egyik osztályban még munkástanácsot is akartak választani.5 A régi iskolai játékok, a snur, köpõcsõ, gombozás mellett felütötte a fejét egy igen veszélyes és vad játék is: néhány súlyosabb sebesülés hívta fel a figyelmet arra, hogy az óraközi szünetekben a Váci út 89. szám alatti iskolában (ma Károlyi Mihály Szakközépiskola és Gimnázium) a tanulók hegyes tûszerû acéldarabokat dobáltak nemcsak a táblára, hanem egymásba is.6 A forradalom vívmányaként szabadabbá vált iskolai hittanoktatás7 elé a Kádár kormány kezdetben nem gördített akadályt, ezért a lehetõséggel élve az ország iskoláiban csakúgy, mint a kerületben, látványosan megnövekedett a hittanra járó tanulók száma. A Huba utcai karmelita rendház egyik szárnyában mûködõ 35. számú MTH Építõipari Iskola kollégiumában még egy imaházat is berendeztek az iskola igazgatójának engedélyével, a gyerekek pedig a két háború közötti legelterjedtebb vallásos gyermekszervezet, a Szívgárda jelvényeit kezdték viselni.8 A hitoktatás népszerûsége nem kis bosszúságot okozott a tanácsi vezetõk számára, hiszen a gyermekek hittanra járatása a kormányzat elleni demonstrálás egyik eszköze volt: A szülõk továbbra is sokan beíratják hittanra a gyerekeket, még akkor is, ha maguk nem vallásosak9 – állapítja meg az oktatási osztály vezetõje. Az egyik tisztelendõ atyának az a módszere, hogy félóra hittanoktatás után leviszi a gyereket sportolni, így aztán a gyerekek nagyon szívesen járnak. Nagyon jó lenne ezt a módszert nekünk is alkalmazni10 – olvashatjuk egy másik hozzászólásban. A hitoktatás népszerûségének ellensúlyozására és az ifjúság feletti befolyás visszaszerzésére a kormányzat igyekezet minden módot megragadni, jóllehet maguk a tanácsi vezetõk elismerték: ez idáig nem tudtunk találni olyan módszert, amely a hittanoktatást pótolta volna a nevelés kérdésében, ami megfogta volna a fiatalokat és hazáját szeretõ, rendes állampolgárokat nevelt volna.11 A korábban egységes ifjúsági mozgalom (DISZ) október folyamán feloszlott. A különféle pártok újjáéledéséhez hasonlóan a fiatalok különbözõ rétegei számára differenciált reprezentációt biztosító ifjúsági szervezetek alakultak újjá, amelyek azonban rövidesen vagy feloszlottak, vagy a párt (MSZMP) újonnan létrejövõ, országos ifjúsági tömegszervezetébe, a KISZ-be tagozódtak bele. Az 1946 óta létezõ úttörõmozgalom újjáélesztése és az 1956 õszén feloszlott csapatok újjászervezése érdekében az MSZMP XIII. kerületi intézõbizottsága elhatározta, hogy úttörõaktívát rendez elõször a pedagógusok számára,
Budapest Fõváros Levéltára, XXIII.213a, XIII. Kerületi Tanács vb-jegyzõkönyvek, 1957. május 17. Politikatörténeti Intézet Levéltára 290. f. 56. õ. e., 1957. február 1. Politikatörténeti Intézet Levéltára 290. f. 56. õ. e., 1957. február 1. 7 A hittanoktatásban való részvételhez korábban elõzetes jelentkezésre volt szükség. Aki ezt elmulasztva, mintegy a törvényt kijátszva, mégis hittanra járatta a gyermekét, súlyos vétséget követett el. A forradalom napjaiban született határozat a jelentkezést elmulasztók számára is lehetõvé tette a hittanórákon való részvételt. 8 Politikatörténeti Intézet Levéltára 290. f. 56. õ. e., 1957. január 24. 9 Budapest Fõváros Levéltára, XXIII.213a, XIII. Kerületi Tanács vb-jegyzõkönyvek, 1957. február 15. 10 Uo. 11 Uo. 4 5 6
75
ahol kikérjük a pedagógus elvtársak véleményét az úttörõmozgalommal kapcsolatban, majd utána következõ héten kb. 100 úttöro gyereket hívunk meg aktívaülésre, ahol elbeszélgetünk a gyerekekkel az úttörõmozgalom formájának és tartalmának kérdésérol. Ezt ünnepélyesen akarjuk rendezni, erre a sajtót, rádiót és esetleg híradót is ki akarjuk hívni.12 A középiskolásokat tömörítõ Diákszövetség kerületi szervezetét – még a karhatalmi segítség ellenére is – több sikertelen próbálkozás után február elején a Közétkeztetési Technikumban alakították meg. A mozgalom kiszélesítése érdekében megpróbáltunk beépülni a kerületi középiskolások fotószakkörébe azzal, ha sikerül a tervünk, 8-10 diákaktívát szerzünk különbözõ iskolákból13 – olvashatjuk az MSZMP XIII. kerületi intézõbizottsága számára készült, az ifjúság körében kifejtett pártszervezõ munka eredményeirõl szóló beszámolóban. A MAFISZ (Magyar Forradalmi Ifjúmunkás Szövetség) az MTH iskolák14 ipari tanulói, a fiatal munkások ifjúsági szervezeteként jött létre. 1956 októberében az egyetemi ifjúsággal karöltve a fiatalok e rétegei is a forradalom követeléseinek legfõbb szószólóivá váltak, nagy számban vettek részt a tüntetéseken, majd késõbb a fegyveres ellenállásban is. A XIII. kerületi 35-ös MTH építõipari tanulói mestereik vezetésével vettek részt a Rádió körüli harcokban. Az egyik fiú tüdõlövést kapott. Sok angyalföldi srác még ma is fegyverben áll, védik a gyárat. Százával jelentkeznek a nemzetõrségbe. Alakulóban van a XIII. kerület forradalmi ifjúsági tanácsa, a fegyveres harcok legjobb résztvevõibõl, az üzemi munkástanácsok fiatal tagjaiból. Angyalföld ifjúmunkásai vérrel szereztek beleszólási jogot az ország életébe – hangzanak Juhász László, a XIII. kerületi fiatalok egyik mesterének (MTH-oktató) szavai.15 A kerületi gyárakban – Mûanyaggyár, Rostlemez-megmunkáló, Kender-Juta, Darugyár, Láng gépgyár, Gázkészülékgyártó Vállalat stb. – egymásután alakultak meg az ifjúmunkások forradalmi tanácsai. Követeléseik egységesek voltak: legyen a munkásság valóságos tulajdona a gyár, legyen a népé a hatalom. Kijelentették, nem kérnek semmiféle külföldi megszállásból, s meghirdették a sztrájkot: amíg szovjet csapatok lesznek Magyarországon, addig nem dolgoznak. Október 31-én a munkásifjúsági tanácsok fegyveres megbízottai elfoglalták a volt ifjúsági szövetség (DISZ) kerületi helyiségeit, és megalakították a kerületi forradalmi munkásifjúsági tanács elõkészítõ bizottságát. Ahhoz kívánták megszervezni az elõkészületeket, hogy az üzemekben azonnal megkezdõdhessék a munka, mihelyst a szovjet csapatok elhagyták az országot. Felhívással fordultak a kerület ifjúságához, szervezzenek csoportokat a közlekedés helyreállítására, hogy készen álljon minden arra, ha megindul majd az élet.16 A szabadságharc bukását követõen a XIII. kerület 5 MTH iskolájából kb. 200 gyermek disszidált külföldre, és az MTH-iskolák, -tanoncotthonok még sokáig a kádári hatalom elleni burkolt ellenállás színhelyei voltak. 1956 decemberében 17 kerületi üzemben mûködött a MAFISZ helyi szervezete, de addigra már az ifjúsági szervezeten belüli vezetõ szerepet fokozatosan a párt ragadta magához. 1957 februárjára már 30 üzemben szervezték meg a szervezet ideiglenes intézõbizottságát. A kerületi ideiglenes intézõbizottságnak a legutóbbi bõvítése után 17 tagja van, ebbõl 12 párttag. Ez biztosítja a párt vezetését kerületi szinten. Új szervezetet, illetve intézõbizottságot csak ott engedünk megalakítani, ahol már elég erõs ifjúkommunista csoport mûködik. Olyan vezetõséget, amelyben fiatal párttagok ne lennének, nem hozunk létre. (…) A MAFISZ ideiglenes intézõbizottságainak nagy többségében a párt vezetését elfogadják és a kommunista ifivezetõk biztosítják is annak érvényesülését.17 Mindezek után érthetõ, hogy az ifjúmunkások nagy része közönyösen fogadta a MAFISZ szervezését. A legPolitikatörténeti Intézet Levéltára 290. f. 56. õ. e., 1957. február 28. Politikatörténeti Intézet Levéltára 290. f. 56. õ. e., 1957. február 12. Az 50-es években a szakmunkás képzést a Munkaerõ Tartalékok Hivatala (MTH) irányította és felügyelte. 15 Szabad Ifjúság – A forradalmi magyar ifjúság lapja, 1956. október 30. 16 Magyar Ifjúság – Az ifjúmunkások forradalmi tanácsának lapja, 1956. november 1. 17 Politikatörténeti Intézet Levéltára 290. f. 56. õ. e., 1957. február 12. 12 13 14
76
nagyobb tartózkodás a Láng gépgyárban és a Fémmunkás Vállalatnál volt tapasztalható. Ezekben az üzemekben nagy volt a szovjetellenes hangulat is. Egy Vámosi nevezetû ifjúmunkás azzal hívta fel magára a figyelmet, hogy kijelentette: szakállt növeszt addig, míg az oroszok ki nem mennek az országból.18 A hasonló indokkal történõ szakállnövesztés egyébként országosan elterjedt formája volt az egyéni véleménykifejtésnek és tiltakozásnak. Helyesen ismerték fel a párt helyi vezetõi: valamit nyújtanunk is kell az ifjúságnak, hogy akarják is azt, amit végre akarunk velük hajtatni.19 1957 januárjában a kerületi MTH-iskolák igazgatói és a pártszervezõk részére összehívott értekezlet célja a MAFISZ legfontosabb célkitûzéseinek megvitatása volt. Abban mindannyian egyetértettek, hogy az ipari tanulók érdeklõdésének lekötése, a figyelem elterelése az október 23-i eseményekrõl csak oly módon történhet meg, ha jó nevelõkkel és kultúrigényeik kielégítésével „fogják” meg a fiatalokat, ezért klubélet beindítását vették tervbe. A szemináriumok tartását a múlt tapasztalatai alapján elvetették, de azt lehetségesnek tartották, hogy a pártmunkában jó szakemberek az ifjúság számára elõadásokat tartsanak, elméleti kérdésekbõl vitákat rendezzenek.20 A MAFISZ-nak 1957 februárjában kb. 30 kerületi tagszervezete mûködött, és egy klubhelyiséget is megnyitottak, ahol hetenként háromszor filmvetítésekkel, szakkörökkel próbálták a mozgalomba csábítani az ifjúságot.21 A forradalom eszméinek az ifjúság, a diákság körében való továbbélése, az 1848/49-es forradalom évfordulójának közeledte, a MUK (Márciusban újra kezdjük!) jelszavának népszerûsége „aggodalommal” töltötte el a kerületi vezetõket is. A fegyveres harcban részt vett fiatalok egy része ugyanis nem tudott beletörõdni a forradalom leverésébe, ezért januártól sok helyen egy március 15-én kirobbantandó fegyveres felkelés elõkészületeit kezdték meg. Fegyvereket szereztek, röplapokat terjesztettek. Január 23-án a forradalom negyedéves évfordulójára a kerület számos iskolájában néma tüntetéssel emlékeztek a diákok. A Budapesti Rendõrfõkapitányság XIII. ker. kapitánysága által készített titkos jelentés szerint e napon több kerületi iskolában, így a Csanádi utcai, Üteg utcai, Huba utcai, Pannónia utcai, Sziget utcai, Mautner utcai, Jász utcai, a Tomori és három Váci úti iskolában tartottak ellenõrzést a rendõrök. A jelentés szerint a Pannónia utcai iskolában és ekkor a Huba utcában mûködõ Berzsenyi Dániel Gimnáziumban a diákok 90%-a kokárdával és fekete szalaggal ment iskolába. A Váci út 21. szám alatti iskola folyosóin az új ifjúsági szervezet bojkottjára felhívó, és az elfogott forradalmi ifjúsági vezetõk szabadon bocsátását követelõ röplapokat, valamint a néma tüntetésre „Nincs még veszve Magyarország” jelszóval felhívó röpcédulákat találtak kifüggesztve a razzia során. Az egyik elsõ osztály tantermének ajtajáról egy lapra rajzolt Kossuth-címert téptek le, melyen október 23. aláírás volt. A jelentésbõl kiderült, hogy a Váci úti iskola igazgatójához hasonlóan más iskolaigazgatók is már napokkal korábban értesültek a diákok készülõdésérõl, de azt egyik esetben sem jelentették felettes szervüknek, a kerületi tanács oktatási osztályának.22 Rövid vizsgálódás után a rendõrök arra a megállapításra jutottak, hogy a diákok magatartásáért az iskola egyik történelemtanára, dr. Lengyel Albert a „felelõs”, aki a történelemórák leadott elõadásain legtöbb esetben összehasonlítást tett a Rákóczi-szabadságharc, az 1848-as szabadságharc és az 1956. október 23-i események között olyan beállításban, hogy az utóbbi egyenértékû volt az elõbbi szabadságharcokkal. Tett olyan kijelentést is, hogy napjainkban a parasztság sokkal súlyosabban el van nyomva és ki van zsákmányolva, mint az 1848-as forradalom idején.23 Az egyik fiúosztályban, amelyben szintén Lengyel tanár tanítja a történelmet, elõfordult, hogy a belépõ tanárnak úgy jelentettek, hogy „az órán megjelent 28 ellenforradalmár és 5 disszidált”. A rendõröket a fenti adatokról egy Budapest Fõváros Levéltára, XXXV. 18. a. 2 õ. e. 3. Budapest Fõváros Levéltára, XXXV. 18. a. 2 õ. e. 5. Politikatörténeti Intézet Levéltára 290. f. 56. õ. e., 1957. február 1. 21 Politikatörténeti Intézet Levéltára 290. f. 56. õ. e., 1957. február 12. 22 Budapest Fõváros Levéltára, XXXV. 18. b. 20. õ. e. 41. 23 Budapest Fõváros Levéltára, XXXV. 18. b. 20. õ. e. 42. 18 19 20
