REIMAN ISTVÁN
Epizódok a hadifogságból
A felvidéki Fülek városkában éltünk, innen jártam be a losonci gimnáziumba. Érettségi előtt álltam, amikor 1944 novemberében leventeként be kellett vonulnom a szécsényi hadkiegészítőhöz. Innen Galánta környékére vittek, majd 1945. január elején zárt vagonban Bajorországba. Egy Nürnberg környéki repülőtéren dolgoztunk. Februárban csapatunkkal Bonnba helyeztek át, ahol egy földig rombolt légvédelmi kaszárnya épen maradt óvóhelyein szállásoltak el bennünket; ez egyébként Bonn egy igen szép dombján, a Venusbergen helyezkedett el. A következő hetekben Bonn és a Rajnavidék légvédelmének
leszerelésén dolgoztunk, majd
légitámadásokkal tarkított utazás után az Elba jobb partján, Wittenberge környékén folytattuk ugyanezt a tevékenységünket. Itt kerültem szovjet hadifogságba 1945. május 2-án, 17 óra 55 perckor: ennyit mutatott éppen az akkor hadizsákmányként lecsatolt karórám. Nem akarom a fogságom teljes történetét elmondani, csupán jellegzetes részleteket emelnék ki.
Wittenbergében sok tízezer foglyot gyűjtöttek egybe, ezeket néhány ezres
csoportonként indították útra Keletnek. Az út borzalmas volt, két-háromnaponként kaptunk valami élelmet, a legnehezebb azonban a szomjúság elviselése volt. Sokan nem bírták, lemaradtak, nem tudni mi lett velük. Mi tízegynéhányan együtt voltunk a régi gárdából, tartottuk egymásban a lelket. Hetenként néhány napi pihenőt tartottunk, rendszerint egykori német koncentrációs tábor területén. A menetben Európának majd minden nemzete képviselve volt valamilyen szinten. Egy este egy német SS repülőruhás kérdezte meg tőlünk, hogy kik vagyunk. Magyarok, mondtuk. Honnan? Fülekről – válaszoltam.
– Aj,
Rimaszombat, Fülek, azokat bombáztam – mondta röhögve. – Hogyan, SS létedre? – Ja, akkor még román katona voltam, lelőttek, beléptem az SS-be. – Ez volt az első hírem
1
szülőföldemről. Az útirányt Pritzwalk, Wittstock, Neubrandenburg, Stargard városok jelölik, Stargardban egy nagyobb magyar csoporttal is találkoztunk, ők Dániából tartottak hazafelé. Bennünket itt vagonba raktak, s életünk legkellemetlenebb utazását kezdtük meg. Hatvanan bezárva, csak a vagon alján vágott kis lyuk kapcsolt össze bennünket a külvilággal. Három napon át naponta egy-egy vödör vizet kaptunk, semmi mást. Azok közé tartoztam, akik a végállomáson ki tudtak szállni. Egy városon mentünk át, egy utcatábláról (Ul. Sienkiewicza) meg tudtam állapítani, hogy Lengyelországban vagyunk. A város német neve Graudenz, lengyelül Grudziądz. A tábort egy lakótelepből alakították ki. Néhány nap múlva megtudtuk, hogy a táborban kiütéses tífuszjárvány tört ki; nagyon megijedtem, amikor egyszer lázasan összeestem. Elszállítottak egy hajdani, félig földalatti porosz erődítménybe, ez volt az ún. karantén. Mint minden hadifogolyintézmény, ez is német vezetés alatt állott. Megfürdettek és sorbaraktak jónéhány sorstársammal. Egy irodakukac mindenkinek felírta a személyi adatait, majd egy német orvoshoz kerültünk, aki semmit sem kérdezett, csak meghallgatva a paciens szívét utasította a szanitéceket, hogy „ide” vagy „oda” vigyék az illetőt. Engem „oda” akartak küldeni, amikor az irodakukac észrevette, hogy egy adatom hiányzik. – Utolsó szolgálati helye? – kérdezte. Mivel nekem összesen egyszer mondták meg, hogy hova tartozom, bemondtam: – Bonni légvédelmi kaszárnya. – Erre az orvos felfigyelt, és megkérdezte: hol volt ez? – A Venusbergen – mondottam. – Hozzák vissza! Egy strofantint! – kiáltotta az orvos, és belémnyomta a szívgyógyító injekciót. Máig az a gondolat él bennem, hogy ez mentette meg az életemet. Egy hatalmas, emeletes ágyakkal zsúfolt terembe vittek. Naponta egyszer enni és többször inni is adtak, két hét múlva már járni is tudtam. Lábadozásom alatt egy debreceni fiú szórakoztatott, aki örömmel fedezett fel engem egyedüli