Éltető sokféleség – titokzatos kutyánk, a mudi Írta: Dr. Pongrácz Péter „Csodálatos, hogy mi magyarok nem tudjuk és nem akarjuk megbecsülni a saját értékeinket” (Dr. Fényes Dezső, 1936) Vajon mi az, ami egyes embereket már-már a megszállottság határát súrolóan arra késztet, hogy kevesek által ismert, esetleg lesajnált, háttérbe szorított dolgokkal foglalkozzanak? Ez a kérdés óhatatlanul felmerül akkor, ha a még ma is csak mérsékelten ismertnek számító mudi felfedezőjére, későbbi tenyésztőire, illetve mai kedvelőire gondolunk. Ebben az írásban megpróbáljuk elmondani a többi olvasónak is azt a titkot, ami valaha rabul ejtett minket, és azóta sem ereszt a mudi mellől. Nehéz, ám már-már mesébe illő kezdetek... A mudi felfedezése és leírása vitathatatlanul egyetlen ember érdeme, a balassagyarmati múzeum egykori igazgatójáé, a klasszikus polihisztori tulajdonságokkal megáldott Fényes Dezsőé. Fényes doktor rajongója volt a népi hagyományoknak, és ebbe a régi szokásokon és tárgyakon kívül a hagyományos háziállatok is beletartoztak. Maga így írt erről: „A nógrád vármegyei Nagy Iván Múzeumnak legfontosabb és legsürgősebb feladata a palócság pusztuló népi emlékeinek a megmentése. A hajtókutya is népi emlék, ez is pusztul, ezt is meg kell tehát a múzeumnak mentenie.” Fényes doktor hozzáértő szeme felfedezte, hogy a pásztorok által csak hajtókutyának nevezett ebek meglehetősen stabil típust képviselnek, tehát valószínűleg nem keverékek, hanem egy könnyen fajtává alakítható kutyáról van szó. A XIX.–XX. század fordulója a magyar kutyafajták elkülönítésének és rendszerezésének virágkora, ebben különösen Raitsits Emil és Anghi Csaba jártak az élen. Azonban a ma mudiként ismert fajta egészen az 1920-as évekig elkerülte a szakemberek figyelmét. Fényes Dezső volt az, aki nagy igyekezettel vásárolta fel a legjobbank tartott példányokat, majd tenyészteni kezdte őket. Amikor meggyőződött igazáról, vagyis hogy tényleg stabilan örökítő, jellegzetes fajta-vonásokkal rendelkező kutyát talált, elkezdett kilincselni a már „mudinak” keresztelt hajtókutya elismertetéséért. Ez csak a harmincas évek közepén sikerült neki. Az első, 1936-os standarddal tehát új magyar kutyafajta született – hogy azután NE induljon el világhódító útjára. Ismételt feltámadás... A második világháború poklában, 1944-45-ben gyakorlatilag az összes nyilvántartott mudi odaveszett, osztozva a többi bátor pásztorkutya sorsában, amelyek mind odaadóan védelmezték a portát és gazdájuk javait – a sokkal erősebb, fegyveres hódítókkal szemben. A fajta feltámasztására ismétcsak lelkes, odaadó emberek vállalkoztak a hatvanas években. A Dr. Balássy Zoltán áldozatos tevékenységéhez fűződő, megújult, és immár nemzetközi fajtaleírás több tekintetben erősen különbözött a Fényes-félétől. Ennek nyilván az volt az oka, hogy a hatvanas években olyan kevés mudi volt fellelhető, hogy ezek alapján egy új standard megalkotása 1
