Sóky Bernadett Pázmány Péter Magyar Tannyelvű Gimnázium, Érsekújvár
II./B
Magyarnak megmaradni-
-Egy település (város⁄község) közösségének küzdelme napjainkban iskolái,
kulturális élete szinten tartásáért-
Érsekújvár 1920-1938 : a legmagyarabb felvidéki város
„ Még hinni kell, hogy jobb jövõnk derül... Múlt és jövendõ, hit és becsület1 – Most mind ez egy szó: rendületlenül!“
Ôlvedi László:
Új Advent
Adventet élünk mi, krisztusvárók, Zimankós télben, elhagyatva... Üvöltve dúl a zúgó zivatar, Titkos meséket suttog az avar. Dacos homlokunk a porba hajtva Valakit várunk. Valakit várunk.
belezendül a zomomtor sípja Sötét Kárpát bús orgonája, Hol szilaj sziklák lelke kavarog, Vén bükkök alján búgnak a dalok, Felsikolt a szelek harsonája:
Új zsoltár zsong ma millió ajak, A könny szem♀9nkön régen megfagyott, Rontó viharok diadaléjén, Sötét sírok morajló mélyén Velünk énekel sok néma halott, Valakit várunk.
Döntő orkánok dördülő méhe, Hortobágy pusztán vad fergeteg, Mind azt sikoltják, mind azt dübörgik: Bakony bércei visszadörgik Balaton bársony habja megremeg: Valakit várunk.
Ádíz romlások átkos mezején Akik véreztünk száz vad csatában, Hol a Ver Sacrum virágja fakadt, Ős lengyel tölgyek lombjai alatt Rorátét mondunk kéklő ruhában: Valakit várunk.
A Hargitának erdős ormain, Vésztüzek égnek zordon éjeken Vén Piski romlott, vérmosta hídja A béna hadat újra harcra hívja, S a csonka halott mind-mind megjelen: Valakit várunk Adventet élünk, testvéreim, Várjuk a tüzes, rózsás pirkadást Várjuk Krisztust, ki egyként szeret, Várjuk az embert, az új életet, Avult bilincsből a feltámadást, Remélünk, várunk!
Érsekújvár, 1921
/Érsekújvár és Vidéke, 1939. november
13./
„Magyarnak lenni nem származás, hanem vállalás dolga“2
Miután 1920. június 4.-én az ezer sebből vérző Szent Korona Országát Trianonban felnégyelték, majd
megcsonkított
testét felszegezték a Végeken, a nemzethalál víziója
közvetlen veszélyként tornyosult mintegy ötmillió országát vesztett hontalan magyar feje fölé. Az idők folyamán számos jobb sorsra érdemes nemzet tűnt el a történelem olvasztótengelyében és Trianon után nem volt kétséges, hogy az újonnan alakult bekebelező nemzetállamok hasonló céllal vezérelt ambícióinak a vétkes nagyhatalmak nem fognak gátat szabni. A Felvidék, Erdély, a Délvidék és a Vajdaság magyarjait koncként dobták oda az „antant
cordiale“,
a szívélyes
tömörülés“
legkevésbé
sem
szívélyes
oligarchái
rabszolgatartóik kényének – kedvének. Azt, hogy kilencven év elteltének ellenére
sem
Szlovákiában, sem Szerbiában, sem Romániában sem pedig Ukrajnában nem sikerült kialakítani a hőn óhajtott egységes nemzetállamot a keserű kisebbségi sors ellenére sem, az adott államok regnáló kormányai képtelenek megérteni. Hogyan is érthetnék meg a Szent Korona misztériumát, a rovásírásból táplálkozó ősi kultúránkat, hagyományainkhoz, ünnepeinkhez, szentjeinkhez való ragaszkodásunkat, Berzsenyi, Rákóczi, Kossuth üzenetét, ezeréves országunkhoz való kötődésünket a nem Isten akaratából, hanem néhány számító politikus kényéből-kedvéből kreált utódállamok botcsinálta politikusai? Vagyunk, mert vagyunk akik vagyunk. Mert voltak nagyjaink, akiknek mártírhalála kötelezi az utókort és akinek kiontott vére az égbe kiált, akik szolga földben nem nyughatnak, míg haló porukban nem kapnak elégtételt. Ám hiába kiáltotta volna világgá József Attila: „Nem, nem, soha!