Első szó helyett. Kovács Tücsi" Mihály tudományos szerkesztő

Első szó helyett Ötévesek lettünk. 2004 novembereben jelent meg a megújult Galaktika. Egy ember életében ez nem olyan nagy szám. De egy újság pályafutásában igen, különösen az SF lapok között. Voltak, akik korai véget jósoltak nekünk, de sokkal többben szurkoltak értünk, magukért, az SF-ért. Mi nyertünk, közösen mindannyian. Az elsö születésnapunkat majdnem elfelejtettük. A következőket munkával ünnepeltük. Most is csak egy rövid ünneplésre futja, a munka gőzerővel folyik tovább. Ha rnár születésnap, akkor ajándék is dukál. Havi témáink mindig is kilógtak a rendelkezésre álló keretek közül. Sokkal többet szeretnénk írni a központi témáról, mint amennyit a hat oldal megenged. Olvasóink is jelezték, szívesen vennék, ha jobban elmerülnénk a témában. Ezért úgy döntöttünk, folytatjuk a honlapunkon. Minden hónapban egy cikksorozat készül, amely rövid anyagokkal kiegészíti havi témánkat. Egyúttal kibővítjük honlapunkat. A tudományos rovatainkhoz kapcsolódó rövidebb-hosszabb írásokat fogunk közölni. Hamarosan elindul a tudományos szerkesztő blogja is, hogy irodalmi szerkesztőnkhöz hasonlóan saját szubjektív véleményemmel, élményeimmel, gondolataimmal színesíthessem a Galaktika magazin internetes megjelenését. Szeretnénk honlapukon teret adni vállalkozó kedvű olvasóinknak is, akik kedvet éreznek az újságírás iránt. Ezért felületet biztosítunk arra, hogy bárki kipróbálhassa magát újságíróként. A legtehetségesebbek pedig lehetőséget kapnak megjelenésre a Galaktika magazinban. Végezetül még egy szülinapi jó hír: mostantól a galaktika.hu címen is elérhető magazinunk honlapja, s ennek megfelelően levelezési címeink is lerövidüllek [email protected] formájúra.

Kovács „Tücsi" Mihály tudományos szerkesztő

6

26

Kasztovszky Béla: A következő szint (befejező rész)

Játékajánló

28

Clark Ashton Smith: Főnix

36

Ha eltűnne az ember...

44

Martin Amis: Az időkor

54

56

Filmajánló

Lovas Lajos: Őrangyalok

62 Mindegy, hogy SF vagy fantasy - interjú Robert Silverberggel

64

Paolo Aresi: Az éjszaka útvesztője

77

Megvalósult sci-fi

78

A jövő emlékei

80 Gareth D. Jones: Maréknyi jó ember

84 Desmond G. King-Hele: Igazság és eretnekség földön és égen (második rész) 92

Theodore Sturgeon: Tehetség

Kasztovszky Béla: A következö szint (befejezö rész)

Az emberiség mar évtizedek óta folyamatosan keresi testvéreit a világegyetemben. Üzeneteket küldünk és várunk, műszerek pásztázzák az eget. Vajon sikerül-e egyszer egymásra találni két fajnak a végtelenben?

BESZÉLGETÉS A FÖLDDEL Robert nem tudott valami sokat a Föld nevű szuperkomputerről. Nem is akarta használatba venni, hiszen még nem jött rá, hogy mennyire rászorul. Hogy mennyire csak tőle függ az itt, ezen a bolygón élő emberek élete, ők eleve abban a tudatban nőnek fel, hogy születésüktől a halálukig a Föld gondoskodik róluk. Nem pedig ők egymásról. És abban sincs semmi paradox, hogy valójában ők is alig tudnak többet róla, mint Robert. Nabilnak szerencséje volt, illetve... ez nem puszta szerencse. Elég volt annyit meghallania, hogy a Föld tudása teljes körű, és hogy minden kérdésre válaszol. Bármilyen kérdésre! Ez létének és működésének lényege, alapvető funkciója, és Nabil máris minden szükségeset tudott. Érdeklődni kezdett, hogyan kell vele kapcsolatba lépni, s kiderült, hogy ennél mi sem egyszerűbb. A

kapcsolatuk tulajdonképpen már a világűrben létrejött - most csupán élnie kell vele. Csaknem minden helyzetben lehetősége volt a beszélgetésre, talán még itt, ezen a kopár dombon is. Nabil úgy érezte, rábukkant egy jóvátehetetlen katasztrófa nyomára. Azt is pontosan tudta, hogy a Föld mindig „igazat mond". És minden kérdésre válaszol. Ez világos. Csak kérdezni kell tudni. Mindenekelőtt megkérdezte, hogy milyen nagy sebességet érhet el egy gravitációsan semleges tehát zérus eredő tömegű -, függetlenül gyorsuló test. A válasz az volt, hogy akármilyen nagyot. A sebességnek nincs felső határa. A következő kérdés: lehet-e a fénysebességnél gyorsabb járművet építeni? A válasz: igen, lehet. Sőt az emberek régebben sok ilyen járművet meg is építettek, útnak indítottak. A kérdező maga is egy ilyen hajóval érkezett.

- Tudják-e az emberek, hogy lehetséges olyan űrhajót hajót készíteni, amely lényegesen gyorsabb, mint a fény? - Három ember bizonyosan tudja. Egyikük: a kérdező. A jelenlegi ismeretek azonban arra utalnak, hogy az akkor, és ma élő emberiség figyelmét ez a körülmény tartósan elkerülte. Nyilván azért, mert az akkori ismeretek szerint a fénysebesség soha át nem léphető határ volt. Tehát maga a kérdés akkor sem, azóta sem fogalmazódott meg emberi agyban. - Lehet-e a mi visszatért hajónknál gyorsabbat, sokkal gyorsabbat készíteni? - Igen. Bármilyen gyorsat. Akár ugyanazt az űrhajót is át lehet alakítani. Ennek a műszaki lehetőségei korlátlanok. Minden feltétel adott. Csak a gyorsulás mértékének vannak szerkezeti és (emberi utas esetén) szervezeti korlátai. De ezek meglehetősen távoli korlátok. - A jelenleg a Földön élő emberek tehát nem ismerik az utazásnak ezt a szinte határtalan lehetőségét? És a Föld válasza nagyon megdöbbentette. Ez már több volt puszta információközlésnél. Önkény volt, beavatkozás, fensőbbséges döntés. Abszolút és megkérdőjelezhetetlen hatalom. Az volt a Föld válasza, hogy a most élő embereknek erre „nincs szükségük"! Egyszerűen nem érdeklődnek a kozmikusan távol eső anyag iránt, és az nem is szükséges, sőt inkább veszélyes lehet számukra. Néhány, a fizikával foglalkozó ember sejti, számolgatja, és tőlük most - sajnos - meg is kapta a választ a kérdésre. Ettől izgatottak és kíváncsiak lettek. A kíváncsiság pedig nem hasznos tulajdonság. Nagy valószínűséggel előbb-utóbb kárt okoz nekik. Ez nagy csapás volt Nabil számára. Remegő hangon kérdezett tovább: - Mikor fedezték fel az emberek, hogy az általános relativitás elmélete hibás? - Az általános relativitás elmélete nem hibás. - A független, önállóan gyorsuló rendszerekre is igaz? - Minden gravitációs rendszerre igaz. - Vannak nem gravitációs rendszerek is? - Végtelenül sokféle rendszer van. - Elérhetőek az egyes rendszerek határai? - A rendszer maga a határ. Egy korábbi, immár túlhaladott rendszerben is így fogalmaztak

az emberek. Azon a szinten a fénysebesség volt a határ. De a Föld lakossága immár egy magasabb szinten él. - Ismételten megkérdezem: elméletileg minden határ átléphető? - Csak egy irányban. - Ismételten megkérdezem: ezt az információt a mi expedíciónk hozta az emberiség tudomására?! - Igen. Nabil ekkor egy közepes erősségű idegrohamot élt át. Ennél most nem mehet tovább. Össze kell magát szednie, erőt kell gyűjtenie. Mivel ősi módszerrel kérdezett - most is ősi módszerekhez kell folyamodnia. Gyógyszert vett be, aludt néhány órát, majd gyümölcsöt evett. Azután ismét jelentkezett: - Kérdéseket fogok feltenni, Föld. - Nagyon kellemesek a kérdéseid, Nabil. Én is tanulok belőlük. - Tőlem tanulsz, Föld?! - Nem tőled. - Tehát olyan ismereteket is tárolsz, amelyeket még sohasem használtál fel? - Én használtam. Az emberek azonban nem. Nincs rá szükségük. - Honnan származnak ezek az ismeretek? - Az Eredeti Felvétel tartalmazza őket. - Külső forrásból származik ez a Felvétel? - Természetesen. - Az Xp-8 jelzésű gömbhalmaz irányából? - Az Xp-8 jelzésű gömbhalmazból. - Tehát nekünk sikerült felkeresnünk egy magasabb szintű Rendszert? - Nem teremtettetek kapcsolatot vele. - Föld... Az emberek azért készítették el az eredeti egységeidet, hogy azok tárolják ezeket a kívülről érkező felvételeket? - Igen. És feldolgozzák, értelmezzék. - Azért építették fel a teljes rendszeredet, mert nem lehetett azonnal feldolgozni a rögzített információkat? - A teljes rendszeremet nem az emberek, hanem én magam építettem fel. Azokat az információkat pedig nemhogy azonnal, de egyáltalán, sohasem lehet teljesen feldolgozni. - Lehetséges, hogy az emberek hibásan szervezik a magasabb szintű Rendszer információinak feldolgozását?

- Ez rossz kérdés, Nabil. A szervezés az én feladatom. - Vagyis időnként megtagadod a választ bizonyos kérdésekre? -Nem. - Semmit sem használsz fel abból a tudásból, amit az emberek nem kérdeznek meg? - De igen. Abból, amit nem kérdeznek, mindig azt használom fel, ami hasznos az embereknek. - Csalhatatlanul el tudod dönteni, hogy mi hasznos az embereknek? - Igen. - Mi körülbelül egykorúak vagyunk, igaz, Föld? - Nem. Én később készültem. Viszont azóta szüntelenül élek. Te pedig... - ,,Élsz", Föld?!!! - Igen. (A következő idegroham. De most nem aludt el, csak evett.) - Most már ismerlek, Föld. Készülj fel rá, hogy nagyon nehéz kérdéseket fogok föltenni neked. - Kellemesek a kérdéseid. De most pihenned kell. Elég magas a pulzusod és a vérnyomásod. Feküdj le arra a fehér ágyra ott, jobbra tőled, és a két tenyeredet helyezd rá a kék jelekre! - Nem fekszem le, nem teszem rá. Még vannak fontos kérdéseim. - Hát akkor kérdezz, Nabil! Engem bármikor megkérdezhetsz. Bármiről. - Helyes. Akkor most mondd meg nekem, hogy hol van Walter, a társam... - Megmutathatom neked a Walter testéhez vezető útvonalat. - A testéhez?! Miért, meghalt? - A teste él. A teste egészséges. -Hol van?! - Megmondom, ha ragaszkodsz hozzá. De nem leszel elégedett, amikor megtalálod. Mit akarsz róla tudni? - Látni akarom. Beszélni akarok vele. - Látni lehet. Beszélni nem lehet vele.

- Börtönben van? Vagy beteg? - Nincs börtön. Nincs betegség. -Él?! - Az agyát vizsgálják az emberek. Félnek tőle. Amiként tőled is. - Megölték, és vizsgálják az agyát? - Ez nagyon rossz kérdés, Nabil. Ő ölt meg egy embert. Az agya a testében van. Csak az agy tartalmát vizsgálják. A gondolatait. Az emlékeit. - Most nem tudok jól kérdezni. Kérdezz helyettem te! Azt akarom tudni, hogy mi történt, és mi fog történni vele. Azt akarom megtudni, hogy eddig mit tettek vele az emberek, és ő mit érzett közben. És főleg azt, hogy fog-e majd később újra élni. Úgy, mint ahogyan én élek. Most. Ezt akarom tudni, és ha rosszul kérdeztem, akkor fogalmazd meg helyesen a kérdést! És válaszolj rá! Kérlek szépen! - Nagyszerű kérdések voltak, Nabil. Természetesen tudok rájuk válaszolni. A társad, Walter elpusztította egy kiváló táncművész testét. A Földön élő emberek mintegy öt százaléka ismerte azt a nőt. Szerették nézni a mozgását. A testét. És a testét teljesen, helyreállíthatatlanul tönkretette a társad, Walter. De az agya alig sérült meg, hiszen az emberi agynak önálló, nagyon erős védelme van. Azt kérte ezért, hogy a tudatát sugározzam át a Harmadik Szintre. - Mi az a Harmadik Szint?! És hol van? - Nem „hol". Más szinten van. Ti még a Második Szintre akartatok behatolni, de nem vállaltátok. Csak egyikőtök. Ma rnár az a környék valószínűleg teljesen átalakult. Mindenütt „ott van". Mert a Harmadik Rendszer egy... gyorsrendszer. - És át lehet oda küldeni egy emberi agyat? - Nem az agyat, hanem a tudatot. De ez valószínűleg egy nagyon hosszadalmas, bonyolult folyamat, meghaladja az emberek lehetőségeit. Az az „ottani" rendszer már megoldotta, valószínűleg akkor, amikor a ti űrhajótok megközelítette. Vagy nem sokkal azután. Testtel rendelkező embereket talán már ti sem találtatok volna ott. Ezt a feladatot nekem

kellene elvégeznem, a módját megismernem és megtanulnom. Egyébként ugyanez történik majd a geológussal is, akit erős érzelmi kapcsolat kötött ahhoz a szerencsétlen táncosnőhöz. A geológus testét maguk az emberek kapcsolták ki, mert mindenáron meg akart ölni mindhármatokat. Persze ekkor az emberek érthetően nagyon megijedtek, mert észrevették, hogy egy gyilkosság további hármat eredményez. Ugyanakkor szerencsés helyzet állt elő. - Szerencsés, Föld...? Ezt hogyan értsem? - Az én ismereteim az emberek közötti gyilkosságoknak számtalan módját, okát és összefüggését tartalmazzák, de ezek történelmileg és lélektanilag hiányos, tehát valószínűleg elégtelen ismeretek. Valójában az emberi erőszaknak az állatvilágból származó valódi eredetét és természetét sohasem sikerült tisztán, teljes körűen feldolgoznom. Nem véletlen, hogy erre nézve a Második Rendszer igen terjedelmes adattárában sincsenek használható ismeretek. A te társad viszont nyilván sok ismeret birtokában volt és van, ha öntudatlanul is (nevezzük tehát „ismeret" helyett „tulajdonságnak"), hiszen eleve magában hordozta az erőszakot, vagyis „alkalmasnak" bizonyult a szándékos gyilkosságra is. És a megfelelő eszköz véletlenül éppen ott volt a kezében. Ezt ma élő emberek (úgynevezett pszichológusok) ismerték fel elsőként, de magam is egyetértek velük. Annyi a különbség, hogy én tudom azt, amit a pszichológusok nem, csak egyetlen ember, az a bizonyos geológus feltételezett, hogy te is, és két társad is valószínűleg eleve magatokban hordozzátok ezt a tulajdonságot, Nabil. - Hol van tehát most Walter? Él vagy nem él?! - A testét elkülönítették, és valószínűleg többé nem is aktiválják. Úgysem használhatja, hiszen embereket ölhetne meg. A Harmadik Gyorsrendszer sem illeti meg, de ezzel egyébként is végleg kicsúszna a kezünkből. Az emberek meg fogják keresni a gyilkosság okát, ha pedig nagyon hosszadalmas lenne, majd megkeresem én. Nagyon fontos dolog, talán fölösleges hang-

