EMLÉKKÖNYV. Kerekes Sándor 60. születésnapjára augusztus 28

EMLÉKKÖNYV

Kerekes Sándor 60. születésnapjára

2008. augusztus 28.

ELŐSZÓ

Ez az emlékkönyv Kerekes Sándor barátainak, kollégáinak és hallgatóinak írásait tartalmazza. Ezek a megemlékezések személyes jellegűek, szerzőik vallanak kollégájukhoz, mesterükhöz fűződő kapcsolatukról. Az írások sorrendjét illetően a lehető legegyszerűbb elvet követtük: azok a szerzők abc sorrendje szerint szerepelnek. Bár a kötetet kifejezetten Kerekes Sándornak készítettük hatvanadik születésnapja alkalmából, az emberi kíváncsiság nem nyomható el: mindenki szeretné tudni, vajon mások hogyan látják őt, milyen emlékeket őriznek róla, milyen közös kalandokban vettek részt vele. Így a kötet „korlátoltan” publikus: valamennyi szerző olvashatja. Meg fognak lepődni, mennyivel gazdagabb az az amúgy is sokrétű kép, amely bennünk él Kerekes Sándorról. A szerkesztők

Az emlékkönyvbe írók névsora

Balaton Károly.................................................................................................. 5 Baritz Laura ...................................................................................................... 7 Bayer József..................................................................................................... 9 Bándi Gyula .................................................................................................... 11 Bánfi Tamás ................................................................................................... 13 Bisztriczky József........................................................................................... 14 Bulla Miklós.................................................................................................... 16 Chikán Attila................................................................................................... 18 Csemez Attila ................................................................................................. 19 Csutora Mária................................................................................................. 21 Elek Sándor .................................................................................................... 22 Flachner Zsuzsanna ........................................................................................ 23 Fodor Bea ....................................................................................................... 25 Glatz Ferenc.................................................................................................... 27 Harangozó Gábor ............................................................................................ 31 Jenei György................................................................................................... 32 Kerékgyártó Györgyné .................................................................................... 33 Kindler József................................................................................................. 34 Kiss Károly ..................................................................................................... 36 Kocsis Tamás ................................................................................................. 38 Konrad Wetzker .............................................................................................. 39 Kovács Eszter ................................................................................................. 40 Láng István..................................................................................................... 42 Marjainé Szerényi Zsuzsanna.......................................................................... 43 Medvéné Szabad Katalin................................................................................. 45 Oroszi Sándor ................................................................................................. 47 Pósvai Adrienn................................................................................................ 49 Róth Józsefné................................................................................................. 50 Szabó László és Sándor................................................................................... 51 Széchy Anna................................................................................................... 53 Szlávik János.................................................................................................. 54 Tardy János.................................................................................................... 56 Vissi Ferenc .................................................................................................... 59 Zsóka Ágnes................................................................................................... 62 Zilahy Gyula.................................................................................................... 63

4

Balaton Károly Amikor Kerekes Sándornak sok bora termett… Sándor ismerősei és barátai jól tudják, hogy egyik kedvenc hobbija a szőlőtermesztés és a borkészítés. Az utóbbi években e tevékenységét Agostyánban fejti ki, ahol pincéjének fahordóiban kiváló minőségű vörösborok érlelődnek. Borászkodásának árnyoldala itt ugyanakkor, hogy saját szőlő nélkül készül a bor. Ez azonban megbocsátható bűn, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy azóta van igazán jó bora Sándornak, mióta nincsen szőlőültetvénye. Sándor a borászatot azonban nem Tata környékén kezdte el, hanem Lovasberényben, a Káka-völgyben. Úgy körülbelül 1982-ben történt, hogy Sándor és Dobák Miklós szőlőt vettek a Velencei tótól északra található festői tájon. Közösen művelgették az ültetvényeket, családi, és némi baráti támogatással. Ehhez kapcsolódik egy valószínűleg kevesek által ismert történet, amelyet a születésnap kapcsán meg szeretnék osztani a baráti társaság tagjaival. Sándor barátunk az 1980-as évek közepe körül több hónapos tanulmányúton vett részt Moszkvában. Ez a tavaszi hónapokra esett, amikor a szőlőben is akadt teendő, többek között a tőkék metszése. E feladat elvégzésére Miklós kapott megbízást, aki nagyon komolyan vette a feladatot, s komolyan készült annak elvégzésére. Ezt azzal kezdte, hogy végigjárta a könyvesboltokat és az antikváriumokat, s beszerezte a szőlőgondozással kapcsolatos összes elérhető munkát. Esténként ezeket olvasgatta, s néha felolvasott belőlük a család és a szomszédok metszési műveltségének javítása érdekében. Akkoriban közvetlen társasházi szomszédok voltunk, így tapasztalhattam Miklós alapos elméleti felkészültségét a szőlőmetszés tudományában. Elméletileg tehát minden adott volt ahhoz, hogy a tőkék metszése szakszerűen, a tudomány legújabb ismereteinek felhasználásával történjen. Elérkezett a szőlőmetszés ideje, de Miklós megbetegedett, s nem tudta a szükséges időben elvégezni a munkát. Megkérdezte, hogy nem lennék-e segítségére e fontos feladat ellátásában. Természetesen igent mondtam, s egyik hétvégére beütemeztük a metszést. Miklós azonban nem bízta a véletlenre a dolgot, s a munka megkezdése előtt alapos kiképzésben részesültem, hogy miként kell formálni a tőkéket, hány szemet kell meghagyni egy vesszőn stb. Egy szép napos szombat reggelen elindultam a Káka-völgybe, s hozzákezdtem a tőkék metszéséhez. Szigorúan tartottam magam Miklós utasításaihoz, hogy vesszőnként 4-5 szemet meghagyva végezzem a feladatot. Vasárnap feleségem, Ági is csatlakozott, s ketten döntöttük a tőkét. Másnap megjelent a szomszéd szőlőültetvény gazdája is, s ugyancsak hozzáfogott a metszéshez. Amikor egy résszel készen volt, megnéztem, miképpen vágja ő a tőkéket, s a szomszéd szőlőjének metszése hasonló-e a ránk bízott telekével. Könnyen észre lehetett venni, hogy minőségi különbség van a két szőlőtábla metszése között. A szomszéd vesszőnként általában kettő, néha három szemet hagyott meg. Mi pedig legalább négyet, de néha ötöt is! A látvány elbizonytalanított, s kételkedni kezdtem abban, hogy jól végezzük-e a ránk bízott munkát. De hát szigorúan betartottuk Miklós utasításait, ő pedig kiváló szakemberek által írt könyvből vette a szőlőmetszés tudományát. A kompromisszumot abban találtuk meg, hogy visszamentünk mindegyik tőkéhez, s vesszőnként egy-egy szemmel kevesebbet hagytunk meg, mint eredetileg. Még így is látható volt a különbség a szomszéd táblájához viszonyítva, de már kevésbé volt feltűnő. Sándor szőlőtáblája szépen fejlődött, s rengeteg fürtöt hozott. Szeptemberben a vesszők már alig bírták a rájuk háruló hatalmas terhet. Az eredmény pedig az lett, hogy szüreteléskor annyi szőlőt takarított be Sándor és Miklós, mint amennyit még soha korábban. De azóta sem termett sohasem annyi szőlő azon a telken! Sőt, a következő évben alig hoztak 5

termést a tőkék, ugyanis annyira megterhelte a hatalmas termés az öregedő tőkéket, hogy hosszabb pihenésre volt szükségük. Hol volt tehát a probléma? Az eredmény azt mutatta, hogy kevesebb szemet kellett volna meghagyni, hasonlóan ahhoz, ahogy a szomszéd metszette a tőkéket. A használt könyvekben ajánlott metszési módszer arra a feltételezésre épült, hogy fiatal, jó erőben lévő tőkék metszéséről van szó. Esetünkben pedig több évtizedes, trágyát szinte soha nem látott szőlő megmunkálása volt a feladat, amit nagy lelkesedéssel, tiszta elméleti háttérrel, de végül is pancser módjára végeztünk el. Azt mindenesetre ma is elmondhatjuk, hogy Kerekesnek sohasem termett annyi bora, mint amikor tudományos megalapozottsággal metszettük a szőlejét. Lehet, hogy ezzel is összefügg, hogy azóta Sándor nem hívott szőlőt metszeni. Balaton Károly

6

Baritz Laura Kerekes Tanár Úr-tól Sanyi-ig „Különböző adományaink vannak a nekünk adott kegyelemnek megfelelően: …ha szolgálat, akkor fáradozzunk a szolgálatban; ha valaki tanít, tanítson; aki buzdít, buzdítson…” (Róm 12,6-8a) Mindig is szerettem Kerekes Tanár Úr óráira járni. A környezetbarát menedzsment előadásokon sokszor éreztem úgy, hogy a szívemből beszél. Azokat a gondolatokat, azt a véleményt mondja ki, amiket én is gondolok, azt az értékrendet fejezi ki, amit én is a magaménak vallok, csak szakmailag ezt ő sokkal jobban meg tudja fogni és fogalmazni, mint én. Ez az, amit első sorban meg kell tanulnom tőle. Valahogy úgy tudnám ezt kifejezni, mint ahogyan a Titusznak írt levelében a püspökkel szemben támasztott követelményekről írja Szent Pál: a püspök legyen olyan, aki … „helytáll a hiteles tanítás megbízható végzésében, hogy az egészséges tanítás alapján képes legyen inteni is, és azokat, akik ellentmondanak, megcáfolni.” (Tit 1,9). Ezt az igyekezetet, a hitelességre és az „egészséges tanítás”-ra való törekvést vettem észre Kerekes Tanár Úr óráin, s ezért tudtam belőlük sokat tanulni. Azt, hogy órái többek, mint a puszta magas fokú szakmai, tárgyi tudás átadása, a többi hallgató is megérezhette: az ő előadásain elmondhattuk véleményünket, mert Kerekes Tanár Úr „kibeszélt az előadásból”, kérdezett minket, beszéltetett bennünket. Nemcsak előadott, hanem állásfoglalásra is késztetett, nemcsak környezetbarát menedzsmentre tanított, hanem gondolkodni, sőt: „egészségesen” gondolkodni. Ahogy a Titusz-levél mondja, az egészséges tanítás alapján Kerekes Tanár Úr inteni is tud, sőt az ellentmondókat megcáfolni: gondolatmeneteiből, kérdéseiből, levezetéseiből világosan kitűnik, hogy mire inti, figyelmezteti, buzdítja hallgatóit, s milyen gondolatokat, megállapításokat cáfol. Kerekes Tanár Úr „egészséges tanítása” abban is megnyilvánul, hogy egész pontosan lehet tudni, mit gondol, mi a véleménye, mi az álláspontja. Vagyis valóban „helytáll a hiteles tanítás megbízható végzésében”. Olyannyira, hogy a „hiteles tanítás megbízható végzése” sokszor párosul szigorúsággal, keményebb „intéssel” és kritikával, amit leginkább a vele szorosabb kapcsolatban álló tanítványainál alkalmaz, de gyanítom, hogy ebben is inkább a nevelő jelleg, mintsem az önmagában való intés dominál. A hiteles tanítás „egészséges”–sége kifejeződik írásaiban is: kritikai szellem, határozott szellemiség, minden írásában nyomon követhető irányvonal, mély szakmai tudással párosulva. S hogy mi konkrétan az ő tanításának egészségessége? Igazságszeretet, emberszeretet, a Föld – a teremtett világ szeretete, a szakmájának, hivatásának szeretete. Amikor a szakmáját említem, nemcsak vegyészmérnöki, közgazdászi szakmájára gondolok, hanem tanári hivatására is: amit én ismerek Kerekes Tanár Úrból, az alapján elmondhatom a Római levél szavaival, hogy pályája szolgálat, és ő valóban fáradozik a szolgálatban, ha ő tanít, valóban tanít, és ha buzdít, valóban buzdít. Vagyis „helytáll a hiteles tanítás megbízható végzésében”. Kerekes Tanár Úr nemcsak Tanár, hanem Ember is. Sokak – nemcsak kollégái – számára megnyilvánuló Sanyi-sága megmutatja, hogy ami tanításában, írásaiban, szakmájában 7

megmutatkozik, az ugyanaz az emberekkel való viszonyaiban is: hitelességét nemcsak a kerékpárja, hanem emberi kapcsolatai is tanúsítják. Ezt az „ugyanaz”–ságot tapasztaltam, amikor Tanár Úr – ból Sanyivá vált számomra is, csak még többet az Emberségből. Sanyi nemcsak előad, ír, magyaráz, szemináriumokat tart, hanem készségesen segít, beszélget, ünnepel, viccelődik. Ugyanaz az ember ő a katedrán, mint a kollégája esküvőjén, csak itt talán még emberibb. Bár Szent Pál a püspökökről beszél a hiteles tanítás végzése kapcsán, s Sanyit a legnagyobb igyekezettel sem mondanám püspöknek, még „püspökösnek” sem, mégis illik rá a Szent Pál-i idézet, talán leginkább az ellentmondók megcáfolási képességének passzusa. Persze Szent Pál jelzőiből 37 éves pályája során a többi is határozottan elmondható: szolgálat, tanítás, buzdítás, amiket ki-ki a maga módján tud megköszönni. Én így köszönöm: Hatvanadik születésnapod alkalmából Isten éltessen még nagyon sokáig! Szeretettel: Tanítványod és kollégád: Baritz Sarolta Laura PhD hallgató, vagyis: Laura

8

Bayer József Kedves Sándor! Levél tudatta, hogy a hatvanadik születésnapod alkalmából, tiszteletedre, kötet készül, s abba, évtizedes barátságunk okán, tőlem is írást kérnek. Az első gondolatom az volt, hogy mily gyorsan elszállt az idő! Hiszen, úgy tűnik, mikor e sorokat írom, nem is olyan régen volt, hogy az egyetemen tanáromként megismertelek, és később egy életre szóló barátságot kötöttünk. Ez a barátság, amire az elmúlt évtizedekben mindig építhettem, számomra mindig is nagy érték volt. Igen, gyorsan elszállt az idő! Ám ha ezt a hatvan évet felbontom és korszakolom, akkor menten kiderül belső gazdagsága, az, hogy az egyes évekbe, évtizedekbe mi minden belesűrűsödik. Ötvenes, hatvanas, hetvenes évek, az ezredforduló, a 21. század első évei. Mennyi esemény, mennyi öröm, bánat, és persze, ugyan miért tagadnánk, siker, emelkedő ívű szakmai karrier! Tudom, Téged sokan ismernek. A tanítványok ezrei, a hazai és a nemzetközi közgazdász társadalom képviselői, tanulmányaid, könyveid olvasói, azok, akik a magyar és a nemzetközi „Ki kicsoda” aktuális kiadásának lapjait forgatják, vagy éppen a Google oldalain közgazdaságtani témák után kutatva találnak rá a nevedre. Kevesen vannak azonban, akiknek, a sors kegyéből, az a szerencse jutott, hogy benned nemcsak a kiváló oktatót, egyetemi tanárt, a környezet és a gazdaságtan összefüggéseinek, közte a fenntartható fejlődésnek elismert tudósát láthatják és tisztelhetik, hanem mindenekelőtt a közvetlen, szeretetre méltó embert, a barátot. Ők, velem együtt tudják, és nagyra értékelik, hogy az útnak indító szülőföldhöz, ezen belül Tatához változatlanul szoros kapcsolat fűz. Ragaszkodásod a szülőföldhöz, aminek számtalan alkalommal magam is tanúja lehettem, szinte már mesébe illő. Nem feledted el, hogy családodban, első értelmiségiként honnan indultál el, honnan kaptad meg az élethez, a szakmai karrieredhez a biztos alapokat. Te ma is az az őszinte, szókimondó, segítőkész, igazáért küzdő ember vagy, akinek annak idején megismertelek. Ilyen tiszteletre méltó következetességgel manapság egyre ritkábban találkozom, ezért ezt benned igen nagyra becsülöm. Ennek a következetességnek az egyik gyakorlati megnyilvánulása lehet, hogy Téged a gondok és problémák soha nem fegyvereznek le, nem az érdekel, hogy valamit hogyan nem lehet, hanem hogy lépésről lépésre haladva hogyan lehet, hogyan kell megoldani. Semmi kétség, az otthonról hozott biztos alapok segítettek az évtizedek során egyre magasabbra ívelő oktatói, szakmai karriered felépítésében. Választott tudományos szakterületednek nemzetközileg elismert művelője, képviselője, az ezzel kapcsolatos nemzetközi konferenciák rendszeres résztvevője vagy. Soha nem estél a zöldekre egyébként gyakran jellemző túlzásokba. Minden bizonnyal az otthonról hozott értékek is segítettek abban, hogy kompromisszumokon keresztül segítsed a környezettudatos közgazdasági gondolkodás meghonosodását. Tiszteletre méltó, hogy nemcsak hirdeted a környezettudatos magatartás szükségességét, hanem ennek megfelelően cselekszel is: az otthonod és az egyetem között kerékpárral közlekedsz. Valahányszor, amikor gazdasági tényekről, adatokról, számokról beszélsz, értekezel, mindig figyelembe veszed, hogy nem egyszerűen technikai, gazdasági, hanem, egyre hangsúlyosabban, etikai kérdésekről, értékekről is szó van. Pontosan tudod, s ennek írásban és szóban számtalanszor kifejezést is adtál, hogy technikailag sok minden lehetséges, ami morálisan nem az, és így a végeredmény gazdaságilag káros vagy éppen tragikus kimenetelű is lehet. Az, hogy hazánkban és régiónkban a makroökonómiai gondolkodás és cselekvés az utóbbi évtizedekben egyre elfogadottabb és egyre nagyobb teret nyer, minden kétséget kizáróan, a Te érdemed is. Nem szobatudós vagy, aki csendes magányban, elvonultan töpreng a világ dolgain. Pedagógiai vénád már a kezdetektől arra ösztönzött, hogy megszerzett ismereteidet, tudásodat 9

másokkal, mindenekelőtt a fiatalokkal megoszd. Így aztán a kiváló eredményeid alapján, tanulmányaid elvégzése után az egyetemen maradtál, ami mind a mai napig a munkahelyed. Oktattad az újabb és újabb közgazdásznemzedékeket, tanulmányaid, könyveid jelentek meg, egyre magasabbra emelkedtél, egyre fontosabb feladatokat, megbízásokat kaptál, professzor lettél. Legújabban pedig a Corvinus egyetem rektor-helyetteseként szinte minden szabad idődet annak a programnak a kidolgozására és bevezetésére fordítod, ami a kornak megfelelő hatékony, piacképes tudást ad az egyetem hallgatóinak. A körülményesen demokratikus egyetemi irányítás és vezetés útvesztőinek kiváló ismerője, kezelője és működtetője vagy. Gyakorlati érzékkel megáldott szervezőként pontosan tudod, figyelembe véve az egyetemi döntési mechanizmusokat, hogy mi az, ami valóban és hatékonyan megvalósítható. A tudományos és az egyetemi karrier még nem szükségképpen jelent szép és harmonikus emberi életet. Számos példa jelzi ezt. A teljességhez, a valódi kiteljesedéshez háttérként bizony nélkülözhetetlen a biztos, boldog családi élet. Neked ennek feltételeit, egykori csoporttársad, későbbi feleséged, Zsuzsa teremtette és teremti meg. Nélküle, és gyermekeid: Márton, Antal, Bence, és három unokád nélkül nem lennél, nem lehetnél az, aki ma, immár hatvanévesen vagy: a boldog férj, apa, nagyapa, a sikeres, elismert tudós, egyetemi tanár. Semmi kétség, mint látható, alapvetően a férfiak által meghatározott a Kerekes család, s ebben, mint egyszer tréfásan megfogalmaztad, döntő szerepe van a Kerekes géneknek. Minden bizonnyal így is van, ám lehet, az élet már csak ilyen, hogy az egyensúly majd későbbi unokáid által billen helyre. Azt szokás mondani, hogy aki fát ültet, bízik a jövőben. Te nem fát ültettél, hanem szőlőt telepítettél, ami legalább annyira kifejezi a jövő iránti bizalmat, mint a faültetés. Bár a szőlőművelés nehéz, fáradtságos és mindenekelőtt időigényes munkáját időlegesen kénytelen vagy szüneteltetni, a jó bornak változatlanul nagy barátja, mértékletes fogyasztója vagy. Az a véleményed, és ezzel én magam is messzemenően azonosulni tudok, hogy az ismert szólásmondást indokolt oly módon átfogalmazni, felülírni, hogy „borban a barátság”. Kedves Sándor! Hatvanadik születésnapod alkalmából, ugyan mi mást kívánhatnék Neked, mint hogy a jövőben jó erőben, jó egészségben, csodás, illatos nedűkkel erre még sokszor koccinthassunk! Dr. Bayer József

10

Bándi Gyula Első közös „kalandunk” és egy újabb történet A pontos idejét sem tudom, de már húsz éve elmúlt, amikor meghívást kaptam egy magyar környezetvédelmi oktatási delegációba, akikkel együtt egy közös KGST konferencián vettünk részt, Tbilisziben. A delegáció magyar részről ismert neveket tartalmazott, akikkel személyesen kevés módom volt azelőtt találkozni. Olyan neveket olvashattam a hazai listán, mind Kerekes Sándor, Szebényi Imre, Szlávik János, Valkó László, no meg persze jómagam. A téma a környezetvédelmi oktatás alakulása volt, mégpedig ékes orosz nyelven kellett erről kommunikálni, ami abban az időben, amikor − olyan kivételektől eltekintve, mint maga Kerekes Sándor, aki hosszú időt töltött Moszkvában, mindenféle doktori képzésen – ugyan az orosz nyelvet elviekben jól kellett volna tudni, mégsem volt, finoman szólva, magától értetődő. Mindenesetre az előadásomat lefordítottuk és azon imádkoztam, nehogy valaki kérdezzen valamit, mert úgysem érteném, mit akar szegény. Szerencsére ez sem volt jobb számos hasonló konferenciánál, amelyeknek nem az a lényege, hogy konfrontálódjanak az ismeretek és a nézetek, hanem sokkal inkább az, hogy legyen. Mindenestre a társaság jó volt, a program úgyszintén, sőt némi izgalmat vitt a dologba, hogy nem sokkal azelőtt jártak a szovjet tankok Tbilisziben, hiszen lassan megindult a Szovjetunió szétszakadása. Amint az ilyen konferenciákon tehát lenni szokott, a társadalmi-társasági programok sokkal emlékezetesebbek voltak, mint maga a szakmai találkozó. Az új barátság, amely ekkor alapozódott meg a Kerekes−Szlávik szerzőpárossal, egy-két kedves emléket is magával hozott a kirándulásról. Az első egy valódi meglepetés volt, amikor a város utcáin sétálva egy kedves ifjú grúz hölgy jött velünk szembe a – később kiderült – vőlegényével. A hölgy Sándor barátunkat – most már mondhattam – nagy örömmel üdvözölte, hiszen valamilyen doktori vagy egyéb képzésen volt tanára, és mindenre számított, de arra nem, hogy éppen Grúzia fővárosában futnak össze újra. A grúz ember rendkívül vendégszerető és nagyvonalú, így minket, ahogy voltunk, meghívott a vőlegény – helybéli orvos – egy exkluzív étterembe, a város feletti hegyen. Számos kis előétel, zakuszka érkezett még számosabb üveg erős és kiváló grúz vörösbor társaságában. Még táncoltunk is, ha jól emlékszem, mindenesetre Sándor jóvoltából nagyon kellemes estében volt részünk. Ugyanezen az úton történt – és erről közös barátunk nem egyszer megemlékezett, mint a magyar virtus megnyilvánulásának kiváló példájáról, így talán nem baj, ha kedves élményeim között erről is szólok −, hogy a rangos konferencia társaság, több szocialista ország küldöttsége, az ilyenkor obligát kolhozlátogatásra indult, aminek lényege az evés és ivás, amúgy szovjet−orosz−grúz módra. Vagyis mindenből csak egy „csipetnyit”, persze kérdés, mit jelent a csipet. Ismerjük a viccet: inni csak mértékkel és tartózkodva, mérték a vödör, tartózkodás az asztal alatt. Az est fénypontja a terjedelmes tósztok kurjongatása, hozzá töméntelen mennyiségű vodka fogyasztása. Itt érezte úgy tanártársam, hogy pusztán a környezettudatosság okán, meg kell védenie a magyar becsületet, az nem lehet, hogy holmi helybéli párttitkár jobban állja a sarat, mint egy mokány magyar egyetemi oktató. A fentiekben már említettem, hogy az orosz nyelvet jól bírta, így tószt követett tósztot, biztosan magas színvonalon, mert sajnos egy szót sem értettem az egészből. Egyet értettem tisztán – igaz, később ezt is inkább elmosódva −, hogy innunk kell, mert ugye, a magyar virtus, meg ilyenek. Lényeg a lényeg: Sándor nyert, a párttitkár a mérték mellett tartózkodott, ahol ilyenkor illik a vicc szerint. Arra még nyomokban emlékszem, hogy Sándor is mintha kissé megviselt lett volna, mindenesetre a hazafelé tartó buszt egy kisebb levegőzés és erdei séta okán meg kellett állítani. Az eltelt jó két évtizedben sokkal több közös, valóban szakmai élményünk volt, amelyben segítsége, barátsága számomra nagy értéket jelentett. Így együtt alapítottuk meg a Környezeti Management és Jog Egyesületet (EMLA), alapító tanára volt a meginduló környe11

zetvédelmi szakjogászképzésnek, ott volt és szurkolt a kandidátusi, majd a habilitációs eljárásokban – és elszántan ette feleségem jogászcsókját (a kulináris értékek iránt fogékonyak számára mondom, ez sütemény), ülünk kuratóriumi üléseken és záróvizsgákon. Ő mondta, két dékáni ciklusa között, hogy eszembe se jusson ilyesmit elvállalni, egy asztalnál üldögélünk a környezetvédelmi bálokon, de az első igazi találkozás mély „szakmai” benyomása még azóta sem múlt el. Kedves Sándor, Kedves Kerekes Professzor, Kedves Barátom! Isten éltessen – minket együtt is – még további 60 évig!