“, meddő lett volna minden áldozat, ha a nemzet szószólói és mártírjai mögé nem sorakozott volna fel a hazáját vesztett nép. Az utókor számára feledhetetlenné vált Sopron helytállása, Balassagyarmat véráldozata , mellyel e két város az elveszett szabadságot vívta ki magának s amiért az előbbi a „hűség városa“-ként, az utóbbi pedig a „legbátrabb város“-ként került be a köztudatba. Van azonban egy méltánytalanul elfelejtett város a Felvidéken, szülővárosom: Rákóczi fejedelem kuruc városa, Érsekújvár, melynek lakossága az előbb említett két hősi város elszántságával szállt szembe Trianon után a hatalommal és nem hódolt be az elnyomásnak. „ Igaz ügyért küzdeni még akkor is kötelesség, midőn már sikerhez nincsen remény“3 Az alábbiakban bizonyítani szeretném, hogy Érsekújvár szerepe Trianon után az egész Felvidék sorsát tekintve méltánytalanul merült feledésbe, hogy Sopron és Balassagyarmat mellett Érsekújvár az a város, amely az 1919-1938 közötti években valamit a Benešdekrétumokat követő kitelepítések idején tanúsított példátlan helytállásáért méltán viselhetné akár
a
„legmagyarabb“,
„leghazafiasababb“,
akár
a
„legállhatatosabb“
vagy
a
„legegységesebb felvidéki magyar város“ jelzőt. Dédszüleink, Nagyanyáink és nagyapáink itt, Érsekújvárott mindnyájan elmondhatnák, hogy a jó harcot megharcolták, hiszen nem csak arra mutattak példát az utókornak, mit jelent magyarnak lenni, hanem arra is, hogyan kell összetartva magyarnak megmaradni egy emberként, kivétel nélkül még a legelvetemültebb elnyomás alatt is.
Geográfiai fekvését tekintve Érsekújvár szerencsétlenebb helyzetben volt, mint Sopron vagy Balassagyarmat, jelentősebb határmódosítások nélkül nem volt esély arra, hogy visszacsatolhassák az anyaországhoz még egy esetlegesen sikeres népszavazás esetén sem. A város lakossága már az 1910-es népszámláláskor sem volt színmagyar, mint ahogyan ez a mellékelt – 1939-ben az Érsekújvár és Vidéke folyóiratban közzétett statisztikai adatokból kiderül. Igaz ugyan, hogy az 1910-es adatokat az új csehszlovák kormány nem fogadta el, számukra az elfogadható kiindulópontot a mintegy harmadával csökkent magyar részarány jelentette. Trianon után számos komoly tisztséget betöltő hivatalnok és a helyi politikai illetve kulturális életben
szerepet vállaló
tekintélyes magyar köztisztviselő
kényszerült
a meghurcoltatások elől Érsekújvárból Magyarországra menekülni, ám a város, bár rangját veszítve és lefejezve, végtagjaiban élt tovább, melyből új hajtások sarjadtak. A tiszavirágéletű / 1938. november 6.-1939.július 30./, ám
megjelenése idején annál nagyobb
tudatformáló erővel bíró tekintélyes országos politikai napilapban, a Felvidéki Magyar Hírlapban Darvas János / korábban a Prágai Magyar Hírlap főszerkesztője , író, újságíró, aki 1945-ben Budapest ostromakor vesztette életét/ a következőkben méltatta Érsekújvár pótolhatatlan szerepét a megszállás éveiben: „Mert Érsekújvár többet jelent a felvidéki magyarság életében, mint amennyit lakossainak létszáma, gazdasági vagy földrajzi helyzete mond. ...Érsekújvár volt a magyar München, a mozgalom fővárosa, de Érsekújvár nemcsak színhelye volt az egységesítési mozgalomnak, hanem egyben aktív kialakítója is az új szellemiségnek. Ez volt az a városunk, ahol kezdettől fogva magyar kézben maradt a városi önkormányzat. Hiába oszlatták fel néhányszor egymás után a képviselőtestületet, a kuruc város kuruc keménységgel kitartott magyar egysége mellett s kiharcolta, hogy mindvégig Holota János maradjon önkormányzata élén. Ha csonkamagyarországi testvéreinknek szemléltetően akarjuk megmagyarázni, mi is az a felvidéki magyar szellemiség, amely húszéves tisztítótüz eredményeként formálódott ki a magyar nép lelkében és itt új jellemvonásokat adott az örök magyar arcnak, akkor legegyszerübb, ha Érsekújvár két évtizedes életére utalunk. Ebben a városban akkor is a legszorosabb egyetrtés uralkodott a magyarság két pártja között,amikor a két párt országos viszonylatban külön utakon haladt S éppen erre a mindenkori belső magyar egységre való tekintettel választották Érsekújvárt a teljes egységet kimondó kongresszus színhelyévé, a felvidéki
magyarság
egységmozgalomnak“.