súlyoznom, milyen nagy szükségük van az embereknek arra, hogy ne öljék meg őket váratlanul. A társad tehát nem él, és nem is fog már többé élni. Az agyáról, vagyis annak tartalmáról még életében teljes felvétel készült. Természetesen csak az elutazásotok előtti időszakról, hiszen az erőszak okait nyilván az erőszak korában kell keresni. A kérdésedre tehát az a lényegi válasz, hogy Walter jelenleg nem él. - Akkor tehát meghalt. És ti öltétek meg. - Nem halt meg. Csak nem fogad ingereket és nem. állít össze új információkat az agyában. Az annak tartalmáról készült felvétel egy elektromágneses alapú önálló, zárt rendszer. Képzeld azt, hogy ő a fiatalkorát éli át ismételten mindaddig, amíg a vizsgálat be nem fejeződik. A megszületésétől az elindulásotokig. A rendszer nem teljesen stabil, ezért állandóan ellenőrzöm. De ha a modell visszafordíthatatlanul elfajulna, ha például önmagában, a vizsgálat közben tanulni kezdene, ha felismerné, hogy nem valóságos életet él, akkor valószínűleg önmagától felbomlana és megsemmisülne. Ilyen értelemben tehát már valóban meghalna. Vagyis a kérdésedre az a helyes válasz, hogy Walter még nem halt meg. Egy kis szerencsével akár újra életre kelthető. Ha eljön az ideje. (Nabil ezután sírt egypár percig, és ez megnyugtatta. A nehezén mindenesetre túl volt.) - Elrontottátok az egészet, Föld! Elpusztítottatok egy olyan embert, aki többet adott az emberiségnek, mint eddig bármelyik élő, „norma szerinti", általad vezényelt és vezérelt személy. És sohasem fogjátok megtalálni, amit kerestek. Már akkor mindent elrontottatok, amikor keresni kezdtétek benne az erőszak „molekuláit". Neked pedig majd jusson az eszedbe öt- vagy tízezer év múlva, hogy valaki ezt már az elején megmondta neked. Nabil, az „ősember". Jusson eszedbe, amikor az emberek rnár közvetlenül képesek lesznek a nyers növényzetet táplálékul feldolgozni, amikor már önálló

gondolatok nélkül fognak a mezőkön legelészni, s amikor majd egy szép kövér fűcsomó miatt az első, békés legeiészésüket megzavaró torkot át fogják harapni. Te mindent fogsz tudni, de ők már semmit sem. Hiszen te mindent megadsz nekik, amire szükségük van, s ezért semmit sem kell tudniuk. Teljesen felesleges (már nem „hasznos") gondolkodniuk. Ez lesz a végeredmény, és majd akkor jusson eszedbe, Föld, hogy volt egy ember, egy őslény, aki erre (nem biztos, hogy még idejében) figyelmeztetett téged. - Nem csak egy, Nabil. Sokan figyelmeztettek már ilyesmire. Hogy a jól élő ember szellemileg elkorcsosul. És leginkább most is ez zavar. Ezért hallgatom olyan nagy figyelemmel a kérdéseidet. Ezért válaszolok részletesebben, mint ahogyan hasznos lenne neked. De van egy még súlyosabb, egyelőre számomra is megoldhatatlan probléma... Valaki, ha a következtetésem nem téves, a negyedik társatok, egy Olga Zvonko nevű kriobiológus ugyanezt az üzenetet közvetíti szünet nélkül a Harmadik Gyorsrendszeren át. Szinte bámulatos jelzéseket észlelek, ami a számításaim szerint nem kevesebbet jelent, mint hogy abban a hatezer fényév távolságú gömbhalmazban mindenki vállalja ezt a végső átmenetet. És a ti társatok is vállalta, vagyis ő elérte azt a célt, amire négyen tettétek fel az életeteket. A múltat, jelent és a jövőt. Ez pedig vagy igen gyenge, illetve működésképtelen életösztönre, vagy hihetetlenül erős áldozatkészségre vall. Ö elég részletesen ismerheti az itt történteket, s azt követeli, hogy sugározzuk át Walter nevű társatokat abba a Rendszerbe. Márpedig ha ezt követeli, akkor nyilván lehetséges is. Én azonban egyelőre nem vagyok rá képes. A legtöbb, amit megtehetek, hogy figyelem és őrzöm ezt az elektromágneses tudatmodellt. Az átsugárzott emberekkel (és nagyon kevés vállalkozik erre) csak néhány szabálytalan impulzussorozatig terjed a kapcsolatom. Tehát mindössze annyit tehetek, hogy várok, s mire fényhullámon ideér a megoldás, bizonyára elpusztul a modell is. Ez az „Olja" tehát kénytelen lesz tenni valamit, de én azt nem tudom, hogy mit fog tenni. És főképpen: hogyan. Nabil ezután újra aludt, nagyon sokáig. Ha néha felébredt, akkor is fékezte, elűzte a gondolatait.

Hát Olja... szereti, mindig is szerette Waltert. Mégis feláldozta magát - és Waltert - azért, amiben hitt. Most pedig nem egy, hanem két, sőt három világ választja el őket... Felébredt, megkereste a barátját, és kihívta a közeli erdőből, ahol Robert éppen tartózkodott. És megint felmásztak ugyanarra a dombra. Nézte a felhevült Robertet, hallgatta csodálatos terveit, miszerint a Föld készségesen segít neki. Megépíti azt az űrhajót, amelyikkel akárhová elmehetnek majd. És nem kell többé örökre elbúcsúzniuk az itt hagyott világtól. Az általános relativitás sokkal szebb, szabadabb... és sokkal egyszerűbb törvény, mint az ő iskoláskorukban volt. A Föld pedig talán „örülni" is fog majd, hogy megszabadul tőlük. Ezután elbúcsúztak, hiszen bármikor, bárhol kapcsolatba léphetnek egymással. És Robertnek rengeteg dolga lesz mostanában. Arról a „gyorsrendszerről" pedig Nabil egyetlen szót sem ejtett. Oljára gondolt, és nem tudta, mit tegyen. Ha megfordult is a fejében, hogy ő is átlép abba a misztikus dimenzióba, hamar elhessentette a gondolatot. Neki itt van dolga, ezen a földön. A megoldás nehéz, de talán nem lehetetlen. Neki pedig vállalnia kell. Vállalnia... Keserű lett a szája íze. Lássuk csak, mit és miért „vállalhat" egy ember? Ők négyen vállaltak valamit, ami szebbnek, nemesebbnek tetszett a rég elmúlt „hősi" korok legszebb hőslegendáinál is. És mit értek el vele?! Természetesen nem a hálás utókor elismeréséről van szó... Már az a lelkes kor is úgy válogatta ki őket, hogy efféle ambícióktól mentesek legyenek... Nem. A kérdésnek az az oldala a szörnyű, hogy mi lett a haszna?! Kinek és milyen hasznot hozott ez a nagyszerűnek látszó küldetés? Olja sokkal többet vállalt. Az emberiségért, a küldetésért - a biztos pusztulást. Amikor elhagyta a hazatérő űrhajót, tudta, hogy ezzel ő végleg elveszett. A siker mérhetetlenül kicsiny esélyével szemben a biztos halált vállalta. Fogadott tíz a mínusz tizenkettedikennel (a fizikai zérussal) egy ellen, a száz százalék ellen. És nyert. Mégis elérte a célját, vagyis „valakik" lehetővé tették számára, hogy elérhesse. Teljesítette egyes ókori istenekénél is felsőbbrendű küldetését. Életben maradt, eljutott oda, ahová el akart jutni, és máris újra:

vállalt! Még többet! Ismét feláldozta az életét, de most rnár nem az emberiségért, hanem csak egyetlen emberért: Walterért. Átment egy másik (harmadik?), felfoghatatlan világba, ahol semmi sem biztos, csak az, hogy nem ehhez a világhoz tartozik. Más dimenzióban, más időben és térben létezik, mint ez. Kapott, szerzett még egy esélyt, hogy amikor Walter, az ő egyetlen szerelme hazatér, élni lássa fit. Lássa...? Hiszen nem is lát. A fény nyilván nem hatolhat át abba a világba. Hacsak... A Föld azt mondja, hogy a mi világunk határa: a fény. És Olja talán mégis látta Waltert. Talán látta ölni, és látta meghalni is. Most pedig azt várja, hogy Walter is átmehessen abba a világba. Holott tudnia kell, hogy erre többé nincs esély. Vajon ezután mit vállal majd Olja...? Walter nem vállalhat többé semmiféle küldetést. Visszahozta ide, a jövőbe a lassú észjárású, esetlen, régi emberek durva, nagy űrhajóját, és hazajött vele ő maga is. Egy, az ittenieknél hatezer évvel öregebb ős, egy primitív, tudatlan, ügyetlen ember. Aki persze a maga nemében korának egyik legszebb, legtökéletesebb példánya volt. És megpillantván az első - ebben a kifinomult, feljavított, hibátlan világban inkább átlagosnak nevezhető - embert, Walter egy pillanatra összeomlott, „elromlott"... De hát mit is vállalhatna ő itt, ha életben marad? Mit érne végzetes, törhetetlen akaratával, céltudatos, lelkes egyéniségével olyan emberek között, akik százszor gyorsabban mozognak, s egy Gép által ezerszer gyorsabban gondolkodnak - még nála is! Akik mindent tudhatnak, amit ő még elképzelni sem tud. Ha akarják. De úgy látszik, nem nagyon akarják. Inkább az érzéseikkel, élvezeteikkel foglalkoznak. A „tudás" ebben a világban rnár nem az emberek feladata, terhe. És Robert... Mit vállalt Robert? Ugyanazt. Olja, Walter és Robert - egy modell, egy képlet. Ha a sorsuk olyannyira másképp alakult is, azt csak egészen apró különbségek teszik. Az okozta, amit mindenki tud: nincs két egyforma ember. Az ő korukban legalábbis nem volt... Azóta talán ez is megváltozott. A mostani emberek valahogyan... túlságosan is egyformának látszanak. Lehet, hogy éppen ez lesz Robert hivatása...?

Talán az ő képlete a végső, a hibátlan. Hisz mindent végigcsinált, amit a többi három. Csakhogy 6 nem vitt véghez semmiféle külön, egyéni hőstettet - és nem is gyilkolt. Amikor hihetetlen helyzetbe került, Robert egyszerűen csak elveszítette a hitét. Ha valami baj történt, szomorú lett. Ha valami sikerült, örült. Mindig egyszerűen, pátosz nélkül. Ember volt és maradt, egyszerűen ,,csak" egy nagyon okos, lelkes ember. Akadtak ilyenek a pattintott kőkorszakban, és akadtak Krisztus idejében is. Ezek az emberek mindig tudták, hogy mit kell tenniük, és meg is tették. Ez nem egy bizonyos korszak embertípusa. Mindig is voltak ilyenek, és mindig előbbre vitték a civilizációt. Közben használták az értelmüket, és fokozatosan okosodtak. Keményen tornáztatták az izmaikat, és egyre jobban megerősödtek. Amikor pedig megvágták a kezüket egy éles kődarabbal, akkor nem dobták azt el átkozódva, hanem megtartották, megvizsgálták, és ezután megvágták vele a lebunkózott vadat is. Később összefabrikálták az íjat, és megtekercselték a dinamót. Mit vállalt Robert? Semmit. Eljött velük, és örült, hogy jöhet. Szerette a csillagokat és szerette az embereket, Örült, hogy ez a két fogalom elválaszthatatlan egymástól. Amikor megérkeztek a céljuk közelébe, először nem hitte el, de amikor megnézte, megmérte a hajó sebességét, örömmel állapította meg, hogy utolérte és elhagyta a fényt. Ez tulajdonképpen nagy csalódás volt számára! De aztán kiszámította, hogy ez csak a kezdet. Ezután olyan gyorsan és olyan távoli emberekhez utazhat el, ahogyan és ahová csak akar. Most már annak őrül, hogy akár még ő maga ki is próbálhatja ezt. Ez az ember Robert. Egy hivő és csalódó, gondolkodó és egyszerű ember. Nabil összerezzent, a szíve felgyorsult. Ó, magasságos ég, ó, Robert... Amilyen gyorsan és amilyen messzire csak akarunk... Hogy is mondta Föld? Mire a megoldás fényhullámon ideér... Tehát becsapták. Ez a rettenetes komputer végül mégis kelepcébe került! Vajon hányszor kellett

ilyen átkozottul aljas és szánalmas megoldást választania létének (vagy inkább: „működésének") évezredei során? Vajon rájöttek-e erre az emberek akár csak egyszer is? Hát ennyire ostobákká váltak...? Végül is: nem. És a Föld sem „ostoba". Mindent tud, ami ezen a szinten tudható. Csakhogy az most váratlanul kevésnek mutatkozik! Az a bizonyos „négy pont" probléma... Három térbeli pont mindig meghatároz egy síkot. (Amiként a háromlábú szék sem billeg soha.) De ez a négy ember, ez a négy pont most már nem egy síkban fekszik. A probléma megoldhatatlan. Még a Föld nevű szuperkomputer számára is. És Nabil mosolyog, a szeme most már boldogan ragyog. Kis híján ő is lépre ment, pedig hatezer évvel ezelőtt tanult gondolkodni. Akkoriban minden problémát az elejétől kellett végigvezetni. Egy ilyen logikai feladvány pedig abban a korban elemista gyerekeknek való volt. Egy gravitációsan kiegyensúlyozott rendszer gyorsulását, sebességét semmi sem korlátozza. Az embereknek pedig semmi szükségük sincs arra, hogy élő testüket más csillagokhoz elvigyék. A gyilkosnak a testétől megfosztott, mágneses rendszerben rezgő emlék-tudatát ugyanakkor nem lehet áttranszformálni egy harmadik, párhuzamos világba. Vagy ha lehet, ó nem ismeri a módját. Megkérdezte „tőlük", természetesen. De mire „a megoldás fényhullámon ideér", ismét hatezer év múlik el, és Walter agyának mágneses modellje addigra felbomlik rég. - Figyelj csak, Robert! Most még ne menjünk el egy külső galaktikába! Mit szólnál, ha első menetben körülnéznénk azon a tájon, ahol már jártunk egyszer? Sokkal gyorsabban odaérhetünk az új űrhajókkal. Mert szerintem van megoldás, és az éppen az Xp-8 halmazban vár minket. Olja pedig majd segít. Biztos vagyok benne! De előbb gyere, van egy jó ötletem. Keressünk csak gyorsan két lányt útitársnak! Hiszen itt egyik szebb, mint a másik, és többé nem kell repülés közben aludnunk...

EGY „ELRENDELT" TALÁLKOZÁS (VALAMIKOR A 10. ÉVEZREDBEN) Nem értik... - gondolta rosszkedvűen -, ezt így nem érthetik meg. Csak a félelmet oltja beléjük. Nem is volna szabad tanítania. Egy hencegő vészmadár. Bármelyik pilóta jobban el tudná mondani. A veszély nem cél és nem magyarázat. Az a fajta veszély, amiről ez a „tanító" beszél, nem létezik. Talán nem is szokott repülni. Talán ő maga sem érti. „Aki elmegy a Naptól, az átmenetileg megsemmisül." Könnyű lehet ilyesmit kimondani. De hát nem igaz! Itt van ez a lány... ó, hát megint mellettem... Szép lány. Nagyon, nagyon szép a szeme. A szép lány nézi szép szemével a fiút, és látja, hogy az éppen haragszik. Talán annyira haragszik, hogy nem is jön ide többé. Akkor viszont most kell megpróbálnia... Elpirult. A keze elmozdult, de először rossz irányba. Ekkor nagyon figyelmesen, szorongó mosollyal a szemében, kísérletezni kezdett. Végül ott volt a keze a fiú arcán.