magyarként; nekem ugyanis el tudta mesélni élete nagy élményét: Tündérországból került ide, tündérek közül. Ezt a Tündérországot közönségesen Dániának hívták. Június végén vonatra raktak, és pár nap elteltével egy teherpályaudvaron szálltunk ki; innen néhány kilométerre egy óriási német koncentrációs táborba jutottunk, amely futóhomokos pusztaságban épült. Két német orvos osztályozta a beérkezőket, engem járóképesnek nyilvánítottak, és egy hatalmas barakkba küldtek. Itt volt víz és enni is adtak egy keveset, viszont „dolgozni” is kellett: egy halom homokot át kellett lapátolni egy másik helyre, másnap pedig vissza. (Egy ilyen történetről az angolok filmet is készítettek.) Sikerült kivonnom magam ebből a játékból. Rájöttem, hogy ez 2
az ún. „Thorni hadifogolytábor” olyan raboknak a gyűjtőhelye, akikkel az oroszok pillanatnyilag nem tudtak mit kezdeni; volt köztük rengeteg kallódó gyerek, a világ számos nációjának lézengői vagy rokkantjai, még angol és amerikai repülőtisztek is. Engem szinte állandóan ide-oda helyezgettek: voltam együtt magyarokkal, de folyton hangoskodó franciákkal is. Közben állandóan gyengültem, sokszor volt magas lázam, végül július végén vagy augusztus elején átvittek a tábor egy szögesdróttal elkülönített részébe. Itt is számos barakk volt, és feltűnt, hogy keskenyvágányú vasúti sínek is vezetnek ide. Egy nagy barakkba kerültem, ahol három sorban emeletes priccsek sorakoztak, az egyik alsó részén kaptam helyet két német között. Az egyik hamarosan meghalt; ezt a táborrészt egyébként csak mint karantént emlegették. Itt már másodnaponként szinte szabályos ismétlődéssel hatalmas láz terített le. Olvasmányaimból arra következtettem, hogy ez malária, ami kininnel javítható. A barakk meglehetősen jóindulatú német orvosa ezzel egyetértett, de közölte, hogy sikertelenül próbálkozott azzal, hogy nekem kinint szerezzen. Napról napra gyengültem. Egy lázas napomon félig öntudatlan állapotban hallottam, hogy valakitől foglalkozása felől érdek1ődnek. A megkérdezett debreceni németséggel Nógrád vármegye főlevéltárosságát jelölte meg foglalkozásaként. Én is nógrádi vagyok, ezért figyeltem fel rá. Dr. Péczely Ödönt mellém fektették, és mintegy másfél évre sorsunk összekapcsolódott. Egy nap egy orosz öregasszony járta be a barakkot, és tolmács segítségével érdeklődött egy-egy fogoly állapota felől. Lemásztam a priccsrő1, leborultam előtte, és azt mondtam neki: bábuska, kinin! Erre nem túl barátságosan reagált, de néhány nap múlva hozott nekem újságpapírban két kanálnyi kinint. Elkezdtem szedni, és a lázam nem jött elő, életben maradtam, novemberben már járóképes voltam. Szétnéztem barakkunk környékén. A távolban egy várost láttam, belőle egy hatalmas vöröstéglás templom emelkedett ki. Thorn, mondták a németek. (Később megtudtam, hogy ez Toruń lengyel várossal, Kopernikusz városával azonos.) Megfejtettem a keskenyvasút titkát: a reggel a barakkok elé kirakott holtakat ezen szállították el. 1972-ben egy hivatalos utamon eljutottam Toruńba. Akkor ott senki sem tudta (vagy nem akarta) elmondani, hogy hol volt ez a tábor. A vörös templomhoz viszonyítva elindultam, és tízegynéhány kilométerre megtaláltam a tábor helyét, egy Glinki nevű falu szomszédságában. Nagy részén kacsafarm volt, a karantén üszkös romjai még megvoltak, a kisvasútnak hűlt helye, a tömegsírok megkeresésére nem volt időm. November közepén felszámolták a tábort. Kaptunk egy hivatalos papírt, mely szerint
3
szabadok vagyunk, és elutazhatok Fülekre; a németországi Odera melletti Frankfurtba vonaton visznek, onnan majd tovább gondoskodnak rólunk. Frankfurtba érkezve – sajnos – különös erővel újra kitört rajtam a láz, nem tudtam tovább menni, bedugtak egy hadifogoly „kórházba”, ahol a hozzám hasonló sorsúak voltak. Frankfurt egyébként akkor egy orosz hadifogolytáborhoz
hasonlított.