Münchenévé.
Érsekújvár
kirepítő
fészkévé
vált
a felvidéki
/Megj. A cikk teljes terjedelmében megjelent az Érsekújvár és Vidéke hetilap 1938. november 13.-i számában is./
Az érsekújvári szellemi és politikai élet nagyjai 1920-1938 között
Költészettel Trianon ellen: Ölvedi László Arról, hogy hogyan élte meg és élte túl ez a poros provinciális kisváros egységből, kitartásból, hazaszeretetből példát mutatván azt a traumát, amit a Trianon után elkövetkező húsz év jelentett, leginkább korabeli dokumentumokból, az Érsekújvár és Vidéke patinás hetilap fennmaradt példányaiból, memoárokból szerezhetünk tudomást. Dr. Turchányi Imre / egyebek között az Érsekújvár És vidéke főmunkatársa/, Dr. Holota János városbíró, Dr. Noszkay Ödön városi tanácsos , Dr. Mrenna József a magyar cserkésszövetség országos elnöke, későbbi gimnáziumi igazgató
vagy Saskó Gyula városi titkár
- mindannyian
néptömegeket felvillanyozni képes, nagy műveltségű szónokok voltak. Ha csak részleteiben fennmaradt beszédeiket ismerjük és őrizzük is, akkor is mindennél nyilvánvalóbb, mekkora szerepük volt a város lakosságának szellemi-kulturális nevelésében, hazafias érzelmeik ápolásában és megalkuvást nem tűrő kitartásukban. Városunk polgárai között nem egy olyan hazafi is akadt, aki érzéseinek kifejezésére nem a retorikát, hanem a művészet kellékeit választotta. Érsekújvár a múlt században számos jeles művészt, költőt, festőt, írót, adott az utókornak, gondoljunk csak Kassák Lajosra, Luzsicza Lajosra, Zmeták Ernőre, Jócsik Lajosra, Kovács Endrére és még sorolhatnánk. Volt azonban Érsekújvárnak olyan ígéretes tehetsége is, akinek korai, tragikus halála meggátolta, hogy művészi vénája kiteljesedjen és Sajó Sándor mellett a trianoni tragédia felvidéki bárdjaként bekerüljön a köztudatba . Ölvedi László mindössze 28 évet élt, nem volt még 20 éves sem, de már Budapesten kötetet adott ki „Valakit várunk“ címen, melyet további két kötet követett. Ezek közül az utolsó 1928-ban Érsekújvárott Kalisch Mór nyomdájában látott napvilágot. emlékéről a kései utókor letépte a feledés pókhálóját, addig
Míg Sajó Sándor
Ölvedi László beleveszett
a feledés homályába csakúgy, mint ahogyan szintén méltánytalanul mellőzött öccse, Ölvedi János, aki a Szabad Európa rádió New York-i és müncheni munkatársaként egészen 1983-ban bekövetkezett haláláig következetesen harcolt nem csak a kommunizmus, hanem a kisebbségi nemzetelnyomás fantomjaival is. Öccse, Ölvedi László, a húszas évek elején irodalmi berkekben nagy népszerűségre tett szert szűkebb pátriáján kívül is. Budapesten, Párizsban, Berlinben tanult, 1929-ben bölcsészdoktori diplomát szerzett. Aktívan részt vett a kisebbségi
politikában, budapesti kormánymegbízás teljesítése közben verték agyon egy párizsi munkástüntetésen. A leszakított nemzetrészek költői közül az elsők között emelte fel szavát Trianon bűne ellen s költészetével a történelmi változások tarthatatlanságának és a kisebbségi sorsra jutott nemzetrész megpróbáltatásainak úttörő szószólójává lett: Ôlvedi László: Magyar halál Kapunk előtt a gúny és nyomor barnakámzsás bakói várnak: víg zomotorra hívogatnak, már szalvét zúg a trombita fejedelmi magyar halálnak. Gúzsba kötve, alázva pihen teremtő, lázas ifjúságom. Rothadjon a döntő akarat, aszú ágon nem kell a rügy s nem kell a virág a rózsafákon A régi tort ülik itt folyton, folyik a bor és az adoma, csalók, bolondok bora tart a vásár, magnum áldomás: halotti tor, magyar lakoma. / 1921/
Az új nemzedék mentora: Mrenna József Mivel a trianoni gyászos eseményeket követően Érsekújvár tisztségviselői gárdája egy emberként persona non grata-vá minősült, rendkívül fontossá vált az új nemzedék kinevelése és felkészítése arra, hogy a száműzött elődök szerepét folyamatosan átvegyék és feladatukban helyt álljanak. Arra, hogy erre a helytállásra felkészüljön az ifjú nemzedék, szervezett formában a cserkészmozgalomban adódott leginkább lehetőség, mely magyar mozgalomként önállóan ugyan nem működhetett, de