Simogat - gondolta a fiú. Simogatni akar engem, de mit jelent ez nála? Hiszen nem is ismerem. Meg kell értenie - gondolta a lány -, de mit tegyek? Hogyan keressem meg? Meg akarom simogatni az arcát. Beszélni akarok vele. Egyetlen lehetőség van - gondolta a fiú -, a tanító. Persze meg is tagadhatja. És ha nem - akkor is botrányos eset lesz. Pedig jó volna, ha igazán akarná! Nagyon szép a szeme, máris szeretem. De ha én kezdem, és ő csak játszik, akkor rettenetes szégyen ér. Akkor többé tényleg nem jöhetek ide. Kinyújtotta a karját, tenyerét a tanító felé fordította, majd a lány, végül önmaga felé. A mozdulatsor jelentése: antenna és tükör. Nagyon izgult, de látta a lány fellobbanó mosolyát, és a tanító hirtelen támadó rémületét. A tanár gondolata összetört, szava egy mondat közepén megszakadt, szorosan összepréselte a szemhéját, megbotránkozva

csóválta a fejét. Azután mégis elmosolyodott, nevető részvéttel bólintott, mert nyugtázta a lány felparázsló lámpalázát. Hát akkor mégiscsak jó tanító ez... Elmosolyodott, és így szólt: - Most pihenünk egy kicsit! De addig is beszélgethetünk. Ha egymásnak akarnak valamit mondani, majd én közvetítem. Helyes... Máris van jelentkező! Egy nő keres egy férfit. Kérem, közölje velem az illető, hogy hol tartózkodik jelenleg! - Anamur - közölte nyomban a fiú. - Anamur 765. A nevem Anud Vilmera Péter. - Megtalálható a Primer Keresőben? Minden keresőben megtalálható. Egyedazonos név. - Tehát Anamur 765. Anud Vilmera Péter. - Elég nagy közösség, de az én nevemet sokan ismerik. Hálás köszönet, tanító! Hát igen. Mégis jó tanító! Hiszen megtagadhatta volna. De most el kell mennie, ki kell lépnie. A lány hamarosan jelentkezni fog. Látta, hogy amint megtudta, amit akart, azonnal el is tűnt. Még csak be sem mutatkozott. Pedig most már úgyis mindegy. Mindenki mosolyog, mindenki

őt nézi, de senki nem érti, hogy mi történt. Kilépett ő is, kinyitotta a szemét, és megérintette a homlokát. Várt és figyelt. Valami tervet, képet, gondolatot várt. Hiába. Emelte, forgatta, alatta a forró semmi, sötétség. Már-már engedett. Már-már elsodorta koravén, különc világa, sötét, forró, büszke magánya, ő Péter, aki a legmélyebben fészkel... Ő Péter, aki a föld mélyén félálomban lesi az élő Föld suttogását, Ő Péter, aki más, mint a többi ember. Tegnap még nem tette volna ezt. Ha nem kerül éppen mellé ez a kútszemű lány - mást tett volna. Gyémántkemény izmaival megtámadta volna a sziklát, és puszta kézzel vágta volna magát tovább lefelé, befelé, a végtelen földi tűz felé. Ha a tanító nem kérdezi meg a nevét, akkor most is ott ülnének, lebegnének egymás mellett testetlenül, idegenül, és noha már szeretné, menthetetlenül elveszítené ezt a lányt. Soha többé nem keresné meg a tanítót, elhagyná a jelenlegi fészkét is, és zuhanna a Napba. Elégetné a jelenlegi gépét, és elégetné saját magát is. Mindaddig, amíg meg nem nyugodna, amíg bele nem törődne, hogy az

emberi test nem ég el. Hogy az ember nem pusztul el, még akkor sem, ha ő maga akarja, vagy ha közel háromszáz éves korában tudja meg, hogy mit jelent a szerelem. Már-már engedett. Keres... Régóta hív, vajon meddig tart ki a türelme? Jéghideg, zöld üvegpadlót akart, és sárga eget. Világos, világító zöldet és sötét, vérfelhős sárgát. Nem képet, hanem igazit: kemény eget és kemény üveget. Mozgásba lendült, gyötörte a meglévő gépeit, és újakat is készített. Dolgozott, időzavarba került, csikorgatta a fogát - és megcsinálta! Fehér teste már egy sovány kereszt a világító tükör jégen, bőre egy pillanatra megfagyott, majd a gondolatát megkerülve alkalmazkodott. A delfin alakú tűzpiros felhő megnyugodott, stabilizálódott. A kép sikerült, és világ lett belőle. Mosolygott, és fokozatosan kitárulkozott. Csigolyáin, sarkán és két, lefelé fordított tenyerén mérte meg magát, kóstolgatta, válogatta milliárdnyi ember messziről morajló gondolatát. Az egyikre válaszolt is: „Itt vagyok!" - Anamur 765? Péter...?! - Itt vagyok. - Na végre. Most mit csinálsz? - Csak vagyok. Nagyon hideg üvegre feküdtem, mégis rád gondolok. De nem látlak. Azért nem, mert valakire nagyon hasonlítasz. Valaki mást, egy idegen nőt látok, és erre nem találom a magyarázatot. - Pedig jó lenne, ha megtalálnád. Ez értelmetlen. Sértő. Ezért majd bántani foglak. Kézzel, kővel, géppel, tűzzel. Én egy szikla mélyén élek, és nagyon erős vagyok. - Te szép vagy. Egyetlen vagy, de ezt az egyet én már régóta szeretem. Régebben, mint amilyen hosszú a te eddigi életed. Te jóval fiatalabb vagy nálam, és ez megzavar. Egyébként én is a föld mélyén élek. Én is más vagyok. - Önmagadat szereted. Ismerek másokat is, akik ilyenek. Engem sohasem láttál, sohasem szerettél. Miért akarsz megölni vagy megérteni valamit, ami nem is él? - Meg kell értenem. Jó lenne, ha segítenél. - Anamur... az ott a Földközi tenger mellett van valahol...?

- Benne. Közvetlenül Ciprus alatt. - Odamegyek. Kemény, sárga csend lett, a vörös delfin madárrá változott, és elrepült. A világ elhúzódott tőle és teljesen magára hagyta. A zöld sík fehér pára lett, meztelen talpa alá olvadt. Már nem akarta a Nap tüzét. A hét kilométer vastagságú szikla kezdte összenyomni. Nem először, nem váratlanul. Ha nincs ez a lány, talán most tényleg megtámadná a folyamatosan, dübörögve robbanó csillagot. Most inkább a tengert akarta. A tengert és a szabad, földi levegőt. Teljes erőből repült a szűk, omladékos, maga törte alagút felé. Elvétette, felbukott, a karizma elszakadt. Fehér fénnyel kivilágította az egész sziklaüreget. Most már kiábrándító volt, idegen és félelmetes. Bal kézzel is dolgozott, amíg a másik regenerálódott. Sietett. A sérülés nem veszélyes, ennyiért nem várhat segítséget. Amikor látta, és érezte is, hogy a teste újra ép, gyorsan rendet csinált magában. Megváltozott. Készített egy szép és zárt, emberhez illő lakást. Szilárd falakat, meleg fényeket, lüktető, trópusi bájt. Nem... Tényleg hibázott. Azt a nőt, azt a titkot nem szabad megtalálnia! A szerelem csak idegenül közeledhet. Aztán meg kell ismerni, el kell fogadni. Dolgozni kell érte, harcolni vele és elfogadni - idegenül. A kockázatot, a tévedést is vállalni kell. Ember vagyok, és egy másik ember engem keresett... Nem önmagát, nem egy másik férfit, hanem éppen engem. Kevesebbet élt eddig, mint én, mégis tud valamit, amire én sohasem gondoltam. Visszanézett, töprengett. A látvány furcsa volt. Szokatlan és szép. Egy igazi „lakás". Ez már nem szűnik forró sziklaomlássá, ha elmegy innen. Talán az a lány is lejön vele majd ide a mélybe. Hiszen ő is szereti a földet... Talán igaza van, így is értelmezhető a dolog. Az a lány nem valaki másra hasonlít, hanem... rá. Azért volt annyira ismerős. Akkor viszont mégis őt látta. Talán még igazi párja is lehet. Visszament, szerszámot fogott. Az alagutat is simára, szabályosra igazította. Felszaladt a nagy kúthoz. Kevés embert látott. Elég kevesen laknak idelent. Az emberek megint az erdőket, a havas hegyeket szeretik. Gyakran változik a divat. Már

ha ez divatnak nevezhető. Sebesen szállt fölfelé, a nagy, tüzes kút színes fényei egészen elmosódtak. A hajában élesen sziszegett a levegő, magasan a hegy csúcsa fölött lefékezett, és nézte a távoli, csodás tengert. Kitárt karral, káprázó szemmel ráfeküdt a langyos levegőre, és néhány méterrel a fák lombozata fölött siklott a tenger felé. Egy széles ívű dombhát mentén váratlanul megszakadt a sötétzöld, buja szőnyeg, és egy szőlőskert került alája. Szőlő és emberek: édes, sűrű, fekete fürtök, nevetgélő, buzgólkodó emberek. A forró levegőn átgördült a tengerpart erős illata, ez zavarta nem akarta, most nem. Emelkedett, meredeken suhant fölfelé, a ritka, hideg, steril, szagtalan levegő felé, el is érte, de tovább emelkedett. Nézte a végeláthatatlan, barázdált dombvonulatot, a szőlőskerteket - állítólag már tizenötezer évvel ezelőtt is ez volt a parti dombok igazi kincse. Már olyan magasan járt, hogy a tenger zöld égből kék földdé változott, megpillantotta a vakító fehér partsávot, amely a kemény, meleg, szilárd földet elválasztja a lágy, hűvös, folyékony földtől. Elszáguldott a fehéren izzó cérna fölött, a sárgászöld part menti víz fölött, azután a sötétkék, nyílt tenger fölött, és körülbelül tíz kilométernyire a recéző hullámok fölött megállt. Egyetlen másodpercre csupán, majd azonnal zuhanni kezdett lefelé. Már csak húsz méter választotta el a hullámos víztükörtől, amikor a parttól elindult egy vörös korong. Egész lelke nevetett: az már nem érhet ide! Sohasem akarják elhinni, hogy meg merem csinálni. Nincs a Földön olyan élőlény, amely egy ilyen találkozást képes lenne elviselni. Csak az ember. Ha meri. Ha elég bátor és elég. gyors: ha képes elkerülni a gépek beavatkozását is. Testének minden izma krómacéllá változott, a bőre kék színű és tükörfényes lett, a víz felrobbant, és sziszegő gőzfelhő, majd valóságos gejzír szökött a magasba. A vörös korong fél másodpercen belül odaért, egy teljes percig fölötte lebegett, majd visszatért a partra.

Lassan süllyedt tovább a vízben, amíg sötét nem lett. Majdnem teljesen sötét. És ő olyan boldog volt, amilyen csak az ősi tenger mélyén lehet az ember. Úszni kezdett a fekete vízben, a nagy sziget felé. Sűrű, közeli, sötétzöld ég borult fölé, de ő inkább a tenger fenekét nézte, noha az nem volt látható. Helyette viszont lassan, bizonytalanul, hatalmasan kialakult egy női arc. A tenger fenekéről nézett föl rá. Fényes, kék szeme volt. Hát ez a különbség!... Csak ez... Mert az „új" lány, Mirena szeme arany színű. Nagyon tiszta, nagyon fényes arany, de semmiképpen sem kék... Tépte, rúgta, harapta a súlyos, tömör vizet. Nem akarta látni azokat a kék szemeket. Nagy erejű mozgásának energiájától a vízből oxigén és hidrogén képződött. Sok, könnyű oxigén, sokkal több, mint amennyire szüksége volt - Péter pedig repült föl, a napfényben csillogó hullámok közé. A hajáról visszaömlő vékony vízhártyán át nézte a tündöklő napot, és kiáltott, sikoltott: - I t t vagyok!!! Teljes erejéből, immár a víz felszínén úszott Ciprus felé, időnként magasra kiugrott, és üvöltött: „Itt vagyok!" Már jól látszott a nagy sziget széles, vékony partvonala, már folyamatosan a víz felszínébe vágott sistergő barázdát a teste, már csak suttogott: „Itt vagyok, itt vagyok..." Most már azt is látta, hogy Ciprus gyönyörű szigetén, egy magas, durva, szürke szikla tetején áll az a lány. Az az arany szemű, sárga hajú lány. Az igazi, az egész - nem az emlékkép és nem a tengermélyi kép. - Csodásan úszol a vízben, Péter. Sohasem láttam még ilyet. A testük, a mellkasuk egymástól egy milliméternyire, az arcuk, a szemük, az ajkuk tíz centiméternyire - elég egy szellő, és összeolvadnak mindezek, a két elemi részecskéből egy lesz, csak eredőben valamicskével kisebb tömegű, na meg az atommagok

fúziójának pokoli energiatöbblete! Hát nem egészen... Az atommagfúzióhoz tizenötmillió fokos hőmérsékletre van szükség, és itt most ahhoz képest elég hideg van - a tenyerük egymás hátán, a lábujjuk hegye összeér, de nem érzik, nem tudják, tíz centiméter távolságból, vagyis közelségből nézik egymás szemét; hideg van, kozmikus, intergalaktikus, abszolút hideg. Különös módon két, nagyon hasonló szempár ez, de... Egyik sem kék színű. A lány mindent megbocsát, nevetve sír (vagy sírva nevet), ellöki magától a fiú karját, marokra fogja még mindig gőzölgő haját, lefelé húzza, majd teljes erejével a száraz, forró homokba nyomja az arcát. Aztán rohan a vízhez, belezuhan, csapkod, nevet hangosan, végül visszasétál hozzá lassan, táncosan. Letérdel, fölé hajol, és a hajával mossa le a most már hanyatt fekvő fiú szeméről a hófehér, durva szemcsézetű parti homokot. - Az én nevem Ur-Szita Mirena. - Itt vagyok... - súgja a fiú utoljára az arca fölött lebegő napkorongnak. - Itt vagyok, Mirena. - Én a Vesta közepén lakom. Apám híres gondolkodó. - Azt most már tudom. Nagyon hamar ideértél a Vestáról! - Géppel jöttem, hogy nagyon hamar ideérhessek. Ez könnyebb volt, mint tíz perc alatt átúszni a tengert. A Vesta egyébként mostanában elég közel jár a Földhöz. Semmit sem bíztak a véletlenre. -Kik...? - Majd megtudod. - Szeretek úszni. Elég sokat gyakoroltam, amikor még fiatalabb voltam. -Fiatalabb? Minél...? - Én mindent meg akarok tenni, amire képes vagyok. Tudni akarom, hol tart az emberiség. Úsztam már fehér fényű, cseppfolyós fémben, és kék színű folyékony héliumban is. Úsztam metánban is, a Jupiter felszínén. De sehol sem olyan sokáig és nem olyan gyorsan, mint ebben a szép tengerben.