Néhány
helyezgetés
után
december
közepén
egy
magánlakásból kialakított, majdnem rendes kórházban kötöttem ki, ezt különböző nemzetiségű foglyok számára tartották fenn, és ágyak is voltak benne (Dirschauer Strasse 12.). A kórházat olaszok vezették. Némi latin ismereteim alapján szót tudtam velük érteni, és elfoglalhattam egy mosogatónak nevezett magas állást. Tízegynéhány magyar jött itt össze, többnyire elég regényes múlttal. Dancs Palinak Felsőgallánál lőtték el mindkét lábát, csaknem tőből amputálták, ő az auschwitzi szovjet hadifogolytáborból került hozzánk; tőle hallottunk először az ottani szörnyűségekről. Schőn Laci munkaszolgálatosként lett fogoly, mesélt egy elhunyt csoporttársáról, akit ők Kockás Pierre-nek neveztek; részletesebb elbeszélése alapján őt Rejtő Jenővel azonosítottuk. Tűrhető ellátást és orvosi kezelést kaptunk, akit lehetett, talpra állítottak. 1946 Húsvét előtti hetében (a nagyhéten) közölte velünk egy orvosnő, hogy hazamegyünk. Átvittek bennünket egy hajdani kaszárnyába, ahol már nagyobb magyar csoport várta a hazaszállítást, mivel valamilyen okból Frankfurtban megakadt a hazaútjuk. Többen sokéves fogság után jutottak ide, néhányan Szibériát is megjárták. Volt köztük egy magyar katonaruhás férfi, aki törve beszélt magyarul. Brachfeld Szigfridnek hívták. Nagyon bizakodóak voltunk, bár sokunkban kételyek is felmerültek. Ezek teljesen eloszlani látszottak, amikor rongyainkat vadonatúj orosz katonaruhára cserélték, és egy polgári nagykabátot is kaptunk. Nagypéntek késő délutánján a tábor német zenekarának indulóitól kísérve mentünk vagonjainkhoz, hasonló céllal egy csehszlovák és egy jugoszláv csapat is jött velünk. Optimista számításaink szerint szombatra Csehszlovákiába, vasárnap Magyarországra érhetünk, és Húsvéthétfőn már odahaza locsolkodhatunk. Beszálltunk a vagonunkba, leraktuk a holminkat, ekkor odajött egy szovjet tiszt és közölte, hogy hazamegyünk, de ehhez egy „dokumentre”, okmányra van szükségünk, amit a szovjet szabályok szerint csak a Szovjetunió területén lehet kiadni, ezért most elmegyünk az Unióba, ott megkapjuk a dokumentet, aztán indulhatunk haza. Mindenki megértette, mit jelent ez: újabb hadifogság kezdődik. Elkeseredésünk óriásira nőtt. Ki-ki vérmérséklete szerint sírt vagy szitkozódott, káromkodott vagy imádkozott. Volt, aki a fejét akarta szétloccsantani a vagon falán (a szomszéd vagonban ez valakinek sikerült is), én próbáltam magam felébreszteni egy borzasztó álomból, de nem
4
ment. Ekkor tört magyarsággal megszólalt valaki: –Tudjátok, gyerekek, ez olyan, mint mikor az őrmesterünk... – Fogd be a pofád! – kiáltották rá, de mások hallgatni akarták. És Szigfrid mesélt: katonaságról, színészéletről olyan történeteket, amelyekben mindig a kisember marad felül az akarnokkal, a zsarnokkal szemben. A vagon lassanként elcsendesült, hallgatták a „mesét”. A vonat elindult, a lelkileg kimerült emberek lassan vackukra húzódtak; én is lefeküdtem, hamarosan Szigfrid is lefeküdt. Nem is vettem észre, hogy a holmija az enyém mellett van, még sohasem beszéltem vele. Németül szólt hozzám: van egy cigarettád? Nem dohányoztam, de valutaként tartottam magamnál cigarettát. Szigfrid rágyújtott, és ahogy rápillantottam, mikor a kívülről időnként bevillanó fények megvilágították az arcát, láttam rajta a kimerültséget. Hogy tudtad ezt végigcsinálni? – kérdeztem. – Tudod, én színész vagyok – ez volt a válasza. A vonat