az országos vezetőségbe egyetlen tagot titkári
minőségben beválaszthatott. E tisztség betöltésére 1929. szeptemberétől Mrenna József gimnáziumi tanárt -
érsekújvári csapatparancsnokot kérték fel, aki 1911-től tanított
Érsekújvárban. 1934-től a Tábortűz magyar cserkészlap felelős szerkesztője is volt, majd 1937-től a magyar cserkészek főparancsnoka. A cserkészcsapatnak Érsekújvárott lelkes és jelentős számú tagsága volt. Sokan közülük itt tanultak tartást, becsületességet, hazafias öntudatot hogy később városuk hasznára gyarapíthassák szerzett tapasztalataikat. Mrenna
József az 1938-as határvisszarendeződést követően egyben gimnáziumi iskolaigazgató és tanügyi főtanácsos is. 1945-ben kénytelen az üldöztetések elől Magyarországra menekülni, mivel az 1938. novemberében elhangzó tízezreket megríkató és a nép hangját egyetlen örömujjongásba olvasztó ünnepi beszéde a magyar hadtest bevonulása alkalmával, melyet számos újság is leközölt, a későbbiekben a „hazaáruló“ jelzőt vívta ki számára és tette hontalanná. Mrenna József szerepe az újvári magyarság szellemi tőkéjének gyarapításában megkérdőjelezhetetlen.
Egy igaz magyar, aki állta az idők viharát : A mindenkori Városbíró : Dr. Holota János
Ahogyan Lőcsén a „városbíró”-ról mindenkinek Mikszáth Kálmán Fekete városa jut az eszébe, úgy a tősgyökeres érsekújváriak számára ez a kifejezés elválaszthatatlanul egybeforr Dr. Holota János személyével., aki a XX. század első felének legismertebb és legnépszerűbb érsekújvári politikusa volt. 1890. január 27.-én született, parasztcsalád gyermekeként. Gimnáziumi tanulmányait követően Budapesten szerzett jogi doktorátust. Egyetemi évei alatt aktívan sportolt,
sportszeretetét később az önálló felvidéki magyar sportélet
megszervezésénél és irányításánál kamatoztatta. A trianoni tragédiát követően
aktívan
bekapcsolódott az ellenzéki magyar pártok szervezésébe. Az ő nevéhez fűződik a Magyar Kisgazdapárt alapszabályainak kidolgozása. Ennek ellenére csakúgy, mint sortársai, politikai
szerephez 1920-ban még nem juthatott, mert az új nemzetállam az önkormányzati tevékenységet általánosan felfüggesztette a várost pedig nagyközségre lefokozva a kormány által oktrojált biztos irányította. A községi és megyei önkormányzati jogok visszaállítására 1923-ban került sor. Az első Trianont követő érsekújvári szabad önkormányzati választások körülményeiről bővebben egy közvetlen szemtanú - az egykori városi titkár, Dr. Saskó Gyula „Így élt Érsekújvár a csehek alatt” címmel közzétett írásából értesülhetünk:
„Az 192. év szeptember 16-ika fordulópontot jelentett magyarságunk politikai életében. E napon tartottuk a cseh megszállás alatti első községi képviselőtestületi választásokat. A 36 tagú
testületbe 19
magyarpárti városi képviselő jutott be, meghazudtolva ezzel a népszámlálási statisztika eredményét. A választást a cseh nemzeti szocialista Beneš-párt megtámadta. A zsupáni hivatal a petíciónak helyt adott és az új választást 1924. március 2-ára tűzte ki, amely hasonló eredménnyel végződött. A városbíró választása március 15-én volt, amelyet a cseh pártok megpeticionáltak, végre is az április 25-i választás ismételten Dr. Holota Jánost választotta meg, aki 1924 május 15-től
a csehszlovák uralom végéig becsületes magyar hazafias
szellemmel teli páratlan munkássággal, közigazgatási szaktudással, szívóssággal és kitartással viselte tisztségét. Közben a prágai legfelső közigazgatási bíróság a magyar pártok panaszának helyt adott és az 1923. szeptember 16-i zsupáni hivatal által megsemmisített választást törvényesnek jelentette ki. Ezen döntés alapján a magyar pártok Dr. Holota Jánost egy éven belül harmadízben választották meg városbíróul.”
