Erdeink természetessége „Az embert erdı fogadja és sivatag búcsúztatja.” CHATEAUBRIAND A Föld erdıtakarójának globális mérető pusztítása az egyik legfontosabb az emberiséget aggasztó problémák közül. Az eredeti erdıterületnek, mely 62.203 ezer km2-t tett ki, mára már csak 54% -a maradt meg, s a csökkenés napjainkban drámai. Évente 13,7 millió hektárral, hazánk területének közel másfélszeresével fogy bolygónk zöld palástja. De hogyan áll ma Magyarország e téren? Csökkent-e az erdıterületünk, s megmaradt erdeink milyen állapotban vannak? Ezek a kérdések a harmadik évezred elején már nem csak néhány fanatikus erdırajongót izgatnak, hanem egyre szélesebb körben foglalkoztatják a közvéleményt is. Erdıirtások, erdıterület-csökkenések A vegetációrekonstrukció segítségével bebizonyosodott, hogy hazánk mai területének 85,5%át erdık borítanák, boríthatnák az ember által nem háborgatott természetes vegetációban. Ez az erdıtakaró a honfoglalás korára – becsléseink szerint – 60% körüli értékre csökkenhetett, s napjainkban már csak 7,5%-nyi terület tekinthetı – meglehetısen átalakult formában – az eredeti maradványának, természetszerő állapotúnak. Az erdıpusztítás mértékének érzékeltetésére a XIX. századból hozunk példát, 1848 és 1878 között, harminc év alatt 1,3 millió hektár erdıvel lettünk szegényebbek. A mai faállománnyal borított terület azonban az ország területének 18,8 %-a, amibıl ha levonjuk a természetszerő erdık területét, akkor az erdıtelepítések és a természetes erdık átalakítása révén kapott kultúrerdık (ültetvényszerő erdık, faültetvények) arányát kapjuk meg. A történelmi léptékő erdıirtásokon túl napjainkban az egyik legfigyelemreméltóbb probléma éppen a fentiekbıl fakad: átalakulnak, eljellegtelenednek a megmaradt erdeink. A természetesség értelmezése és meghatározása Mit is értünk természetes állapot alatt? Az eddigi definíciók mind megegyeznek abban, hogy az ember természetre gyakorolt közvetlen hatását teljes mértékben kizárják, tehát a természetes állapot az eredeti (ısi) állapotot jelenti. (Megjegyzendı, hogy az eredetiség és az ısiség nem szinonim fogalmak, bár jelentésük hasonló. Az ısiség mindig a régmúlttal kapcsolatos, az eredetiségnél ez nem kizárólagos kritérium. A köznyelvben azonban az ısi elıtag jobban meghonosodott, így gyakorta alkalmazzuk az ıserdı, ısgyep, ısláp stb. fogalmakat.) Az ember természetre gyakorolt és egyre fokozódó hatása miatt a természetes életközösségek területe csökken, illetve a megmaradókban a leromlás, eljellegtelenedés figyelhetı meg. Ezek pillanatnyi állapotának jellemzésére egy olyan természetességi/leromlottsági skála állítható fel, melynek egyik végpontját a természetes (eredeti, ısi) állapot, másik végpontját a mővi állapot, azaz a teljesen elpusztított természet jelöli. A természetesség bélyegeinek vizsgálatával megadható, hogy a jellemezni kívánt életközösségünk természetességi állapota milyen. Ezt a vizsgálatot azonban különbözı térléptékben kell végrehajtani, mert – mint látni fogjuk – erdık esetében más és más nagyságrendben tanulmányozható jellemzıkkel van dolgunk. Összehasonlításunk alapját – tehát a természetességi skála egyik végpontját – a zavartalan fejlıdéső erdı adja, amelyben a természeti folyamatok szabadon érvényesülnek, s az ezek következtében kialakított jellemzık tükrözik nekünk a természetes állapotot. Ezekrıl a