77
78
bizonyos Forgács család leánya tájékoztatta, mely család a dologról már bejelentést tett levélben Kádár János elvtársnak.24 A kerületi karhatalom és rendõrség képviselõinek részvételével másnap megtartott MSZMP XIII. ker. intézõbizottsági ülés legfontosabb napirendi pontját a kerületi iskolák helyzetének és a pedagógusok tevékenységének megvitatása képezte. A hozzászólók mindegyike egyetértett abban, hogy a pedagógusokban nyomatékosítani kell, hogy a kormány ellen politizálni nem lehet: nem lehet tûrni azt, amit a pedagógusok csinálnak. Ha le kell váltani (õket), váltsuk le, de nem tûrjük azt, amit csinálnak. Egy higgadtabb hozzászóló a „hibák kiküszöbölésére” a politikai vonatkozású kérdések megtárgyalását javasolta: a felsõbb szervek nem foglalkoztak, és nem foglalkoznak a pedagógusokkal, igazgatókkal. Ellenséges nézeteket vall a tanárok egy része. Ezek forradalmi tevékenységet folytatnak az iskolákban. Elvi és gyakorlati kérdéseket kellene a tanárokkal megbeszélni politikai vonalon. A proletárdiktatúra kérdését is meg kell tárgyalni. Ez szükséges azért, mert egyes iskolákban tagadják a munkásosztály hatalmát. Ezek közül a pedagógusok közül sokan jóindulatú emberek, akikkel lehet beszélni, ezeket a kérdéseket meg lehet beszélni. Javaslom, hogy a tanácsapparátus vezetõi, Fülöp elvtárs, Takács elvtárs látogassák az iskolákat. Ellenõrizzék, hogy a törvényeknek megfelelõen oktatnak-e. Ez ellen határozottan fel kell lépni, ha nem jó irányban halad. A szüloi munkaközösséget újból létre kell hozni, akik kommunista szülõk, azokkal beszélni kell, hogy segítsék a pedagógusok munkáját.25 Az ülésen határozat született arról is, hogy a kerületi pedagógus alapszervet mielõbb létre kell hozni, és a volt pedagógus párttagokat pedig rá kell bírni, hogy újból lépjenek be a pártba. A MUK terjedését, a szervezkedést az intézkedések ellenére sem lehetett megállítani. Március 15-tel kapcsolatban van egy sor olyan iskola, ahonnan borúlátó jelentéseket kaptunk. Véleményem szerint ezekben az iskolákban gyengék az igazgatók, és ha ez így marad, a rendõrséggel gyûlik meg a bajuk. Még most is elõfordul, hogy egyik-másik iskolában fegyvereket találnak26 – hangzik a BM XIII. ker. osztályvezetõjének tájékoztatója. Az Üteg utcai Villamosipari Technikumból február 8-án érkezett a jelentés, hogy a diákok a FISZ avató ünnepségét február 23-án akarják megtartani, tehát ismételten egy demonstráció lehetõségét akarják felvetni. (…) Ez a jelenség azt bizonyítja, hogy a gyerekekben állandóan ébren tartják október 23-a szellemét, és így akarják március 15-re mozgósítani az ifjúságot.27 Egy esetleges rendszerellenes megmozdulás megakadályozása érdekében március 15-ére a kerület több iskolájában „óvintézkedéseket” foganatosítottak: a Váci út 89. szám alatti iskola igazgatója március 15-re a gyermekek egész napos lekötésére reggel 8-tól délután 6-ig mûsort szervezett. Ezzel akarja biztosítani, hogy mindenfajta megmozdulástól úgy a gyermekeket, mint a gyermekek szüleit lokalizálja.28 Sajnos nem rendelkezünk levéltári adatokkal arról, hogy március elsõ felében a belügyi erõk nagyarányú begyûjtési akciói során a kerületben hány, a MUK elõkészítésében szerepet játszó embert vettek õrizetbe. Arról sincs pontos információnk, milyen események zajlottak március 15-én a XIII. kerületben. A fõváros más pontjain, ha fegyveres felkelésre nem is, de röpcédulázásra, falfelírásokra mégis sor került ezen a napon. Mindezek és a fent idézett dokumentumok alapján valószínûsíthetjük, hogy hasonló, a fennálló hatalommal szemben álló megnyilvánulások a kerületben is történtek.
Budapest Fõváros Levéltára, XXXV. 18. b. 20. õ. e. 43. Budapest Fõváros Levéltára, XXXV. 18. a. 2 õ. e. 19–20. 26 Budapest Fõváros Levéltára, XXIII. 213 a., XIII. Kerületi Tanács vb-jegyzõkönyvek, 1957. február 15. 27 Politikatörténeti Intézet Levéltára, 290. f. 56. õ. e., 1957. február 8. 28 Politikatörténeti Intézet Levéltára, 290. f. 56. õ. e., 1957. február 1. 24 25
79
Emberek, sorsok, emlékek Angyalföld 1956
K
önyvünk e fejezetében visszaemlékezéseket gyûjtöttünk csokorba. Az emlékezõk egy része írásban küldte el számunkra 56-os élményeit, mások mikrofonunk elõtt, interjú keretében idézték fel az eseményeket. Az emlékezõk közös vonása, hogy mindannyian gyerekfejjel élték meg a Rákosi-korszakot és a forradalmat. Így vagy úgy mindannyiuk sorsában kitörölhetetlen nyomokat hagyott ez a vészterhes, mégis sokak számára felemelõ, sorsfordító néhány nap. Természetesen nem várhatjuk az egykori gyermekektõl, hogy percrõl percre, óráról órára beszámoljanak a közvetlen környezetükben vagy a fõvárosban lezajlott eseményekrõl. 50 év nagy idõ, az emlékezet szelektív, gyakran az egyén számára jelentõs dolgokat is csak töredékesen, mozaikszerûen vagy nem a valós tényeknek megfelelõen õrzi. Ebbõl a tükörcserépszerû halmazból mindennek ellenére mégis összeáll egy töredezett kép, az, amelyet emlékezõink a szívük mélyén õriznek. Úgy ajánljuk e történeteket olvasóink figyelmébe, mint a nagyszülõk meséit, akik eképpen adják át unokáik nemzedékének a nagy történelmi események hétköznapi tapasztalatait, lenyomatát.
80
„Melegítõben aludtunk” Szabó Zoltán interjúja Roboz Lászlóval
R
oboz László fotográfus évtizedek óta a kulturális területen dolgozik. Korábban a Központi Múzeumi Igazgatóság, jelenleg a Néprajzi Múzeum munkatársa, több képzõmûvészeti és néprajzi kötet fotós társszerzõje. – Az 1950-es években a Roboz család a XIII. kerületben lakott, pontosan hol? – A Láng László utca közvetlenül a Láng gépgyár mellett volt – amit azután átkereszteltek Turbina utcára –, az iparvágányra futott ki, zsákutca volt, illetve elkanyarodott a Visegrádi utca irányába. A Váci út és a Láng László utca sarkán állt egy mozi, amit „Hazám mozinak” hívtak (nagyon jó kis mozi volt, amit bauxitbetonból készítettek és az elsõk között lebontottak), onnantól a második házban laktunk. – Mióta laktatok ott? – A háborút már ott vészelte át a családom és abban a házban születtem 1948-ban. A lakás a velünk élõ nagymamám tulajdonában volt. – Mi volt édesapád foglalkozása? – Finommechanikai mûszerész volt, a telefongyárban dolgozott a Hungária körúton. – Édesanyád? – Könyvkötõ volt, különbözõ nyomdákban dolgozott, a gyermekkoromban az Akadémia nyomdában, ami akkor a Gerlóczy utcában székelt. – A családban voltak-e megnyilvánulásai a nagypolitikának? – Erre kevéssé emlékszem, de 1953-ban Sztálin halála kapcsán emlékképeimben él, amikor a rádióhírre nagymamán – aki hívõ asszony volt – meglepõ kijelentést tett: „Na végre meghalt a gazember!” Ez a kommentár kicsúszott a száján, amit valószínûleg meg is gyónt késõbb, de ugyanakkor valamiféle mélységes elégtételt éreztem a kijelentés hangsúlyában. Ez azért is furcsa volt, mert a gyermekek elõtt (hárman voltunk testvérek) a szüleim nem politizáltak. – Szüleid párttagok voltak? – Édesapám szociáldemokrata volt már a háború elõtt, tagja volt a „szocdem” pártnak. A háború után a pártegyesítést követõen nem lépett ki – amint ez késõbb kiderült –, 1956 után már nem lépett be az új kommunista pártba, az MSZMP-be. A halála után a személyes iratai között megtaláltuk a Szociáldemokrata Párt tagsági könyvét. Számomra politikai hitvallása gimnazista koromban világosodott meg, amikor vitában voltunk egy történelmi esemény kapcsán. A vitában egyszer csak meglepõ kijelentést tett a demokratikus választásokkal kapcsolatban: „Életemben egyszer vettem részt demokratikus választáson!” Ezt nem értettem, majd kifejtette, hogy az 1956-os munkástanácsi választásokra gondolt, ami a Telefongyárban a munkahelyén úgy zajlott le, hogy a dolgozók összejöttek egy szerelõcsarnokban, és csak annyit mondtak, hogy maguk közül választanak munkástanácsi elnököt, képviselõket. A választást követõen õt választották meg a Telefongyár Munkástanácsának elnökének. Ezt tartotta egyedüliként demokratikus választásnak, ami akkor meglepõ volt számomra, de ma már teljesen értem az akkori kijelentést. – A forradalom napjait hogyan élted meg gyermekfejjel, mire emlékszel? – A szobánk ablakából a Levéltár épületét lehetett látni, ami tudomásom szerint mindjárt az elsõ napokban kigyulladt és égett. Az utcánkba befordult egy magyar páncélos és a mozi melletti ház kapujában foglalt tüzelõállást. A hatalmas kapuszárnyat kidöntötte, majd néhány napig ott állt, de nem emlékszem, hogy harc lett
81
82
