Ének-zene 9. osztály

Ének-zene 9. osztály

ÉNEK-ZENE 9. OSZTÁLY

A magyar népzene Vejnemöjnen a Kalevala verses történetének idős főszereplője, aki a kantele (húros, pengetős finn népi hangszer) pengetésével kísérte énekét. A finn nemzeti eposz néhány részletét Kodály Zoltán feldolgozásából ismerjük: Biciniumokban, Vejnemöjnen muzsikál című művében – női kórus és zongora együttesében. Vigyázzunk a múltbéli emlékekre, alkotásokra, hiszen életünk bánatos és örömökben gazdag pillanataiban a zene mindig hű társunk marad. A népdal felfedezése, lejegyzése a XIX. század folyamán indult meg. Először Vikár Béla örökítette meg a népdalokat fonográffal. A népdalgyűjtő – édesanyja nyomdokain haladva – az 1880-as években kezdte a falu művészetét megismerni. 21 évesen az Országgyűlési Gyorsiroda kinevezett gyorsírója volt, s a parlamenti szünetekben az országot járta. Bartók Béla felfigyelt Vikár Erdélyben végzett gyűjtőmunkájára, és hamarosan csatlakozott hozzá. Együtt tökéletesítették a fonográfos gyűjtés módját. Vikár Béla a fonográfját Petőfi gondolataival adta át Kodálynak: „Mit én nem egészen dicstelenül kezdék, Folytasd Te, barátom, teljes dicsőséggel!”

A pentaton hangsor A pentatónia ötfokú hangsort jelent. Görögül: penta = öt, ton = hang. Eredete az ókori Kína zenéjére vezethető vissza, majd mindenütt elterjedt. A pentaton hangrendszerbe olyan ötfokú dallamok tartoznak, amelyek hangjai között szekundlépés (három helyen) és tercugrás (két helyen) található. A pentaton hangrendszerbe tartozó dallamok nagy részében nincs kis szekundlépés, ez az anhemiton pentaton. A pentaton hangsor leggyakoribb előfordulási lehetőségei: 1. lá-pentaton: 2. dó-pentaton: szó-pentaton: 3. ré-pentaton: mi-pentaton: 4. dunántúli pentaton:

l, - d –r -m – sz – l = magyar népzenénk legősibb hangneme d – r- m sz – l – d’ = leginkább a gyermekdalok sz, - l, d – r –m – sz = a magyarsággal rokon és a szomszéd r – m – sz – l – d’ – r’ = hangsora népek zenéjére jellemző m – sz – l – d’ – r’ - m’ = l, - di – r – m – szi – l = érdekesen színezett tájjelenség (az alsó szó nem módosul)

A pentaton hangsorban hangsúlytalan helyen előfordulhat a fá és a ti hang. Ekkor ezeket a hangokat vendég-, átfutó-, átmenő-, zenei szakszóval pien hangnak nevezzük. Pien = idegen. Bárdos Lajos tanítása nyomán ismerünk fá és ti tartalmú pentaton hangsorokat, melyeknek jellege nem változik meg, csupán színesebbé, hangulatosabbá válnak. 5. éles pentaton: l, - t, - r - m – sz – l = magyar népzenékben jelentkezhet 6. tompa pentaton: l, - d – r – fá – sz – l =más népeknél gyakoribb E két pentatontípus a műzenében is szerepet kap. Különösen C. Debussy alkalmazta szívesen. 1 / 57


A hétfokúság A pentaton hangsor színező hangjaként előforduló fá és ti hangok az idők folyamán állandósultak s a többi hanggal egyenértékűvé váltak. A hétfokú (diatonikus) hangrendszer bármelyik hangja képezheti egy adott dallam hangkészletének alap-, illetve záróhangját. A diatónia görög eredetű szóból - diateino - származik, megfeszítést jelent. A diatonikus (hétfokú-heptaton) hangrendszer az anhemiton pentatónia mellett a zenetörténet legfontosabb zenei eleme. A skálaszerűen felépített hangjai kis és nagy szekund távolságra vannak egymástól. A diaton hangrendszernek 7 hangsora ismeretes, melyeket a záró hang határoz meg: DÚR/ION, DÓR, FRÍG, LÍD, MIXOLÍD, MOLL/EOL, LOKRISZI - ezek a modális hangsorok Azok a hangsorok, amelyeknek az alaphangjára épített terc nagy (N3), dúr jellegűek. Ha a hangsor alapjára építhető terc kicsi (k3), akkor az a hangsor moll jellegű. A magyar népzene és a műzene leggyakoribb hangsora a dúr, régi görög nevén ion. Jellemző hangközei: nagy terc -N3, nagy szext - N6 és nagy szeptim - N7. A moll/eol hangsor szintén a népdalaink jellemzője. Meghatározó hangközei: kis terc - k3, kis szext - k6 és a kis szeptim - k7. A hétfokú hangsorok hangnemét mindig a záróhang ABC-s nevével határozzuk meg: pl. Cdúr, a-moll.

2 / 57


Magyar népzenei nyelvterületek Zenetudósaink kezdetben a magyar népzenét szerkezet, rendeltetés, illetve téma szerint csoportosították. Bartók Béla 1921-ben földrajzilag is behatárolta az egyes magyar népzenei nyelvterületeket:

A régi stílusú népdalok jellemző előadásmódja: parlando (elbeszélve) és rubato (szabadon). Népdalaink csoportjai Népdalgyűjtőink nemcsak lejegyezték a népdalokat, hanem feltételezhető keletkezési idejük, és különböző stílusjegyeik alapján egymástól elkülöníthető csoportokba is sorolták azokat. A népdalok Bartók Béla és Kodály Zoltán kutatói munkája szerinti felosztása I. Ütempáros dallamok  gyermekjátékok dallamai  népszokások, hagyományok énekei II. Ősidőkből eredő régi stílusú népdalok  ereszkedő, ötfokú dallamok  siratóénekek (néhány hangon mozgó dallamok)  zsoltár típusú dallamok (d – r – m fordulattal induló énekek, amelyek a dal végére ötfokúvá bővülnek) III.Másfél évszázados új stílusú népdalok  kupolás dallamvonalú, visszatérő szerkezetű, hétfokú népdalok

3 / 57


Szempontok Dallamvonal

Régi stílusú magyar népdalok ereszkedő

Új stílusú magyar népdalok

Sorszerkezet

kvintváltó

Hangsor

többnyire pentaton l, d r m sz l

Szótagszám

kis szótagszámú rövid sorok parlando (elbeszélve), rubato (szabadon)

visszatérő főleg hétfokú, esetenként pentaton dallamfordulatokkal magas szótagszámú hosszú sorok

Előadásmód

kupolás

tempo giusto (feszes ritmusban)

A népdalelemzés szempontjai Zenei örökségünk anyanyelvünk szépségeit, tulajdonságait, nyelvezeti sajátosságait kizárólag komoly elemzések során 10 szempont alapján ismerhetjük meg. 1. A népdal kezdősora, gyűjtője, gyűjtési helye, lelőhelye: könyv, gyűjtemény. 2. Formája, szerkezete: a sorok A B … betűkkel történő jelölése, kiegészítve a kvintváltás 5, és a variáns (v) részek jeleivel. 3. A dallamvonal iránya: ereszkedő, kupolás, recitáló stb. 4. Hangterjedelme (ambitusa): a legmélyebb és a legmagasabb hang közti távolság. 5. Hangsora, hangneme: meghatározható az ambitus, a hangkészlet, a záróhang, az előjegyzés és a módosítások függvényében. 6. Ritmikája: azonos ritmikájú sorok esetén izoritmikus, ha eltérő, akkor heteroritmikus. 7. Szótagszáma soronként: izo-, vagy heteroszillabikus. 8. Előadásmódja: kötött – tempo giusto, kötetlen – parlando, rubato 9. A népdal stílusa: régi, új, vegyes, gyermekdal, hagyományok dalai, stb. 10. Speciális megjegyzések: pl. a Béres legény kezdetű magyar népdalra épül Bartók Béla „Négy magyar népdal” című férfikari művének zárótétele.

A ballada A ballada elnevezése a XIII. századi Nyugat-Európában használatos „ballade” szóból ered, amely egyszólamú refrén-dalformát jelent. A szóhasználat az óangol „ballad” (elbeszélő dal) szóhoz is köthető. A ballada mint népi kultúra, elsősorban elzártabb területeken, peremvidékeken, földrajzilag elhatároltabb és a városi élet számára nehezen megközelíthető helyeken található meg. E műfaj rámutat arra, hogy a népnek is van bűne, konfliktusa, tragikus élethelyzete és a megváltoztathatatlantól való félelme. A magyar balladákat a nehézkes, súlyos sorok és az ősi dallamok teszik népi műveltségünk legmaradandóbb alkotásaivá. A ballada olyan elbeszélő költemény, amely tömören fejezi ki a nép fájdalmát, örömét. Verses, epikai-lírai jellegű, minden esetben hosszabb tragikus vagy komikus eseményt mond el a konfliktusok kiélezésével. Az idő múlásával az emlékezetben csupán a legfontosabb részek maradnak meg, ami szaggatottá teszi a cselekményét (balladai homály).

4 / 57


A ballada  epikai jellegű, mert valamit elmond, elbeszél;  lírai, mert dalban szólal meg;  drámai, mert kiélezett történetet mutat be;  tragikus, mert gyászosan végződik. Leggyakoribb témakörök: I. Szerelem, házasság II. Emberi kapcsolatok

III. Harcok és következményeik

Népzenészeink 6 ballada-csoportot határoznak meg: 1. Klasszikus balladák: családi és szerelmi témák, melyekben a párbeszédekből derülnek ki az események. 2. Történelmi balladák: katonaénekek, bujdosódalok, rabballadák. 3. Lírai balladák: kevés cselekményű, lírai képekben gazdag, dalszerű énekek. 4. Strófaismétlő balladák: az ismétlődések során csupán néhány szó vagy rész változik. 5. Betyárballadák: a betyárok, útonállók, rablók rokonszenves hősként való ábrázolása. 6. Új balladák: helyi történeteket mondanak el. A ballada formai sajátosságai:  ISMÉTLÉS: „Ismételni azt érdemes, ami tömör, töltelék-elemek nélkül való, kiművelt szépség. Az énekben – mint egy lassított filmben – jobban felfogjuk és élvezzük a költői szépségeket, s ezt még hangsúlyozottabban mélyíti el az ismétlés.” Vargyas Lajos  PÁRBESZÉD: A történet egy részét vagy egészét a szereplők mondják el.  ELŐADÁSMÓD: A hangerő és tempó változtatása nélkül természetes hangon, ünnepélyesen szólaltatják meg a balladát.

A zene története A zene kezdete A zene története egyidős az emberiség történetével. Az őskorról kapott ismereteinket a feltárt barlangrajzoknak, a régészeti munkák eredményeinek és a primitív népek körében végzett kutatói megfigyeléseknek köszönhetjük. Tudományos elméletek a zene eredetéről: Darwin: Az ének az állathangok utánzásával kezdődött. Rousseau: Az ének forrása az emelt hangú beszéd. Bücher: A ritmus, illetve a munka ritmusa a zene eredete. Spencer: Az ének gyökere közös a beszédével, mivel mindkettő hangzók közlése. Az ősemberek munkavégzésük és életük nehézségeinek legyőzése közben figyeltek fel a különböző jelentéstartalmat hordozó hangokra (reccsenés, durranás, morajlás, susogás stb.)

5 / 57


Majd ezek beépültek az életükbe, s munkájukkal, szertartásaikkal kapcsolatba kerülve fejlődött zenévé, melynek szoros velejárója volt a mozgás, a tánc. Az állathangok utánzásával alakult ki az a hangzórendszer, amellyel megérthették és segíthették egymást. Az első hangszerek a természetben talált tárgyak, majd a maguk által készített használati eszközök voltak (vonó vadászíjból, dob agyagedényből). Feltehetően először a ritmushangszerek alakultak és fejlődtek ki, később készültek a dallamot is játszó hangszerek. A primitív népek zenéje az emberiség gyermekkorát idézi. Rövid, kis terjedelmű, töredékszerű dallamok ismételgetése jellemzi, mint a mi gyermekdalaink egy részét, a mondókákat, kiolvasókat, játék-dallamokat. Pentaton hangsorokat legkorábban a kínai, kelta, eszkimó és az afrikai zenében lehet találni. Az első ismert hangszer, az istállós-kői háromlyukú csontsíp, a Bükk hegységben került elő. Az ókor zenéje A Római Birodalom bukásáig – 476 Az emberiség fejlődésével a nagy kultúrák megjelenésével a zene is változott, fejlődött. A kínai, egyiptomi, mezopotámiai, görög és római kultúrák művészete megalapozta a későbbi korok arculatát. A nélkülözhetetlen muzsika az élet minden területén jelen volt, az általános műveltség részévé vált, s mint nevelési lehetőség, fontos szerepet töltött be az emberi lélek rendjében. Folyamatosan alakulnak ki a különböző stílusok, művészeti korban és műfajban egyaránt. A stílus: többjelentésű szó 1. A görögök íróeszköze, amelynek hegyes végével betűket és jeleket karcoltak. Lapos végével a hibákat tüntették el. 2. Írásbeli és szóbeli közlésmódot határoz meg. A stílus lehet tudományos, költői, ünnepélyes, társalgó, hétköznapi, stb. 3. A művészeti ágak jellemzői alapján való megkülönböztetjük a barokk stílust, klasszicista stílust stb. 4. Előadásmódot jelöl a népzenében pl.: autentikus (eredeti) módon. A világ zenekultúrái közül a kínaiak rendelkeznek a legrégibb múlttal. Konfucius i.e. 551-ben született, Lu városállamban. A kínai filozófus elmélete a zenéről napjainkban is élő igazságokat fogalmaz meg: 1. A hang az ember szívében keletkezik; 2. A muzsika az ég és a föld összhangja; 3. A muzsika az az együttélés, amelyben nincs semmi szenvedés; 4. Ha tudni akarjátok, hogy valamely országot jól és erkölcsösen kormányozzák-e, hallgassátok meg a zenéjét! A kínaiak jellemző hangrendszere a pentaton-skála. Hangszereik az orgona-szerű cseng és a különböző ütőhangszerek. 6 / 57


Egyiptom zenéje A legkedveltebb hangszerük a hárfa és a férfiak privilégiumaként használt fuvola. Kezdetben a táncok kellemesen nyugodtak és méltóságteljesek voltak, majd a keleti hatás következményeként felgyorsult a tempó, s megjelentek az erősebb hangzású hangszerek: sípok, dobok, csörgők. A zenének mindig volt helye a vallási szertartásokon, ünnepeken és a különböző társas összejöveteleken. Az egyiptomi zenével kapcsolatos ismereteket elsősorban a sírkamrákban talált fali ábrákból következtették ki a tudósok (Platon, Herodotos). A rómaiak zenéje A rómaiak muzsikáját idegen népek (görögök, közép-keleti és etruszk) zenéje határozta meg. Az emberek számára az élet minden területén nélkülözhetetlen volt a zene. Akik művelték, a társadalom megbecsült és elismert tagjaivá váltak. Gyakorta fordult elő, hogy a zenét zsonglőrködéssel és akrobatikus mutatványokkal egészítették ki. Ők voltak a joculátorok, a későbbi jongleurök [zsonglőrök] elődei. Már a római iskolákban is kötelező tantárgy volt a zene. Mindenkinek meg kellett tanulnia egy hangszeren játszani. A zenés alkalmak mellett a színházi előadások voltak a legkedveltebb szórakozási lehetőségek. Róma legkisebb színháza 7-8000 főt tudott befogadni. A rómaiak legjellemzőbb hangszerei: Tuba: bronzból készített egyenes trombita, amelynek a hangja a visszavonulást jelezte. Buccina: állati szaruból készített trombita, hangja hallatán kezdődhetett az őrségváltás. Hárfák és harangok, melyek különböző nagyságúak. A rómaiakhoz köthető a pantomim (pantomimus = zenés némajáték) létrehozása. Dallami emlékek sajnos nem maradtak fenn. A régi keleti népek zenekultúrájában rendkívül sok közös vonás fedezhető fel (hangsorok, hangszerek). A görögök zenéje A görög zene kezdete i.e. 1400 körül határozható meg. Az i.e. VIII-VII. században az eposzok korában három irányzat alakult ki: 1. polgári zene, különböző ünnepi alkalmakon; 2. pánsíppal kísért ének- és tánczene; 3. hivatásos dalnokok éneke istenekről és hősökről (Homérosz: Iliász), majd aktuális témákról. Ezeket a dalokat lyrával kísérték, s innen ered a dalszerű költészet elnevezése: líra. A későbbiekben (i.e. VI. és V. sz.) a lírai költészet beolvadt a klasszikus görög drámába (Aiskhulos, Sophokles, Euripides, Aristophanes). Az előadásokon megjelent a kórus (choros), amely a cselekményt egy szólamban (unisono) énekelte meg, hangszerkíséret nélkül. A görögök Pythagoras munkája nyomán már ismerték a hétfokú hangsorokat. Jellegzetes görög hangszerek: kithara és lyra – pengetett húros hangszerek aulos – oboaszerű kettős nádsíp pánsíp – pásztori fúvós hangszer 7 / 57


hydraulis – víznyomásos orgona A muzsika szó a görög musiké-ből származik, melynek jelentése: szellemi kultúra. Platon hangsúlyozta a zene fontosságát: „A zene nem pusztán a természeti jelenségeket tárja fel, hanem az elveket és az érzelmeket egyaránt.”

