A Miskolci Egyetem Közleményei, A sorozat, Bányászat, 82 . kötet (2011)
Errare humanum est, avagy a tudományos kritika fölötte szükséges voltáról és buktatóiról Wanek Ferenc Kolozsvár Sajnos, a mai tudományos életünkben nagyon halvány a szakszerű kritika jelenléte. Ezt szűk hazámban, Erdélyben, az utóbbi időben csak PÉNTEK János nyelvész akadémikusunk tette – ismételten – szóvá. Holott, nyelvterületünkön épp a humántudományok az, ahol hellyel-közzel még működik valami hasonló. A természettudományok művelői lassan teljességgel leszoknak erről. Jellemző, hogy csak „könyvismertetés” rovat létezik folyóiratainkban (lásd például: Földtani közlöny), ezek döntő többsége száraz tényközlés, esetleg enyhe reklámmal, vagy barátságos vállveregetéssel társulva. Cikkek kritikai boncolásáról, szakmai vitáról, rég nincsen szó. A gombamód elszaporodott tudományos találkozók érvhátterében hangos szóval ott van a szakmai szembesítés jelszava, de a dolgozatok bemutatásának gyakorlata vagy kevés időt hagy, vagy éppenséggel lehetővé sem teszi a vita kibontakozását, a vélemények ütköztetését, mi több, annak esetleges írott rögzítése szóba sem kerül! Hol van már az, hogy a Magyarhoni Földtani Társulat szaküléseinek, vagy a Román Földtani Intézet házi dolgozatbemutatásának részletes jegyzőkönyvi kivonatai nyomtatásban megjelenjenek?! Egyáltalán, hol van az, hogy értő és érdeklődő szakemberek összegyűljenek pusztán 1–3 dolgozat meghallgatására, alapos megvitatására? Legfennebb, doktori dolgozatvédéskor. Nagyon ritka a kritikai cikk, és válasz. Nem vitatkozunk csak négyszemközt, s ami rosszabb, pusmogunk. Miért nem foglalkozunk tudománykritikával, holott a tudomány egészséges fejlődésének sarokköve lenne? Nem lehet célom egy rövid keretre szabott cikkben alaposan körüljárni ezt a kérdést, pusztán néhány megfontolandó tényt vázolok fel, és földtani tudománytörténetünk legaktívabb tudománykritikai időszakának egy tanulságos példáját kiragadva, a hogyan szabad, és hogyan nem szabad módozataira óhajtok rávilágítani. Nyíltan nem vitázunk, nem kritizálunk, mert így alakítja a mai tudománypolitika, de így korlátozza a lehetőséget az extrém szakosodás is. Mire gondolok? A mai társadalom nem bőkezű a tudománnyal szemben. Nem arról van szó, hogy nem sokat költ rá, hiszen a tudományos kutatás eszköztára ma csak csillagászati áron beszerezhető. Arra gondolok, hogy a kutató egyén, vagy a kutatócsoportok anyagi megbecsülése távolról sem közelíti (például) a pénzszakmában dolgozókéit, vagy a tudomány politikai irányítókéit. Ahhoz, hogy egyszerűen dolgozni tudjon, eredményekre jusson, bokáig lógó nyelvvel
281
A Miskolci Egyetem Közleményei, A sorozat, Bányászat, 82 . kötet (2011)