jellemzıkrıl adunk most áttekintést, figyelembe véve, hogy területfüggık, azaz bizonyos jellemzıket táji léptékben, másokat állományszinten lehet vizsgálni. Tájszintő jellemzık A korábbi fejezetben már említettük, hogy a természetes vegetációban az ország területének több mint 4/5 -ét erdıtakaró borítaná. A természetes (eredeti) nagy, összefüggı erdıtakaró az erdıirtások, a tájidegen (nem ıshonos) fafajok kiterjedt ültetése, a nagyterülető véghasználatok és a vonalas létesítmények (utak, vasutak stb.) miatt feldarabolódott. A fragmentálódás következtében a megmaradt, kisebb erdıfoltokban túlzott mértékben érvényesül a szegélyhatás és az izoláció, a zárt erdıtakaróhoz kötıdı élılények itt már nem találják meg létfeltételeiket, illetve a populáció-töredékeket a genetikai leromlás veszélyezteti. Ez az összefüggı erdıtakaró azonban nem homogén, hanem a tájléptékben eltérı termıhelyi és vegetációtörténeti sajátosságok miatt különbözı erdıtársulások (és sokszor fátlan társulások) érintkeznek egymással, vagy mozaikosan, vagy sávszerően, azaz a természeti tájat többféle növénytársulás együttese határozza meg. A nagy territóriumú fajok sok esetben más és más társulásban találják meg táplálékukat, búvó- és szaporodóhelyüket. Az erdıgazdálkodás homogenizáló hatása tájléptékben úgy érvényesül, hogy a széles átmeneti sávval egymáshoz kapcsolódó erdıtársulások határát élessé, vonalszerővé változtatja, illetve a kis területő erdıtársulásokat az ıket körülvevı, nagyobb kiterjedéső erdıtársulások állományaival vagy faültetvényekkel váltja fel. Ebben az összefüggı, de különbözı társulásokból felépülı erdıtakaróban fontos jellemzı a zárt erdıhöz kötıdı, ritka fajok jelenléte. A speciális (mikro-) élıhelyigényő vagy az összetett élıhelyeket (társuláskomplexet) igénylı zárterdei fajok jó indikátorai az erdı természetességének. Az antropogén eredető bolygatásokat – eltőnésükkel – azonnal jelzik, újbóli megjelenésük a regenerálódás jeleként értelmezhetı. Ilyen faj például a farkas, a hiúz, a barnamedve, vagy a siketfajd, a császármadár. A természetes erdıdinamikai folyamatok (pl. lékesedés, természeti katasztrófák utáni szukcesszió) – melyeket különbözı típusú és intenzitású bolygatások váltanak ki – a természetes erdei életközösségek jellemzıi és annak fenntartói (1. ábra). Az erdıgazdálkodás következtében a természetes erdıdinamikai folyamatok nem, vagy csak nagyon rövid ideig (a következı erdészeti beavatkozásig) és kis területen figyelhetık meg erdeinkben. A katasztrófák – melyek rendszertelenül, nagyobb idıközökben jelentkeznek – velejárói a természetes erdı életének, s az erdı megújulásának egyik lehetıségét jelentik. Nagyobb területen, katasztrófa szerő események (pl. hótörés, széldöntés, tőz, árvíz) után keletkeznek az összeroskadó erdıfoltok. Ezekben nem csak az idısebb, hanem a fiatalabb faegyedek jelentıs része is áldozatul esik a természeti csapásnak. Rendszertelenül, nagyobb idıközönként fellépı jelenség, mely a szukcessziónak nyit utat. Ott, ahol az erdı rövidebb vagy hosszabb ideig fátlan területtel érintkezik, a határfelületen egy természetes védısáv, erdıszegély alakul ki. Az erdıszegélyek – legyenek azok természetesek vagy másodlagos úton létrejöttek – fontos faj-akkumulációs, védelmi és tájesztétikai szerepet töltenek be. Az erdırészletek letermelésekor az erdıgazdálkodó a szegélyeket is letermeli, a felújítások után pedig az elıhasználatok során a szegélyesedést gátolja. Állományszintő jellemzık A természetes erdıben – mint láttuk – sajátos erdıdinamikai folyamatok érvényesülnek, melyek közül legjellemzıbb az erdı folyamatos megújulásaát elıidézı lékesedés (lékek keletkezése). A természetes erdı megújulásának lehetıségét a fenti, nagyobb területő