ment, és mi egyelőre életben maradtunk. Szigfriddel a vonaton sokat beszélgettem. Berlinben volt színész, származása miatt koncentrációs táborba vitték, sikerült Magyarországra kerülnie, itt bejuttatták a hadseregbe, ezzel megúszta az ottani deportálásokat. A háború végén magyar katonaként lett hadifogoly; magyar katonaruháját az orosz ruha alatt is megőrizte. Egy baltikumi táborban tűrhető sorsa volt, megmutatta nekem ott írt filmforgatókönyvét, „Mischling ersten Grades” volt a címe (ez volt azoknak a hivatalos német megjelölése, akiknek a nagyszülei között árja is volt), ezt később elvették tőle. Úgy gondolom, Szigfrid története a XX. századi Európa történetének jellegzetes adaléka. A Húsvéthétfőt nem odahaza, hanem Varsó romjai mentén töltöttük. Kovelben szélesebb vágányú szerelvényre szálltunk át, majd Sepetovkán végleg kiszálltunk. Itt egy tiszt újra elmondta a Frankfurtban már hallott szöveget. A magyarokat továbbvitték egy Szlavuta nevű kisváros táborába. A tábor futóhomokra épült, három barakkból állt, természetesen német vezetés alatt, bár formálisan egy Rósa nevű magyar ezredes volt a parancsnoka. Szlavuta valahol Galícia keleti szélén helyezkedett el, a háború alatt magyar katonaság volt benne. Mintegy 200-300 magyar hadifogoly – vagy ahogy orosz elnevezésünk alapján magunkat hívtuk: pleni várt bennünket. Tőlük sok mindenről értesültünk, mert többségük '45 tavaszán vagy nyarán Magyarországon, sőt Budapesten esett fogságba. A tábor egy közeli fűrészteleppel, egy fajanszgyárral és egy papírgyárral állt munkakapcsolatban. A szokásos egészségügyi fenékvizsgálat majdnem mindenkit munkaképesnek talált. Táborunk két alapvető szerencsétlensége a vízhiány és a barakkok poloskatömege volt. A futóhomokba ásott kútból csak reggelenként sikerült egy kevés vizet kiemelni, kb. annyit, amennyire a konyhának szüksége volt. A munkahelyeken tudtuk némileg pótolni a vízhiányt,
5
tisztálkodásról alig lehetett szó a táboron belül. A poloskákkal szemben tehetetlenek voltunk, helyzetünket súlyosbította a tetvek rohamos terjedése. Legtöbbet a fűrésztelepen dolgoztam, három műszakban, hét napos munkahéten. Ha a fa elfogyott, teherautóval kivittek bennünket az egyik erdőbe, itt kb. 20-24 méteres fenyőket kellett kidöntenünk. Amikor először nyomtak kezembe egy ócska fűrészt és egy baltát, nem hittem, hogy sikerül kivágnom a fát. Kijelölt társamra néztem, nem volt kimondottan favágó külseje. Udvariasan bemutatkozott: dr. Haydu Zoltán, a brassói magyar konzulátus titkára. (A Haydu név ilyen írásmódjával később József Attila életrajzában találkoztam; vajon volt-e közük egymáshoz?) Zoli egyike volt azon keveseknek, akik fogságuk ideje alatt mindvégig megőrizték úriember mivoltukat, vagy egyszerűbben: végig ember tudott maradni. Szerencsére közelünkben vágott egy valódi erdei ember, aki elmagyarázta, mit kell csinálnunk. Végül is kivágtuk a fát; borzasztó hangot ad, mikor egy hatalmas fa kidől. A további erdei működésemmel sem értem el sok sikert, az előírt normának csak töredékét tudtuk teljesíteni. A legnagyobb megpróbáltatásokat a téli erdő tartogatta. A –10 fokos és az annál hidegebb erdőben végzett munka minden erőnket kimerítette. Már a 20-25 kilométeres nyílt teherautón való, az autó platóján ülve történő kiutazásunk is dermesztő volt; természetesen igyekeztünk tüzet rakni. Egy alkalommal azonban senkinek sem volt gyufája, s a dohányosok a katyusának