Bándi Gyula

12

Bánfi Tamás KEREKES TANÁR ÚR 60 ÉVES Részlet egy születésnapi interjúból

- Kedves Tanár úr! Szólíthatom Sanyi bácsinak? Köszönöm! Sanyi bácsi még a múlt században született. Pontosan mikor is? - Hű-ha! Mintha tegnap lett volna. . . . . - Kedves Sanyi bácsi. Nagy figyelemmel hallgattuk hangulatos visszaemlékezését a születését követő napok legfontosabb eseményeiről. A további fordulatokra is kíváncsiak lennénk, de a rendelkezésünkre álló alig 5 óra gyorsan elszaladt. Egy befejező kérdés még talán belefér. Mit szeretne még nagyon-nagyon elérni? - Hát…, hát… nem is tudom…………, talán még annyit: az első emeleten is legyen szobám. (Válogatta: B. T.)

13

Bisztriczky József SANYI 60 éves Visszatekintve, az évtizedek hamar elrepültek, azonban néhány Rád jellemző és nekem fontos kép megmaradt bennem, és időnként felvillan Veled kapcsolatban. Az egyetemen a tanár „C” szakosok a tananyag és az órarend miatt kilógtak a sorból, ezért általában a többiekkel kevésbé, egymás között viszont sokkal jobban tartottuk a kapcsolatot. A kirándulásokon, összejöveteleken elsősként óvatosan méregettem a felsősöket –, hát még a három évfolyammal felettem lévőket –, azt azonnal láttam, ha éppen komolyan beszélsz, annak súlya van, arra a többiek is odafigyelnek. Hogy ennél még nagyobb „fajsúlyú” vagy, az ötödévesként esett le igazán, amikor az évfolyamból el kellett mennem a kari KISZ beszámoló küldöttértekezletére. Gyanútlanul, kicsit elkésve beestem a nagy tanácsterembe, ahova alig tudtam benyomakodni, annyira tömve volt. Véletlenül épp az ott ülő rektor széke mellé kerültem, így jól láttam az eseményeket. Rögtön éreztem a feszültséget. Kiderült, hogy a belvárosi önjelölt filozófus palánták puccsot szerveztek egy kollégista, kívülálló általános kari KISZ titkár ellen, aki történetesen Te voltál. A vita során meggyőzően érveltél, és így a többség megelégedésére tervük „hamvába holt”. Diploma után egy intézet stratégiai főosztályán kaptam állást. Első pillanatban még tetszett is, hogy szinte mindenki „pihent”. Ám amikor már hetek múltán sem dolgozott senki az egész főosztályon, tudtam, innen mielőbb menekülni kell. Ebben a bizonytalan lelki állapotomban jött a telefon, és mondtad, hogy a tanszéken van állás, aminek betöltésére rám gondoltatok. Ha bármilyen szakmai problémám adódott, mindig Hozzád fordultam, mert valahogy természetesnek tűnt, hogy biztosan tudod a választ és segítesz is. Nem is csalódtam soha. A KK munkák során előfordult, hogy késő estig tornáztunk: a beszorult szondával addig döngettük felváltva a műhely padlóját mint egy gőzkalapács, amíg az le nem jött a formáról. Felvidékre egy jól sikerült többnapos kirándulást tett az akkor még fiatal három házaspár a tanszékről. Egy hegymászó túrán mi ketten indultunk ennivalóval felszerelve, visszafelé, az érkezési pontról. Az órákig tartó, kidőlt fákon keresztüli út végén, valahol félúton, találkoztunk a három asszonysággal (és a Józsival, aki kísérőjüknek vállalkozott, e feladatért persze nem irigyeltük). Tőlük csak leszúrást kaptunk a találkozás örömére a kevés vitt étel miatt. Amikor hosszú ideig beteg voltam, és a legtöbben csodálkozva néztek, hogy még mindig élek, úgy viselkedtél velem, amiből láttam, biztos vagy gyógyulásomban (az akkori segítségért a többi kollégának sem lehetek eléggé hálás). Nélkületek már rég „alulról szagolnám az ibolyát”. Láttad, hogy a tanszéknek a tudomány művelése nélkül nincs jövője, ezért tudományos fokozatot kell szerezned áruismeretből, akkor, amikor e tárgyban nem volt egyetlen fokozattal rendelkező sem az országban. Csak a Szovjetunióban volt lehetőség a fokozat megszerzésére. Belevágtál. Mire vállalkoztál? Csak ami előttem zajlott: meg kellett tanulni – magas szinten – az addig „kevésbé bírt” orosz nyelvet, többször ki kellett utaznod hoszszabb időre, s onnan mindig több kilóval könnyebben jöttél haza. Csak drukkolni tudtunk néhányan (sajnos a legtöbb segítséget azóta is szinte mindenben csak így kaptál − tőlem is). Megcsináltad! Ezzel kezdődött a tanszék felemelkedése. 1990 után az egyetemi reform következtében egyetlen tárgyunk sem maradt. A kollégák vagy bénultan figyeltek, vagy elmenekültek a tanszékről. Egyedül kigondoltad, és – az országban elsőként − meg is valósítottad a környezetgazdaságtan oktatását. Akkor nem igazán értettem, mi fán terem a MAC és a MEC, de éreztem, jó irányba mész, érdemes nekem is belevágnom a számomra körülbelül tizedik tárgy oktatásába. Igazad lett, szerintem ez a leghasznosabb és a legszerethetőbb tárgy a tanított tárgyak közül. Az első év felért 14

egy kalandtúrával, óráról órára közösen készülve, kissé „hályogkovács” módra tartottuk az órákat (mi a szemináriumokat, Te az előadásokat, amit szigorúan végighallgattunk): a hallgatói visszajelzések alapján sikeresen tettük mindezt. Ezt az egyetemi kollegák is legalább indirekt elismerték, mert ahogy akkoriban egy másik tanszék értekezletén elhangzott: „Figyeljétek a technológusukat, azok mindig a talpukra esnek!” Utólag tisztán látszik, ezt csak így – tanulva, tanítva − lehetett megvalósítani, hisz’ a gyorsaságon a tanszékünk léte függött. Ha ezt nem Te irányítod, és az előző tanszékvezetői módszerrel csak a biztosra léptünk volna, valószínűleg még most is azon gondolkodnánk és vitatkoznánk, mit és hogyan kellene oktatni, miközben már rég megszűnt volna a tanszék. Szintén 1990 után átvetted második titkárnőnek Etát, akire akkor nem biztos, hogy nagy szükség volt, azonban nagyon hasznos és kedves kollégát ismertünk meg benne. Ebben az érdekes az, hogy honnan vetted át. Az akkor megszűnő egyetemi pártbizottság titkárnője volt, akit akkor senki nem akart alkalmazni. Mindig szereted a vizet szél ellen paskolni, ez is egyike volt ezeknek. Becsültelek érte, pedig tudod, akkor még örültem a rendszerváltozásnak, de ok nélkül én sem bántanék meg senkit. A feleségem munkahelye az ottani főnök hirtelen halála miatt egyik napról a másikra megszűnt. Rövidesen javasoltál egy munkahelyet, ahol körülbelül kilenc évig dolgozott, érdekes munkája volt, tetszett is neki, onnan ment nyugdíjba. Mivel másokhoz is hasonlóan viszonyulsz, Te tulajdonképpen egy nagy és szerencsés egoista vagy (lehetne úgy is fogalmazni, hogy nagylelkű, azonban ez nem trendi, így nem is mondom). Már régen rájöttél arra az egyszerű, de kevesek által gyakorolt igazságra, hogy adni sokkal jobb, mint kapni, és szerencséd is van, mert ezt állandóan tudod gyakorolni. Persze gondok azért maradnak. Hosszú évek óta nem tudom elérni, hogy a jegyzetben a Coase-tétel ábrájából tüntesd el a t*-ot. Ugyanakkor igen régóta zavar egy számomra megmagyarázhatatlan dolog: már több mint tíz éve nem tettél észrevételt az asztalomat uraló rend mértékére. Vajon mi lehet ennek az oka, csak nem romlik a látásod? Kívánom tiszta szívből, a jó és a rossz dolgok arányán és súlyán még hosszú évekig ne változtass! Kívánok Neked jó egészséget, erőt a további hasonló tettekhez a családod, az egyetem és a tanszék érdekében! Szeretettel ölel: Jóska

15

Bulla Miklós Szemelvény a »Végtelen Történet1«-ből KEREKES SÁNDOR SZÜLETÉSNAPJÁRA Különös módon nem emlékezem, mikor találkoztunk először és hol. Mindenesetre legalább húsz éve. A legvalószínűbb, hogy Szlávik János barátunk közvetítésével, akit még régebben ismerek, lévén, hogy magam is a Műegyetemen voltam tizenkilenc évig. Akkortájt tudományos osztályvezető, si/együttműködési ügyben találkoztunk.

tehát

nyilván

valamely

tudományszervezé-

Vagy talán az történt, hogy éppen akkoriban Környezettudományi Kutatások Központja (lehet, hogy rosszul emlékezem) néven Ők ketten közös kutatóhelyet hoztak létre, amelynek alapítását az akkor éppen csak hogy megalakult Környezetvédelmi (és Vízgazdálkodási) Minisztérium kutatásokat (is) koordináló rovatvezetőjeként az „államegyház nevében én részesítettem szentségi áldásban”, én köszöntöttem a fölhasználó, az „Állam” nevében. A személyesség okán, amely mély barátsággá vált az elmúlt évtizedekben, tehát magam is benne vagyok e rövid laudációs visszaemlékezésben. Elkerülhetetlenül, hiszen mindannyian „primadonnák” vagyunk, akik ezt, a mi pályánkat választottuk, ám a történet főszereplője: Kerekes Sándor, az iskolateremtő professzor. Még előbb kezdődik az elbeszélés. A ’80-as évek végén megérett az idő, hogy Magyarországon is legyen valamiféle, a környezet ügyével foglalkozó minisztérium. A vezetői nem tudták pontosan, de érezték – ez történelmi, korukat meghaladó-megelőző érdemük – és fölismerték: a környezetügy „menedzselése” megkívánja a kapcsolatot a politikai-igazgatási döntések és az ezeket támogató és/vagy vitató tudományos − akadémiai, egyetemi tudományos − közösséggel. Bármilyen nehéz egyeztetni, de legalább átgondolni szükséges a politikai, választási ciklusok, valamint a környezet folyamatai, a természet rendje ritmusának, eltérésének és az ebből adódó „borzalmas” nehézségek kezelésének módját. Amennyiben ez lehetséges egyáltalán.** Az én feladatom lett akkor, hogy ezt megszervezzem: interfészt a tudomány és az államigazgatás között. Csakhogy ez időben még nem volt környezettudomány, ennélfogva ezt létrehozni kellett. És itt kezdődik számomra, és ami azonban fontosabb, az ország és a magyar tudományosság számára: Kerekes Sándor tudományos műhelyteremtő története. A „Technológus” létrehozta, megteremtette maga körül a korábban nem létező környezetgazdálkodási, szélesebben környezettudományi-környezetpolitikai (figyelem: policy!) programokat, döntéstámogató eredményeket produkáló műhelyt, tudományos iskolát. Maga mellé véve a tehetségeseket, akik azóta Intézetének és/vagy tudományos, igazgatási szervezetek munkatársai lettek. Magam is kedvezményezettje voltam Kerekes Sándor tudományos teljesítményt támogató attitűdjének, amikor kiváló tudósok részvételével szervezett „munkahelyi vitát” a saját tanszékén, hogy kandidátusi tézisem ismertethessem. A szervezést nyilván nem könnyítette 1

Végtelen Történet címmel Bulla Bianka Anna bölcsész(hallgató) memoár kötetet ír/szerkeszt az apjával sok napon és éjszakán folyó (el)beszél(get)ések alapján a ’70-es, ’80-as, ’90-es évek eseményeiről és szereplőiről ** Látható, tapasztalható, hogy kormányok, politikusok, gazdasági szervezetek egyre komolyabban erre törekednek (fenntartható fejlődési stratégiák, CSR stb.). A remény az, hogy a környezeti és humán erőforrások fenntartható hasznosítása, valamint az ezeket támogató intézményi-innovációs eredmények hamarabb jelentkeznek, mint a visszafordíthatatlan romlások.

16

meg, hogy az egész bizottságnak hozzám kellett alkalmazkodnia, tekintve, hogy akkoriban egy baleset nyomán az Orthopédiai Klinikán voltam utókezelésen, ahonnan egy munkatársam szállított a próbavédésre. „Ki lesz a bálanya?” − tette föl a kérdést az élet egyszerre mindkettőnknek, sorsunkat egy rövid időre megint egyszer együtt formálva, vagy inkább: torzítani akarva. Környezetvédelmi – ma úgy hívják – szakállamtitkári poszt betöltéséről volt szó, amelyre mindketten titkos jelöltek, tehát, ha úgy tetszik, versenytársak voltunk. Ehhez képest hosszú, mélyenszántó, talán mindkettőnk gondolkodásmódját – az enyémet mindenesetre – formáló beszélgetéseket folytattunk egymással. Máig emlékszem e beszélgetéseknek nem csupán a tartalmára, hanem együtt töprengő, mélyen emberi hangulatára. Mint tudott, végül egyikünk sem lett államtitkár, ám mindketten „győztesen”, a barátságunk megerősödésével léptünk ki e helyzetből. Magyarország uniós csatlakozásának előkészítése során sokak számára meglepő, ám valójában megérthető mozzanata volt a környezetvédelem – meglehet virtuális – fölértékelődése. Ebben sokan ludasak voltunk, abban a jóhiszemben, hogy a környezeti problémák exponálása a hazai kormányzatot is, meg az Uniót is a ráfordítások és a támogatások növelésére fogják ösztönözni e területen. Kerekes Sándor azon kevesek egyike, akik nem követték el ezt a hibát. Sőt, éppen a környezet−gazdaság−társadalom összefüggéseinek föltárását és valódi megértését mozdította elő az a gazdag tanulmánysorozat (stratégiai, kutatási program), amely a Magyar Tudományos Akadémia szervezésében „Magyarország az ezredfordulón” címmel valósult meg, és amelynek „Környezetvédelem és integráció” projektjét Kerekes Sándor vezette. Ebben a munkában, irányításával, száznál többen vehettünk részt. E munkának volt számomra feledhetetlen mozzanata, amikor Láng István kérésére és vezetésével hármasban tartottunk – mások szerint is emlékezetesen sikeres – előadást az Akadémián. A Láng Istvánnal való együtt dolgozás és a hozzá fűződő barátság is része közös történetünknek: az Országos Környezetvédelmi Tanács (OKT) „alapítói atyái” közül éppen mi hárman maradtunk meg tovább szolgálni ilyen régóta. És őszintén remélem, még sokáig folytatjuk e munkát, jóllehet e testületet magam egy tanulmányban, keserves tapasztalatok alapján, ugyan a magyar demokrácia koraszülöttjének neveztem, ám az Európai Bizottság környezetvédelmi biztosa példaként állított az európai kormányok elé. Kerekes Sándor vette, veszi át itt Láng akadémikus szerepét. Nem csupán a Tanács tudós frakciójának vezetését jelenti ez. Többet annál. Azt, hogy – ahogyan a Testület tagjai is mindig szólítják – Kerekes professzor hangosan töprengő, gyakran szarkasztikus élességgel megfogalmazott véleménye nélkülözhetetlen az uniós források fölhasználási javaslatai, üzleti terveinek, infrastruktúra fejlesztési lázálmainak józan megítéléséhez, átgondolásához. Annak érdekében, hogy az OKT létrehozásának értelmét betöltse, azaz a kormányzati, ágazati, regionális és stratégiainak nevezett programjai véleményezésében a valódi fenntarthatóság szempontjait, egyszerűen szólva: a józan észt alkalmazza és képviselje. Húsz esztendő alatt sok mindenfélét csináltunk együtt, hol látható, de még gyakrabban nem látható eredménnyel. Ez bizonyára a munkálkodás általános szabálya, mindannyiunk közös tapasztalata. Amint mondani szokták: „a jó játékosnak van szerencséje”. Kerekes Sándor szorgalommal és tehetséggel építette föl sikeres, a tudományos közösség számára is hasznokat hozó pályáját. Megvalósítva a bölcsek véleményét és javaslatát: a Gondviselést támogatni kell. Kívánom születésnapjára: tehesse ezt még jó sokáig Kerekes Sándor, a barátom! A barátom volt legutóbbi „közös vállalkozásunkban” is, amikor mellettem tanúskodott egy kockázatos ügyben: a házasságkötésem alkalmából. Bulla Miklós 17

Chikán Attila Lehetséges-e barátság üzlet és környezetvédelem között? Aligha van sok olyan mély ellentét korunk társadalmában, mint az üzleti szféra és a környezetvédelem ellentmondása: valódi, kibékíthetetlen, a dolgok lényegéből fakadó. Az ellentmondás a legreálisabb valóságban gyökerezik, de azért a gyakorlat nem képes azt annyira kiélezni, mint azok a tudományos emberek, akik azt hiszik magukról, hogy nemcsak a dolgokat, hanem a dolgok okait is látják. Hogy lehet ezek után több évtizednyi barátság egy környezetvédő és egy üzleti professzor között? Merthogy Sanyival bizony közel negyven éve barátként tartjuk számon egymást. Hát, először is sok veszekedés árán. Kevés emberrel vitáztam annyit, mint vele: egyetemi fórumokon és lignanoi nyaralásokon, józanul és nem annyira tiszta fejjel, kettesben és társaságban, fontos és kevésbé fontos témákról. Másodszor, mert értékelem, hogy Sanyinak érvei voltak, s vannak, tehát a viták alkalmi eredménytelenségéért bőven kárpótolt maguknak a vitáknak a folyamata. Nagyon sokat tanultam tőle (amennyire fel tudtam fogni a sokszor számomra túl messze vezető természettudományos alapokat), s ezek a tanulságok hasznosultak számomra, s talán tanítványaim számára is abban, hogy megjelennek vonatkozó előadásaimban, írásaimban. (Azt ismerd el, Sanyi, hogy valószínűleg kevés olyan üzleti alapozó tankönyv van a világon, amelyben annyi szó esne a vállalatok környezeti, társadalmi felelősségéről, mint az általam írt Vállalatgazdaságtanban. Ez nem csekély mértékben Neked köszönhető.) Harmadrészt azért, mert még az egyet nem értések idején is mélységes tisztelettel töltött el az az elkötelezettség, amellyel Sanyi szakterületéhez viszonyult és viszonyul. Ő nemcsak tetszeleg a nemzetközileg elismert professzor szerepében, hanem akkor is és ott is elszánt híve a környezet ügyének, amikor és ahol ez nem „kifizetődő”. Márpedig ez gyakran előfordul – nem ritkán épp az üzletemberek (és üzleti professzorok) meg nem értéséből, vagy szimpla érdekeiből adódólag. Nem csak ésszel, szenvedéllyel is vitázik, s hiába mondom neki, hogy ez, vagy az az álláspontja még nehéztüzérséggel is nehezen védhető, nem tágít. Aztán vagy neki van igaza, vagy nekem – vagy az élet produkál közbeeső (vagy mindkettőnk fantáziájától távol eső) megoldást. Hát így lettünk, s maradtunk barátok. Írhattam volna másról is: politikáról (ahol többnyire együtt, egymás mellett csatáztunk), egyetemről (ahol nem mindig értettünk egyet), családról (példaszerű, bár sok ilyen lenne…) borról (szégyen, hogy még mindig nem látogattam meg a „birtokot”), közös utazásokról. Vagy tisztességről, kezdeményezőkészségről, szolidaritásról. De valahogy úgy éreztem, hogy ahol Sanyi szíve-lelke-esze, értékrendje és munkálkodása a legmagasabb szinten ötvöződött az általam megismerhető Kerekes Sándorban, az a „környezettudós” személyisége. Amiben persze a többi is benne van. Isten éltessen, Sanyi! Chikán Attila