volna. A környékbeli lakók etették-itatták a katonákat, akik azután távoztak. A másik intõ jel az volt, hogy a házban a férfiak az addig elhanyagolt pincét kitakarították, lázasan rendbe tették, majd az egyik lakó diavetítést rendezett a gyerekeknek. Lemezjátszót, rádiót vittek le, és ha jól emlékszem, egyszer napközben le is mentünk az óvóhelyünkre, de az éjszakát nem töltöttük ott, bár szokatlan módon minden éjszaka melegítõben aludtunk, ami a gyerekeknek nagyon tetszett. A kenyér megszerzése problémás volt, mivel a kenyérellátás akadozott. Apámmal elmentünk a Petneházy utcába a kenyérgyárhoz, ahol a hatalmas sorra emlékszem. Ekkor az utcában fegyverropogás tört ki és mi kenyér nélkül gyorsan hazaszaladtunk. Arra nem emlékszem, hogy éheztünk volna, de hozzáteszem: nagyon szerényen éltünk – mint mindenki – akkoriban. – Titeket, gyerekeket kiengedtek egyáltalán? – A harcok szüneteiben mi, gyerekek próbáltunk megszökni otthonról. Ez csak akkor sikerült, amikor a szülõi felügyelet lanyhult. Egyszer elkódorogtunk a Váci úton a Rákos-patak torkolatáig, mert ott egy érdekesnek tûnõ tárgy sötétlett. Ezek kilõtt orosz páncélosok voltak, amiket egy magyar katonák irányította páncéltörõ löveg lõtt ki. A löveg tüzelõállása a patakpart és a Váci út találkozásánál volt, ahonnan minden irányban ellenõrzésük alatt tartották a keresztezõdést. Az egyik tankból a periszkópot próbáltuk kiszedni, amit akkor csak filmekbõl ismertünk. A mai napig nem tudom, hogy a tankban van-e periszkóp, de valamit ügyködtünk a monstrumon mindenféle eszköz nélkül, mivel apám a szerszámait gondosan elzárta elõlünk. – Hány kilõtt orosz tankra emlékszel? – Kettõre, de különbözõ helyen. Az egyik a Népfürdõ utcában a kanyar környékén lehetett, egy pedig a Váci úton feljebb, a „KÖJÁL” környékén. A páncéltörõ lövegnek a magyar személyzete még figyelmeztetett bennünket, hogy ne kódorogjunk arra, úgy emlékszem ennél erõsebb kifejezést használtak. Késõbb a patakpartra visszajártunk, mert kiváló játszóhely volt a Duna felé esõ rész különösen. Ott számolatlanul szedtük össze az eldobált lõszereket, amelyek fõként karabélyból, illetve a PPS nevû, vagyis népi nevén a „dobtáras géppisztolyból” származtak. Ezeket valószínûleg magyar katonák dobálták el, hiszen õk használták akkoriban a „karabély” nevû puskát. – Fegyveretek is volt? – Az egyik srácnak volt fegyvere, amit szintén ott találtunk, de azt a szülõi verés után azonnal elkobozták. A barátunk a szomszéd házban lakott, amikor az apja meglátott bennünket, akit ért, ütött. Nagy futás volt a vége. Késõbb a lõszereket a rendõröknek adtuk el. A Dagály utcában volt egy rendõrlaktanya és az egyik rendõr valahogyan kiszúrta, hogy mi robbantgattuk ezeket a lõszereket, ha jól emlékszem, cukorkáért adtuk át neki. De arra vigyáztunk, hogy mindig más gyerek vigye a lõszert a rendõrségre, hogy mindig kapjunk cukorkát. – Hogyan robbantottátok fel a lõszereket? – Leraktuk az ipari vágányra, majd vártuk a vonatot, vagy felrobbant, vagy nem. Belevertük egy pallóba a lõszert, majd egy ácskapoccsal robbantottuk fel. A mai eszemmel észbontó dolgokat csináltunk, de ezt valamilyen nagyobb gyerek mutathatta, nem magunktól találtuk ki. Akkoriban minden este megpofozott apám vagy anyám, így ezeket a dolgokat megpróbáltuk távol tartani az otthonunktól, mert a lõszer a zsebben, tolltartóban, táskában hamar kitudódott és akkor verés lett a vége. Még az iskolába is bevittem néhányszor lõszert a forradalom után. (A Váci út 61-ben volt az iskola a mai József Attila Színház mellett.) Az egyik szünetben úgy gondoltuk, hogy tûzijátékot csinálunk, ezért be is raktam három lõszert a szeneskályhába. Akkoriban ezzel fûtöttek az iskolákban. A szünetben nem lett tûzijáték, de az óra derekán annál inkább. Három robbanás, õrületes füst, korom, golyónyomok a plafonon, hiszen a golyó szétlõtte a kályhát és belefúródott a plafonba. Másnap már hívatták is apámat, de szerencsére õ is abba az iskolába járt, így talán azért kerültem el a kicsapást, bár ezzel sûrûn fenyegettek utána is. Az 56 utáni eseményekhez kapcsolódik, hogy az Árpád híd pesti feljárójában, a Dagály fürdõvel szemben, a mai Shell-kút helyén is volt egy kilõtt páncélos, amit akkorra már elvittek. A szétlõtt lánctalpat, annak darabjait otthagyták, így mi a MÉH-tõl kértünk kölcsön húzós kiskocsit és az-
83
zal szállítottuk el a lánctalp darabjait a telepre. Négyen kellettünk hozzá. Csak arra emlékszem, hogy húzzukvonjuk a lánctalp darabjait, és kiváló zsebpénzt kaptunk érte. – Milyen eseményre emlékszel még az októberi napokból? – Egyik rokonunk a Corvin-közben lakott. A harcok szünetében meglátogattuk egyszer õket, gyalog vittünk nekik ennivalót Angyalföldrõl. Apámmal, meg az idõsebb testvéremmel mentünk kézen fogva a körúton. Én olyan szaladgálós gyerek voltam, hol elõreszaladtam, hol meg lemaradtam a többiektõl. A „Mûvész mozi” környékén találtam néhány zöld ládikát. Nyitva voltak, és kivettem belõle két darab valamit és vittem oda apámnak, aki addigra már a bátyámmal elõrehaladt: – Apu, nézd mit találtam! Apám megfordult és látta, hogy két nyeles kézigránát van a kezemben. Megkövült, elengedte a bátyám kezét és csak annyi kérdezett tõlem: Ezeket hol találtad? Mondom: Ott abban a zöld ládában. – Akkor most maradj úgy nagyon nyugodtan! Odajött hozzám, óvatosan kivette a kezembõl a gránátokat, majd ugyanilyen óvatosan visszatette a ládába és lecsukta a láda tetejét, majd gyorsan elsietett onnan. Elkapott mindkettõnket és futottunk a helyszínrõl. Apám a második világháborúban csak néhány napig volt katona, mivel hadiüzemben dolgozott. Nem ismerte a nyeles kézigránát mûködését, azért ijedt meg tõle ennyire. Amikor elértünk a Corvin közbe ott már felstócolt, gúlába rakott halottakat láttunk. Akkor láttam életemben elõször halott embert. Leginkább csak a kezüket és a lábukat láttam, mert apám vonszolt bennünket, hogy mielõbb a nagybátyám lakásába érjünk. Ott elég rövid idõt töltöttünk. A nagybátyám mesélte, hogy az egyik áldozatnak, amelyiknek kilógott a lába, õ adta azt a világosbarna cipõt néhány nappal azelõtt, mert a fiatalembernek valamilyen ok miatt nem volt cipõje. Így felnõtt fejjel elég megrázó emlék, de gyermekként még nem jutott el a tudatomig az a sok szörnyûség, amit ott láttunk. – Édesapádat érte-e valamilyen retorzió a forradalom után? – Érdekes, az 56-os események után a vendégjárás jóval nagyobb volt nálunk, mint elõtte. Szüleim elég zárkózottak voltak. Akiket akkoriban ismertem – még a nevükre is emlékszem –, „Józsi bácsi, Feri bácsi” voltak a Telefongyár pártvezetõi, akik korábban felelõs pozíciót töltöttek be a gyárban. Évekkel késõbb kiderült, hogy apámnak kellett tanúskodni, hogy a kollégák milyen körülmények között veszítették el a tagkönyvüket. Apámat a munkástanácsi elnökség miatt semmiféle retorzió nem érte. Arra emlékszem, hogy egyszer összehívtak bennünket, gyerekeket, hogy készüljünk fel arra, hogy idegen bácsik jönnek majd hozzánk, és mi mit mondjunk nekik, de erre nem került sor. – Mi történt a harcok után? – Életemben elõször mentem egy gyerekcsoporttal külföldre. Arra már nem emlékszem, hogy ez pontosan mikor volt, arra sem, hogy mennyi idõt töltöttünk Lengyelországban, de a helység nevére még ma is, Grodek nevû kis faluban voltunk. Néhány hetes utazás lehetett. Lengyelország kapcsán az jutott eszembe, hogy ott sok hasonló korú gyerek volt, és ami már akkor feltûnt, hogy rengeteg lázálmas élményt hallgattam végig a harcokban való részvételtõl, amit még az elején készpénznek vettem és elhittem. Késõbb jöttem rá, hogy volt közöttük nagyotmondó is, hiszen felnõtt fejjel már nehéz elképzelni, hogy komolyabb harci cselekményben, fegyveresen vettek volna részt a velem egykorú gyerekek. – Az iskolában 56-os események után mi történt? – A tanárok közül többen is érzékeltették, sõt ki is mondták – például „öregcserkész” osztályfõnököm, akinek nevére máig emlékszem, Mérei Gyuri bácsi –, hogy ez forradalom volt. Talán a következõ tanévben hallottam elõször az ellenforradalom kifejezést, amivel nemigen tudtunk mit kezdeni akkor, és késõbb sem. A fogalmat senki nem fogadta el, már csak azért is, mert valahogy mindenki érezte a zsigereiben, hogy ami 56-ban történt egy õszinte dolog volt, ha másért nem is, hát azért, mert melegítõben aludtunk.
84
„Kitört a háború!” Interjú Labáth Sándorral
1956
-ban hét és fél éves voltam. Az északi fûtõház mellett laktunk a Szent László úti vasutasházak egyikében. Édesapám sztahanovista mozdonyvezetõ volt, kétszer is megkapta a munkaérdemrend kitüntetést. Október 20-án, szombat délután szüretre indultunk nagyanyám Kecskemét melletti tanyájára. Miközben Kecskeméten vártuk a csatlakozást, a hangosbemondóból a következõket lehetett hallani: „A Pestre induló személyvonat elsõ három kocsijába ne szálljanak fel, mert azokban a szabadságra induló szovjet katonák vannak!” Délután kimentem a szõlõbe csavarogni. Egy repülõgép húzott el a fejem felett és röplapokat szórt. Másodikos voltam és jól olvastam. A röplapokon az állt, hogy „Oroszok, menjetek haza!” Életemben elõször láttam röplapszórást, és buzgón gyûjtögettem. Apám kedd reggel odaállított, közölte, kezdjünk el csomagolni, mert haza kell jönnünk. A kecskeméti állomáson már teljes volt a fejetlenség, a vonatok sem jártak. Végül egy szolgálati mozdonnyal értünk be a Nyugatiba. Már sötét volt, a pályaudvar tele izgatott, kokárdás emberekkel. A villamos már nem ment. Apám akkor azt mondta, nincs semmi baj, a mozdonyt úgyis ki kell vinni a fûtõházba. Fáradtan értünk haza, hamar lefeküdtünk, de édesapám még az éjjel visszament a fûtõházba. Reggel azzal ébresztette anyámat: Szólj a szomszédasszonyoknak, hogy kitört a háború. Menjetek kenyeret venni, sót, lisztet, cukrot, az ablakokat szereljük le! 24-én éjszaka már itt, Angyalföldön is lehetett hallani a lövöldözést, ezért leköltöztünk a pincébe, és egészen szilveszterig a pincében laktunk, bár napközben fel-fel jártunk. Ilyenkor gyakran láttuk, hogy felzászlózott Csepel teherautókról szórják a röplapokat. Néha megálltak, és tölcsérrel kiabálták: „Magyarok! Utánam!” vagy „Lövik a magyarokat!” Ezekben a na-
A kis Labáth Sándor
85
pokban került le a fûtõház melletti víztoronyról a vörös csillag. Egy Csikai nevû fiatal villanyszerelõ vágta le a tetõrõl. Nagy jampec volt, vastag talpú cipõben járt. Az a típus volt, akire azt mondták, ilyen ne legyél, mert ez nem a szocialista embertípus, hanem amerikai. Nem lett semmi következménye a tettének, de a Kádár-kormány megalakulása után neki magának kellett visszahegesztenie a helyére a csillagot, és a villanyszerelési munkákat elvégezni. A víztorony tetejét „ékesítõ” csillag éjjelente egész Angyalföldet bevilágította, még a Halászbástyáról is látni lehetett.
Tankok a Szent László utcában Még november 4-e elõtt történt, hogy kenyérért álltunk sorban a Szentmihályi péknél, amikor a Szent László utcában hirtelen megjelent 3 magyar tank, meg néhány harckocsi. Nekem késõbb azt mondták, hogy a Csizmadi Feri1 szerezte õket. Mindenhol azt olvasni, hogy Csizmadi Feri szállítómunkás volt, de én szentül meg vagyok gyõzõdve, hogy én õt mindig katonatiszti ruhában láttam. Az édesanyja, aki az én bábaasszonyom volt, a szomszédunkban lakott. Feri ekkor már Vácott élt a második feleségével, de emlékszem, hogy gyakran meglátogatta a Csizmadi nénit. A magyar tankok felbukkanása után hamarosan a Róbert Károly körút felõl is ott termett 8-9 szovjet harckocsi, mindenki fejvesztve menekült. A tûzharc során kilõttek egy-egy magyar és orosz harckocsit is, belövést ka-
Az Északi Fûtõház, ma Vasúttörténeti park
1
86
Csizmadi Ferenc a kutatás mai állása szerint november 4-tõl a rákos-pataki felkelõcsoport vezetõje volt. A ládagyári csoporthoz november 6-án csatlakozott.