nevezett ókori eszközzel gyújtottak rá, kovából acéllal szikrát csiholtak, a szikra elszenesedett gyapotkócon kis izzó felületet hozott létre, ez némi fújdogálással akkorára volt nagyítható, hogy rá lehetett gyújtani, ám lángot ebből nem lehetett létrehozni. Több órás próbálkozás után valakinek eszébe jutott, hogy a nyírfa fehér kérgén néha van egy könnyen gyulladó átlátszó hártya. Idővel sikerült ilyet találni, és délutánra fellobbant a láng. A hátralévő időben feltüzeltük a bányaoszlopoknak kitermelt előző napi készletet. A legkínosabb esetünk 1947. január 4-én volt. A munka végeztével este nem jött értünk teherautó. Sok vita az őrünkkel, végre úgy este 7 óra tájban hozzájárult, hogy elinduljunk gyalog. Az életünkért meneteltünk, a hideg dermesztő volt, közel lehetett a mínusz 20 fokhoz. Hosszú menetsor alakult ki, én csak arra ügyeltem, hogy lássak magam előtt embert. Az utolsó kilométereket már félig öntudatlanul vánszorogtam végig; jóval éjfél után zuhantam be a barakkunkba. Az orvos mindenkit végignézett, nekem csak a két nagylábujjamon volt fagyás. Kegyként megengedték, hogy aznap ne menjünk dolgozni. Rósa ezredest elvitték táborunkból. Utolsó parancsa ez volt: mindenki köteles épségben hazatérni. Ezt többen nem teljesítették. Ehhez nagyban hozzájárultak a tábor
6
higiéniai „hiányosságai”,
például a régi csajkáinkat elvették azzal az indoklással, hogy
nincsenek benne a leltárban. Ez igaz is volt, mivelhogy leltár nem létezett. Így ócska és nehezen tisztítható edényekből, főként régi konzervdobozokból étkeztünk. Néhány hétig a fajanszgyárban dolgoztam. Ez egy ósdi, hatalmas faépület volt, olyan fajansztárgyakat készítettek benne, amikre egy kórháznak szüksége lehetett: tányérok, bögrék, mosdókagylók stb. Szerettem volna egy edényt szerezni, de minden kész árut fegyveresek őriztek, kivéve az éjjeliket (a biliket). Kezembe vettem egyet, és elhatároztam, hogy elviszem. Az őröm észrevette, hogy van valami a köpenyem alatt, megnézte, röhögőgörcsöt kapott, de nem vette el a bilit. Este a vacsorához ezzel állítottam be, a német szakács nem akarta belerakni a híg löttyöt. A táboriak élénk érdeklődése mellett követeltem az orvos megkérdezését. A német orvos kénytelen volt engedélyezni a bilit, mivel megmutattam a másik és egyetlen lehetőséget, az őáltala is jól ismert konzervdobozt. Nagy röhej kísérte vacsorámat, de egy hét alatt a tábor egynegyede már biliből étkezett, ezt ugyanis homokkal ki lehetett tisztítani. Néhány hét múlva egy orosz bizottság jött felügyelni a tábort. Vezetője felháborodással észlelte, hogy a plenik biliből étkeznek: hívatta a lágervezetőt, megmagyarázta, hogy kulturált államban ez képtelenség, összeszedette és összezúzatta a biliket. Mi visszatértünk rozsdás dobozainkhoz és abból étkeztünk. Immár kulturáltan. 1947 tavaszára a táborbeliek testileg és lelkileg is nagyon rossz állapotba kerültek, a kegyetlen tél megtette hatását. A reménytelenség a legerősebb rombolóerő; otthonról csak néha jött levél, erősen cenzúrázva és többnyire kötött szöveggel. Az Igaz Szó nevű moszkvai hadifogoly lapból sem tudtunk meg semmit, ami bennünket érdekelhetett volna. Időnként egy-egy orosz hivatalos személy tartott előadást nyilvánvaló átnevelő szándékkal. A feltett kérdésekre rendszerint kitérő választ adott, egyetlen kivétellel. A kérdés a következő volt: a hadifoglyokkal
való
bánásmódról
szóló
nemzetközi
egyezmények,
az
ún.