18

Csemez Attila Epizódok Ha Kerekes Sándor neve elhangzik, akkor a tenni akarásra, a változtató, a jobbító szándékra, az igazságtalanságok megszüntetésére irányuló törekvésekre, a szellemes, fordulatokban gazdag előadásokra, a tárgyilagos szókimondásokra, a közvetlen vezetői stílusra és a baráti hangnemre egyaránt asszociálok. A sor többek között az őszinte hangvételű beszélgetésekkel és a jó bor élvezetével folytatható… Az emberi vonatkozások részletesebb kifejtése helyett konkrét példákat választottam. Ismeretségünk, barátságunk kezdetének legfontosabb epizódjait éppen úgy felelevenítem, mint a leglényegesebb, a korábbi egyetemeink jelenét és remélhetően minél hosszabb idejű jövőjét is meghatározó kapcsolatrendszert. Nevezetesen az átintegrálódás elősegítéséről, a kezdeti lépések megtételéről, részletesebben Sanyi szerepéről adok tájékoztatást. Sanyival a ’80-as évek közepén találkoztam először egy MTA bizottság tagja, illetve titkáraként. Ő Csáky Csaba rektor út „kísérőjeként” jelent meg. A munkakapcsolat részleteire ennyi év távlatából nem emlékezem. Feltételezésem szerint szinkronban lehettünk, mert később bevont az általa koordinált Magyarország az ezredfordulón kutatási témasorozatba. Ismeretségünk első egyetemi szintű gyümölcse egy közös „környezet-táj-gazdálkodás” témakörben együttműködési megállapodás kidolgozása volt. A tervezet a ’90-es évek második felében az esetleges, a szóba jöhető kertészeti és közgazdaságtudományi egyetemi integráció égisze szellemében fogant. Több mint egy évtized távlatából érdekes lenne a közös oktatási és kutatási témakörök eredeti anyagának bemutatása, illetve szemelvények idézése, de sajnálatosan nem sikerült az akkori dokumentumokat előkeresni. Mai szóhasználattal úgy fogalmaznék, hogy kidolgoztuk a közös „zöldgazdász” képzést. Sándorban a széles körű nyitottságot és fogékonyságot felismerve az 1998/1999-es tanév tavaszi félévétől kezdődően felkértem a „C” szakirányos ötödéves tájépítész hallgatók Környezeti gazdaságtan tantárgyának előadására. Bizonyára Sanyi sem gondolná, hogy jubilál, azaz éppen 10 éve – messze mindenféle integrációt megelőzően – kezdett nálunk is oktatni. Tájékozottsága a hallgatóknak imponáló, semmiféle rossz visszajelzést nem kaptam. Másképpen fogalmazva, hallgatóink előadásait kedvelik. A közös jövőnk, a jelenlegi integráció megalapozása kettőnk barátságából származik. A Szent István Egyetemi integrációból az akkori budapesti karok ki akartak bújni. Miután Sanyival többször is közöltem a volt Kertészeti Egyetem budai karainak átintegrálódási szándékát, megkezdődhetett az érdemi munka. Első lépésként Sanyinak Chikán Attila rektor urat kellett „megpuhítani” az „átvételünket” illetően. Chikán Attila először hallani sem akart egy ilyen jellegű egyesülésről, de Sándor meggyőző érvei hatására lassan, fokozatosan „engedett”. Második lépésben Kerekes Sándor dékánt összehoztam Jámbor Imre akkori Campus elnökkel. Tatai kötődésük és a kölcsönös szimpátia kapcsolatukat megkönnyítette, az eseményeket a személyes találkozások felgyorsították. Az átintegrálódáshoz a kezdeményezőkön túlmenően szükség volt a minisztériumi jóváhagyásra is. Emlékeztetőül szükségesnek tartom hangsúlyozni, hogy mindhárom budapesti korábbi egyetem, azaz az Állatorvostudományi Egyetem, a Kertészeti Egyetem és az Ybl Miklós Műszaki Főiskola sem érezte magát jól a SZIE keretein belül. Mindhárman ki akartunk válni. A folyamat nehezen indult és igen lassan haladt előre. 19

Az általam ismert főbb lépéseket pontokba szedve külön-külön közlöm: • A Szent István Egyetem belső bajaira vonatkozólag az első utalást Mang Béla helyettes államtitkár úr egyik előadásában tette, miszerint „a SZIE több helyen ereszt.” Az integráció anomáliájának ez volt az első „hivatalos” elismerése, amire több mint fél évet kellett várni. • Az átintegrálódáshoz magától értetődően szükséges volt az Oktatási minisztériumi környezet „megpuhítására”, amelyben Végvári György elvitathatatlan érdemeket szerzett. • Természetesen Magyar Bálint miniszternek kellett az előterjesztést elkészítenie, aki nélkül a folyamat elakadt volna. A Miniszter úr viszont presztízsveszteséget látott mindenféle integráció-ellenes lépésben, ezért a több szálon is bonyolódó kiválási folyamat igen lassan haladt. • Furcsa fintora a sorsnak, hogy az átintegrálódást közvetve Magda Sándor rektor, országgyűlési képviselő is segítette, akit bár időben megelőztünk, de kiválásával a mi malmunkra is hajtotta a vizet. • A teljesség kedvéért még meg kell említenem Sóty László dékán urat, aki vette a „bátorságot”, hogy a Minisztériumban kezdeményezze a SZIE akkori öt budapesti karának (Állatorvostudományi Kar, Élelmiszertudományi Kar, Kertészettudományi Kar, Tájépítészeti, -védelmi és -fejlesztési Kar, valamint az Ybl Miklós Főiskolai Kar) kiválását. Valamennyi közreműködő, az átintegrálódást segítő kolléga megértését kérem, aki név szerint nem szerepel a felsorolásban, de ismeretem szerint az átintegrálódási szekerünket leginkább a felsorolt urak tolták. Nehéz lenne vállalkozni az egyes személyek szerepének, súlyának minősítésére, tény azonban, hogy az első lépésre Kerekes Sanyi nélkül nem kerülhetett volna sor. Sanyi a szakmai közéletben bizonyított. Dékánként agilisan irányította a Kar életét. Rektorhelyettesi tevékenységéhez pedig 60. születésnapja alkalmából is sok türelmet, jó egészséget és eredményes munkát kívánok. Barátsággal: Attila

20

Csutora Mária 1988-ban Görögországba utaztunk szakmai gyakorlatnak álcázott luxusnyaralásra, és Te voltál a kísérőtanár. Mint diáklányokat, először megdöbbentett bennünket néhány beszólásod („hogy lehet ilyen sortot felvenni, amikor én már két hete nem jártam otthon”). Aztán mégiscsak kimentettél minket, amikor Ouzótól másnaposan kellett volna értelmes kérdéseket feltennünk angolul az alibi szakmai programokon. Sztoikus belenyugvással viseltük az előadásokat, amelyek után elképesztő lakomák következtek, akkora sült marhaszelettel, amit én csak magázni mertem, majd amikor már mindenki dugig jóllakott, kiderült, hogy ezek voltak az előételek… Chios szigete hihetetlen szépségeket rejtett, valódi hófehér labirintussal, ahol az idegenvezető is tévedt már el, kecskéket terelő öreg nénikkel, kopár sziklás hegytetőn álló falvakkal, vörösmárvány hegyekkel, azúrkék tengerrel. Ekkor én már egy éve foglalkoztam a szakkollégiumban környezetvédelemmel, de irtóztam a gondolattól, hogy kötelezővé tegyem magam számára a hobbimat, valamint fenntartásokkal viseltettem az egyetemi órák iránt, ami azok látogatásának kerülésében csúcsosodott ki. Persze 1988−89-ben jártunk, amikor a könyvvitel órák izgalmai sem tudták elnyomni a politikai események felkavaró hatását, így előadások idején inkább tüntetgetni mentünk. Egyszóval, szakszemináriumként megtartottam az agrárgazdaságtant, és kíváncsiságból, utolsó éves koromban, bejártam a környezetvédelem szakszemináriumra. Visszanézve az akkori fényképeket, olyan személyes aurám lehetett, mintha a „Milyen NEM akarok lenni, ha nagy leszek” című realista magyar oktatófilm címszerepére készültem volna, így együttműködésünk kezdeteit a kölcsönös bizalmatlanság légköre lengte körül. Időről időre kedvesen megkérdezted, hogy egy agrárszakosnak tulajdonképpen mi a csudának kell környezetvédelemmel foglalkoznia, és nem mulasztottad el, hogy néhány piszkálódó megjegyzést tegyél a Duna-körös jelvényre, amit akkora büszkeséggel viseltem, mint más a gyémánt nyakláncát. Az órákon összesen 4-5-en lehettünk, akkoriban kb. ennyiből állt a környezetvédelmi képzés a KÖZGÁZ-on, és a Bős-Nagymarosi Vízlépcső hatástanulmányához gyártottunk POLANO mátrixokat. Ez tabudöntögető feladat volt. Ezenkívül soha nem mulasztottad el, hogy életre szóló bölcsességekkel is elláss bennünket, és minden órán tudtál mondani valami meglepőt, amiről annak előtte pont az ellenkezőjét gondoltuk, és élvezted, ahogy csodálkozó szemekkel és leesett állal meredtünk rád. Egyszóval foglalkoztál és törődtél velünk, amit az egyetemen bizony nemigen tapasztaltunk addig. Aztán márciusban kiderült, hogy kénytelen leszek a TDK-mat szakdolgozattá fejleszteni, mert máshoz nemigen értek, és ekkor végleg elköteleztem magam a terület mellett. Ekkor már elfogadtad kétes jelenlétemet a környezetvédelem szakterületén, de annyira azért mégse, ezért legjobb barátod nyakába varrtál. Ezzel persze csak nyertem, mert megismertem még egy jó embert és jó főnököt Szlávik János professzor személyében. A gondoskodást azzal háláltam meg, hogy mindjárt az első napon jó alaposan és tisztességesen elkéstem arról a tanszéki értekezletről, ahol bemutattak volna. János teljesen jogosan és érthetően üvöltött, mint a hímoroszlán, akit saját kölyke harapott meg valami alkalmatlan helyen. Megsemmisülten kerültem a KÖZGÁZ-nak még a környékét is, mert féltem, hogy emlékezetes belépőm visszajutott Sanyi fülébe. A találkozás persze elkerülhetetlen volt, de ekkor csak annyit mondtál, hogy szóljak Neked, ha a Szlávikból túlságosan kitör a főnök… amitől teljesen meghatódtam. Kedves Sanyi! Mindig azon tűnődtél, hogy leszel-e valaha Te is nagy Professzor. Jelentem, több lettél annál, mert szerethető nagy Professzor lettél. Én is mindig olyan szerettem volna lenni, mint Te, de ez persze soha nem fog sikerülni. Isten éltessen sokáig! Csutora Mária

21

Elek Sándor Rendhagyó születésnapi köszöntő Szinte magam sem akarom elhinni, de Kerekes Sanyit már negyven éve ismerem. Megismerkedésünk nem egyetemi történet, de ahhoz is van valami köze. 1967−68-ban, sok társammal együtt, előfelvételis katonaként számoltam a napokat, hogy legyen már vége a kalocsai megpróbáltatásoknak. Önmagunk vigasztalásaként gyakran gondoltunk arra, hogy majd csak kibírjuk azt a kis időt, s ősztől jön az egyetem. Végül persze így lett, nekem egy kicsit még korábban is. Valamikor 1968 tavaszán hazaengedtek néhányunkat szabadságra. Kiskőrösi átszállással, este nyolc után értünk Pestre, a Józsefvárosi pályaudvarra. Többünknek (vidékieknek) órákat kellett még várni a Keletiből hazafelé induló következő vonatra. Velünk volt Pulai Béla is, Sanyi középiskolai osztálytársa. Béla már a vonaton emlegette, hogy ő majd felhívja Kerekes Sanyit, aki már egyetemista a Közgázon, s majd vele múlatjuk az időt. Eleinte nem is vettük komolyan, de kisvártatva Sanyi tényleg megjelent a Keletiben. Tehát már akkor is lehetett rá számítani. Majd rövid tanakodás után tanácsot is adott, melyből kitetszett, hogy alig több mint félévi pesti egyetemista lét után olyannyira kiismerte magát a Keleti környékén lévő vendéglátóhelyek ügyében is, hogy habozás nélkül tudott ajánlani valami jó helyet, ahol múlathatnánk az időt. Tehát már akkor fontos dologban jó tanácsot tudott adni. No, és mikor végül az egyik helyre betértünk, nagyon jártas volt a választék közötti eligazításban. Tehát már akkor is jól ismerte a borokat. Kellemesen beszélgetve töltöttük a vonat indulása előtti néhány órát, némi ízelítőt kapva az egyetemi életből is. És félreértés ne essék, bár jókedvűen, de nem (nagyon) kapatosan indultunk a hazafelé induló vonathoz. Szabadságunkról visszatérve Kalocsára még szorgosabban vágtuk a centit, s vártuk a leszerelést, a most már még inkább sokat ígérő egyetemi éveket. Sok éve már ennek, eltelt azóta eddigi életünk kétharmada, de Sanyira most is lehet számítani, tud fontos dolgokban jó tanácsot adni, és ért a borokhoz is. Legyen még így sokáig! Kedves Sanyi, Isten éltessen! Elek Sándor

22

Flachner Zsuzsanna Véletlenek és időutazások „Szétesett az órám! Elnézést, régi darab, kiesett a szíjtartó pálcika!” – s azonnal leborultam az asztal alá és keresni kezdtem. Sándor, Vilma csak ültek, szóhoz sem jutottak, aztán segítettek keresni. Első találkozáson, bemutatkozó interjún voltunk, mely több mint fél óra késéssel kezdődött: Vilma dugóba került, én a Kinizsi utcai tanszék titkárságán ültem egy jó ideig, s a nyitott ajtón keresztül be-bekukucskáltam a „tanszékezető úrra”, aki részidős munkahelyem, a KTK Alapítvány elnökeként felvételi beszélgetést tartott volna. Később Katika, a mindent-tudó titkárnő megsajnált és beterelt: „Nem harap, Vilmácska nélkül is elkezdhetitek!”. „Hol találkoztunk már?” – kérdezte az igen tisztelt vallató úr, s ezzel a beszélgetés első csomója feloldódott, s kerestük a közös találkozási lehetőségeket – nem sok sikerrel. Belevágtunk a szakmai dolgokba, s Vilma is megérkezett. Folytattuk a beszélgetést, s bár valójában tét nélküli volt a dolog – hiszen már egy hónapja, 1995 februárjában egy nap gondolkodási idővel be kellett lépnem és azonnal egyhetes US EPA tréninget tartanom a másik környezetvédelmi guru, Gyulai Iván szárnysegédeként – izgultam, megfelelek-e az elnök úrnak? Másfél óra múlva – órám már összeszerelve – csaptam a homlokomra, s böktem ki a belépés óta megakasztó kérdésre a választ: „Az integrációs megbeszélésen! A KÖZGÁZ – Kertészeti integrációs egyeztetésen a Műegyetemen, 1991-ben találkoztunk. A Mőcsényi professzor urat helyettesítettem teljesen zöldfülű kezdő tanársegédként és a megbeszélés után együtt jöttünk a villamossal vissza a Közgázhoz, s örültem, hogy a dékán úr szóba állt velem. Igen, két megállót utaztunk együtt a 47-es villamoson!” /s a történelem fura fintora, hogy közel 15 év múlva egyik kedves barátosném vett részt, s dolgozott Sándorral az új integrációs egyeztetési folyamatban – s jött létre a CORVINUS Egyetem/ S a véletlenek sora folytatódott: néhány hónap múlva egyik este már épp mentem el, amikor Sándor utánam szólt, nem tudnék-e egy kis projektet bevállalni, egy amerikai profeszszort kell segíteni levegőszennyezés kutatásban. „S mikor kell válaszolnom?” „Most” − hangzott a kicsit fáradt, kemény válasz. Belementem: „Mikor jöjjek megbeszélni a dolgokat?” „Holnap reggel hét megfelel? Az amerikai professzor hamarosan itt lesz!” S Larry O’Tool mellett részesülhettem a Kerekes-féle vendéglátás élményeiben: vacsora Kerekeséknél (a ház asszonyának barátságát ennek köszönhetem); látogatás a szülőföldre, Tatára, és a présházba egy soha sem gyors borkóstolóra, mert mindig köszönni kellett a szomszédoknak is. S mintha tudná, hogy évfordulóra készülünk − Larry üdvözlete néhány hete érkezett, több éves hallgatás után. Számomra innentől kezdődtek a reggeli – késő esti, péntek késő délutáni megbeszélések abban a szürreális időzónában, melyben Sándort biztosan el lehetett érni, s ezt a tanszék tudta: péntekenként véletlenül be-be kukkantottak PhD-hallgatók, tanszéki kollégák, régi tanszéki dolgozók, Karcsi bácsi a zseniális zsanérjaival, Vida mérnök úr, s alakultak barátságok, s a héten összegyűlt feszültségeket fokozó vagy levezető beszélgetések a Kinizsi utca vastag és kopott falai között. Mélyen beépülve mindenki lelkébe. Eszterke és Sándor Két madár – szárnyuk magasba csap, majd lehúzza őket a gond, a baj, a fájdalom – az amit maguknak kerestek, s amit a sor kimért. Két elem – föld és víz: mint a patak, mely útjába kerülő sziklát formál, lassan, kitartóan, meg-meg ütközve. S néha nem tudtam ki a szikla s ki a patak? 23

Első karácsony a tanszéken. Kinizsi utca, jól összeszokott gárda, sokukat nem is láttam még, épp visszaérkeztek külföldi tanulmányutakról, ösztöndíjakról. Mit keresek én itt? Mindenki szeret közösséghez kapcsolódni, s akkoriban nem nagyon volt hova – otthoni gyermeknevelés és apró munkák mellett nem volt egy hely, ahova minden nap mehettem, ahol jól érezhettem magam. A készülődés előhozta a szecsői karácsonyok felszült hangulatát – olyan ez, mint a pezsgő, ha jól felrázzuk előre, akkor biztos nagy lesz a habja, hát nálunk mindig volt, és nem csak hab. A terülj-terülj asztalkára hozott mindenki finomságokat, de a lényeget Sándor terítette: combok, sonkák, borocskák, melyet jól kiegészített Kindler professzor mindent beterítő illatú karácsonyi puncsa. Az előkészületek nyüzsgését aztán hirtelen felváltotta a meghitt, karácsonyi hangulat, Tóni technikai manővereivel, Mészöly Laci sertepertéivel minden készen állt a műsor és az öszszejövetel aláfestéséhez. A varázslat elkezdődött – azok, akik hétről hétre a közgazdaság száraz útjain meneteltek, gitárral kísért énekesekké, fuvolaművészekké, versmondólányokká váltak – a meghívott vendégek legnagyobb meglepetésére és örömére. S ha valaki azt gondolta volna, hogy érzelem patakból ennyi járt, tévedett, mert a műsör és Sándor köszöntője után elfogyasztott étkekkel és italokkal kibélelt lelkecskék körbe ülve folytatták a csodát – Sándor szelíd unszolására énekekkel vonva be a külsősöket is. „Flacika, énekelj már te is!” s belekezdtem kedvenc erdélyi népdalomba. ’Édesanyám rózsafája, engem hajtott utoljára, bár sohase nyílott vóna nyílott vóna, maradtam vóna bimbóba …’ Még az első sorral sem végeztem, már rátercelt egy gyönyörű hang – s kicsit más hangsúlyokkal, néhanéha eltérő dallammal énekeltük mindhárom versszakot – szívet szaggatóan, mégis örömkönnyekkel. Aztán ő is énekelt, Pál Gabi, a Szabó ikrek, Sándor, s a tanszék pacsirtái sorban. Így ismertem meg Eszterkét, akit Sándornak köszönhetek. S általa ismertem meg Sándorban az örök apát, ahogy a „kezei alá bekerült” PhD-s leányok szakmai és magán élete felett őrködött – úgy, mint megboldogult édesapám: tudtuk, amikor fájt, akkor is jót akart, de bizonyos helyzetekben ezt igen nehéz volt belátni – néha kellett 1−5−10 év is hozzá. Mégis, ha nem lett volna, életünk fontos része hiányozna. Flachner Zsuzsanna

24

Fodor Bea Boldog 60. születésnapot kíván: Bea Emőke Először Veled 1999 szeptemberében találkoztam életem első környezetgazdaságtan előadásán, így életed eddigi 60 évéből csak kilencnek lehettem részese. Remélem ennél még jóval többnek leszek a jövőben! A környezetvédelem már kiskorom óta fontos volt nekem, közgazdász helyett majdnem biomérnöknek mentem. Amikor felvettek a Közgázra, beletörődtem, hogy nem leszek környezetvédő. Nagy meglepetés volt, hogy itt is lehet környezettel kapcsolatos tárgyakat tanulni. Hát még hogy erre külön tanszék is van! Nem tudom, hogy már rögtön az első, vagy csak a második előadásodon döntöttem el, hogy mindenképpen a környezeti menedzsment lesz a mellékszakirányom. A főszakirányomról ekkor még fogalmam sem volt. Az egyetem hat év alatti elvégzése és a hároméves PhD-képzés alatt rengeteg előadáson ültem, rengeteg előadót hallgattam. Te voltál az egyetlen, aki bármekkora létszám esetén (akár húsz, akár négyszáz fő) képes voltál mindig emberként előadni. A tananyag leadásán kívül minden alkalommal mondtál egy-egy megjegyzést/példát/poént, ami személyessé és egyben maradandóvá tette az órát. Gyakran kaptam magam rajta – mikor már én is tanítottam – hogy egy-egy fogásodat ellestem és alkalmazom (a diákok szavaztatása a leghatásosabb élénkítő!). A környgazd ötös utáni kézfogásos gratuláció is nagyon szimpatikussá tette a tanszéki hozzáállást, innen egyenes volt az út a mellékszakirányra, utána pedig a PhD-programra. Emlékszem, a diplomaosztómon, ahol Tőled vettem át a diplomát, anyukám megjegyezte, hogy látszott, hogy büszkeséggel fogtál velem kezet, és örül, hogy Te leszel a témavezetőm, úgy érzi jó kezekbe ad. Remélem, ezt a büszkeséget majd a PhDvédésemen is látni fogja rajtad! Az embernek a témavezetőjével igen egyedi, máshoz nem hasonlítható a kapcsolata, hiszen legalább öt évig szoros kapcsolatban állnak, és a témavezető próbálja értelmes irányba terelni a szárnypróbálgató diákot/tanárt/kutatót. Szeretném megköszönni, hogy Nálad a témavezetői kérdések sosem merültek ki abban, hogy „mikor írsz cikket, mit tanítasz”, hanem mindig volt mögötte egy „és hogy vagy, minden rendben” is, amit nemcsak illendőségből kérdeztél, hanem mert tényleg érdekelt. Nemcsak témavezetőt kapunk a személyedben, hanem egyfajta pótapát is, aki próbál élettapasztalatával az útkereső fiatalok segítségére lenni. Tudom, hogy három fiad van, de szerintem ha „összeadnánk” a PhDs hallgatóidat is, akadna jó pár „lányod” is. Ilyen kapcsolat viszont ritka témavezető és PhD-hallgató között, és ebből fiatalként nagyon sokat lehet tanulni. Nemcsak szakmailag, hanem emberileg is. Sokszor adtál nekem olyan feladatot, amitől először nagyon megijedtem (búcsúbeszéd mondása a diplomaosztómon, mikró tanítás, százhúsz fős előadás a kertészetin), és lehet, hogy ezek megkapásakor még nem lelkesedtem értük, de közben/utólag rájön az ember, hogy ezek a mély vizek, kihívások, hosszú távon nagyon jót tesznek. Ma már nem izgulok, ha több mint száz ember elé kell kiállnom, és sejtem, hogy miért nem értik a környgazd órán az MNPB görbét… Amit mindig is csodáltam még Benned, az a család szeretete, és az, hogy minden kisgyereket meg tudsz nevettetni azzal, hogy az orrod az övéhez dörgölöd. Ilyenkor rájövök, hogy jól össze tudom foglalni, hogy mit szeretnék elérni a következő öt évben! Azt, hogy az én gyerekemet is nevettesd majd így! Mert az azt jelentené, hogy sikeresen megírtam a PhDmet, lesz egy boldog családom, és még ekkor is baráti kapcsolatban leszünk! Összefoglalva azt szeretném megköszönni, hogy emberként kezelsz. Remélem, tudom ezt majd még eléggé viszonozni. Így, 28 évesen nehéz elképzelni, milyen lehet 60 évesen, de talán ez már az az időszak, amikor az ember leadja a kötelező, rutinszerű feladatait, és csak azzal foglalkozik, amit szívesen csinál. Ezért azt kívánom, hogy a következő éveidben legyen sok/elég időd, energiád arra, ami örömet okoz, legyen az az unokázás, a kutatások 25

levezénylése, a könyvek írása vagy éppen a bortermelés! És ami a legfontosabb, hogy még nagyon sokáig meg tudd őrizni az emberi hozzáállásodat a világhoz, és a „sanyis” csillogást a szemedben. Soxeretettel:

26

Fodor Bea Emőke

Glatz Ferenc Emlékek idézése Kerekes Sándor 60 éves Kérik, írjak arról, hol, mikor ismerkedtem meg, találkoztam Kerekes Sándorral. Milyen emlékek kötnek hozzá. Merthogy 60. születésnapjára emlékkönyvet állítanak össze tanítványai, munkatársai. S mondják: Ő nem tud erről. Milyen okos-tapintatos kollegák. Az ember, ha ilyen fiatal, megköszöni a jó szándékot, azután lebeszéli a barátokat a megemlékezésről. Én legalábbis ezt tettem: korai még nekrológot írni. Igaz, eszébe juthat az ünnepeltnek: ha meg már öreg lesz, nyugdíjas, talán majd figyelemre sem méltatják. Amilyen haszonelvű korokat élünk. Nem jogtalan ezt feltételezni. – Örömmel vettem elő tehát naplójegyzeteimet, s kerestem elő néhány találkozóról kelt feljegyzést. Csak magamnak készült mondatok. 1996. július Láng István hozza Kerekes Sándort a közgazdasági egyetemről. Láng szerint ugyanis Kerekes az, aki az én emberem lehet – így ő. Úgy látszik, elfogadják az akadémikusok, no meg Horn Gyula is – Kiss Elemér segítségével –, hogy az Akadémiát amolyan mega-think tank-nek tekintsük, és bízzuk meg a nemzet és állam előtt álló lehetőségek és feladatok feltárásával. És cselekvési javaslatok kidolgozásával. (Erre pénzt is ígérnek.) Témáim között az első helyek egyikén áll a környezetvédelem. 11-ére ide hívtam a biológiával, agráriummal, vízgazdálkodással, ökológiával, területfejlesztéssel foglalkozók csapatát. Előadtam megfontolásaimat, miért kívánom mind az akadémiai intézethálózat korszerűsítése során, mind a nemzeti stratégiai programokban az ökológiát kiemelten kezelni: személyes meggyőződésem, hogy évtizedeink nagy újdonsága az ember és természet viszonyának újragondolása, az európai uniós csatlakozás során a legnehezebben az állam a környezetvédelmi – én környezetgazdálkodásról beszélek – követelményeknek fog megfelelni, azután a magyar állam ökológiailag kiszolgáltatott területen fekszik, a Kárpátmedence alján. Mind a légköri, mind a vízgazdálkodási helyzetünk megköveteli, hogy az EU-t kihasználva, egy regionális ökológiai monitoring rendszert alakítsunk ki. Eddig a pontig teljes volt az egyetértés. Ott akadt el a beszélgetés, amikor én kifejtettem: 1. Az ökológiai szemléletet úgy lehet diadalra juttatni, ha az ökológia találkozik az ökonómiával. Azaz keresni kell nemcsak az élelemtermelésben, hanem az iparban is a környezetbarát gazdálkodás szakágazatait, ösztönözni kell azok fejlesztését, s így lesznek, akik abból – az ökológiai szemlélet alkalmazásából – élnek meg. Fel kell hagyni a természetvédelem termelésellenességével. 2. Fel kell hagyni az ökológia technika-ellenességével is. Nem lehet az ipar, az élettelen természettudományok nélkül a természet és ember új harmóniáját megteremteni. 3. Nyitni kell a társadalomtudományok felé: elsősorban a gazdálkodást, az emberi magatartást vizsgáló tudományok felé. A közgazdaságtudomány felé, hogy a termelési (ipari-élelemtermelési-tájgazdálkodási) folyamatok irányítóit megfertőzzük az ökológiai szemlélettel és az államot a megfelelő jogszabályalkotás felé tovább sarkaljuk. Nyitni kell a történettudomány, szociológia, a tömeglélektan irányába, hogy a környezetgondos polgárt úgymond kineveljük a következő évtizedekben. Nem szűkülhet le az ökológia az ember élő környezetét vizsgáló tudományokra. – Láng hozta tehát Kerekest. Bajuszos, pontosan fogalmazó ember, kértem egy életrajzot a Titkárságtól Róla: kandidátus, néhány évvel fiatalabb, mint én. Nem anyagias. Nem azt kérdezi – ahogy ezt néhány akadémikus azonnal megtette, mikor a stratégiai kutatásokról, fejlesztésekről szót ejtettem – mennyi jut az intézetének, tanszékének. Láthatóan közügynek tekinti azt, amit csinál. Úgy látszik, jó csapatépítő, mert kérdésemre, miként lehet a közgazdászokon belül az ágazati termelési szektorokkal foglalkozó szerzőket befogni, azonnal kezdett neveket sorolni. – Külön szeretnék egy szerző-együttest összehozni, akik az EU környezetpolitikáját tanulmányozzák, kötet27

ben ismertetik meg a hazai közönséggel. De lebontva konkrétan termelési ágazatokra, hulladékkezelésre. Mint EU bizottságok tagja, a tagjelölt országokat monitorozó bizottság tagja, tudom, hogy a konkrét szabályozási előírások okoznak a jelölt országoknak nehézséget. Még Ausztria elmúlt évi csatlakozásánál is voltak tisztázatlan rendelkezések. És az osztrákok szerint igen nagy a zűrzavar, ellentmondás a jelenlegi EU elvárások között. Hiába, a környezetpolitika még igen új és fiatal szakpolitika. De ez és a vidékfejlesztés lesz az Európai Unió két új szakpolitikája. – Kerekes mondta: az ő emberei ismerik az EU előírásokat, de inkább csak a termelés és piacgazdaság témakört vállalják fel. Én kérdeztem: szerinte elképzelhető, hogy az EU az áhított gazdasági versenyképességet növelni tudja az USA, majd Kína, Japán ellenében, miközben környezetvédelmi előírásainak szigorításával drágítja az ipari termékeket? Nem fog ez az új környezetvédelmi politika Európa versenyképességének esésével járni? Nem fognak a vegyipari, nehézipari vállalatok áthúzódni az USA-ba, Kínába? Mondom: a szakértői EU bizottságokban ez napi kérdés. Nem is szólva az élelemtermelés támogatásának csökkentéséről. Amit én csak részben tartok indokoltnak, mivel a világban 20 éven belül óriási élelemhiány léphet fel, ha így növekszik az emberiség lélekszáma, és közben az élelemtermelésre hasznosítható területek nem növekedhetnek. Kerekes szerint a nagy szállítóláncok fejlesztésével a közgazdászok megoldhatónak tartják az élelemellátást. A mennyiség elegendő, csak a szállítás és elosztás a kérdéses. Azt válaszoltam: én nem a statisztika igézetében élő közgazdászok, hanem a sarki fűszeres („Schwartz bácsi”) és „Lajos bácsi” (a néhányholdas kis parasztvállalkozó) logikájával kérdezem: ki fogja a szállítást megfizetni, és mi van, ha ez az áldott természeti állapot, a jelenlegi interglaciális változik, jön ismét a lehűlés 17 ezer év után? – Végül elvállalt két kötetet: egy ipar-gazdálkodás és természetgazdálkodás címűt és egy EU-s környezetpolitikai kötetet. Lángnak igaza volt: ez az ember nem megélhetés kutató. 1997. november 20. Ma vizsgázott Kerekes és csapata. Eddig csak a közgázon, az élelmiszer-kutatóban rendeztek szakértői vitákat, kiadták a Zöld belépőt (május-szeptember). Most az Akadémián szerepeltek. Az időközben megjelent – augusztus – EU környezetpolitikai útmutató igazolja: jogos volt a csatlakozás feltételeit tárgyaló kötet erőltetése. És: Kerekes csapata lelkes, okos, értelmesen előadó társaság. (Láthatóan Kiss Károly a csapat szerkesztői lelke.) Modern kutatásszervezési egység: beépültek a minisztériumokba is. Lehet, hogy értelmesebb ilyen csapatokat programokkal foglalkoztatni, mint a főállású kutatókat alkalmazó akadémiai intézeteket létrehívni? Azt hiszem, az intézményes igény kutatási ágazatonként változó. Történettudományban éppen a nagy közhasznot hozó kézikönyvmunkákra nem lehet projektfinanszírozással eredményt elérni. Míg az ökológiában ez az eredményes. De már a molekuláris biológia terén ismét szükség van az alapkutató intézményekre. A projektintézményeknek persze szükségük van egy-egy tehetséges megszállottra. Amilyen ez a Kerekes. (És csapata. Amelyik lehet, hogy a főnökét néha átkozza. A hétvégék, a szabadidő elrablása miatt. Ahogy, szerintem engemet is a beosztottjaim. De legalább nem mondhatják, hogy nincs eredmény. Na és, mi lenne, ha az eredmény elmaradna? Tényleg nem kelne fel holnap a nap? Vagy épp ez az érdekes? Tudjuk, hogy a nap holnap mindenképpen felkel, és mi mégis munkával töltjük az éjszakát…) 2004. szeptember 19. Kerekes Sándor hétvégi házának avatása. Házmegtekintés, pálinka, előétel, s míg főtt az ebéd, séta a környék domboldalain. Majd ebéd és utána behajtás Neszmélyre. Szöllősi Mihály pincéjébe. Akinek felesége Kerekes unokahúga. Pontosabban: aki Kerekes unokahúgának férje. Mert a csinos, talpraesett unokahúg láthatóan nemcsak a pincekulcsot tartja magánál, hanem a kalapot is hordja. Amihez persze egy igazán jó szakember, tehetséges és szorgalmas, magamagát csinálta férfi, a bortermelő Szöllősi kell. (Itt is látszik, amit első pillanatban észrevettem: Kerekes nem csak jó kutató – s ahogy azóta megtudtam, kiváló oktató –, hanem kiváló csapatépítő: nemcsak az ebédnél szervezi a munkafázisokat, ha28

nem kiderül, hogy a jó hírű Szöllősi pincészet befektetés-politikájában is aktívan részt vesz. És mellette a csendes, de mindenre figyelő feleség.) A társaságban Németh Miklós, Jenei Gyuri. Mindnyájan feleségestől. A nők az unokákról, meg a szokásos családi ügyekről kezdték a tárgyalást, a fiúk a régi egyetemi élményekről. Annál is inkább, mert – legalábbis így tetszett most nekem – az egyetem óta nemigen találkoztak.(Nemrég tudom, hogy Kerekes is Miklós évfolyamtársa volt.) A társaságban Jenei – 42-es születésű – meg én – a 41-es évjáratommal – az öregek közé tartozunk, Kerekes és Miklós 48-as. Felidézik a többször hallott történeteket Jeneiről, aki miután elvégezte a bölcsészkart, a közgázon tanított filozófiát. És mivel nagyon szerették a diákjai, erősen hallgattak is rá, elhívták magukkal. (Jenei léptette be a pártba Németh Miklóst is, ő volt az ajánlója. Nekem Jenei egyetemről jó barátom, mi voltunk a KISZ-ben a sportfelelősök. No és Jenei későbbi felesége, a mindig vidám és leleményes Braun Herta. Én még emellett tudományos diákköri felelős voltam, kari és összegyetemi szinten. A sportot csak amúgy mellékesen csináltam. Most felidéztük: milyen fontos volt, hogy a tudományos diákkör amolyan külön-birodalom volt a KISZ-en belül, amit a KISZ-ben folyton politizálók nem is vettek komolyan. Ahogy a sportot sem. Ők amolyan mindent jobban tudók és jól értesültek voltak. És rendkívül életidegenek. Ahogy Balázs Éva néni mondta, Jeneinek, nekem, no meg a valódi gyerekének, Hunyady Gyurinak: fiacskáim, ezek a belvárosi fiúk túl sokat olvassák a „bizalmas”-t. Nemcsak a zöldet, hanem a „pirosat” is. Vagyis a párt vezető munkatársai részére készült sokszorosított tájékoztatókat. Nekünk meg éppen ez volt a közélet – a tudományos diákkört, a sportélet – és tényleg nem tudtuk, ki van a pol-biz.-ben, KB-ban. Sőt, ezt már korábban is szememre hányták Jenei szerint annak idején is a politizáló diáktársaink, bírálták is Pölöskeit, mint párttitkárt, hogy belőlem csinál KISZ-titkárt, aki semmi politikai rendezvényen részt sem vesz és ezzel „depolitizálja” a KISZ-t.) Nevek hangzottak el a beszélgetésekben. Ezeket nem írom le. Akkor marxista-leninista keménységet – néha maoista határozottságot – sürgető fiatalok, majd későbbi csalódott középkáderek nevei, majd a 90-es években magukat ismét aktivizáló, a maguk bolsevik fiatalkorukat régen feledett országos hírű politikusok nevei. – Kerekes csak távolról látta, a 70-80-as években, hogy volt tanáruk, Jenei megmaradt Németh Miklós baráti körében, később tanácsadója lett. Engem is ő vitt el Németh Miklóshoz és hármunk között a barátság töretlen maradt 15 éve. Egyszer talán meglazult egy-két évre. De az már – Gyuri most így emlegeti – a múlt része. (Kerekes mindezt nem tudta.) Felidézték a 60-as évek közepén az egyetemi élet köznapi eseményeit. Egymás szavába vágva. Ahogy ilyenkor lenni szokott. Amit együtt éltek meg, de annak idején nem értékelték ki együtt. Évfolyamtársról, aki életidegen módón papolt a nyári mezőgazdasági munkatáborban a szükségszerű kollektivizálásról, mint a parasztság érdekében álló pártpolitikáról, nem titkolta szimpátiáját a nagy ugrások kínai politikája iránt. Politikára helyet nem talált magának a Kádár-rendszer idején, csak 1990 után… Most röhögték ki magukat a helyi pártélet emlékezetes ügyeiről. Amikor egyesek még pártfórumon tettek vallomást munkahelyi szerelmi érzelmeikről, akkor csak kuncogtak rajta és sajnálták. Persze másnap már elpletykálták. (A kor napi politikai életében közmondásos volt, mire érzékeny Kádár János: nem érinteni a Szovjetunió és a párt szerepét, illetve a munkahelyi kasszát és a kolléganőket. Ez utóbbit a feleség befolyásának tudtuk be.) Olyan évek voltak ezek, 1966–70 között, amikor már hiába tettek egyesek javaslatot, hogy a pártszervezet foglalkozzon a marxizmus-leninizmusból következő közgazdasági kérdésekkel, a sarki borozóban megvitatták, hogy van úgyis elég baja az egyetemnek, hagyják ezt másra. (Lehet, hogy az akkori balosoknak, filozófusoknak volt igazuk? Hogy ugyanis a Kádár-rendszer elvtelen és nem hű a marxizmus-leninizmus eszméihez? Vagy csak arról van szó: a szovjet megszállás idején ez a pragmatizmus, azaz ideológianélküliség volt a kibúvó a kötelező ideológiai rezon alól. Miközben a legfőbb vezető naponta emlegette a hűséget a Szovjetunióhoz, illetve a marxizmushoz. Amelynek klasszikusairól – minden értelmiségi így gondolta – a legfőbb vezető nem sokat tudhatott.) Kezdődtek a történetek a tanáraikról. Kerekes idézte Pach Zsigmond Pált, aki a 16-17. századi világkereskedelemről tárgyalva egy egész előadást szentelt a korabeli hajók szállító erejének. (Ez láthatóan nagyon tetszett Sándornak.) Itt már ismert történetek: hogyan ragadt rá Németh Miklósra a baráti becenév: Guci. Mert Pach-nál kiemelten kellett volna tudni, mi a különbség a 29

Grundherrschaft és a Gutsherrschaft között. És Miklós a kollégiumban újra és újra gyakorolta a két fogalom kiejtését. (Erzsike, a felesége, máig így szólítja baráti társaságunkban.) Kérdezte Kerekes, milyen volt Pach nálunk, az Intézetben, mert az egyetemen nagy tekintélye volt, de igen formális, távolságtartó. Hirtelen felidéztem 1966-67-et. Mit is tudtam én igazgatósága előtt (1967 előtt) Pachról? Keveset. Meséltem PZSP – ahogy Pachot hívták – elméleteiről. A Grundherrschaft és Gutsherrschaft (vagyis a földtulajdonformák és a szolgáltatások) különbségének fontosságáról Pach elméletében. Ezt hallgatták. De azután elmeséltem ebből az időből egy pártnapunkat. Ez már jobban érdekelte őket. Pach 1966 novemberében ugyanis az MSZMP kongresszusán egy fél napot elnökölt. (Ekkor volt rektor.) Az Intézetbe meghívták, hogy tartson beszámolót a kongresszusról. (Ebben a meghívásban, ezt mindenki tudta, mi, segédmunkatársak is, szerepet játszott az, hogy az intézet vezetése szerette volna, ha az augusztusban elhunyt igazgató, Molnár Erik után Pachot rá lehet beszélni, hagyja ott az egyetemet, és jöjjön igazgatónak az Intézetbe. Ránki György nagyon fiatal volt, nem nevezték volna ki.) Pach, mint mindig később is, most is felkészült az előadásra. Gondosan felépített beszédszerkezet, nyomdakész mondatok, professzoros tartás. Idézett saját elnöki szövegéből, pontosan kiegyensúlyozta az akkori politikai árnyalatok méltatását. (Legalábbis mi utána ezt így értékeltük.) Majd valami ilyesmivel fejezte be: a politika szilárdságát és magabiztosságát az is mutatja, elvtársak, hogy a kongresszuson helyet kapott a humor. (Ezt igen hangsúlyosan mondta.) Mindezek után senki nem kérdez, nem szól hozzá. Feszültség, hogy mit is kérdezhetnének az előadótól. Aki a jövendő igazgató, de akiről mindenki tudta, hogy 1949-56 között már igazgatóhelyettes volt – a zsidó gimnáziumból egyenesen az igazgatóhelyettesi székbe emelkedett. Azután 1956-ban el kellett, hogy hagyja az intézetet. Most pedig az intézet két részre szakadt: az akkor is már megerősödő Aczél embereként ismert Pach vagy a másik erősödő ideológus Nemes Dezső jelöltje, Elekes Lajos. Aki – 1945 előtt székely lófő családját emlegette – és aki szintén dolgozott az Intézetben, 1954-60 között osztályvezető volt, majd az egyetemen éppen akkor, 1966-ban választották dékánnak.) A csendet Márkus László törte meg, aki vagányságáról, életszeretetéről (és partizán múltjáról) volt ismert, és hogy mindent elkövetett Pach idekerüléséért. Hát valóban helyet kapott a humor a kongresszuson, így Márkus, mivel azt lehetett olvasni a kongresszus résztvevőinek listáján, hogy Aczél György munkás. – Nem lehet leírni azt a hangos kacagást, ami felszakadt az emberekből. A feszültség felszakadt. Pach arcát ma is látom: összecsücsöríti a száját, sértődötten néz félrefordított fejjel. Mire Márkus, a zaj elültével tovább folytatja: ennél csak egy humorosabb volt, amikor azt olvasom, hogy Nemes Dezső történész. Erre azután már mindenki hangos hahotára fakadt. PZSP a szemét kezdte törölgetni a nevetéstől. Ez a kedves, feloldódó „PZSP-ember”, aki akkor néhány percre volt – öregkorára eltöltötte egész viselkedését. Én így emlékszem rá – mondtam. – És így folyt ebédfőzésig a marháskodás. (Apróságok felidézése, amely apróságok nélkül a Kádár-rendszer meg sem érthető! Apróságok?) Már nem együtt megélt események, hanem együtt megélt évek, megismert személyek kötik össze a beszélgetés résztvevőit. És talán még valami: az életszerűség, az élet apróságainak szeretete és becsülete. A nyári tábor témáinak felidézését – egyes testrészek összeméréséről és okos használatáról, tanárok személyi viszonyairól – most a születésnapi szemelvényből kihagyom. És nem lényeges a domboldalon szedett félig érett körte befőzéséről folytatott diskurzus sem. Ezeket majd a 70. születésnapi köszöntőhöz idézem. Remélem. Glatz Ferenc

30

Harangozó Gábor Kerekes Sándor 60. születésnapjára Valószínűleg kevesen akadnak a Közgáz-Corvinuson vagy a környezetvédelmi szakmában, akik ne ismernék valamennyire Kerekes Sándort (Kerekes tanár urat, Sándort, Kerekes urat, a Kerekest, Rektorhelyettes urat, vagy – a Sanyit). Egyetemistaként, 1997-ben, először Kerekes tanár úrral találkoztam. Az első néhány előadás meggyőzött arról, hogy a legtöbb tárgyhoz hasonlóan itt is le lehet vizsgázni mindenféle jegyzetek, fénymásolatok, zanzák alapján, de valószínűleg nem érdemes. A témakör és a tanár úr példái mind a valóságról, valódi problémákról szóltak, nem pedig valami absztrakt tudományról vagy idegen világról. Az is látszott, hogy a tanár úr nem felmondja az előadást, hanem folyamatosan gondolkodik és a hallgatóságát is erre ösztönzi. Az is végig látszott rajta, hogy nem kötelességből tanít, hanem azért, mert szeret tanítani. Pályafutásom a környezeti menedzsment szakirányon folytatódott, majd a Tanár úr szakszemináriumában kötöttem ki. Aki őt egy kicsit is ismeri, kitalálhatja, hogy ez nem mindig volt könnyű időszak, de azt is, hogy mindenképpen megérte. Eközben természetesen az is kiderült, hogy valódi pedagógus, aki nemcsak az óráit pipálja ki, hanem tényleg foglalkozik a hallgatóival. És nemcsak az egyetemen: általános iskola alsó tagozat óta ő volt az első tanárom, akivel együtt lehetett focizni vagy éppen pingpongozni. Ehhez persze szakiránykirándulásokra volt szükség, és persze valakire, akinek ez fontos. És Kerekes tanár úr szerencsére ilyen volt. A szakirányos időszakot az egyetemen egy félév szakította meg, amikor CEMS-es diákként külföldön voltam. A CEMS akkoriban (is) nagy szám volt a Közgázon. És egészen véletlenül, a programigazgató: Kerekes úr. Az egyetem elvégzése után PhD-hallgatóként, majd oktatóként alkalmam volt megismerni Sanyit, illetve ekkor már Dékán urat. PhD-sként is rendkívüli lehetőség volt vele dolgozni, ha nem is a könnyű sikerélmény miatt, hanem azért, mert még a mellékes megjegyzéseiből is sokat lehetett tanulni. A PhD-ösztöndíjas időszak után, a Környezetgazdaságtani és Technológiai Tanszék oktatójaként feladataim is kezdtek megszaporodni. Ahogy a tanszék, az intézet és az egyetem működésébe egyre jobban kezdtem belelátni, az is világossá vált, hogy Sándor tényleg nem egy ember munkáját végzi, a legkülönbözőbb szálak vezetnek el hozzá. Talán ő az egyetlen az egyetemen, akinek minden emeleten van (volt) irodája, és ez nemcsak a névleges pozíciók gyűjtögetését, hanem az elvégzendő – és ténylegesen elvégzett – munka mennyiségét jelenti. Így aztán bárki kitalálhatja, hogy amikor Kerekes Sanyi feszült, vagy nem ér rá valamire, azért van, mert a Rektorhelyettes úr, Intézetvezető úr, Sándor, Kerekes tanár úr, Kerekes úr, a Kerekes és a többiek keményen dolgoznak. Mindezek után nehezen érthető, hogyan jut még annyi mindenre ideje: a családra, a tanszéki kirándulásokra, a kihagyhatatlan Kerekes-pincére, a bográcsozásra stb. A felületes szemlélő csakis valamiféle varázstrükkre gyanakodhat, miszerint nála egy nap nem 24, hanem inkább 48 vagy 72 órából áll. A valóság azonban ennél egyszerűbb, Sanyi szavaival élve: élvezni kell, amit csinál az ember! Kívánok neki még legalább ennyi aktív és sikerélményben gazdag évet, szeretettel: Harangozó Gábor