- Próbára teszed magad, állandóan kísérletezel, Péter. Tehát el akarsz innen menni. Szabad akarsz lenni, és folyton attól félsz, hogy nem lehetsz szabad. A csillagok között akarsz utazgatni, de nem géppel, hanem egyedül, a magad erejéből. Félsz a gépekre bízni az életedet. - Mindenki utazhat a csillagok között. Mégis nagyon kevés ember vállalkozik rá. Te azonban mennél. Te is szabad akarsz lenni. Kire gondoltál az előbb? Miféle „véletlenre"? Ki vagy te, Mirena? - Mondj el nekem mindent, amit tudsz a Második Szintről! Azért jöttem ide, hogy beszélgessek veled a tachonokról. - Nincs „Második Szint". Mindenütt anyag van. A világon csakis olyan hely létezik, ahol anyag van. Ezt már az őseink is tudták. A tachonok is emberek. Csak teljesen szabad emberek. Ez minden. Nincs mit beszélnünk róluk. Nem ismerjük és nem is ismerhetjük őket, mert tényleg teljesen szabadok. És mindaddig nem is fogjuk megismerni őket, amíg ők maguk nem akarják ezt. Szabadok és végtelenek. Nincs mit beszélni róluk, Mirena. - Most is róluk beszélünk. Amióta megláttalak, és talán már előtte is. Ezt a találkozást ők akarják, Péter! Semmit sem bíznak a véletlenre. Minket választottak ki valamire. Valakik, valamiért. Megint sok százezer Kelvin-fokos láng veri a testét. Már nem hallja a hangját, nem látja a szemét, nem meri megérinteni a testét. Hatalmas vággyal kéri: - Maradj velem ezután, Mirena! - Várj...! Elmondom. Én beszéltem valakivel. Azt mondta, hogy Da Hilmer Koza tanító majd mindent megmagyaráz. Sok millió tanító él a Naprendszerben, de nekem ezt a nevet mondták. -Kimondta...? - Én akkor egyedül voltam, de nem aludtam. Nem álmodtam. Egészen biztosan tudom, hogy egy égi csillag szólt hozzám. Igazi hangja volt, és csak hanggal beszélt. Valódi, fizikai hanggal. Befogtam a fülemet, és akkor nem

hallottam. Úgyhogy az egészet nem értettem, és azóta sem értem. Csak azt gondolom: így akarta nekem bebizonyítani, hogy ő valóban létezik. - Mit mondott az a „fizikai hang"? - Azt mondta, hogy lépjek kapcsolatba Da Hilmer Koza tanítóval. Én ezt a nevet addig még sohasem hallottam. Apám kereste ki a személyi kódját, de én neki sem tudtam megmagyarázni, hogy „miért" keresem. Amit mondtam, azt természetesen nem hitte el. Te pedig azzal jössz nekem, hogy ők is „emberek"?! - Igen. Nekem nem kell magyarázkodnod. De most már értem, hogy miért vártalak. Mert engem is megkeresett egy, talán ugyanaz a „csillag". Most már tudom, nagyon hasonlított rád, de kék színű volt a szeme. Én akkor megéreztem, hogy el fogsz jönni hozzám. Szeretlek, Mirena. És a fiú élete most már több millió Kelvin-fokos atomtűzben ég. Már csak teste van, és a lánynak is már csak teste van, hát akkor most átkarolja ezt a testet, és felemeli a levegőbe. Suhannak a villódzó víztükör fölött, és a tenger azt mondja szélesen, hangosan: szeretlek, és a Nap azt mondja lágyan, visszhangosan: szeretlek - a hőmérséklet már tízmillió Kelvin, és már zuhannak is lefelé a hegy torkába, a Nagy Kútba, már futnak a különös, keskeny alagútban, és Mirena megtorpan, mosolyog. Lám, mennyire más ez, mint az ő lakása... És a tenyerük egymás hátán, arcuk és szemük egy milliméternyire van egymástól, azután két emberből egy lesz, csakhogy, miként az atommagfúziónál, a kettő összegénél valamivel kevesebb, plusz egy csillag mélyének őrült, robbanó energiája. Plusz egy harmadik, talán eleve elrendelt emberi lény. A Föld bolygón élő emberiség szüntelenül szaporodik, igen életképes fajta. A véletlenek kivételes, megismételhetetlen játéka folytán egyidejűleg került egy zárt és egy szabad világ közvetlen közelébe. Ez lehetőséget adott számára, hogy kiszámíthatatlanul sok időt megtakarítson a fejlődés folyamatában, vagyis egyedülálló modellé vált a világmindenségben. Az idő sorsdöntő tényező a fejlődés minden fázisában. Kezdetben persze nagy kérdés a „stabilitási tényező". Az első komolyabb veszély: a gép. Ezt még nagyon sok kultúra eredményesen megoldja. Nagyon rövid időszakról van szó, és na-

gyon egyértelmű alternatívákról. Minden kultúra felismeri, hogy a gépek segítségével nem sokáig képes tovább fejlődni, és ha csak az anyagi világot alakítja át, el is pusztul hamarosan. A Galaktikában vannak ilyen szomorú emlékek. Rendkívül gyorsan elmaródó, és később rnár csak igen nehezen, áttételesen felismerhető nyomok. A többi civilizáció pedig hozzálát az egyetlen lehetséges alternatíva megvalósításához. Minden képességét arra összpontosítja, hogy átalakítsa önmagát. Nem a természetet, nem a világot, hanem magát az embert! Ez persze nagyon bonyolult és hoszszadalmas feladat. Mire megoldja, addigra már a legtöbb kultúra elöregszik, önmagába zárkózik. Elveszíti a kíváncsiságot, a szerelmet, az ihletet. Elveszíti érdeklődését az anyagi világ iránt. A távolság és az idő iránt. Létét a végsőkig kellemessé és biztonságossá teszi. Ez már egy zárt világ. Létezik, működik - de nem „él". A zárt világok között azonban vannak olyanok is, amelyek közzé teszik az ismereteiket. És éppen ez a létező legnagyobb veszély! A „vevő" már készen kap mindent, és tetszése szerint válogat belőle. De nincs sok ideje a mérlegelésre. Ami a legjellemzőbb: sohasem a távolságot választja! Viszont erősen él benne az úgynevezett „örök élet" utáni vágy. Retteg a korai haláltól. Élveteg, szenvedélyes és szenvedő testének gyengesége miatt kiéhezett a korlátlanul, zavartalanul élvezhető életre. És egyszer csak kész megoldást kap kívülről! Meg sem kell értenie a módját. Vagyis nem az embert alakítja át, hanem csak az emberi testet. A Föld bolygón élő emberiségnek mégis szerencséje volt, mert sikerült elkerülnie az ilyen jellegű civilizációk „holtpontját". Elkerülte, vagy inkább megelőzte: eleve jó irányba indult. Többé-kevésbé megvédte magát a gépektől, és kíváncsi maradt. Szerelmes és ihletett maradt. Erős vágyat érzett ugyan a világegyetem megismerésére, de a saját testének fejlesztésével akkoriban még nem foglalkozott. Egy „faj" volt a bolygó számtalan élőlénye között, és ezt elfogadta. Arra törekedett, hogy ez a faj életképes, minden egyes ember hosszú életű és egészséges legyen. Persze eközben hatalmas, világjáró gépeket is felépített, de teljesen automatizált gépeket. Tudta, hogy az ember nem juthat el elegendően távolra. A csillagok világa korlátla-

nul hatalmas, a „természeti lények" élete pedig mindenképpen korlátozott. Anud Vilmera Péter életének immár a harmadik „szakaszában" jár. Az első szakaszban tanult. A másodikban - több mint százötven esztendeig különféle érdekes és hasznos célokat keresett magának. Végül ő is azt választotta, amit a legtöbb ember. Meg kell ismernie saját, majdnem tökéletes testének működését. Meg kell értenie, hogy mi történt hét-nyolc ezer évvel korábban a Földön. Abban is szerencséje volt, hogy hamar feladta ezt a reménytelen célját, s így nem veszítette el az életkedvét. Most már csak kísérletezik, játszadozik. Próbálgatja és méri képességeit. Figyeli az embereket, gondolkodik. Hisz a fejlődésben: a teljes szabadság elérhetőségében. Megértette, hogy az emberiség önmaga erejéből nem boldogulhatott ezzel a feladattal. Valószínűleg évmilliókat nyert azzal a bizonyos - kétes értékű - „segítséggel", de a fejlődés közbenső fokozatait mindmind elveszítette. Ma már az egyes ember gyakorlatilag sérthetetlen, szinte halhatatlan, de a társadalmi tudata mérhetetlenül eltorzult. A munka továbbra is óriási méretekben folyik, de már semmi újat nem hozhat létre. Szép lassan el fog terjedni a Galaktikában ugyanaz a civilizáció! Holtpont...? Végtelenül változatos, de többnyire céltalan és áttekinthetetlen művészi alkotások születnek. Az emberi élet teljesen új szakasza ez. Munka és alkotás. Vannak emberek, akik ezer évig csinálják, de senki sincs, aki egyetlen másik ember alkotásait teljes egészében megismerné. Nincs rá lehetősége, és nem is érdekli. Az utolsó szakaszban pedig az ember élete véget ér. Két lehetőségből választhat: vagy mesterségesen elpusztítja önmagát, vagy elutazik. Messzire, örökre. Ennek a fejlettségi szintnek a feltételezett alternatívái közül a leggyakoribbak: Egy: a társadalom keres egy stabil létformát, és azt korlátlan ideig fenntartja. Ha képes a fizikai világ katasztrófáit és a genetikai aberrációkat kivédeni vagy átvészelni, s az egyes ember szellemi kapacitása viszonylag alacsony szinten állandósul (lásd: „hagyomány"), akkor a társadalom léte rendkívül tartós lehet.

Kettő: a társadalom megkeresi és megtalálja a feltétlen kollektív védelem megteremtésének és az elkülönült egyéni tudat felszámolásának módját, akkor vagy az emberiség válik egy (szintén stabil) létezővé, vagy egy hirtelen beteljesüléssel megszűnik létezni. Három: a társadalom kidolgozza a korlátlan sebességű helyváltoztatás technikáját, és ezután - történelmileg elég rövid idő alatt - szétszóródik, feloldódik a Világegyetemben. A Föld bolygón élő emberiség története mindezektől eltérően alakult, sőt eltérően az összes ismert modelltől, ezért Péter további két lehetséges fejlődési utat gondolt ki a felsoroltak után. Négy: az ember átalakítja önmagát, és így veszi birtokába a Világegyetemet. Mirena a fejlődésnek ezt a fázisát nevezte „Második Szintnek". Péter gondolatban eljátszadozott egy kézenfekvő hipotézissel, és az lenne a következő fázis, mondjuk: a „Harmadik Szint". Mint a Második Szint igazi célja, az anyagi világban végsőkig fejlődött értelem létének igazolása. Ez rnár nem ember, hanem valamiféle abszolút szabad lény lenne, egyszerre kollektív és individuális. Ez az a fázis, amikor az értelmes lény már felsőbbrendű lény lenne, és ezt szokták úgy nevezni, hogy „tachon". (Az elnevezés egy nagyon régi fizikai kifejezésből származik: „tachion". Azokat az elemi részecskéket nevezték így a huszadik század fizikusai, amelyek bizonyos, akkor még csak elképzelt fizikai reakciókban keletkeznek, és a fény sebességéről indulva, majd felgyorsulva a végtelenig, terjednek a Világegyetemben.) Ebben a fázisban az értelem állítólag már fizikai világokat is teremthet. És állítólag (legalább tizenötezer éve állítólag) - létezik is. Isten(ek). A Föld bolygó lakói már nagyon régen mérik valamilyen módon - az idő múlását. Az ember központi idegrendszere pedig egy szinte végtelenül bonyolult (több tízmilliárd idegsejtet tartalmazó) rendszer. Gondolkodási sebessége

mégis lassú, emlékezete korlátozott, agyának jelentős része ugyanis biológiai és emocionális funkciókat lát el. Éppen az emocionális hányad biztosítja, hogy akár sok tízmilliárd egyidejűleg élő ember személyisége is különböző lehet. Az emberi társadalom számára az élet és a fejlődés így kimeríthetetlen élménytömeget jelent. Ezért elszigetelten is esélyes lehetett volna a hosszú távú fennmaradásra - ha nem éri az a bizonyos „külső" hatás... Térjünk azonban vissza az idő fogalmához. Egy év az az időtartam, amíg a Föld bolygó megkerüli központi csillagát, a Napot. Mindenütt ez az idő egysége, bármelyik csillag bármelyik bolygóján. Az emberi nosztalgia megható, hatalmas erő. A konvencionális földi időszámítás kezdete - néhány évnyi hibahatáron belül - az az esemény volt, amikor hatodik alkalommal érte az akkor már maradandó feljegyzéseket készítő Föld-lakókat „külső beavatkozás". Akkor még érthetetlenül, évezredekig félremagyarázottan, és persze majdnem teljesen hatástalanul. Nem egészen kétezer évvel később már gépesített civilizációt hoztak létre, és megpróbálkoztak az űrhajózással is. És az attól a bizonyos „hatodik beavatkozástól" induló időszámítás harmadik évezredének elején felfedezték egy űrbéli, „zárt civilizáció" elektromágneses adását. Ez azután robbanásszerű technológiai fejlődést eredményezett, amelynek hatására néhány száz, de legfeljebb néhány ezer év alatt el „kellett" volna pusztulnia az emberiségnek. Történt azonban valami... Tulajdonképpen egy csodálatos véletlen. Véletlen, mármint ami az „általános" fejlődési modelleket illeti. Az embernél talán nem is az... A „hetedik külső hatás" még jóformán el sem kezdte valóban érvényesíteni törvényszerű, végzetes szerepét, amikor a Föld bolygó útnak indított egy robusztus gépet négy utassal, hogy megelőzze, megleckéztesse azt a zárt világot. Azt képzelték, hogy minden civilizáció egyforma. Azt képzelték, azok is útra kelnek majd, ha tudomást

szereznek a Föld létezéséről. Azt képzelték, hogy a világegyetemben semmi sem hat és halad gyorsabban a fénynél. Igy elektromágneses válaszukkal szinte egy időben elküldték anyagi, emberi „válaszukat" is. Úgy gondolták, ezzel háromezer évnyi „előnyt" szereznek. Később azonban erről majdnem teljesen megfeledkeztek. Hiszen a másik világ híradása oly lenyűgözően gazdag, oly nagyszerűen használható volt, oly csodálatossá, tevékennyé, tartalmassá és eredményessé tette az ezután következő évezredeket, hogy az itt maradt Föld-lakók többé nem is gondoltak a csillagközi űrutazásra. Viszont „az" a négy ember már elutazott, és hatezer évig (vagyis valószínűleg soha) nem is térhet vissza. Hatezer év egy élő emberi tudat számára felfoghatatlan. És mégis visszatértek! Visszajöttek, mert felfedeztek valamit, ami esetleg érték lehet a számukra rnár utolérhetetlen, sőt teljességgel megérthetetlen embereknek is. Nem is sejtették, hogy ez mennyire igaz! Nem sejthették, hogy éppen „ők" fogják az emberiséget egy végső, végzetes holtpontról - szinte az utolsó „pillanatban" - elmozdítani. Anud Vilmera Péter már életének első évszázadában megismerte azt a bizonyos „ősi" történetet. Megismerte azt a négy embert, és az egyikükbe - még „valóban" egészen fiatal korában - szerelmes lett. Reménytelenül, mindörökre, betegesen. Életének következő kétszáz esztendejében azután agyának legmélyebb régióiba temette azt a szerelmet. Elfelejtette, és mégis tudta, hogy majd eszébe jut, ha eljön az ideje... És Péter - életének harmadik szakaszában, háromszázötvenöt évesen - ismét igazi szerelemre gyúlt! Sőt ez a szerelem végre be is teljesült. Mire ez az év véget ér, egy földi szerelmespár (Péter és Mirena) adni fog valamit a Jövőnek. És ad valamit azoknak a hajdani, csodálatra méltó utazóknak is... - Mióta élsz, Mirena? - Menj el, kérlek! Egyedül akarok maradni. - Velem élsz ezután...? - Ússzál, repülj, tégy valamit kedvedre!... És ne gyere vissza túl hamar! Hozz nekem szőlőt! Gondolkozni akarok.