Vasutasházak a Tatai út felõl
pott a 20-as években épült vasutasház, és a 149-es számú ház teteje is. A Csanyi barátomnak galambjai voltak a padláson. Amint a galambok kireppentek, a szovjet tank automatikusan odafordította a csövét, és lõtt. Kegyetlen volt, az összes ablak betört. A Rádió úgy mondta be, hogy a Szent László utcánál a Fûtõház környékén hatalmas lövöldözés volt, és a Szent László utcának azt a részét az oroszok a földdel tették egyenlõvé. Szegény nagyanyám úgy megijedt, hogy két rokont 300 Ft fizetség fejében – ami akkor viszonylag jó pénz volt – megkért, jöjjenek fel Pestre, persze biciklivel, mert közlekedés az nem volt, és nézzék meg, életben vagyunk-e. Mi, gyerekek sokat csatangoltunk a környéken. A vasúti közlekedés szünetelése miatt nagyon sok áruszállító vagon torlódott fel a Rákosrendezõ pályaudvar környékén. Láttuk, hogy sokan szekérrel vittek mindent, ami mozdítható volt. Én is elhoztam három vagy négy doboz szöget, még nyolcadikos koromban is abból hordtam a politechnika szakkörre. A fûtõházi dolgozók is innen kaptak biciklit, aminek az árát késõbb aztán levonták a fizetésbõl. November 4-én ismét megjelentek az oroszok. A Tatai úton fociztunk, amikor a Dolmány meg a Rokolya utca felõl befordult két szovjet páncélos. Megálltak, a katonák cigarettáztak. A nagyobbak közül néhányan odamentek hozzájuk, õk már tanultak oroszul, jól elröhögcséltek, kaptak Mahorka cigarettát is. Néhány nap múlva már 10-15 harckocsival jöttek vissza, és fölsorakoztak a Ládagyár elõtt, ahová az ellenállók fészkelték be magukat. Egy orosz tiszt bement beszélni velük. Figyelmeztette õket, ha tüzelnek, kõ kövön nem marad, másodszor már nem volt lövöldözés.2
1957 Voltak, akik még sokáig nem nyugodtak bele, hogy leverték a forradalmat. Szervezõdött egy mozgalom, hogy ameddig az oroszok nem mennek ki, addig a férfiak nem borotválkoznak. A mi házmesterünk is szakállat növesztett, olyan volt, mint Marx, vagy mint Hóapó. A MUK (Márciusban Újra Kezdjük) is mindenfelé fel volt festve, de nekem van egy olyan érzésem, hogy ezt senki sem gondolta komolyan. Bár azt tudom, hogy rettentõ sok fegyver volt szétszórva a Szent László utca környékén is. A Tatai úton a vasút mellett végig gödrök voltak, ahol forradalmárok tanyáztak. Aztán amikor az oroszok másodszor is beköszöntek, ahogyan mi mondtuk akkoriban, elment onnan mindenki, de sok pisztoly meg kézigránát maradt utánuk. Január elején a tanítás a Jász utcai iskolában is újraindult, de mivel sárgaságot kaptam, csak márciusban mentem vissza. Az osztálytársaim közül nem disszidált senki, de elõfordult, hogy a szülõk közül valamelyik elment. A házunkból is disszidált két férfi, akik benne voltak a munkástanácsban, és féltek, esetleg lesz ennek valami retorziója. Az iskolában többször kaptunk külföldi ajándékcsomagot is, amiben általában élelmiszer meg ruhanemû volt. Ekkor kaptam életem elsõ futballcipõjét, ami ugyan három számmal nagyobb volt, de nem adtam oda senkinek, inkább kitömtem újságpapírral. Akkor láttam elõször igazi kakaót is. Éjszaka nagykanállal lopóztam ki a spájzba, hogy megdézsmáljam, de nem tudtam, hogy a kakaó keserû. Majdnem megfulladtam tõle.
2
88
A levéltári források szerint a Ládagyári ellenálló csoport feloszlására november 8-án, egy szovjet alakulattal folytatott tûzharc következtében került sor.
Rekviem egy anyáért* †Leskó László „TANÚSÍTOM, hogy 1956. nov. 6-án a IX. ker. Erkel u. 20. sz. ház elõtt egy sorozat puskalövéstõl a fején sérült nõt akartam elsõsegélyben részesíteni, de megérkezésemkor már halott volt. 1956. dec. 5. Dr. Margitay-Becht Dénes ” Az 1956. november 6-i lapokból: „A munkás-paraszt kormány azzal a kéréssel fordult a szovjet hadsereghez, hogy a legmesszebbmenõkig segítse a magyar kormányt a belsõ reakció szétverésében, a rend helyreállításában.” (A magyar forradalmi munkás-paraszt kormány programjából.) Egy háromgyerekes fodrásznõ 1ett volna a „belsõ reakció”, akit fegyver célkeresztjére kell tûzni? Az anyánk. Korán elindultak aznap, november hatodikán. A nagyanyámékhoz mentek, anyu szüleihez, akikrõ1 nem volt hírünk. Õk a fõvárosban, a Szamuely utcában laktak, szobafestõ nagyapám mindig zsörtölõdött: miért kellett a Lónyay utcát átkeresztelni Szamuelyre. A másik nagymama nem messze tõlük, a Ráday utcában lakott a vejével, Karcsi bácsival. Pedig Annuska, a lánya már nem élt: eltûnt a háborúban, csak suttogták, hogy egy német tiszt oldalán. Ez a nagymama (aki aztán velünk élt késõbb a Visegrádi utcában 95 éves koráig), a szomszédasszonyaival felmerészkedett a pincébõl fõzni, amikor úgy érzékelték, hogy szûnik a lövöldözés. Egy akna átütötte a második emeleti mennyezetet is, repeszei szerteszét robbantak: nagymamát a szilánkok vérbe borították, a lezúduló törmelék eltörte a lábát. Karcsi bácsi hátulról, a tüdejébe kapta a fémdarabot; egy napig élt a pincében vízért hörögve. Nagymamának aztán apu hónapokig nem merte elmondani, mi történt anyuval... Elõttem van, ahogy a szüleim november hatodikán elindulnak. Anyu lelkemre kötötte. hogy gyakoroljam a zongoraleckét, közben ügyeljek az öcséimre is. Ti*
Az elveszített édesanya
zenkét éves múltam. Gyuri kilenc, Gábor hat volt szeptemberben, mint évvesztes még óvodába járt. Felnõttésszel tudom igazán értékelni, mennyire azon voltak anyuék, hogy sikerüljön az életünk. Zongorázni taníttattak, úszni járattak minket, nyelvre írattak. Anyura nagyon hatott a kudarc, és egy hármas vagy rossz számtandolgozat kiborította, türelmetlenségében olykor meg is vert. Tudom, kellett a türelem hozzánk. Az egyszobás-komfortos Fürst Sándor utcai lakás után cserével a rózsadombi Fillér utcában laktunk valamilyen gróf villájának kétszobás, félkomfortos részében. Egy-
Leskó Lászlóné visszaemlékezését újságíró férje vetette papírra. A cikk a Szabad Föld 1993. október 19.-i számában jelent meg. A szerzõ ma már nincs közöttünk. A cikket és a féltve õrzött családi ereklyéket Leskó Lászlóné bocsátotta rendelkezésünkre.
89
Még együtt a család
szer arra jöttek haza, hogy mi minden létezõ holmit kidobáltunk a balkonrácson: játékokat, cipõket, evõeszközöket. Arra emlékszem, hogy mindezt elég fáradságos munkával tettük, mintha a testi munkára megbízást kaptunk volna, olyan komolyan csináltuk. Aki arra járt, vitte a „talált tárgyakat”. Egyszer meg a nagyobbik öcsém magára borította a vitrines szekrényt: tört üveg, étkészlet, nipp, minden. Az öcsém is... Hol a keze, hol az álla. Egyszer leugrott a szekrényrõl. Egyszer meg az egy emelet magas balkonról. Anyai nagymamám volt az ügyeletes mellettünk, és majd halálra vált, amikor Gyurit ott látta focizni a srácokkal a gyepen, noha õ kulcsra zárta az ajtót. Pszichológiát is tanultam, ma már tudom: ezekkel a felkiáltójel tettekkel a tudat alatti igényünket akartuk kifejezni, legyenek velünk többet a szüleink. Csak hát anyám sokszor éjszakáig dolgozott a fodrászüzletben (szép vendégköre volt), az apu lefeketetett minket, elment anyu elé. A közlekedés még nem volt olyan, mint ma, gyalogoltak kilométereken át. Az akkori emberek lába mintha jobban bírta volna... Ha nagyanyámék budaörsi kis telkén, a bódéban „nyaraltunk”, anyu reggel megfõzött, tejeskannában ki is hozta a fõzeléket: Budaörsig busszal, onnan gyalog, aztán vissza a kétórai munkakezdésre. Sokat kirándultunk a budai hegyekben, apu szerint csónakunk is volt a Római-parton. Egy börzsönyi nyaralás szép emlékem. Nagy, közös mozizások maradtak bennem, legjobban a Puccini-film.
90
Amikor anyuék elindultak a nagymamámékhoz, úgy tervezték, hogy útközben vásárolnak is. Nem tudták, mikor érnek haza; ezt azokban a napokban sohasem lehetett tudni: embersorok álltak egy-egy betört kirakatú üzlet elõtt, ahová árut ígértek. Tudtam ezt én is, mert tapasztaltam. Ha szünetelt a lövöldözés, nem volt olyan nap, hogy a Visegrádi utcai negyedik emeleti lakásunkból (ahol 1954 óta éltünk) le ne mentünk volna körülnézni, sétálni. Majdnem mindenki így volt evvel. Én tulajdonképpen olyan furcsa borzongással hallottam október 23-án, Hegedûs Gyula utcai iskolából hazafelé jövet, hogy valaki azt mondja: „Tüntettek Rákosi ellen. A Rádiónál valami van...” Rákosiról mindig mint „pajtásról” beszéltek nekünk az úttörõben. Valami nyugtalanság vibrált a levegõben, és a szokásosnál többen voltak az utcán. Másnap (nagy ködre emlékszem) elindultunk az iskolába, de munkásokkal találkoztunk, akik hazaküldtek bennünket, hogy ma nem lesz iskola. Így aztán naponta a szüleimmel mentem ki az utcára. Voltunk a Köztársaság téren, a Kilián laktanyánál. Kilõtt tankot láttam, egy kéz lógott ki belõle. (Apu csak a rendszerváltás után mondta el, hogy tankot javított a Corvin közben. Eredetileg õ is fodrász volt, még a Nemzeti Színházban is dolgozott, „kedvenc fejeként” Básti Lajost emlegette. Kis üzletet tartottak fenn anyukámmal közösen a Kálvin téren, majd anyu a szövetkezetbe kerülés után a Népköztársaság útján dolgozott. Apu, talán mert nyugati hadifogoly volt, nem keleti: átképezték motorszerelõnek. A néphadsereg polgári alkalmazottjaként dolgozott szerelõként.) A legborzalmasabb élményem ezekrõl a sétákról a körúti. Valami barikádfélét emeltek egy helyen és valaki rámutatott a kövekre: „Az ott egy kiloccsant agyvelõ.” Apuék hatodikán megtalálták anyai nagyanyámékat épen, egészségesen. Jól indulhatott a nap, mert már vásárolniuk is sikerült. Tele volt a szatyor, amolyan cekkerféle. Így indultak el visszafelé mellékutcán; ne kelljen a nyílt területû Kálvin téren átvágni. Az Erkel utcánál akartak
átjutni az Üllõi úton. Ahogy léptek volna ki, egy figyelmeztetõ(?) lövés átlyukasztotta apu ballonját, kiverte a cekkert a kezébõl. Minden szétszóródott. Vártak egy ideig. Körülbelül tíz óra volt. Anyu össze akarta szedni a szétgurult mézespuszedlit, sportszeleteket. (Apu késõbb azt mondta nekünk:„Itt hozom édesanyátok utolsó ajándékát.” És nekem olyan borzalmas érzés volt, hogy apu sír.) Ahogy anyu lehajolt a szerteszóródott édességekért, egy szovjet tankból a mesterlövész golyója eltalálta a fejét. Azt a sárga pagodákkal, kínai babákkal mintás selyemkendõt én õrzöm: ez maradt anyánkól meg a fényképek. Az emberek leshették, mi történik, mert amikor apu beszaladt a bérházba segítségért, már jöttek. A boltíves kapunak párkányzata van, oda fektették anyut. Orvos is lakott ott, de már nem volt mit tenni. Anyu testét átvitték nagymamáékhoz. Nekik köves udvaruk volt a Szamuely utcában, így a szemben lévõ ház homokos udvarán ravatalozták fel. Mosóteknõben. Alkalmi szemfedele az egyik lakó függönye lett. Gyertyát gyújtottak, imádkoztak. Oda, az udvarba temették el anyut. Mi otthon voltunk. Egyszer csak jött fel a földszintrõl egy lakótársunk: engem keresnek náluk telefonon. Nehéz lenne szavakkal elmondani, milyen rossz érzés fogott el. Tizenkét évesként én még nem is telefonáltam soha, és most keresnek... Az emberek kint voltak a függõfolyosón, és olyan furcsán néztek. Az apu telefonon azt mondta, nem tud hazajönni, mert anyu meghalt. És hogy legyünk jók. Az emberek körülvettek, igyekeztek valahogy kifejezni együttérzésüket, és hívtak, vacsorázzunk, aludjunk náluk. És ez így volt minden este. De mi vacsora után hazamentünk. Az a rettenetes hang ma is a fülemben van, ahogy Gyuri öcsém végigordította a fél éjszakát: „Megölök minden oroszt!” Valahogy azért elaludtak szegénykék. Én vé-
gigvirrasztottam az éjszakát. Egyszerre akartak feltörni belõlem az érzelmek, de megtorlódtak valahol, majdnem megfojtottak. Anyám, ahogy ebédnél is könyvet olvas. Anyám a szanatóriumban: a tüdejét többször támadta a kór. Anyám, ahogy elégedetten panaszolja apámnak nõiessége külsõ jeleit. Százötvenhat centi volt, mégis az õ fajtája – arca, alakja – olyasféle, mint a gótikus szobrok. A másik ág, az apai nagyanyámék meg, mint a barokk... Egyszer csak recsegni, ropogni kezdett a szekrény, a parkett is koppant. Máskor is így volt ez? Nem tudom. Akkor mintha anyám még egyszer hazajött volna búcsúzni? Minket megnézni? A kamaszlány lelke fogékony a megfoghatatlanra. Az iskolában a tanárok sohasem beszéltek velem arról, ami történt, de valami szeretet-összeesküvésfélét érzékeltem. Még a gimnáziumban is. Nem kivételeztek velem, de tudhatták a sorsunkat. Fõiskolai államvizsgán kihúztam az „ellenforradalom” tételt. Nem tudtam megszólalni, csak sírtam. A tanárnõm, gyorstalpalón végzett marxizmusoktató (úgy hallottam, késõbb bõrgyári munkás lett) ridegen figyelt, és beírt egy „kegyelemkettest”. Anyut késõbb exhumálták, 1957 februárjában eltemettük az áldozatok pesterzsébeti 1956-os parcellájába, melyet örök sírhelyként kaptak. Az a kislány a képen, bélelt bõrkabátban (egyszer ávósfattyúnak mondtak miatta az utcán!) és kötött barna, zöldmintás sapkában én vagyok. Az öcséimet megkíméltük a temetéstõl. A koszorúszalagon két dátum, anyánk életalfája és omegája: „1922. december 5.–1956. november 6. Élt 34 évet.” Csak harmincnégyet! Az a reménytelen arcú kislány, ott édesanyja sírja mellett a feleségem. Mondjuk az anyáért. Mária Valériáért – Toncsinak hívta a család – egy Áve Máriát. És valamennyi, mesterlövész leterítette embercélponra gondoljunk!