31

Jenei György Örömmel ragadom meg az alkalmat, hogy Kerekes Sándort hatvanadik születésnapja alkalmából köszöntsem. Hiszen több mint negyven éve, mint egyetemünk hallgatóját ismertem meg fiatal tanársegédként. Soha nem volt közöttünk tanár-diák viszony, kezdettől fogva barátodnak tartottam magam és annak tartom magam most is. Nagy a kísértés az emlékezésre, a közös élmények felidézésére. Tréfás, anekdotába illő dolgok és tétre menő, bizonyos értelemben akár sorsfordító jelentőségű események egyaránt eszembe jutnak azok közül, amelyeket közösen megéltünk-végigcsináltunk. Azonban nem az emlékek végeláthatatlan sorát idézem, mert még van időnk a múltba révedésre. Kedves Sándor! Negyven évvel ezelőtt egy hegy volt előtted, amelyet meg kellett másznod, és ez az emelkedő egyáltalán nem volt könnyű. Most magaslatokra jutottál el, ahol megmaradni és továbbhaladni talán még nehezebb. A magad fajta ember élete olyan, hogy a megoldott problémák nem könnyebbé teszik az életét, hanem éppen ellenkezőleg: a megoldott problémák fonákján egyre nehezebb feladatok körvonalazódnak. A magad fajta ember élete − természete szerint – nyitott, ugyanis éppen a megoldások vezérlik az új, a nehezebb feladatok irányába. Most, amikor némi hitetlenkedés után tudomásul veszem, hogy elérted a Hatvanat, ismerve Téged tudom, hogy a negyven évvel ezelőtt megismert tudatossággal és lelkesedéssel mozogsz a közeli jövőben is, abban az oktatási és tudományos munkatérben, amelyet az Idő számodra kijelölt. A jelen kihívásainak megválaszolásában támaszkodhatsz továbbra is cselekvésvágyad dinamizmusára, határtalan akaraterődre, egészséges önbizalmadra, és csapatot szervező képességedre. Végezetül ehhez a küldetésvezéreltségből és hivatástudatból táplálkozó, valamint szaktudásra alapozó „építkezéshez” kívánok erőt, egészséget, családi boldogságot és néhány jó barátot tiszta szívvel, őszinte szeretettel! Jenei György

32

Kerékgyártó Györgyné Kedves Sanyó! Én a régmúltból szeretnék felvillantani néhány kedves képet. 1962. szeptember 3. (hétfő reggel) Tatabánya középsőn az Ady Endre Általános Iskola melletti udvaron évnyitó volt. Te az újonnan alakuló közgazdasági szakközépiskola I. osztályos tanulójaként, én pedig V. éves tanár-szakos hallgatóként (de már tanári beosztásban) és Riedl Miklós hasonlóan, szintén teljesen kezdő, ELTE-n végzett kollégámmal (aki osztályfőnököd lett) hallgattuk Árus Berci bácsi (komáromi távigazgatónk) tanévnyitó szavait, miközben a közeli erőmű három kéménye ontotta ránk a füstöt. A Ti osztályotokban – az I/B-ben vagy I/A-ban, erre nem pontosan emlékszem – én gazdasági alapismereteket és gépírást tanítottam. Ez utóbbihoz nem volt sem képesítésem, sem különösebb tehetségem, de a tanításához beszerzett könyvekből készülgettem – ha már ezt a nem rám szabott feladatot vállalnom kellett – viszont nagyon örültem volna annak, ha két hónap múlva úgy tudok vakon gépelni és olyan sebességgel, mint Ti vertétek az innenonnan összeszedett, szekrényekben tárolt gépeket. Arra is emlékszem, hogy a körülbelül negyvenfős osztályotokban talán mindössze három fiú volt, Te voltál a legalacsonyabb, alig látszottál ki a padból, de mindezzel együtt hamar megismertük Kerekes Sanyit. Miről is? Riedl tanár úr jobb keze lettél a kémiai kísérleteknél, és a kémia a kedvenc tantárgyad volt első pillanattól kezdve. A gazdasági alapismeretek órán azonban hamar felsejlett a gyakorlatias közgazdasági gondolkodásod is. Emlékszel, hogy a tej önköltsége és az ára közötti eltérést egyedüli jelentkezőként az osztályban milyen frappánsan megmagyaráztad? A további középiskolai éveidet nem tudtam követni, öt év múlva itt, az egyetemen találkoztunk. Akkorra már kinőtted magadat. Eredményeidet, tevékenységedet mindig nagy figyelemmel kísértem és kísérem… Azt kívánom, hogy ez legyen életkorod hatodik decilise, tehát élj 100 évig! További jó munkát, türelmet és jó egészséget kívánok: Kerékgyártó Erzsi

33

Kindler József HOMO NOVUS “Homo novus”, azaz “új ember”, és valljuk meg: hatvan év már szép, terjedelmes kor, és ekképpen már nem nagyon lehetne új emberről szólni. Csakhogy a kifejezést itt most a régi, és ma már a feledés homályába vesző értelemben használjuk. Ugyanis a világtörténelmi sorsfordulónk táján, az 1945 után következő években, homo novus-nak nevezték azokat a valódi, és nem felfújt értelmiségieket, akik valóban az elsőgenerációs nemzedékhez tartoztak, azaz szüleik kétkezi munkások, vagy szegény sorsú földművesek voltak, és szüleik, rokonaik nagy büszkeségére saját erejükből szorgalommal, kitartással és munkával lettek az értelmiségi magyar lét mérvadó vezetői. Kerekes Sanyi, mert rangidős korom miatt nevezhetem így a jeles professzort, a kiváló homo novusok közé tartozik, és most egy pillanatra megállva, gondoljunk a már eltávozott szülőkre, akik nagy büszkeséggel tekintenek le fiúkra, és némi merengéssel írom le Zelk Zoltán negyedszázada rótt, szívemhez közel álló sorait, melyek sejthetően Sanyival közös hangulatot pendítenek meg: Szólít a lámpafény, a kályha lángja, a plüss dívány, a vízfoltos falak, apám, anyám kezük tördelve állnak az ablakban: “Mikor jön már haza? Lemállott válláról az máság, lerongyolódott róla a férfikor, mi dolga még a sürgő városokban, mi útja még a földi utakon, kinek ágyában, kinek mellén alszik, szívén emlékek jégcsapja vacog? S mi minden reggel begyújtjuk a kályhát, kitakarítjuk ezt a csillagot... “ Most azonban nézzük meg, mielőtt még a vidámabb ügyekre térnénk, Sanyinak, az általam mindig is igen nagy és őszinte elismeréssel becsült, kitartó, fáradhatatlan munkáját. Itt elsősorban az egyetemi tevékenység és a nemzetközi tudományos életbe való szerves bekötés terén a mai napig folytatott, példaadóan hatalmas munkálkodása a mérvadó. Csak kellő perspektivikus látásmóddal észlelhető ennek hatása egyetemünkre, azt is mondhatnánk, az a nagy nemzetközi tekintélyt szerző láthatatlan háttérmunka, amelyik Kerekes professzor nevéhez köthető. A kellő időben való úttörő felismeréseinek birtoklása, melyek kivitelezéséhez, elsősorban a Tanszék jellegének gyökeres megváltoztatásához kemény, határozott és fáradhatatlan gyakorlati tevékenységre volt szükség, nagyon kevés vezetőnek adatott meg. Ma már csak néhányan emlékeznek arra, hogy húsz éve, az akkori forrongó magyar szellemi életben merész dolog volt együttműködve, ám habozás és taktikázás nélkül kiállni a környezet védelmének nemcsak szavakban, hanem tényleges változtatásokban is megnyilvánuló ügyéért. A vígságosabb események közül említtessék meg az egyik, de mindkettőnk számára emlékezetes történés, megjegyezve, hogy sok alkalommal voltunk együtt külföldön, de az alábbiakat kellő jókedvvel olykor még ma is felemlegetjük, mivel kizárólag csak mi ketten voltunk részesei. Valahol Lengyelországban egy Varsó melletti kastélyban voltunk elszállásolva, ketten egy szobában, valamilyen jeles nemzetközi értekezlet alkalmából (a megereszkedő koros 34

emlékezetem miatt pontosan már nem tudom, hogy mikor volt), és még Sanyi angol nyelvű előadásának napja előtti esten, mi tagadás, rendesen “feltankoltunk” néminemű italokkal, és persze nem antialkoholista célzattal. Nos, némi beszélgetés után, fogyasztgatva rendesen a jóféle italokból, danászni kezdtünk, és akkor derült ki, hogy Sanyi rengeteg, sőt mondhatjuk: elképesztően sok népdalt, tréfás, bánatos és egyáltalán mindenféle nótát ismer. Mivel sajnos már akkor is tizenkilenc évvel voltam korosabb Sanyinál, és még az ántivilágban cserkész, sőt regöscserkész voltam, s ebből adódóan és ezenkívül is, ugyancsak rengeteg dalt, nótát ismertem, ezért fogyasztgatván tisztesen a nedűkből, rázendítettünk és fújtuk vagy három órán át, még véletlenül sem ismételve a nótákat. Azt persze nem tudtuk, hogy kastély ide, kastély oda, a hangszigetelése olyan volt, mint egy pesti panelházé, vagyis semmilyen. Egyszer csak kopogtak és az ajtóban megjelent egy fanyar ifjú germán, mondván, hogy hagyjuk már abba, mert nem tud aludni. Fölöttébb felháborodott vala, s persze abbahagytuk hangversenyünket, különben is nagyon késő volt már, s Petőfit követve: “végét vetik a zenének / s hazamennek a legények.” Másnap a német ifjú képén, Sanyi remek angol nyelvű előadása után, meglepetéssel vegyes elismerést láttam tükröződni. Ez volt, szép volt, emlékezetes volt. De a sok “volt” után térjünk vissza a “lesz”-re, ugyanis az evilágra születésének hatvanadik évfordulóján, fiúkkal, sőt unokákkal, és szerető Feleséggel, a szó nemes értelmében: megáldott Kerekes rektorhelyettes úrnak, intézetvezető professzornak, Sanyi barátomnak kívánok még számos, boldogságos jövőbeli éveket Isten áldásával! Kindler Jóska

35

Kiss Károly

Az ideálista férfiúhoz

Mondd, mit kutat komoran két szemed világa? Mi az, mit újfent nem kedvelend? Tán múlt idők gyarló hibáit, s barátid Megingását rója fel setét tekinteted? Vagy Bologna holdas fátyolában Ijesztő képek réme jár feléd? S nem bízol mesterkurzusok indításában, És a MAB galádságát még nem feledéd? Nézd a világot: mennyi az izgága törekvés, S az igaz ember, valódi boldogság mily kevés. Ne kergess ídeákat, álmokban ne élj, Festett egeket valósággal összve ne cserélj. Jól tudod, mi boldoggá tehet Az nem kincs, hatalom, gyönyör, Hisz a lélek elismerésre és szeretetre vágyik, S ki – mint Te - érdemdús, ebből bőven részesűl. Légy szívben jó és lélekben nemes, Kit gőg, mohó vágy, s fény el nem varázsolt, Légy mint valál eddig: jó barát, kellemes, Ki egyszerű társitól soha el nem pártolt.

36

Ne nézz, ne nézz hát vágyaid távolába, A világ legszebb nőit Te sem kaphatod meg, S kit otthon vár élte hívséges társa, Az öregedvén becsülje meg e nem is kevest. Tanszéked, s az univerzitás sorsa és jövője Nagy gond s teher egy aggódó kebelnek, De nézz szorgos ifjú doktoraidra, Kiket erélyed s szellemed sikerrel nevelnek. Munkád gyümölcsi ők, e nagyszerű ifjak, S ha az idősb nemzedék kezéből kihull a lant, Rájuk bizton számíthatsz, Kik rangjok szerint valának most még alant. S miközben száguldasz az M0-on, Ne töprengj az elmúláson, Mert kit körbevesz számos tanítvány s unoka, Életét úgy végzi majd, mint bibliai pátriárka. Hozd, óh hozd vissza hát bús szemed világát, Lásd meg a jelenben a szépet, Ne pörölj, ne vádolj, a tanszékin ne ágálj, Hisz mi körbevesz, megérdemli, hogy élvezd. Tekints ránk okos szemeiddel, Híveid arcán gyújtsd fel a derűt: Ha már napunk lettél, delünket ne vedd el, Ne okozz helyette bánatot, könyűt.

Pestbuda, 2008 augusztus 28-án, Vörösmarty/Kiss Károly

37

Kocsis Tamás

(Az ember) Minden gólyatábori instruktori intrika ellenére – miszerint az vegye fel a Technológia című tárgyat, akit érdekel a vetőgép működése – mégiscsak ott ülök az egyetemi előadóban, késő este, rendíthetetlen kitartással szíva magamba a tudást és a friss egyetemi élményeket. Kerekes professzor becsülettel dolgozik a figyelem ébren tartásán, csodákra persze ő sem képes. Este negyed tíz felé monoton, ötpontos felsorolásba futunk bele a kockázatokkal kapcsolatban. Sűrűn jegyzetelek, alig várom, hogy teljessé legyen a kép, erre a következő hangzik el, zavarral és humorral átszőtt könnyedséggel: „…és hát meg kell mondjam… hm… szóval az ötödik… nos, ha megfeszülök, akkor sem jut most az eszembe. Jövő alkalommal ezzel kezdjük.” Furcsa, de ettől fogva megszállottan kerestem a Kerekes nevet a meghirdetett felvehető kurzusok között – s amint az jó pár évvel később kiderült, ez nem kis nehézséget okozott az előadónak, hisz’ az igényes tanár nem szívesen ismétli önmagát azonos közönség előtt. (A tanár) Nem az a diákoknak háttal álló, táblának magyarázó tanárfajta. Számára valóban fontos, hogy a közönség részéről állandóan legyen visszacsatolás. Midőn az ipari balesetek kerülnek terítékre, egy hallgató az első padban kitartóan vigyorog. „Hm, egy kis rászínezés az eseményekre talán segít” − gondolja Kerekes professzor: „…és akkor bekövetkezett a rettenetes csernobili katasztrófa…” – a hallgató vigyorog – „…fölrobbant az egész atomerőmű, számos ember azonnal meghalt…” – a hallgató vigyorog – „…több tíz kilométeres körzetben kipusztult a teljes élővilág…” – a hallgató vigyorog – „…fél Európát súlyosan rákkeltő radioaktív hamu lepte be…” – a hallgató vigyorog – „…több ezer ember későbbi, szörnyű halála közvetlen összefüggésbe hozható a balesettel…” – a hallgató vigyorog és vigyorog, a legjobb kabarékban is ritkán látni ilyen arcokat. A professzor a teljes belső, előadói megsemmisülés ellenére becsületből még befejezi az órát, majd mielőtt viszszaadná a diplomáját, kíváncsiságból négyszemközt rákérdez, ugyan mi volt olyan vicces mindabban, amit előadott. „Tetszik tudni, van itt nekem egy arcidegzsábám, akarva se tudnék más arcot vágni” – mondja a hallgató, természetesen továbbra is vigyorogva. (A profi) Egyetemünk nagyelőadói külvilágtól elzárt, ablaktalan helységek, amelyekben minden fény és szellőzés mesterséges. Kerekes professzor épp a környezetgazdaságtan rejtelmeit magyarázza, újdonsült szemináriumvezetőként természetesen ezen óráknak is résztvevője vagyok. A program derekán hirtelen minden fény kialszik, leállnak az írásvetítők, a meglepetéstől még a hallgatók szokásos alapzaja is megszűnik. „Most mi lesz!?” ––– Mi lenne? Százból kilencvenkilenc esetben mindez az óra végét jelentené, ám Kerekes professzor Környezetgazdaságtan előadása ilyen könnyen nem félbeszakítható. A hátralévő mintegy fél óra teljes sötétségben, fejből elmondott fóliákkal és bulgáriai liftáramszünetes élményekkel gazdagon fűszerezve zajlik, amire még az egyetemre bóbiskolni járók is felélénkülnek. Lelkesen viszem a hírt a titkárságra, milyen volt a mai Környezetgazdaságtan óra. „Képzelje, Kati néni, áramszünet és teljes sötétség volt!” – „És megtartotta?” – „Megtartotta!” ––– „Persze, hogy is lehetett volna másképp!?” – gondolhatta némi hitetlenséggel bólogatva Kati néni (Szuhay Györgyné), hisz’ egy egész élet munkatársi tapasztalata igazolta: a főnök ilyen. Az oktatás és az előadáson megjelent hallgató szent, tanóra el nem marad. Kerekes Sándor hatvanadik születésnapja alkalmából lejegyezte Kocsis Tamás

38

Konrad Wetzker

Laudáció Kerekes Sándornak Szociológusok, filozófusok, agykutatók úgy vélik, hogy a tartós barátságok fiatal korban köttetnek. Az iskola és az egyetem a barátság inkubátorai. Sándornál és Konrádnál ez más. Csak három éve ismerjük egymást. Sándor morcoskodó, sok szóval dolgozó, fundamentalista stílusa nagyon elfogadható volt számomra. A közös platformunk az egyetem feltámadása, a nyitottság és a „végötvenévesek” az élet utolsó harmadára való felkészülése. Ami nagy előnye, hogy az ő feje az enyémnél (60cm) még két centivel nagyobb. Ezért ő akadémiai rektor helyettes, én pedig csak tanácsadó. A barátságunk azt is túlélte, hogy három területen diametrálisan különböző véleményünk van: 1. Sándor szerint vannak nagyon jó magyar fehér borok, különösen a Neszmélyi borok. Szerintem inkább jó magyar vörös borok vannak. 2. Sándor szerint módszertant is kell tanítani az MBA képzésben. Szerintem inkább képességeket kell fejleszteni. Ő közel van Descartes-hez: „ A valóság feltárásához szükségszerűen kell a módszertan”. Én Lao-ce -hez: „Amit tanítani lehet, nem érdemes megtanulni.” 3. Sándor imádja az „Old Boys” számaival összekötött ötven éven túli rendezvényeket. Én inkább a korhatár nélküli estéket a Toscanában vagy ulti lappal. Bár ezek mély, felfogásbeli eltérések, mi tudjuk őket kezelni, mint a barátságunk inspiráló katalizátorait. Most Sándor 60 éves. Amikor született, még nem volt NDK és NSZK, s ma már megint nincsenek. Amikor született, Magyarország polarizált volt, ma megint az. Szóval hatvan év már történelmi időtáv. Ezért lett Ő ilyen bölcs. Azt kívánom Sándornak, hogy maradjon egy őszinte, bölcs fundamentalista, harcoljon továbbra is az egyetemért és élvezze boldogan a nagy családját. Konrad Wetzker

39

Kovács Eszter Kedves Sanyi! Júniusban meglátogattam a tanszéken Szerényi Zsuzsit, s kényelmes foteljébe lehuppanva egy jóleső érzés járt végig: itthon vagyok. Mintha nem is mentem volna el a minisztériumba dolgozni. A születésnapodról beszélgettünk, s eltűnődtem azon, milyen jó nekünk, hogy annak idején a fejedből kipattant a környezetgazdaságtan gondolata, s új, a többiek számára ismeretlen vizekre kormányoztad a tanszéki hajót. Ebben a felfedező hajóban én is ott voltam még egyetemistaként, megkapva azt a lehetőséget, hogy a te irányításod alatt a tanszéki kollégákkal együtt új tantárgyat vezessünk be a másodéveseknek. Olyat, amit mi magunk sem tanultunk korábban. Számomra ez nagyon izgalmas időszak volt, s sokat fejlődtem. Ez az első pár év segített összekovácsolni a csapatot is: az idősebbek a természettudományos hátterükkel a savas eső keletkezesét ismerték jobban, mi meg végzős közgazdász hallgatóként a MAC görbéket tudtuk gyorsabban felrajzolni és elmagyarázni. Egymásra voltunk utalva, egymást segítettük, s közben jártunk az előadásaidra, hogy az elméleti hátteret megtanuljuk. Aztán jöttek a kutatások, egy újabb kihívásokkal teli időszak: a Balaton vízminőségének értékelése, a Szigetköz természeti tőke értékelése s a nagy vállalati kérdőíves felmérés, hogy a legfontosabbakat említsem. Sok tehetséges, kedves embert gyűjtöttél magad köré, érdekes és újszerű témákat hoztál, ami számunkra inspiráló közeget teremtett. Nagyon különfélék voltunk: egyesek a pénzügy vagy menedzsment területén, mások a közgazdasági elméletekben vagy a filozófiai megközelítésekben voltak inkább jártasak. Az általad irányított kutatásokban ezt a sokszínűséget jól lehetett kamatoztatni, s szívesen dolgoztunk együtt − egymás tudását jól kiegészítve − kisebb-nagyobb csoportokban. Nagyon hálás vagyok neked ezekért a lehetőségekért, hiszen a nemzetközi munkáim során az akkori kutatásokból táplálkozom ma is. Az OECD-ben például a balatoni felmérés tapasztalatával a hátam mögött tudtam jót vitatkozni Pearce professzorral a feltételes értékelés gyakorlati használhatóságáról. Mindeközben próbáltuk megtalálni a doktori témánkat, összefoglalni az elméleti alapokat, s megtervezni az empirikus kutatást. Nagyra értékelem, hogy akkor is támogattad a témánkat, ha a megközelítésünkkel vagy a dolgozat egyes tartalmi elemeivel nem értettél egyet. Hagytad, hogy a saját utunkat járjuk, s jó érzékkel választottad ki a témavezetőnket. Köszönöm neked azt is, hogy a workshopon, amit az empirikus kutatás részeként a vállalatoknak és érdekcsoportjaiknak rendeztem, tartottál egy bevezető előadást, és moderáltad a vállalati csoportot. Jól sikerült. Ugyan az akkori csapatból ma már kevesen dolgoznak a tanszéken, az együtt töltött idő, a közös élmények, a munka és a tapasztalat egy láthatatlan szálon összetart minket. Nekem pedig jó érzés bemenni a tanszékre egy-egy doktori védés vagy kutatás alkalmával, és újra megtapasztalni, milyen szeretettel fogadtok. Ez a rövidke összefoglaló is mutatja, hogy sok olyan értéket kaptam tőled és az általad vezetett tanszéktől, amelyek a mai napig meghatározóak az életemben: ilyen a közösség szeretete, az együttlét és az együtt dolgozás öröme, és ilyen a különböző szemléletű, gondolkodásmódú emberek elfogadása. Mindegyiknek nagy hasznát veszem a mostani munkám során is (ahová szintén a te ajánlásodra kerültem), hiszen közgazdászként a sokszor másként gondolkodó vadászt-halászt-madarászt segítem a természetvédelmet érintő gazdasági kérdések megoldásában. A végére két olyan általános emberi értéket hagytam, amely ugyan nem kötődik szorosan a munkához, de azt mégis áthatja: ez a családi élet jelentősége és a tanszék idős, nyugdíjas kollégáira való odafigyelés.