2
összeroskadó erdıfoltok mellett a lékek képzıdése, a lékesedés biztosítja. A végsı életkorukat elért faegyedek elpusztulása, összeomlása vagy kidılése után keletkezı lék lehetıséget ad az újulat fölverıdésének és megerısödésének. A lékesedés rövid idıközönként, rendszeresen ismétlıdı jelenség. A térben és idıben különbözı gyakoriságú és intenzitású változások jelentıs szerkezeti diverzitást idéznek elı, melyek az állományok inhomogén záródásában és a többszintő faállományban nyilvánulnak meg szembetőnıen. A záródottabb és kevésbé záródott állományfoltok az eltérı megvilágítás, mikroklimatikus sajátosságok miatt különbözı élettereket határoznak meg. Az erdészeti elıhasználatok (tisztítások, gyérítések) során a faállomány egyenletes bontására törekednek, így a horizontális struktúra homogénné válik. A fás növények eltérı növekedési és szaporodási típusaik, különbözı méreteik miatt nagy strukturális diverzitást felmutató állományokat képeznek. Ezt a vertikális faállomány-szerkezeti változatosságot az erdıgazdálkodás homogén állományszerkezetté, elsısorban egyszintes, ritkábban kétszintes állományokká redukálja. A szabadon érvényesülı erdıdinamikai folyamatok, az erdık állandó megújulása következtében a vegyeskorúság is feltőnı. A természetes erdıkben az egy éves magonctól a többszáz éves kort megélt, maximális életkorának határán álló aggastyánig szinte mindenféle korosztály képviselteti magát eltérı egyedszámmal. A vágásos üzemmódban kezelt erdıknél ez a korosztálystruktúra eltőnik, egykorú faállományok keletkeznek. A hazánkban nem alkalmazott szálalás és szálalóvágás azok a módszerek, amelyek eltérı korosztályokból felépülı állományok kialakítását teszik lehetıvé. Az állományszerkezeti jellemzık után vizsgáljuk meg a természetes erdık fajösszetételét is. Ha a fafajokat – mint meghatározó építıelemeket – emeljük ki, akkor az elegyesség, a nagyfokú fafajdiverzitás ötlik elıször szembe. A természetes erdıtársulások állományait a Kárpát-medencében sok (10-25) fafaj építi fel, melyek idıben és térben különbözı arányban képviseltetik magukat. Fontos, hogy az ıshonos, termıhelynek megfelelı állományalkotó fafaj(ok) mellett megfelelı számban és elegyarányban ott legyenek az ún. elegy- vagy másnéven kísérı fajok is. Az erdıgazdálkodás az elegyfafajokat számőzni igyekszik, s két vagy több állományalkotó fafaj esetén is csak egyetlen fajt részesít elınyben. A fafajok után a cserjeszintet sem hagyhatjuk figyelmen kívül, mert az erdei cserjefajok elıfordulása jó indikátora a természetes erdınek. Az erdei cserjefajok az állományok vertikális struktúrájában külön szintet – cserjeszint – alkotnak, melynek fajszáma, összetétele elsısorban az állománybelsı fényviszonyainak illetve a talajok tápanyagtartalmának függvénye. A cserjefajok a vertikális tagoltság kialakításán túl jelentıs szerepet töltenek be a