látszott szükségesnek (kisebb méret, kevesebb színváltozat). A mudi abszolút népszerűtlen fajta maradt, a törzskönyvezett egyedek száma alig-alig nőtt egészen a nyolcvanas-kilencvenes évekig. Ekkorra azonban már jól látszott, hogy a Fényes Dezső által említett színváltozatok mégiscsak léteznek, így a legújabb, 2001-es standardmódosítással ezek végre ismét elfogadottakká váltak. A nyilvántartott mudik létszáma ma is igen alacsony, alig több, mint ezer lehet életben Magyarországon, és ami még aggasztóbb, évente csak pár száz kiskutyát törzskönyveznek belőle. Nem véletlen, hogy a MEOE negyedikként a magyar kutyafajták közül a mudit is ingyenes kiállítási lehetőséggel igyekszik jobb helyzetbe hozni – ez egyfelől igen kellemes állapot, másfelől az ezt kiérdemlő fajta korántsem a jó helyzetéről híres. Felálló fülek, vidám, értelmes tekintet, lágyan göndörödő tincsek... Nem kell ahhoz mudi-bolondnak lenni, hogy az ember, ránézve erre a kis terelőkutyára, eldöntse, hogy egy rendkívül csinos jószággal áll szemben. A mudi rendkívül harmónikus, arányos megjelenésű és mozgású kutyafajta. Legmegkapóbb része a feje, valamint igen kellemes tapintású, dús hatást keltő, ám sohasem nemezesedő bundája. A mudi feje közkeletű megfogalmazás szerint „rókaképű”, ebben van is valami, az éberen felmeredő fülek, a kissé mandulavágású szemek, a nagyon rövid, sima pofaszőr, az elkeskenyedő orrú, ék alakú fej kifejezetten emlékeztet a ravaszdi ragadozóéra. A mudi élénk, kifejező mimikájú kutya, csak két érzelem hiányzik róla: a vadság és rosszindulat. Ezzel szemben a mudi arckifejezése sokszor vidám, érdeklődő, figyelmes, de melankólikus, bánatos is tud lenni... A mudi szőrzete egészen egyedülálló szerkezetű, erős, tömött hatást keltő, ám ugyanakkor lágyan omló, enyhén csigás, 6-7 cm hosszú fürtökből áll. Csak az arcon, illetve a lábszárak elején és a mancsokon sima, rövid. A kutyát mutatóssá teszik a farkon lengedező, valamint a lábak hátsó oldalán lévő zászlók. Kifejlett egyedeknek tekintélyes „gatyája” és sörénye lehet. A mudi szőrzete jelentős változáson mehet végbe a vedlés során, a legszebb kiállítási példányok is meglehetősen „vékonnyá” válhatnak nyár végére. A szőrzetben számos típus megfigyelhető, nem szerencsések az egészen rövid, egyenes szőrű egyedek, de a fajtától talán a legidegenebb a teljesen egyenes, hosszabb „retriever”, illetve „groenendael” szerű szőrzet. Tetszetősek az egészen csigás szőrű kutyák, de a legigazibbak a finoman göndör, inkább hullámos szőrű mudik. Egyszínűek és cifrák... Jópáran elcsodálkoznak, ha megtudják, hogy ez a fajta nem csak fekete lehet. Pedig Fényes Dezső az eredeti fajtaleírásban felsorolta mindazon színeket, melyeket ma is a mudi sajátjának gondolunk. Ezek a következők: barna, barna-cifra, cifra (blue merle), fakó (sárga), fehér, fekete, hamvas (kék), hamvas-barna (izabella). Színgenetikailag közelítve a kérdéshez, látható, hogy a mudiban gyakorlatilag az összes egyszínű változat, valamint (alapszíntől függően) a merle többféle típusa is előfordul. Le kell szögeznünk, hogy a színváltozatok minden egyéb tulajdonságukban egyenértékűek, egyik szín sem hoz magával valamiféle hátrányos tulajdonságot. Ez azt jelenti, hogy a lelkiismeretes tenyésztő nem cselekszik helyesen, ha az általa nem kedvelt, ám amúgy szabályos színű kiskutyát kiselejtezi, vagy törzskönyv nélkül elajándékozza. Meg kell említenünk, hogy a felsoroltakon kívül időnként felbukkannak más, különös színű mudik is. Itt a fekete-cser, maszkos fakó, ordas színű egyedekre
2