futkorászik pályázatok elnyerése után. Természetesen, mindez, akárcsak a pályázat feltételeinek teljesítése, igen szoros időkeretbe van zsúfolva. Közben, ha szinten akar maradni, lépést akar tartani a tudománnyal, elképesztő mennyiségű irodalmat kénytelen napról-napra szemmel követni. Van ideje e futóverseny mellett kritizálni? Nincs. Dolgozatába, ha az előző irodalmi adatokat felhasználja, csak a pozitív (vagy az őt alátámasztó) eredményekre hivatkozik, ideje, de nyomdai tere sincs „mellékes” tévedésekkel foglalkozni. Legtöbb esetben még az átvett adatok ellenőrzésére sincs lehetősége. Varázsszó ma az „interdiszciplinaritás” (jó magyar szó ugye?). De ki az, aki az érintett kérdésekben a rokonszakmákat megfelelő rálátással ismeri? Aki meg kritizálná, saját ismerethézagai tudatában sem mer megszólalni. (Ha igen, magabiztossága rendszerint mértéken felüli.) A kölcsönzött eredmény szakmabelije pedig nem is kíváncsi a kölcsönző fejtegetéseire, következtetéseire, mivel nem kerül bele a fentiekben vázolt feltételek közt, érdeklődési körébe. Csak örvend, hogy bővül a hivatkozásai listája – kell a pályázatokhoz. Ebből a helyzetből nehéz kiutat találni. A kérdéssel elméletileg foglalkozók kivétel nélkül azt hangoztatják, hogy a tudományos kritika abban különbözik a többi kritikától, hogy azt maguk a tudósok művelik. Ellentétben például az irodalomkritikával, ahol van az író, aki alkot, és van az irodalomkritikus (tudós), aki csak boncolgat, értékel. A feladat megoszlik. Elképzelhető lenne ez a tudományban? Nehezen, és csak akkor, ha a társadalom erre nagylelkű pénzkeretet fordítana. No meg olyan szellemi nagyságokra lenne szükség, akik az alapkutatás öröméről lemondva, idejüket, energiájukat és tehetségüket hajlandóak lennének mások eszközeinek, eredményeinek és következtetéseinek ellenőrzésére áldozni. Amikor 1905-ben ARADI Viktor megalapozatlanul böffentett egyet, kövületeket gyártva, az általa megálmodott budai jura-kori képződmények igazolására (ARADI 1905), KOCH Antal és LŐRENTHEY Imre hajlandó volt különkülön is alaposan utána nézni, sőt bizottságot indítani a kétségbe vont állítás ellenőrzésére. Hatalmas energia-befektetéssel, alapos dokumentálással, rövid időn belül cáfolták meg az alaptalan állítást (LŐRENTHEY 1907, JEKELIUS 1944). Ma, nagy valószínűséggel, hasonló turpisságra ilyen gyorsan csak akkor derülne fény, ha annak gazdasági fontossága lenne. De ne siessünk a dolgok elébe. *
A 19. század utolsó harmadának, illetve a 20. szd. elejének egyik, a tudománytörténet-írásunk által méltánytalanul kezelt alakja HALAVÁTS Gyula volt. Nagy tudású, széles látókörű, szerény, kortársai szemében mégis kimagasló szaktekintély volt. 44 éven át volt hűséges munkatársa a Magyar Királyi Földtani Intézetnek, öreg koráig szorgosan terepezve, majd nyugdíjazása után korábbi kenyéradó intézetének könyvtárát rendezte. Közben a régészet és építészettörténet nagyra becsült művelője is volt (egész irodalmi munkásságának – körülbelül 150 tanulmány – egyötöde ide tartozik). Mivel szakirodalmi hagyatékának közel
282
Wanek Ferenc
háromnegyede a trianoni Erdély területére esett, lett Trianon után mindkét oldalon a zsigerekig sulykolt felejtés áldozata (WANEK 2011). Ha Magyarországon időnként emlegették is a nevét, csak a csonka haza területére vonatkozó munkásságára hivatkoztak (DOBOS 1977).
