.SZEMEREY SAMU.
.Építészek, munka, közben. Beszélgetés Muszbek Johannával és Tihanyi Dominikával MJ: Ugyanez – a tájépítész kar akkor nagyon zárt volt. Felvettük a kapcsolatot hazai és külföldi iskolákkal, szervezetekkel, a nemzetközi tájépítész szövetséggel. Ez jól m∫ködött – évente három konferencia volt, amelyekre kijártunk. SZS: Hogy m∫ködött ez befelé, hogy reagált az egyetem? MJ: Zárt csoportnak tekintettek minket, nem szerették. Utólag látva nem jó, hogy ennyire kevés emberhez jutott el a tevékenységünk. SZS: Szóval van ez a társaság, akit megtalál a park koncepciója mint feladat – hogy m∫ködött ez? TD: Ez életre szóló élmény marad nekünk. A téma adott volt, a magyar millecentenárium alkalmára kellett egy programot összerakni, és ezen dolgoztunk. Ez az els√ öt nap egy olyan találkozás, egy olyan élmény volt, ami kevésszer adatik meg az ember életében. Úgy t∫nik, hogy egész életre szóló köteléket hozott létre, és a cég létrehozásához elegend√ szellemi alapot is megteremtett. Nagyon nehéz egy céget felépíteni, és ez a kötelék elég er√snek bizonyult a fennmaradáshoz. SZS: Beszéljünk err√l részletesen. Nagyon fiatalon kaptatok egy tervezési feladatot – hogy m∫ködik egy ilyen közös folyamat? Az egyetemen ugyan tanítanak valamit, de itt úgy érzem, más történt. MJ: A diákszövetségben felszedett tapasztalatokat, töredékeket tudtuk összeadni, és egy nagyon hatékony munkakörnyezetet tudtunk teremteni, ahol semmilyen terhek nem voltak rajtunk. Nem volt nyomás rajtunk, mert egyáltalán nem hittük, hogy ez
Szemerey Samu: Hogyan lettetek építészek, illetve tájépítészek? Hogyan alakult az iroda? Tihanyi Dominika: Az építészet és tájépítészet hasonló szakmák. Az alkotás már gyerekkoromtól fogva vonzott – ez mindenképp kell ahhoz, hogy ezzel foglalkozzon az ember, hogy örömöt okozzon. Muszbek Johanna: Körülbelül másodévesek lehettünk – évfolyamtársak voltunk – amikor elkezdtünk aktívan foglalkozni konferenciák, workshopok szervezésével és hasonló alkalmakon való részvétellel. Hamar kiderült, hogy kik az aktív és együttm∫köd√ emberek az évfolyamon, akik új dolgokat akarnak tanulni. Elég hamar létrejött a Tájépítész Diákszövetség, amelynek a kés√bbi Új Irány gyakorlatilag a vezet√sége volt. Elkezdtünk együtt gondolkodni, terveken és pályázatokon dolgozni. Amikor a Millenáris felmerült – Lendvai Gábort felkérték, hogy állítson össze egy koncepciót és egy csapatot – egyértelm∫ volt, hogy nekünk szól, mert együtt dolgoztunk. Én akkor els√éves voltam az Iparm∫vészeti Egyetemen – negyedéven átmentem az építész szakra; Gábor mondta, hogy jó lenne még egy iparos a csapatba. Körülnéztem és odamentem ahhoz, akivel addig a legtöbbet beszéltem, ez volt a Péter; és nem nyúltam mellé, rögtön részévé vált a csapatnak. SZS: Nagyjából a Tájépítész Diákszövetséggel párhuzamosan, a kilencvenes évek közepén jött létre az Építész Szakkollégium a M∫egyetemen. Mi nagyon elégedetlenek voltunk az oktatással, javarészt ezért hoztuk létre a szakkollégiumot – nektek mi volt a motivációtok?
Az interjú a Tilos Rádióban 2008. február 10-én elhangzott beszélgetés szerkesztett változata.