Plutarchos, a sokoldalú görög író megfogalmazta a természet zenei arányait:  a tavasz és az ősz kvart a tavasz és a tél kvint a tavasz és a nyár oktáv-viszonylatban állnak egymással. A görögöktől fennmaradt dalemlékek száma rendkívül csekély.

A középkor zenéje Történelmi háttér:  a Római Birodalom bukása 476;  új társadalmi, gazdasági rend alakult ki, a feudalizmus;  Az egyre erősödő latin nyelvű egyház vált a tudományok és a művészetek kizárólagos birtokosává. Ezért a zenei életet is a vallásos szemlélet határozta meg. Egyszólamúság – egyházi zene A kereszténység vallásos szertartásain elhangzó imákat kétféle forrásból merítették: 1. zsoltárok – az ókori zsidó liturgia zenéje, 2. himnuszok – görög egyházi énekek. Az írásban lejegyzetlen dallamokat I. Gergely pápa kezdeményezésére 600 körül gyűjtötték össze, majd rendszerezték és rögzítették az Antifonarius Centoban. A munka teljes anyagát a római Scola Cantorum (Énekek Iskolája) őrizte meg, és terjesztette Európában. Az énekek elnevezését Gergely pápa nevéből alakították ki: Gergely – Gregorius – gregorián. A gregorián ének jellemzői: 1. bibliai témájú - latin nyelvű, 2. egyszólamú, 3. hajlításokban gazdag,

4. kötetlen ritmikájú, 5. hangszerkíséret nélküli.

A szillabikus éneklés során egy szótagra egy hang kerül. A melizmatikus éneklés esetén egy szótagra több hangot is lehet énekelni (hajlítás), vagy dallamívet képezni. Jellemző típusa az örvendező Alleluja.

8 / 57


A kottaírás története X. sz.: létrejött a Neuma (jel)-rendszer, amely a dallam hangjainak mozgási irányát mutatja. XI. sz.: Arezzói Guido [guídó] négyvonalas rendszerbe helyezte a jeleket. XIII. sz.: jelölték a hangok időtartamát, a ritmust. XIV. sz.: a pontosság érdekében ütemjelzéseket alkalmaztak. XVII. sz.: kialakult a napjainkban is használt kottázási rendszer. Arezzoi Guido (995? – 1050) Olasz tudós, bencés szerzetes alakította ki a szolmizációs gyakorlatot. A Guido-kéz funkciója a hangok rögzítése vizuális formában és térben. A kéz ujjain minden íz és ujjhegy 1-1 hangot jelent. Így egy kézen 19 hangot lehetett elhelyezni. Ezért akár tenyérből is lehet szolmizálni. A szolmizálás különböző lehetőségeinek zenei neve: szolfézs, amely az olasz solfeggio [szolfedzsó] szóból származik. Kódex: kézzel írott könyv (gyűjtemény), melyet díszes kezdőbetűk (iniciálék) és színes rajzok (miniatúrák) ékesítenek. Arezzoi Guido egy gregorián himnusz segítségével tanította a szolmizálást, mivel a kezdősorok hangjai – a skálának megfelelően – fokozatosan emelkedtek felfelé. A későbbiekben a szolmizációs hangok közül az „ut” „dó”-ra változott (olasz átalakítás). Kodály Zoltán rendszerében a magyar gyakorlatban a „si” „ti” elnevezésre módosult. A gregorián énekeknek két különböző csoportja ismeretes: 1. zsolozsma – napszakonkénti papi énekek, amelyeket az Antifonale tartalmaz; 2. mise énekek – az egyházi szertartások legfontosabb énekei, amelyek a Gradualéban találhatóak. A mise állandó és változó, a naptár szerinti ünnepi alkalmakhoz igazodó részekből áll. Az állandó részek dallama viszonylag egyszerű, ezért a nép is könnyen énekli. A változó részek dallamának megszólaltatása komolyabb énektechnikát igényel, ezért általában szólisták és a kórus feladata.

9 / 57


A mise állandó részei (nép, kórus együtt)

A mise változó részei (kórus) 1. Introitus: bevonulási ének

2. Kyrie: Uram, irgalmazz 3. Gloria: Dicsőség 4. Graduale: zsoltárének, erősen melizmatikus 5. Alleluja: örvendező ének 6. Tractus: az Alleluját helyettesítő rész, előadásmódja a szólóéneklés. 7. Credo: hitvallás 8. Offertorium: felajánlási ének 9. Sanctus-Benedictus: Szent vagy – a mise legősibb állandó része. 10. Agnus Dei: Isten Báránya Dona nobis pacem: Uram adj békét! – a mise zárása 11. Communio: áldozási ének A középkor világi zenéje A XII-XIII. században a zenei élet központjai a kolostorok mellett a királyi udvarok és főúri várak lettek. Különösen a hűbéri lovagság szerepe jelentős a középkori világi zene első nagy felvirágzásában, a lovagi költészet – trubadúrének kultuszában (a trouver francia szó, jelentése: kitalálni). A trubadúr költő-zenészek között akadnak főurak, hercegek, uralkodók is, pl. Oroszlánszívű Richárd angol király. A trubadúrénekek terjesztői ez idő tájt telepedtek meg a várakban, városokban. Ezek a vándormuzsikusok mindenhol megjelentek, ahol templomszentelés vagy vásár idején sok ember sereglett össze. Nagy szerepük volt a tömegünnepeken a téli napforduló idején és a természet újjászületését köszöntő májusi vigasságokon. Ez utóbbi táncdalainak szövege és dallama szolgált alapul a kor lovagi költészetéhez. A trubadúrének jellemzői: világi témájú – szerelem, hősi tettek, társadalmi problémák (szerenád, hajnal-nóta, vetélkedő – játék) nemzeti nyelvű egyszólamú, szabályos ütemezésű műzene. Könnyen énekelhető, népdalszerű, táncos jellegű (dúr, moll). A trubadúrének kiindulási helye Dél-Franciaország, majd hamarosan utat tör Németország felé, ahol a műfajt Minnesangnak [minnezáng] nevezik. Legismertebb Minnesängerek [minnezenger] Walter von der Vogelweide, Neidhart, Tannhäuser, és Hans Sachs, a mesterdalnok. A két utóbbi névvel R. Wagner operáiban találkozhatunk.

10 / 57


A többszólamúság kezdete Az egyszólamúságtól hosszú út vezetett a többszólamúságig. A IX. századtól kezdve a templomokban és kolostorokban használt orgonákon gregorián énekeket játszottak. A XII. századtól kiegészítették, megerősítették őket kvart-, kvint- és oktávpárhuzamokkal, ami orgonaszerű hangzást adott. Ebből adódik az orgánum elnevezés. A korai többszólamúság először Franciaországban és Angliában jelent meg. A többszólamúság további korai változata a kánon. (Egymást követő azonos dallamok vagy ritmusok összecsengése.) John of Fornsete [dzson of fornszet] angol mester Nyár-kánon című dallama az európai többszólamúság első írásos emléke (XIII. sz.). Fornsete éneke valójában kettős kánon, mert a négyszólamú kánon egyidejűleg szól a kétszólamú, kísérő kánonnal. A magyarság zenéje a népvándorlástól a XIV. század végéig A népvándorlás során a Kárpát-medencében többféle nép fordult meg. A különböző kultúrák zeneileg értékes tárgyi emlékeket hagytak ránk: Zsámbék: római harsona bronzból (II. sz.). Szőny: csontból és bőrlemezből készült furulya (III. sz.). Aquincum: római orgona maradványai (X-XI. sz.). Jászberény: jászkürt mint bizánci munka (X-XI. sz.). Dunapentele: Orfeusz megszelídíti a vadállatokat (római kori dombormű). A honfoglaló magyarság életéhez szorosan hozzátartozott az ének, amelyet a rokon népekéhez hasonló dallamai (ötfokúság, ereszkedés) határoztak meg. A magyarok dallamvilága erőteljesen keleti, ázsiai jellegű volt a Volga menti cseremiszek (marik), csuvasok, nyugat-ázsiai kalmükök, belső ázsiai mongolok, kínaiak, szibériai osztjákok és vogulok (chantik és manysik), illetve a tatár, török és baskír dallamoknak megfelelően. A korai középkor történetírója, Anonymus (P. mester, III. Béla király jegyzője) tollából származik a „Gesta Hungarorum” – „A magyarok cselekedetei” – című írás. A XII-XIII. század fordulóján keletkezett munkában beszámol arról, hogyan viselkedtek a magyarok Attila palotájában. „Mind ott szóltak szépen összezengve a kobzok meg a sípok a regősök valamennyi énekével együtt.”

11 / 57


A dallamrokonság útját Kodály Zoltán dolgozta fel egy „hangjegyes térkép” formájában:

A középkori magyar egyházi zene A XI. századtól a magyar zenében fokozatosan érződik a nyugati hatás. Ekkor kezdődik a gregorián énekek tanítása. Főközpontok: Esztergom, Vác, Pannonhalma, Veszprém, Csanád. Elterjedt a neumás kottaírás, majd később alkalmazni kezdték a Guido-féle szolmizálást. A boldvai és somogyvári kolostorokban készült Pray-kódex a korabeli egyházi éneket tartalmazza. A Pray-kódexben található a legrégibb magyar nyelvemlék, a Halotti Beszéd. Recitálással (énekbeszéddel) érthetőbbé, kifejezőbbé és tagoltabbá válik beszédünk. Ómagyar Mária-siralom A dal a középkori irodalom-, és zenetörténet egyik legszebb emléke. Dallama valószínűleg francia, szövegét latinból fordította magyarra egy XIII. századi diák vagy szerzetes, Geoffroi de Breteuil [zsofroá dö brötöj]. A latin eredetű siralom (latinul: planctus) nagyon népszerű volt, ezért németre, angolra és franciára is lefordították. Előadása hangszerkísérettel történt, mivel már a középkorban is jelentős hangszeres kultúra létezett. Az oklevelekben fennmaradt

12 / 57


helynevek már a XII. századtól kezdve számtalan hangszernevet őriztek meg: Kürtös, Sípos, Dobos. A Nádor-kódex (1508) tartalmazza az első magyar szövegű gregorián dallamokat. A gregorián dallam- és énekstílus, a latin himnuszköltészet beolvadt a népi dallamvilágba. Az idegen és a magyar muzsika találkozásának legismertebb példája a Gellért-legenda. Témája: miként figyelte a magyarok munka közbeni éneklését Szt. István csanádi püspöke, Gellért és a bakonybéli szerzetes, Walther. A középkor végén a hősi éneklés regőseit felváltották a hivatásszerűen működő énekmondók, a joculátorok (mutatványosok) és igricek (játékosok). Dalaikat hangszerrel kísérték. Munkájuk a XVI. századi históriás énekekben, Tinódi zenéjében folytatódik. A németalföldi mesterek által létrehozott „Ars nova” (új művészet) követői által születtek meg a XIV. század végén a többszólamúság első próbálkozásai. A reneszánsz kora (1450-1600) A kor elnevezése a francia eredetű „renaissance” szóból származik, újjászületést jelent. A reneszánsz szülővárosa Firenze, ahol a Medici család jelentős támogatást nyújtott a művészeknek és tudósoknak. A kor felosztása: 1. Trecento – XIV. sz. vége: a reneszánsz nyitánya, az „ars nova” (új művészet) születése. 2. Quattrocento – XV. sz.: a realisztikus igényű művészet kibontakozása, a „gyűjtő évszázad”. 3. Cinqueccento – XVI. sz.: az érett reneszánsz kora. A XV. században először Itáliában, majd egész Európában megerősödött a polgárság. Képviselői kitartóan küzdöttek azért, hogy függetlenné váljanak a feudális hatalmaktól. A megváltozott társadalmi viszonyok új művészetet követeltek. Az egyházi kötöttségek helyett az embert állították az érdeklődés középpontjába. Felfedezték az embert körülvevő természet és a világ jelenségeit. Kiemelt eszményképpé vált a szabadon élő, gondolkodó és alkotó egyéniség. Mindebből fakad a kor jellemzője: az emberközpontúság, a humanizmus. Az ókori görög és római műveltség hatására a harmónia és a szépség megteremtésére való törekvés. Az így kialakult új, humanista világnézet, új művészetet eredményezett, amelynek minden ága kivételes tehetségekkel, mesterekkel büszkélkedett. A képzőművészetekben: Leonardo da Vinci, Botticelli, Raffaello, Michelangelo, Brueghel, Tiziano, Tintoretto, Dürer, J. van Eyck, Memling stb. Az irodalomban: Dante, Petrarca, Boccaccio, Shakespeare stb. A zenében: Josquin des Prés, Orazzio Vecchi, Clement Jannequin, William Byrd, Thomas Morley, John Dowland, Giovanni PIerluigi da Palestrina, Orlandus Lassus stb. A társasági muzsikával egyre erősödött a forradalmi jelentőségű többszólamúság. Ezért nevezzük a reneszánsz a kórusművészet aranykorának, tehát vokális (énekes) kornak. A 8-12 tagú kórus általában „a cappella” (hangszerkíséret nélkül) énekelt. Tovább él a mise, melynek fontos elme a cantus firmus (meghatározott dallam). Minden tételben megszólal 13 / 57


egy adott dallam – rendszerint a tenor szólamban. A cantus firmus gregorián vagy világi dallam (chanson) is lehet. A reneszánsz kedvelt hangszerei: orgona – portatív csembaló – virginál psaltérium – a citera őse violák – hegedűfélék különböző fuvolafajták lant. A reneszánsz legjelentősebb zeneszerzői Josquin des Prés (1450 – 1521) A francia komponistát a zene első nagy humanistájaként emlegetik. Munkáját Franciaország és Itália zenei élete határozta meg. Mesterien komponálta meg új miséit és motettáit, melyek bonyolult szerkesztése a kifejezőerőt szolgálta. Világi kompozíciói francia szövegű, könnyedén énekelhető chansonok. Vokális műveinek legfőbb jellemzője a zene és a szöveg harmóniája, szoros kapcsolata. Josquin zene nagyságát pedagógiai muzsikája is jelzi. A reneszánsz meghatározó egyéniségeként Palestrina és Lassus művészetét készítette elő. William Byrd (1543? – 1623) Kortársai szerint az angol nemzet leghíresebb muzsikusa és orgonistája. Az európai műdalt, a zongorajátékot és a vonós kamarazenét a sokoldalú Byrd [börd] indította útjára. Motettagyűjteményét mesterével (Thomas Tallis) együtt adta ki 1575-ben. Az angol barokk kiválóságának, Henry Purcellnek méltó előde. Michael Praetorius (1571 – 1621) Német karnagy, zeneszerző és elméleti kérdésekkel foglalkozó kutató. A protestáns egyházi zene egyik legnagyobb alakja. Vokális (énekes) és instrumentális (hangszeres) műveiben megtalálhatóak a reneszánsz jellemző elemei és technikai lehetőségei. Korának egyik legkiemeltebb gyűjtő és elemző egyénisége.

14 / 57


Giovanni Pierluigi da Palestrina (1525, Palestrina – 1594, Róma) Palestrina [palestrina] a reneszánsz egyik legjelesebb komponistája, karmesteres és orgonistája. Az olasz mester 12 éves korától élete végégi Rómában élt és alkotott. A Santa Maria bazilika kórusában ismerkedett meg a harmóniák világával, majd a későbbiekben ugyanitt választották meg a pápai kórus vezetőjévé és zeneszerzőjévé. Közben kiemelkedő pártfogója – III. Gyula pápa – révén került a Sixtus-kápolna énekes kollégiumába. 1577-ben látott hozzá a gregorián ének megreformálásához. Elsősorban motettákat, miséket és orgonaműveket komponált. Motettái gyűjteményének címe Canticum Canticorum (Énekek éneke). Világi műfajban jelentősek a madrigáljai, melyeket az egyház szigora miatt Gianetto álnévvel adott közre. Palestrina sajátos stílusa olyan iskolát teremtett, melynek tanításai napjainkban is érvényesek. Jellemzői: „a cappella” – hangszerkíséret nélküli – énekes zene; olasz dallamosság gregorián lendülettel; szöveg és melodika harmóniája; ritmikai gazdagság; polifon szerkesztésmód. Már a tridenti zsinat (1545-1563) is elfogadta hivatalosan Palestrina stílusát. Kórusművei a vokális irodalom tetőpontját jelentik, ezért kortársai szerint Palestrina Musicae Princeps, vagyis a MUZSIKA FEJEDELME. Orlando di Lasso – Lassus (1532, Mons – 1594, München) A németalföldi muzsikus a XVI. század kiemelkedő énekese, karmestere és komponistája. Életének legfontosabb városai: Palermo, Milánó, Nápoly, Róma, Antwerpen és München. A sokoldalú és energikus mester korának szinte valamennyi világi műfajában otthonos volt.