91 Az újratemetés
Tanúsítvány
„Pisztoly a vödörben” Interjú Kleinheincz Györggyel
–A
Visegrádi utca 64.-ben laktunk a negyedik emeleten. Akkor még kis házak voltak a Váci úton, így jól beláttuk az egész tájat. November 4-én a Váci úton vonultak az orosz tankok befelé. Jöttek a harckocsik és a Fóti úti templomból lõttek rájuk. A harckocsi megállt, a lövegtornyot ráfordította szépen a templomtoronyra, egyet lõtt és a templomtorony ledõlt. Azonnal lángba is borult, olyan volt, mint egy tûzijáték. Aztán hónapokig így állt, félig romokban. Utána jöttek az oroszok befelé – megálltak a harckocsik itt végig az utcákon –, végigjárták a házakat és átkutattak mindent. Nagyon nagy félelem volt mindenhol. A mi házunkba is bejöttek, és nemcsak a Visegrádi utcába, hanem az összes környezõ utcába. Fegyvert, ellenállókat kerestek. Én kilencéves voltam akkor, mégis alig lehetett visszafogni. A házunkban is a nálam idõsebb gyerekek azok harcoltak. Például a Dobár Karcsi a földszintrõl, az is 12 évesen beállt a forradalmárok közé. Karabélya volt neki. Aztán persze nagy részük disszidált. Az én korosztályom nagy része kiment Amerikába. 56 után és késõbb, a hatvanas években ezek úgy elszivárogtak. Azért nem lehet ezt ma megérteni már és anyám tragédiáját is ez okozta, hogy ez egy majális volt. Boldog volt mindenki: „a ruszkik menjenek haza, a kommunisták tûnjenek el a fenébe”, ez volt az egésznek az alapgondolata; mindenki boldogan rohangált, zászlókat lengetett, énekeltek az emberek. Faluról meg jöttek fel teherautóval, lovaskocsival és hozták a kaját a városiaknak, akik megdöntötték a kommunistákat. Mentek a Váci úton a teherautók és dobálták le a disznósajtot, kolbászokat, meg a krumplit. Tehát az egésznek örömünnep hangulata volt. Az emberek hömpölyögtek az
92
Huba utcai Karmelita-templom és -rendház
utcákon, mindenki boldogan mosolygott, mindenki felszabadultan örült, hogy Rákosiék elmentek, vége az elnyomásnak. Mi elmentünk aztán a Köztársaság térre is és ott álltunk; emlékszem, apám fogta a kezemet, ott álltunk hárman és körülöttünk nagy gyülekezés volt. És egyszer csak az ablakból elkezdték géppuskázni az ÁVÓ-sok a tömeget. Tehát az ÁVÓ-sok lõttek az emberekre, apám is látta. Veszélyes helyekre is elvittek minket, ez az igazság. De ez akkor nem látszott, csak így utólag tudjuk, hogy az volt. Ez az, amit nem lehet ma visszaadni, azt az örömünnep hangulatot.
Angyalföldiek és újlipótvárosiak A Pannónia utcai iskolába jártam – együtt a Szent István parki zsidó gyerekekkel, meg a hétházi, tizenháromházi proligyerekekkel. Ez egy érdekes keveredés volt. De nagyon jó barátságban voltunk mind. A Fenyõ Mikivel egy padban ültünk. Eszünkbe nem jutott azt firtatni, hogy ki honan jött. Együtt fociztunk, együtt játszottunk. A mi családunk olyan köztes állapotban élt, lecsúszóban lévõ polgárcsalád voltunk. Én mindig Angyalföldinek vallottam magam, tehát nem újlipótvárosinak. Valahol a Gogol utcánál húzódott a kulturális határ. Újlipótváros az egy teljesen más közeg. Én ott nõttem fel a Szent István parkban igazándiból, mert a környékrõl voltak a haverjaim. Azt a vitatkozós, pikírt stílust õtõlük sajátítottam el, nagy tisztelettel gondolok rájuk. Például Gál György Sándor – amíg mi ott gombfociztunk – ott kávézgatott. Idõnként szóba elegyedtünk, én 14 éves voltam, nem is tudtam, hogy õ ki. Még vitatkoztam is vele dolgokról, õ meg csak bölcsen mosolygott és mondta, hogy azért csak tanulni kell. Vagy a Fischer Annie-ék ott voltak például és még sok tiszteletre méltó értelmiségi és mûvészember. A kulturális kisugárzás hatott rám is valamilyen módon. Egészen érdekes világ volt ez. A Gogol utcának ez a része viszont már egészen munkáskörzet volt akkoriban, de azért még nem a Tripoliszhoz és környékéhez hasonló. Az már megint egy másik közegnek számított.
A félelem arcai Az ötvenes években a félelem légköre uralkodott. Emlékszem egyszer az ÁVÓ-sok tévedésbõl becsöngettek hozzánk Apámnak keze lába remegett. Valakit kerestek és rossz címet kaptak, de aztán tisztázódott a félreértés és így nem apámat vitték el. De tudom, hogy az a rémület, az elmúlt egyszeriben 56 októberében, és az emberek lelke szinte bilincsbõl szabadulva repesett, hogy nincs többé ÁVÓ és vége a Rákosi-korszaknak. Nekünk akkor bõrkabátunk volt, mert az jó tartós, strapabíró, de ezért minket sokszor „ÁVO-s gyerekek”nek csúfoltak. Amíg szünetelt az iskola, mi gyerekek jöttünk-mentünk, nézelõdtünk. Aztán volt a harc. Akkor az elsõ hullámban az oroszok kivonultak, vagy kiverték õket, szerintem inkább ez utóbbi. Nagyobb harcok itt nem voltak. Arra emlékszem, hogy mentünk az Üllõi úton, ahol páncélautókat láttunk. Ki voltak lõve az oldalaik és döbbenten néztem nyolc-kilenc évesen az összezsugorodott, összeégett holttesteket. Ott álltak sorban a Molotov-koktélokkal kilõtt páncélautók, mind kilövöldözték a katonákat belõlük. Ez a látvány annyira megmaradt bennünk, még az akkor hatéves öcsénk is élénken emlékszik rá. Azt már késõbb láttuk, november 4-e után, hogy a Kossuth tér színültig volt harckocsival. Persze azért fegyvert mindenki gyûjtött, apámnak is volt pisztolya. Ez egy érdekes történet volt. Egy TT pisztolyt hozott el a Csángó mûhelybõl. Az oroszok meg beálltak a ház elé, hogy szétlõnek mindenkit, ha bárki gyanús.
93
Akkor az öreg hirtelenjében nem tudott mit csinálni a pisztollyal, fogott egy vödröt, belerakta a pisztolyt és elindult a pincébe, mintha szénért menne éppen és a szén alá ásta el. Én mentem le vele együtt, hogy megyünk le szénért, mert mindig én voltam a titkos társa és láttam, mit csinál. Csak nagyon sokára, jóval késõbb mertem megkérdezni, hogy mi lett aztán a pisztollyal. Akkorra már visszavitte valahova. De akkor ez nem volt egyedi eset, a férfiak igyekeztek fegyvert szerezni, hogy ha szükséges, meg tudják védeni a családjukat. Érdekes, hogy mi nem mentünk le a pincébe a negyedik emeleti lakásból. Leengedtük a redõnyöket, mert akkor már lõttek a harckocsiból, de maradtunk. Az sem merült fel, hogy elmenjünk az országból, hogy disszidáljunk. Negyvenévesen, három gyerekkel apánk már félt új életet kezdeni. Budapestet egyébként szétlõtték, ripityomra lõtték. Budapest romokban hevert. Ez szinte olyan volt, mint a háború. A forradalom leverése után csendes tiltakozás kezdõdött mindenhol. Én például az iskolában nem voltam hajlandó oroszt tanulni és a mai napig is büszke vagyok rá, hogy évet ismételtem. Aztán estin leérettségiztem, van két diplomám, de akkor nem hódoltam be. Persze úgy volt ez akkor, hogy a hithû, elvakult bolsevikok úgy néztek rám, mint egy fasiszta kölyökre, akinek megölték az anyját. Nyilván az orosztanár is úgy gondolkodott, hogy ezt meg kell büntetni. Anyánk halála egyébként tabutéma volt, senki meg nem kérdezte, félt mindenki szóbahozni. Én a Köszörûgépgyárban dolgoztam késõbb, és csak sok-sok évvel késõbb merte szóba hozni ezt az idõszakot egy kolléga, aki a munkástanácsnak volt az elnöke. Ugye a gyárakban szinte mindenhol létrejöttek munkástanácsok, de aztán alóluk is kicsúszott a talaj. A munkások mérhetetlen módon meg voltak félemlítve. Az értelmiség meg alapvetõen egy behúzott farkú társaság volt. A hatvanas években egyszerûen hallgattak 56-ról. El lett felejtve. Ezzel mindenkiben szinte bûntudatot keltettek az 56-os személyes emlékei, pedig ezek mélyen elrejtve mégis nagyon élénken élnek. Az emberek olyan generális félelemálomba ringatták magukat, hogy ezt el kell felejteni, mert ez a túlélés záloga. Aki egy picit is nem felejtette el, azt kicsinálták.