40

A családot mindig is fontosnak tartottad, s ha találkozunk, most is arról kérdezősködsz, férjhez mentünk-e már, s mikor lesznek gyerekeink. Az, hogy ez számodra is kiemelkedő jelentőségű, mutatja szép házasságod és a gyermekekkel, majd az unokákkal teli családi életed. Biztos büszke vagy arra, hogy a tanszéki kollégáknak is már milyen sok gyermeke van, s egy-egy karácsonyi ünnepség vagy kerti összejövetel alkalmával megállapíthatod, hogy nő a siserehad. A minisztériumban többször voltam tanúja annak, milyen lélektelenül váltak meg idős kollégáktól, és a leépítések kapcsán is először őket küldték nyugdíjba. Akkor eszembe jutott, hogy te hogyan segítetted az időseket plusz munkával, fordításokkal, vagy hogyan kérted Bikics tanár urat, hogy óráink végiglátogatása után lásson el minket bölcs tanácsokkal. S milyen jó, hogy Kindler tanár úr a mai napig ott van a tanszéken, s értékes gondolataival segíti a fiatalok munkáját! Ezt az odafigyelésed nagyra értékelem. Kedves Sanyi! Köszönöm a sok értékes útravalót, amit az évek során kaptam tőled. Kívánom, hogy sokáig legyél a tanszéken, a terveidet váltsd valóra, s mindig tudjunk egy jót beszélgetni, amikor betévedek hozzád! BOLDOG SZÜLETÉSNAPOT! Szeretettel ölellek: Eszter

41

Láng István Hajrá Kerekes! Valamikor a múlt század kilencvenes éveinek elején történt, hogy szerveztem és összefogtam egy jelentős felmérési, előretekintési akciót, melynek feladata volt elkészíteni Magyarország környezeti jövőképét és azon belül elsősorban a természeti erőforrások (levegő, víz, talaj, élővilág) várható alakulását. Több szakmai vitát szerveztünk a részjelentések minősítésére. Az egyik ilyen összejövetelen egy szimpatikus megjelenésű bajuszos, negyvenes éveinek első felében járó fiatalember kemény, határozott és egyértelmű kritikát fogalmazott meg a bemutatott munka hiányosságairól, elsősorban a társadalmi összefüggések vonatkozásában. Felfigyeltem rá, és azonnal éreztem, hogy erre az emberre szükségem van, mert az esetleges együttműködésünk során kiegészítheti azt, ami az én gyenge oldalam. Így kezdődött az ismeretségünk, ami fokozatosan a kölcsönös bizalom és a barátság irányába fejlődött. A kilencvenes évek közepén megszületett az új környezetvédelmi törvény, létrejött az Országos Környezetvédelmi Tanács. Engem választottak meg a testület első elnökéül, Kerekes Sándor kezdettől fogva a tagja, és mire ez a kiadvány megszületik, bizonyára a soros elnöke is lesz. Szakmai téren a véleményalkotása mindig tele van érdemi gondolatokkal és időnként erős kritikákkal. Amikor valamire azt mondja, hogy „baromság”, akkor nem az a kérdés, hogy igaza van-e, vagy sem, hanem, hogy nagy baromságra gondol-e, vagy kicsire. Mert a barmok között is vannak nagyok (például a szürke marha), vagy kicsinyek (például a baromfi, vagyis a szárnyas háziállatok). Gondolatai néha olyan magasságokban szárnyalnak, hogy egyeseknek (például nekem) már nehéz követni a folyamatok logikáját. Sokat noszogattam, hogy írja már meg végre a nagydoktori értekezését. Megírta, megvédte és megkapta az MTA doktora címet. Most már csak arra várok, hogy mikor javasolják az MTA levelező tagjának a közgazdász akadémikusok, mert ezt az ajánlást én is szeretném aláírni. Sok sikert, jó egészséget kedves Sándor, Hajrá Kerekes! Láng István akadémikus az Országos Környezetvédelmi Tanács tiszteletbeli elnöke

42

Marjainé Szerényi Zsuzsanna Kedves Sanyi! Sokat gondolkodtam, mit is írjak Neked, ami méltó egy születésnapi emlékkönyvbe, ráadásul mulatságos vagy elgondolkodtató. Sok-sok mozzanat jutott eszembe a kapcsolatunkról. A végén úgy döntöttem, azokról a csomópontokról, útelágazásokról írok, amelyekre Te nem biztos, hogy emlékszel, az én életemben azonban meghatározóak voltak. Talán nem meglepő, hogy Te mindegyiknél jelen voltál. Gimnazista koromban mindig a biológia volt a kedvenc tárgyam, de harmadikban rájöttem, orvosnak túlságosan hipochonder vagyok, így maradt a biológia-földrajz tanári szak az ELTE-n. A biosz felvételim nagyon jól sikerült, de a földrajzot sosem vettem komolyan, ami az eredményen is meglátszott. Egy évig koptattam egy OTP-fiók egyik íróasztalát, alig várva a következő felvételi időszakot. Ekkor már a földrajzra is nagyobb hangsúlyt fektettem, össze is jött elég rendes pontszám az akkori rendszer szerint. Vártam, nagyon vártam az értesítőt, ami helyett egy levelet kaptam az akkori MKKE Ipari Technológiai és Áruismereti Tanszékéről: legyek olyan kedves befáradni a Fővám térre, egy pótlólagos szóbeli beszélgetésre. Ez lett az első találkozásom Veled. A gimnáziumi évek alatt állandóan a következőket mondtam (kémia tagozatos lévén): bármivel foglalkoznék, de a kémia szóba sem jöhet. A beszélgetésen láttál bennem fantáziát, így felvettek a tanár „C”, azaz a kémiaáruismeret tanár szakra. Amikor bekerültem, sejtelmem sem volt arról, mi fán terem az áruismeret, de az egyetem alatt megszerettem ezt a tudományterületet is (hadilábon csak az élelmiszer-áruismerettel álltam/állok; képtelen voltam a sörgyártás csodálatos rejtelmeit magamévá tenni). Viszont emlékeimben tisztán él, amikor a mindössze hétfős csoportunk leánytagjainak sáljait értékeltük az általad oktatott, izgalmas órákon. A második, meghatározó elágazás az életemben a munkakeresés volt. A negyedik év végén felajánlottak egy középiskolai tanári állást, amit elmondtam Neked is. Nagyon jól esett, amikor elárultad, hogy szívesen vennél a tanszékre tudományos segédmunkatársként a végzés után, hagyjam azt a tanári állást. Így kerültem 1986 nyarán a tanszékre, egy időben a tanszékvezetői kinevezéseddel. Azt hiszem, jobb helyre nem ültethettél volna, mint a két Józsi mellé. Bisztriczky Józsi nagyon sokat segített, főleg a szülési szabadság után, amikor rengeteg gonddal, félelemmel jöttem vissza. Remélem, Józsi sem gondolja másként: jó barátság szövődött közöttünk. A tanszék átalakulásakor nem lehettem jelen, de otthon is értesültem az eseményekről. A következő fontos esemény a PhD-képzésre történő beiskolázásom volt. A gyerekek nagyon kicsik voltak, két és három évesek, és egy olyan szakmában kellett magas színvonalú dolgot teljesítenem, amihez egyáltalán nem értettem. A környezetgazdaságtan órákon csak egy lépéssel jártam a hallgatók előtt, borzasztó időszak volt, de megérte. Utólag is hálás vagyok, hogy kivártad, amíg produkálok valamit. Máig sem értem, hogyan jutottam eszedbe, amikor – saját terheid elviselhetetlenné válása miatt – átadni készültél a tanszékvezetőséget. Éppen csak túl voltam a doktori disszertációm védésén, az ünnepélyes ceremónián, amikor megkérdezted, nem lenne-e kedvem a tanszéket irányítani. Mint minden újtól, ettől is megijedtem, végül elvállaltam a feladatot (ebben Neked óriási szereped volt). Többször beszélgettünk azóta arról, mennyivel jobb lett volna, ha nem vagy ebben az időszakban annyira elfoglalt, például a dékáni teendők miatt, mert akkor jobban tudtál volna segíteni. Én nem éreztem, hogy nem segítesz, mert sokszor magányosnak és tanácstalannak éreztem ugyan magam, de a legfontosabb kérdésekben ki tudtam kérni a véleményed (amit a végén már sokalltál is…). A fentiekből is látszik, hogy az életutamat szinte pontról-pontra Te irányítottad, terelgetted. Szeretem a munkám. A középiskolai elképzeléseimhez képest igen messze sodort az élet, szinte 180 fokos fordulatokat vett, de semmit nem bántam meg, jól érzem magam a bő43

römben (a kevésbé elviselhető napokat leszámítva). Már csak az a kérdés, Te nem bántad-e meg a döntéseidet… Mindenesetre köszönöm, hogy bíztál bennem. Számos mozzanatra emlékszem ebből a hosszú időszakból (idestova huszonnyolc éve ismerjük egymást). Például együtt mentünk Poznanba, egy konferenciára, még az 1980-as évek végén. Hazafelé Varsóban volt egy kis időnk, éppen csak annyi, hogy egy-két órát sétálhattunk a városban. Sose felejtem el, hogy egy kirakat előtt megszólaltam: „Kéne venni a Petinek egy 10-es vídia fúrót!” A többiekkel együtt (értem ezalatt a konferenciára utazó férfi kollégákat, köztük Téged és Kulifai Józsit) elcsodálkoztatok, hogy egyáltalán tudom, mi az a vídia fúró. Bence fiad és Petra lányom között csak négy hónap korkülönbség van, így ennek kapcsán is sok közös élményünk van. Mindig irigykedtem egy kicsit Bencére, aki egy igazi mintagyerek mindenféle értelemben. Büszkék lehettek rá! Hatvanadik születésnapodon kívánom Neked mindazt a jót, szépet, amit magadnak is kívánnál. Örökmozgó ember vagy, ezért remélem, hogy még sokáig öregbítheted a Corvinus Egyetem jó hírét kiváló ötleteiddel, újító beállítottságoddal. A napokban figyeltem fel egy Karinthy Frigyes idézetre, mely szerint: „A siker titka, két alternatíva közül a harmadikat választani”, amely annyira illik Rád: bátor, néhol merész és vakmerő lépésekkel terelgeted a környezeted, légyen az személy, intézmény. Kívánok sok-sok kreatív, okos, szorgalmas „beosztottat”, munkatársat és hallgatót! Ugyanakkor biztos vagyok benne, hogy nagyapai teendőidet ugyanilyen lelkesedéssel (vagy tán még nagyobbal) végzed; legyen a családodban is sok-sok örömöd! Isten éltessen sokáig! Szerényi Zsuzsa

44

Medvéné Szabad Katalin Akinek rengeteget köszönhetek! Megtiszteltetés számomra, hogy első tanítványai közé sorolhatom magam, hiszen Sanyit az egyetem befejezését követően az Ipari Technológia és Áruismeret Tanszéken tanársegédként meghívták tanítani a tanszékre, és csoportunkat az 1974/75-ös tanévben elsőként tanította. A Kémia technológia laboratóriumi gyakorlat vezetőjeként ismertük meg a fiatal, jóképű, ébenfekete hajú oktatót, aki sok tanítványa szívét megdobogtatta charmos mosolyával: Hamar kiderült, hogy az érdeklődő lányoknak semmi esélye sincs: a tanár úr már régen „elkelt”, melyet két gyönyörű fiú gyermekkel − Anti és Marci − is bizonyított. Korban ugyan közel állt akkori első tanítványaihoz, de népszerűségét és elismertségét nem csupán ennek köszönhette: gyors észjárása, tehetsége és kitartása, óriási munkabírása is irigylésre méltó volt. A mérési gyakorlatok során egy kályhacsőszerű készülékben kellett a kiadott kőolajminta elméleti tányérszámát meghatározni frakcionált desztilláció során. Elfogadható eredményt elsőre sajnos senkinek sem sikerült a jegyzőkönyvbe rögzítenie a vegyi fülkében elhelyezett műszer mérési eredményei alapján, saját és tizenhét elkeseredett csoporttársam jegyzőkönyvében az „újra” minősítés szerepelt a tanár úr aláírásával, így tehát elölről kellett kezdeni az egész mérést. Az ismételt mérések után szerencsére jobb eredményeket kaptunk, amelyben nem csupán a mérések során megszerzett rutinnak volt szerepe, hanem Mészöly László technikusnak is, aki ugyan nem adta meg a helyes eredményt, azonban bólogatással vagy fejcsóválással jelezte, hogy milyen értékek fogadhatók el. Mint hallgató, gyakran láttam a Tanár urat az esztergapad mellett is, ahol konzervdobozok bűvöletében, ecsettel és üvegszálás erősítésű szalaggal a kezében vett részt az epoxigyantás mélyfúrású kutatószondák készítésében. A következő meghatározó élményem, amikor még beszélni alig tudó két és fél éves lányomat ültette az ölébe nagy örömmel, hiszen neki „csak” fiai voltak, és mint gyakorló fiús apa megkérdezte, hogy mit mesélek én otthon róla. A gyermekszáj őszintesége meglepte őt, és talán még most is emlékszik a lányom válaszára, aki a későbbiek során szintén tanítványként szerette és tisztelte őt. A tanszéken több kolléga lánygyermekeinek igazi kedvence volt, hiszen a számtalan együtt töltött családi kiránduláson, a Lovasberényben található birtokon mindig kiemelt figyelmet szentelt a lányoknak, a családok legkisebb gyermekeinek. Ezek az évek már fényévnyi távolságra vannak, de bármilyen élethelyzetbe is kerültem, mindig számíthattam segítségére, tanácsára, ötleteire, csak a telefont kellett felvennem. Visszaemlékezve a több mint harmincéves ismeretségre, őszintén meg kell vallanom, hogy nem ismerek hozzá hasonló egyéniséget, akiről csak az őszinte elismerés hangján nyilatkozhatok, legyen szó tanáromról, kollégámról, majdan főnökömről (hiszen 1981. szeptember 1-től 1989. augusztus 30-ig egy tanszéken dolgoztunk), és talán mondhatom, hogy egy kivételes tehetségű közgazdászról. Nagyon kevesek képesek ilyen sikeres életpályán töretlenül kimagaslóan teljesíteni, legyen szó akár a tudományos életről, az egyetemi szintű vezetői tevékenységről vagy a boldog magánéletről. Rendkívül irigylem tőle „iskolateremtő” mentalitását, mellyel képes volt mindig a legtehetségesebb hallgatókat maga köré gyűjteni, átadni tudását, tisztességes emberi normáit! Sokat köszönhetek neki mint az ökológiai mérleg témában írt kandidátusi értekezésem témavezetőjének, aki a tudományos élet területén is egyedülállót és maradandót alkotott. A múlt idő nem a nekrológokban megszokott búcsúztatást jelenti, hanem visszatekintést, és egy különleges tehetség, egy IGAZI EMBER megbecsülését.

45

Sanyikám! Sajnos az évtizedek gyorsan elröppentek, de én megmaradtam őszinte tisztelődnek, annak a hajdani tanítványnak, akinek egy életre szóló útravalót adtál! Sok szeretettel kívánok mindenekelőtt jó egészséget, kevés gondot és megoldandó problémát, valamint díjnyertes vörösborokat az ünnepléshez! Medvéné dr. Szabad Katalin Budapesti Gazdasági Főiskola Oktatási és szolgáltatási rektorhelyettes

46

Oroszi Sándor Koros-poros történet Maga a sztori is olyan régi, hogy bízvást bármit írhatok, bizonyára minden résztvevő másként emlékszik. Lehet, hogy önmagam is?! A történet kerek negyven esztendeje játszódott. Az a korosztály vagyunk, amelynek ’68 nem órán elsajátított ismeretanyag, hanem megélt élmények sorozata. A kettő közötti óriási különbségre egyik első oktatási élményemmel szeretnék rámutatni. 1971 szeptemberében, abszolút kezdőként, a levelező tagozaton tartottam előadást. Gondoltam, kivágom a rezet (ez akkor még nem kábellopást jelentett), kilenc félév „szakos” tárgyam ismereteiből öszszeállítok egy igazán ütős kurzusanyagot. Előadásomon éppen az első ötéves terv irányszámainak 1951-es további „feszítéséről” beszéltem. Kissé büszke voltam magamra, hogy milyen mélységig leástam, mi mindennek utána néztem. Ekkor megszólalt egy ötven körüli hallgató: emlékszem, emiatt szilveszterkor bent kellett maradni leltározni. Több mennyországnyit zuhantam… Most én emlékszem – vagy azt hiszem −, még magasabb életkorban, mint volt hallgatóm. 1968-ban a Közgáz hallgatói (KISZ) szervezésében Kerekes Sanyival együtt bekerültünk azok közé, akik részt vehettek egy háromhetes schwerini (NDK) munkavégzésen, utána pedig egy hét saját szervezésű országjáráson. Sokan közülünk − jómagam is – ekkor mentünk először külföldre. (Hú! Most kísérletet kell tennem arra, hogy cáfoljam a III/3-as beszervezést! Hihetetlent állítok: nem is próbálkoztak!) Jól éreztük magunkat, bár furcsa német szokásként a munkaidőben dolgozni kellett. A Tiefbau szervezésében családi házas utcákban vízelvezető árkokat újítottunk fel. A lakókon kitört a világháborús tettekért a lelkiismeret-furdalás, feltehetően munkaszolgálatosoknak gondoltak bennünket, és annyi szörpöt, teát hordtak ki, mintha a vizesárkot akarták volna feltölteni. Bár az is lehet, hogy kínai típusú átnevelő tábor lakóinak véltek bennünket, mert egy korty alkoholt sem kínáltak fel. (Azóta cukor nélkül iszom a kávét és a teát, azaz valóban átnevelő tábor volt.) A napi műszak után nem is a pihenés volt a legfontosabb, hanem az, hogy átmossuk szervezetünket néhány üveg sörrel. A második pénteken egy útkereszteződéshez értünk a munkánkkal. Tiefbaus irányítónk anyagi elismerést és egy mosolygós Walter Ulbricht kitűzőt remélt, ha befejezzük aznap a bonyolult manővert. Ékesszólóan próbálta ezért rábeszélni brigádunkat a túlórázásra. Szépen felépített beszédének struktúráját a következőképpen foglalhatom össze: órabér, túlórapótlék, valamint annyi sör, amennyi belénk fér. Zsigerileg azonosultunk elképzelésével. Végrehajtottuk a feladatot, ő állta a szavát. Később elállt a szava, de azért kifizette a fogyasztásunkat. Ezt követően már csak az Ulbricht-érem esélye maradt meg számára. A már várt hazautazás délutánján mindannyian pontosan érkeztünk a főpályaudvarra, csak a szerelvényt nem akarták betolni. Némi késéssel eljutott hozzánk az információ: mozdonycsere volt, de az érte kapott tankok csak Prágáig közlekedtek. A hírt izgalommal telve, de annál üresebb zsebekkel fogadtuk. Némileg bizonytalannak tűnt éjszakai pihenésünk. Szerencsére a pályaudvaron feltűnt néhány honfitársunk, akik három évet dolgozhattak kint, ismerkedve a fejlett „nyugati” technikával. Nagyrészük hazajött ünnepelni, de Pestről is csak Kanizsára ment a gőzös, az NDK-ba nem. Az ott lévők felajánlották az üres ágyakat. Másnap azután elmúlt a sokk – a német rendőrségen. Fél nap késéssel begyűjtöttek bennünket, mint gyanús elemeket. Egy biztonságos sporttáborban láttak minket vendégül. Biztonságunkra fegyveresek ügyeltek. Mi is untuk, ők is unták a szolgálatot. A sport azonban megalapozta a népeink barátságát. Elkeseredésünkben ugyanis elkezdtünk játszani az ajándékba vásárolt tollaslabda szettekkel. Ezt látva a fegyveresek keseredtek el. Persze, csak látszólag. Valójában ők is sportoltak. Birkóztak feltörő röhejükkel. Néhány kísérlet 47

után azonban sportszerűtlenül feladták. Arcátlanul vigyorogtak. Azért visszadobták a labdákat. Körülbelül annyiszor, ahányszor szerváltunk. Egyik éjszaka riadóra ébredtünk. Öltözködés, csomagolás, indulás. Buszok várták a tábor lakóit. A határnál megálltunk, rostokoltunk. Vártunk a hírekre, de csak a korábban elindult buszok tértek vissza. Noé galambjaihoz hasonlóan ezek sem hoztak olajágat. Nem volt. Benzin sem. Állítólag a benzinkutakon az OPEC felirat volt olvasható: „Olajat Privilegizált Egységeknek Csapolunk”. Bennünket nem privilegizáltak, hanem visszavittek a sporttáborba. Tovább hódoltunk a sportnak, az elkeseredettebbek már családot akartak alapítani. Azután megint jöttek a buszok. A személyzet nyugtatott bennünket, hogy nem húzzák le megszokott ágyneműnket. Majd vonatra szálltunk. Megkezdődött a Nagy Utazás. (A félreértések elkerülése érdekében: Dusán nem volt velünk, nem rólunk énekel Presser Pici.) Igazi nosztalgia-kocsikkal utaztunk. Petőfi valószínűleg pontosan ezekért lelkesedett. Mi nem. Csak két fapados ülés volt egymás mellett. Üldögélni elég széles, de feküdni valahogy nem volt kényelmes. Pedig szerettünk volna aludni is. 68 órát töltöttünk ugyanis a kocsikban. Néhányan tudni vélték, hogy Szibériába visznek bennünket, mások a kommunizmust sejtették úticélként. A fásultabbaknak mindegy volt. (Pedig Szibériából egyesek visszatértek…) A mi három vagonunk is úgy közlekedett Lengyelországon át, ahogy később Koncz Zsuzsa megénekelte: mit nem jelölt a menetrend. Az egyik állomáson nem remélt utasítást kaptunk: leszállhatunk. A Lvov (Lemberg) feliratot olvastuk. Hurrá! Majdnem hazaérkeztünk! Már csak a menetrend szerint közlekedő expresszre kell várni, és pillanatok alatt (újabb nyolc óra) Pesten vagyunk! Többen gondolták úgy, hogy ez életük legszebb napja. Elsősorban Kerekes Sanyi. Neki mellesleg éppen a huszadik születésnapja volt. Az út porát és Sanyi korát próbáltuk valami alkohollal feledtetni. (Még a táborban kaptunk márkában némi költőpénzt, amelynek egy részét óvatosságból a nyugdíjalapunkba helyeztük. Könnyelműen ezt dobtuk össze.) Resti helyett egy első osztályúnak tűnő étterem akadt az utunkba. Rohantunk be. Azaz rohantunk volna, de a pincéreknek nem voltunk szimpatikusak. Talán gyűrött farmerjeinket irigyelték. Megtévesztésül persze öltönyről meg nyakkendőről beszéltek. Mi meg oroszul vitatkoztunk. Vesztettünk. Eloldalogtunk az ajtótól. Az alkoholmentesség (vagy az alkohol utáni vágy?) azonban serkenti az agyműködést. Az ajtóból előzőleg láttuk az étterem hatalmas, Magyarországon nem tapasztalt méreteit. Elindultunk a legtávolabbi ajtóhoz. A pincérek ott is okvetetlenkedtek. Vita helyett most csak annyit mondtunk: „Nicht verstehen”! Szavainkat a márkák is igazolták. Koccintottunk. Elmentünk költségvetési korlátunk határáig. Mit mondjak: könnyen teljesíthető táv volt. (Ez nem egy aesopusi fabula. Értelmetlen lenne belőle konklúziót levonni. Még azt sem, hogy a búsmagyar-értelmiségi aktivitással kiszorulhat az ember az első osztályú fogyasztásból, ha pofátlan és nem ért semmit, akkor viszont teljesülnek vágyai.) Megünnepeltük Kerekes Sanyi huszadik születésnapját. Ahogy most megünnepeljük a hatvanadikat. A lényeg, hogy a lvovi vodka gyors távozása után is mindmáig maradt bennünk némi spiritusz! (A Szonda Ipszos felmérése szerint be) Oroszi Sándor