111
Szemerey Samu
megvalósulhat, viszont annyi lelkesedés volt bennünk, hogy nagyon komolyan vettük. Ha van egy feladat, elkezdünk beszélni arról, hogy mir√l szól, mik a f√ fogalmak, amelyek meghatározóak a problémában: ezúttal Millenáris park, évforduló, emlékpark a 21. században – mi itt a kérdés, milyen fogalmak köré csoportosítható az alapkoncepció? Elkezdtünk beszélni róla, és aztán ez automatikusan átcsúszott térbe. TD: Amikor különféle témákról beszélgetünk, közben sok id√ marad arra, hogy térbeli helyzeteket rendeljünk magunkban az alapelemekhez. Az, hogy öt ember együtt tud gondolkodni, a konkrét témákon túl közös személyes élmények alapján is m∫ködik. A közös beszélgetésben mindenki át tudja magán sz∫rni a térbeli szituációkat, és egy id√ után mindenki el tudja képzelni, hogy mi van ott, látja maga el√tt az egészet anélkül, hogy egy vonalat is húztunk volna. Így már „könny∫” lerajzolni utána a tervet. SZS: Ez olyan, mintha lenne egy közös álom, amire mindenki rácsatlakozna – és az öt nap alatt ez az, ami papírra került? MJ: Ebben az volt az érdekes, hogy a legfontosabb kifejez√eszköze mindenkinek valamilyen tér alkotásához kapcsolódik. Amikor például nyitottságról, nyitásról beszélünk, ezt térbeli helyzetként is értjük. TD: A Ganz esetében szinte azt lehetett látni alaprajzban, mint ami most ott van. Mások voltak az arányok, utána persze dolgozni kellett rajta, de az alaprajz és a látványok alapján el lehetett magyarázni, hogy mi lesz ott és hogy néz majd ki. Itt a háttér gondolatsora nagyon fontos volt abban, hogy ezt sikerült megnyernünk. SZS: Azért az nagyon ritka, hogy az ember csinál egy koncepciót, és az úgy marad, amikor megvalósul, nem alakul át teljesen. Ezután kezd√dött egy elképeszt√ tempójú munka… TD: …egy év, és ez alatt fel is épült a park. Októberben csináltuk a koncepciót, és a következ√ nyáron megnyílt a park. Nem is volt id√nk gondolni semmire – dolgoztunk, jártunk az egyetemre… MJ: …nem jártunk… TD: Hát igen, nem jártunk, fél év folyamatos eksztázisban telt: nem jártunk sehová, csak ezzel foglalkoztunk, öten, 37 m2-en. SZS: Hogy lehet fenntartani ezt a tempót? Hogy lehet elkerülni a kiégést, f√leg, hogy szinte a semmib√l indultatok el? Hogy lehet ezt elbírni? MJ: Nagyon élveztük, csak úgy lehet. Iszonyú lelkesek voltunk, életünk nagy lehet√ségét láttuk ebben a munkában, és hergeltük egymást. Pont azért, mert
ez volt az els√, egyáltalán nem találtuk vagy centiztük ki annak a léptékét, hogy mennyire lenne érdemes ezzel foglalkozni. Azt képzeltük, hogy ez akkor lesz jó, ha mi mindent beleadunk. TD: Csak a munka létezett. Az is nagyon sok energiát adott, hogy napról napra láttuk, hogy megvalósul, amin dolgoztunk. Mint egy drog – még amikor elkészült, és elkezdték használni, akkor is minden nap ott voltunk és ez pörgetett. SZS: Majdnem minden háznál fennáll a kérdés: milyen érzés elengedni egy ilyen munkát? MJ: Szörny∫. TD: Szerintem mi nem tudtuk elengedni – idén nyáron engedtük el csak a parkot. Meg kellett tapasztalni, mint egy szül√nek, hogy feln√tt a gyerek… amilyen gyorsan jött ez a munka, hét év után be kellett látni, hogy feln√tt a park és éli az életét. MJ: …és milyen ronda feln√tt lett… (nevet) SZS: A kezelésére gondolsz? MJ: Persze, meg az átépítések… Magyarországon nemcsak fenntartani nem tudnak egy parkot, hanem azt érzik, hogy ha valami üres terület, akkor azt be kell építeni. Ennek a parknak a szellemisége már megsz∫n√ben van. SZS: Ez az utóélet a további munkáitoknál mennyire van hatással rátok? Hat arra, hogy hogyan terveztek meg egy másik parkot? TD: Biztosan hat rá, bár minden munka másmilyen. Én nem szívesen tervezek már zúzott követ például, akkor jó ötletnek t∫nt, de Magyarországon nem m∫ködik, mert nem újítják fel és sártenger lesz bel√le. SZS: Ezután nektek még be kellett fejezni az egyetemet. Egy ilyen munka után milyen volt visszamenni az egyetemre? Mi volt az ottani reakció erre az egészre? TD: Ez valahogy nem volt téma. Mi nem beszéltünk róla, de velünk sem beszélgetett senki, és amikor elkészült, még szakmai cikkek sem jelentek meg róla, egyedül Locsmándi Gábor írt róla. Csak évekkel kés√bb kezdtek el a szakmán belül beszélni err√l. SZS: Mennyire lehetett komolyan venni ezután az egyetemet? TD: Egy ilyen park megtervezése után a diplomamunkám sokkal gondolatibb volt, egész más szinten foglalkozott a tájépítészettel, mint ahogy a karon szokás volt. Szerencsére a tanszékvezet√ Jámbor Imre ezt felismerte és értékelte is, hogy egy tájépítész tervet egy urbanisztikai fejlesztési koncepció részeként kezelek – de ez egyedüli jelenség volt. A parkkal kapcsolatban, ha volt feszültség, az nem jött át, vagy nem lehetett érezni.