Lassus [lasszusz] korának világi műfajai villanella: népies dallamokra épülő, homofon szerkesztésű olasz táncdal. chanson: középkori eredetű, nem latin nyelvű, könnyed hangvételű, szerkezetében egyszerű, 2-3-4 szólamú kompozíció. madrigál: világi témájú, anyanyelvű, többszólamú kórusmű. Az egyházi művei – zsoltárok, motetták és misék – többnyire az érett alkotói életszakaszában készültek. Lassus zeneszerzői munkáját elsősorban a németalföldi és nápolyi szakmai élmények határozták meg. Lassus stílusának jellemzői Érzelmesen színes, hajlításokban gazdag melodika; enyhe kromatika; világos hangnemváltások; akkordikusan építkező homofon szerkesztésmód; ízléses szövegválasztás; humoros és gúnyos helyzetek zeneileg kifinomult megjelenítése; egyházi műveiben ragaszkodik a cantus firmus technikához. 15 / 57


Munkája elismeréseként 1570-ben birodalmi nemességet kapott, majd 4 év múlva XIII. Gergely pápa aranysarkantyús vitézzé avatta. Gazdag zenei anyagot hagyott az utókorra: több mint 2000 művet. Szerzeményeinek óriási anyagából a müncheni könyvtárban lehet válogatni. Életének mottója: „Ne legyen nap alkotómunka nélkül!” Palestrina és Lassus a reneszánsz klasszikusai. A klasszikus jelzőt akkor használhatjuk, ha valaki a saját hangját ötvözi az elődök hagyományaival, mintha egy egész korszakot összegezne művészi alkotásaiban. Vokális reneszánsz műfajok Madrigál:  elnevezését kétféle módon értelmezhetjük: az olasz madriale/mandriale pásztorkölteményt jelent, mely szerelmi témára utal. Madre: anyanyelven írt vers (az egyház hivatalos nyelve, a latin háttérbe szorul).  a középkori trubadúrénekből kialakult többszólamú társas ének.  világi témájú, anyanyelvű, szerkezetileg polifon, de homofónia is lehetséges benne.  irodalmi igényű szövegek (Petrarca, Tasso), de gyakran fordul elő a fal-lal-la, dondon-don, diri-diri stb. jelentés nélküli, hangulatfokozó vidám ismétlődés.  az „a cappella” előadású madrigál virágkora a XVI. századra tehető. Motetta:  a leggazdagabb dalkultúrából, a gregorián énekből alakult ki;  bibliai témájú, latin nyelvű, többszólamú műfaj;  szerkezete többnyire homofon;  terjedelmét tekintve nagyon változatos;  előadás leginkább „a cappella”.

Szerkesztési formák Polifónia A szólamok egyenrangúak, imitálják (imitáció: utánzás) egymást. Az indító témát a többi szólam időbeli eltolódással, egymás utáni belépéssel követi, gyakorta más hangról indítva. A legtisztább imitáció a kánon, amelyben minden szólam ugyanazt a ritmusú dallamot szólaltatja meg, más-más idejű kezdéssel. Homofónia A vezető dallam a felső szólamban található, amelyet a többi szólam kíséret jelleggel, akkordszerűen támaszt alá. A szólamok együtthangzók, ritmusuk és szövegük azonos. O. Lassus átvette a velencei többkórusos technikát, miszerint két együttes egy időben énekel polifon és homofon szerkesztésben.

16 / 57


A magyar reneszánsz (1437 – 1526) A kezdeti időkben az énekesek feladata a tömegek szórakoztatása volt. Az énekmondók dallamaiban érződik a sokszínű idegen elem. A Zsigmond uralkodása idején (1387-től király, 1410-től német-római császár) kibontakozó reneszánsz kultúrát Hunyai Mátyás (1458-1490) folytatta és bővítette. Feleségével, Aragóniai Beatrix nápolyi hercegnővel a legkiválóbb francia, olasz és német énekeseket, hangszerjátékosokat hozatták Magyarországra. Így vált Mátyás budai és visegrádi udvara a humanista műveltség központjává. Ekkor virágzik hazánkban is a többszólamú éneklés. Mátyás halálát követően fokozatosan hanyatlott a magyar reneszánsz zene. Az 1520-as években II. Lajos udvarában még próbálkozott Stolzer Tamás német zeneszerző, a budai király kórus karmestere, de a történelem (Mohács) ismét közbeszólt. Mohács után, a pusztulás éveiben jelentek meg és kerültek előtérbe a hegedűsök, lantosok és kobzosok. Ebből az időből származik az első írásos zenei emlékünk: Pominóczky Fülöp minorita szerzetes dallama, melynek alapja valószínűleg egy gregorián korális. A szerző kéziratos Manuáléjának (kézikönyv) táblájára jegyezte fel. Magyarország három részre szakadása, a központi városok – Buda, Fehérvár, Pécs és Esztergom – török kézre kerülése, a késő középkorban megindult polgári fejlődés lelassulása, a reformáció mozgalma a zenei élet visszafejlődését eredményezte. A támogatók, mecénások elmenekültek, a zene funkciója lényegesen leszűkült. Ekkor kerültek előtérbe a históriás énekmondók. Közülük a legkiválóbb Tinódi Lantos Sebestyén. Tinódi Lantos Sebestyén (kb. 1505, Tinód – 1556, Sárvár) Tinódi fiatalon került Szigetvárra, ahol Török Bálint íródeákjaként teljesített udvari szolgálatot. Majd ura fogságba kerülése után Kassán telepedett le. Itt döbbent rá arra, hogy a szerelmes széphistóriák, ókori történetek („Jázon és Médea” – görög eredetű, kalandos, szórakoztató írás), továbbá bibliai tárgyú írások („Dávid király, mint az nagy Góliáttal meg vítt”) helyett a magyarok küzdelmeiről kell hírt adnia, verseivel további biztatást nyújtania. Így a végvárakat járva, szemtanúi hitelességgel írta le a történteket. Dalainak gyűjteményét a Cronicát a kolozsvári Hofgreff nyomdában 1554-1555 körül nyomtatta ki, melyet Ferdinándnak ajánlott. Munkája elismeréséért a király nemességet adományozott az énekmondónak. A Cronica énekeinek témái: magyar történelmi tárgyú: 16 ének világtörténelmi esemény: 2 ének bibliai témájú: 2 ének erkölcsi példázat, tanulság: 3 ének. 17 / 57


A „Jázon és Médea” című históriája nem került be a gyűjteménybe. Tinódi 1545-ben ismerte meg a nagy műveltségű Nádasdy Tamást, a három részre szakadt Magyarország nádorát, aki egyben a sárvári vár kapitánya is volt. Nádasdy mindent elkövetett, hogy II. Lajos budai udvarának európai zenei életét megmentse. Tinódi dallamai Sárvárról járták be az egész országot. Itt zárult élete 1556. január utolsó napján. A históriás ének A históriás ének epikai műfaj, amely bibliai vagy történelmi tárgyú eseményeket ad hírül novella vagy vers formájában. Népszerűsége a közérthető szövegéből, a népdalhoz hasonló dallamosságából és előadásmódjából adódik. Tinódi műveiben az európai műzene elemei ötvöződtek a magyar népi dallamvilággal. A dallamok többsége hangsúlyozottan hétfokú (modális), oktáv ambitussal. A históriás énekek előadásmódjára jellemző, hogy a több versszakos dallamokat alkalmazkodó szöveggel és ritmussal adják elő. A verseket és elbeszéléseket az emberek nem írott anyagból ismerték meg, hanem a szerző előadásából, a kor legkedveltebb hangszerének, a lantnak a kíséretével. A lant Hosszúkás, mandula formájú, rövid nyakú, pengetős hangszer. Az egyiptomiak életében is kedvelt lant Spanyolországon és Dél-Olaszországon keresztül került Európába, az arabok közvetítésével. Magyarországi fénykorát a XVI. században élte, amikor a házi és a társas muzsikálás nélkülözhetetlen hangszerévé vált. Ekkor divat volt a chansonok, madrigálok és motetták átírása lantra, sok-sok díszítéssel kiegészítve. A históriás énekek népi utódaként születtek meg a balladák és a virágénekek. Ez utóbbiak megteremtésében a nagy magyar lírikusnak, Balassi Bálintnak (1551-1594) volt kiemelt szerepe. Költészetében különböző nemzetek – olasz, német, horvát, lengyel, szlovén, román és török –

dallammintáit követte. Elsődleges helyen említhetjük a „Bocsásd meg Úristen” kezdetű melódiáját, mint magyar eredetű dallamot.

A XVI. századi magyar hangszeres zene A század elejétől a hangszerek eljutottak egy olyan technikailag fejlett fokra, hogy önálló megszólaltatásuk valóra vált. A kor leghasználatosabb hangszere a lant és a virginál. Virginál: a zongora XVI. századi előde, billentyűs pengető hangszer. Alakját tekintve tégla idomú (a virga jelentése: vessző). 18 / 57


Ezek a hangszerek olyan kifejezési lehetőségeket nyújtottak, amelyekre az emberi hang nem képes (hatalmas hangterjedelem, fürge futamok és akkordfelbontások, disszonanciák, stb.). A kor kedves hangszerének, a lantnak az egyik legnagyobb világhírű virtuóza és zeneszerzője: Bakfark Bálint. Bakfark Bálint (1507, Brassó – 1576, Padova) Bakfark lantműveinek két jelentős gyűjteménye jelent meg: 1553 (Lyon) – „INTABULATURA” 1565 (Krakkó) – „HARMONIARUM MUSICARUM” Bakfark Bálint kortársai a művészt „Új Orfeusz”-ként emlegetik. Bakfark Bálint Brassóban és Budán nevelkedett, majd Szapolyai János erdélyi vajda udvarában kezdte munkáját. Európa országait bejárva kapott szerződést II. Zsigmond lengyel királytól. 1568-ban költözött vissza hazájába, János Zsigmond fejedelem gyulafehérvári udvarába. Utolsó útja Padovába vezetett, ahol 1576-ban elragadta a pestisjárvány. Műveinek műfajonkénti csoportjai: I. önálló lantkompozíciók – fantáziák; II. chansonok, madrigálok és motetták átiratai; III. dal- és táncfeldolgozások. Fantázia: futamokkal, díszítésekkel gazdagított dallam (ricercarenak is szokták nevezni). Általában többtémás, imitációs jellegű. Tartalmilag és formailag kötetlen műfaj. A magyar táncmuzsika Korabeli hazai feljegyzések nem maradtak ránk, ezért csak a külföldi – olasz, lengyel, német – kiadványokra és kéziratokra támaszkodhatunk. Gyakran találkozunk „ungaresca”, „Ungarischer Tanz”, „Hayduczky” címszó alatt eredeti magyar tánczenével. Ezek feltehetően a külföldön tanuló magyar diákok vagy az állatcsordákat Olaszországba hajtó hajdúk révén kerültek határainkon túlra. Így válhattak népszerűekké. Az idegen gyűjtemények a táncdarabok mellett több népi eredetű laudát (dicséretet) és frottolát (paraszti dallamot) tartalmaznak. A korabeli táncok általában páros táncok voltak, illetve párosával kapcsolódtak egymáshoz. Egy páros ütemű táncot (4/4) mindig páratlan ütemű (3/4) tánc követett. A XVI. század magyar táncainak csoportjai:  eredeti, népiesen egyszerű tánc – hajdútánc;  bonyolultabb, stilizált (művészi igénnyel kidolgozott) táncmuzsika. A korabeli táncok ritmikájának jellegzetessége a „kanásztánc-ritmus”: a pergő nyolcadok után megnyugvást hozó negyedhang értékek vagy az ezeket helyettesítő szünetek következnek.

19 / 57


A barokk kora és zenéje (1600-1750) A barokk szó többféle eredetre vezethető vissza. A portugál „barruca” szó jelentése szabálytalan, kagyló alakú gyöngy. A francia „perruque” parókát, az olasz „barroco” fonákot jelent. Ezek az elnevezések a kor bonyolultságát és túldíszítettségét fejezik ki. A barokk művészetek Itáliában keltek életre, de Franciaországban teljesedtek ki. Fő mecénásuk XIV. Lajos – a Napkirály – volt. Európában ekkor súlyos harcok, háborúk dúltak. Az egyre gazdagodó polgárság megindul a hatalom felé (1640 – angol polgári forradalom – Cromwell), parasztlázadások, reformáció, lángol a hitviták szenvedélye. A kor tele van társadalmi feszültségekkel, küzdelmekkel, ellentétekkel. Ezért a barokk művész a harcoló, küzdő, cselekvő és vitatkozó ember megjelenítésére törekszik. A barokk zene jellemzői:  drámai hangvétel: ami a történelmi nehézségek tükre;  monumentalitás: hatalmas terjedelmű alkotások (opera, oratórium);  mozgalmasság: pergő nyolcad- és tizenhatodmozgás, lüktető ritmika;  távlatosság: az együttesekből kiemelkednek a szólisták (ária, monódia);  színgazdagság: új hangszerek bevonása a zenekarba. A XVII. század elején fordulatot jelentett a nyomtatott kották megjelenése: a nemzetközi zenei élet fellendülését hozta magával. KORABELI MŰVÉSZEK ÉS ALKOTÁSOK: építészet: - Jules Mansard (a versailles-i palota), Bernini. Magyarországi emlékek: a fertődi Esterházy-kastély, az egri minorita templom, a szombathelyi székesegyház. szobrászat: - Donner festészet: - Rubens, van Dyck, Rembrandt, Velazquez, Maulbertsch irodalom: - Pázmány Péter (körmondatok), Zrínyi (eposzok), Cervantes (kalandregények). A barokk zene műfajai:

Instrumentális (hangszeres) Vokális és instrumentális prelúdium, fúga, szvit, opera, oratórium, kantáta versenymű A zenés dráma opera, oratórium, passió, kantáta

A XVII. századtól új műfaj van kialakulóban. A reneszánszban uralkodó kórusművészet után olyan zene születik, amely drámai hősök bemutatására, jellemzésére törekszik (az alvilágba leszálló Orpehust, az árnybirodalomba származott Euridikét, a Kálvária-dombra készülő Jézust, a gyermekét sirató Máriát stb.). Így indult világhódító útjára a zenés dráma.

20 / 57


Opera: hangszerre és énekhangra írott színpadi mű. Keletkezése a XVI. századra vezethető vissza. Első nagy mestere az olasz származású Monteverdi. Az opera tárgya világi, történelmi vagy bibliai. Témája és hangulata szerint lehet:  komoly tárgyú opera (OPERA SERIA)  vígopera (OPERA BUFFA) Az operát bevezető zenekari rész a nyitány, amely bemutatja a mű legjellegzetesebb zenei motívumait és hangszereit. Az előadás során felhasználják a színházi illúziókeltés minden eszközét: díszlet, jelmez, maszkírozás, fényhatások, színészi játék. A nagy egységeket felvonások fogják össze, melyek jelenetekre oszlanak: 1. magánjelenet – monológ – ária, recitativo 2. páros jelenet – dialóg – duett, tercett stb. 3. tömegjelenet – kartételek, kórusjelenetek (a mindenkori nép hangja). Ária: a mű egy adott pontján megáll a cselekmény, és az énekes egy-egy érzését, gondolatát szépen kibontott dallammal, rendszerint visszatérő A-B-A formában mondja el. Az ária lírai jellegű. Megnevezését a hangmagasságról kapja: tenorária, koloratúrária, altária stb. Recitativo [recsitatívó]: énekbeszéd. A drámai cselekményt viszi előre, a történést mondja el. Epikai (elbeszélő) jellegű. Kartétel: a nép hangját megszólaltató tömegjelenet. Dallamai a korálból alakultak ki. Oratórium: a lauda éneklés gyakorlatából származik. Ezen dicsérő énekek a XVI. században, vallási összejöveteleken párbeszédes formában, kezdetlegesen dramatizálva hangzottak el. Nevüket az előadás helyéről (oratórium = imaterem) kapták. Bensőséges, fennkölt, többtételes, epikai jellegű műfaj, amely magasztos eszméket tartalmaz. Jelentős bibliai vagy történelmi személyeket, eseményeket jelenít meg. Előadása során nem használnak illúziókeltő eszközöket, csupán a zene lehetőségeit érvényesítik. Ezért mozdulatlan drámának is nevezzük. Passió: a IV. századtól ismert zenei műfaj, amely Krisztus szenvedését és halálát jeleníti meg az evangéliumi szövegek szerint. (Virágvasárnap: Máté, nagykedd: Márk, nagyszerda: Lukács, nagypéntek: János.) Kantáta: rövid lélegzetű, hangszerkíséretes, énekes műfaj, amely világi témájú is lehet. A felsorolt műfajok zenei apparátusa: szólisták, kórus és zenekar. A zenés drámák fontos zenei eleme a korál: népének (1648), melyet később többszólamú harmóniákkal láttak el. A nép hangjaként vált az oratórium magjává.