94
Gyermekkori félelmek Baumgarten Karola
–M
iért ráztátok meg az ágyamat?! – kérdeztem ijedten édesanyámat, egy ’56. januári hajnalon. A négyéves gyereknek igencsak szokatlan ébresztõt a dunaharaszti földrengés okozta, itt, az angyalföldi Jász utcában. Szüleim elbeszélésébõl tudom, apu sápadtan sietett haza újpesti munkahelyérõl, ahol az a hír járta, hogy a Béke tér környékén egy régi kis ház megsérült, kéménye ledõlt. Nem a mienk volt. Aztán eltelt tíz hónap, s apu megint hazasietett,hóna alatt egy kétkilós kenyérrel. Emlékképem elég homályos, inkább békés otthonunk izgatott hangulatának szokatlansága maradt bennem. Kitört a forradalom! Másnap hajnalban robogó teherautón éneklõ fiatalok ébresztették csöndes utcánkat. Az októberi napokról további emlékem nincs. Aztán következett november. Lottek. Pincébe készültünk. Nem a sajátunkba, mert a kertünkben épített óvóhelyet ’44. július 2-án bombatalálat érte, nagyszüleimet az éppen otthon lévõ szomszédok mentették ki a beomlott gerendák alól. A szemben lévõ, háromemeletes bérház pincéjébe húzódhattunk. Sötét este volt. Édesanyámmal lakásunk elõtt indulásra készen álltunk. Keleten, az ég feketéjén föllobbant a torkolattûz. A Mautner Sándor (ma Szent László) utcáról ágyúzták a Váci utat. Remegve szorítottam anyu kezét. Késobbi beszélgetésünkbõl derült ki: életemben elõször féltem. A pincébe zsúfolódott a ház minden lakója. A férfiak fekhelyeket alakítottak ki a szénrakások tetején. Lepedo és paplan gyanánt egy-egy pokróc vagy télikabát szolgált. Feszült csend uralkodott, talán a közös nyomorúság elnyomta a ház lakói közt feszülõ politikai nézetkülönbségeket is. A volt gyáros özvegye együtt hallgatott a Szocialista Hazáért kitüntetésre érdemesült mûszerésszel.
Az emlékezõ – kislányként
95
A félelem nem hagyott aludni. A levitt kisszékemen ücsörögve ringattam magam. Elõre-hátra ingázó mozgásom egy maga elé merengõ, összeroskadt néni idegességét csak fokozta, rám szólt, hagyjam abba. A közvetlen életveszélyes napok múltával már saját otthonunkban aludtunk. Nagyon furcsának tûnt, mikor ablakainkra sötét, indigó színû papír került, s a lámpa fénysugarát egy felerõsített újsággal tereltük a szoba belseje felé. Természetesen fogalmam sem volt, mit jelent az elsötétítés, mit a kijárási tilalom. Felnõttként hallottam egy idõs néni elbeszélését, miszerint a Dagály utca egyik harmadik emeleti, elsötétített lakásában disznóvágás folyt. (Az ötvenes években az utca lakói baromfit és disznót tartottak a Népfürdõ utcában, a mai benzinkút és a nyolcemeletes házsor helyén.) A világos konyhából valaki kilépett az erkélyre. Az ajtót takaró pokróc meglibbent. A felvillanó fényre azonnal érkezett a „válasz” az Árpád híd irányából. A lövedék bevágódott a konyhába, ahol egy asszony édesapjának és fiának azonnali halálát okozta. A szemközti házban lakó orvos az úttesten hason kúszva átjutott, de segíteni már nem lehetett. Apát és fiát a ház melletti parkban hantolták el, ideiglenes sírjukat deszkák jelölték. A lépcsõházban elfolyt vérüket a visszaemlékezõ néni mosta fel. A város éledezett, de a kenyér még nem jutott el a „sarki” boltba. A Petneházy utcában – a Béke úthoz közel – mûködött egy sütöde. Hosszú sor kígyózott elõtte. Édesanyámmal ott toporogtunk, jobb híján, kényszerûségbõl magával vitt. Az utca túloldalán, a Szalag- és Zsinórgyár egyik ablakából nagynéném pénzt dobott le: neki is hozzunk egy veknit. A munka már megindult, nem jöhetett ki, s a mûszak végére morzsák sem maradtak volna. Utolsó élénk emlékem egy szétlõtt lakás ablaka. Mögötte a szoba plafonjáról lehullott a vakolat, s egy drótszálon lógott a csodával határos módon épen maradt, fehér, gömb alakú lámpabura. A forradalom õszét követõ elsõ emlékem 1958-ból származik. Egy júniusi délután nehéz döntés elõtt álltam: már elérkezett az indulás órája a Jász utcai 12 évfolyamos iskolába, nehogy lekéssük a beiratkozás idejét, ugyanakkor kellõ ünnepélyességgel készültem barátnõmmel az aznap kapott kismacskám „keresztelõjére”. Mindkettõ érdekes, komoly és újszerû esemény. Egy hatéves kislánynak. Felnõttként döbbentem rá: ez az a június, mikor Nagy Imrét és társait kivégezték. Tényszerû emlékeim sora nagyon rövid. A gyerek felejt. Igen, tudatom 1956 õszéig semmit nem jegyzett fel, s akkor is csak néhány felvillanó képet. A belémivódott élmények hatását azonban viszem egész életemben, s fel-felrémlik néhány rossz érzetem homályos eredete. Pánik zárt helyeken – szorongás a pincében… Gyötrõ feszültség a Dagály utcai pékség elõtt kenyérért várakozó sorban, a taxisblokád idején – talán a Petneházy utca hangulata ébredt fel… Kínzó nyugtalanság a szokatlan irányú légifolyosón zúgó repülõgépektõl a koszovói háború idején. Itt Angyalföldön! – Talán a tudatom alatt az ágyú torkolattüzének fenyegetése most is él. S nincs az a fehér lámpabura, amirõl ne 1956 esõverte, borzongató novembere sóhajtana fel.
96
A Glázner kap kenyeret! Tóthné Jeckel Anna
10
éves voltam... A Hold utcai orvosi rendelõbõl mentünk haza – anyám örökös fejfájása miatt oda járt –, s amikor a Parlament elé értünk, hatalmas tömegre lettünk figyelmesek, akik üvöltötték: Vesszen Gerõ! Le Rákosival! Nem értettük, mi ez, mi történt? Éjszaka már lõttek. A következõ napokban rémálommá vált minden. A háztetõnkrõl is lõttek, és a túloldalról a Visegrádi utcából is. Az ablak alatt orosz tankok vonultak, s az ágyúcsõ a tetõ felé irányult. Ha akkor valaki, valakik elkezdenek lõni, az egész házat szétlövik. A petárdazajtól és pezsgõsüveg pukkanásától még ma is összerezzenek – azokat a vészterhes napokat juttatja eszembe. A Csáky utca 19.-ben (késõbb Hegedûs Gyula utca) milyen boldog voltam gyermekkoromban! A ház tele volt velem egykorú, pár évvel idõsebb gyerekkel. Az udvaron hinta, kis kert, ecetfa – nyáron egész nap játszottunk. És ebben a felfordult világban, egyik délután egy játszótársam eltûnt. Másnap a Parlament lépcsõjén FÉLBESZAKÍTVA találtak rá. Hogy lehet ezt túlélni, feldolgozni?!! És egyszer csak a játszótársak lassan-lassan kezdtek eltûnni. 14 éves barátnõm Londonban kötött ki, a másik Brazíliába, s az, aki számomra nagyon sokat jelentett: a legtávolabbra, Ausztráliába (1956-ban õ már 18 éves „nagy” fiú volt). Az én családom is mehetett volna. A ház elõtt megállt a teherautó. De apám, aki a legnagyobb lövöldözés közepén is bement dolgozni (egyedül!!) – a Híradó mozi mögött lévõ Athenaeum nyomdában 40 évig dolgozott retusõr-grafikusként –, maradni akart. Ki tudja, miért? Abban az egyszoba-konyhás lakásban jött a világra, ahol négyen laktunk. (A WC lenn a pince mellett, tele patkányokkal. Mikor végre 37 év után kiutaltak egy összkomfortos lakást, nem érezte ott jól magát. Megszokta a régit, meg is halt nemsokára...) Tehát mi maradtunk, az összes ismerõsünk, barátunk elhagyta az országot. Az egész háznak nem volt kenyere! Híre jött: – A Glázner kap kenyeret! (A Margit hídnál, a Szent István körút sarkán ma is ott van, más néven.) A házban élõ férfiak elmentek sorba állni. A Margit híd lábánál álló orosz tankok belelõttek a sorban állókba. Szerencsére senki nem sérült meg. Szobánk ablakai utcára nyíltak, s hogy ne halljuk annyira a fegyverropogást, udvari szomszédaink meghívtak magukhoz. Zoli bácsi hivatásos katona volt, s egy hajnalban dörömböltek az ajtón. Orosz katonák házkutatást tartottak, fegyvert kerestek. Mikor elmentek, szomszédunkról patakokban folyt a víz. A szekrény alól kihúzott egy pisztolyt. Másnap hatalmas kofferekkel a kezükben búcsúzkodtak. – Hová mentek? Lemegyünk vidékre a szüleinkhez! Pár hét múlva Kanadából kaptunk tõlük levelet. A pisztolyt az udvari kanálisba dobták. Mikor kissé csendesült az élet, apámmal – mint mindennap a békés idõkben – kimentünk sétálni a Szent István körútra. A sarkon a Club kávéház és mellette a Tanács (ma Szindbád) mozi elõtt fák álltak. Jobb felé nézz – szólt apám, de egy 10 éves gyerek kíváncsi. A fákon akasztott emberek himbálóztak.
Más világ volt Azokban az években – lehet, hogy az évek múlásával – minden szebb, jobb, békésebb volt. Szombat, vasárnap semmi nem volt nyitva – nem is hiányzott senkinek. Kivétel a cukrászda, virágbolt. Megszólták volna azt, aki a hétvégén jár vásárolni. Pénteken kimentünk a Lehel piacra, és hétvégére mindent megvettünk. Egy hétvége akkoriban ünnep volt! Végigmérték volna azt, aki úgy jár-kel szombat, vasárnap, mintha hegymászásra
97
készülne. Lakkcipõ, fehér harisnya, ünneplõ ruha. Négyéves koromtól rendszeresen jártam színházba. Bérletünk volt az akkori Néphadsereg (ma: Víg-) és az Operettszínházba. Eszébe sem jutott senkinek, hogy farmerban menjen egy színházba, mint manapság! Ünnep volt a SZÍNHÁZ – csupa nagybetûvel, és ünnep volt, ha egy színészt megláttam az utcán! Naponta találkoztam Márkus Lászlóval (a Csanády utcában lakott), Ruttkai Évával, Gábor Miklóssal (Katona József utca), Salamon Bélával, de elsorolni sem tudom, mennyi híres színészt láttam. Megdöbbentõ, hogy sokan azt sem tudják már, kik voltak ezek a csodálatos mûvészek!
Sorban állás egy újlipótvárosi élelmiszerüzlet elõtt
98
A mi Paradicsomunk* Varga Lászlóné Rácz Gizella
D
erûs, világos kora tavaszi délután van. A nap fényesen ragyog az égen, csalogat egy kis sétára. Elindulok. Lábam automatikusan visz a tér felé. Igen, itt a szobor, vele szemben a kultúrház, mely éppen átépítés alatt áll. A tér is megváltozott. A kavicsos sétautakat járólapokkal borították, a velem szinte egyidõs öreg nyárfák jó részét kivágták, helyettük apró szederfacsemetéket ültettek. Átvágok a téren régi otthonom felé. Hányszor, de hányszor jártam végig ezt az utat iskolába jövet-menet! Most is elõrehajlok kissé, a szélnek feszülve. Most is szembõl, a két ház közül kitörve, a téren szabadon nyargalászva, a Duna felõl zúdul rám. Megérkeztem. Megállok a citromszínû kétemeletes háztömb utolsó, 10-es számú kapuja elõtt. Ó, ez a 10-es kapu! Tekintetem automatikusan siklik a felette lévõ elsõ emeleti ablakra, a mi szobánk, a lányszoba ablakára. Mellette a konyha ablaka, azt követõen az erkélyünk. Itt nõttem fel, itt kezdtem eszmélni. Ez a tér, ez a ház az itt élõ emberekkel és az elsõ emeleti otthonunk életem meghatározó elemei. Belépek a kapun, felmegyek a lépcsõkön. Tizenhárom lépcsõfok és a földszinten vagyok. Még néhány lépés az udvarra nyíló kapuig. Kilépek az ajtón a magasföldszinti sarokteraszra, rátámaszkodom a korlátra és onnan nézek szét. Minden megvan, és mégis minden más. Kissé átalakult ugyan, de ugyanaz a nagy, négyszög alakú, parkosított, zárt terület, középen a játszótérrel, mint ezelõtt negyven évvel. A mi udvarunk! A boldog és gondtalan gyermekkor, a szilaj ifjúság színtere, a határtalan szabadság jelképe, a mi PARADICSOMUNK.