112
Építészek, munka, közben
MJ: Hát szerintem érezhet√ volt. Egyértelm∫en és látványosan kerülte mindenki a témát. Építészek sokkal többet beszéltek a parkról, mint a tájépítész szakma; ott mindig csak hátsó információkból derült ki, hogy mi nem tetszik, de a szakma teljesen ignorálta az egészet. Csak egy-két évvel kés√bb, a nemzetközi visszhangok után kezdett el a dolog a helyére kerülni – és ez azért átjött. TD: Ezen az egy-két éven mostanában többet gondolkodtam, és úgy érzem, ez egy puffer-id√szak volt. Olyan tervet valósítottunk meg, amivel az id√sebb generáció nem tudott mit kezdeni – náluk egy vizsgán megbukott volna. A kilencvenes évek végén történt egy fordulat, egy nyitás, amiben ez az els√ sokkot jelentette, és ezzel nagyon nehezen tudtak bármit is kezdeni.
SZS: Hogyan alakult ezzel párhuzamosan az érdekl√désetek, a munkátok? Nem a hagyományos együttm∫ködési modellt követitek, hanem jobban benne vagytok egymás munkáiban – vannak kiemelhet√ elemek, amelyek ebben meghatározók? MJ: Igen. Az els√ években kitaláltunk egy módszert, amivel hatékonyan tudtunk közösen tervezni. Az utóbbi évek feladata volt kitalálni, hogy hogyan lehet ez gazdaságilag is hatékony. A gondolkodásunkban is vannak meghatározó elemek. Minden tervnél visszatér√ fogalom a nyitottság és az inspiráció. Mindegy, hogy városi térr√l, épületr√l, vagy bels√r√l van szó, mindig sokkal nagyobb léptékb√l indulunk, nagyon analitikusan állunk a kérdésekhez, és az érdekel, hogy hogyan lehet az adott projekt minél nyitottabb, hogyan tud minél több irányba kapcsolódni. Ennek az alapja egy folyamatos, asszociatív haladás, és szeretnénk a felhasználónak az eredményben is sokféle asszociációt felkínálni. TD: A különféle léptékekkel foglalkozás azért is meghatározó, mert így nagyon jól tudjuk kiegészíteni és inspirálni egymást. A Millenáris után alapvet√ kérdés volt, hogy ebben a csapatban, akik nagyon jól tudnak együtt gondolkodni, hogyan tudjuk újra megtalálni önmagunkat, mi fog minket inspirálni. Egy munkában, egy csapatban az ember sokszor, sokféleképpen elveszti önmagát, és mindig kérdés, hogy hogyan tud visszatalálni. SZS: Mi inspirál titeket? A munkátok feltételezi, hogy tágabb kulturális közeget mozgat meg – mi az, amib√l táplálkoztok? TD: Ahhoz, hogy az ember egy csapatban, alkotóként dolgozni tudjon, önismeretre van szükség, és arra is, hogy jól tudjon tájékozódni a saját kulturális közegében. Engem alapvet√en az inspirál, amikor más kortársak világról alkotott gondolataival találkozom – legyen az olvasmány, tánc vagy zene, nekem nagyon fontos, hogy mások hogy viszonyulnak a világhoz. Mi is folyamatosan értelmezzük a világot, ugyanezt tesszük, és ezért ez fontos támpont. MJ: Az önismeret nekem is kulcsszó, mert amikor az ember ennyit kiad egy közösségben saját magából, akkor amikor egyedül van, nagyon sokat kell töltekezni és befelé nézni. Én úgy tudok a legjobban töltekezni, ha egyedül vagyok – a társadalmi élet mindig inkább a kiadáshoz tartozik. Az önismeret minden közösségi munkának az alapja, mert ha az alkotók ismerik magukat, akkor valóban a lényeggel lehet foglalkozni. Ez folyamatos munka, de nagyon izgalmas is. Elég narcisztikusan hangzik, de ez inspirál. SZS: Van bennetek küldetéstudat?