21 / 57


Claudio Monteverdi (1567, Cremona – 1643, Velence) Az olasz zeneszerző, karnagy, hegedűjátékos és énekes a reneszánszból a barokkba való átmenetet képviseli. A két kor határán a XVI. századi madrigál összefoglalója (8 kötet) és a XVII. századi opera megteremtője. 1607-ben mutatták be első operáját, az Orfeo c. művét, melyben elődeinek és korának szabályait egyesíti. Gyakoriak a merész disszonanciák (nem egybeolvadó hangzás), a váratlan modulációk (hangnemváltás). A népiesen egyszerű kartételek többnyire polifon szerkesztésűek. Monteverdi hatalmas hangszeres apparátust mozgósít. Európa első operaháza, a San Cassiano 1637-ben nyílt meg Velencében. Ezt követően Monteverdi az új igénnyel fellépő közönség részére négy operát komponált. Ebbe a sorozatba tartozik az első történelmi opera, a Poppea megkoronázása (1643). Témája: Nerót szerelmes szálak fűzik bizalmasa és hadvezére Ottone hitvese, Poppeához. A műben a szerző zenekari újításaként a vezető szólamot a hegedűk játsszák. Monteverdi zenéjében szólal meg először a tremolo (a hangok remegtetése) és a pizzicato technika (a húrok ujjal pengetése). Egyéni hangját életének tragédiái határozzák meg: feleségének korai elveszítése (1607), a velencei pestisjárvány (1630), illetve az egyre fokozódó magány. Monteverdi operáinak legnagyobb jelentősége a drámai megjelenítő erejében és kimagasló emberábrázolásában mutatkozik meg. Az olasz zeneszerző életéből magyar vonatkozású eseményről is van tudomásunk. 1594-ben, 27 éves korában zajlott Esztergom ostroma, ahol a támadások szüneteiben lelkesen szólt mindenütt a tábori muzsika. Akkor és ott találkozott az opera atyja Balassi Bálinttal. Heinrich Schütz (1585, Köstritz – 1672, Drezda) Szülei inspirálására jogi tanulmányokat végzett, de mint orgonista, karmester, zeneszerző és –pedagógus folytatta életét. A német mester a protestáns zene kiemelkedő alakja. Szerzeményei – zsoltárok, kantáták, oratóriumok, passiók – egyházi jelleget őriznek. Műveiben ritkán alkalmaz koráldallamot. Karácsonyi oratóriuma az időskori alkotások nyitányaként született 1664-ben. Jellegzetessége a végigvonuló „meghitt” dallamvezetés, melyet a tisztaság és az öröm bája hat át. A passió műfajában hangszerek nélkül szólaltatja meg a szólistákat és a kórust.

22 / 57


Jean-Baptiste Lully (1632, Firenze – 1687, Párizs) Eredeti nevén: Giovanni Battista Lulli. Az olasz származású zeneszerző, karmester és táncos a francia opera első nagy mestere. XIV. Lajos udvarában vált elismert muzsikussá. Kompozíciói táncdalok, áriák, balettek (Molière műveinek táncos betétei) és közel 20 opera. Létrehozta a francia típusú operanyitányt, a Ouverture-t, melynek felépítése: Largo – Allegro – Largo. Műveiben találkoznak a francia és az olasz zenei elemek. Lully [lülli] fontos szerepet tulajdonít a hangszereknek: a vonósokat fúvósokkal és ütősökkel egészíti ki. Legismertebb operái: Alcestis, Theseus, Roland, Armida. Arcangelo Corelli (1653, Fusignano – 1713, Róma) Az olasz zeneszerző és karmester elsősorban a szonáta (60) és a concerto (versenymű – 60) műfaját kedvelte. Zenéje igazi „bel canto” (szép ének), amely a vonósok húrjain megszólaló egyszerű, mértéktartó, lírai dallamosságot jelenti. A „La Folia” című műve variáció, amelyben a témák úgy változnak, hogy az eredeti zenei anyag mindig felismerhető marad. A „La Folia” ¾-es portugál tánc, ahol a variánsok az állandóan ismétlődő basszustémára épülnek.

Henry Purcell (1659, Westminster – 1695, Westminster) Az angol orgonista és zeneszerző munkájának jelentős részét a színpadi művei alkotják. Egyetlen teljes operája a „Dido és Aeneas” (1689). Prózai részeket nem tartalmaz, az áriák rövidek és technikailag könnyűek, a kis létszámú zenekar (2 hegedű, brácsa, gordonka és csembaló) hangulatos fordulatokkal színezi a kórustételeket. A felsorolt jellemzők Purcell [pörszl] toleráns életfelfogását tükrözik, ugyanis a művet egy leányinternátus (diákotthon) lakóinak komponálta. Az opera témája: a karthágói királynő, Dido elveszíti szerelmét, a Trójából menekült Aeneast, amikor a rosszindulatú varázslónő, a boszorkányok és a természetfeletti erők beleavatkoznak az életükbe. Aeneasnak Itáliába kell hajóznia, amit Dido nem tud feldolgozni.

23 / 57


Shakespeare művének rövidített változata a Tündérkirálynő (1692) című opera. Az eredeti darabból kiemelték az epizódokat, helyükre ének-, kórus- és táncbetétek kerültek. Purcell operáinak nem volt folytatása a XX. századig. Ekkor Benjamin Britten (1913-1976) virágoztatta fel újból hazája zenei életét. Alessandro Scarlatti (1660, Palermo – 1725, Nápoly) Az olasz karmester, zeneszerző és a nápolyi operaiskola megalapítója hatalmas zenei anyagot hagyott az utókorra: 660 szólókantátát, 115 operát, 15 oratóriumot, motettákat, zsoltárokat, madrigálokat. Reformjai: megszilárdítja a „da Capo” áriát, recitativói zenekari kíséretet kapnak, nyitányait „Sinfonia”-nak nevezi (Allegro-Andante-Allegro), amely a későbbi szimfónia előfutára. Opera seriái mellett vígoperák is születtek. Legismertebb műve: A becsület diadala. Francois Couperin (1668, Párizs – 1733, Párizs) Couperin nevéhez gyakran kötik a le Grand (nagy) jelzőt. A francia csembalójátékos, orgonista és zeneszerző a csembalóirodalom jeles alakja. 240 csembalódarabja, a szvitszerűen összeállított táncok és rondók 4 kötetben jelentek meg. Muzsikájából, különösen kamarazenéiből könnyedség és elegancia árad. J. S. Bach elmélyülten tanulmányozta, s szinte példaként tekintette Couperin művészetét és pedagógiai alapelveit, mint a későbbi francia mesterek: Debussy és Ravel. Rondó: a francia eredetű rondellus szóból származik, melynek jelentése körtánc. Az állandóan visszatérő dallamot rondótémának nevezzük, a kitéréseket pedig epizódoknak, melyek kevésbé jellegzetesek és önállóak. Rendszerint eltérő hangnemben szólalnak meg, dinamikailag pedig halványabbak. A rondótéma és az epizódok együttesen adják a rondóformát (A b A c A d A …). A háromepizódos rondóformát Couperin-rondónak nevezzük. Csembaló: a zongora őse, a XVI-XVIII. század legkedveltebb billentyűs hangszere. Húrjait lúdtollakkal hozták rezgésbe. Többféle elnevezése és formája ismeretes: virginál – hosszúkás, szárny alakú; spinet – láda alakú, asztalra helyezhető; clavicytherium – függőleges húrozatú, magas hangszer.

24 / 57


Jean-Philippe Rameau (1683, Dijon – 1764, Párizs) A francia orgonista és zeneszerző korának kiváló elmélettudósa. 50 évesen kezdett az operával foglalkozni (Gáláns indiák). Legkedveltebb komponálási területe a csembalómuzsika. A Tambourin című műve trillákban és díszítésekben (apró kotta) gazdag, ami a barokk pompakedvelésének zenei jegye. Tambourin = dobmuzsika. Antonio Vivaldi (1669-78 között, Velence – 1741, Bécs) Az olasz hegedűvirtuóz, karmester és zeneszerző életének meghatározó városai Velence, Mantova, Padova és Bécs. Pappá szentelése (1703) után a velencei konzervatórium tanára, majd házi zeneszerzője és igazgatója. Tanítása során előtérbe helyezte az elméleti tudást, a kóruséneklést és a kamarazenélést. Lányokból álló zenekarával sikeresen koncertezett Európa országaiban. Legnagyobb támogatójára a bécsi udvarban talált VI. Károly császár (III. Károly magyar király) személyében. Papi hivatása mellett kitartott, azonban a misemondási kötelezettsége alól felmentették. (Il preto rosso, vagyis vörös hajú papként emlegetik.) Vivaldi művészetének kiemelkedő műfaja a versenymű: a concerto és a concerto grosso. Versenymű (concerto, concerto grosso) Concerto: Olyan zenei műfaj, ahol egy szólóhangszer „versenyez” a zenekarral. A főszerep a szólistáé, akinek magas fokú technikai tudással kell rendelkeznie. A versenymű elnevezését mindig a szólóhangszerről kapja (pl. hegedűverseny). A műfaj háromtételes: gyors – lassú – gyors. Concerto grosso: Hangszerek egy csoportja válik ki a zenekarból és verseng vele. Vivaldi a hegedű mellett fúvós hangszerekre (fuvola, oboa, kürt, trombita, fagott) és mandolinra is komponált versenyművet. Az 1930-as években kezdődő tudományos feltáró munka eredményeként 450 versenymű, 23 szimfónia, 75 szonáta és 40 opera vált ismertté. Oratóriumait (pl.: A diadalmas Judith) és egyházi műveit többnyire felújított változatban hallhatjuk. Antonio Vivaldi teljesen magára maradottan halt meg 1741-ben, azonban az utókorra hagyott kompozíciói a világon mindenütt nagy népszerűségnek örvendenek. A Ddúr fuvolaverseny igazán önfeledt muzsika, melynek kedves hangulata mindhárom tételen végigvonul. 25 / 57


I. tétel: Allegro – rokokó könnyedség, dinamikai kontrasztok. II. tétel: Largo – szélesen ívelő, lágy dallamosság. III. tétel: Allegro – játékos elegancia. A barokk művek dinamikáját teraszosnak nevezzük, mert a halk és erős hangerő átmenet nélkül váltakozik. Az ellentétek kiélezése fokozza a drámaiságot, amelyet dinamikai és tempóváltásokkal, a szóló és a zenekari tutti (mind) variálásával lehet megvalósítani. Johann Sebastian Bach (1685, Eisenach – 1750, Lipcse) A német orgonista, zeneszerző, karmester és kántor a barokk zene nagy összefoglalója. A kántor egyházi előénekes és tanító, akinek faladata volt hétről hétre új ünnepi kantáta írása. A humanista eszméket képviselő mester az egyházi és világi zene a musica sacra és a musica profana kiegyensúlyozott egyénisége. Műveit általában a felkéréseknek és elvárásoknak megfelelően komponálta. Weimar: (1708-1717) udvari orgonista és karmester, orgona- és csembalóművek, egyházi kantáták. Köthen: (1717-1723) Leopold herceg muzsikusa, Hat brandenburgi verseny, a Das Wohltemperierte Klavier első kötete, francia szvitek, kamarazenék, világi kantáták. Lipcse: (1723-tól) a Tamás templom karnagya és (1729-től) a Telemann által alapított egyetemi Collegium Musicum zeneigazgatója. Ez időben keletkezett fő művei: János- és Máté-passió, h-moll mise és a kantáták többsége. Élete végén az alkalmi műveket felváltották az összefoglaló jellegű, monumentális hangszeres és vokális kompozíciók. Utolsó alkotását nem tudta befejezni: 1749-1750, „Kunst der Fuge”: Fúga művészete – BWV 1080. A darabciklus 19 fúgát tartalmaz, s mintegy zenei végrendelet: idézi a nagy elődöket, s előremutatást nyújt a jövő nemzedékeinek. A zeneművek mellett található betű- és számjelzések Wolfgang Schmieder (német zenetudós) 1950-ben megjelent katalógusában alakultak ki: BWV- Bach-Werke-Verzeichnis. Bach művészetét a protestáns egyházi népének, a korál határozta meg. Erre épül csodálatos dallamvilága a cantus firmus technika alkalmazásával. A korálból nőttek ki az orgonára írt korálelőjátékai, variációi, többkórusos motettái, kantátái, passiói és oratóriumai. Bach kedvelt műfajai Prelúdium: orgona-előjáték, a fúgákat bevezető fantázia. Fúga: (futás, rohanás) polifon műfaj, amelyben a téma – a kánonhoz hasonlóan – egymás után csendül fel a különböző szólamokban. A feldolgozásban több hangnemet is érinthet, majd az alaphangnemben visszatérő rész codával záródik. Toccata: billentyűs hangszerekre írott, virtuóz technikájú kompozíció. 26 / 57


A Wohltemperiertes Klavier (jól hangol zongora) 2 kötete – 24-24 prelúdiumot és fúgát tartalmaz – különböző alkotói korszakban keletkezett I. kötet: Köthen – 1722, BWV 846-869 II. kötet: Lipcse – 1744, BWV 870-893 A mű jelentősége a 12 dúr és 12 moll hangkészlet és hangnem megvalósítása. A szerző további célja a virtuóz technikai tudás szolgálata. L. van Beethoven, F. Chopin és Liszt Ferenc is ezekkel a darabokkal fejlesztette hangszerjátékát. Schumann szerint „Fiatal muzsikusok mindennapi kenyere.” A Wohltemperiertes Klavier magyar kiadását Bartók Béla rendezte sajtó alá. A zenészcsaládból származó J. S. Bach korán jutott árvaságra. Legidősebb testvére (Johann Christoph) tanította tovább. A kiegyensúlyozott Sebastian szakmai céljait körbeövezték családalapítási tervei. Két házasságából 20 gyermeke született. 3 fiát említhetjük elismert zenészként: Johann Christian Bach, Wilhelm Friedemann Bach és Philipp Emanuel Bach. A tengernyi munka mellett mindig jutott ideje a családra, melynek valamennyi tagja jó muzsikus volt. Valódi koncerteket rendeztek otthonukban és azon kívül is. A szvit francia eredetű szó (suite) sorozatot, ciklust jelent. A barokk zene egyik legfontosabb műfaja. Rövid tételekből, általában különböző tempójú, ritmusú és karakterű táncokból álló ciklikus darab, amelyben a tételeket a hangnem azonossága köt össze. Mintául a korábbi francia csembalószvitek szolgáltak. Végső formáját Jean-Baptiste Lully alakította ki. Georg Philipp Telemann az érett barokk egyik legtermékenyebb német zeneszerzője 122 zenekari szvitet komponált, „Tafelmusik” névvel. A műfaj a későbbiekben is megtartotta szórakoztató jellegét. A német zeneszerzők gyakorlatában jellemző volt, hogy a teljes szvitet a nyitó tétel nevével (Ouverture) jelölték. Bach négy szvitje közül a h-moll az egyedüli moll hangnemű darab. Legfőbb sajátossága a különleges hangszerelés, amelyből adódóan a mű kamara jellegű. Zenei apparátusa: harántfuvola, vonószenekar és continuo (folytonos basszus, amelynek hangjai felett számokkal jelölték a kísérő akkordokat. Leggyakrabban csembaló, zongora, orgona és lant kottájában található, ami a játékostól nagy tudást igényelt. A maestro al cembalo a zenekar vezetője, aki hangszere mellől dirigálta az együttest. A zenei barokkot ezért gyakran nevezik a continuo, ill. a generálbasszus korának is.) Harántfuvola: a XVIII. század elejének divatos német hangszere, amely fokozatosan szorította ki az egyenes fuvolát, a blockflötét. Megszólaltatása nagyon nehéz, azonban rendkívül árnyalt, színgazdag hangzású, érzékeny fúvós hangszer. A h-moll szvit hatalmas terjedelmű, 3 részes nyitánnyal (Ouverture) indít, majd a Rondeau (a francia eredetű körtánc) következik, amely valójában Gavotte, mérsékelten élénk, francia paraszttánc. A Sarabande lassú tempójú, ünnepélyes, ¾-es ütemű, szimmetrikus építkezésű, polifon szerkesztésű spanyol tánc. A Bourrée gyors tempójú, üde karakterű francia néptánc. A Polonaise lengyel eredetű lépőtánc, amely az előkelő vendégek bevonulását kísérte. A Menüett az élénk francia néptáncból alakult udvari tánccá, amelynek zenéje beépült a 27 / 57