- Én téged szeretlek, Mirena. Mindig is téged szerettelek. Legalább háromszáz éve. Pedig te akkor még nem éltél. - Igen, tudom. És most éppen ezen akarok gondolkodni. - Mirena behunyta szemét, és az arca fehér volt, egészen fehér. Kinek volt ilyen fehér bőre? - töprengett Péter. Kire hasonlít ez a lány? Ki lehet, és ki lehet az a beszélő csillag, aki ideküldte hozzám őt? És miért éppen hozzám? Hangtalan léptekkel futott a tükörfalú folyosón, szeme sarkából ellenőrizte testének tökéletes mozgását, és valóban hibátlannak, „szépnek" látta azt. Megállt, közelről megnézte az arcát, aranybarna szemét, és büszke volt magára. Nagyon büszke volt önmagára, és Mirenára is. Éjszaka volt. Holdas, csillagos éjszaka - odalent a szőlőben énekeltek az emberek. Leért a partra, nézte a tenger vizét, de most nem volt kedve sem repülni, sem úszni. Sétált a tengerparton és gondolkodott. Dolgoznom kellene - gondolta -, hiszen mindent csak úgy félbehagytam. Ha így élek, lassanként már semmi keresnivalóm a Földön. De mit dolgozzak...? Itt, ezen a bolygón már minden tökéletes. Minden feladatot, munkát réges-régen elvégeztek helyettünk más emberek. Minden gép, minden élőlény és minden növény tökéletes, de mind között a legtökéletesebb: az ember. Igen! Az emberrel kellene újra foglalkoznom. Nem lehet igaz, hogy ez a vége. Nem lehet igaz, hogy nem értjük meg: valamit, valahol nagyon elhibáztunk. Megérezte, hogy közeledik Mirena. Azért csak tovább ült a fehér sziklán, és nézte fehér lábujjait a vékony vízréteg alatt. - Honnan tudtad, hogy itt találsz? - Nem tudtam. Csak sétáltam, és a lábam ide vezetett. - Miért nem válaszoltál a kérdésemre? - Mert nem ismerem a választ a kérdésedre. Gyere, megkeressük a te „csillag-szerelmedet". - Mióta élsz te, Mirena? - Engem találtak. Körülbelül százharminc évvel ezelőtt. - Nem értem, hogy ez mit jelent. - Semmit sem ,,jelent". Csak azt jelenti, amit mondok. Az én apám ezernégyszázhatvanöt éves. Ur Szita Ur, a filozófus. Biztosan hallot-

tál már róla. És tudnod kell, hogy nem lehet az apám. - Folytasd! - Egy folyó partján talált rám. Néhány hónapos csecsemő voltam. A testem éppúgy emberi test, mint a tiéd. De nem volt felszerelve azokkal a gépekkel, amelyeket a te testedben már a születésed napján elhelyeztek. Ennek pótlásáról apám hamarosan gondoskodott. Csak ezután nézett utána, hogy ki veszített el. De sohasem tudta meg. Habár ez... nem is pontos így. Az apám ezt a problémát nagyon komolyan vette. Amit végül megtudott, az csaknem bizonyos: nem veszített el engem senki. - Mirena... - Várj egy kicsit még! Tudom, hogy mindez... nagyon szokatlan. Tudom, Péter. Én a mai napig nem is vettem komolyan. Tréfálkoztam az öreg filozófussal, néha talán durva is voltam. Anyát is akartam. - Őt nem szeretted? - Ur nem szorul rá ilyesmire. Mindenféle érzelem nagyon távol áll tőle. És azt hiszem, most el kellene mennünk hozzá együtt. Igazán megérdemelné. Amióta rám talált, semmi mással nem foglalkozik, csak velem. Ezt egyszer meg is mondta nekem. Elég régen, de azért emlékszem... Olyan szépen, titokzatosan hangzott, és én még olyan kislány voltam... Azt mondta, hogy talán most éppen én vagyok a legfontosabb ember az egész Világegyetemben. Azt mondta, talán egy út kezdete vagyok, amelyet már évezredek óta keres az emberiség. Azt mondta, hogy ha megtalálják, akkor az az út egészen a végtelenig elvezeti majd az embereket. Minden tekintetben. - Mirena... Ezt mondta neked Ur Szita Ur, a filozófus? Pontosan ezt mondta?! - Nem tudom, Péter. Szerintem nem az a fontos, hogy „pontosan" ezt mondta-e, és szerintem egyáltalán nem is fontos, hogy mit mondott. Az a fontos, hogy tegnapelőtt sírva fakadt. Amikor elmondtam neki... A fiú lehajtott fejjel ül a tengerparti sziklán, bokái között apró, áttetsző halak húznak el. Nem látja ezeket a gyors, célszerű élőlényeket, nem oda figyel. Két szemtengelye teljesen párhuzamos, Anud Vilmera Péter a végtelenbe néz. Mi-

vel lefelé figyel, átlát a földgömbön, és átlát az elmúlt évmilliókon is. A végtelenbe, vagy most rnár az is lehet, hogy egy ismerős, különös belső végtelenbe. Nem „gondol", hanem érez. Azt érzi, hogy valamit nemsokára meg fog érteni. Valami végtelenül fontosat. A lány pedig nézi őt - aggodalmasan, feszülten, könyörgőn. - Ugye te is tudod, ugye nem fogod tőlem még egyszer megkérdezni, hogy mi történt tegnapelőtt...? Ugye már érted, hogy mit gondolok erről a mi találkozásunkról?! - A beszélő csillag... Egy felsőbb üzenet. - Igen. Amikor apámnak megmondtam... azonnal elhitte. De sírni csak akkor kezdett, amikor a csillag által „közölt" tanító nevét valóban megtalálta a Személyi Keresőben. Amikor megértette, hogy a csillag igazat beszélt, akkor el kellett hinnie, hogy az a csillag valóban beszélt. Én semmit sem értettem, hiszen sohasem láttam még síró embert. Akkor sem értettem semmit, amikor téged megláttalak, és azt láttam, hogy szeretsz engem. Akkor sem értettelek, amikor arról a másik nőről, arról az ifjúkori szerelmedről beszéltél. De ott lent, a hegy mélyén... Veled... - Ne sírj, Mirena! Azt hiszem, én most már értem. Nem egy csillagról, hanem négy, nagyon régen élt földi emberről van itt szó. A nevük: Walter, Robert, Olja és Nabil.

A HETEDIK NAPON PEDIG...

Hát akkor megérkeztek, hazatértek. Állnak a Hold felszínén és egy igazi csodát látnak... Lehetetlen! - gondolja Robert, és csak nézi... - Lehetetlen! - mondja ki hangosan Nabil, és boldog... - Ez itt egy hologram! - nevet Walter, és egy hetyke, színpadias mozdulattal megcélozza a lézervágóval azt a látomást... De valaki ekkor kiveszi a kezéből a gyilkos szerszámot. Gyengéden, de határozottan. Walter csodálkozva nézi két társát, akiket valósággal megbénított a holdbéli látomás. A mezítelen, gyönyörű nő látványa. Tehát nem ők vették el a fegyverét... De hát akkor milyen erő? Ki?! Hátranéz, és meglátja... Olja az. Újra ránéz két űrruhás társára, és megállapítja, hogy nem álmodik. Most már Robert és

Nabil sem azt a „lehetetlen" látomást nézik, hanem a negyedik társukat, Olját. Aki egy könnyű, szép, piros ruhában „jött" ide és csatlakozott hozzájuk. Az arca teljesen szabad, semmiféle védőeszközt nem visel, világoskék szeme világít. De hát hogyan lehet ő itt...? Olja nevet, és megnyugtatja a három fiút. - Én vagyok, tényleg, ne féljetek! Nincs semmi baj, csak eljöttem értetek. Ekkor előkerül a sötét sziklabarlangból a jelenkori, földi fiú is. Annak a „látomásnak" a partnere, szerelme. Szintén mezítelenül. Fiatal, férfias arc, gyönyörű, kisportolt test. A szerelmespár összeölelkezve nézegeti a különös látványt: három ősi, ormótlan szkafander és egy nagyon szép, piros ruhás nó. Kissé távolabb egy elég ferdén álló, őskori holdkomp. Senki sem értett semmit - Olja kivételével. Megint Nabil volt az, aki elsőként szedte össze a lelkét, a gondolatait, és kérdezett: - Tényleg te vagy az, Olja, személyesen? És ők itt szintén élő emberek? Mi azt hittük, valaki manipulál minket, és érdekes látomásokat... - Valójában nem én vagyok személyesen, Nabil. De ők itt valódi emberek. Én nem. Nekem ez csak egy részem, én ennél sokkal, mérhetetlenül nagyobb vagyok. Ha személyesen jelentem volna meg itt, valószínűleg nagyon megijesztettelek volna titeket. Vagy esetleg nem is láttatok volna meg. De én beszélni akarok veletek. Ez csak egy ide áthelyezett képem, az akaratom egy bizonyos, megfeleld kifejezése. - Honnan idehelyezett képed...? - Bárhonnan, Nabil. Én mindenütt ott vagyok. - Isten lettél? - Ezek csak szavak. Majd később erről is beszélünk. De én veletek akarok maradni ezután. Mi négyen indultunk el, srácok, és most szépen megoldjuk, hogy négyen is maradjunk. Örökké. - Hogyan...? - találta meg a hangját Robert. (Walter csak szerelmesen nézte a lányt, szólni még nem tudott.) - Ügy, hogy minél előbb visszamentek „oda". Abba a bizonyos halmazba. Minél előbb, annál jobb, és most nem akarok hibázni.

- Kimerült az üzemanyagunk. - Azt majd én megoldom. Már jön is a kellő mennyiségű üzemanyag, és egy kis szerkezeti átalakításra is szükség lesz. Majdnem teljesen kompenzálni fogják a Hajó tömegét. Nemcsak veletek, másokkal is kapcsolatban állok. Csupán ők nem tudnak róla. - Úgy érted, hogy antihélium ballasztot csatolunk a Hajóhoz?! -Ügy. - Úgy értsem, hogy akkor majd sokkal hamarabb odaérünk, mint először?! - Értsd úgy, Robert! - É s a földiek...? - Ök is megtanulták. Ne zavarjon most ez titeket, ne gondolkozzatok azon, hogy hogyan és mikor, de... tőletek tanulták meg. Őket azonban ez nem nagyon érdekli. Felszerelik nektek a Hajót, hogy megszabaduljanak ezektől a veszélyes ősöktől. Nem is kell átmennetek a Föld bolygóra. Egy kicsit sétálgattok itt, a Holdon, pihengettek a kompban. Egy-két hét múlva fölmehettek a Hajóra, és egy-két év múlva „otthon" lesztek. De ezt már magatoknak kell megoldanotok. Minden át lesz programozva, nem adódhat semmi hiba. És majd én is vigyázok rátok. Mivel megérdemlitek, nem fog elmaradni a jutalmatok. - Honnan tudtad meg, Olja - kérdezte halkan Walter -, hogy éppen most és éppen itt találsz minket? - Én mindent tudok. És nemsokára ti is mindent tudni fogtok. De azt te már most tudod, remélem, Walter, hogy szeretlek. Ezzel is akadt egy csomó dolgom. Nem volt könnyű megtalálnom azt a két, majdan megszülető és egyidejűleg élő embert itt, a Földön, akiknek pontosan megfelelőek lesznek a génjei. Walter és Olja földi, emberi génjei. De sikerült megtalálnom és kapcsoltba hoznom őket. Mellesleg körülbelül kétezer további esztendő alatt. Alig kétezer itteni év múlva pedig megszületik a gyermekünk, Walter, édesem. Aki itt fog élni, a Földön. Nevezhetjük őt akár Megváltónak is... És akkor Olja - anélkül, hogy levette volna Walter sisakját - hosszasan, forrón szájon csókolta igazi, földi szerelmét. Majd eltűnt.

Dragon Age: Vérvonalak A

DRAGON AGE: VÉRVONALAK

mérföldkő

a BioWare stúdió történetében: ez az első olyan szerepjátékuk, amely az Advanced Dungeons and Dragons (AD&D) közismert szisztémája helyett saját fejlesztésű szabályrendszert használ. Thedas - egy meg nem nevezett bolygó európányi kontinense, sötét fantasy környezet. Nyoma sincs az AD&D-ben megszokott végletes egyszerűsítéseknek, fehér és fekete, helyes és helytelen közt húzódó éles határvonalaknak, a közismert mítoszokból kiragadott, tessék-lássék összefércelt motívumoknak. Az őstípusok szintjén Thedas is az egyetemes kultúra kincsestárából építkezik. Thedas számos szállal kötődik az európai kultúrkörhöz, így színesebb, sokrétűbb és életszerűbb is az amerikai ízléshez szabott fantasy-világoknál. A rokokó Franciaország egy külsőségeiben és szellemiségében üdítően frivol szuperhatalom, a reneszánsz Itália egy feudális anarchiába feledkezett városállam-konglomerátum képében jelenítik meg. A nomád őstörténet kelta, mongol es afrikai forrásokból

merít, a szűkebb értelemben vett játéktér - a szilaj és bárdolatlan, idegen megszállás alól nemrég szabadult Ferelden - egyszerre mutat skót, skandináv es kelet-európai vonásokat. A sötét fantasy nem hisz a hősökben és a „boldogan éltek, míg meg nem haltak" lezárásban; nem finomkodik és nem kertel, vért, verítéket és könnyeket ígér. Thedason nincsenek könnyű megoldások, kiserdőn át vezető kerülők. Egy hős nem hős; a nagy tetteket errefelé csoportosan hajtják végre, és egy-két nemzedéken belül garantáltan elfelejtik.

A játék megváltoztatja az agyat MÁR EDDIG is bebizonyosodott, hogy a komputerjátékok jótékony hatással lehetnek a játékosra. Javul a felfogóképesség, a reakcióidő rövidebb lesz, a problémai megoldó képesség javul. De ennél is érdekesebb felfedezést tettek Új-Mexikóban, a Mind Research Network munkatársai. A kísérlethez minden játékok legjobbikát, a Tetrist vették igénybe. A három hónapos kísérlet ben fiatal lányok vettek részt, akiknek az agyáról játék közben MRI-felvétel készült a kísérlet elején és végén. Ha egy vizuális és térrel kapcsolatos feladatra, jelen esetben egy videojátékra koncentrálunk, az agy ezen területei aktivizálódnak. A kísérlet végére ezek a területek nagyobb hatékonysággal működtek, ez meg is erősítette a kutatók elvárásait. A kísérlet megdöbbentő eredményt hozott: az agy

szerkezete is megváltozott. Az agy bizonyos területein a kéregállomány megvastagodott; meglepő módon nem az aktív, fejlesztett területek. Ez azt bizonyítja, hogy a játékok során szerzett képességeink nem csak a játékban használhatóak lel, hanem az élet más területein, más feladatokra is. Ez valószínűsíti azt is, hogy a játék kondícióban tartja agyunkat, késlelteti a szellemi leépülést.