A városbíró 14 évig tartó regnálása alatt rendkívüli népszerűségnek örvendett. Nem csupán városbíróként, de megyei, sőt, országgyűlési képviselőként is tevékenykedett, felszólalásaiban főleg a régió mezőgazdasági és ipari fellendítését szorgalmazta. Politikai téren rendkívül toleráns volt, elnézően kezelte a fiatalok, mint pl. Jócsik Lajos túlkapásait az érsekújvári gimnáziumban gyökeredző Sarlós mozgalomban. A város népét politikai illetve társadalmi hovatartozásukra való tekintet nélkül mindig egységbe tudta kovácsolni, amikor erre szükség volt.
Kiváló politikai érzékkel tudta hárítani a támadásokat. Példaként
feljegyezhetjük, hogy amikor a városbíró értesült a nyitrai zsupán tervéről, miszerint a Fő
téren
csehszlovák nemzeti emlékművet szándékoznak felállítani, gyors döntést hozott a
Szentháromság-szobornak a Fő térre történő áthelyezéséről. Így mire a nyitrai zsupánságon felocsúdtak, a tervezett hely már „foglalt” volt és a
csehszlovák emlékmű elhelyezése
elmaradt. Holota doktor személyes jó kapcsolatot ápolt Esterházy Jánossal csakúgy, mint Szent Ivány Józseffel. Érsekújvár Holota János irányítása alatt a Felvidéken hatalmas tekintélyt vívott ki magának, elsővé vált az egyenlők között kitartás, bátorság, egység terén. Nem volt véletlen, hogy 1925. október 18-án az országos magyar kisgazda, földműves és kisiparos párt Szent – Ivány József országos pártelnök vezetése alatt éppen Érsekújvárott alapította meg a Magyar Nemzeti Pártot. A nagygyűlésen nem csak a Felvidék, de Kárpátalja magyarsága is jelentős létszámban képviseltette magát. Ugyanebben az évben Holota János bekerült az országos törvényhozó testületbe is, felszólalásaiban a régió problémáira fókuszált. Városbírói ténykedése alatt Érsekújvár városias jellege megerősödött. A nagyközséggé degradált városban az 1923-as választásokat követően mindvégig megmaradt a magyar többség a helyi képviselőtestületben. Tekintetbe véve az akkori politikai viszonyokat ez óriási politikai győzelemnek számított. Főleg az 1933.évei választásokban mutatkozott meg a helyi lakosság helytállása, amikor országos viszonylatban két magyar párt – a Keresztény Szocialaista és a Magyar Néppárt versengett a választók voksáért, minek következtében kölcsönösen gyengítették egymást. Arról, hogy Érsekújvár mekkora akarattal és milyen hősi elszántsággal vívta ki magának az elnyomás és megosztottság legvészterhesebb idejében is a magyar városbíró posztját és a képviseleti többséget, az egyik leghitelesebb forrásból, az Érsekújvár és Vidéke hetilap 1933-as évi magángyűjteménykeben fennmaradt megkopott, megsárgult, ám jól olvasható példányaiból szerezhetünk tudomást. Ebből a forrásból idézem Dr. Holota János városbíró újévi beszédébe foglalt buzdításának néhány szó szerinti idézetét is: „Azt üzenem minden magyarnak, hogy odaadóan, tántoríthatatlanul, ha kell, elszántan haladjon a megkezdett úton, végezze magyar kötelességét mindenki úgy, ahogyan eddig tette. Tartson össze,...mert csak úgy várhatjuk a boldogabb jövőt, amelynek szent meggyőződésem szerint mielőbb el kell jönnie. Nemcsak azért fontos ez, mert a magyar többségű Érsekújvárban a magyarságnak jár a vezetés, hanem azért is, mert a szlovenszkói magyar közvélemény úgy tekint városunkra, mint az egyetlen olyan városra, ahol a magyarság nemzeti alapon szervezett pártjai tartják kezükben a város igazgatását. Az elmúlt kilenc esztendő alatt pedig megmutattuk, hogy közigazgatni tudunk.” Érsekújvárott a két nagy párt a közös, 1-es listán indult, melynek listavezetője Ölvedi János volt, aki az 1933. március 5-i számban így nyilatkozott a választási kilátásokról : „Kitartottunk és szent a hitem, hogy Érsekújvár magyarsága
tömött sorokban fog minket követni. A közös mostoha sors, a
kilátástalan jövő arra int bennünket, hogy sorsunkat mi magunk intézzük s azt ne bízzuk idegen kezekre, akikkel sem faji, sem pedig nyelvi közösséget nem vállalhatunk!” A választások hangulatáról az egy héttel később megjelenő, március 12- számból, melynek vezércikke „Az érsekújvári magyarság lelkes hitvallása az egyesült magyar pártok 1-es listája mellett” cím alatt jelent meg,
a következőket tudhatjuk meg: „A választás előtti héten
tetőpontjára hágott a választási láz. A legnagyobb érdeklődést természetesen az egyesült ellenzéki pártok gyűlését előzte meg. A tolongás olyan életveszélyes volt, hogy a hatóság kénytelen volt a zsúfolt erkélyeket lezárni, míg lenn a földszinten / megj. Az Arany Oroszlán szállóban/ heringmódra összezsúfolva – hatósági becslés szerint mintegy 3 ezer ember tolongott.” A nagygyűlésen a többi országos pártvezető mellet személyesen jelen volt Esterházy János is, akinek szónoklatából a következő idézetet ragadta ki a laptudósító: „a szlovenszkói magyarság 14 éves lojális csehszlovák állampolgársága alatt mindössze azt érte el, hogy koldusbotra jutott, aminek egy oka van, hogy nincsen módja a saját jövőjének irányításába beleszólni , mert nem adták meg a Szlovenszkónak járó autonómiát”.