klasszikus szimfóniába is. A Nagy Francia Enciklopédia szerint kifinomult, mértéktartó és elegáns tánc (1750). A Badinerie (tréfálkozás, enyelgés) szimmetrikus felépítésű, homofon jellegű, eredeti természetességű, könnyed tánc, amely talán a Bach-szvitek legkedveltebb, legnépszerűbb részlete. A barokk zenekar A kor zeneszerzői gyakran kényszerűségből dolgoztak kis létszámú együttessel. Fokozatos fejlődés eredményeként alakult ki a barokk zenekar teljes apparátusa. J. S. Bach 1730-ban kérelmet nyújtott be Lipcse Városi Tanácsához, hogy engedélyezzék az általa felépített zenekar működését. A megvalósítás annyira jól sikerült, hogy a szimfonikus zenekar máig érvényes mintájává vált. Hangszercsoportok a barokk zenekarban vonósok: I. és II. hegedű, brácsa, gordonka (előde a Viola da gamba = térdhegedű), gordon fúvósok: fafúvók: fuvola v. blockflöte [blokflőte], oboa, fagott. Rézfúvók: trombita, kürt billentyűsök: csembaló, orgona continuo hangszerek: orgona az egyházi; gordonka, gordon és csembaló a világi zenében. J. S. Bach kantátái A barokk mester által kedvelt műfajban közel 200 egyházi és 17 világi kantáta maradt fenn. Legfontosabb zenei elemük a korál, amely általában a cantus firmusra építve vonul végig a teljes művön. A Karácsonyi oratórium (BWV 249) hat kantátából álló sorozat. Legismertebb világi kantátái:  Vadászkantáta BWV 208,  Kávékantáta BWV 211,  Parasztkantáta BWV 212, melynek népszerűsége a különböző táncok megjelenítéséből és a népi hangvételből adódik. Georg Friedrich Händel (1685, Halle – 1759, London) Német komponista, orgona- és csembalóvirtuóz. Kiváló zenei képességeire korán derült fény. Jogi és zenei tanulmányokat folytatott. Iskolái mellett a hallei református templomban vállalt állást mint orgonista. Életének meghatározó városai: Halle, Hamburg – első operájának bemutatója – Almira (1705), Firenze, Róma – latin zsoltárok –, Velence, Nápoly, Hannover (a választó fejedelem udvari zenekarának karmestere) és London, ahol 1711-től élt élete végéig. Itáliai tartózkodása idején a komponálás és muzsikálás mellett tanulmányozza az olasz képzőművészeti alkotásokat.

28 / 57


Angliában a két hét alatt elkészülő Rinaldo című operájával mutatkozott be. 1713-ban az utrechti béke megkötésének alkalmára „Te Deum”-ot komponált. Elkészülő Anthemjei (a motetta alapján kialakuló anglikán egyházzenei műfaj) a későbbi oratóriumainak kórusaiban kapnak előkelő helyet. 1720-tól a londoni operaházak művészeti vezetője és támogatója mint vállalkozó (a korai kapitalizmus jegyében). 1726-ban kapta meg az angol állampolgárságot. Saját hangját az oratórium műfajában találta meg, amelyet a közönség csak fokozatosan fogadott el. A „Judás Makkabeus” bemutatójával vívta ki az elismerést, és vált Anglia nemzeti zeneszerzőjévé. A Jephta című oratórium komponálása közben erősödött szembetegsége, majd kortársához, J. S. Bachhoz hasonlóan rövid idő alatt teljesen megvakult. Zenei tevékenységét nem adta fel, erős egyénisége segítségével tovább működött mint hangszerjátékos és karmester. Halála után a westminsteri apátságban, az angol nemzet legnagyobb egyéniségei mellett helyezték örök nyugalomra. Angliában 1859-től rendszeresen megemlékeznek a mesterről a hatalmas Händel-ünnepségeken. Kedvelt műfajai: csembalóművek, kamarazene, orgona- és zenekari verseny, concerto grosso, egyházi művek, kantáták, világi kórusművek, dalok, passiók és operák. G. F. Händel legismertebb operái:  Almira (1705), Rinaldo (1711),  Julius Caesar (1724), Rodelinda (1725),  Poros (1731), Xerxes (1738). Közel 40 operát írt. Kezdetben az egyes operatársulatok és az angol polgárság tüntetett az udvari muzsikus, Händel operái ellen. Így fejezték ki a király, I. György iránti politikai ellenszenvüket. Ennek következményeként új műfaj is született: a „koldusopera”, amelynek prológusát visszájára fordítva mondták el (ellentétes értelmezéssel). A Xerxes műfaja opera buffa. Témája a fiatal keleti király története. Az ária jellemzője az olasz „bel canto” stílus. Rövid előjáték (14 ütem) vezeti be, majd az előadó tehetségére számítva a koronától indítva rögtönzéssel zárul a mű. G. F. Händel hangszeres kompozíciói 1. Billentyűs hangszerre írt darabok: csembalóművek és orgonaversenyek. 2. Kamarazenék: különböző apparátussal rendelkező együttesekre írott szonáták. 3. Zenekari művek: concerto grossok, a Vízizene és a Tűzijáték szvit. F-dúr orgonaverseny I. tétel Händel nevéhez fűződik a zenekari kísérettel ellátott orgonaverseny műfajának megteremtése. Az 1736-ban készült F-dúr orgonaverseny zenei apparátusa: orgona vagy csembaló, I. és II. oboa, I. és II. hegedű, brácsa, continuo: fagott. 29 / 57


A mű, Antonio Vivaldi concertóinak mintája szerint háromtételes: gyors – lassú – gyors. Ez a felépítés a bécsi klasszikusoknál válik majd általánossá. A concerto elején, az akkordfelbontásokból kibontakozó témát a teljes együttes mutatja be. A tétel végén kadencia (zárlat) található, amelyet az előadók szabadon improvizálhatnak. A könnyed témavezetés és a gazdag rögtönzési lehetőség mutat utat a későbbi fantázia-műfajhoz. Orgona Eredete az ókorba vezethető vissza. Ősei a duda és a pánsíp. Az i.e. II. században jelentek meg a fújtatóval vagy víznyomással (hydraulis) megszólaltatott első orgonák. Magyar emlékünk az Aquincumban talált hangszer. A Mátyás budai udvarában lévő orgonának már 4000 sípja volt. A XVI. századi erdélyi hangszerekre gyakran utalt Tinódi. Az orgonaművek írásmódja a tabulatúra, amelyben az egyes szólamokat táblázatosan csoportosítják (partitúra). Az orgona billentyűzettel (kéz: manuál, láb: pedál) ellátott hatalmas, összetett hangszer. Minden hangját külön síp szólaltatja meg. A hangszínek változását regiszterkapcsolók (gombok) segítségével lehet biztosítani.

A XVII. századi magyar zene A korabeli Magyarországon a zenei élet gyökeresen megváltozott. A török elleni harcok hatásaként egyre erősödött a nemzeti érzés, fokozódott a függetlenség utáni vágyakozás. A Habsburg uralkodókkal való szembefordulás a kultúra területén is érződött. A magyar barokk zenét 4 kézirat őrzi: 1. Kájoni-kódex: 1634-1671; 2. Vietórisz-kódex: 1680 körül; 3. Lőcsei tabulatúrás könyv: 1660-1670; 4. Stark-féle soproni virginálkönyv: 1689. A gyűjteményekben szöveges énekeket, alkalmi zenekari műveket és hangszerkísérettel ellátott táncdallamokat lehet találni. Ezeket a táncokat szvitekbe komponálva szólaltatták meg. A művek végén hallható cifrázások, díszítések a XVII. század végén kialakuló verbunkos stílus előjelei. A négy kódex számos kuruc kori dallamot is őriz. 30 / 57


A barokk zenekarok kedvelt hangszerei: hegedű, síp, duda, trombita, hárfa, cimbalom, orgona és a dob. Esterházy Pál: Harmonia Caelestis A magyar főúri családok közül az Esterházyak voltak a zene legelhivatottabb mecénásai. A kismartoni születésű Esterházy Pál (1635-1713) rendkívül sokoldalú egyéniség. Magyarország nádora, soproni főispán, Buda védelmének (1686) aktív részese, birodalmi herceg. Templomokat építtet, képzőművészeket gyűjt maga köré, kiváló táncos, költő és zeneszerző. Zenetörténeti értéket képvisel az 1711-ben Bécsben megjelenő Harmonia Caelestis című gyűjteménye, amely egyházi műveket tartalmaz. A kiadványban 55 egytételes kantáta található: zenekarral kísért 40 szólóének, 6 duett és 9 kórusmű. A szerző magyar, cseh és német népénekeket is feldolgozott. Gyakori szólisztikus hangszerek: kis trombita, fagott, fuvola és hárfa. A gyűjteményt napjainkban az Országos Széchényi Könyvtár Zeneműtára őrzi.

A zene forradalma a XVIII. században A rokokó és a gáláns stílus Az 1730-tól 1770-ig terjedő átmeneti idő művészetét rokokó, ill. kora klasszicizmusnak nevezzük. Rokokó: a francia eredetű rocaille [rokej] szóból származik, melynek jelentése finom motivikájú kagylóminta. A kor új zenei nyelvének előkészítője a gáláns stílus. Jellemző jegyek: 1. közérthetőség, 2. érzelmesség, 3. könnyed hangvétel, behízelgő dallamosság, 4. hajlékonyság, kecsesség, 5. apró motívumok, 6. homofon szerkesztés, 7. új dinamikai lehetőségek: crescendo-decrescendo, 8. a fúvós hangszerek újszerű beiktatása a zenekarba, 9. köznapi témák megjelenítése. AZ ÁTMENETI KOR MEGHATÁROZÓ ESEMÉNYEI: 1750: Meghalt J. S. Bach a Fúga művészete című munkája közben. 1751: Megvakult Händel a Jefta című oratórium befejezése után. Megjelent Diderot és D’Alembert szerkesztésében a Francia Enciklopédia első kötete. Elkészült a híres orgonaépítő, Silbermann utolsó orgonája a drezdai Hofkirche részére. Párizsban bemutatták Johann Stamitz nagyzenekari szimfóniáját. 1752: Hatalmas sikerrel mutatkoztak be az olasz opera buffa, a vígopera képviselői, köztük Pergolesi a Serva padronával (Úrhatnám szolgáló). Előadják Rousseau énekes játékát, a Falusi jövendőmondót. Joseph Haydn ekkor volt 20 éves. Ebben az időben épültek a schönbrunni és potsdami paloták, majd 10 év múlva megjelent Rousseau jelentős műve, a Contrat social (Társadalmi szerződés). Az európai társadalomban bekövetkező változásokat a zene jelezte a legfrissebben. Rövid idő alatt született meg az egészen újfajta muzsika. A fiatal zenésznemzedék nem rombolta le a barokk vívmányait, hanem egy magasabb rendű polgári kultúra kialakítására törekedett. 31 / 57


A KOR KIEMELKEDŐ KÉPVISELŐI: Giovanni Battista Pergolesi olasz mester (1710-1736), nevéhez fűződik a vígopera keletkezése. A vele induló nápolyi iskola felszabadította a dallamot és megtanította a zenekart is a könnyed játékra. Tartini, a hegedűs, Durante, az egyházi zeneszerző és Sammartini, a kitűnő karmester az olasz rokokó vezető mesterei, kihagyták a zenekarból a nehézkes csembalót. Így az éneklő szólamok könnyedebbé válhattak. Kiemelték a zenekarból a vonósnégyest, ami a klasszikus idők kedvelt együttestípusává vált. Domenico Scarlatti (1685-1757) olasz zeneszerző gazdag fantáziájú, könnyed, kétrészes tanulmányaival, a mai szonátákkal a zongorajáték stílusát újította meg. Johann Christian Bach (német, 1735-1782), J. S. Bach legkisebb fia, a gáláns stílus legünnepeltebb képviselője volt. Feltűnést keltettek az ellentétes szonátatémái, hajlékony dallamvezetése, amelyek például szolgáltak Mozart dallamaihoz. Az olasz Bachnak is nevezték, mivel a Milánóban működő híres pedagógusnál, Padre Martininél tanult. Philipp Emmanuel Bach (német, 1714-1788), az észak-német rokokó vezető alakja. A Berlinben Nagy Frigyes udvarában működő zeneszerző megőrizte édesapja, a lipcsei kántor technikai hagyományait, azonban saját műveit a változó hangulatok, dinamikai meglepetések, váratlan harmóniák és ritmusok jellemezték. A „Sturm und Drang”: érzelmek és szenvedélyek merész és igazi képviselője. „Aki alaposan ismer, annak látnia kell, mit köszönhetek Ph. E. Bachnak.” - írta J. Haydn. Johann Stamitz (cseh, 1717-1757) a mannheimi iskola alapítója. Nevéhez fűződik az ellentétek meglepő halmozása, a fokozatos erősítés – crescendo – megvalósítása, a fúvósok önálló szerepeltetése és a klarinét zenekari alkalmazása. Christoph Willibald Gluck (német, 1714-1787) az opera reformátora. A bécsi udvari opera karmestereként egyre inkább a drámai problémák felé közeledett. Célja: a régi opera sablonos bonyodalmai és figurái helyett a mély érzelmek és nagy jellemek jelenjenek meg a színpadon. Szerinte a zenének drámai gondolatokat kell szolgálnia. Megszüntette az ária uralmát, hatalmas kórusok, tánc, pantomim, tömegjelenetek és zenekari betétek beiktatásával vitte előbbre a cselekmény fonalát. Legismertebb művei: Orfeusz és Eurikide, Ifigénia Aulisban, Ifigénia Taurisban, Páris és Heléna, Alceste. Ez utóbbi művének előszavában így ír: „Sikerünk igazolta elveimet és világosan megmutatta, hogy a szépség legszilárdabb alapja minden műalkotás számára az egyszerűség, igazság és természetesség.” Új műfajok Opera: opera comique és az opera buffa, a vígopera különböző formái (Singspiel). Szonáta: ellentétes témák halmozása, hangsúlyozása. Az elnevezés műfajt és formát is jelent. Szimfónia: 4 tételessé bővül (menüett vagy scherzo), melynek első tétele szonátaformájú. Divertimento, szerenád: szórakoztató zene, amely szonátaformájú és kötetlen tételszámú.

32 / 57


A klasszicizmus kora – XVIII. század A kor elnevezése a latin „classis” szóból származik. Jelentése osztály, az első, a legjobb osztályba tartozó, a kiváló. (Ide vezethető vissza a mindennapi szóhasználatunk: klassz.) A művészetekben is az örök érvényű tökéletes formát és tartalmat jelöli. A kor történelmi előzménye a francia forradalom, amely megdöntötte a feudális nemesség hatalmát. Az új társadalmi réteg, a polgárság megváltozott igényekkel állt elő. A XVIII. századi felvilágosodás szellemi mozgalma az ész és az értelem érvényességét hirdette. Az emberek érdeklődése az antik világ felé fordult, a különböző művészeti ágakban megjelentek az ókori ideálok. Az építészetben a magas lépcsősort antik oszlopok díszítik. Az oromzatot a háromszög alakú, domborművekkel ékesített tympanon alkotja (Péchy Mihály, Hild József, Pollack Mihály). Bonaparte Napóleon a császárság megalapítása után a győzelem jeleként diadalíveket emeltetett, mint a hajdani cézárok. A szobrászatban mitológiai témák megjelenítése a jellemző nyugodt és harmonikus arányokkal (Ferenczy István). A festészetben a történelmi hősök kerültek előtérbe. A barokk mozgalmasságát a mértékletesség váltotta fel, szerkezetileg az egyszerűségre törekedtek, a színek másodlagossá váltak. Az irodalomban is elsődleges az ókori görög szépségideál megvalósítása. Johann Wolfgang von Goethe és Friedrich von Schiller közös szellemisége utat mutat a kiművelt ember, a szellem és a természet, az érzelem és az értelem összhangjának megteremtéséhez. „Klasszicizmus = a legkedvesebb eszközzel a legtöbbet mondani.” Claude Achille Debussy

A felvilágosodás és a polgári forradalom zenéje Bach halálától (1750) – Beethoven haláláig (1827) A XVIII. század gazdasági, társadalmi és művészeti fejlődésének útja – Németalföld, Anglia, Franciaország, Velence – fokozatosan Európa belsejébe vezet. Így került a zenei élet központja Bécsbe, ahol a három nagy mester Joseph Haydn, Wolfgang Amadeus Mozart és Ludwig von Beethoven élt és alkotott. Haydn 38, Mozart 14 éves, amikor Beethoven megszületik. Haydn a teremtő és alkotó, Mozart a továbbfejlesztő és betetőző, Beethoven az újító, előremutató. Láthatjuk, hogy korkülönbségükből adódóan mindannyian más utat járnak, azonban munkájuk révén egységet alkotnak, és közösen képviselnek egy nagy zenetörténeti korszakot, a bécsi klasszicizmust. A három zeneszerző művészetét a felvilágosult polgári humanizmus határozta meg, amelynek köszönhetően váltak egyetemessé.