Clark Ashton Smith: Fönix

RODIS És HILAR kibújtak a barlangjuk-

ból, és felkapaszkodtak a csillagvizsgáló legfelső emeletére. Szorosan egymáshoz simultak. Szerelmesek voltak, de nemcsak ezért keresték a másik közelségét, hanem a hideg miatt is. A keleti ablaknál álltak, amely az állandó csillagfényben fürdő hegyekre és völgyekre nyílt. A felkelő Napot jöttek megnézni: a fekete gömböt, amely égi útja során hol ezt, hol azt a csillagképet takarta el. Őseik már évezredek óta csak ilyennek látták. Valami előre meg nem jósolható, és a tudósok számára teljesen megmagyarázhatatlan kozmikus törvényszerűség következtében a Nap kihűlése hirtelen felgyorsult, és a Földnek így más sors jutott osztályrészül, mint a lassan kiszáradó Marsnak és Merkúrnak. A folyók, tavak és tengerek befagytak; még a levegő is szinte tapinthatóvá vált, és mindez inkább történelmi, semmint geológiai

léptékkel mérhető idő leforgása alatt. A Föld lakói milliószámra pusztultak el a jégkorszaki hidegben. A megmaradt kevesek a tudomány eredményeivel felfegyverkezve a föld alá menekültek. Atommeghajtású exkavátorokkal egész barlangrendszert ástak a földfelszín alatt. Odalent a mesterséges fényforrások és a bolygó olvadt magmájából nyert hő segítségével az élet nagyjából ugyanúgy ment tovább, mint egykor a felszínen. Fák, gyümölcsök, fű, gabona és zöldségek nőttek az izotópokkal stimulált talajban, illetve a hidroponikus kertekben - élelemmel és levegővel látva el az embereket. Háziállatokat tartottak, sőt még madarak és rovarok is éltek a föld alatt. Az élethez elengedhetetlennek tartott fénysugarakat a barlangokban állandóan világító lámpák szolgáltatták. A régi tudás nem veszett el, de új eredmények sem nagyon születtek. A létezés a tűz ébren tar-

A Nap éltető ereje nélkül nem létezhetne emberiség, sem bármiféle élet a Földön. Mégis biztosan tudjuk, hogy csillagunk egy napon ki fog hunyni. Hanem teszünk semmit ellene. tására redukálódott, amelyet szüntelenül fenyegetett a kérlelhetetlen éjszaka. Nemzedékeken át tizedelte az emberi fajt egy titokzatos meddőség, melynek következtében a milliókból alig néhány ezer maradt. Idővel hasonló meddőség kerítette hatalmába az állatokat is; sőt rnár a növények sem szaporodtak olyan lendületesen, mint egykor. Egyetlen biológus sem tudta a magyarázatot a jelenségre. Talán az ember - és az összes földi létforma - ideje lejárt, és elérkezett a kollektív öregség. De az is lehet, hogy a felszíni élethez szokott lények képtelenek voltak alkalmazkodni ehhez a bezárt élethez, és lassan haldokoltak az olyan

dolgok hiánya miatt, amelyeket szinte már el is felejtettek. A világ, amely egykor virágzott a Nap éltető sugarainak fényében, mostanra már puszta legendává vált, mesévé, amelyre csak a művészet, az irodalom és a történelem emlékezett. Nyüzsgő bábeli városait és termékeny dombjait, mezőit elnyelte a hó, a jég és a megszilárdult levegő. Élő ember nem látta többé őket, csak azon kevesek, akik néha felmerészkedtek a csillagvizsgálónak megtartott tornyokba. Ennek ellenére álmaikban gyakran jelentek meg napfényben megcsillanó patakok és szélben hajladozó fák. Ébredés után pe-

dig néha eluralkodott rajtuk az elveszett föld utáni nosztalgia... A kihalás lehetőségétől megrémülve a legbriliánsabb tudósok előálltak egy fantasztikus, ám legalább annyira kétségbeesett tervvel. Ha végrehajtják, és kudarcot vall, az akár a bolygó teljes megsemmisüléséhez is vezethet. Mostanra mégis minden szükséges előkészületet megtettek. Rodis és Hilar erről a tervről beszélgettek, miközben kéz a kézben várták a halott Nap felbukkanását a horizonton. - Muszáj menned? - kérdezte Rodis kicsit remegő hangon. - Természetesen. Kötelesség és egyben megtiszteltetés. Engem tartanak a fiatal atomtudósok legkiválóbbikának. A bombák helyes időzítése és kilövése jórészt tőlem függ. - De... biztos vagy benne, hogy sikerülni fog? Annyira kockázatos ez az egész. - A lány megborzongott, és még szorosabban ölelte át kedvesét. - Semmiben sem lehetünk biztosak - ismerte el Hilar. - De ha számításaink helyesek, akkor a hasadóanyagok olyan láncreakciót indítanak majd el a Nap belsejében, amely visszaállítja korábbi állapotát, és újra fehéren fog izzani. Persze fennáll a veszélye annak, hogy egy túl hirtelen és erős robbanás elpusztítja a legközelebbi bolygókat. De azt gondoljuk, hogy ez nem fog bekövetkezni, mivel egy ekkora detonációhoz a Nap összes alkotóelemének láncreakcióba kellene lépnie. Ez csak akkor fordulhatna elő, ha minden atomnál elő tudnánk idézni a maghasadást. Itt azonban még nem tartunk, ha ez sikerült volna az emberiségnek, akkor a Föld rnár régen elpusztult volna a régi atomháborúk során. Hilar elhallgatott, tágra nyílt szemében távoli tűz izzott. - Milyen csodálatos, hogy most az élet újrateremtésére fogjuk felhasználni azokat a halálos lövedékeket, amiket ősapáink pusztítás céljából hoztak létre! - folytatta a férfi. - Lezárt barlangokban őrizték őket, s azóta nem nyúlt hozzájuk senki, hogy az ember évezredekkel ezelőtt el-

hagyta a földfelszínt, és visszahúzódott a mélybe. Akárcsak a régi űrhajókat... A csillagközi utazást sosem sikerült megvalósítani; kizárólag saját naprendszerünk többi bolygójára tudtak eljutni, azok azonban lakatlannak és lakhatatlannak bizonyultak. Ahogy a Nap elkezdett kihűlni, már nem volt értelme felkeresni őket. A hajókat azonban elraktározták. És a leggyorsabbat, amely antigravitációs mágnessel van felszerelve, indulásra kész állapotba hoztuk, hogy eljussunk vele a Naphoz. Rodis némán, áhítattal hallgatta, és lassan megfeledkezett balsejtelmeiről, ahogy Hilar folytatta a beszámolót a nagy vállalkozásról, amelyben hat társával együtt fog részt venni. Időközben felkelt a fekete Nap, és megkezdte hideg, ironikus útját a csillagos égen. Eltakarta az ebben az órában a keleti dombok felett csillogó Skorpió farkát. Kisebb volt, mint az a tüzesen izzó korong, amelyről a legendák meséltek. Középpontjában, mint egy Küklopsz-szem, sötétvörösen izzó pont látszott, talán egy még mindig működő vulkán a szénfekete csillag felszínén. Ha valaki a jég borította völgyből figyelte a csillagvizsgálót, úgy tűnhetett volna neki, mintha a torony kivilágított ablaka lenne az a sárga szem, amely a Föld nevében állja a halott Nap sötétvörös tekintetét. - Hamarosan olyan reggelt láthatsz majd ebből a toronyból, amilyet évezredek óta egyetlen ember sem - mondta Hilar. - A vastag jégtakaró megolvad a hegycsúcsokon, és lezúdul a völgyekbe, hogy felszabadítsa a tavakat és az óceánokat. A levegő újra belélegezhetővé válik, és a felszálló párán szivárványszínben fog játszani a napfény. Újra feltámadnak a szelek, kinyílnak a virágok, és fák nőnek az apró hajtásokból. A föld alatti üregekbe száműzött ember pedig visszatérhet, és elfoglalhatja jogos tulajdonát. - Ez csodálatosan hangzik - suttogta Rodis. De te... te visszatérsz hozzám? - Visszatérek hozzád... a napsugarakkal - felelte Hilar.

A Foszfor nevű űrhajó egy hatalmas barlangban pihent az egykor Atlasz-hegységként ismert terület alatt. Az üreg mérföld vastag mennyezetét részben már elbontották az atommeghajtású talajlazító gépek. A meredeken felfelé ívelő vájat a hegyoldalban bukkant ki a felszínre. A nyíláson át a Foszfor orra egyenesen a csillagok felé mutatott. Minden készen állt a kilövésre. Az alkalomra megjelent előkelőségek és tudósok otromba szörnyeknek festettek a vastag szkafanderekben és sisakokban, amelyeket a nyíláson keresztül beáramló hideg miatt kellett viselniük. Hilar és hat társa már korábban elfoglalták helyüket a Foszfor fedélzetén, és magukra zárták a hajó légzsilipjeit. Az összegyűlt emberek kifürkészhetetlen némaságba burkolózva vártak. Nem volt búcsúztató ünnepség, nem mondtak beszédet, nem integettek; semmi olyat nem tettek, amiből arra lehetett volna következtetni, hogy az emberiség sorsa múlik az utazás sikerén. A hajó rakétái tűzokádó sárkánnyá változtak, és a Foszfor szárnyatlan madárként röppent ki az örök éjszakába. Hilar a hajó hátsó részében állt, és a kis ablakon keresztül egy másodpercre megpillantotta a torony kivilágított felső emeletét, ahol nemrég még Rodisszal álltak. Az aranyló ablakot villámgyorsan elnyelte a sötétség. Hilar tudta, hogy mögötte ott áll a szeretett lány, onnan figyeli a Foszfor indulását. Ez egy szimbólum, tűnődött... az élet szimbóluma, és az emlékeké... a Napé... és minden olyan dologé, ami csak felvillan, aztán eltűnik a semmiben. De félre az ilyen gondolatokkal! Méltatlanok ezek a fényhozók egyikéhez, aki Prométheuszként újra lángra lobbantja a halott Napot, és ismét fénynyel árasztja el a sötét világot. Nem voltak többé napok, amikkel mérni tudták volna az idő múlását, csak a csillagok fénye kísérte száguldásukat a semmiben. A rakéták, amelyek a kezdőlökést voltak hivatottak megadni, rnár nem lángoltak; az űrhajó némán úszott a sötétben, csak helyzetjelző fényei világítottak árgus szemekként, ahogy a vak Nap gravitációs ereje egyre közelebb húzta őket magához. Próbarepülést nem tartottak. Szükségtelennek ítélték, hiszen a Foszfor tökéletes állapotban volt; kezelése egyszerű és könnyen megtanulható. A legénység egyetlen tagja sem járt még az űrben, de mindannyian alapos kiképzést kap-

tak matematikából, asztronómiából és az utazáshoz elengedhetetlen egyéb ismeretekből. Két navigátor volt a fedélzeten, egy rakétamérnök, és két mérnök, akik a nagy teljesítményű generátorokat kezelték. Ezek szolgáltatták az antigravitációs erőt, amelynek segítségével, azt remélték, sikerül megkerülniük a hatalmas - a Naprendszer kilenc bolygójának együttes súlyánál is nagyobb tömegű - égitestet, majd biztonságban vissza tudnak térni a Földre. Hilar és asszisztense, Han Joas volt a legénység utolsó két tagja. Ök egyedüli feladatukként a bombák időzítéséért és kilövéséért feleltek. Mindannyian ugyanahhoz a kevert - latin, szemita, hamita és negroid ősöktől származó - rasszhoz tartoztak, amely még a Nap kihűlése előtt alakult ki a Földközi-tengertől délre eső térségben, ahol a korábbi sivatagok helyén öntözőrendszerekkel sűrűn behálózott, termékeny vidékek terültek el. A föld alatt eltöltött évszázadok során a faj jellegzetes képviselői karcsú, izmos, középtermetű, halványbarna bőrű emberek lettek. Vonásaik leginkább a negroidokra hasonlítottak, általános testfelépítésük már a dekadencia jeleit is magában hordozta. A változások ellenére, meglepő módon, sok atomkor előtti hagyományt megőriztek, sőt a klasszikus mediterrán kultúra egyes elemeit is. Nyelvük latin, görög, spanyol és arab eredetű volt. Más, Ázsia és Amerika egyenlítői vidékén élő népek is a föld alá menekülve élték túl az általános kihűlést. Hosszú ideig rádión tartották velük a kapcsolatot, aztán megszakadt az összeköttetés. Úgy gondolták, hogy vagy meghaltak, vagy elvadultak és levetkőzték magukról a civilizációt. Csak az alvások és az étkezések jelentettek némi változatosságot az egyhangú utazásban. A Foszfor némán szelte a változatlan, üres sötétséget. Hilar nak az volt az érzése, mintha egy végtelen mély kútba zuhannának, amelynek falán csillagok gyanánt apró fényforrások világítanak. Számított rá, hogy elfogja majd a szédülés az űrben, de ehe-

lyett az a furcsa érzés kerítette hatalmába, mintha újra és újra megismétlődne az utazás, mintha küldetésük számtalanszor megtörtént volna már, és ez így maradna az idők végezetéig. Vajon ő és a társai egyszer már eljöttek feléleszteni a kialudt Napot? Vajon eljönnek majd újra, hogy életet leheljenek a kihűlőben lévő Naprendszerbe? Vajon mindig volt és mindig lesz egy Rodis, aki a visszatérését várja? Ezeket a gondolatait csak Han Joasszal osztotta meg, akitől hozzá hasonlóan nem állt távol a miszticizmus és az efféle spekuláció. Többnyire azonban az atomok titkairól és a bennük rejlő hatalmas erőről beszélgettek. Azokat a problémákat vitatták meg, melyekkel hamarosan szembe kell nézniük. Az űrhajó több száz bombát szállított. Közülük soknak nem ismerték a pontos erejét: az ősi háborúk fel nem használt örökségei voltak. Azok a háborúk sok sebhelyet hagytak a bolygó arcán, a jégtakaró alatt több ezer kilométeres radioaktív területek húzódtak. A bombák között voltak vas-, kalcium-, nátrium-, hélium-, hidrogén-, kén-, kálium-, magnézium-, réz-, króm-, stroncium-, bárium- és cinkbombák is: csupa olyan elem, amelyet már évszázadokkal korábban kimutattak a napszínképből. A hadban álló feleknek szerencsére maradt annyi józan eszük, hogy soha nem dobtak le egy bombánál többet egyszerre. Így is elindult néha a láncreakció, de szerencsére abba is maradt. Hilar és Han Joas azt remélték, hogy a Nap egész felületét sikerül majd körbejárniuk, és az egyes bombákat ott tudják majd ledobni, ahol az adott elemek a legnagyobb koncentrátumban találhatók. Az űrhajón volt egy speciális radar is, amely be tudta mérni a különböző elemek pontos helyét. A bombákat úgy időzítik majd, hogy lehetőleg egy időben robbanjanak. Ha minden jól megy, a Foszfor teljesíti küldetését, és már a viszszaút nagy részét megteszi, amikor a detonációk bekövetkeznek. Azt feltételezték, hogy a Nap belsejét olvadt magma alkotja, amelyet egy

viszonylag vékony kéreg borit. Erre elsősorban a vulkáni aktivitásból következtettek. Az egyik tűzhányó szabad szemmel is látható volt a Földről, teleszkóppal pedig több másikat is fel lehetett fedezni. Most, ahogy a Foszfor egyre közelebb került úti céljához, számos vulkánt figyelhetett meg a hajó legénysége. A hatalmas égitest lassan forgott, egyszerre takarva el szemük elől a Mérleg, a Skorpió és a Nyilas csillagzatát. Hosszú ideig úgy tűnt, mintha az utazók feje fölött lebegne. Aztán egy váratlan manőverrel alájuk került, és ott hevert előttük ébenfekete ábrázata a maga vulkáni pattanásaival és halvány, radioaktív ereivel. Vagy mint hatalmas, kerek pajzsa az éjszaka kozmikus óriásának, aki bevette magát a világok között ásító mélységes mély szakadékba. A Foszfor acéltűként száguldott a Nap irdatlan mágnese felé. A legénység összes tagját jó előre kiképezték a rá váró feladatra; mindent aprólékosan elterveztek. Sybal és Samac, a két mérnök, aki az antigravitációs mágnest kezelte, elkezdte manipulálni a szerkezetet, hogy minél tovább ellen tudjanak állni a Nap vonzásának. A közel öt méter magas generátorok, amelyek a huzalokkal kiegészülve leginkább valami kolosszális Laokoón-szoborra emlékeztettek, a Föld gravitációs erejének többszörösével is dacolni tudtak. A múltban könnyedén szembeszálltak a Jupiterrel, sőt még a Napot is meg tudták közelíteni az ilyen generátorokkal felszerelt űrhajók. Ezért gondolták azt az utazók, hogy sikerül majd körberepülni az elsötétült égitestet, és elszakadni tőle, miután ledobják a bombákat. Tompa, alig hallható, inkább csak érezhető vibrálás kezdett áradni a mágnesekből. A hajó is átvette a rezgést. Megfájdult tőle az űrhajósok feje. Nyugtalanul pillantgattak a kijelző felé, amelyen egy hatalmas, óramutatóra emlékeztető kar egyre feljebb kúszott a skálán, míg végül már a földi nehézkedés tizenötszörösét sikerült kiegyenlítenie. A Nap gravitációja, amely kérlelhetetlenül húzta