HALAVÁTS Gyula HALAVÁTS Gyula aktív geológusként érte meg a 19–20. század fordulójának oly pezsgő magyar földtudomány-történeti időszakát. A szaküléseken gyakran voltak érdekfeszítő előadások, sokszor vehemens vitákkal. Az új század elején feltűntek a leghevesebben vitatkozni tudó fiatalok is: PÁVAI VAJNA Ferenc, GAÁL István, NOPCSA Ferenc, VADÁSZ Elemér és mások. A viták egy része a szaksajtó nyilvánossága előtt zajlott. Maga a földtan tudománya is még csak kialakulóban volt, a nagy felismerésre (szerkezetföldtani forradalom, globális tektonika, üledékföldtani szemléletváltás) még háromnegyed évszázadot várni kellett. Ez a helyzet melegágya volt a véleménykülönbségeknek, az elméleti vitáknak. Gyakori volt, hogy a terepi tényeket más és más szakember saját elméleti elképzelésének igazolásaként csomagolta. Ritkán, de előfordult, hogy átcsomagolta. Mégis, mintha inkább egy nyelvet beszéltek volna az akkori szakemberek. Mintha az alapfogalmak értelmezése egységesebb lett volna. Pedig a közzétett dolgozatok nem voltak soktíz irodalmi hivatkozással megspékelve. Ennek a látszólagos aranykorszaknak néhány tudományos kritikáját próbálom az alábbiakban felvillantani, melyeket HALAVÁTS Gyula személye köré csoportosítottam. HALAVÁTS a 19. század 80-as–90-es éveiben a Temesi- és Szörényi-Bánság területén térképezett. (A 20. sz. elején pedig Délnyugat-Erdélyben.) Az ő érdeme volt – lelkiismeretes terepbejárásának betudhatóan –, hogy a később európai hírnévnek örvendő szócsáni kövületlelőhelyet felfedezte (HALAVÁTS 1892, 1893). Ő is ember lévén, az általa megtalált új kövületlelőhelyről még csak pannóniai
283
Errare humanum est, avagy a tudományos kritika fölötte szükséges voltáról és buktatóiról
puhatestűeket gyűjtött. A szarmata-kori, szintén kövületgazdag rétegek elkerülték a figyelmét. De ez elégnek bizonyult ahhoz, hogy az általa – helyesen – korapannóniainak ítélt fauna-együttesre, a témával foglalkozó LŐRENTHEY Imre figyelmét felkeltse. LŐRENTHEY, időhiányban, buzgó, román származása és helyismerete miatt is megfelelőnek látszó tanítványát, ARADI Viktort kérte meg, hogy a terepről rétegenként gyűjtsön kövületeket. ARADI úgy járt el, ahogy elképzelése szerint, tanára leginkább fog örülni. Vagyis, a szarmata és pannóniai kövületeket, egymást fokozatosan váltó arányban csomagolva tálalta mesterének, aki így, az – egyébként helyesen feltételezett, de – itt távolról sem meglévő szarmata–pannóniai átmenetet vélte felismerni a begyűjtött anyag alapján. LŐRENTHEY sürgősen közölte is az általa „várakozásán fölüli” gyűjtés sugallta következtetéseit (LÖRENTHEY 1903). A közlemény évtizedeken keresztül adu ász volt azok szemében, akik jó szimattal vagy logikával hittek a szarmata–pannóniai folyamatos üledékesedésben. Az ügynek azonban sokat ártott, amikor kiderült a turpisság. LŐRENTHEY becsületesen tévedett. ARADI azonban nem tévedett, hanem vétett. Súlyosan! Valószínűleg nem először, de biztosan nem utoljára, hiszen említettük már, hogy mondvacsinált bizonyítékokkal igyekezett kitűnni – elsőnek akarva felismerni a jura időszak nyomait a