33 / 57


A klasszicizmus zenéje I. Műfajok: műdal, opera, oratórium, szonáta, versenymű, szimfónia II. Formák: egyszerű háromtagú forma, szonátaforma, triós forma, rondóforma, variációs forma III. Jellemző sajátosságok: 1. arányosságra és szimmetriára való törekvés 2. szabályos építkezés 3. többtémás, homofon szerkesztés 4. érzékeny dallamvezetés, lágy dallamosság 5. szekvenciák gyakori alkalmazása 6. korabeli táncok beleolvasztása a zeneművekbe / életvidámság 7. a barokk teraszos dinamikáját felváltja a fokozatos erősítés és halkítás: crescendo <>decrescendo 8. virtuóz technikák – új művésztípus IV. Hangszerek: kialakul a kamarazenélés divatja (vonósnégyesek). A nagyzenekarokból kiszorul a csembaló mint akkordikus támaszték. Az új összetétel: vonósok, fa- és rézfúvósok (párosával), két különböző hangolású üstdob. V. Koncertek helyszíne: a templomokból, a főúri szalonokból és polgári otthonokból a nyilvános hangversenytermekbe kerül át. VI. Lassan megszűnik a főúri és egyházi szolgálat, a zeneszerzők egyre inkább független módon komponálhatnak. Haydn 30 évig szolgálta az Esterházy hercegeket. Mozart 25 évesen fordított hátat a salzburgi érseknek. Beethoven végleg szakított a hagyománnyal, s független művészként alkotott és élte életét. A klasszikus zene táncos jellegéről így ír Szabolcsi Bence „A melódia” című munkájában. „Sehol és soha nem emlegetik annyit a táncot, mint a XVIII. sz. emlékirataiban. Mintha a tánc öröme áthatotta volna a teljes nemesi társadalmat, mintha legfőbb fűszere lett volna annak az újszerű, fénylő és gondtalan életnek, amelyet a XVIII. sz. uralkodó világa eszményül tűzött maga elé. Az európai rokokó új, könnyű, világos hangvétele mintha egyetlen nagy táncritmus lendületében született volna meg Párizstól Sárospatakig. Nemhiába nevezték a XVIII. századot Táncos Évszázadnak is.”

34 / 57


A klasszikus szimfonikus zenekar

A zenekari hangzást az adott műnek megfelelően a felsoroltakon kívül más hangszerek is kiegészíthetik:  zongora, harmónium, orgona;  cseleszta, harangjáték, pergődob stb. A fúvós hangszereket megszólaltatásuk módja szerint csoportosíthatjuk: 1. A fafúvókat ajak- és nyelvsíppal lehet megszólaltatni. 2. A rézfúvók a tölcséres fúvókával ellátott, rézből készült hangszerek. A fúvós és ütőhangszerek önálló zenekart is alkothatnak.

35 / 57


A legkisebb klasszikus zenei forma a PERIÓDUS A periódus rendszerint két egyenlő hosszúságú zenei egységből áll, amely általában 8 ütemes. Ezen belül 4-4 ütem alkot egy-egy gondolatot (frázist), amely 2 ütemes motívumokból épül fel: 1. PERIÓDUS – A 2. PERIÓDUS – B 1. frázis 2. frázis 3. frázis 4. frázis kérdés / nyitás felelet / zárás kérdés / nyitás felelet / zárás 1. motívum

2. motívum

3. motívum

4. motívum

5. motívum

6. motívum

7. motívum

8. motívum

Az első periódus általában az V. fokon (dominánson) zár, amit félzárlatnak nevezünk. A második periódus az I. fokon (tonikán) zár, amit egész zártnak nevezünk. Két különböző periódus (A+B) egyszerű kéttagú formát alkot. Joseph Haydn (1732, Rohrau – 1809, Bécs) Joseph Haydn a „Papa Haydn” becéző nevet kapta mint korának nagy, klasszikus atyamestere és fáradhatatlan alkotója. Így írja le fiatalságának történetét:

„1732 március utolsó napján születtem az alsó-ausztriai Rohrauban. Apám bognármester volt, nagy zenekedvelő. Kótát nem ismert, de tudott hárfázni. Ötéves koromban már én is énekeltem műsorának rövid darabjait. Ez arra bírta apámat, hogy zenei és egyéb tanulmányok elvégzésére beadjon egyik rokonunkhoz, a hainburgi rektorhoz. (Ez a rektor aztán sokféle tanulmányra fogott, amiért hálás vagyok neki, noha házában több volt a verés, mint a koszt.) A mindenható Isten főleg a muzsikában gyors felfogással áldott meg, úgyhogy már hatodik életévemben miséket énekeltem a templom kórusán. Mikor hétesztendős voltam, Reutter bécsi karnagy átutazóban véletlenül meghallotta gyenge, de kellemes hangomat a templomban, s felvett kórusába: itt tanulmányoztam aztán az ének, a zongora- és hegedűjáték művészetét. Tehetséggel és szorgalommal jutottam előbbre. Fiatalemberek megtanulhatják példámon, hogyan válhatik a semmiből idővel mégis valami, mert bizony mindaz, ami vagyok, a szorongató szükség műve. Tizennyolc éves koromig énekeltem a szoprán szólamot szép sikerrel, részben a Szent István Székesegyházban, részben az udvarnál. Mikor aztán elvesztettem a hangomat, nyolc éven át keservesen, leckeadással kellett kenyeremet megkeresnem. Sohasem szereztem volna meg a szükséges ismereteket, ha zeneszerzői buzgalmam nem tartott volna ébren éjszakákon át.” Munkájára felfigyelő jóakarói eljuttatták az Esterházy hercegek zenekarába. Itt 1762-ben karmester lett és az is maradt 29 éven át Kismartonban (Eisenstadt) és Eszterházán. Az udvar változatos és mértéktelen zenei igényének kiszolgálása hatalmas tudást és jártasságot követelt. Egyházi zenétől az operáig, ünnepi szimfóniáktól a kamarazenéig és szólóművekig mindent kellett komponálnia. Azonban így vált sokoldalúan érett és fölényes technikájú művésszé. 36 / 57


„Hercegi gazdám minden munkámban kedvét lelte, s így egy zenekar élén kísérletezhettem, javíthattam, merhettem. Amellett senki sem volt körülöttem, aki zavarhatott vagy gyötörhetett volna. Kellett, hogy eredetivé váljak.” A zenekedvelő Miklós herceg halála után 1790-ben Haydn Bécsbe költözött. Nemzetközi hírneve ekkor emelkedett a legmagasabbra. Két londoni hangversenyútja idején: 1790-1792 és 1794-1795-ben keletkezett a 12 nagy szimfóniája, Londoni szimfóniák címmel. Ott ismerkedett meg Händel oratóriumaival, melyek hatására komponálta két nagy művét, a Teremtést (Die Schöpfung, 1798) és az Évszakokat (Die Jahreszeiten, 1801). Ezekben az években szerezte az eszterházi udvar számára a hat ünnepi misét (pl. Nelson mise). Idős kora felülemelkedett ambícióin, ezért a francia hadsereg bevonulását nem élte túl. Ideiglenes bécsi temetése (1809) után 1820-ban helyezték örök nyugalomba Kismartonban. „Az én nyelvemet megérti az egész világ!” – Joseph Haydn Joseph Haydn fiatalkori műveiben a késő barokk formáit alkalmazta: kamarazenéjében a cselló a zongorával együtt adta a basszus szólamot. Előbb háromtételes szimfóniákat komponált, majd a mannheimi iskola vívmányait tökéletesítve jelentek meg 4 tételes vonósnégyesei és szimfóniái. Zongoraszonátáiban Ph. E. Bach stílusának hatása a jellemző. A mester egész életében fontosnak tartotta a folyamatos ismeretszerzést. 60 éves korában sem restellt a fiatal Mozart műveiből tanulni. Londoni útjainak során Händel műveiből ihletet merített, s közben nem feledkezett meg arról, hogy zenekarának hangzását tökéletesítse. Állandósította a klarinétot, s nagyobb szerepet juttatott a fúvósoknak. J. Haydn egyéni hangzásvilágát szülőfaluja, a Lajta partján fekvő Rohrau lakóinak vegyes (osztrák, magyar, sváb és horvát) összetétele színesítette. Ide vezethető vissza a D-dúr „London” szimfónia IV. tételében feldolgozott horvát népdal alaptémaként való megjelenése is. Valószínű, hogy Haydn több művében is rejtőzködik népi dallam, de úgy is lehetne fogalmazni, hogy témáinak nagy része a népdal hangján szólal meg. A horvát mellett az osztrák népzene behízelgő dallamai olyan közel álltak hozzá, hogy nagy szimfonikus műveiben is felfedezhetők. Ez a kedélyes népi íz Haydn zenéjének egyik jellemzője. J. Haydn szerencsésen egyesíti a legegyszerűbb népdalt a bonyolult polifon szerkesztéssel. Dalai a bécsi dalok (Wiener Lieder) gyökerei. A zeneszerző igazi munkaterülete a vonósnégyes és a szimfónia volt. 104 szimfóniáját és 77 vonósnégyesét tartjuk számon. Haydn zenéjének hangja meleg, bensőséges, érzelmekben gazdag és kedélyes. Ez azonban nem jelenti azt, hogy komoly hangvétel nem hallható tőle. Londoni szimfóniáiban tragikus mélységek is megjelennek. Hangszeres ábrázolóerejét mindenekelőtt oratóriumai bizonyítják.

37 / 57


A dinamika szerepe a zenében A dinamika a görög eredetű dynamis szóból származik, melynek jelentése erő, hatalom. A zenében a hangerősség fokozatait jelzi. A gyakorlatban a XVII. századtól kap önálló szerepet, amikor a zenei fejlődés szükségessé tette a hangerősségre utaló jelzések bevezetését. ALAPJELEI: pp = pianissimo nagyon halkan

p = piano halkan

mf = mezzoforte középerősen

f = forte erősen

ff = fortissimo nagyon erősen

A XVII. században, a barokk korában a teraszos dinamika elve érvényesült:

A XVIII. században a mannheimi iskola mesterei (pl. Johann Stamitz) dinamikai átmeneteket alkalmaztak: a fokozatos erősítést – crescendo, és a fokozatos halkítást – decrescendo.

A dinamika lehetőségeivel kifejezhetünk életérzéseket, lelkierőt, napszakot stb. Joseph Haydn a Teremtés című oratóriumában a sötétséget pp-val jelzi. Majd arra a kiáltásra: „Legyen világosság!” – üde C-dúrban, fortissimo hangerővel lelkendezik az egész zenekar. Ügyes dinamikával a közeledés és távolodás is megjeleníthető. Ezzel az ellentéttel már a reneszánsz zeneszerzők is éltek a madrigálok visszhanghatásaiban (O. Lassus: Visszhang). Például Beethoven az V. szimfónia I. tételének 2. témájában a kérlelést egyre erősödő dinamika segítségével sürgeti. A megfelelő árnyalás nélküli dallam elszürkül, sablonossá és hangulatilag semlegessé válik. A fejlődés későbbi szakaszaiban – kiemelten a romantika, az impresszionizmus és az expresszionizmus idején – válik fontos eszközzé a dinamika. A zenei hang erőssége a hangot létrehozó levegőrezgések amplitúdójától (a kilengés mértékétől) függ. Minél nagyobb az amplitúdója, annál erősebb a hang. Joseph Haydnt 1791-ben az Oxfordi Egyetem díszdoktorává avatták. Ezt követően elismert részesévé vált az angol zenei életnek. 1794-95-ben tizenkét canzonettája (rövid szerelmes dal) jelent meg angolul. Ebben az időben komponálta Robert Burns skót költő versére a „Szép nyári reggel” című művét, kétszólamú vegyeskarra, hegedűre, csellóra és zongorára. A kórust kísérő hangszeres együttest zongorás triónak nevezzük. Ilyen hangszer-összetételű trióiból 31 maradt ránk. A homofon szerkesztésű kórus kamaramuzsikával párosul oly módon, hogy a hangszerek keretbe foglalják a vokális anyagot a nyolc ütemnyi bevezetővel és a 4 ütem terjedelmű 38 / 57


befejező résszel. A kórustól eltérően a kísérő szólamok úgynevezett „áttört technikát” mutatnak. Ez azt jelenti, hogy a homofon szerkesztésen belül minden szólamnak önálló mozgása van. Haydn kamarazenéjének ez az egyik legfőbb jellegzetessége. „Zenéje hármas értelemben demokratikus. Először, mert a nép hangján szól. Azután törekszik arra, hogy mindenki megértse: „Meine Sprache versteht die ganze Welt.” Végül újra megvalósítja a szólamok egyenrangúságát. Írt ugyan olyan műveket is, amelyekben egy vezető szólamnak alá van rendelve a többi. De igazán elemében akkor érzi magát, amikor egyenrangú szólamokat ír.” Kodály Zoltán elnöki megnyitójának részlete a Magyar Tudományos Akadémia Haydn ünnepségén 1959 februárjában, Haydn halálának 150. évfordulóján.

A vonósnégyes A hangszeres zeneirodalomban a XVIII. század közepén alakult ki a kis zenei együttes legtökéletesebb hangzású csoportja, a vonósnégyes: kvartett. Hangszerei: 2 hegedű, 1 mélyhegedű (brácsa), 1 cselló (gordonka).

A négytételes műfaj létrehozója Joseph Haydn. A zenekartól függetlenné váló vonósnégyes elsődleges jellemzője a kiegyensúlyozott dallam, amely a klasszikus idők anyanyelvévé vált. Haydn számára talán a vonósnégyes volt a legfontosabb műfaj, melynek darabjait hatosával rendezte egy opusszám alá (az opus latin szó, jelentése mű; a zeneszerzők műveinek keletkezési vagy megjelenési sorrendjét jelöli). A zeneszerző melodikájában gyakran hallható a zenei képszerűség és a stilizált hangutánzás. Ennek következményeként adtak a kortársak néhány műnek találóan jellegzetes címet: „Medve”-szimfónia, „Tyúk”-szimfónia vagy „Béka”-kvartett, „Pacsirta”-kvartett. 39 / 57


Az együtteseket rendszerint az első hegedűsről – aki minden esetben kiváló szólista – nevezik el. Híres és elismert magyar vonósnégyesek: Hubay-, Léner-, Tátrai-vonósnégyes. A klasszicizmustól kezdve napjainkig több zeneszerző komponált vonóskvartettet. Azonban a műfaj legjelentősebb képviselői J. Haydn, W. A. Mozart, L. van Beethoven és Bartók Béla. Joseph Haydn: D-dúr vonósnégyes („Pacsirta”) – op. 64, No.5. A mű 1790-ben keletkezett, a szerző fordulatokban gazdag életszakaszában, amikor teljesen megváltozott az élet Eszterházán. A herceg 1790 februárjában megözvegyült, mely élethelyzetet rendkívül nehezen viselte, majd szeptemberben elhunyt. Haydn ekkor nyerte vissza mindennapi és szakmai szabadságát. Meghívások sokaságának kívánt eleget tenni. Így készült el a német származású Johann Peter Salomon hatására a hat kvartettből álló ciklus (op. 64), melyet a polgári közönségnek szánt, s először Londonban mutatták be. A Pacsirta vonósnégyes felépítése: I. tétel: Allegro moderato – feszes ritmusban megszólaltatott téma II. tétel: Adagio – a szólóhegedű rubatójának alárendelt lírai dallam III. tétel: Menüett – táncos jellegű sorozat: kivárások, közös hajlítások, mozdulatok IV. tétel: Vivace/Finale – virtuóz technikát igénylő, „örökmozgó” tizenhatodmozgás A klasszikus szimfónia A szimfónia elnevezés a görög eredetű szünfoné szóból származik, jelentése együtthangzás összhang. Műfajt és zenekartípust is jelölünk a szóval. A klasszikus szimfónia kialakulásához vezető zenei elemek  bécsi és mannheimi kezdeményezésre J. Haydn 3 tételről 4 tételre bővítette a 2. és 3. tétel közé egy táncot iktatva (menüett, scherzo);  a vonós hangszerek felvették a ma is ismert alakjukat;  a fúvósok megszólaltatásához új eszközöket alkalmaztak: billentyűket, hangváltókat;  a nehézkes csembaló kiszorult a zenekarból;  az első tétel jellemzően szonátaformát mutat. A XVIII. századi szimfónia tételrendje: I. tétel: Allegro/gyors – szonátaforma II. tétel: Andante/lassan – variáció III. tétel: Menüett/Scherzo – triós forma IV. tétel: Allegro/gyors – szonáta-, rondóforma. Menüett: jelentése kicsi. Francia eredetű, ¾-es lüktetésű, mérsékelt tempójú tánc.