talajvédelemben, továbbá mint búvó- és táplálkozóhelyek, tápanyagbázisok sem elhanyagolandók. Az erdészeti beavatkozások során a cserjeszintet rendre eltávolítják, mivel a munkákat (fadöntés, szállítás stb.) akadályozzák. Napjainkban azért is nehéz már természetes állapotú erdırıl beszélni, mert az akarva-akaratlanul betelepített, behurcolt, tájidegen fás- és lágyszárú növényfajok, illetve állatfajok meghamisítják a fajösszetételt. Az ıshonos fás növényfajok rovására telepített tájidegen fa- és cserjefajok az erdei életközösségek fiziognómiáját, struktúráját, fajkészletét, dinamikáját, termıhelyét részben vagy teljes mértékben megváltoztathatják, továbbá az ıshonos fajok génkészletét veszélyeztetik. A fajok között különbséget kell tennünk olyan értelemben, hogy jelenlétük nem kívánatos (mert agresszív módon lépnek fel, kezelhetetlenek – pl. bálványfa, akác, zöld juhar, amerikai kıris, gyalogakác), vagy bizonyos (max. 10 %-os) elegyarányban elviselhetık (mert megfelelı módszerekkel kézbentarthatók – pl. fenyıfélék). A tájidegen fafajok egy-egy állományban, vagy tájban való fellépésének mértéke is döntı. A tájidegen fa- és cserjefajok hiányán vagy csekély mértékő felléptén kívül a természetességnek még az invazív, adventív és gyomfajok hiánya vagy csekély mértékő fellépése is fontos jellemzı. Az erdıállományok emberi bolygatásának jelzıi a tömegesen fellépı invazív (özön-) fajok, a behurcolt vagy betelepített 3
(adventív) fajok és a gyomok. Jelenlétük az anyag- és energiaforgalom felborulását, megszakadását jelzi, visszaszorulásuk, eltőnésük a regenerálódás jeleként értékelhetı. A természetes bolygatások állandó jelenléte miatt a természetes erdıkben az ún. természetes zavarástőrı fajok folyamatosan, de mindig csak a bolygatás helyén vannak jelen. Ez a fellépés nem tartozik a fenti három kategóriába. A fás növényfajok közül még egy speciális csoportot kell kiemelni, a pionír fajok jelenlétét. A pionír fajok (pl. bibircses nyír, rezgı nyár, kecskefőz) megjelenése a bolygatások következménye. A hozzájuk kötıdı élılények csak akkor maradhatnak fenn, ha nagyobb területen mindig vannak pionír egyedek, csoportok. Az erdıgazdálkodás a pionír fákat és cserjéket gyomnak tekinti, mivel az erdészeti tevékenységeket akadályozzák, s “kiszorítják” a klimax fajokat. A fajok – mint építıelemek – után foglalkozzunk az állományok képével is egy kicsit. Az ıserdıkép meghatározói a nagymérető, idıs fák. Ezek az egyedek – melyek sokféle élıhelyet teremtenek számos állat-, növény- és gombafajnak – a mai gazdasági erdıkbıl hiányoznak, mert a jelenlegi faállományok vágáskora jóval a biológiai életkor alatt van. Ezeket a faegyedeket erdıgazdálkodásunkban a vágásos üzemmódban meghagyott hagyásfák, hagyásfa-csoportok helyettesíthetik bizonyos mértékben. A még élı és már elhalt odvas fák, tövönszáradt faegyedek, facsonkok szintén speciális élıhelyet jelentenek számos erdei faj részére. Ezek az élıhelyszerkezeti elemek a gazdasági erdeinkbıl rendre hiányoznak, részben a már említett alacsony vágáskorok miatt, részben pedig az erdıgazdálkodó szemlélete miatt. Ez utóbbi az erdészeti kártevık elszaporodásától – alaptalanul – félve nem engedi meg ezen elemek fennmaradását. A részben még álló, részben már fekvı elpusztult, korhadó faanyagnak fontos szerepe van a szaproxilofil