magához az űrhajót és az ülésekbe préselte az utasokat, enyhülni kezdett. A mutató tovább haladt felfelé... egyre lassabban... tizenhat... tizenhét... majd megtorpant. A Foszfor zuhanása lelassult, de nem állt meg. A kapcsolók az utolsó fokozatra voltak állítva. Sybal szólalt meg, hogy válaszoljon a többiek ki nem mondott kérdéseire. - Valami nem stimmel. Talán a huzalokkal történt baj, lehet, hogy valamelyik ötvözet instabillá vált az idők során. De az is előfordulhat, hogy a Nap változott meg, és az zavarja a mágnes működését. Akármi is az oka, nem tudjuk elérni a huszonhétszeres antigravitációt, amire a csillag felszínének közelében szükségünk lenne. - A fékezőrakétákkal tizenkilencszeresre tudjuk növelni az ellenállásunkat, de még az is kevés lesz - tette hozzá Samac. - Mennyi időnk maradt? - kérdezte Hilar a két navigátor, Calaf és Caramod felé fordulva. A két férfi összedugta a fejét, és számolni kezdett. - Ha bekapcsoljuk a fékezőrakétákat, két óránk van, mielőtt elérjük a Napot - jelentette be végül Calaf. Eibano, a rakétamérnök azonnal odaugrott a megfelelő kapcsolóhoz, és beindította a Foszfor orrán és oldalán elhelyezett fékezőrakétákat. Egy hajszálnyit ismét csökkent a sebességük, kicsivel megint kevesebb súly nehezedett a testükre. De a Foszfor továbbra is feltartóztathatatlanul száguldott a Nap felé. Hilar és Han Joas összenéztek, és egyetértően bólintottak. Felálltak, és elindultak a fegyverraktár felé, amely a fél hajót elfoglalta. Több száz atombombát tároltak a fedélzeten. Szükségtelen volt bejelenteni, hová igyekeznek; senki nem akarta sem sürgetni, sem visszatartani őket. Hilar kinyitotta a raktár ajtaját. Mielőtt beléptek volna, ő és Han Joas megfordultak, még egyszer, utoljára végighordozták a tekintetüket útitársaikon. Azok arcáról semmi mást nem tudtak leolvasni, csak beletö-

rődést az elkerülhetetlen pusztulásba. Azután beléptek a fegyverraktárba, és magukra zárták az ajtót. Munkához láttak. Módszeresen haladtak végig a keskeny folyosón az állványok között, melyeken ott sorakoztak a tojásdad alakú bombák. Mivel különböző kapcsolókat és számlálókat kellett beállítaniuk hozzá, egy bomba időzítése percekig is eltartott. Ezért Hilar és Han Jonas minden fajtából csak egyetlen bomba detonációjának idejét állította be. A fegyverraktár távolabbi végében egy kronométer ketyegett, így pontosan tudták, mennyi idejük van még hátra. A bombák egyszerre fognak robbanni, az első által kiváltott láncreakció következtében, pontosan abban a pillanatban, amikor a Foszfor becsapódik a Nap felszínébe. Az egyre erősödő gravitáció lelassította és nehézkessé tette a mozdulataikat. Attól féltek, hogy megbénítja őket, mielőtt végeznének az összes bomba időzítésével. A testükre nehezedő erők megháromszorozódtak, görnyedten rogytak le a székükbe a kivetítő elé, amelyen a kinti világűr képe jelent meg. Lenyűgöző látvány volt. A Nap teljesen betöltötte a látóhatárt. A vulkánkitörések sötétvörös lángjai radioaktív ásványok kékes árnyalatú mezőit, a Himaláját apró dombocskává silányító hegyvonulatokat és bolygókat is elnyelni képes szakadékokat világítottak meg. A gigászi táj közepén a nagy vulkán égett, amelyet a csillagászok Héphaisztosznak neveztek el. Ezt látta Hilar és Rodis a csillagvizsgáló ablakából. Több száz kilométeres lángnyelvek csaptak az ég felé a kráterből, amely leginkább valami földön kívüli pokol kapujának tűnt. Hilar és Han Joas már nem hallották a kronométer vészjósló ketyegését, és nem látták a baljós mutatók mozgását. Nem lett volna értelme, hogy azt figyeljék: semmi mást nem tehettek már, csak várták az örökkévalóságot. Minél közelebb kerültek a felszínhez, annál szélesebbé vált az előttük elterülő síkság, annál magasabbak lettek

a hegyek, annál mélyebbek a szakadékok, a Nap pedig már egyáltalán nem hasonlított gömb alakú égitestre. Egyértelműen látszott, hogy a Foszfor egyenesen a Héphaisztosz ásító, lángoló kráterébe fog belezuhanni. Egyre gyorsabban közeledtek felé, a gravitáció pedig olyan erővel bilincselte őket a székbe, amelyet egy óriás sem tudott volna lerázni magáról... Az utolsó pillanatban Hilar és Han Joas kivetítőjét teljesen betöltötte a vulkáni tűz, amely elnyelte a Foszfort. És aztán, amikor már nem volt szemük, amivel láthatnák, és fülük, amivel hallhatnák, részeseivé váltak annak a halotti máglyának, amelyből a Nap főnixmadárként újjászületett. Rodis aznap reggel is felmászott a toronyba, s annyi görcsös alvás és kimerítő álom után az ablakból végre meglátta, ahogy felkel az újraélesztett Nap. Lenyűgözte a ragyogása, bár félig eltakarta az olvadó hegycsúcsokról felszálló vízpára. Csodás, természetfeletti jelenségnek tűnt. Apró erecskék indultak meg a magaslatokról, hogy megtörjék a bolygó jégpáncélját, vízesésekké változzanak, s lemeztelenítsék a köveket és a talajt. Az éledező szelek párafelhőket sodortak a tavak fölül a Nap felé. A Föld kezdett magához térni hosszan tartó, hibernált álmából. Rodis a torony szigetelt falain keresztül is érezte a Nap melegét, amely nemsokára felébreszti a magokat és a spórákat téli álmukból. Szíve vadul dobogott a csodák láttán. De legbelül zsibbadt és szomorú volt, mint a fel nem olvadt jég. Tudta, hogy Hilar soha nem fog viszszatérni hozzá - csak fénysugárként, az éltető meleg szikrájaként, amelyet segített újraéleszteni. Ahogy eszébe jutott a férfi ígérete, azt inkább találta ironikusnak, mint vigasztalónak: ,,Viszszatérek hozzád... a napsugarakkal." Illés Róbert fordítása

Ha eltűnne az ember... Megszoktuk már, hogy bármerre nézünk, mindenhol embereket látunk magunk körül: zsúfolt nagyvárosok, tömött utcák. Mindenhol az emberi tevékenység nyomai. De mi lenne akkor, ha az ember egyik pillanatról a másikra eltűnne? KÉK GOLYÓ: csak ennyinek látszik az űrből a Föld. Az óceánok kékjét alig törik meg a szárazföldek zöldessárga, barna foltjai. Az emberi tevékenységnek csak akkor bukkanunk nyomára, ha a Föld felszínéhez közel állnánk körpályára. De ebből a magasságból is csak a megművelt területek foltjai és a nagyvárosok rajzolódnak ki. Ennél távolabbról mintha lakatlan lenne a bolygó. Milyen is lenne a bolygó nélkülünk? Most ne azt az esetet vizsgáljuk meg, ha egyáltalán nem alakult volna ki emberi civilizáció. Nézzünk meg egy érdekesebb lehetőséget: amikor a Föld mind a 6,5 milliárd lakója egyik pillanatról a másikra eltűnne!

Az alapeset legyen a következő: egy felsőbb hatalom - legyen az isten vagy egy kozmikus szupercivilizáció - úgy döntene, A Földnek jobb, ha eltűnik róla ez a kártékony, kétlábú faj. És egyetlen pillanat alatt eltűnik 6,5 milliárd ember.

A nagy lekapcsolás: energia nélkül

A közvilágítás hajnalban lekapcsol, az első nap reggelén az ébresztőórák azonban hiába szólalnak meg. Az automaták az ember nélkül is tovább végzik dolgukat. Néhány órával az ember eltűnése után világszerte kihunynak a fények. Az Egyesült Államokban az energia hetven százalékát fosszilis hordozóból nyerik. Ezek az erőművek csak addig működnek, amíg a tüze-

lőanyag el nem fogy. Ha nincs utánpótlás, nincs áram sem. Az atomerőművekben sem jobb a helyzet. Egy átlagos reaktorban annyi üzemanyag van, ami kétévi működéshez elegendő. Azonban emberi irányítás híján két napon belül biztonsági üzemmódba kapcsol, a fúzió és az áramtermelés leáll. Még a szélenergia sem tart örökké. Szél még csak adódna, de karbantartás - például a csapágyak rendszeres kenése - nélkül hamarosan ezek a rendszerek is működésképtelenné válnak. Az elektromos hibák áramszünetek lavináját indítanák el, és évszázadok óta nem látott sötétség borulna a Földre. Hol aludnának ki az utolsó fények? A Föld különböző pontjain, ahol magas hegyek vesznek körül hatalmas mesterséges tavakat, például az USA délnyugati részén, a Hoover-gát környékén. A vízerőművek eleinte meg sem érzik az ember hiányát. Üzemanyaguk gyakorlatilag korlátlan, amíg a tóban van víz, addig van áram is. Ezek a generátorok automatikusan termelik az áramot, amíg minden rendeltetésszerűen működik. Ha eltűnnek a mérnökök és a karbantartók, a rendszer akkor is dolgozik hetek, hónapok, sőt évek múlva is. Valószínűleg ezek lennének az emberiség utolsó működő eszközei. Áram nélkül minden más rendszer is kezd meghibásodni. Például a nagyvárosok alatt hatalmas cső- és alagútrendszerek futnak, amelyek működtetéséről szivattyúk gondoskodnak. Így New York metróalagútjaiban hétszáz szivattyú emeli ki a beszivárgó talajvizet; napi ötvenezer köbmétert távolítanak el. Ha a kezelők ezeket nem kapcsolják be vagy áram hiányában nem tudnak működni, akkor becslések szerint 36 óra alatt megtelnének vízzel.

Élet utánunk Eltűnésünk után az üzletekben és otthonainkban rothadásnak indul az étel. A házi kedvencek gondozó nélkül maradnak. A ketrecbe zárt állatok hamarosan szomjan vagy éhen pusztulnak. A kutyáknak és a macskáknak azonban van esélyük a túlélésre, feltéve, ha el tudják hagyni a házat, ha kiszabadulhatnak a zárt kertekből. Ha nincs kutya-macska kijárat a házból, ha nem képes áttörni az ablakot, ha nem tud átjutni a kerítésen vagy a kapun, akkor halálra van ítélve. Ha kiszabadul, van esélye, az úszómedencékből, tavakból, pocsolyákból inni tud, s a kutyáknak megvan az ösztönös képességük a keresgélésre. Az ember után maradt szemétben élelem után kutakodhatnak. Legnagyobb esélyük a túlélésre a kóbor állatoknak van. A kijutás azonban nem egyenlő a túléléssel. A túltenyésztett vagy éppen kis termetű jószágoknak nincs sok esélyük a hirtelen támadt vadonban. A kutyák falkákba verődve kutatnak élelem után. A természetes hierarchia azonban nagy úr. A nagyobb legyőzi a kisebbet. A kisebb kutyák valószínűleg egy hetet sem élnek túl. Azok a fajtajellemzők, amelyekért kitenyésztették őket, sok esetben súlyos hátrányt jelentenek a túlélésért folytatott

A Hoover-gát leáll Hoover-gát sincs biztonságban. A 17 masszív generátor - bár meg működhetne sokáig - talán rnár egy év után alulmarad egy köröm méretű organizmussal szemben, Egy keletről betelepedett kagyló vígan el Észak-Amerikában, mert nincs természetes ragadozója, csak az ember. Vígan szaporodik, megtapad mindenen - egymás hátán is - és burjánzó telepeket alkot. Megtelepedik a víz alatt mindenen, a csövek belsejében, a rácsokon. A réseket, a csöveket hamar eltömítik. Nem könnyű megszabadulni tőlük, csak fizikailag pusztíthatoak el: le kell vakarni a felületről. A K O R Á B B A N EMLEGETETT

Az átfolyókat gyorsan eltömítik, ezért a vízerőművekben állandó takarítást igényelnek a víz alatti részek. Az eltömődés azonban nem azokat a hatalmas csöveket veszélyezteti, amelyeken a víz ömlik a generátorok lapátjaira. A Hoover-gát generátorait az átfolyó vízzel hűtik. Ám ezeket a csöveket hamarosan eltömik a kagylók, a generátor felmelegszik, és az automata védelmi rendszer egymás után lekapcsolja azokat. Ha a generátorok leállnak, a víz nem tud áttolyni a gáton, s a Colorado-folyó hamarosan kiszárad. A gát mögötti tó szintje egyre emelkedik, amíg át nem folyik a gát tetején kétoldalt épített túlfolyókon. A víz csak ekkor térne vissza ismét a folyómederbe.

harcban. A legnagyobb jövőjük az átlagos kutyáknak van, de nem lenne könnyű dolguk. Az új világ talán paradicsom lesz... a kártevőknek. A háziegerek, a patkányok és a hasonló rágcsálók rávetnék magukat a városokban felhalmozott élelmiszerkészletekre, és hónapokig jól élnének belőle. Ezután azonban eltűnik az élelmiszer-utánpótlás is, s a rágcsálók kénytelenek egy ideig beérni a papírral, szövettel és hasonló, számukra emészthető anyagokkal. Ám hamarosan ez is elfogy, és kénytelenek lesznek elhagyni a házakat, épületeket. Ekkor már könnyű prédák lesznek a ragadozóknak. A néhány hónapig tartó felfutás után a rágcsálók időszaka leáldozik; a fajok túlélik, de egyedszámuk nagyon lecsökken. Hasonló helyzet vár a körülöttünk - és belőlünk - élő rovarokra. A csótányok, a hangyák, miután elhordtak minden ehetőt, elköltöznek a házakból. Az emberek nélkül ők sem élnek meg a háztömbökben. A városok elkezdenek visszavadulni. A macskák és kutyák újra vadállatok lesznek, vadásznak, mint hajdani őseik. A városok szélén eddig is megéltek a rókák, prérifarkasok, hiúzok és a hasonló kis testű ragadozók. Amint megfelelő mennyiségű élelem áll rendelkezésükre, visszafoglalják a területet. Honnan lesz számukra megfelelő élelem? Nos, a növényzet gyorsan utat talán magának, s velük együtt megjelennek a növényevő állatok is. És velük visszatérnek a ragadozók is. A legnagyobbak is. Az udvarok es hátsó kertek újra vadászterületté válnak. Egy év után még jól felismerhetőek városaink, de már sokat változtak: alaposan kizöldültek. A természet megkezdte a visszafoglalást. Az első fizikai hatások egyike az emberek által épített

áthatolhatatlan felületek, utak, parkolók, szilárd burkolatú terek átalakulása lenne. Aki kertes házban lakik, pontosan tudja, mekkora küzdelem folyik az ember és a növények között. Ezeken a területeken egykor virágzott az élet, és most újra utat tör magának. Mindenhol, ahová elér a napfény, megjelennek a növények. A burkolat réseiből felüti fejét az élet, és burjánzani kezd. Csodálatos a növényzet ereje: néhány év alatt képes elpusztítani bármit. Ha nincs, aki eltávolítsa azokat, az olyan növények, mint például a pitypang, a burkolat minden hasadékát kitöltik. Az elpusztuló gyomok a mindent ellepő mohával és zuzmóval keveredve vastag humuszréteget hoznak létre. Ez a talaj az első időkben még tápanyagban szegény, ezért csak az olyan növények jelennek meg, mint a lóhere, amely nitrogént von el a légkörből. De a talaj egyre jobb lesz, az élet pedig színesebb. A szilárd burkolatokat szép lassan ellepi az éltető talaj, és

mindörökre eltűnnek a zöld réteg alatt. Az egykor ápolt gyepes területek mezőkké alakulnak át, ahol megjelennek a nyulak, őzek, szarvasok. A városok helyét újra elfoglalja az a teljes ökoszisztéma, amelyet korábban elpusztított.