40 / 57


Scherzo [szkerco] olasz eredetű szó, jelentése tréfa. Többnyire ¾-es lüktetésű, gyors tempójú, mozgalmas és változatos ritmikájú hangszeres művek jelölése. A scherzóban gyakran alkalmaznak dinamikai kontrasztokat. (Beethoven minden szimfóniájának III. tétele – kivétel az I. és VIII. szimfónia – scherzo.) A triós forma: A trió elnevezés onnan ered, hogy eredetileg három hangszer szólaltatta meg, s így dinamikában halványabb, háromszólamú hangzás jött létre. A forma fejlesztése után már a teljes zenekar is játszhatja, de egyetlen hangszer előadásának is lehet része. A középrésszel kiegészülő zenei formát triós formának nevezzük. A trió végén gyakran találunk „da capo” jelölést, amely a főrész változatlan visszatérésére vonatkozik. Ha a visszatérés variált, akkor azt a zeneszerzők újból kiírják. A főrész visszatérése gyakran bővül codával. A Főrész

B Trió

C Főrész+Coda

Variáció: A variációs formálás többszöri, különböző ismétlést jelent. Az így felépített zenemű a variációsorozat. Műzenében és népzenében egyaránt találhatunk variációkat. A zenei anyag tekintetében lehet egyszólamú dal, többszólamú tétel vagy ostinato jellegű basszus-téma. Többféle variálási lehetőség ismeretes: ritmikus, melodikus, harmonikus, hangnembeli, hangszerelés szerinti stb. A variációk után általában visszatér az eredeti téma. „Jó, ha egy tétel főtémája olyan, hogy változatos módon lehet kezelni, mert minden zeneszerző tudja, hogy az olyan téma, amely eredeti alakjában nem különösen érdekes, valamilyen megfordításban teljesen újszerűvé válhat. Ki más tudja ezt a művészetet magasabb szintre vinni, mint a halhatatlan Haydn?” E. Th. A. Hoffmann Joseph Haydn: G-dúr „Oxford” szimfónia – op. 92. (1788) A szerző 30 év munkájának tapasztalatait és eredményeit összegezte, s egyben új utat nyitott a londoni szimfóniák irányába. 1791-ben, amikor az Oxfordi Egyetemen díszdoktorrá avatták, ezt a szimfóniát választotta az ünnepségre. Ezért kapta a zenemű az „Oxford” szimfónia elnevezést. Joseph Haydn: D-dúr „London” szimfónia – op. 104. (1795) Mozart halála után négy évvel kortársa emlékére komponálta. A zeneszerző a cím mellé odaírta: „Mit den Dudelsack”, vagyis dudával. Ezzel a népies hangvételre utal, amely elsősorban a menüett indító taktusaiban, a tánc Ländler jellegű dallamában, annak alátámasztásában jelenik meg, majd a zárótételben ismét felfedezhető. A menüett és a trió között hangulati ellentét hallható:

41 / 57


A – Menüett

B – Trió Nagy hangterjedelmű /ambitus/, kellemesen Erőteljesen nép hangvételű könnyed dallamú A kontrasztot a hangszerek összeállítása fokozza: Tutti /mind/ szól a zenekar A fafúvósok kapják a vezető szerepet Joseph Haydn és az oratórium Haydn meglepő tapasztalatokhoz jutott a londoni tartózkodása során. Az Esterházyaknál megszokott házi muzsikálása után rácsodálkozott a nyilvános hangversenyéletre. Hatalmas élményt jelentett számára az 1791-ben megrendezett Händel-ünnepély a Westminster Apátságban. Haydn itt hallotta először Händel oratóriumait az ezer főt meghaladó monumentális zenei apparátussal. A barokk mester művei mintaként szolgáltak a Teremtés (bibliai téma) és az Évszakok (világi téma) komponálásához. J. Haydn: Évszakok Műfaja: oratórium, színházi illúziókeltő eszközök nélkül, koncertszerűen előadott (vokálisinstrumentális) mű. Zeneileg pastorális (idilli, falusi hangulat) hangvétel, népies hangzású, rövid áriák, homofon szerkesztésű és egyszerű melodikájú kórusok jellemzik. A hangszerek kiemelt szerepet kapnak az egyes természeti jelenségek ábrázolásában. Szövegének alapja: James Thomson „The Seasons” (Évszakok) című költeménye, amelyből Gottfried van Swieten báró készített szövegkönyvet – libretto. Tételei: I. Tavasz – II. Nyár – III. Ősz – IV. Tél Minden tétel zenekari bevezetővel és recitativóval (énekbeszéd) indul. Szólisták: Simon gazda – basszus, Hanna, a lánya – szoprán, Lukács, a fiatal legény – tenor. Wolfgang Amadeus Mozart (1756, Salzburg – 1791, Bécs) Wolfgang életének s műveinek titka különleges tehetségéből, továbbá bölcs és céltudatos neveltetéséből fakad. Apja, Leopold Mozart mint kitűnő és gyakorlott pedagógus, családi életének szabad óráit is kamarazenével, s gyermekei tanításával töltötte. A hároméves csodagyermek érdeklődéssel figyelte és utánozta nővére (Nannerl) zongoraleckéit. Apró darabokat komponált, s közben rácsodálkozott az osztrák népzenére éppúgy, mint a komoly hangversenymuzsikára. Hatéves korában megkezdte koncertkörútját (Bécs, Párizs, London, Róma, Nápoly), ekkor alakult ki az emberekhez szóló klasszikus zenei nyelvezete. Tizenkét éves volt, mikor II. József opera komponálásával bízta meg (Bastien és Bastienne), amelynek eredményeként a salzburgi érsek kinevezte udvari koncertmesterének. 42 / 57


Munkájára kiemelkedő hatást tett Joseph Haydn művészete. Szimfóniák, koncertek, divertimentók, szerenádok (Haffner-szerenád), misék és vonósnégyesek hosszú sora keletkezett ekkor. 21 évesen, saját tervei megvalósítása érdekében feladta a salzburgi szolgálatot, és egy újabb körútra indult édesanyjával. Meghatározó volt számára a mannheimi tartózkodás. Szonátái megteltek ellentétes hangulatokkal, miszerint a ragyogó tételek tragikus, sötét hangzásokkal váltakoznak. Párizsban megismerkedett Gluck operaterveivel, s 1781-re megszületett Mozart első drámai zenéje, komoly operája, az Idomeneo. Édesanyja elvesztése után belevetetette magát a bécsi hangverseny- és kamarazenei életbe, s közben megtalálta élete párját Weber Constanza személyében.  A Szöktetés a szerájból (1782) című művében hírül adta a jó győzelmébe és a boldogságba vetett hitét.  A Figaro házasságával (1786. opera buffa = vígopera) nagy sikert aratott.  A lázas munka eredményeként rövid idő elteltével 1787-ben megszületett a Don Juan, a szárnyakat adó életöröm és gyötrő kín, az embert próbára tevő élet drámája. II. József felkérésére 1790-ben készült el a könnyelmű világ képét megjelenítő Cosi fan tutte című opera buffa. Amadeus 1791-ben betegen komponálta a Varázsfuvolát, melynek bemutatóján ő maga vezényelt, s a szövegíró Emanuel Schikaneder [sikanéder] játszotta a vidám madarászt, Papagenot. A darab több helyen is tartalmaz a szabadkőművességre és a felvilágosodásra utaló szimbólumokat. A főszereplők fokozatosan jutnak el a gonoszság és a rosszindulat világából a fény, az értelem és a bölcsesség házába. A szerző még örülhetett daljátéka egyre fokozódó sikerének. A rövidesen népszerűvé váló dallamok, s a tudat, hogy az emberek mégis hisznek a jóságban és a szeretetben, újabb lelkierőt adott az alkotáshoz a már nagyon beteg művésznek. Utolsó művét, a Requiemet (gyászmise) azonban már nem tudta befejezni. 1791. december 5-én veséje leállt, és a mester heveny forrólázban meghalt. Mozart alkotói munkásságának csúcsán, 35 évesen ment el, azonban művei napjainkban is fiatalok és frissek maradtak. Mozart kompozícióinak jegyzékét (626) Ludwig Köchel osztrák zenekutató állította össze 1862-ben. Így született meg az úgynevezett Köchel-jegyzék, Köchel-Verzeichnis [köhl fercejhnisz] – rövidítve: KV. vagy K. Mozart alkotásai rendkívül közel állnak az emberekhez. A zenéjéből áradó életöröm, vitalitás, könnyedség és természetes dallamvilága megragadja a hallgatóság képzeletét, a többség érzékenyen reagál csodálatos muzsikájára. Amadeus már gyermekkorában is kedvelte a kamarazenét. Első kompozíciói között találunk szonátákat, melyeket a Köchel-jegyzék is számon tart (K.6-15.) az 1762-1764 közti időből. A fiatal tehetség ekkor 6-8 éves. A szonáta A szonáta megnevezés először a XVI. század második felében jelent meg. Eredetileg az olasz mesterek hangszerekre átírt kórusműveinek elnevezése volt. Giovanni Gabrieli [dzsovánni gábriéli] már eredetileg is hangszerre komponált műveket írt „Sonata” címen, melyekben eltérő részek követték egymást. 43 / 57


A két kiemelkedő barokk zeneszerző, Bach és Händel is kedvelte ezt az ellentétes jellegű tételekből álló formát a három hangszerre írt triószonátákban. A klasszicizmus idején a szonáta szó kettős jelentésű: 1. ciklikus műfaj – meghatározott sorrendben követik egymást a tételek; 2. forma – többnyire az első tétel felépítésének rendjét, formáját jelenti. A bécsi mesterek műveiben alakult ki és szilárdult meg a többtételes szonáta, amely szólóhangszerre vagy kisebb hangszeregyüttesre íródott. Jellemzően eltérő karakterű, hangnemű és tematikájú tételekből áll. A tételek száma 3-5 lehet. Mozart idejében a 4 tételes szonátát kedvelték a legjobban. A tételek sorrendje szigorú rend szerint alakult ki: I: tétel – gyors tempójú / allegro, rendszerint szonátaformájú; II. tétel – lassú tempójú / andante; III. tétel – táncos jellegű / menüett vagy Beethoven esetében scherzo (tréfa); IV. tétel – gyors tempójú / allegro, gyakran szonáta-rondó. A háromtételes szonátából általában a menüett, ill. a scherzo marad el. A scherzo hármas lüktetésű, páratlan ütemű, vidám karakterű, A B A formájú tétel. (Később a romantika korában önálló karakterdarabként is megjelenik.) A klasszicitás mindig valamilyen formai tökéletességet jelent. Legfőbb jellegzetessége az arányosság, a szimmetria. Ilyen arányos új zenei forma a: Szonátaforma Ez a forma uralja a klasszikus zeneműveket. Kivétel az opera és az oratórium, bár a nyitány vagy egyéb önálló zenekari tételek lehetnek ilyen formájúak. A szonátaforma összetett háromtagú: A B A EXPOZÍCIÓ KIDOLGOZÁS REEXPOZÍCIÓ Főés melléktéma A témák variálása, ellentétek repríz/visszatérés bemutatása (köztük hangulati megjelenítése karakterben, Minden téma a ellentét). A főés ritmusban, hangnemben és főhangnemben, bővítménye a melléktéma között átvezető dallamban. coda. rész hallható. A versenymű A klasszikus versenymű (concerto) rendszerint háromtételes: I. gyors – II. lassú – III. gyors. A III. tételben a szólóhangszer magára marad és szabad, technikailag gazdag, fantáziadús, virtuóz kadenciát játszik. Ezt a részt kezdetben az előadóra bízták (improvizáció) a zeneszerzők. Beethoven műveiben már le is jegyezték. 44 / 57


A XVIII. században kialakuló hivatásos hangversenyéletnek és a házi koncerteknek egyik legkedveltebb műfajává vált a zongoraverseny. Előfutárai Johann Christian Bach és Philipp Emanuel Bach voltak. Mozart karrierjének emelkedését bécsi letelepedésétől kezdve zeneszerzői munkájának és kiváló pianista művészetének köszönhette. A komponista 25 zongoraversenyt írt, amelyek közül a d-moll 1785-ben született. W. A. Mozart: d-moll zongoraverseny – K. V. 466. A mű tételrendje: I. tétel: allegro – szonátaforma II. tétel: andante – álmodozó hangú románc = lírai hangvételű zenei rész III. tétel: allegro – szonáta/rondó Ez a versenymű formailag eltér az általános formatípustól, elmarad a zenekari bevezető. A szólóhangszer nem várja meg, míg befejeződik az előkészítő rész, hanem idő előtt belefolyik a zenekar játékába. Érdekesség, hogy a zenekar azonnal elhallgat, és átadja a főszerepet a szólistának. Ez a mozzanat világosan utal arra, hogy a zenei forma alakulását nem külső szabályok, hanem belső indítékok határozzák meg. Az I. tétel visszafojtott szenvedéllyel, piano indul, a basszusok fokozatosan morajlanak, egyre magasabbra törnek. A hegedűk és brácsák szinkópált ritmusai komor hangulatot és nyugtalanságot jelenítenek meg. A fúvósok (fuvola, oboa) lágyabb hangján következik a meditatívabb melléktéma, amelyet a belépő szekvenciális menetek erősítenek. Ezek után szólal meg a zongora a maga panaszos hangján. A reprízben már együtt szól a zongora és a zenekar. A codában a sötét színek csupán rövid időre jelennek meg, így világosabb, kellemesebb hangvétellel zárul az I. tétel.

A klasszikus opera A barokkban megismert komoly tárgyú opera (opera seria) kontrasztjaként megjelent a vígopea, az opera buffa. Könnyedségével rövid idő alatt a kor legkedveltebb műfajává vált. Az olasz hatásra fejlődő XVIII. századi opera buffa jelentős szerepet juttat a népi elemeknek, a közérthető megfogalmazásnak, nyelvezetnek és természetesebb recitativóknak. Ennek az új típusú műfajnak a legkiemelkedőbb reprezentánsai Paisiello, Salieri, Cimarosa és Porpora (a teljesség igénye nélkül), akiket a zene történetében Mozart elődeiként tartunk számon. Mozart színpadi művei (25) külön-külön operatípusokat képviselnek a mester sajátosan egyéni és művészi kifejezésmódjából adódóan. Napjainkban a száz leggyakrabban játszott opera sorában: 1. Varázsfuvola, 10. Cosi fan tutte, 2. Figaro házassága, 53. Idomeneo, 5. Szöktetés a szerájból, 54. Titusz kegyelme. 8. Don Giovanni, 45 / 57


Így Mozart operái – Verdi mellett – a világ leggyakrabban játszott és legsikeresebb operaszerzőjévé avatták. Ludwig van Beethoven (1770, Bonn – 1827, Bécs) Beethoven 1770-ben született Bonnban, ahol atyja a fejedelmi udvar tenoristája volt. Tizenegy éves korában a bonni színházi karmester, Neefe [néfe] komolyzenei tanulmányokba vezette be, amikor Ph. E. Bach zongoraiskoláját és J. S. Bach Das Wohltemperierte Klavier-jét adta a kezébe.

Beethoven társasági műveltségét a Breuning család körében és őszinte pártfogójának, Waldstein grófnak a segítségével bővítette, csiszolta. 22 éves volt, mikor a Londonból hazatérő J. Haydn tanácsára Bécsbe költözött. Munkája általában erősen különbözött Haydnétől és Mozartétól. Műveinek száma jóval kevesebb és mindegyik hosszú előkészület, vázlatkészítés, néha többéves javítgatás után került végleges formába. Elmélyedő tanulmányait pártfogói – arisztokraták, Rudolf főherceg, Brunsvik grófok – tették lehetővé. A fiatal Beethoven 1795-ben lépett a nyilvánosság elé mint zongoraművész. Első zongoratriói és Haydnnak ajánlott szonátái mutatták, hogy a zeneszerzésben méltó utóda lett Haydnnak és Mozartnak. A hangversenyéletben mindinkább vezető helyre került, s kompozícióiban is megerősödött egyéni hangja. Szimfóniáiban és a kamarazenében a menüett helyett a szabadabb, frissebb scherzít alkalmazta. Az egyes tételek elejére kifejező tempójelzéseket és utasításokat írt. Legnagyobb munkája közben vette észre, hogy hallása menthetetlenül romlik, és hamarosan a teljes süketség vár rá. 1802 őszén testvéreinek panaszolta el kétségbeejtő helyzetét (Heilingenstadti Testamentum). A néhány hét múlva komponált II. szimfóniával megnyitotta az erőteljes, hatalmas művek sorát (új formájú zongoraszonáták, mint az Apassionata, a hősi gondolatot dicsőítő III. Eroica-szimfónia, a friss IV. szimfónia, a Hegedűverseny, vonósnégyesek, a Coriolan-nyitány, a C-dúr mise és a népszerű V. szimfónia). Ezeket a közönség ma is úgy hallgatja, mint az életért küzdő, de végül diadalmaskodó egyéniség drámáját. A költői és festői szépségekkel teli VI. Pastoraleszimfónia, majd a VII. és VIII. szimfónia, továbbá a Fidelio című opera hatalmas sikert jelentett számára. 1814-től lassanként magányos, visszavonult emberré vált, művei is ezt a befelé fordulást, elmélyedést tükrözik. Két nagy, életet lezáró műve Missa solemnis és a IX. szimfónia lelkes fogadtatásra talált: mindenki kihallotta belőlük a magasabb rendű emberség hangját. A nagy zeneköltő 1826-ban már hónapokon át betegeskedett, de Schubertet még boldoggá tette elismerésével. Újabb terveit azonban nehéz operációk árán sem tudta megvalósítani. 1827. március 26-án meghalt.