* SZS: Hogy alakult az életetek ezután? Dominika azt mondta, hogy a Millenáris utáni két év átmeneti id√szak volt, amikor a szakma megemésztette, hogy ez egyáltalán megtörtént. Gondolom, nektek is volt mit emészteni… MJ: Elmentünk – közösen – nyaralni. TD: Le kellett diplomázni és utána egy évig nem nagyon volt id√nk gondolkodni – jött egy-két munka, közben a diplomák, a többieknek meg el kellett kezdeni rendesen tanulni az Iparon. SZS: Akkor most ragadjuk meg az alkalmat és soroljuk fel, hogy kikb√l is áll az Új Irány. TD: Muszbek Johanna építész, Tihanyi Dominika tájépítész, Pozsár Péter építész, Kovács Árpád tájépítész, Lendvai Gábor tájépítész, ez volt a Millenáris csapat. Azóta ez változott, az Új Iránynak van tájépítész és építész része. A tájépítész részben Kovács Árpád mellett Szohr Gábor van, és vannak, akik folyamatosan dolgoznak velünk, mint Lukács Kata és Tornai Dorka. MJ: Az építész rész négyesben fut tovább, Kiss Gerg√vel és Gál Zsuzsával egészült ki, akikkel csoporttársak voltunk. SZS: Hogy m∫ködik az, hogy több cégb√l áll a csoport, hogyan használjátok ki ezt a lehet√séget? MJ: Mivel eltér√ munkáink voltak, vagyis egyre több csak építész vagy csak tájépítész munka, ésszer∫vé vált, hogy elkezdjünk külön csapatban tervezni, és a nagy munkáknál dolgozzunk a terveken együtt. Elkezdtük kettéválasztani ezt a csoportot, és azután gazdaságilag is logikus ugyanezt megtenni. TD: Ez egy tudatos folyamat, építkezés, ugyanúgy kell végezni, mint a tervezést. Az volt a cél, hogy a csapat szellemiségét fenntartsuk és fejlesszük.
113
Szemerey Samu
MJ: Abszolút van bennünk küldetéstudat. Óriási energiákkal megyünk bele abba, amit csinálunk, és nagyon hiszünk benne. A hosszú közös gondolkodásnak az eredménye másképp fogja meg az adott problémát, többet ad vissza az embereknek. SZS: Ez azért többféleképp is olvasható: van az egotrip, a „Fountainhead” verzió,1 és van az, amikor egy stabil, de nagyon rugalmas rendszert állít fel a tervez√, ami vezeti. TD: Nagyon fontos a munkánkban, hogy sok esetben közösségeknek tervezünk. Ebb√l is fakadhat az, hogy mindig a rendszert próbáljuk keresni, rendszerek mentén haladunk és azokat elemezzük. Amit csinálunk, nem kinyilatkoztatás, hanem inkább egy kutatás alapú válaszkeresési folyamat. Ebben nagyon hiszünk, szemben az intuitív reakciókkal, és ezért tudunk ekkora hittel dolgozni. MJ: Én szeretném kiemelni az intuíció szerepét – azért nem úgy kell elképzelni, hogy mindig ugyanazt a szigorú didaktikát alkalmazzuk lépésr√l lépésre. Amikor az embernek van tervez√i tapasztalata és alapvet√en intuitív a személyisége, egy összeszokott csapatban lehet, hogy tíz-húsz lépést is meg tudunk tenni fejben egy folyamatban, amit mindenki tud követni és nem kell visszavezetni. Ezt akkor lehet a legjobban megtapasztalni, amikor mások kerülnek bele ebbe a láncba. Dolgoztunk együtt diákokkal egy közös projekten, és ott lehetett látni, hogy nem szabad annyi lépést megtenni fejben, mert nem lesz számukra hiteles. SZS: Ti nagyon tudatosan vesztek részt az oktatásban és olyan munkákban, ahol másokkal van tudáscsere – hogy m∫ködik ez? Hat a tanítás a tervezésre? TD: Nem is dolgoznánk