gondolunk. Ezek a változatok nem szerepeltek az eredeti leírásban, és az ilyen kutyák egyéb jellegezetességei (szőrtípus, fej- és fülforma) alapján nagy valószínűséggel a német juhászkutyával való keveredést jelzik. Magyarországon szerencsére már ritkán bukkannak fel, ám Skandináviában van néhány igen sikeres munkakutya közöttük. Fenntartva, hogy ezek a „mudik” is kellemes és tettrekész társul szolgálhatnak, a tenyésztőknek kerülniük kell az ilyen kölyköket eredményező párosítások megismétlését, valamint az ilyen rendellenes színű egyedek tenyésztésbe vonását... Egy rendkívüli terelőkutya A mudi ízig-vérig terelőkutya, ennek minden velejárójával. A fajtában rejlő lehetőségeket nagyban emeli, hogy még napjainkban is igen sok mudival (vagy mudira rendkívül emlékeztető kutyával) terelnek a hivatásos pásztorok, juhászok. Nagyon fontos lenne, hogy a korszerű tenyésztőmunkával se hagyjuk a mudit eltávolodni hajdani mivoltától, a legjobb értelemben vett munkakutyától. Meggyőződésem, hogy a terelőmunkára való alkalmasság szoros összefüggésben van az egyéb célú alkalmazhatósággal, tehát nem jogos azt állítani, hogy „nem baj, ha a kutya már nem tud terelni, az úgyis kiment a divatból, és ettől még remek sportkutya válhat belőle”. A terelésre való alkalmasság alakította ki a mudiban azokat a tulajdonságokat, amelyek a modern kutyás sportokra is alkalmassá teszik: a tanulékonyságot, a kiegyensúlyozott, ám élénk vérmérsékletet, a rámenősséget és a gazda vezető szerepének vita nélküli elfogadását. A terelőösztön elenyészésével mindeme jó tulajdonságok is megkophatnak. A terelés ugyanis az egyik legösszetettebb hagyományos kutyafeladat, ami a juhászkutyákat a legintelligensebb, leginkább emberközpontú és legmegbízhatóbb fajtákká tette a szelekció hosszú-hosszú évszázadai alatt. A terelés során a kutya egyfelől önálló munkát végez, döntéseket hoz, másrészt szinte állandóan a gazdája utasításait figyeli. Sohasem lehet engedetlen, még ha végkimerülésig kell is dolgozzon. A juhászkutyák a nehéz mesterség fortélyait hosszú kiképzés során sajátítják el, tehát nem lehetnek önfejűek és makacsok. A mudi mindezen feltételeknek megfelel. Igen sokféleképpen használható, országrésztől függően helyenként főleg juhot, máshol inkább szarvasmarhát hajtatnak vele. E két tevékenység teljesen másfajta szoktatást igényel, a leglényegesebb különbség talán az, hogy míg a tehenek mellett a hajtókutyának fogósnak, rámenősnek kell lennie, a juhokat terelő mudi legfeljebb csipkedheti a jószágot. Terelési viselkedését a hangos ugatás és a fergeteges rohamok jellemzik. Ha a jószág helyesen viselkedik, nem strapálja magát, nyugodtan ballag a mudi a gazda sarkában. Soha nem láttam annyira jól nevelt mudikat, mint a juhászok, pásztorok kutyái között járva. Ezek a kutyák nem voltak alázatosak, de a gazdájuk első pisszentésére „összekapták magukat”, rendkívüli engedelmesség jellemezte őket. Velünk, idegenekkel szemben is hihetetlenül barátságosak voltak, kifejezetten keresték a lehetőséget egy kis simogatás kikunyerálására. Ez azért is figyelemreméltó, mert a mudiról ugyanakkor tudjuk, hogy vérmes, bátor és hangos házőrző, a postás és villanyszámlás réme. Azonban ha a juhász jelen van, a mudi átadja az intézkedés jogát, és ha egyéb ok nincs az ugatásra, barátkozni kezd. A juhászok irígylésre méltóan viselkedő kutyáit elnézve igaztalannak tartom azokat az elképzeléseket, hogy a mudik „természetes velejárója” a bizalmatlanság, amivel a rosszul szocializált mudik gazdái nyugtatják magukat. A mudi valóban gazdaközpontú kutyafajta, ám a határozott nevelés és az ingergazdag fiatalkori környezet minden mudit kellemes, társaságba vihető kutyává tesz.