Budai-hegyekben –, egyetemi végzése után alig egy évvel. De fogunk még találkozni nevével. Mindenesetre, ekkor még úgy látszott, hazugsága nem kerül felszínre, megússza száraz bőrrel. LŐRENTHEIben valószínűleg felmerült a kétely ARADI szócsáni adataival kapcsolatban is a budai leleplezést követően, de ő is tévedett azáltal, hogy annak ellenére, hogy Szócsánt később meglátogatta, alapvető helyesbítést nem tett (JEKELIUS 1944). Igazából Erich JEKELIUS húzta rá ARADIra a vizes lepedőt 1944ben. Jól ismerte a történet szereplőit, hiszen a budapesti egyetemen 1914-ben megvédett doktorátusa után, 1918-ig a Magyar Királyi Földtani Intézet szolgálatában dolgozott (a kommunista forradalomban játszott szerepét követően önként mondott le állásáról – ezt a gesztusát sem sokan követték) (WANEK 2008b). Ám JEKELIUS is tévedett. Abban igaza volt, hogy Szócsán esetében szóba sem jöhet a szarmata–pannóniai rétegfolytonosság, de hogy ezen az alapon az egész Kárpát-medencében tagadja azt, ráadásul SCHRÉTER Zoltán (1912) nagyon logikus okfejtését és érvrendszerét ismerve – melyet utóbb kiegészítettek MAGYAR Imre és társai (1999) alapvető felismerései –, az alapos tévedése volt. De térjünk vissza HALAVÁTSra, hiszen arról még nem szóltunk, hogy ő is tévedett. Nem is kicsit. 1896-tól kezdődően a Hátszegi-medencében térképezett. Még abban az évben össze is találkozott az akkor Bécsben diákoskodó báró NOPCSA Ferenccel (akit a szövegben Elekre keresztelt), látta a Szentpéterfalva határában összegyűjtött – még meghatározatlan (!) – csontjait (HALAVÁTS 1897), sőt maga is gyűjtött az utóbb világhírűvé vált kövületlelőhelyen. De a csontokat nem tudván meghatározni – ugyan nem tagadva azok meghatározhatóságát –, más kövületre nem bukkanva, talán tekintélytiszteletből is, átvette és területileg
284
Wanek Ferenc
kiterjesztette HOFMANN Károlynak a madence DK-i csücskére vonatkozó adatait: így ezeket a rétegeket kora-miocén-, azaz aquitán-korinak minősítette. HOFMANN Károly tekintélye kortársai előtt elvitathatatlan volt, mindenki alapos, csalhatatlan kutatónak ismerte (VENDL 1938). NOPCSA Ferenc már akkor a jelzett rétegeket kréta-koriaknak mondta, de 1899-ben, miután csontjait, a HALAVÁTStól kapottakkal együtt (!) Gustav ARTHABER bécsi őslénytanász pontosan meghatározta, véleménykülönbségével kiállt a nyilvánosság elé (NOPCSA 1899). Kemény, de jogos kritikát vágott az ifjú diplomás geológus az érett korú HALAVÁTS fejéhez. Ez így még rendben is lenne, HALAVÁTS el is ismerte, de ezt követően, miután NOPCSA bizonyítékai győzedelmeskedtek, 1903-ban közzétett újabb cikkében (HALAVÁTS 1903) tévedéseit szépíteni akarva, alaposan belegázolt NOPCSA Ferenc önérzetébe. NOPCSA hallgatott, ám megszólalt helyette és védelmében INKEY Béla, aki a 80-as évektől kezdve foglalkozott a Déli-Kárpátok földtanával (INKEY, 1904). Kritikája kíméletlen, de tárgyszerű és igazságos. HALAVÁTS elfogadhatta – nem volt más mit tennie –, válasza nem született. HALAVÁTS vesztes maradt, mert a csontok értékét idejében nem ismerte fel, holott, mint gerincesőslénytanász, korábban már hírnevet