genfi
jegyzőkönyvek szerint békekötés után a hadifoglyok szabadok. A foglyokkal fizikai munkát végeztetni egyébként sem szabad. Miért tapasztaljuk ennek az ellenkezőjét? A válasz: a Szovjetunió nem írta alá a genfi jegyzőkönyveket. Ez lesújtó volt számunkra. A februárban aláírt békeszerződésben az állt, hogy a magyar hadifoglyokat, amilyen gyorsan csak lehet, repatriálják, azaz haza fogják küldeni. (Vengerszkije vojennoplennije bugyet szkoroje kak mozsno repatrirovane). Nos, a szkoro kifejezésről mindenki tudta, hogy teljesen határozatlan időtartamot jelent az orosz hivatalos és nemhivatalos nyelvben. A kimerültség, a táplálék- és vitaminhiány, a töméntelen embertkínzó féreg lelkileg is megviselte a foglyok tekintélyes részét: egyre gyakrabban akadtak, akik „feladták”, nem akartak tovább küzdeni életükért,
7
nem volt erejük ehhez. Különösen vonatkozott ez olyanokra, akik nem tudtak emberi kapcsolatokat kialakítani egy-egy társukkal, hogy így segítették volna egymást. Sokan nem bírták az állandó éhséget, és – sajnos – akadtak, akik nem bírták ki dohány nélkül sem, eladták élelmüket dohányért akkor, amikor az ételadag csak megközelítette a létminimumhoz szükséges mennyiséget. Munkánkért elvben fizetést is kellett volna kapnunk; ezt onnan tudtam meg, hogy egy éjszaka több társammal együtt a politikai tiszt elé idéztek, és elém tettek egy cirillbetűs nyugtát, amelyben elismerem egy bérösszeg felvételét. A tiszt is nyilván tudta, hogy ez hamis, de így hozzájutott bizonyos pénzösszeghez. Néhány társunk szakmunkáját a vezetés eladta a táboron kívül (hordókészítők, bútorasztalosok stb). Nyilván ezekre gondoltak, amikor „boltot” nyitottak a táborban, azaz a táborra nyíló ablakot vágtak a kapusfülkén. Kíváncsian vártuk a választékot: egy polcon 6 üveg Krasznaja Moszkva nevű kölni állt. (Egyébként ez a kölni nyerte el
a 80-as években a legbüdösebb vegyszernek
járó kitüntető
címet a
vegyészhallgatók körében.) 1947 nyarán felszámolták a szlavutai tábort, a magyarok a sepetovkai táborba kerültek át. Az emberibb megjelenésű táborban volt víz, tisztálkodási lehetőség, valódi orvos, viszont nem volt poloska. A munka azonban itt sem volt könnyű, a tábornak egyetlen munkaadója volt: a vasútállomás. Vasútépítés, salakblokkgyártás kézi erővel, romok újjáépítése és új épületek emelése volt a feladatunk. Októberre annyira leromlottam, hogy a szokásos orvosi (fenék) vizsgálat külső munkára alkalmatlannak nyilvánított; jóakaróim konyhai munkát szereztek nekem egy hónapra. Ez elegendő erőt adott a következő hónapok elviselésére. Bevezették a vasárnapi munkaszünetet, ez azt jelentette, hogy csak a táboron belül dolgoztunk, néha pihenhettünk is. Ha gyorsan vagonokat kellett kiraknunk, éjszakáinkat sem kímélték. Egy éjjel szerszámgépekkel telt vagonok érkeztek, a gépeket deszkákon csúsztatva tettük ki a vagonból; a gépek olykor lezuhantak, ez további használhatóságukat erősen kétségessé tette. Munkánk végezetével egyik társam ezt mondta: az egyik gépen magyar feliratokat láttam. Körülbelül ez lehetett a sorsa a Magyarországon leszerelt gyárak nagy részének is. Egy kemény fagyos napon egy romházat bontottunk, amikor az orosz munkavezető két szobafestőt keresett. Egy társammal nyomban jelentkeztünk, hiszen a szobában biztosan nem fagy. Felvitt egy helyreállított ház egyik szobájába, és utasított, hogy fehér alapon kék mintásra fessük, aztán elment. Egy óra múlva visszajött, és rettenetesen mérges volt, mivel még nem csináltunk semmit. Rájöttünk, hogy ő szobafestőn olyan embert ért, aki saját maga gondoskodik a festés kellékeiről. Lementünk az udvarra valakitől tanácsot kérni, szerencsére éppen ott volt a már említett erdei emberünk. Elmondta, honnan kell 8