állat-, moha-, zuzmó- és gombafajok diverzitásának fenntartásában, továbbá bizonyos fafajok felújulásában, lejtıs területeken az erózió megfékezésében, illetve a talajok tápanyagának visszapótlásában. A holt fa a természetes erdıstruktúra és dinamika része, mely a gazdasági erdıkbıl hiányzik, vagy legfeljebb csak nagyon rövid ideig – a következı erdészeti kezelésig – létezik. A holt faanyag megléte mellett ugyanolyan fontosságú a háborítatlan alom- és humuszos szint is. Az alomés humuszfelhalmozódás mértékét, a humuszformát, az ebben a szintben lezajló anyag- és energiaforgalmi folyamatokat lényegesen befolyásolhatja az erdıgazdálkodási tevékenység. Az erózió, talajtömörödés, talajsebzések tartós, nem vagy csak nagyon hosszú távon regenerálódó állapotokat eredményeznek, melyek fıleg a fajösszetételre, erdıdinamikára – benne a természetes újulat megjelenésére – vannak hatással. Az erdı megújulásának feltétele, hogy kellı idıben és helyen, természetes úton jelenjen meg az újulat. Amennyiben a természetes újulat nem tud felverıdni, annak mindig külsı, antropogén oka van (pl. túlzott vadlétszám, magtermı kor elıtti fakitermelés, termıhelyi degradálódás). Ha egy állományon belül nyitott szemmel járunk, akkor feltőnik a mikroélıhelyek sokfélesége is. A természetes erdıben számos mikroélıhely létezik. Az eddig felsoroltakon (pl. nagymérető fák, faodvak, facsonkok, lábonszáradt fák, holt faanyag, erdıszegély, lékek) kívül még sok mikroélıhely (pl. kidılt fák gyökértányérja, sziklakibúvások, kisvizek) növelik az erdei élıhely-diverzitást. Az erdıgazdálkodás – homogenizáló, uniformizáló hatása miatt – a mikroélıhelyek számát és változatosságát csökkenti, vagy akár meg is szüntetheti azokat. Végezetül még egy – napjainkban is meglehetısen kényes – kérdésre kell kitérnünk, és pedig az elviselhetı mértékő nagyvad-károsításra. A honos nagyvad (gímszarvas, ız, vaddisznó) a természetes erdı szerves része csakúgy, mint bármely más erdei állatfaj. Ám az utóbbi fél évszázadban létszámukat az erdı vadtőrı képességének sokszorosára emelték, új, nem honos nagyvad-fajokat (pl. dám, muflon) telepítettek be, s közben a csúcsragadozókat (farkas, hiúz, barnamedve) kiírtották. Az erdei vadkár elviselhetetlenné vált, ami az erdı felújulásának akadályozásán túl a fás növények egyedeinek sebzésével (hántás, rágás, dörzsölés), a 4
gyepszint fajainak károsításával, taposással és trágyaszórással okoz károkat. Elviselhetınek ítélhetı az a nagyvad mennyiség, amely az erdı megújulását és alkotóelemeinek épségét nem veszélyezteti. Erdeink jelenlegi természetességi állapota Földi viszonylatban – a drámai területcsökkenés ellenére – a megmaradt erdık 40 %-a még eredeti állapotban van, azaz ıserdınek tekinthetı. Európában viszont – a múltból fakadóan – ez az arány sokkal rosszabb, a jelenlegi erdıterület 1 %-át sem érik el a – zömében Skandináviában megmaradt – ıserdık területe. Ezek után talán nem meglepı, hogy hazánkban egyetlen olyan hektár erdınk sincsen, amely emberi behatástól mentesen, természetes eredetiségében maradt volna fenn, azaz nincs olyan erdıterületünk, amit legalább egyszer le ne termeltek volna. E ténybıl fakad, hogy természetes állapotú – azaz a fent felsorolt valamennyi bélyeggel rendelkezı – erdıvel nálunk már nem találkozhatunk, s legjobb esetben is