együtt, ha nem lenne fontos a tudáscsere. Ez alapvet√ – nagyon sokat tanulunk egymástól abban, aminek utánamegyünk. Az, hogy másokkal, meg fiatalabbakkal tudunk együtt dolgozni, az annak köszönhet√, hogy nem ugyanazt ismételjük, hanem egyfolytában tanulunk. Azoktól is, akiket tanítunk – az is feladat, hogy az ember lépést tudjon tartani a korral. Többünket is nagyon érdekel az oktatás, nekem most volt szerencsém egy évet tanítani az Iparon – nagyon jó volt megtapasztalni azt az √szinteséget és kíváncsiságot, ami ránk is jellemz√, és azt, hogy kölcsönösen inspirálni tudtuk egymást. MJ: A bels√ igényen túl az, hogy fiatalokkal dolgozzunk, ne is nevezzük ezt tanításnak, céges stratégia
is. A saját magunk oktatásához és a szemlélet frissen tartásához ez elengedhetetlen. Ennek egy konkrét példája a MoME Stage program, amihez csatlakoztunk. Ez a gyakornok hallgatók számára sem egy tipikus irodai helyzet: a munka, amit elnyertünk, azzal indult, hogy kiválogattuk számos portfolióból azokat, akiket erre alkalmasnak találtunk. Az egészet egy közös brainstorminggal indítottuk, megbeszéltük, hogy mik azok a témák, amik mentén érdemes elindulni – itt a program okán ilyen volt például a technológia fogalma, a hálózatok, az ideiglenes építészeti struktúrák, a játékok fejlesztése. Ezt √k személyre szabott feladatként megkapták, de mi is részt vettünk benne és mindenki felkészült az adott témából. A beszámolók után összeírtuk a fontos fogalmakat, amelyek mentén a koncepciót felépítettük – ilyen volt például az evolúció fogalmához kapcsolt szövetszer∫ formák, struktúrák tervezése. Fontos volt, hogy mindenki a saját érdekl√dése szerint indult el, és mi ezt összekötöttük. SZS: Szeretnétek a kés√bbiekben is együtt dolgozni hallgatókkal, része ez egy tudatos hálózatépítésnek? MJ: Teljesen tudatos, azóta többször is voltunk a MoMÉ-n workshopokon, zs∫riztünk, el√adásokat tartottunk, a diákok munkáit is figyelemmel kísérjük, és akikkel jó volt együtt dolgozni, azokkal a kés√bbiekben is szeretnénk ezt folytatni. SZS: Mennyire tervezhet√ egy iroda tevékenysége, ami alapvet√en megbízásokkal m∫ködik? TD: Az ember tervezget, de az is kiderült, hogy az alapos munkának van jöv√je. Vannak megbízói körök is, de sok fórumon szerepelünk és vázoljuk fel az elveinket, amik szerint dolgozunk – és ha hasonló szellemiség∫ emberekkel találkozunk, akkor tovább épül a hálózat, ami munkákat, együttm∫ködéseket is szül. Az a szerencsés, amikor egy munkára azt lehet mondani, hogy egy jó együtt-gondolkodás volt. Az is elengedhetetlen, hogy a megbízó is jó legyen. SZS: Lehet nemet mondani? TD: Van, hogy nagyon nem megy egy folyamat, akkor lehet nemet mondani. Akkor mondunk nemet, amikor ezt már nem lehet bírni, agyilag, lelkileg vagy fizikailag. MJ: Kevésbé lelki szempontból megközelítve is úgy gondolom, hogy lehet nemet mondani. Éppen akkor, amikor tudatosan tervezett egy cég stratégiája. Ha látható, hogy ezt a stratégiát nem er√síti a folyamat és nem profitál bel√le, akkor kell nemet mondani.
114
Építészek, munka, közben Jegyzet
1. Ayn Rand The Fountainhead cím∫ regénye. Magyarul: ◊sforrás, Budapest: Path Kiadó, 2002.
Carlos Contreras fotója
115