Az Érsekújvár és Vidéke valamennyi, ez idő tájt megjelenő számában ilyen és hasonló buzdító egy negyed újságoldalt is befedő kampányjelszavakkal találkozhatunk: Magyar testvér! Ez jelszavunk! 1 az Isten! 1 a hitünk! 1-essel győz magyar népünk! Tedd szívedre kezed és kérdezd: megjegyezni! Magyar vagy? Ha igen akkor Csak az
1-es listával szavazhatsz!
Csak egyet kell Magyar féfi, magyar asszony
1-es listával szavazzon!
Megjegyzendő, hogy az 1929-es választásokkor a lakosság mintegy 93 százaléka járult az urnákhoz és 1933-ban is kb. 92 százalékos részvételre lehetett számítani. Az érsekújvári 1933-as választásokon 19 párt képviseltette magát, melyek 6 blokkba tömörültek. A városi képviselőtestületnek 36 tagja volt, ebből a legutóbbi választásokon 19 mandátumot szereztek. A Katolikus Párt és egyéb új pártok színre lépésével fennállt a veszély, hogy a többségi státuszt a magyar képviselők elveszíthetik. Erre figyelmeztetett az érsekújvári hetilap is egy korábbi
vezércikkében „Egység vagy kisebbség” cím alatt. A már addig megvolt 19
mandátumot a választók 20-ra növelték, ez azonban nem felelt meg a várakozásnak, ugyanis az 1-es listán 22-23 mandátumot reméltek. Ezért a választásokat értékelő cikkben így figyelmeztettek a közelgő városbíró-választások előtt: „A városbíró-választásnál
minden
szempontot alá kell vetni annak a gondolatnak, hogy a városbíró magyar legyen s olyan, akinek a működését a kormánypárti gáncsoskodók nem tudják könnyen diszkreditálni”. A város népe megszívlelte az intelmeket és tett érte, hogy a városbíró szerepét továbbra is Dr. Holota János töltse be, aki parlamenti képviselőként is tovább folytatta harcát nemcsak Érsekújvár, hanem valamennyi
felvidéki magyar város, katasztrofális anyagi helyzetének
javításán fáradozva. Ahogyan víziójában látta, ha átmeneti időre is, de a Felvidék magyarjai számára 1938 novemberében beköszöntöttek a szebb idők, bár Holota doktor városbírói tisztsége a Felvidék Magyarországhoz csatolásakor megszűnt, a stafétát harcostársa, Ölvedi János
vette
át.