szerzett magának vagy 8 ide vágó tanulmányával (lásd: WANEK 2011 irodalomjegyzékét), igaz, azok sokkal épebb, újabbkori leletekre épültek. És láss csodát! A Földtani közlöny soron következő füzetébe P. K. aláírással (valószínűleg a még nagyon fiatal PAPP Károlyról van szó), megjelent egy olyan ismertetés (P. K. 1904), mint amilyennel manapság gyakrabban találkozunk. A cikk szerzője láthatóan témán kívül volt HALAVÁTS munkásságát illetően, annak csak az alföldi artézi kutakkal kapcsolatos írásait ismerte – valószínűleg azt is csak hírből –, s egy kétoldalas, langyos, dicsérő hangnemű ismertetést közölt HALAVÁTS 1903-as, INKEY által erősen elmarasztalt cikkéről. Hát? Hab a tortán, ugyanez a lapszám ismertette a november 2-ikai szakülését a Magyarhoni Földtani Társulatnak, melyen az ifjú ARADI Viktor bemutatta „a lias képződményeknek a budai hegységben való előfordulását”, s melyben mondandóját – a jegyzőkönyv szerint (*** 1904) – arra sarkította, hogy „A farkasvölgyi mészkőbrecciák között, melyeket HALAVÁTS eoczénkorúnak mond, dolomit és szarúkőrétegeket talált” jura-kori kövületekkel. Amint láttuk, KOCH Antal és LŐRENTHEY Imre sietett ekkor HALAVÁTS igazának megvédésére. Ma már nem tudni, mi baja volt ARADInak HALAVÁTSal, de hamarosan újból támadta (ARADI 1906). Írásában még más szerző nevére nem hivatkozott, mikor imígyen fogalmazott: „Semmi esetre sem érthetek egyet HALAVÁTS nézetével, a midőn azt állítja, hogy a [dévai] sósforrás a Várhegyet alkotó Andesitből ered.” Hm. Mire építette ezt a kirohanását? Itt el kell mondanom, hogy aki átolvasta ARADI földtani írásait, annak szemet kellett szúrjon, hogy soha alapos terepi munkát nem végzett, viszont nagyon hamar átlátni vélte a helyzetet, és meglepő ítéleteket igyekezett megfogalmazni. Ez utóbbi általában sikerült, az
285
Errare humanum est, avagy a tudományos kritika fölötte szükséges voltáról és buktatóiról
előbbi nem mindig. A ma helyi sósfürdőt tápláló forrás körüli vita boncolgatásába most nem mélyülök el. A kérdés aprósága, de ARADI fölényeskedő, durva hangneme is elriaszt ettől. Tény, hogy szakszerű kritikát kapott KOCH Antal egykori kolozsvári tanítványától, PÁLFY Mórtól (1907), amit még néhány pengeváltás is követett, két menetben, sőt, később a vitát újramelegítette GAÁL István (1909). ... Ellenben itt mondom el, hogy a Budai-hegyek vitájában sem akarta belátni egykori oktatói igazát ARADI, pedig LŐRENTHEY (1907) nagyon finoman, a bántás árnyékát is kerülve szembesítette az igazsággal. Írása példája annak, hogyan lehet indulatmentesen, tárgyilagosan vitatkozni tudományos kérdésekről. De amikor ARADI tovább sem okult a leckéből, 1909-ben LŐRENTHEY kénytelen volt igen keményen fogalmazni a Centralblatt für Mineralogie, Geologie und Paläontologie című folyóiratban adott válaszában: „beteges fantáziával állunk szemben” (JEKELIUS 1944 után). ARADI fantáziája fölösen gazdag volt, az tény. Az is, hogy 1905–1910 között, csekély 5 év alatt több mint 50 írását közölte szaklapokban, és amikor a szakma és szaksajtó végleg megelégelte blöffjeit, ARADI pedig jóllakott a