3
Az a bizonyos „híres” B-törzskönyv A kutyafajták túlnyomó többsége úgynevezett „zárt” származási lappal képzelhető csak el. Ez azt jelenti, hogy a törzskönyvezett kutyának az ükszülőkig bezárólag ismert minden őse. A mudi sajátos története, az állandó „mudihiány” azonban szükségessé tette a törzskönyv nyitva tartását. Azokat az egyedeket, amelyeknek nem ismert az összes őse, a törzskönyvi jelbe iktatott „B” betűvel különböztetik meg a teljesen ismert leszármazású egyedektől. Azonban a Btörzskönyvezés igazi különlegessége, hogy ennek révén mód van újonnan felfedezett mudik behozatalára az állományba. Ha egy tenyésztő megpillant egy remek példányt mondjuk egy juhász mellett, és szeretne vele némi férfrissítést hozni az állományba, megpróbálja rávenni az állat gazdáját, ugyan hozná már el a kutyát egy tenyészszemlére. Tételezzük fel, hogy sikerrel jár, a derék állatot felutaztatják a szemlére. Itt a hozzáértő bíró megszemléli a kutyát, és ha minden szempontból mudinak találtatik, kiadják neki a B-törzskönyvet, illetve tenyészthetőnek nyilvánítják. Ezzel a kutya, habár a származási lapján egyetlen őse sincs feltüntetve, hivatalosan is „mudivá vált”. A B-törzskönyvezés talán a mudi fajta gondozásának egyik legnagyobb felelőséget igénylő pillanata. Csak az arra legérdemesebb, legértékesebbnek tűnő példányokat szabad a fajtába beengedni. És ezekkel az állatokkal a tenyésztést is a fajtaklub legszigorúbb ellenőrzése mellett szabad csak folytatni. A szakasztott mudikülső ugyanis kellemetlen meglepetéseket rejthet, az utódok ellenőrzése során kiderülhet, hogy a B-törzskönyves állat igazából keverék volt. Az „eredeti” B-mudikat ezért kell jól kitenyésztett ellenkező ivarú egyeddel összehozni, hogy minél hamarabb megmutatkozzanak a valós értékei. „Szentségtörő gondolatok” a mudi eredetéről és rokonságáról A mudit nemcsak hogy későn fedezték fel, de a származása is igencsak gyengén dokumentált, és meggyőződésem, hogy súlyos félreértésekkel terhelt. A hivatalos fajtaleírás és az erre épülő szakirodalom egyaránt azt tartja, hogy a mudi a hazai pásztorkutyák (elsősorban a puli) és különféle „állófülű” nyugati terelőkutyafajták (pl. spiccek) keveredéséből jött létre a XVIII-XIX. században. Ezzel az elmélettel sok baj van, most én előreszaladnék egy kicsit, és szeretném felhívni a figyelmet a mudi legközelebbi rokon fajtájára, a horvát juhászkutyára. Ez a kutyafajta nálunk szinte ismeretlen, ám aki látott már ilyet, az tudja, hogy gyakorlatilag a mudi pontos másáról van szó. A mudikat látó horvát juhászosoknak is ez a véleménye. Habár a két fajta standardjának sziszifuszi összevetésekor számos „eltérést” találhatunk, az effajta papírízű okoskodás egyből sutba dobható az élő állatok szemlélésekor. Az egyetlen jelentősnek mondható különbség az, hogy a horvát juhászkutya szinte csak feketében létezik (ezt azonban nem túl nehéz szelekcióval elérni). De miért is lényeges ez, amikor Horvát- és Magyarország több, mint fél évezreden át nemcsak földrajzi, de politikai egységet is képezett? Azért, mert a horvátok (szerencsére) a XIV. század közepéig vissza tudják követni a maguk fajtájának a történetét... Akkor hogy is van ez a puli-spicc eredetű kialakulás a mi mudink esetében, jó 500 évvel később? A dolgot csak színezik azok a régi „puli” leírások a XVII-XVIII. századból, melyek puli néven gyakran állófülű, mudi-szőrzetű kutyákról írnak. A múlt század elején a puli almokban még rendszeresen születtek „mudik”, és a pumi almokban ez még ma is előfordul. Meglehet, hogy a mudi kialakulásának hivatalos