Holota
doktor
1940-ben
Pestre
költözött
családjával,
ahol
a
belügyminisztériumban belügyi tanácsosként működött. Rokoni kapcsolataiból kifolyólag is /Daisy leánya házassága révén/ angolbarát politikát folytatott és a Churchill által szervezett balkáni partraszállásban bízott, amely megmentette volna Magyarországot és egyben városát, Érsekújvárt is a szovjet megszállástól. 1945-től hatékonyan próbálta segíteni a felvidéki magyarságot, erről emlékirataiban „Küzdelmünk a felvidéki magyarságért a II. világháború után” címmel írt részletes beszámolót. Súlyos csalódásként érte meg, hogy Magyarország és az újfent leszakított Felvidék a szovjetek koncává vált. Próbálván menteni a menthetőt, megalapítója lett a Felvidéki Menekült Magyarok Nemzeti Tanácsának . Holota doktor emlékirataiban azokról a tiltakozásairól és intervencióiról is beszámol, amelyekkel a győztes hatalmak által jóváhagyott lakosságcsereterv meghirdetése idején lépett fel. Dr. Turczel Lajos professzor Holota Jánosról írt esszéjében a következőképpen írja le a volt érsekújvári városbíró ekkori ténykedését: „A lakosságcsere ellen harcoló Holota Károlyi Mihályt is igyekezett megnyerni. Az akkoriban tért vissza hosszú emigrációjából, s a magyarországi politikai életbe való
visszakapcsolódása szenzációs eseménynek számított. Mikor híre ment, hogy a kormány megbízásából Prágába készül, s ott tárgyalni fog a vele jó viszonyban lévő Benessel, Holota felkereste őt, s kérte a jogfosztott magyarok érdekében való hatékony fellépésre. A szenilisen viselkedő Károlyi megdöbbentően reagált: szerinte az itteni magyarok mind nyilasok lettek, a csehek ezért büntetik őket, s Esterházy János is megérdemli a sorsát.” A kommunista diktatúra állandósulása és a felvidéki magyarok kollektív jogfosztottsága 1949 után már visszafordíthatatlan volt és Holota János feje felett elháríthatatlanul összetornyosultak a viharfelhők. Chilében erről így írt emlékirataiban: „Miniszteri tanácsosi nyugdíjamat megvonták, eladható ingóságaim elfogytak, s a kommunista párt központja a budapesti törvényszék népbírósága elé szándékozott állítani. Bizalmas értesülések szerint én is rákerültem a deportálandók listájára, melyet a régi rezsim közéleti szereplőiből állítottak össze. Választanom kellett az éhenhalás, deportálás és emigráció között. Én az utóbbit választottam.“ A volt érsekújvári városbíró ezer szállal kötődött Érsekújvárhoz, ahová vissza kívánt térni. Érsekújvári háztartását sem számolta fel, Széchényi utcai házában egészen a nyilas időkig az Érsekújvár és Vidéke hetilapot szerkesztették és nyomtatták. Az események hazatérési szándékát teljesen lehetetlenné tették, miután Csehszlovákiában kollaboránsként elítélték és vagyonát elkobozták. Az országot 1950. augusztus 26-án hagyta el, s hogy Chilébe emigrált, annak az volt az oka, hogy leányai családjukkal már korábban oda távoztak. Bár Chilébe érkezvén már 60 éves volt, az átélt csalódások ellenére sem hagyta abba politikai tevékenységét. Esterházy János emlékére angol nyelven jelentette meg írását: The attitude ofthe Hungarians in Czechoslovakia (A csehszlovákiai magyarok magatartása). Érsekújvár városbírája: A Városbíró 1958. október 13-án hunyt el, hamvai idegen földben, Chilében nyugszanak. Holota János haláláig hű patrióta maradt, ahogyan ez emlékirataiból és külföldön közzétett írásaiból egyértelműen kiderül. Arról, hogy milyen formátumú, karizmatikus egyéniség volt a Városbíró, mindennél jobban tanúskodik az a tény, hogy járjanak bármilyen kevesen magyar iskolába, vallják magukat nyíltan egyre kevesebben magyarnak Érsekújvárott, akkor is megmaradt és áll a Végvár utolsó bástyája: Érsekújvárnak a mai napig sohasem volt más nemzetiségű választott elöljárója – polgármestere, mint magyar. A II. Világháború idején három megsemmisítő erejű, tetemes számú polgári áldozatot követelő szőnyegbombázással a város történelmi műemlékeinek nagy része megsemmisült, a Kassai Kormányprogram és a beneši dekrétumok elfogadásával folyamatosan
pedig Érsekújvárt
és következetesen megfosztották szellemi vezetőitől, hiszen több, mint 250
családot deportáltak. Ennek ellenére a vezetőiktől megfosztott polgárság hősiesen dacolt a hatalommal. Erről az 1947 június 22-én megjelent szlovák újságból, a „Slovenský juh”-ból /Szlovák Dél/, példának okáért az „Érsekújvár elszlovákosítása” címen