kritikákkal, áttért újságírásra, sőt szépirodalomra, belemászott (kommunistaként) a politikába is. Ez lett a veszte. Trianon után Kolozsvárott és Bukarestben ténykedett, minden ízében távol a földtantól (FUCHS, GAÁL 1974). Majd kénytelen volt a Szovjetunióba emigrálni, ahol a sztálini önkényuralom áldozata lett, családostól. Írhatnék még HALAVÁTS szinva-völgyi pleisztocén-vitájáról (PAPP 1907), mely szintén gazdag tanulságokban, például az igazság megoszlása kérdésében, de hadd fejezzem be példatáram egy erdélyi esettel. Az Erdélyi-medence földgázkincse 1908-bani véletlen újrafelfedezését (WANEK 2005, 2008a) követően, a folyamatosan működő országos földtani térképezésre területileg is ráduplázódott a BÖCKH Hugó irányítása alatt folyó gazdasági célzatú térképezés. Ez hozta magával azt a vitaalapot, ami az ugyanazon területen dolgozók között pattant ki (PAPP 1918, HALAVÁTS 1918). Higgadt, tárgyszerű, technikai jellegű vita. Mindegyik fél a valós helyzet tisztázását tartotta szem előtt. Válaszában HALAVÁTS földtani munkásságának vezéreszméjét báró EÖTVÖS Loránd szavaival fejezte ki: „«Kutatásában a tudóst első sorban a tiszta tudomány vezeti anélkül, hogy azt nézné: lesz-e belőle gyakorlati haszna; a gyakorlati értékesítés aztán későbbi föladat.» Ez az ige lebegett szemem előtt mindenkor országos részletes földtani fölvételeim közben.” Ehhez nincs mit hozzáfűzni. Ami pedig a vitát illeti, utolsó mondatában így fogalmazott: „két vitatkozó között lévő véleménykülönbséget nem a vitatkozó felek, hanem egy harmadik döntheti el esetleg helyesen.” Nos, ez volt HALAVÁTS Gyula szakmai-irodalmi munkásságának hattyúdala.
286
Wanek Ferenc
Irodalom ARADI V. (1905): Liász és dogger a budai hegységben, Földtani közlöny, XXV/2–3. 79–83. ARADI V. (1906): Utazási jegyzetek a Csetrás-hegység déli vidékéről, Bányászati és kohászati lapok, XXXIX/II/22. 633–635. DOBOS Irma (1977): Megemlékezés Halaváts Gyuláról halálának 50. évfordulóján, Földtani tudománytörténeti évkönyv 1976-ról. 69–77. FUCHS S. [válogatásában és bevezetésével], GAÁL Gy. [jegyzeteivel és könyvészeti összeállításával] (1974): Mócok földjén. Aradi Viktor válogatott írásai, Kriterion Könyvkiadó, 254 o, Bukarest. GAÁL I. (1909): A marosvölgyi harmadidőszaki sóagyag Déva melletti előfordulásáról, Földtani közlöny, XXXIX/1–3. 319–336. HALAVÁTS Gy. (1892): Lupák, Kölnik–Szócsán, Nagy-Zorlenc Környéke. Jelentés az 1891. évi részletes földtani felvételről, A Magyar Királyi Földtani Intézet évi jelentése 1891-ről. 85–91. HALAVÁTS Gy. (1893): A szócsán–tirnovai neogén öböl Krassó–Szörény vármegyében. Jelentés az 1892. évi részletes földtani felvételről, A Magyar Királyi Földtani Intézet évi jelentése 1892ről. 97–105. HALAVÁTS Gy. (1897): Adatok a hátszegi medencze földtani viszonyainak ismeretéhez. Jelentés az 1896. évi részletes földtani felvételről, A Magyar Királyi Földtani Intézet évi jelentése 1896ról. 90–95. HALAVÁTS Gy. (1903): Hátszeg, Szászváros, Vajda-Hunyad környékének földtani alkotásáról, Magyar Orvosok és Természetvizsgálók Vándorgyűlésének munkálatai, XXXI. 171–202. HALAVÁTS Gy. (1918): válasz Dr. Papp Simon: Megjegyzések Halaváts Gyula magy. kir. főgeológus úr «Szentágota környékének földtani alkotása» és «Nagysink környékének földtani alkotása» cimű fölvételi jelentéseihez, valamint Dr. Pávai Vajna Ferenc «A Kiskapus–Rukkor közé eső terület tektonikai viszonyai» cimű közleményekre, Földtani közlöny, XLVIII/7–9. 