vödröt, létrát, meszet, festéket, szalmát lopnunk, hogyan kell a főtt szalmát ügyesen botra kötözve ecsetet készíteni és madzaggal összekötözött rongyot festékbe mártva, a falon tenyerünkkel végighengergetve mintás falat csinálni. Így cselekedtünk. Délután megjelent a lakás leendő lakója, tetszett neki művészi kivitelű munkánk, ezért elkértük tőle az ebédjét, amit éppen akkor fogyasztott (egy szelet kenyér volt). 1948 februárjától egy nagyobb ház építésén dolgoztam. Brigádvezetőnk egy Immer nevű német tiszt volt, s mivel a brigádtagok magyarok voltak, szükség esetén én tolmácsoltam. Immer „nagyra értékelte”, hogy februárban megkötötték a szovjet-magyar barátsági szerződést, ezt kifejezte utasításaiban is: – Reiman úr, mondja meg a magyaroknak, hogy Kuzmenkó barátjuknak (ez volt az orosz építésvezető) az a kívánsága, hogy ne lopják a napot, hanem gyorsan rakják le azt a kocsi téglát; vagy: – Reiman úr, a barátjuk (ez most az őrünket jelentette) felhívja figyelmüket, hogy ha még egyszer valaki kilóg a bazárba, akkor azt fenéken lövi. – Az építkezésen az én feladatom volt, hogy naponta felírjam a brigád teljesítményét, és azt Kuzmenkóval elismertessem. Csak a 100%-osnál nagyobb teljesítmény elismertetése volt a cél, mert ezért kaptunk 20 dekával több kenyeret. Brigádnorma volt, ez azt jelentette, hogy csak a felépített fal mennyisége számított; ez viszont teljesíthetetlen volt, ezért minden nap többet írtam 1-2 köbméterrel. Kuzmenkó morgott, de aláírta. Végül felhúztunk minden falat, az utolsó alkalommal Kuzmenkó ezt mondta: – Most kiszámolom, mennyit csaltatok. – Drótra fűzött golyós számítógépén sokáig tologatta a golyókat, én izgalommal vártam az eredményt, mert legalább 80-100 köbmétert csaltam. Káromkodásözön közepette kijelentette, hogy világcsalók vagyunk, 5 köbméterrel többet írattam alá vele. Én természetesen rettenetesen felháborodtam e vád hallatára, ő nem volt hajlandó az aznapi cetlimet aláírni. Végül sikerült megmagyarázni neki, hogy naponta egy fél köbméternyit könnyen tévedhet mindenki; nagy morgás közepette mégis aláírta. A brigád üdvözölte sikeremet, és én a táborban büszkén számoltam be eredményemről. Az egyik vezető azonban lelohasztotta büszkeségemet, mondván: Kuzmenkó nagyon jól tudta, hogy csaltok, ő az állomásvezetőségnek már 120 köbméterrel többet fog jelenteni, az állomás tovább már 150 köbmétert, és így tovább Moszkváig. Mindenki ebből él, tehát ezt csinálja. Több évi fogság alatt a plenikben kialakul egy magatartásforma, amely mintegy védekezésül szolgál az embergéppé való süllyedés ellen, úgy is mondhatnánk, hogy bizonyos túlélési stratégiák alakulnak ki. Táborunkban a legkülönösebb túlélési stratégiája német orvosunknak volt: ő Goethe doktor Faustjának az alakját öltötte magára. Kívülről tudta a Faust első részét (a németek dramatizálva nagyszerű előadást rendeztek belőle, Szigfridnek is
9
volt szerepe benne), állandóan félhangosan szavalta Faust monológjait, még rendelés közben is. Egy este mellettem ment el a lágerudvaron, hallottam monológját: Es möchte kein Hund so länger leben. (A kutya sem akar így tovább élni.) Mellé léptem, és folytattam: Drum hab' ich mich der Magie ergeben ... (Ezért szántam rá magam a mágiára...) és még mondtam tovább a Faust néhány sorát. Megállt, szembe fordult velem, megragadta zubbonyomat: – Vedd tudomásul, hogy te nem vagy doktor Faust, doktor Faust én vagyok! – Megnyugtattam, hogy eszemben sincs szerepét átvenni. Ekkor mintegy kizökkenve doktor faustságából így szólt: – De hiszen maga magyar, honnan ismeri doktor Faustot? – Négy éve házi feladatként kellett megtanulnom egy versszakát. Ezen nagyon csodálkozott, a továbbiakban jó kapcsolatban voltam vele. Utolsó találkozásunk már tipikus lágertörténet. A tetű elleni küzdelem címén a táborvezetés elrendelte, hogy az esti munkavégzés után minden brigádvezető köteles átnézni brigádtagjainak fehérneműjét; ha talál tetűnyomot, az illetőt fertőtlenítőbe kell küldenie, s a vizsgálat eredményét