4
története akkor „siklott ki”, amikor a pulit könyvelték el legősibb terelőkutyánkként. Ekkortól kezdve a pumi és a mudi csakis a puliból vált levezethetővé, amit többkevesebb sikerrel ki is lehetett bűvészkedni a megfelelő kinézetűnek tartott idegen fajták (terrierek, illetve spiccek) bekeveredésének elméletével. Véleményem szerint azonban a mudi jellegű, állófülű, felkunkorodó farkú, nem nemezesedő szőrű, rövid arcszőrzetű kutyatípus sokkal régebbi, mint azt gondolnánk. A puliból és pumiból „kihasadó” ősi mudi-jelleg is ezt az elméletet támasztja alá. Mindezzel nem az a cél, hogy a mudisok is beszálljanak a „legősibb magyar kutyafajta” című melldöngetésbe, csak hogy jobban megismerjük a fajtáink kialakulását. A mudi mint aktualitás Hogyan lehetne helyet találni ennek a figyelemre méltó, élénk és értelmes hajtókutyának a mai, egzotikus fajtákban bővelkedő világban? Külföldön maroknyi, ám annál lelkesebb „mudimániákus” siet a segítségünkre ebben. A legszebb állománnyal a skandinávok, elsősorban a finnek rendelkeznek. Figyelemreméltó, ahogyan „foglalkoztatják” az állataikat, a mudi a legnépszerűbb sport (agility, obedience) és munkakutyák (rom- és sebesültkutatás) között van arrafelé. Irígylésre méltó a skandinávok szigorúsága az egészségügyi szűrővizsgálatok terén is. Franciaországban és Hollandiában is vannak jónevű mudi-kennelek, az Egyesült Államokban és Kanadában pedig most alakulnak az első mudi klubok. A magyar tenyésztőkre, fajtaklubokra és küllembírókra szinte történelmi felelőség hárul, hogy a leendő tenyészállatok külföldre történő eladásakor csakis kiváló példányokat adjanak ki a kezükből, illetve körültekintő bírálatokkal segítsék a helyes fajtajelleg megtartását külhonban is. Hiszen hogyan kérhetnénk számon az olykor kétségbeejtő küllemű kutyákkal előrukkoló külföldi barátainktól a minőséget, amikor az adott mudi őseit mi magunk adtuk el nekik „ezeknek ez is jó lesz” felkiáltással? A mudi fajtagazda országaként most még abban a ritka helyzetben vagyunk, hogy gyakorlatilag az egész világnak példát mutathatnánk. Legalább ebben... A hazai tenyésztői munka legfontosabb alappillérei a következőek kellenek, hogy legyenek: (1) megfelelő viselkedésű (stabil idegrendszerű, lehetőleg jó terelőösztönű); egészséges csipőjű (diszpláziaszűrt) tenyészállatok használata. (2) a fajta ésszerű népszerűsítése, vagyis hogy ne mindenki tartson mudit, de akinek egy ilyen temperamentumos, érzékeny, intelligens, munkára való kutyára van szüksége, az viszont lehetőleg igen. (3) felvilágosító munka a mudikölykökkel való megfelelő bánásmód terén. Ez különösen fontos. Ahhoz, hogy a mudi ne váljon félénk, csak a gazdát szerető kutyává, fiatal korában igen sokat kell emberek és más kutyák közé vinni. A mudit gyakorlatilag nem lehet “túlfoglalkoztatni” azonban az is igaz, hogy a hosszantartó, gépies alaki kiképzés sem neki való. Az igazság az, hogy talán mégiscsak a terelés a legjobb elfoglaltság neki (nomeg a gazdának is, ha rákapott az ízére). Szerencsére a hazai klubok és sportegyesületek egyre inkább átérzik a terelésben rejlő lehetőségeket. Kívánjuk nekik, hogy csak így tovább! A mudi mindenkinek ajánlható, aki időjárásálló, igénytelen, ám ugyanakkor a lakásban is kifejezetten kellemes társra vágyik (a mudi nem szőröz túl sokat, teljesen szagtalan (!), ápolást alig igénylő kutya). Természetesen nem egy “medveölő” fajta, aki őrző-védő sportot szeretne űzni, annak talán nem a mudi az ideális választás. Habár kedveli a kanapén való heverészést is, a mudi élénk és tevékeny kutyafajta. Ne hagyjuk elkallódni ezt a tulajdonságát, a mudi azoknak való, akik szeretik az intelligens, tanítható kutyákat, szeretik a kutyás sportokat, vagy akár a kiállítások világát. A jól szocializált mudi kifejezetten kedveli a versenyek, feladatok jelentette