271–275. INKEY B. (1903): A Szentpéterfalvi rétegek korának megállapításáról, Földtani közlöny, XXXIV/8– 10. 341–345. JEKELIUS, E. (1944): Sarmat und Pont von Soceni, Memoriile Institutului Geologic al României, V. 1–165. LÖRENTHEY I. (1903): A szarmata és pannoniai képződményeket áthidaló rétegeknek egy classicus lelethelye Magyarországon, Földtani közlöny, XXXIII/1–4. 60–62. LŐRENTHEY I. (1907): Vannak-e juraidőszaki rétegek Budapesten? Földtani közlöny, XXXVII/1–3. 359–368. MAGYAR, I., GEARY, Dana H., SÜTŐ-SZENTAI, Mária, LANTOS, M., MÜLLER, P. (1999): Integrated biostratigraphic, magnetostratigraphic and chronostratigraphic correlations of the Late Miocene Lake Pannon, Acta Geologica Hungarica, 42/1. 5–31. NOPCSA F. (1899): Jegyzetek Hátszeg vidékének geologiájához, Földtani közlöny, XXIX/11–12. 332–335. P. K. (1904): Halaváts Gyula: Hátszeg–Szászváros–Vajdahunyad környékének geologiai alkotása (különlenyomat a Magyar orvosok és természetvizsgálók 1903. évben Kolozsvárott tartott XXXII. vándorgyülésének munkálataiból. Budapest, 1904. 33 old.), Földtani közlöny, XXXIV/11–12. 425–427. PÁLFY M. (1907): Néhány megjegyzés ifj. Aradi Viktornak: «Utazási jegyzetek a Csetrás-hegység vidékéről» című közleményére, Bányászati és kohászati lapok, XL/I/4. 238–242. PAPP K (1907): Miskolc környékének geologiai viszonyai, A Magyar Királyi Földtani Intézet évkönyve, XVI/3. 89–135. PAPP S. (1918): Megjegyzések Halaváts Gyula magy. kir. főgeológus úr «Szentágota környékének földtani alkotása» és «Nagysink környékének földtani alkotása» cimű fölvételi jelentéseihez, Földtani közlöny, XLVIII/7–9. 268–270. SCHRÉTER Z. (1912): A magyarországi szarmatarétegek rétegtani helyzete, in: Koch emlékkönyv, 127–137.
287
Errare humanum est, avagy a tudományos kritika fölötte szükséges voltáról és buktatóiról VENDL A. (1939): Hoffmann Károly, Földtani közlöny, LXIX/1–3. 62–64. WANEK F. (2005): Az erdélyi földgáz felfedezésének igaz története, Kőolaj és földgáz, 140/8. 1–12. WANEK F. (2008a): Az Erdélyi-medence földgáztelepeinek és azok felszíni jeleinek ismerete Nyulas Ferenc halálától, az 1908-as (újbóli) felfedezésig. Műszaki szemle, 44. (Historia scientarium 5.), 1–16. WANEK F. (2008b): A Baróti–Brassói–Háromszéki-medencesor széntartalmú pliocén üledékeinek kutatástörténete II. rész: a XX. század eleje, Erich Jekelius monográfiájának megjelenéséig, A Csíki Székely Múzeum Évkönyve, 2007–2008., 313–345. WANEK F. (2011): A sokoldalú (geológus, régész, művészettörténész) Halaváts Gyula, IV. Tudomány- és Ipartörténeti Konferencia, Lakitelek 2011. június 23–26. Erdélyi Magyar Műszaki Tudományos Társaság, 94–102. *** (1904): Társulati ügyek. Szakülések. 1904 november hó 2-ikán, Földtani közlöny, XXXIV/11– 12. 438–439.
288