48

Pósvai Adrienn Kedves Sándor! Nem vagyok büszke rá és nem is túl nőies vonás, de olyan mértékben nem vagyok figyelmes, hogy a családtagjaimén kívül a hozzám legközelebb álló szeretteim és barátaim születés- és névnapját sem tudom, pláne a kollégáim, főnökeim „nagy” napjait. Kivéve Téged. Na persze, Te már egy új kategóriát alkotsz az életemben, egy majdnem családtag vagy, aki ugyan volt főnök és kolléga is, de a hivatalos ismeretség mellett barát is, csak nem töltöm együtt veled időnként, egy-egy hétvégén a szabadidőmet. Ehhez tizenkét év napi 9-10 órás munkahelyi együttlét vezetett, és persze az is, hogy olyan embernek ismertük meg egymást, ami ezt a tizenkét év összecsiszolódott együtt dolgozást, kölcsönös bizalmat és barátságot lehetővé tette. Hát hogyne tudnám a születésnapod idejét! Hisz már néhány hét után tudtam születésed helyét, évét, napját, a lakcímed, a vezetékes és mobilszámodat, az autód rendszámát, a TAJ-számodat, az adószámodat, személyi igazolványszámodat és még biztosan sok mindent, amiket folyton-folyvást le kellett írni valahova, egy űrlap rubrikájába, bediktálni telefonba, leírni valamilyen kifizetéshez, szerződésbe, utazáshoz stb. Hamar megtudtam kik a barátaid, kik nem azok, de kedveled őket, és persze tudom azt is sokakról, hogy mi a véleményed róluk. Sok-sok séta együtt, hazafelé a hídon alkalmat adott nem hivatalos beszélgetésekre is, így megismertük egymás családját is, megható és komikus történeteket hallottam a gyermekkorodról, feleségeddel való megismerkedésedről, fiaidról, később unokáidról. Nyitott, közvetlen személyiség vagy, így nem gondolom, hogy ezeket a sztorikat csak nekem mesélted el, de abban is biztos vagyok, hogy nincsenek sokan, akik ezeket a történeteket mind ismerik. 60 éves lettél… Amikor 1995 decemberében interjúra mentem a Dékáni Hivatalba, még 47 és fél éves voltál. Emlékszel? Marosi Ircsi és Balaton Karcsi tartott szóval, amíg megérkeztél valamilyen megbeszélésről. Beléptél, és azt hittem, hogy egy kolléga vagy, aki szintén jelen lesz a beszélgetésen, de megdöbbentő volt megtudni, hogy Te vagy a dékán. Egy idős, ősz bácsira számítottam. Nagyon fiatalnak tartottalak, nem úgy Te engem, amikor együtt sétáltunk hazafelé a hídon és megkérdezted: „Kislány, maga hány éves?” „35” – feleltem. „Maga ilyen öreg?” Szóval ezzel csak azt akartam bevezetni, hogy én már akkor is öreg voltam, de rajtad most sem látom a tizenhárom év nyomait. Az én szememben nem öregedtél semmit, a lendületed, az indulataid is mind a régiek. Mintha a hajad és a bajszod sem lenne őszebb. Sokat gondolkodtam, mit is írjak erre az alkalomra. Szívszorítót nem akartam, végül is ünneplünk. Vicceset sokat tudnék mesélni, de melyiket válasszam? Persze az sem biztos, hogy ami nekem vicces, neked is az. Amúgy pedig valószínűleg többen ezt a műfajt választották. Irodalmi remekműről sem gondolnám, hogy itt a helye. Ezért egy kicsit talán összefüggéstelen, ilyen-olyan levéllel hagyok nyomot magam után most, viszont a 70. születésnapodra már rajzolni vagy festeni fogok! Nem tudom, hogyan alakul a munkahelyi életünk, vajon fogunk-e egymás mellett dolgozni még, de ha nem, remélem, nem fakul meg a baráti kapcsolatunk és továbbra is lesznek őszinte beszélgetéseink, sétáink hazafelé a hídon. Nagyon boldog születésnapot kívánok, Isten éltessen nagyon sokáig egészségben, szeretetben, és amíg Neked is jólesik, munkában! Szeretettel: Éda

49

Róth Józsefné Kerekes, a Nagylelkű! Annak idején, 1970-ben, Örményország elérhetetlennek tűnt a végzős egyetemista számára. Ezért, rövid töprengés után, örömmel mondtunk igent a Szeván-tó partján lévő építőtáborra. (Három hét munka, három hét pihenés, kirándulás.) A főszervező Kerekes Sanyi, aki garanciát jelentett az egész útra (legalábbis magyar részről). Kicsit viszontagságos, de annál szebb repülőút és buszozás után (Moszkva, Kaukázus, Jereván stb.), kis csapatunk megérkezett a felejthetetlen élménnyel szolgáló Szevántó partjára. (Tengerszint felett 2000 méter.) Az első és legfontosabb feladat volt a szobabeosztás, melynek kapcsán a már akkor is nagylelkű Sanyi, a „Nacsalnyiknak” járó legjobb szobát adta nekünk, mint ifjú házasoknak, igaz ugyan, hogy ezt azóta is rendszeresen felemlegeti. Ottlétünk alatt a jereváni egyetem üdülőjének építésében vettünk részt több-kevesebb sikerrel, mivel a „szicsasz beton” gyakran hangzott el a művezető részéről, ami persze csak növelte a csapat munkakedvét, hiszen hosszú kártyacsatákat lehetett vívni az árnyékos helyeken. Az első három hét így elég gyorsan eltelt, amely után jött a megérdemelt „pihenés”. Eközben volt módunk megismerkedni Örményország legnevezetesebb és legszebb részeivel, és az örmény kultúra legrégibb bizonyítékaival is. Sanyi összes – már meglévő – pedagógiai tudását is bedobva jó kis csapatot kovácsolt össze. Azóta is szeretettel gondolunk az ott töltött időkre. Róthné Koncz Margit

50

Szabó László és Sándor PILLANATKÉPEINK A KORONG (frizbi, frisbee, dobókorong…) Nem sokkal egy mellettem ülő fiúnak dobta Sándor az első környezetgazdaságtani előadáson. A nagyelőadóban, körülbelül olyan harminc méter távolságra lehettek egymástól. Sándor megmondta, hova akarja dobni, s oda is repült. A frizbi egyszerre több dolgot is szemléltetett, az új anyagok (akkor még nem a nanotechnológiával készülő anyagok, de már majdnem) és az új termék-dizájn előretörését is. E kettő (meg persze Sándor kitartása, ki tudja mennyit gyakorolta fiaival a KORONG célbadobását) azt szimbolizálta, hogy a technológiai fejlődés milyen lehetőségeket rejt számunkra, s hogy az új dolgok nem feltétlenül jelentenek többletterhet a környezetre sem. Gyakran kevesebb anyag (energia) kell az új termék előállításához, mint a hagyományoséhoz, s az eredmény is lehet jobb minőségű termék. Esetünkben ez a frizbi, mely precíz pontossággal a hallgatók figyelemfelkeltését célozta. Ne felejtsük el: a tanszék nevében a Technológia is benne volt induláskor. Igazából nem nekem dobta a korongot, de mintha én kaptam volna el. Az első találkozásokat (lényegében előadás-hallgatást, mert a szemináriumokat más tartotta) később a szakirány felvétele követte, s ezek után még sokkal közelibb lett kapcsolatunk is. Amit korábban csak sejtettem, tanszéki PhD-s diákként már tudtam is, mármint hogy mennyi felkészüléssel jártak ezek az előadások, s mennyi pontosan kiszámolt mozzanat próbálta a könnyen lankadó érdeklődést fenntartani a diákokban. Két írásvetítő a tanári asztal két végében, s az ide-oda „teniszező” Sándor adogatásait kíváncsian figyelő mindentudó szakértők − mi, a diákok. Ezzel a „technológiával” nagyon magasra rakta nekünk, későbbi PhD-hallgatóknak és tanszéki kollégáknak a lécet a szemináriumok tartásakor, s azt hiszem nem véletlen, hogy Szerényi Zsuzsi is csak évekkel később kezdte felvállalni egy-egy előadás megtartásának terheit és dicsőségét. SZAKVÁLASZTÁS Bár most több mint ezer kilométerre dolgozunk egymástól (és sajnos otthontól is), sokszor előfordul, hogy olyan kollégával találkozom, aki az ikertestvéremet ismeri. Ilyenkor aztán, amikor az arcomon a felismerés teljes hiányát látják, legtöbbször vagy azt gondoljak, hogy én szenvedek emlékezetkiesésben, vagy ők lettek érzékcsalódás áldozatai. Amikor tisztázom, hogy én nem ő vagyok, azt mondják, ne csodálkozzunk, hogy összekevernek, ha ilyen egyforma külsővel még hasonló pályát is választottunk (mindketten energia- és környezetgazdálkodási kutatásokkal foglalkozunk). Ezek az alkalmak mindig felidézik bennem a pályaválasztásunk, mint később kiderült egyik legfontosabb epizódját. Már az egyetem alatt is voltak kisebb-nagyobb gondjaink abból, hogy sokan összekevertek, és érett bennünk az elhatározás, hogy különböző szakirányt válasszunk. Úgy döntöttünk, hogy a pénzügy mellett ez esetben egymástól függetlenül választunk másik szakot, az akkor legalább harminc különböző szakirányból. Azt hiszem, számomra akkor mutatkozott meg legerősebben Sándor szuggesztív hatása: szétnyitva a másikunk papírját láttuk, hogy mindketten a környezetgazdaságtant írtuk fel. HATSZEMKÖZT A szakirány felvételét követően kapcsolatunk Sándorral még közelebbivé vált. A ma már nem annyira divatos szóbelik nagyon is emberi légkörét Sándor megoldása tovább javította számomra (számunkra). Mivel ikertestvéremtől való megkülönböztetésben nem akart té-

51

vedni, mindig egyszerre szóbeliztünk.2 Hármas szeánszainkra meg most is szívesen emlékszem, bár sohasem voltak nevezhetők könnyed beszélgetéseknek. Ezek a vizsgák nemcsak leckekönyvünk bejegyzéseit, hanem minket is mindig gazdagítottak. S bár később erre már nem volt szükség, ezeket a hatszemközti vizsgáztatásokat a PhD végéig fenntartottuk. MÉRETGAZDASÁGOSSÁG Sőt, ezt a vizsgatechnikát odáig tökéletesítettük, hogy magát a PhD-disszertációt is sikerült úgy megírnunk, hogy Sándor maga javasolta a témaválasztás közelsége miatt, hogy együttes dolgozatot nyújtsunk be. Bár az így elkülönülő fejezeteink elég vaskosra növelték a dolgozatot, valószínűleg a közös munka olyan szinergikus hatásokkal is járt, ami sokat segített mindhármuknak. Mi akkor különböző területeken dolgoztunk (energiaszabályozás, illetve környezeti projektek finanszírozása), és az ezeken a területeken szerzett tapasztalatok egymásra építése később is nagyon hasznosnak bizonyult. A világosan definiált módszertani és tudományos előnyök mellett mindenesetre a Tanszék és Sándor számára lehetett más közvetett előnye is az együttes dolgozatnak: bár nem mi voltunk az első végzett PhD-sek a tanszéken, abban az időszakban a közgázon a végzett és hallgatói státuszban levő PhD-sek aránya nem a legjobb volt országos összehasonlításban, talán a védéssel egy kicsit mi is hozzájárultunk, hogy legalábbis a tanszéki PhD-sek kedvet kapjanak a korábbi védéshez, és még egy együttes dolgozat is előfordult egy másik tanszéki kollégával. Az egyetem befejezésekor a Közgáz állásbörze jótékony hatásának köszönhetően életem egyik jelentősebb választása előtt álltam. Én is és testvérem is. Állást ajánlott a Külker Bank, s sikeresen írtunk meg egy PhD-s felvételit. Végül a tanszéki PhD-t választottuk, s nem kérdés, hogy a döntés jelentős részben Sándor hatásának köszönhető. Nem lehet ezt elégszer elmondani, és bár most földrajzilag eléggé távol kerültünk a Tanszéktől és egymástól, lélekben, és abban amit csinálunk, most is mindig ott van a Sándor keze nyoma is. És biztos vagyok benne, hogy sokan így vagyunk ezzel. Tarisznyámból még egy dolgot szeretnék elővenni. Visszaemlékezve együttes éveinkre, még egy nagyon lényeges dolgot tanultam Sándortól, aminek elviekben ugyan nincs köze az egyetemi tananyaghoz, s ami nem más, mint az emberek, emberi kapcsolatok, család elsődlegessége. Mindez megmutatkozik − meg kell mutatkozzon − mind a tanár-diák, tanár-tanár és családi kapcsolatokban is, és hogy mindezek megfelelő „befektetést” igényelnek, nem feltétlenül jönnek maguktól. Sok boldogságot és egészséget kívánunk a hatvanadik születésnapodra Sándor! Laci és Sanyi

2

Nem először fordult ez elő a Közgázon velünk. Egyetemi felvételimkor a bizottság kikérte magának, hogy kétszer menjek be szóbelizni, s csak kis magyarázkodás és testvérem ismételt behívása után − akitől megkérdezték hogy tőle mit kérdeztek korábban − engedtek szóbelizni.)

52

Széchy Anna Annak idején, amikor a továbbtanuláson gondolkoztam, nehezen tudtam eldönteni, hogy melyik egyetemre menjek. Sokan tanácsolták, hogy ha még nem tudom biztosan, mit is szeretnék csinálni, válasszam a közgázt, hiszen onnan nagyon sokféle út áll nyitva az ember előtt. Az egyetemen aztán rájöttem, hogy mindenképpen olyan területtel szeretnék foglalkozni, ami azért többről (is) szól annál, hogy hogyan lehet az egyik vállalat sikeresebb, mint a másik… Nem vagyok született környezetvédő – még biciklim sincs. De nagyon megfogott az az egészséges kombinációja a világmegváltó szándéknak és a reális gondolkodásnak, amivel a Te előadásaidon találkoztam először. Így aztán a szakirányválasztás már nem okozott komoly dilemmát. A tanítványod lettem, és remélem, hogy a kollégádként folytathatom még sok évig. Isten éltessen! Széchy Anna

53

Szlávik János Kémia és Szerelem, avagy a szerelem kémiája 1966 napsugaras őszén a közgazdász első évfolyam kollégistái Angyalföldön, a Róbert Károly körúton kezdték az évet. Az évfolyam fiúinak nagy része nem nagyon lelkesedett ezért az elhelyezésért, hiszen aki egy hónappal korábban szerelt le a katonaságtól, most újra egy laktanyában találta magát. A kollégium ugyanis pár évvel korábban még katonai körlet volt. No de ezen hamar túltettük magunkat, mert csak a falak hasonlítottak egy laktanyára, a benne levő élet azonban egyáltalán nem. Egyetemisták lettünk, méghozzá nem akárhol, a Közgázon. Már az elhelyezés is jól sikerült. Addig, amíg az évfolyam többsége 30-40 fős szobáknak nevezett termekben került elhelyezésre, nekünk hatfős (korábban parancsnoki) szoba jutott. Igaz, hogy itt is emeletes vaságyak voltak, de micsoda különbség! Az adminisztráció bölcs döntése szerint ebbe a szobába három „C” szakos és három „D” szakos reményteljes ifjú került elhelyezésre. Név szerint Kerekes Sanyi, Varga Tibi, Tirol Pisti, mint cések, és Cservék Emil, Vissi Feri és jómagam, mint dések. A tanári „C” szak, amit Kerekes Sanyi barátom is választott, a Kémia-, Áruismeret fedőnevű volt, a tanári „D” szak a politikai gazdaságtant, a kereskedelmi gazdaságtant takarta. No, már meg is érkeztünk a címben jelzett fogalmak egyikéhez, a kémiához. Ezt a tárgyat akkor nem lehetett a Közgázon megtanulni, ahhoz át kellett menni az ELTE TTK-ra, olyan jeles professzorokhoz, akiknek a nevét Sanyi barátom olyan tisztelettel ejtette ki, amihez hasonlót én csak Egerben hallottam a kispapoktól, amikor a Jóistenről beszéltek. Megkezdtük tehát egyetemi napjainkat, amelyek az első ZH-kig, majd az első pótZH-kig gyönyörűek, gondtalanok és napsugarasak voltak. Amint említettem, az évfolyam nagy része katonaviselt ember volt, köszönhetően pártunk és kormányunk azon döntésének, hogy az egyetemre felvett fiúk az egyetem megkezdése előtt tizenegy hónapot töltsenek a seregben. Komoly őrmester és törzsőrmester hadfiak az első ZH-ig másról sem beszéltek, csak a seregben eltöltött dicső tettekről. Ebben az időben még a lányok is csak mint múltbeli hódítások kerültek szóba. Ám úgy adódott, hogy Sándorunk kimaradt a katonáskodásból. A döntéshozók úgy gondolták, hogy „C” szakos tanárra mielőbb szüksége van a hazának, és különben is egy kiképzett vegyész hasznosabb lesz majd diploma után, nem úgy, mint a szimatszatyorral rohangáló közgazdász. Így aztán az első időben ez a fekete hajú, fénylő szemű vékony legényke csak figyelte a nagyfiúk hőstetteiről szóló történeteket. Persze ez az idő nem tartott sokáig. Különben is mi hatan hamar összebarátkoztunk. Elszaladt a szeptember, jött az október, és jöttek az első zárthelyik. Mi, „D”-sek, Vissi Ferit kérdezgettük mint a legjobb matekost, a „C”-sek meg Kerekes Sanyit, mint a legjobb kémikust. Mi hárman, együtt a többséggel, mindennap végigvillamosoztunk a városon és bejöttünk az egyetemre, de Sanyiék gyakran nem velünk jöttek. Sokszor mentek a TTK-ra, de néha még a Műegyetemen is volt órájuk. Élményeinket este és hétvégén meséltük el egymásnak, hol vidáman, telve sikerélménnyel, hol kicsit szomorúbban, szembesülve a kudarcokkal. Sándor egyre többet és egyre lelkesebben beszélt a TTK-ról, a különböző kémiákról, a homológ sorokról, a pipettákról, még a bürettákról. Ezeket kellő távolságból hallgattuk, mert egy-egy labor után még büdösek is voltak, dehát mint tudjuk, a kémia szaggal jár. (A Műegyetemen hallottam az alábbi párbeszédet: „Mi a különbség a kémia és a fizika között?” „Semmi, csak a kémia büdösebb.”) 54

Egyszer aztán, talán október közepe táján, úgy jött haza szobánk tanár „C”-s különítménye, hogy Sándor ragyogott, Tirol Pista és Varga Tibi pedig a szokásosnál is nagyobb tisztelettel tekintett rá. No, hát itt kezdődik valójában a történet, vagy talán írhatjuk csupa nagy betűvel a TÖRTÉNET. Valamilyen nagyon fontos és nagyon nehéz kémiából (amit mi egytollú közgazdászok fel sem tudtunk fogni) kihirdették az 1. ZH eredményét. Együtt volt az egész évfolyam. Kémikusok, leendő kémia tanárok, no és a Közgázról átjáró „C”-sek. Fiúk, és még inkább lányok. Bejött e napon a nagy professzor a maga kíséretével (docensek, adjunktusok, tanársegédek, talán ekkor még a táblatörlő nénit is behívták), megállt a katedrán, kezében egy ZHval. Úgy fogta, mint Úrfelmutatáson a pápa a szentostyát, majd kérte, hogy Kerekes Sándor álljon fel. Kerekes Sándor elsőéves közgázos tatai legényke felállt, nem igazán tudva mi is történik. A professzor ekkor azt mondta, hogy az első évfolyam első ZH eredményei között, amióta az ELTE-n feljegyzik a ZH eredményeket, ilyen kiváló dolgozat még nem íródott. Ez a dolgozat a Kerekes Sanyié volt. „Köszönöm fiam, üljön le!” − mondta a professzor. Majd az előadás az 1966/67. évi egyetemi tanévben folytatódott. Nem úgy Kerekes barátom élete, mert az ő életében valami nagyon fontos abban a pillanatban kezdődött el. Ült ugyanis a nagyelőadóban egy ábrándos szemű szőke kislány, aki kémia-biológia szakos tanárnak készült. Az ábrándos kék szemek Sándorunk felé fordultak, és ebben a pillanatban Sándorunk sorsa eldőlt. Ez a leány Kobjakov Zsuzsi volt, aki azóta Kerekes Sanyi barátom felesége, három fiúgyermekének édesanyja és három fiúunokájának nagymamája. A kémia csodát tett, és a szép eredményből, úgy tűnik, hogy a szerelem kémiájával sem volt baj. Szlávik János

55

Tardy János Egy pragmatikus közgazdász fájdalmas felismerése Hosszas, mondhatni több éves tervezést, előkészítést, időpont egyeztetést követően nagyszabású, komplex (multidiszciplináris) szaktudományi konzultációt szerveztem a vidék jövőjéért és annak jólétéért tenni kész vezető professzorok áldásos közreműködésével. A meghívottak széles táborából (három fő), a nevek említése nélkül, az alábbiak kiemelését tartom megtisztelőnek, egyszersmind elengedhetetlennek: 1. számú résztvevő: A turizmus örökös harcosa, a falusi turisták egyletének (a googleon lásd még fatosz) örökös elnöke, mellesleg örökös borakadémikus, örök fiatal és örökmozgó professzor. 2. számú résztvevő: a vidékért folytatott, környezetileg érzékeny küzdelem rendszeresen piszkált oszlopos vezéregyénisége, az agrár-környezetgazdálkodás nélkülözhetetlen intézetvezető professzora, 3. számú résztvevő: a globális, regionális és hazai környezetgazdálkodás oktatásának és kutatásának élharcosa, történetünk idején dékán és borszakértő, ma: ünnepelt környezetpolitikus, rektorhelyettes és még mindig borszakértő. + 1 fő: a természetvédelem örökös harcosa, jelenleg labdaszedő. A helyszíni szemle megvitatandó fő témakörei: 1.) Van-e helye a legszebb borok palettáján a neszmélyi Kerekes pince nedűjének? (Szerinte „miazhogy”!) A viszonyítási alapok megteremtése. 1. ütem: a tokaji történelmi borvidék. Állapotrögzítés. 2.) A viszonyítási alapok tervezett sorra látogatása esetén, jelenlévőknek van-e esélye, hogy egyszer (a büdös életben) személyesen is megismerhetik a Kerekes-pincét (rossz esetben továbbra is csak professzor úr első hallásra hihetőnek tetsző elbeszéléseiből, egyes ünnepi alkalmakkor beszállított palackjainak bátortalan csócsálásából, esetleg egykori vendégei elragadtatott, fenetudjaigaze (sic!) anekdotáiból. 3.) Mindenki odaér-e a kijelölt helyre a megbeszélt időben? Képesek vagyunk-e így négyen, pincészetileg elmélyülve, megváltani a világot…? Tantárgyak és megszerezhető kreditek:

56

-

a mádi pincészet becserkészése,

-

öt és hatputtonyos aszúk minőségének kulturált megítélése, különös tekintettel a muskotályos fajtákra, évjárat szerinti bontásban,

-

túlélési verseny a szállásadóknál…

-

Képesek vagyunk-e a kiszáradás veszélye nélkül kivárni, amíg a Dékán Úr megérkezik a távoli alma materből…?