publikált
vezércikkből szerezhetünk tudomást. Tartalmából kiderül, hogy a Honvédelmi Szervezet az érsekújvári közélet valamennyi /szlovák/ szereplőjét gyűlésre hívta,
hogy felhívja
figyelmüket a következőkre: „a reszlovakizáció óta semmi sem változott, csupán a honosítási nyomtatványok kitöltésében nyilvánult meg, sőt, a városban többen beszélnek magyarul, mint azelőtt. Észrevettük, hogy az emberek a hivatalokban is magyarul beszélnek. Ha ezt hagyni fogjuk, a kitelepítések ellenére ott leszünk, ahol 1938-ban. Magyarul beszélnek az iparosok, az üzletesek, a gyermekeik, ők mind provokálnak minket. Elmondhatjuk, hogy szlovákul csak azok beszélnek, akik 1938 után is mindvégig büszkén vállalták szlovákságukat és csakis szlovákul beszéltek. Mi több, a szlovákul beszélő embereket lökdösik a piacon, volt olyan eset is, hogy egyenesen megmondták: szlovákot nem szolgálnak ki.” A gyűlés végeztével természetesen komoly büntetőjogi szankciókat helyeztek kilátásba az esetre, ha továbbra is magyar szót hallanak a városban. Az 1947-1950 között folyamatban lévő kitelepítések, hivatalokból történő elbocsátások, a magyar iskolák bezárása azonban lassan betörte és járomba hajtotta a pásztorok nélkül maradt nyájat. A város megmaradt, megfélemlített és identitásától megfosztott népének már nem volt ereje, hogy felvegye a kesztyűt és tovább harcoljon. Élték tovább az életüket úgy, ahogyan ezt a mindenkori hatalom megengedte. A mártírok és hősök kora lejárt. Aki dacolt a hatalommal, mint anyai dédnagymamám, azt gazdasági intézkedésekkel kényszerítették a behódolásra:: özvegyi nyugdíjának /amely úgyis csak alamizsna volt, mivel dédapám a magyar hadseregben veszett oda/ és nagymamám hadiárvasági juttatásának feltétele a reszlovakizáció volt, s minthogy dédanyám egyedül nevelte hat éves nagymamámat, hosszú viszontagságok után, két év nélkülözést követően 1949-ben „önként”elment a reszlovakizációs hivatalba. A teljes jogfosztottság éveit követően a kommunista ideológia internacionalista, elnemzettelenítő eszméit nevelték nagyszüleinkbe vagy szüleinkbe. A dél iparosításának folyamatát a kitelepítések után északról hozott szlovák és keletről importált romák betelepítése kísérte, így a zömében mindig is magyar város lakossága vegyessé vált. Hogy mégsem vált valóra Beneš álma: a tiszta nemzetállam, és ezen belül nem történt meg a város teljes elszlovákosítása sem, az annak köszönhető, hogy a tősgyökeres magyar lakosság generációkon keresztül őrizte és tovább tudta adni a lángot. A „tiszta mag” az idők viharában is mindig meg tudott maradni magyarnak, mert dacolva a hatalmakkal, vállalta és nyíltan felvállalja mai is Sajó Sándor hitvallását. „Magyarnak lenni büszke gyönyörűség”. Ebben a hitvallásunkban megmaradni segít és ösztönöz minket,
érsekújvári magyar tanuló ifjúságot nagy elődeink példája, akiknek szelleme aktívan él tovább és munkálkodik egyebek között az 1992-ben néhány volt újvári, ma Magyarországon élő „gimnazista öregdiák” Luzsicza Lajos festőművésszel az élen életre hívott „Érsekújvári Magyar Tanulóifjúságért” alapítványon keresztül, melynek kuratóriumához és anyagi támogatóihoz az évek során csatlakoztak az emigrációba kényszerített városi vezetők, elsőként a méltánytalanul elfelejtett Városbíró, Dr. Holota János leszármazottai is. Városunk múltja, hősi helytállása Trianontól a teljes jogfosztottságig, méltánytalanul elfelejtett és száműzött névtelen hőseink, az Érsekújvári Tanulóifjúságért Alapítvány mementója szinte megkövetelik az elmaradt tetemre hívást: a jogaiktól és vagyonuktól megfosztott, háborús bűnösnek kikiáltott újvári száműzöttek teljes rehabilitálását. Az
elmaradt igazságtételig feladatunk őrizni emléküket, őrizni a lángot. Ehhez
szerettem volna hozzájárulni e rövid megemlékezéssel. FORRÁS: Idézetek: 1 Sajó Sándor: rendületlenül! 2 Illyés Gyula 3 Deák Ferenc Felhasznált irodalom: Érsekújvár és Vidéke 1933-1938, Slovenský Juh 1939-1941 –folyóiratok / Strba Sándor és Katalin-Kaláka magánkönyvtár/ Őlvedi László: Valakit várunk / Érsekújvár – 1922/ Hangel László. Mit élt át a Felvidék Turczel Lajos. Holota János / Irodalmi Szemle 1998/