46 / 57


A hangszerek felosztása

Fontos alkotórészek: rezonátorszekrény, fogólap, kulcsok, húrok és a lélek mint támaszték megvédi a rezonátorszekrényt a húrok feszüléséből adódható összeroppanástól. A húrokat vonóval (arco), pengetéssel (pizzicato) vagy verőkkel (kalapácsszerkezettel) lehet megszólaltatni. 1. HEGEDŰ / VIOLINO – vonós hangszer A legmagasabb hangú, legkisebb testű és legvékonyabb húrozatú hangszer mai formája a XVI. század elején jelent meg Észak-Olaszországban (Amati, Stradivari, Guarneri). A kifejezés érdekében és a zenekar erősebb hangzása kedvéért hangjukat fényesebbé kellett tenni. Ezt a vonó erősebb kifeszítésével érték el. Ezért napjainkban nehezebb Bach szólódarabjainak többszólamú játéka. A húrok tiszta kvint távolságra helyezkednek el egymástól: g- d’ – a’ – e”. A hegedű elsősorban dallam játszására alkalmas, azonban mérsékelt akkordjátékot is megszólaltathat. A népi zenekarok jellemző hangszere. A szimfonikus zenekarban két szólamot alakítanak ki belőle. Szólóhangszerként is előkelő szerepet tölt be. Kiemelkedő magyar hegedűkészítő mestereink: Nemessányi Sámuel (18371897) és kortársa Tóth János. 2. MÉLYHEGEDŰ / BRÁCSA / VIOLA – vonós hangszer Hátlapja a domború hegedűtől eltérően lapos, ezért hangja tompább és sötétebb. Húrjai: c – g – d’ – a’, tehát egy tiszta kvinttel mélyebben szól, mint a hegedű. A játékosok alt- és violinkulcsot használnak, ezért kétkulcsos hangszernek is nevezzük. A brácsa ritkán jut szólisztikus szerephez, ezért inkább zenekari hangszerként említhetjük. 47 / 57


3. GORDONKA / CSELLÓ / VIOLONCELLO – vonós hangszer A brácsánál egy oktávval mélyebben szól. Húrjai: C – G – d – a. Háromkulcsos hangszer: 1. basszuskulcs 2. tenorkulcs, altkulcs 3. violinkulcs A gordonkát a földre állítva tartják és egy tüskével (hegyes fémrúd) rögzítik a talajhoz. Hangja kellemesen simogató. 4. GORDON / NAGYBŐGŐ / VIOLON – vonós hangszer Húrjai kvartokban hangoltak: E1 – A1 – D – G. Állva vagy magas széken ülve játszanak rajta. Szimfonikus és népi zenekarok alapvető és nélkülözhetetlen hangszere, azonban a dzsessz világában is nagyon kedvelik. Elektromos változata napjainkban a basszusgitár.

5. HÁRFA / ARPA – pengetős hangszer A két kézzel pengetett, fogólap nélküli hangszer ötezer éves múlttal rendelkezik. Ezen idő alatt nagysága és hangterjedelme időről időre növekedett. A 47 húr feszességét és hangmagasságát 7 pedál használatával lehet változtatni. A hárfa fontos szerepet tölt be a szimfonikus zenekarban, bár szólóhangszerként is hallhatjuk különleges hangját. Sokoldalú megszólalásával (lágy, meleg, simogató) igazi élményt nyújt a hallgatóságnak. 6. ZONGORA / PIANOFORTE / KLAVIER [klávír] – klaviatúrás húros hangszer A zongora fejlődésének története a IX. századra vezethető vissza, amikor a vízszintes húrozatú hangszereket összekapcsolták a víziorgona klaviatúrájával. A zongora elődeként 3 hangszert nevezhetünk meg: 1. klavichort (spinett, virginal), melynek húrozata párhuzamos a billentyűzettel; 2. csembaló, melynek a húrozata merőleges a billentyűzetre; 3. clavicytherium, melynek a húrjai függőlegesek, ezért ezt tekintjük a mai pianíno ősének. Fénykorukat J. S. Bach idejére tehetjük. 48 / 57


1700-ban Andreas Werkmeisternek köszönhetően játszhatóvá váltak a hangnemek 7 kereszt, 7 bé-ig, s ekkor született meg a bachi csoda: a Das Wohltemperierte Klavier (Jól hangolt zongora) c. kétkötetes, zongorára írott sorozata. 1709-ben a Bartolomeo Cristofori által kialakított kalapácsszerkezettel vált szabályozhatóvá a hangerő. 1822-ben a francia Erard testvérek pedálokat készítettek, melyekkel változtatták a húrok zengését. 1850 körül alakult ki a ma is használt zongora, melynek 7 oktávnyi a hangterjedelme. Kitűnő hangszerként ismerjük a bécsi Bösendorfer család keze alól kikerülő zongorákat.

49 / 57


A fafúvókat ajak- és nyelvsíppal lehet megszólaltatni. 1. FUVOLA / FLAUTO – ajaksípszerű fafúvós hangszer Ősidők óta ismert hangszer. A XVIII. században megjelenő harántfuvola fúvórését a cső oldalába fúrták, erre ráfújva szólaltatták meg. A müncheni Böhm Theobald, a fuvola reformátora, a furatok befedésére fedőket és gyűrűket alkalmazott, amelyeket billentyűkkel lehet mozgatni. A szimfonikus zenekar egyik legfontosabb hangszerét, a fuvolát ébenfából fémfejjel (hangja lágy) vagy teljes egészében fémből (hangja élesebb) készítik. 2. OBOA / HAUTBOIS [oboá] = magas fa – fafúvós hangszer kettős nyelvvel Őse az ókori görögök nemzeti hangszere, az aulosz. Az oboa meghódította az egyes zenetörténeti korok mestereit a barokktól a klasszicizmuson át egészen a modern korig, s kedvelt zenekari hangszerré vált. Az átható hangú, gyakran szólóhangszerként megszólaló oboa szoros rokonságban áll a töröksíppal. 3. KLARINÉT / CLARINETTO = kis trombita – fafúvós hangszer egyszerű nyelvvel Középkori őse a chalumeau (salümo). Mai alakja 1800 körül alakult ki. A klarinét viszonylag rövid (56 cm), billentyűkkel ellátott, tölcséres végű hangszer. Rokonai a tárogató és a fémből készült szaxofonok. 4. FAGOTT / FAGOTTO = rőzseköteg – fafúvós hangszer, dupla nádsíppal A hosszú testű basszushangszer sípja egy kissé kinyúló, hajlított fémcső végén helyezkedik el. A nem túl hangos, de határozott hangzású fagottot néha szólisztikusan is megszólaltatják. 50 / 57


Rézfúvóknak nevezzük a tölcséres fúvókával ellátott, rézből készült hangszereket. Az alpesi kürt fából és faháncsból készül, azonban megszólaltatásának módja miatt (tölcséres fúvókával) a rézfúvókhoz soroljuk. 1. TROMBITA / TROMPETE – hajlított csövű, tölcséres, rézfúvós hangszer. A rabszolgatartó társadalomban és a feudalizmus idején kizárólag kiváltságos személyek játszhattak rajta. A trombitások száma egy udvari zenekarban utalta a fejedelmek, főurak és lovagok rangjára. Hangszíne érces és átható, ezért a katonaélet és katonazenekar kiemelt hangszere. A jelzőtrombita a katonai jelzések fő hangjait szólaltatja meg: sz, - d – m –sz – d’. A szeleptrombita csövének hosszúságát a szelepek segítségével lehet változtatni, így teljes hangsorok kijátszására képes. A trombita gyakran kap szólisztikus szerepet. A szimfonikus zenekarban általában párosával alkalmazzák.

51 / 57


2. HARSONA / POSAUNE [pozan] két helyen hajlított, rézfúvós hangszer. Őse a rómaiak által használt buccina. Mózes idejében a gyülekezés kezdetét jelezte a hangja. A harsona csövei egymásba tolhatók, így tudják megváltoztatni a benne rezgő levegő mennyiségét, a hangok magasságát. Szimfonikus, fúvós- és dzsessz-zenekarok kedvelt hangszere. 3. KÜRT / CORNO DI CACCIA – nagy testű, tölcséres, billentyűs, rézfúvós hangszer. Eredete a kezdeti időkre vezethető vissza, amikor kagylókat, agyarakat, szarvakat képeztek ki hangadásra. A történelem során fontos szerepet töltött be az óhéber sófár, a havasi kürt, a pásztorkürt, hadikürt, jelzőkürt, vadászkürt (Waldhorn) és a postakürt. A kürt nemes zengésű, hősi hangja szinte nélkülözhetetlen a fúvós- és a szimfonikus zenekarokban. 4. TUBA – nagy testű, billentyűs, rézfúvós hangszer. Ókori jelzőhangszer. Elsősorban fúvószenekarokban használják, a legmélyebb hangú rézfúvós. A szimfonikus zenekarban ritkán kap szerepet.

52 / 57


Victor Mahillon (1841-1924) belga hangszertörténész felosztása szerint kétféle ütőscsoportot különbözethetünk meg: A) IDIOFON (idio = ön, saját): ütés, rázás vagy egyéb művelet hatására jön rezgésbe a hangszer saját anyaga. B) MEMBRANOFON: azoknak a hangszereknek a csoportja, amelyeken valamilyen kifeszített rugalmas hártya vagy bőrfelület hozza rezgésbe a levegőt. 1. XILOFON / FACIMBALOM – hangolt idiofon hangszer. Ősi, ázsiai (Kína, India, Jáva), egymást követő pálcákból álló ütőhangszer, melyet két verővel szólaltatnak meg. A középkori hiedelmek szerint hangját a csontvázak zörgéséhez hasonlították. Ezt hallhatjuk Saint Säens Danse Macabre [densz mákábr] Haláltánc című

53 / 57


művében, amelyben először kerül a xilofon a szimfonikus zenekar apparátusába. Majd Puccini, Debussy, Sztravinszkij, Hindemith és Bartók műveiben is hallhatjuk a hangját. 2. HARANGJÁTÉK (CSŐHARANG) / CARILLON – hangolt idiofon hangszer. Eredetileg ősi kínai, apró harangokból álló ütőhangszer. Zenekari változata: az állványzat rámájára rögzített, 80-100 cm hosszú acélpálcák sorozata, amelyet bőrrel bevont kalapáccsal szólaltatnak meg. A zenekari harangjátékot először G. F. Händel alkalmazta a Saul c. oratóriumában. 3. RÉZTÁNYÉR / PIATTI – hangolatlan, idiofon hangszer Ázsiai eredetű, rézből készült kettős tányér. Domború közepéhez rögzítik a bőrfogantyút. Összeütéssel vagy az egyik korong nagydobra erősítésével szólaltatják meg (bár ez utóbbi esetben közel sem olyan szép a hangja). Katona- és szimfonikus zenekarok állandó hangszere. 4. TAM-TAM - hangolt idiofon ütőhangszer. A köznyelvben gong néven terjedt el. Hazája India. Bélhúrral állványra függesztett, hajlított peremű korong, melyet nemezütővel szólaltatnak meg. Hangja félelmetesen tompa. Szignálhangszerként is használják. 5. KISDOB / TAMBURO MILITARE - semleges hangú, membranofon hangszer. Már az ókorban is kedvelt katonai ütőhangszer. A középkorban együtt használták a kisfuvolával. Játékrnódja nagyon változatos. A két verővel történő pergetés nem könnyű feladat. 6. NAGYDOB / GRAN CASSA - semleges hangú membranofon hangszer. A török háborúk idején a janicsárzenekarok hangszereként ismertük meg. A fából készített instrumentumra rögzített borjúbőrt abroncsokkal, csavarokkal erősítik fel. A lábgépezet a játékos kezét felszabadítja más hangszerek kezelésére. 7. ÜSTDOB / TIMPANO, kettő esetén TIMPANI - hangolt membranofon hangszer. Keleti eredetű instrumentum, amely a trombitákkal együtt a fejedelmek rangját és hatalmát jelképezte. 1457-ben, amikor V. László királyunk leánykérés céljából követséget küldött a francia VII. Károlyhoz, a magyarok lovaira erősített üstdobok élénk feltűnést keltettek. Az üstdob 1670-ben került be Lully zenekarába, így a barokk, majd a klasszikus szerzők jelentős hangszerévé vált. J. Haydn "Üstdob" szimfóniája egyetlen timpaniütésről kapta a nevét. A vörösrézből készült, üst alakú rezonátorra helyezik a borjúbőrt, amelyet 8 hangolócsavarral feszítenek vagy lazítanak. Ütője készülhet fából, nemezből, szivacsból vagy gumiból. A pedálos üstdobbal glissandót (egyik hangról a másikra való átsiklás, csúsztatás) is lehet játszani.

54 / 57


A zenetörténeti ismeretek rendszerezése A középkor zenéje (476-1492) a Római Birodalom bukásától Amerika felfedezéséig Az egyszólamúság Egyházi zene Világi zene Gregorián ének Trubadúr ének (XII. sz.) I. Gergely pápa (600 körül) francia lovagi költészet A mise A többszólamúság a XII-XIII. században alakult ki. A reneszánsz zenéje (1450-1600) Zeneszerzők Giovanni Pierluigi da Palestrina Orlando di Lasso (Lassus) Josquin des Prés

Műfajok motetta madrigál „a cappella” előadásmód

A kor legkedveltebb hangszere a lant. Megnyílnak az első zenei nyomdák. históriás énekek Tinódi Lantos Sebestyén fantázia Bakfark Bálint

55 / 57

Szerkesztési formák polifónia homofónia


A barokk zenéje (1600-1750) A változások időszaka, amely a művészetek megújhodását is jelentette. Óriási érzelmi hullámok és szenvedélyek járták át a zenei alkotásokat. Kialakult az önálló hangszeres zene. Bővültek a kifejezési formák az énekes és hangszeres zenében egyaránt: 1. dallamformálás: motívumok ismétlése, szekvenciák gyakori alkalmazása, díszítő elemek használata, polifonikus szerkesztésmód. 2. dinamika: teraszos (átmenet nélkül váltja egymást a piano és a forte hangerő). 3. tempó: gyors és lassú (allegro, largo) tételenkénti váltása. 4. a zenekarban: szóló és tutti (mind) részek követik egymást (= KONCERTÁLÁS = versengés). A kor művészetének általános jellemzői: monumentalitás, mozgalmasság, pompakedvelés, színgazdagság, drámaiság. A barokk zene műfajai Vokális – instrumentális Instrumentális (énekes – hangszeres) (hangszeres) opera, oratórium, passió, kantáta prelúdium, fúga, versenymű, szvit Legjelentősebb zeneszerzők Claudio Monteverdi: olasz, (1576, Cremona – 1643, Velence) opera, kórusok Henry Purcell: angol (1659 – 1695, Westminster), opera Antonio Vivaldi: olasz (1669, Velence – 1741, Bécs), versenymű Johann Sebastian Bach: német (1685, Eisenach – 1750, Lipcse), motetták, kantáták oratóriumok, zongora- és orgonaművek, zenekari művek Georg Friedrich Händel: német (1685, Halle – 1759, London), operák, oratóriumok, kórusművek, zenekari művek Heinrich Schütz: német (1585, Köstritz – 1672, Drezda), zsoltárok, kantáták, oratóriumok, passiók Arcangelo Corelli: olasz (1653, Fusignano – 1713, Róma), versenyművek Jean-Baptiste Lully: olasz származású francia (1632, Firenze – 1687, Párizs), áriák, táncdalok, balettek, nyitányok Alessandro Scarlatti: olasz (1660, Palermo – 1725, Nápoly), kantáták, operák, oratóriumok, zsoltárok, motetták, madrigálok Francois Couperin: francia (1668, Párizs – 1733, Párizs), csembaló-darabok, táncok, rondók, szvitek Jean-Philippe Rameau: francia (1683, Dijon – 1764, Párizs), csembaló-művek, opera Korabeli hangszerek: csembaló és orgona. A zenekarban: 1. hegedűk, 2. hegedűk, brácsák, csellók, nagybőgők, fuvola, oboa, trombita.

56 / 57

Ének-zene 9. osztály

Recommend Documents