5
kihívásokat. Rendkívül hűséges fajta, aki nem szereti a nyomában elválaszthatatlanul bandukoló “kis árnyékot”, az ne vegyen mudit. Nagyon jó házőrző és jelzőkutya (de nem rablószaggató), és a közhiedelemmel ellentétben nem pokolian ugatós. Az ugatásról elég könnyű leszoktatni, legjobb, ha ezzel párhuzamosan megtanítjuk vezényszóra ugatni, a tiltás és engedélyezés segíti egymás hatását. Végezetül, kifejezetten ajánlatos a mudi mindazoknak, akik félnek attól, hogy kutyájuk elveszik egy séta alatt. Ez mudival nem történhet meg. Valószínűleg a génjeiben van a juhász körüli tartózkodás késztetése, hogy amikor kell, mindig “kéznél legyen”. Kedves kutyabarátok, segítsetek abban, hogy a fajta felfedezőjének, Fényes Dezsőnek a mottóként választott, fent idézett mondata végre ne lebegjen rossz ómenként a mudi felett… (A szerző köszönetet mond a képanyag összeállításához nyújtott szíves segítségükért: Terhi Multamäkinek (Finnország), Alen Marekovicnak (Horvátország) és Csíkvári Mónikának. Fajtajegyek (a 238. sz. FCI standard nyomán) FCI besorolás: I. fajtacsoport (őrző és terelőkutyák) Általános megjelenés: Középnagy tesű, kvadratikus felépítésű juhászkutya fajta. Feje: A koponya és a homlok enyhén domború, a szemboltívek nem túl erősek. A stop enyhe. Az orrtükör a fekete, a cifra, a fakó és fehér kutyáknál fekete, a barna és barna cifránál barna, a hamvasnál szürke. Kizáró hiba a hússzínű és a foltos orrtükör. Az ajkak az orrtükörrel azonos színűen pigmentáltak, feszesek. A fogazat teljes, a harapás ollós. Az előreharapás és a túlzott hátraharapás kizáró hiba. A szemek kissé mandulavágásúak, a mudi tekintete sohasem tompa, hanem inkább csibészes. Általában minél sötétebb a szemszín, annál jobb. Barna és hamvas kutyánál nem hiba a borostyánszínű szem, a cifra kutyáknál pedig a csókaszem (kék cirmok a barna szemen, illetve egyik szem kék, a másik barna). Fekete kutyának nem lehet sárga szeme. A fülek magasan tűzöttek, fordított V-alakúak, sohasem lekerekítettek. A fül dúsan szőrözött, a tincsek túlnyúlnak a fül külső peremén. A fülek külön-külön is jól mozgathatóak, és kb. 10-15 %-kal hosszabbak, mint amilyen szélesek az alapnál. A lógó fül súlyos, kizáró hiba. Nyaka: Kissé magasan illesztett, a vízszintessel 50-55 fokot zár be. Kissé ívelt, középhosszú, izmos. Törzse: A mar kifejezett és hosszú, jól izmolt. Az ágyék középhosszú, feszes. A far rövid, enyhén csapott, közepesen széles, izmos. A mellkas mélységben a könyökig ér. Kifejlett mudiknál nagyon fontos az izmolt, kitelt szívtájék. A bordázat nem túl dongás, inkább lapos. A has hátrafelé kissé felhúzott, de nem agárszerű. Farka: A mudik kis hányada egészen rövid, vagy középhosszú farokkal születik, azonban két hosszúfarkú kutyától sohasem születik “farkatlan” kölyök. A mudi farkát sokhelyütt hagyományosan csonkolják. Tenyészetben ez ma már nem kívánatos. A faroktartás az állat temperamentumának, idegrendszeri állapotának fontos jelzője, ezért is kívánatos a farok megtartása. A farok középmagasan tűzött, mozgás, illetve
6