csak természtszerő – azaz a bélyegek közül néhánnyal rendelkezı – erdırıl beszélhetünk. A bevezetıben említett 7,5 %-nyi természetszerő erdıhöz úgy jutottunk el, hogy a természetesség kritériumai közül a termıhelyén lévı, ıshonos állományalkotó fafajokat vettük alapul. Az ıshonosságnál maradva meg kell említenünk még azt a tényt, hogy a hazai faállománnyal borított terület 46 %-án ma nem ıshonos fafajok (pl. akác, nemes nyárak, fenyıfélék, amerikai kıris, zöld juhar, fekete dió, vörös tölgy) állományai állnak. Ezen fafajok állományaiban, ültetvényeiben különösebben nincs értelme természetességrıl beszélni, s a probléma nem csak ott van velük, hogy egy részüket természetszerő erdeink helyére ültették, hanem néhány agresszív faj (pl. akác, zöld juhar, amerikai kıris, bálványfa) a termesztés kereteibıl kiszabadulva betör a még megmaradt természetszerő erdeinkbe, s ott azok természetességi állapotát jelentısen rontja. Ezek után felmerülhet, hogy mit hoz a jövı, lehet-e esetleg a megmaradt erdeink természetességi állapotán javítani, azaz erdıszerőbbé tenni ıket. Miként Európában, úgy Magyarországon is szerencsés módon a faállománnyal borított terület nem csökken, hanem – ellenkezıleg – nı. S a következı évtizedekben a mai 18,8 %-ról akár 25 %-ra is fölemelkedhet az erdısültségi mutatónk, ami nagyon kedvezı változás lenne számunkra. Kérdés persze, hogy ebbıl a mintegy 700 ezer hektárnyi területbıl mekkora lesz a faültetvények aránya, s mekkora területen kíséreljük meg – egyáltalán megkíséreljük-e – természetszerő erdık kialakítását. Faültetvényekre – a faanyagnyerés miatt – szükség van, de kellenek a jövıben erdık is, melyek a faanyagtermesztési feladaton túl az üdülési, turisztikai, rekreációs, védelmi, kultúrális és esztétikai feladatokat is kielégítik. A fenti erdıtelepítéseken túl az is fontos számunkra a jövıben, hogy a megmaradt természetszerő erdeinket milyen mértékben engedjük leromlani, eljellegtelenedni, azaz csak a fatermesztési funkciót elıtérbe engedni. Tudásunk és eszköztárunk megvan ahhoz, hogy ezeken a helyeken egy valóban természetközeli erdıgazdálkodást folytassunk, ahol a gazdálkodást a természeti folyamatokra lehet alapozni. Mert az idıszámításunk elıtti idıbıl származó japán közmondás örök érvényő: "Ami a természet törvényei szerint való, az nem lehet rossz."
DR. BARTHA DÉNES egyetemi tanár
5
Katasztrófa
Katasztrófaterület Elıerdı
Átmeneti erdı Záróerdı
Szétesési szakasz (összeroppanási sz.)
Fiatalkori szakasz Szálaló erdıgazdálkodás
Tetızı szakasz (öregedési sz.)
Vágásos erdıgazdálkodás
Felújulási szakasz
Optimális szakasz (klimax erdı)
1. ábra – A közép-európai természetes erdıdinamika modellje. A modell két ciklusból tevıdik össze, az ún. nagy ciklus mindig természeti katasztrófákkal (pl. tőz, széldöntés, hótörés, árvíz) kezdıdik, s nagy területeket érint, rendszertelenül és nagyobb idıközönként jelentkezik, ahol a szukcesszió érvényesül. A kis ciklus rendszeresen, kisebb bolygatások (fıleg fák elhalása, kidılése, összeomlása) következtében figyelhetı meg, s az erdı folyamatos megújulását jelenti. Mint az ábrából is látható, a szálaló erdıgazdálkodás jobban illeszkedik a természeti folyamatokhoz, míg a vágásos erdıgazdálkodás csak egy kis szakaszt utánoz, ott is katasztrófaszerő eseménnyel (vágás → vágásterület) nyit.
6