jelenteni kell az orvosnak, aki csak ezután adja meg az engedélyt a vacsora kiosztására. A magyar brigádok eredményét összesítve én jelentettem az orvosnak: Herr Doktor, a magyaroknál ez és ez a helyzet. Az említett alkalommal jelentettem: Herr Doktor, a magyaroknál nem találtak tetűt. Doktor Faust szigorúan végignézett rajtam, és ujjával a galléromra mutatott: – Mi a véleménye, Herr Reiman, ez talán elefánt? – Egy tetű épp a galléromon végezte esti sétáját. Egy április végi verőfényes napon az ebéd utáni 5-10 perc pihenőt kihasználva a napon sütkéreztünk, a munkába indulásra várva, mikor a német szolgálatvezető odajött és közölte, hogy a magyarok nem mehetnek ki a délutáni munkára. Mért? – hördültünk fel. Távozóban hátraszólt: mert hazamennek. Ez hülyül, volt mindenki véleménye, valami cselt sejtettünk. Délután azonban kezdtek bejönni a tábor kihelyezett munkacsoportjai, estére teljes lett a láger. Másnap fürdés, teljesen új, meglehetősen gyenge fogolyruházatot kaptunk, elszedték a nálunk levő kézírásos anyagot (a leveleket nem), a késeket meghagyták. Szorokin kapitány lágerparancsnok búcsúbeszédet tartott. Legemlékezetesebb mondata: szerezzenek barátokat a
10
Szovjetuniónak azzal, hogy az igazat mondják el róla. Egymásra és a kapitányra néztünk, világosan látszott, hogy mondanivalóját komolyan gondolja. Aztán beszálltunk vagonjainkba, egy állomáson újabb fogolycsoportok csatlakoztak hozzánk, és megindultunk délkelet felé. A csernovici állomáson arra sétáló magyar hadifoglyokkal találkoztunk (nők voltak); egy alagúton
át
bejutottunk
a
Kárpát-medencébe,
aztán
hamarosan
megérkeztünk
Máramarosszigetre, ahol egy táborba költöztünk. Itt bevártuk még néhány csoport érkezését, majd felszálltunk a hazafelé menő vonat vagonjaiba; megmértük, hogy ez keskenyebb nyomtávú síneken fut. Vígan, dalolva utaztunk, a záhonyi Tisza-hídon minden vagonból a Himnusz hallatszott. Átérve más nótába kezdtünk, történetesen olyanba, amely Erdélyről szólt, hiszen sok erdélyi volt köztünk, amikor lentről ordítást hallottunk: hagyják abba, ezt nem szabad énekelni! Abbahagytuk, hosszú csend, aztán valaki megszólalt: itthon vagyunk. Debrecenben vonatunkat egy laktanya mellé tolták, kiszálltunk, megreggeliztünk és egy ünnepségre vezettek bennünket. Ott egy cvikkeres úr méltatta a mai napnak, május elsejének a jelentőségét; ebből rájöttünk, hogy a debreceni május elsejei rendezvény díszleteinek a feladatát látjuk el. Közölték, hogy a szónok az országgyűlés elnöke. Évtizedekkel később Nagy Imre életrajzában olvastam, hogy ekkor ő látta el ezt a tisztet. Utána orvosi vizsgálaton vettünk részt, majd megebédeltünk.
Délután ízelítőt kaptunk az új Magyarország gyorskihallgatási módszereiből; másnap a laktanya udvarán sorba álltunk a befejezést megpecsételő hadifogoly-igazolványért. Közben a hangosbeszélő bejelentette, hogy Veres Péter hadügyminiszter érkezik. Egy tiszt kíséretében bejött a laktanyaudvarra, néhány szót váltott az egyik várakozóval, majd eltávozott. Közelemben valaki halkan megjegyezte: szegény Péter. Évekkel később értettem meg, hogy ez mit jelent. Megkaptuk hadifogoly-igazolványunkat, ebben az adatokat bemondásunk alapján töltötték ki. Indulási segítségként 20 forintot is kaptunk. Megtudtam, hogy este 18 órakor nyitják meg a laktanyakaput, leálltam melléje és így 1948. május 2-án 18 órakor „szabad” lettem. Kiszámoltam: 3 évet és 5 percet töltöttem fogságban. 82 éves vagyok. Ébren és álmomban sokat gondolok táborbeli társaimra, azokra is, akik nem teljesítették Rósa ezredes parancsát, de főleg azokra, akik önzetlenül segítettek nekem. Hogy hazajöhettem, azt nekik is köszönhetem, de mindenekelőtt annak, hogy tudtam
11
és éreztem, hogy ott és mindenkor – Kosztolányi szavait használva – egy ismeretlen nagy Úrnak a vendége voltam. (Hadifogoly Híradó, 1993/4.) Reiman Judit szívességéből
12