figyelés közben ideálisan sarlósan a hát fölé kunkorodik. A szorosan a hátra csavarodó farok kisebb hiba, mint a folyton lógó. Mellső végtagok: A könyök legfeljebb enyhén hajolhat kifelé. A mellső lábak meredeken állnak. A lapocka jól izmolt. Hiba a franciás lábállás, ilyenkor a lábfejek erősen kifelé fordulnak. A mancsok kerekdedek, zártak, kicsik. A karmok sötét színűek. Hátsó végtagok: Kissé hátraállítottak. A comb hosszú, erőteljesen izmolt. A hátulsó lábközép rövid és meredek. A fattyúujjakat (ha vannak) 2-3 napos korban el kell távolítani. Mozgás: Lépése aprózó, tipegő. Ügetése lendületes, vágtája erőteljes, térnyerő. A mudi rendkívül gyors kutya, akár 50 km/h-ra is képes. Szőrzete: A már leírtakon kívül megemlítendő, hogy a fehér foltok általában nem kívánatosak. A melltájékon maximum tenyérnyi fehér folt, a lábujjak között fehér tűzés megengedett. A cifra kutyákon a merle gén hatása miatt a fehér mellfolt nagyobb is lehet, ez azonban nem hiba. Minden más testrészen megjelenő fehér folt súlyos hiba. Méret: Kanok: 41-47 cm (11-15 kg), szukák: 38-44 cm (8-12 kg). Megjegyzendő, hogy az állomány a méretet tekintve igen heterogén, és a nagyobb példányok viszonylagos túlsúlya jellemzi. Figyelembe véve, hogy az eredeti, Fényes-féle standard a mudi méretét 40-50 centiméter közé teszi, illetve hogy a juhászok, marhapásztorok is sokszor a nagyobb állatokat tartják alkalmasabbnak a nehéz munkára, esetlegesen megfontolandó lenne a méret felső határát kijjebb tolni néhány centiméterrel. Képek
1. Sokszor egy almon belül is nagy a színválaszték. Cifra szuka fakó, fekete és cifra kölykökkel a Bereki-Tarisznyás kennelből (fotó: Csíkvári Mónika)
7
2. Gyönyörű, csigás szőrű, az ivari jelleget jól mutató kan, kifejezetten robosztus felépítéssel a Körösháti-Pásztor kennelből (fotó: Olajos)
3. Finom felépítésű, kifejezetten “nőies” megjelenésű mudi szuka a Pásztor-Virtus kennelből (fotó: Pongrácz)
4. Az öthetes kölykök füle általában még lóg. Fekete és fakó alomtestvérek a PásztorVirtus kennelből (fotó: Szűcs József)
8
5. Lehet, hogy már eleink szürkemarháit is mudi-szerű kutyák terelték? (fotó: Olajos)
6. A mudi jövője az új alkalmazásokon is múlhat. Fakó mudi az agility-pályán, a Szürkevillám kennelből (fotó: Fábián)
7. Szerelem első puszira. Frissen tetovált barna kölyök ismerkedik új gazdájával a Pásztor-Virtus kennelben (fotó: Pongrácz)
9
8. A hamvasbarna (izabella) színű mudi rendkívül ritka (fotó: Timár-Geng Katalin)
9. A cifra változatot sokáig kihaltnak tartották. Szabóné Szabó Zsuzsanna érdeme, hogy fellelte és tenyésztésbe vonta minden ma ismert cifra mudink „ősanyját”, Picurt (fotó: Olajos)
10
10. Feszült figyelem a terelőversenyen. Csodaszép fehér kan és szuka a Sacaházi kennelből (fotó: Timár-Geng Katalin)
11. Ki tudna ellenállni egy ilyen tekintetnek? A mudi arckifejezése sohasem vad vagy rosszindulatú (fotó: Pongrácz)
12. Ritka, tetszetős színváltozat a barna-cifra. Az idei FDMK-klubkiállításon fajtagyőztes szuka (fotó: Pongrácz)
11
13. Ahol a mudi leginkább elemében van: a nyáj mellett! (fotó: Timár-Geng Katalin)
14. Ideális ajak- és orrpigmentű fiatal fakó kan a Pásztorálom kennelből (fotó: Pongrácz)
15. Vajon minek nevezzelek? Őt is mudi anya szülte. Maszkos fakó kutya Finnországból (fotó: Terhi Multamäki)
12
16. Tessék mondani, hol a lényeges különbség? A horvát juhászkutya történte kulcs lehet a mudiéhoz is. (fotó: KIÁLLÍTÁSI KÉP: Roberto Photo Team; FŰBEN ÁLLÓ KÉP: Sara Marekovic)
17. „Télálló mudik Finnországból (fotó: Terhi Multamäki)
13