-

Egyéb tokaji típusok délelőtti mustrája Szepsy mester tarcali Király-udvarában – a világörökség jegyében.

-

A jövőkép (lásd trend) megrajzolása: hol és mikor folytassuk?

1. programpont: Találkozás a mádi Royal Pincészetnél. Nos, kedvezők az arányok… Sándort kivéve előbb-utóbb mindenki odaért… A professzorok áhítattal hallgatják a pincemester és a borászati ágazat vezetőjének emelt szintű MSc képzését. A hatodik sokputtonyos szakszerű felvezetése és eltüntetése közben kaptuk a telefont: Sándor rövidesen elindul a Közraktár utca – Vámház krt. mélyéből… Ez valamennyiünket megnyugtatott és újabb évjáratok ízlelésére késztetett. 2. A szállás, ahol végetérni nem akarón vártuk Sándort… S tán még ma is várnánk… Eltelve a pince nyújtotta élményekkel, a várakozás nehéz perceit, óráit a vendéglátók által kínált gasztronómiai ínyencségek dézsmálásával, s régen vágyott csevelylyel múlattuk. Estve, úgy kilenc óra tájt, a kulináris és borászati élményekkel eltelve készülődtünk a „nagy találkozás” eseményére, amikor végre kipattant a konyha ajtaja, s teljes terjedelmében megjelent a közgazdaságtudomány kiéhezett, szomjúságtól elgyötört akadémiai doktora. A tokaji nedűre vágyakozó, kiszáradt Professzor azonnal a hűtőszekrényhez lépett, s egy jól irányzott – ám kellően át nem gondolt, egyenesen elhamarkodott – mozdulattal a sárga nedűhöz forrasztotta a sok vezetéstől elzsibbadt kezeit, s teljes harckészültségbe helyezte kiszáradt torkát. Töltött is magának, majd elégedetlenségét percig sem leplezve, zamatos stílusban közölte: a rohadt életbe… Fahordóban érlelt szilvórium volt az bizony, nem pediglen a vágyott tokaji nedű. „Hol a bor?!” − vont felelősségre – teljes joggal – Sándor. Nekünk valóban nem tűnt fel, hogy a hűtőben bor helyett különféle pálinkák sorakoznak, hiszen borral huzamosan locsolt belsőnk ezúttal nem vágyott újabb tokaji költeményekre. Ámde a Közraktár utca elhagyása óta bús magányában autókázó professzorunk, született Sándor, esti borozást tervezett, s ezt a kínos (számára – tartok tőle – azóta is megbocsáthatatlan) helyzetet nehezen tolerálta. Röviden közölte, hogy mit, hová és mely okból, majd marasztaló kérlelésünket teljes mértékben figyelmen kívül hagyva, látványos rohammal elhagyta a beszélgetés helyszínét. Borért indult, mondhatni morogva elcsörtetett a sűrű magyar éjszakába… Mindeközben megérkeztek házigazdáink, akik észlelve a katasztrofális helyzetet, hogy tudniillik nincs bor a hűtőben, azt rögvest orvosolták, s az asztalra mennyiségben és minőségben egyaránt tiszteletre méltó választékban rizling, furmint és aszú került. Ámde Sándor sehol… Iszogattunk hát kitartón ismét az Ő egészségére vendéglátóinkkal, mígnem, vagy másfél óra elteltével az ajtóban felsejlett egy meglehetősen zaklatott, korábbról már ismert arc: Kerekes Tanár Úr volt az személyesen, kezében két üveg bontott soproni kékfrankossal (!). Sándor, még röptében megkezdte tudományos igényű markáns, verbális tájékoztatását a magyar közellátás, a magyarosch vendéglátás, a világörökségi marketing, a hungaricumok hozzáférhetősége tárgyában, s pontos tájékoztatást adott számunkra, miért is tartunk mi még mindig itt…?! (Egy órán át keringett ugyanis a sötét utcákon, tételesen leltározta a borvidék egyik központi településének összes bezárt borozóját, míg egy presszónak álcázott „vendéglátóhelyen” a tulaj kegyeit elnyervén hozzájutott a két üveg soproni kékfrankoshoz… A tokaji bor hazájában. Mert olyat nem kapott.) 3. Reggel Professzor Úr már nem tarthatott velünk Tarcalra. Számára a tanulmányút véget ért. Alighanem az előző estve megrázó tapasztalásai, és egyéb, súlyos fővárosi elfoglaltságai akadályozták meg abban, hogy cimborái körében töltse a délelőttöt, így, mondanom sem kell, újabb kreditekkel és élményekkel lett szegényebb. Pedig, ez úton is tájékoztatjuk Őt: tán nem is tudja, hogy egy bármennyire is színvonalas rektori értekezlet kedvéért miről mondott le. Mindenekelőtt rólunk, s persze a borászok „legek legjének”, Szepsy Pistának az ismertetéséről és borainak megízleléséről … Sándor, így utólag: hát arányos ez?!

57

Ez a rövid kis retrospektív esettanulmány szolgáljon számos tanulságul: 1.) Ha barátaid, akik Téged szeretnek, Hozzád ragaszkodnak, tudományos töltetű rögeszmecserére hívnak: ne gondolkozz, tégy eleget hívásuknak! Ha kiemelkedően színvonalas pincékbe is hívogatnak, találj valami hihetőnek tűnő indokot, s hagyd a fenébe az értekezleteket. 2.) Ha soproni kékfrankosra vágysz, ne Tokajba vedd utad! 3.) Ebben a klímaváltozásos időben vigyázz jobban a kiszáradás veszélyére, a borászati diverzitás megőrzésére. Kedves Tanár Úr! Mielőtt elfelejtem: Isten éltessen! És a fenntarthatóság jegyében őrizd meg örök fiatalságodat, derűdet és alkotókedvedet, nem utolsó sorban a Nálad megtapasztalt emberséget és értékfelfogásodban továbbra se váljon meghatározóvá a széljárások monitorozása. És őrizd meg barátaidat! Mi megőrzünk Téged. Tardy János P.s.: egyes kifejezések kurziválásával az esettanulmány tudományos igényességét kívántuk alátámasztani.

58

Vissi Ferenc Kedves Sanyi barátomnak, aki sikerrel vett sok akadályt, grádicsot! Az Isten éltessen sokáig! És még kívánok sok szépet, amit el tudsz képzelni magadnak! Fogadd az alábbi sorokat ugyanolyan szándékkal, ahogy én azt írtam. Egy csipetnyi emlék egy november végi napról, ami történt valahol Lovasberény falu határában. A borfejtés A borfejtés különös kvalifikációt igényel, esetenként olyasmit is, amiről a hivatásos borászoknak sincs fogalmuk. Példás bizonyíték erre a Kerekes-féle borfejtés, melynek egy alkalommal részese lehettem. A kvalifikáció szükségességének és a borfejtés bonyolultságának összetevőiről az alábbi bizonyítékokkal rendelkezem: 1. Megérkezés a Professzor úr garázsa elé. A garázsnak természetesen címe nincs, irányítószámát ne is keresd. A garázs egyébként is tele van mindenféle, ötszáz éve felhalmozódott cuccal, a Kerekes autója talán valahol a kupac alatt leledzik, de lehet, hogy ott sem. Oda sem néztünk és a Kerekes semmi perc alatt kibányázta és kiállt az autójával. (Szerintem ez a bányász tulajdonsága kvalifikálta az embert dékánnak oly sok alkalommal. Ne feledjétek barátaim, valamikor még számított, ha valaki bányászmúltat tudott felmutatni. A bányász a rendszer egyik alapköve volt sokáig. A mélyben persze. A Kerekes garázsa a mély volt.) Kis késéssel majdnem mindenki megérkezett, aki nem, az azt üzente postagalambbal, hogy majd odatalál, ahol a borfejtés lesz. A galamb naná, hogy eltévedt útközben. Neki sem volt egyszerű, hát még egy professzorokkal teli autónak. Egyesek valami pálinkát is szorongattak, ami szinte csodával határos módon a hidegben is állandóan párolgott. Ilyen párában/párolgásban nem csoda, hogy az ember egyrészt sok mindenfélét is észlel, másrészt nem sok mindent meg nem is lát meg. A garázs előtt ezen a november végi reggelen szinte melegen sütött a nap. Állítólag ezt is a Kerekes professzor intézte így. Én elhittem. Ennél furcsább dolgokat is elhittem néha az elmúlt hatvan évben. De az én hitem most lényegtelen, a napsütés viszont lényeges volt. Végül is szép volt a Professzortól, hogy napsütést rendelt, tök szar lett volna már reggel ködben keresgélni a garázst (a cím nélkülit). 2. Más kérdés, hogy mire Lovasberénybe értünk, ködös, hideg párás délelőtt (dél) volt. Állítólag ezt is Ő intézte. Ezt is elhittem. A tövisnek is lehet rózsája. Aki legfőképpen jól tudta az utat, az is tévelygett, sőt, belecsúszott az árokba, és kereket is cserélt. Az én autóm a falu széléig szinte eltalált, ugyanis a falu mellett volt (van) egy nagynagy vadászterület, valamikor honvédelmi zárt övezet. Miután a demokrácia kitört, oda is be lehetett menni (egyeseknek). És miután a kapitalizmus is betört e kis szikes magyar honba, már az elzárt részen is rendeztek mindenféle vezetőképzőnek titulált szemináriumokat. Akkoriban egy párszor én is előadtam ott. Ma sem értem, miért gondolták egyesek, hogy éppen a vezető politikus kormánytisztviselők lesznek okosabbak, ha meghallgatják az előadásaimat. (Ugyan minden alkalomkor mondtam nekik, hogy nem a jelenlét a lényeg…, na mindegy.) Ez úgy sem tartozik ide, csak az, hogy az autóm tudta az utat. A vadászházig. Onnan viszont a faluszéle szinte egyenes, azt a néhány kanyart kivéve, ami nem volt kiírva. A ködben meg úgy sem lehetett volna látni a kiírást, vagy ha éppen látod, akkor már úgyis mindegy. Az autóm hál’ istennek sikerrel vette a berényi kanyarokat. Nyilván csak azért, mert fűtötte a kíváncsiság, hiszen a professzorok állítólagos borfejtési tudományára nagyon kíváncsi 59

volt. Az autóm ma sem tudja igazán megérteni, hogy miért kellett annyi professzor a borfejtéshez. Pedig többször elmagyaráztam (az autómnak), hogy sok mindenhez jó lehet a professzorship, minden bizonnyal a borfejtés is ebbe a kategóriába tartozik. Ezt szerintem a Kerekes is így gondolta. 3. A lényeg, hogy aki elindult valamikor reggel, az délre talán meg is érkezett a Kerekes birtok szőlőjébe, a pince elé. Ezt utólag egyértelműen sikerként kellett értékelni, hiszen végül is negyven kilométert fél nap alatt megtenni komoly dolog, különösen azzal a tudattal, hogy bizonyára nem várt kihívásoknak kell majd megfelelnünk a borfejtés ürügyén. Az egyik ilyen kihívás volt, hogy a professzori pince fölötti házban – ahol majd a napot és az éjszakát el kívántuk tölteni – be kellett fűteni a cserépkályhába, hiszen dög hideg volt. Az út másik felén ugyan erdő feketéllett, tele fával, végül is látszólag sima az ügy. A fa persze csurom egy víz volt, és bizony például egy filozófiaprofesszornál nem nagyon jön össze a vizes fa a befűtéssel. A társaságnak elmeséltem, hogy egy katona kollégám annak idején – 1965-66 telén – minden nap elvállalta, hogy nem jön reggeli tornázni, és inkább befűt a vaskályhába. Az egész szakaszból általában csak neki sikerült a befűtés művelete, merthogy a szén is csurom vizes volt. Egyszer valaki titokban megfigyelte, hogy a Fanyi hogyan csinálja. Hát, trotillal fűtött be, amit hetente egy korsó sörért vett a kantinban. A kantinban mindent lehetett ilyen típusú barterben kapni, a korlátlan sör korlátlan trotilt jelentett. (A trotilos Fanyi emiatt később fizikaprofesszor lett.) A Kerekesnek viszont akkor éppen nem volt trotilja. Igaz, katona sem volt. Ciki. Dörzsölte is a fát, …míg a gyufát, meg a Pravdát össze nem kotorta. Ki gondolta volna előre, hogy igazi borfejtés nincs Pravda nélkül! 4. Érdekes módon Kerekes meg volt győződve arról, hogy mindenki nagyon éhes és szomjas. Bent a házban az asztal – méretes példány – pillanatok alatt tele lett kajával, merthogy az egy heti hideg élelem szolgálta az egyetlen délután/este megalapozását. Miután az induláskor betett pálinka időközben, a hideg ellenére, szárazra párologta magát, meg kellett kísérteni a pincét. Kerekes anekdotába kezdett, hogy neki olyan, de olyan pincelejárója van, ahol a múltkor a lépcső is hanyatt vágta magát, rajta Kerekessel, talán még a lábát is törte, kibicsaklott a feje, lekókadt a füle, vagyis az anekdota lényege, hogy a sok jelen lévő értelmiségi különösen legyen óvatos, merthogy a lépcső szelleme könnyen hanyatt lökheti a gyanútlan tanarakat. Máig nem tisztázódott, hogy Kerekes ezt a dumát éppen azért találta ki, hogy ne nagyon kísértsük meg a pincéjét, és végül is, ha így bejön neki, akkor a pince se kísért meg minket. Emlékezetem szerint ezt a kérdést – nevezetesen, hogy mehetünk-e a pincéjébe szabadon, vagy sem – valamikor az este folyamán tisztázni is akartuk, de később már mindenki máshogy emlékezett a Kerekes szövegére, arra is, hogy tilalmazott volt-e a lemenetel, vagy sem, és az is tény, hogy estére a pince bejáratának lejtése sem volt már egyértelmű. A borfejtéshez viszont nyilván egyértelmű lejtésű lejáróra is szükség lett volna. 5. A lényeg, hogy a nagyon kíváncsiak letornázták magukat a pincébe, a Professzor bemutatott bennünket sok érdekes tárgynak, sőt, emlékezetem szerint valamennyi hordót is megnevezett. Ugyan a bemutatás után a hordóitól azonnal elhessegetett bennünket, fene tudja mit tartott bennük. Meglepetésünkre azt mondta, hogy a bora fent van, menjünk föl. Ott tényleg volt bora is, műanyag marmonkannák sorakoztak, azokból töltött üvegekbe, majd az üvegeket az asztalra. (Még egy évvel az esemény után is vita tárgyát képezte néhányunk között, hogy vajon ezt nevezte-e a Professzor borfejtésnek, de úgy tűnik, már nem is érdekes, hogy melyik volt-e a borfejtés része a napnak.) Ettünk, ittunk, majd újra ettünk, újra ittunk, és ahogy lenni szokott, egyre inkább kizárólag szofista szónoklatokkal és monológokkal, egyre bonyolultabb filozófiai kérdéseket vitattunk meg. Emlékezetem szerint a vita sikeres volt, igaz, le is hülyéztük egymást, ami végül is nagyon csúnya dolog, és a bor sem érdemelte meg. Hiába, ahol sok hozzáértő professzor van, ott ilyenné válhat a borfejtés. 6. Már több órája sötét volt, amikor kellő zajjal újabb két fickó érkezett. Hogy ennek a Kerekesnek milyen ismerősei vannak, …erről csak a következő néhány átélt és meghallgatott óra adna kellő bizonyítékot. Nem is bírja el ez a kis papír, hogy leírjam, mi mindent mondtak a jövevények. Kerekes (utólag) azt állította, hogy nem is gondolta, ezek is megjelen60

hetnek a Szent Borfejtés hírére. Szerencsére még éjfél előtt elszólította e jövevényeket a falu megfelelő helyén korábban vállalt kötelezettségük. Szerintem Sanyi barátom azóta tudja, hogy például egy újabb négy éves dékánság nem is annyira problémás. 7. Ahogy az idő telt, úgy csendesedett lassan mindenki, csillapodott a vitakedv, egy-egy nóta még fellángolt, de az is egyre gyatrábban. Aztán elaludtunk, és reggel ébredéskor vált világossá, hogy a bort minden bizonnyal sikeresen lefejtettük, habár senki nem beszélt arról, hogy találkozott-e boros hordóval. A cserépkályha még langyos volt, az asztalon még rengeteg kaja maradt. Ekkor persze nem volt napfény, a Kerekes az éjjel elfelejtette elintézni. A fejem biztosan fájt. Végül is a Sanyi barátom is úgy látta, hogy a borfejtés megtörtént, realizálta, hogy a házban nem tett kárt az esemény, és ahogy illett, közösen megkíséreltük a megérkezéskori belső viszonyokat újra megteremteni. Aztán újraindultak a mindennapjaink. *** Sanyikám, ez is eszembe jutott a hatvanadik születésnapod alkalmából, és természetesen minden szent úgy igaz, ahogy az emlékezet azt tárolja. Még egyszer az Isten éltessen! Kívánja: Vissi Feri barátod, alias Frenk

61

Zsóka Ágnes Mindennek megvan az oka Az ember olykor megáll és visszatekint. Végighalad sorsának ösvényén, és rácsodálkozik a mérföldkövekre. Ilyenkor sok minden megvilágosodik számára, miért éppen azokat a döntéseket hozta életében, amelyek útját meghatározták. A visszatekintés segít a továbbhaladásban is. Erőt merítetünk belőle, hogy megújult lélekkel vágjunk neki az út következő szakaszának – kitartva hivatásunkban, ami gyakran nem is olyan könnyű. Az emberiség, és benne az egyének, változásra való hajlandóságában, a sok apró cselekedet világjobbító hatásában hinni, ezt következetesen vallani és fáradhatatlanul közvetíteni embertársaink felé mostani világunkban: embert próbáló feladat. Visszatekintve az elmúlt tizenöt évre, úgy érzem, Sanyi ebben mutat élő példát nekem. Valahogy mindig úgy hozza a sorsom, hogy amikor meginganék, amikor nem tudom, vagy nem érzem, mire jó és mennyit ér, amit hivatásomul választottam, egy beszélgetése, egy előadása, vagy éppen egy vele készült riport hatására megbizonyosodom róla, hogy a helyemen vagyok. Így történt most is. Az Országos Környezetvédelmi Tanács frissen megválasztott elnökeként hallottam Sanyit a rádióban nyilatkozni, és ismételten megfogott az a távlati, szinte prófétai gondolkodásmód, amellyel Földünk – és benne az ember – sorsához hozzááll. Már hallgatóként is frissítően hatott rám az a szemlélet, amellyel Sanyi gondolkodni tanított, az összefüggéseket felismerni, ahelyett, hogy elmerülnénk a részletekben. A magamfajta, tíz centivel a föld fölött járó, ”világmegváltó” tervekkel rendelkező diáknak pontosan erre volt szüksége. Sanyi be is vonzott a szakmába, és a változó élethelyzeteknek megfelelően újabb és újabb munícióval látott el. Pedig a valóság, a felnőtt, dolgozó emberként érzékelt egyéni cselekvési tér és várható hatás egyre kevésbé tűnt rózsásnak. Őszintén megmondom, csodálom Sanyiban, hogy a sok környezeti és társadalmi probléma láttán – amelyekkel a mi szakmánkban nyomasztóan sokat találkozik az ember, s amelyek egy idő után kíméletlenül kikezdik még a leginkább optimisták fiatalos lelkesedését is – ilyen mélységes meggyőződéssel tud beszélni az előttünk álló feladatokról. Sanyi engem – és úgy gondolom, sokunkat – élni tanít, értelmes, értékes, a jó célért szüntelenül küzdő őszinte életet. Köszönöm, Sanyi! Szeretettel: Zsóka Ági

62

Zilahy Gyula Kedves Sanyi! Már több, mint tizenöt éve annak, hogy szakdolgozó hallgatóként, dolgozatommal kicsit megkésve megkerestelek, hogy legyél a témavezetőm és segítsél egy olyan témában, melyről akkoriban még vajmi keveset tudtam. Akkor, 1992 végén még csak reméltem, hogy idővel bekapcsolódhatok majd a tanszék munkájába, és csak halvány elképzeléseim voltak a szakterületünkön felmerülő kérdésekről, nem is beszélve a rájuk adható lehetséges válaszokról. Az elmúlt évek alatt rengeteget tanultam, mind szakmailag, mind emberileg, és mindig úgy éreztem, hogy az általad vezetett tanszék a megfelelő hely a számomra. Eleinte nehéz volt felvenni a tempódat, megérteni gondolkodásod menetét, de azóta már látom, hogy sokszor neves hazai és külföldi professzorok, elismert szakemberek is hiányát szenvedik annak a józan szakmai gondolkodásnak, melyet a tanszéken meghonosítottál, és melyet – bár eleinte csak távolról ámulva –, fiatal kollégaként igyekeztünk az évek alatt elsajátítani. Ahogy mondani szokták: mára már fél szavakból is értjük egymást, de ez nem lenne lehetséges, ha az évek alatt nem ragaszkodtál volna következetesen elveidhez, alapvető elképzeléseidhez, melyekkel kis csapatunkat vezetted és vezeted ma is. De talán nem is a szakmai előmenetel a legfontosabb, ami a tanszékhez köt. Sokkal inkább az a pozitív légkör, melyben a hangsúly az egymás segítésén, az egymás megértésére való törekvésen van, és ahol a szakadatlan versengés – szemben az élet legtöbb területével – nem mérgezi meg a mindennapokat. Úgy gondolom, ennek a légkörnek a megteremtése munkád egyik legfontosabb gyümölcse, hiszen nem könnyű több mint egy tucat olyan kolléga irányítása, akik talán független gondolkodásukra a legbüszkébbek. Ez a támogató légkör meghozta a gyümölcsét, és az évek alatt gyakran még az elkerülhetetlen zökkenőkből is sikerült előnyt kovácsolnod. Amint azt egy régi kínai mese is sugallja, nem vagyunk tökéletesek, de életünket talán éppen hibáink és botlásaink teszik érdekessé és értékessé: „Egy vízhordozónak két nagy cserépedénye volt, melyeket egy rúd két végén a nyakában hordott. Az egyik edényen volt egy repedés, míg a másik tökéletes volt és mindig egy teljes adag vizet szállított. A pataktól a házig tartó hosszú séta végén a megrepedt edény már csak félig volt vízzel. Éveken keresztül minden nap a vízhordozó már csak másfél edény vizet szállított házába. A tökéletes edény büszke volt a teljesítményére, hisz tökéletesen csinálta. A szegény törött cserép viszont szégyellte a tökéletlenségét, és nyomorultnak érezte magát, hogy csak félannyit tudott teljesíteni. Két év keserűsége után, egyik nap megszólította a vízhordozót a pataknál: - Szégyellem magam, mert a víz szivárog belőlem egész úton hazafelé. A vízhordozó így válaszolt a cserépnek: - Észrevetted, hogy a virágok az ösvényen csak a te oldaladon teremnek, s nem a másik cserép oldalán? Ez azért van így, mert én mindig tudtam a hibádról, és virágmagot szórtam az ösvénynek erre az oldalára. Minden nap te locsoltad őket, amíg visszasétáltunk. Két éve leszedem ezeket a gyönyörű virágokat, hogy az asztalt díszítsem velük. Ha nem lennél olyan, amilyen vagy, akkor ez a gyönyörűség nem ragyogná be a házamat.” Egyikünk sem mentes a hibáktól, mindannyian repedt cserépedények vagyunk, de szívből kívánom Neked, hogy még sokáig lásd meg és élvezd velünk együtt azokat a virágokat, melyeket kisebb-nagyobb tökéletlenségeink szülnek, és melyek teljes emberré tesznek mindnyájunkat. Boldog születésnapot kívánok! Gyula 63