Két emelet boldogság 1954 karácsonya szüleim talán legboldogabb, legszebb ünnepe volt. Édesapám a munkahelyétõl, az akkori Magyar Postától kapta a lakáskiutalást egy most épült, új angyalföldi házba. Szüleink ekkor a Bartók Béla úton laktak velünk egy bérház mindig sötét és hideg földszinti lakásában társbérletben. Édesanyám öröme határtalan volt, de ugyanakkor mégis szorongott. Örült a teljesen új lakásnak, hogy saját önálló otthonunk lesz, amin nem kell társbérlõkkel osztozni, de ugyanakkor el sem tudta képzelni, hogy hol is van ez az angyalföldi gyönyörûséges kétszobás lakás. Édesapám nem merte elárulni, hogy az bizony a hírhedt, mindenki által Tripoliszként ismert negyed mellett épült fel. Aztán, mikor a kulcsot kézhez kapta, édesanyámmal kivillamosoztak Angyalföldre. A terep a házak között még rendezetlen volt, mindenhol az építkezés nyomaival. Törmelékdombok, gödrök váltották egymást, de édesanyám szorongása egy csapásra elmúlt az új kétszobás lakás láttán. A mûvelõdési ház és az azt körülvevõ apró, kertes házikókkal beépített kis utcácskák megnyugtatóan ellensúlyozták a másik oldalon a Váci útig elterülõ Tripolisz közelségét. Beköltöztünk, mint ahogy a többi lakás is benépesült hozzánk hasonló kis családokkal, megtelt reménységgel és lelkesedéssel. A szülõk jó része a Váci úti gyárak fiatal, tetterõs munkásai és a Posta alkalmazottai és mi, a „Ratkó-gyerekek” valamennyien szinte egykorúak. Két emelet boldogság: másunk nem is volt, anyagi javakban egyik család sem dúskált. Néhány ruha, egy-két bútor.
*
A pályázó teljes kézirata rendkívül élvezetes formában részletes képet fest az ötvenes évek angyalföldi gyermekéletérõl. Jelen kötetben az egészet nem tudjuk idézni, de a késõbbiekben más témájú kiadványainkban közölni fogjuk a megfelelõ részeket.
99
Háztartási gépek akkoriban még nem léteztek. Nem volt hûtõszekrény, mosógép sem. A rádión kívül a legnagyobb luxust a zeneszekrény jelentette. Ez egy nagyon csinos és ötletes kidolgozású kis önálló bútordarab volt, melynek lehajtható felsõ részébe lemezjátszó volt beépítve. A bakelitlemez-gyûjteményt pedig a szekrényke kis polcain lehetett tárolni zárt ajtók mögött, védve a portóI és sérülésektõl. Az egész házban egyetlen darab volt belõle, ami nagy jelentõséggel bírt a ház társadalmi életében. Telefon is csak egyetlen volt közel s távol: a mi szolgálati vonalunk, ezért a ház összes lakója még a távolabbi kapukból is, hozzánk járt telefonálni. Nem volt autó, telek és televízió, de volt jókedv, móka és kacagás. És ott volt mindezek színtere, az udvar! Állok a teraszon. Nézem a lombos, öreg fákat, amiket valamikor a szüleink ültettek. Ezt a pompás parkot a mi fiatal apáink és anyáink alakították ki, a nehéz gyári munka utáni szabadidejükben közös összefogással. Most is látom Feri bácsit, gereblyével a kezében. Most is újra érzem a frissen lekaszált fû semmihez sem hasonlítható csodás illatát. Látom Kovács Imre bácsi és édesapám versenyre lendülõ, kaszáló alakját, miközben mi, gyerekek tisztes távolságra mögöttük nagy halmokba gyûjtjük a lekaszált haragoszöld, illatozó füvet. Az összegyûjtött kupacokból aztán autókat formálva családi kirándulást játszunk, vagy csak két csapatra oszolva kemény fûcsatát vívunk. Emlékszem a nyáresti virágszagú hunyókra! A fû között némely helyeken virágágyást alakítottak ki a szépérzékkel megáldott édesanyák Zoli bácsi vezetésével, melyek nyaranta színpompás virágszigetekké alakultak. Volt ott nagy, sárga fejû büdöske, sokszínû tátika, illatozó estike, apró és óriási dália és még ki tudja, miféle-hányféle színpompás virág, egy nagy illat- és színkavalkádban az egész! Ezeken a csendes nyári estéken, az egész napos lótás-futás után jólesett még egy rövid bújócska alatt egyszerûen a közeli bokrok lombja mögé hasalva beleolvadni a környezetbe. Miközben lélegzetet visszafogva a selymes füvön fekve a külvilág számára láthatatlanná válunk, minden érzékszervünk szinte egyszerre éled. A fû csiklandozza a bõrünket, és külön-külön érezzük a virágok egyedi illatát. Felnézünk a csillagos égboltra és néhány percre megérint a világegyetem végtelensége. Hallgatjuk a csendet és gyermekfejjel megéljük a teljes magányt még akkor is, ha netán kis pajtásunk is ott szorong mellettünk. Egyedül vagyunk, és most jó ez az egyedüllét... Izgalmas... Annyi minden történik ezalatt a néhány perc alatt! Ami máskor láthatatlan, most észrevesszük, miközben láthatalannak képzeljük magunkat... Aztán megtörik a varázs: néhány pillanatnyi csend és jólesõ magány után már vágyunk a fényre. Az egyedüllét már megrémiszt. Vágyunk arra, hogy ne csak mi lássunk, minket is lássanak! Felpattanunk, és már szaladunk is ...ki a fényre a többiek közé. Jó játék ez és életre szóló tapasztalat. Állok a teraszon, tekintetem a szeretett kispadon... Látom õket, a kis pajtásaimat. Hallom csengõ hangjukat, kiáltásaikat, kacagásukat. Tekintetem a porolóra siklik. Most is ott áll, földbe ágyazva. Ott lógunk rajta mindannyian. Mellette a nagypad, a felnõttek beszélgetõhelye. Jó pár év múlva a kispadtól a porolón át a nagypadig jutottam, miközben a játszótársak elmaradtak mellõlem. Már felnõttként ülök ott az akkori, nagyszülõkké vált felnõttek körében, miközben az én apró kis gyermekeim futkároznak a kispad és poroló körül. Igen, ez volt a Paradicsom. A MI Paradicsomunk.....
Villanások 1956 Kattan a villanykapcsoló, a szobát fény árasztja el. Édesanyám hajlik fölém és halkan szól: – Kelj fel kislányom, ébredj! Álmosan hunyorogva ülök fel, a szám sírásra görbül. Édesanyám térül-fordul, már az óriási franciaágy közepén állok, az apró virágmintás flanelpizsamát gombolgatom húgom társaságában. Édesanyám kapkodva öltöztet bennünket. Elõkerül a kedvenc szürke vállpántos „tominadrág”, sietve húzza fel ránk és
100
A gyermek Varga Lászlóné és pajtási
gombolja is össze a vállunkon. Közben rövid és gyors utasításokat ad édesapámnak. Mi – megérezve talán a felnõttek sietõs izgalmát – pisszenés nélkül, döbbenten és értetlenül engedelmeskedünk: emeljük a lábunkat, karunkat. A ruhák egykettõre ránk kerülnek és már megyünk is kerekre nyitott, rémült tekintetû szemmel nézve szüleinkre. Mi történt? Miért kell nekünk az éjszaka kellõs közepén kimenni a jó meleg lakásunkból a hideg folyosóra? Már a lépcsõn megyünk lefelé az emeletrõ1. Az elsõ emeleten lakunk, de hová megyünk? Leérünk a magasföldszintre, ám nem a kijárati kapu felé fordulunk, hanem a pincelépcsõn botorkálunk lefelé. Körülöttünk a ház többi lakója. A lépcsõfordulóban összetorlódunk. Egy kiságyat cipelnek ketten, a fordulóban elakadnak. A szûk helyen nem fér el a rácsos kiságy. Várnunk kell, míg sikerül valahogyan továbbvinni. Van idõ nézelõdni. Nagyon sokan vagyunk, mindenki cipel valamit. A pincében vagyunk, a késõbbi gyermekévek kedvelt és izgalmas búvóhelyeinek helyszínén. Egy gyermekszemmel óriásinak tûnõ nagy-nagy terem egyik védett sarkában szüleink összegyûjtenek bennünket. Az egymás mellé rakott farácsokra halmozott dunyhákból és párnákból kellemesen meleg, puha ágyat varázsolnak nekünk. Milyen jó érzés a két réteg jó meleg vastag dunyha közé bevackolódni! Olyan biztonságos, hogy
101
megnyugodva lehunyom a szememet. Ott fekszünk szépen sorban egymás mellett állig betakarva mind: Hugival mi ketten, a Kovács gyerekek és a többiek. A sarokban egy beugróban néhány mesekönyv hever a földön és ott ül közöttük egy széken Vali néni, aki fáradhatatlanul mesét olvas nekünk hosszú-hosszú órákon át. Nem tudom, mennyi idõt töltöttünk a pincében akkor: napokat, vagy csak néhány órát. Arra sem emlékszem már, hogy hogyan kerültünk vissza az otthonunkba. Csak villanásnyi képek, hangok, hangulatok bújnak elõ váratlanul néhány pillanatra, hogy aztán újra eltûnjenek az emlékezet mély bugyrában. Négyéves voltam ekkor, 1956 novemberében....
A rádió Állok a csukott erkélyajtó elõtt a félhomályos szobában és a mozgalmas égboltot nézem. Repülõ! Még egy repülõ, aztán még egy! – Nézd, apu! Fordulok a sötétbe boruló szoba belseje felé. Édesapám a sarokban álló, majdnem plafonig érõ, nagy sárga cserépkályha mellett ül és rádiót hallgat. A kályhában égõ tûz meleg, sárgás-pirosas fénye megvilágítja figyelõ arcát. A rádióban hosszan beszél jellegzetes hanghordozással egy férfihang. Édesapám csendre int és figyelmét ismét a rádióra fordítja. A kérdés a torkomba szorul, csak állok ott az erkély elõtt a sötétben és hallgatom én is a rádiót. Nem értem, mit mondanak, ezt a hangot nem ismerem, még sohasem hallottam. Azt biztosan tudom, hogy nem az esti mese szól, hiszen nem hallottam az általam nagyon jól ismert szignált és a „Jó estét, gyerekek, remélem, ágyban vagytok már” soha el nem feledhetõ szavait. Sok-sok év múlva a rádióban újra meghallottam ezt a jellegzetes hanghordozást. Egy röpke pillanatra újra láttam a sûrûsödõ sötétségbe boruló szobát és a rostélyon kivillanó tûz fényében édesapám kályha mellett ülõ alakját. Kádár János beszélt akkor a rádióban 1956-ban.....
Epilógus – Anyu! Tényleg olyan borzalmas volt nektek az ötvenes években? – kérdezte tõlem valamelyik napon fõiskolás lányom az iskolából hazatérve. Testvéremmel együtt, aki éppen látogatóban járt nálunk, elhûlve néztünk rá, aztán egymás szavába vágva meséltük csodálatos gyermekkorunk emlékeit. A kérdés elgondolkoztatott bennünket. Manapság „divat” úgy beállítani ezt az idõszakot, hogy az mindenféle szempontból a legsötétebb elnyomás jelképe lett. Ezt sugallja a média, ezt szajkózzák azok a nagyhangú fiatal politikusok, akik akkor még nem is éltek. Bizonyára benne volt ez is. Volt kitelepítés, volt börtön és cenzúra, besúgás és árulás, éjszaka megjelenõ fekete autó éppúgy, mint más korszakokban is. Csak akkor másképpen hívták õket, mások voltak az üldözõk és az üldözöttek. Sokak számára bizonyára ezt jelentette ez a kor, másoknak felemelkedést, biztonságot adott, mint nekünk itt az angyalföldi kis Paradicsomunkban. Közülünk, de a távolabbi környezetünkbõl nem hurcoltak el, nem börtönöztek be senkit. Csak egy gyönyörû, csillogó fekete Volgára emlékszem, amelyik minden reggel megállt a ház elõtt, hogy az egyik minisztériumban, magas beosztásban dolgozó apukát a munkahelyére szállítsa. Nekünk itt az „angyalok földjén” lehetõséget adott ez a kor. Lehetõséget egy szép, emberibb életre. Sötét társbérletek és nyomorúságos viskók helyett világos, tiszta otthonokban élhettünk. Szüleink kemény munkával, esti tanulással az évek során biztos egzisztenciát teremtettek, ami lehetõvé tette a családok anyagi gyarapodását is.
102
Gyermekek a „paradicsomban”
Bizonyára voltak visszásságok, túlkapások akkoriban, de bárhogy is nézzük, a hozzánk hasonló sorban lévõk voltak a nagyobb számban. Nekünk, ott a tízes kapu akkori gyermekeinek külön szerencsénk volt, hogy ebben a környezetben játszva ismertük és tanultuk meg az együttélés íratlan szabályait, a toleranciát, a szolidaritást, az egymásra figyelést,az önzetlen segítõkészséget, mindazt, amivel most olyan híján van ez a mai elgépiesedett, elanyagiasodott világ. Nekik, a szüleinknek, a Mária néniknek, Zoli, Feri és Imre bácsiknak köszönhetjük, hogy kilépve ebbõl a szép és boldog világból mindannyian megálltuk a helyünket. Mostanában ritkán találkozunk, szétsodort bennünket az élet. Felnõttünk, elköltöztünk, családot alapítottunk. Csak kevesen maradtak közülünk ott Zsuzsi, Mária néni, Zoli bácsi és édesanyám pedig már az égiek társaságában fogyasztják el a mindennapi közös reggeli feketekávéjukat. Lehet, hogy sokaknak szörnyû volt ez a világ, ám nekünk, a tízes kapu lakóinak kétemeletnyi boldogság.
103
Tudtuk, mi van a szomszéddal Schönhofenné Johancsik Julianna
1956
-ban még csak egy nyolcéves kislány voltam. Szüleimmel és testvéreimmel egy másfél szobás lakásban laktunk (akkoriban még 2 szobának számított) egy hétemeletes új házban, a Béke úton. Ezeket a házakat 1951-ben építették és „Élmunkás” házaknak hívták, mert olyan családosok kaptak itt lakást, akik munkahelyükön kiválóan dolgoztak, több gyermekük volt és szûkösen laktak. Elõtte mi is egy Angyalföldi úti bérházban éltünk egyszoba-konyhás lakásban egy másik családdal együtt. Így aztán ez az új lakás maga a Paradicsom volt. Szép világos, volt benne fürdõszoba, WC. Ez ma már természetes, de akkoriban nagyon sok olyan ház volt, ahol a lakásokban egyáltalán nem volt se WC, se fürdõszoba. Emlékszem, a Gyöngyösi utcában egy külön közfürdõ volt azok számára, akik ilyen helyen laktak. A házban a rendet a házmester és a felesége biztosította. A házmesterné takarította a lépcsõházat, kezelte a liftet, nála volt minden lakás kulcsáról egy másolat (ha esetleg valami baj lenne és nincs otthon senki), a férje pedig elvégzett minden szükséges szerelést, karbantartást. Este 11-kor bezárták a kaput. Aki késõn jött haza, azt a házmester engedte be – természetesen ezért fizetni kellett, ugyanúgy, mint a lift használatáért. Mivel a mi családunk elég szegényen élt, édesanyám is csak akkor engedhette meg magának azt, hogy lifttel jöjjön fel a 6. emeletre, ha tele szatyrokkal érkezett a piacról. Mi gyerekek rendszeresen a ház elõtt gyûltünk össze és ott játszottunk mindenfélét: labdaiskolást, ugróiskolát stb. Ha az édesanyánknak fõzés közben eszébe jutott, hogy valami hiányzik még az ebédhez vagy vacsorához, lekiabált az ablakon, hogy mire van szüksége és ledobta a szükséges pénzt. Elõre ki lehetett számolni a fizetendõ összeget, mert minden mindenhol ugyanannyiba került. A házunk földszintjén volt egy üzlet. Úgy emlékszem, „Fûszer – Csemege” volt a neve, ami elõkelõ üzletre utalt. A mögöttünk lévõ tejcsarnokban csak tejet, kenyeret és még néhány szükséges dolgot lehetett vásárolni, de ebben az üzletben sokkal több áru volt. Felvágottakat, édességet, tisztítószereket is árultak. Persze mindenért – a tejtermékért, a pékáruért, az édességért stb. – külön kellett sorba állni. Már korán reggel jött a tejesautó, lerakta a tejeskannákat és a rekeszeket az üveges tejjel. Aztán meghozták a friss kiflit, zsömlét, kenyeret. Ezeket is lerakták az üzlet elé. Soha, senkinek nem jutott eszébe, hogy abból elvegyen. Akkoriban még nem volt a mai értelemben vett hûtõszekrény. A barátnõméknél volt egy éjjeli szekrény jellegû bútordarab, ami bádoggal volt kibélelve. Abba vettek jeget és arra tették a hûtendõ élelmiszert. Az olvadó jég lefolyt egy edénybe. A jeges egy lovas kocsin hozta a közeli Jéggyárból a jeget hosszú tömbökben. A kocsit nagytermetû, testes lovak húzták. A jeges elkiabálta magát, hogy „Jeget tessék, itt a jeges!!!”, mire az asszonyok leszaladtak a vödörrel és ki mennyit kért (1 Ft-ért, 50 fillérért), a jeges annyit vágott a rúd jégbõl. Mai szemmel nézve nehéz volt az akkori nõk élete: háztartási gépek nem léteztek. A szõnyeget a porolón verték ki, ami majdnem minden ház mellett megtalálható volt. Mosógép sem volt, az asszonyok teknõben, kézzel mostak. Nem volt „mirelit”, így aztán élõ csirkét, halat vásároltak. Akkoriban lett divat, hogy a csirkéket táppal kezdték etetni. Édesanyám ezért – mielõtt levágta volna a csirkét – néhány napig kukoricával etette, hogy jobb íze legyen. A halat pedig a fürdõkádban tartottuk, míg el nem jött az ebédfõzés ideje. Hétköznap mindenki a munkahelyén, illetve a gyerekek az óvodában, iskolában ebédeltek. De a szombat délután és a vasárnap az otthoné volt. Szombat délután volt a takarítás, mosás napja (mert szombat is mun-
104
Béke úti lakótelep
105
kanap volt), vasárnap a pihenésé. Tévé helyett (csak vezetékes rádió volt, az is két csatorna: Kossuth és Petõfi) esténként édesapámmal kártyáztunk, társasjátékoztunk, miközben édesanyám stoppolt, varrt. 1956 õszén már iskolába jártam, úgynevezett „kulcsos gyerek” voltam, mint sokan mások. Ez azt jelentette, hogy mire én felkeltem, a szüleim már elmentek a munkába. A bátyám még megfésült, mert hosszú copfom volt, aztán õ is elment az iskolába. Én maradtam utoljára, én zártam be a lakásajtót. A kulcs – mint sok más gyereknek – a nyakamban lógott, hogy el ne veszítsem. A Kilián utcai iskolába jártam (ma Németh László Gimnázium), ami akkoriban a legszebb, legmodernebb iskola volt. Akkoriban a park helyett még egy gazos grund volt, tele hatalmas kövekkel. Az iskola két részre volt osztva, egy fiú- és egy lányiskolára. A fiúknál túlnyomórészt férfitanárok, a lányoknál nõi tanárok tanítottak. A fiúkkal sokkal szigorúbban bántak, mert a lányok fegyelmezhetõbbek voltak. Emlékszem, az óraközi szünetekben a folyosón párosával kellett körbe-körbe sétálnunk. Csak a nagyszünetben mehettünk ki az udvarra szaladgálni.
Jégszállító lovas kocsi (Magyar Nemzeti Múzeum)
106
A képeken Schönhofen Klausné, Johancsik Julianna
A nagy történelmi eseményt illetõen arra emlékszem, hogy mi, gyerekek nagyon örültünk, mikor bejelentették, hogy hazamehetünk a napközibõl és másnap nem kell iskolába menni. Otthon az is csak játéknak tûnt, hogy az óvóhelyre kellett lemenni, mert a többi gyerekkel ott hancúroztunk. Persze a felnõtteknél más volt a helyzet. Édesanyám rettegett, mert a bátyám nem akart lejönni az óvóhelyre és inkább elment kenyeret és más élelmiszert keresni. Arra emlékszem, hogy a házunkban lévõ üzlet elõtt (ami természetesen be volt zárva) egyszer csak megjelent egy hatalmas teherautó. A sofõr elkezdett kiabálni, hogy „Asszonyok ide, ide! Megjött a csirke!” Még alig mondta ki, az asszonyok megrohamozták a teherautót és perceken belül elkapkodtak mindent, ki mit tudott: kacsát, libát, csirkét. Ez persze nekünk jó mókának tûnt és mi is kiabáltunk, hogy „asszonyok, megjött a tojás”, de persze senki sem rohant oda. Viszont félelemmel töltött el, amikor a hatodik emeleti lakásból néztük, hogyan vonulnak el a tankok Újpest felé. Úgy emlékszem, hogy még lõttek is a vasutasházak felé. Amikor visszamehettünk az iskolába, mindenki kapott egy kis csomagot. Hollandok küldték az adományt. Tisztálkodószerek voltak benne és egy tábla csoki. Mai napig nem felejtem el a csoki gyönyörû borítópapírját, az arany feliratokkal. Azóta kedvencem a mogyorós csoki. Örülök, hogy nem kellett háborúban élnem, mint a szüleimnek és a testvéreimnek, de ezeket az eseményeket sem lehet elfelejteni. Remélem, hogy a jövõ nemzedékek békésen és ügyesen használják ki az azóta megszületett felmérhetetlen technikai haladást. Ha visszagondolok, hogy éltek szüleink, nagyszüleink a mindennapokban, senkinek sem kívánom ezt az életet. De úgy gondolom, hogy lelkiekben sokkal többet kaptunk, mint amit ma egy állandó rohanásban élõ házaspár tud adni a gyermekének. Jó lenne, ha a mostani gyermekek is kapnának annyi odafigyelést és törõdést, mint amit mi kaptunk akkor, amikor még nem volt autó, mobil, videó, mosógép, mosogatógép, porszívó, hûtõ és sok más dolog. Igaz, nem tudtuk, mi történik a világ másik felén, de azt tudtuk, hogy mi van a szomszéddal.
107
Források
A 33. esztergomi tüzérezred tevékenysége 1956. október 23. és november 4-e között, Hadtörténeti Intézet Levéltára 1956-os különgyûjtemény, 3. doboz. 36. õ. e. A Csavargyár MSZMP alapszervezeti iratai, Budapest Fõváros Levéltára, XXXV. 18. c. 39. õ. e. A Láng gépgyár MSZMP alapszervezeti iratai, Budapest Fõváros Levéltára, XXXV. 18. c. 122. õ. e. A Magyar Acélárugyár MSZMP alapszervezeti iratai, Budapest Fõváros Levéltára, XXXV. 18. c. 125. õ. e. A XIII. kerületi gyárak munkástanácsainak, pártszervezeteinek mûködésérõl készült információs jelentések, tájékoztatók a pártbizottság számára, Politikatörténeti Intézet Levéltára, 290. fond, 56. õ. e. A XIII. kerületi munkástanácsok iratai, Politikatörténeti Intézet Levéltára, 290. fond, 50. õ. e. Az 51. légvédelmi tüzérosztály tüzérezred tevékenysége 1956. október 23. és november 4-e között, Hadtörténeti Intézet Levéltára 1956-os különgyûjtemény, 3. doboz. 38. õ. e. Az MSZMP XIII. Kerületi Intézõbizottságának iratai, Budapest Fõváros Levéltára, XXXV. 18. a. 2. õ. e. Jelentés a kerület üzemeiben és intézményeiben a vezetõ funkciók visszaszerzéséért indított harc értékelésérõl, eredményeirõl, Angyalföldi Helytörténeti Gyûjtemény Irattára 86. 781. 8 Kiegészítõ adatok a Központi Katonai Kórház 1956. október-novemberi történetéhez, Hadtörténeti Intézet Levéltára, 1956-os Gyûjtemény 7. õ. e. Kiss János beszámolója a XIII. kerületi pártbizottság tevékenységérõl az „ellenforradalom” idején, Angyalföldi Helytörténeti Gyûjtemény Irattára 86. 781. 9 Az Adócsõgyár fõmérnökének élménybeszámolója az ellenforradalomról, titkos rendõri jelentés a XIII. kerületi ifjúság 1957. január 23-i néma tüntetésérõl, XIII. kerületi Fehér könyv és egyéb iratok, Budapest Fõváros Levéltára, XXXV. 18. b. 20. õ XIII. Kerületi Tanács végrehajtó bizottsági üléseinek jegyzõkönyvei, Budapest Fõváros Levéltára, XXIII. 213. a XIII. kerületi tanácsülési jegyzõkönyvek 1957., Budapest Fõváros Levéltára XXIII. 213. a.
Batizán József pere, Budapest Fõváros Levéltára 472/57 Bogdán József és társai, Hadtörténeti Levéltár 722/57 Csizmadi Ferenc és társai, Budapest Fõváros Levéltára 8053/58 Fried Ervin László pere, Budapest Fõváros Levéltára 5284/57 Galó István és társai, Hadtörténeti Levéltár 012/57 Haraszti Tibor pere, Hadtörténeti Levéltár 184/58 Láng Dániel és társai, Hadtörténeti Levéltár 0103/57 Nagy József és társai, Budapest Fõváros Levéltára 8016/58 Palatinusz István pere, Budapest Fõváros Levéltára 890/57 Posztós Sándor pere, Budapest Fõváros Levéltára 4567/57 Posztós Sándor pere, Budapest Fõváros Levéltára 4567/577 Schwartkopf Sándor pere, Budapest Fõváros Levéltára 3486/57 Törzsök Géza pere, Budapest Fõváros Levéltára 3363/57
108