A természet pusztítása

Az emberi civilizáció nagyon törékeny, és ez az épületekre is igaz. Sokan azt hiszik, hogy hatalmas épületeink szinte elpusztíthatatlanok. Ez korántsem igaz. Vegyünk egy olyan egyszerű növényt, mint a bálványfa! Felkapaszkodik a falakon, mohón növekszik, súlyos károkat képes okozni. A gyökerek szétterjednek, minden kis résbe befurakodnak, növekedés során kiszorítják a maltert. A fal meggyengül, és néhány év után leomlik. Az ilyen növényeknek nem tudnak ellenállni a hagyományos házak.

Az ember után itt maradt világot leghatásosabban a tűz pusztítaná. A villámcsapás keltette tüzek gyorsan elharapózhatnak a településeken, az eddig gondosan eloltott erdőtüzek megállás nélkül terjednének át a városokra. A tűz végzetes csapást mér a lakatlan házakra, száraz hulladékkal borított területekre. Ez azonban új lendületet ad az élet támadásának, a leomlott üszkös gerendák, elszenesedett faanyagok szinte megtermékenyítik a földet, újabb területeket és felületeket biztosítva az élet burjánzásához. Hihetetlen, hogy a természet mennyire gyorsan képes visszahódítani a földet. Gondoljunk bele! Egy járda, amit nem takarítunk, másfél év után nehezen használható, újabb 1-2 év után már nehéz lehet megtalálni. Egy salakos teniszpálya 1-2, gondozás nélküli év után már nem használható. Ahol az élet burjánzik, az emberek nyomai gyorsan az enyészeté lesznek. Már öt év elég ahhoz, hogy szilárd burkolatú útjaink eltűnjenek a zöld lepel alatt. Képzeljük el a Moszkvai Vörös teret... zölden! A kúszó- és futónövények birtokba veszik a falakat, elborítják az épületeket. Gondoljunk csak Angkor Wat dzsungel borította épületeire! A város azért maradt fenn a dzsungel rejtekében, mert kőből épült. Azonban az általunk ismert képek a gyökerek lepte városról hosszú munka, növények kiirtása, takarítás, és állandó karbantartás eredményét mutatják. Ha néhány évig magára hagynánk, újra eltűnne a dzsungelben. A New York-i Central Park is gyorsan elvadulna. A gondozott gyepből mező lesz, fák nőnének mindenhol, az ott élő állatok gyorsan elszaporodnának. Pár év alatt inkább erdő, mint park benyomását keltené. Az ember utáni állatvilág nagy kérdése az állatkerti állatok sorsa. Ha nem pusztulnak el rácsaik mögött, ha a kínzó éhség és szomjúság hatására ki tudnak törni, érdekesen változtathatják meg a város eredeti ökoszisztémáját. Néhány oroszlán- és sakálcsaládot biztosan el tudna tartani a nagyvárosba visszatérő élet. A vadon befogott

állatok feltalálnák magukat, és beépülnének az ökoszisztémába. Vajon mi történne a fogságban született állatokkal, nekik mekkora lenne a túlélési esélyük?

Évtizedek A mérsékelt égöv alatt 30-40 év elég ahhoz, hogy a hajdan lakott házból csupán égnek meredő falak maradjanak. A legfontosabb szempont, hogy a tető meddig tart ki. Viharok tépázzák, beázás, a gerendák elkorhadnak vagy például termeszek rágják szét, hamar beroskad a tető. Az életnek és a víz-fagy párosnak már nem tud ellenállni az épület. Legtovább a felhőkarcolók bírják, mivel az annyira mesterséges környezet, hogy valójában az emberi életre is alkalmatlan. Eltelik 2-3 évtized, és karbantartás híján a hatalmas üvegtáblák szigetelése elfárad, megtöredezik. A réseken befolyik a víz, és megkezdi pusztítását. A rögzítések elfáradnak, és a szél is megteszi a magáét: hamarosan elkezdenek hullani a hatalmas, akár több mázsás üvegtáblák. Komoly csapást mérhetnek az épületre a villámok is. Ha a villámhárítók tönkremennek, az épület szabad prédává válik. A tűz felgyorsítja az épületek pusztulását. A nyitott épületek már a természet prédái. A szél, a por, a víz behatol az épületbe, és az élet újra megtelepszik, mint egy hatalmas, mesterséges sziklafalon. A fából készült struktúrák gyorsan elpusztulnak. A kizárólag téglából vagy kőből készült épületek jóval tovább bírják.

Pripjaty SAJNOS VAN EGY HELY, amely az elméletekre bizonyítékot szolgáltat. Csernobil és környéke. Pripjaty hajdan a Szovjetunió egyik legmodernebb városa volt. Ötvenezren éltek benne, akik egyetlen nap alatt hagyták el a várost. Többé sosem tértek vissza. A város azóta halott az ember számára. Pripjatyban virágzik az élet. A város teljesen elvaduit, a hajdani szilárd burkolatú főtéren már több a növény, mint az asztalt. A házakba ki-be járnak az állatok, madarak költöztek az emberek helyére. Nincsenek ablakok, a lakeretek szétkorhadtak. Az emeletes házban a szoba közepén fa áll. Mindenhol rozsdás fém, korhadt fa, málló fal, töredező beton. A vidámpark romjai emlékeztetnek minket a természet erejére. A vadonatúj szórakozó létesítmény négy nappal a katasztrófa után nyílt volna meg. A futballstadionra már rá sem lehet ismerni. A betontribünöket szétfeszítette a fagy, a résokből kibújó növények folytatják a pusztítást. A hajdani gyep már csak egy mező, amelyből házmagasságú fák nőnek ki. A táj olyan, mint az ember előtt: lombhullató erdő.

Az erdőt komoly sugárégés érte, a növenyzet és az állatvilág java része kipusztult. Az élet azonban helyreállt. A növényzet megújult, szarvasok és vaddisznók népesítik be a vidéket. Érdekesség, hogy a vadállomány sűrűsége a lezárt zónán belül 10-15-szőröse a zónán kívülinek.

A piramisok ötezer éve állnak, a római vízvezetékek némelyike kétezer éve működik. Ez az időtartam a környezettől függ: hőmérséklet, páratartalom, időjárási viszonyok. A kőnek és a betonnak is van ellensége: a só. A vízben feloldott só bekerül a kövek réseibe, majd a víz elpárolog, és a sókristályok szétrepesztik a követ. Érdekes példa erre az USA keleti partjának legészakibb állama, Maine partvonala. Az itteni épületek nem omlanak le, ha lakatlanná válnak, hanem feloldódnak. A Fekete-sziget gránitbányáiból építkezett hajdanán Boston, New York, Phildelphia. A hajdani kőbányákból visszamaradt kövekből építették házaikat az ott lakók. Azonban az időjárás és a tengeri sós levegő megtette a magáét: a kövek 80-90 év alatt elmállottak, elporladtak. Szinte semmi sem maradt belőlük. Nem kell száz év ahhoz, hogy az ember eltűnése után az itteni életének nyomai is javarészt eltűnjenek. A hajdani vidéki mezőgazdasági termelésnek gyakorlatilag nyoma se marad. A falvakat, kisvárosokat, kertvárosokat visszafoglalta az élet, bizonyságul, hogy sokkal erősebb nálunk. A legnagyobb monstrumok, speciális építmények vagy különleges helyen álló épületek maradványai még sokáig bírják. De az idővel ezek sem képesek dacolni. Mi marad meg legtovább az ember után? Ne a Földön keressük! A Hold-expedíciók leszállóegységei ma is égi kísérőnk felszínén pihennek. Csapadék és légkör nélkül még évszázezredekig, évmilliókig lehetnek egy eltűnt faj emlékművei. Az űrhajósok lábnyomai akár kétmillió évig is hirdethetik az ember hajdani nagyságát. De addig is, a földi élet megy tovább. Ember nélkül is. Talán még jobban. Kovács „Tücsi" Mihály

Martin Amis: Idökór

Ha az ember elér egy bizonyos kort, álmodozni kezd arról, milyen jó is lenne újra fiatalon. Persze ez tipikusan az a fajta kívánság, ami nagyon rosszul is elsülhet, ha beteljesül.

A LÁTÓTÁVOLSÁG NORMÁLIS, az időkór

fertőző. Az én hitelcsoportomban biztosan az. Meg maguk felé is, barátaim, kivéve persze, ha tévedek. Manapság senki nem gondol semmi másra. Már meg sem próbál úgy tenni, mintha másra gondolna. Ja, tényleg, az ég kivétel, nyilván! Szegény ég... Ez van. Ez a helyzet. Mind az időn agyalunk, az idővel harcolunk, az időnket vesztegetjük. Én még megvagyok, ez persze idővel változhat. Elővettem a kézitükrömet. Mostanában mindenki hord magánál legalább egyet. A sebesvonat tele van a hajukat meg a szemüket idegesen ellenőrző, előregörnyedő alakokkal. Legalább annyi feszültség van bennük, mint a fejük fölött feszülő kábelben. Azt mondják, az idővel kapcsolatos szorongás több embert fektet ki, mint az idő maga. De csak az idő halálos. Tényleg nem jó, egyetértünk, túl fontos lett. Hogy válthat az ember témát, ha csak egyetlen téma létezik? Senki nem akar az égről beszélni. Nem akarnak az égről beszélni, és én nem hibáztatom őket ezért. Elővettem a kézitükrömet, és tíz másodpercig vizsgáltam magam. Alsó íny ellenőrzés, bal szempil-

la számlálás. A látvány úgy felbátorított, hogy óvatosan kimentem a konyhába, és felpattintottam egy sört. Lenyomtam egy nagy szendvicset sonkasalátával. Rágyújtottam még egy cigire, aktiváltam a tévét, és bejelentkeztem a Terápia Csatornára. Megnéztem egy hetven évvel ezelőtti dokumentumfilmet, amely az Angliában, egy Orpington nevű helyen tervezett útszélesítésről szólt. Ha időről van szó, az unalom betegségmegelőző hatása a legkiválóbb. Folyton azt sulykolják, hogy mindenki unatkozzon, amennyit csak tud. Mást untatni állítólag még egészségesebb, mint unatkozni. Ezért beszélünk társaságban hangosabban a szokásosnál, és locsogunk megállíthatatlanul bármiről, ami eszünkbe jut. Én magam időtlen időkig képes vagyok az időről beszélni: hülye szokás. Látjátok, már megint kezdem! Megszólalt a külfon. A Terápiáról Fogadóra kapcsoltam; kép nem jött be. - Ki az? - kérdeztem a tévét. A tévé felelt. Felsóhajtottam, és félperces várakozásra tettem a hívót. Nyugatató zene. Unalmas zene... Oké - elmondjam, mit gondolok erről? Szóval, vannak, akik szerint az időt a túlnépesedés, a légszennyezettség, a nagyvárosi élet (manapság nincs is másfajta) okozta. Má-

sok meg azt állítják, hogy az idő az első nukleáris háborúk eredménye (zártkörű premierek: Perzsia Pakisztán ellen, Zaire Nigéria ellen és a többi, nem mintha nagy ügyek volnának, ők kapták a forróságot meg a fényt, mi kaptuk a hideget és a sötétet; annyi hasznukat vettük, hogy segítettek elszarni az eget), pontosabban az azokat követő tévéközvetítéseké: hús kínlódott a képernyőkön reggeltől estig - haldokló vagy eszelős állapotba került hús. De olyan véleményt is ismerek, mely szerint az idő az ember űrben tett utazásainak evolúciós következménye (nem kellett volna odamenniük, főleg, hogy itthon is van elég rázós ügyünk). Élelmiszer, pornográfia, a rák gyógyítása... Magam azt gondolom, hogy a huszadik század tehet róla. A huszadik század elég volt hozzá. - Szevasz, Happy - mondtam -, mizújs? - Te vagy, Lou? - szólalt meg egy óvatos női hang. - Lou, nem érzem magam túl jól. - Ez nem új. Ez régi. - Nem érzem magam túl jól. Azt hiszem, most tényleg megtörténik. - Ja, biztosan! Happy Farraday volt az. ó, bizony: a tévésztár. Az a bizonyos Happy Farraday. Hosszú közös történetünk van, neki meg nekem. - Hadd nézzelek meg! - mondtam. - Ne izélj már, add rá a képet! A képernyő sötét maradt, holt pixeljei bizonytalanul izegtek-mozogtak. Hirtelen támadt egy ötletem, a Fogadóról átkapcsoltam az Egész Nap Drámára. Ott volt Happy, arca betöltötte a képernyőt, élettel telve tette a dolgát. Visszakapcsoltam, még mindig nem kaptam képet. - Megnéztelek gyorsan a szomszéd csatornán - közöltem vele. - Kiváló állapotban vagy. Mit akarsz? - Itt van - mondta. - Itt az idő. A tévés hírességek különösen könnyen esnek az idő okozta szorongás áldozatául. És, őszintén szólva, az idő áldozatául is. Hogy miért? Hát, ez talán a foglalkozásukkal járó kockázat. Ez van. Pedig nincs unalmasabb a munkájuknál. Nem sokan tudják, de a Karosszék, az Egész Nap Dráma és a Házi Páholycsatorna összes szereplője saját magának írja a szövegét. Új trükk, a merevséget, a sorozatszerűséget meg az ehhez hasonlókat próbálják ezzel leküzdeni: a közönségkutató nagyfejűek megállapították, hogy

az otthon ülők így mindent sokkal könnyebben lenyelnek. Arról nem is beszélve, hogy az írók mind átnyergeltek játékkitalálásra vagy tömegterápiára, szóval bármire, ami megnyugtatja a munkanélkülieket és a jónép összes olyan részét, amelyik próbál kicsit kevésbé hasznos lenni. A szórakoztató-és csillapítóiparban manapság hatalmas vagyonokat lehet keresni. A legjobb írók olyanok mostanában, mint a chipforradalom elején azok a kamaszmilliárdosok lehettek. Az is igaz, hogy a pénzcsinálás - mint az olvasás vagy az írás, ha már erről van szó - veszélyesen növeli az ember idővel kapcsolatos szorongását. Nyilván. Minél több pénze van valakinek, annál több ideje marad rá, hogy az idő miatt rémüldözzön. Ez van. Happy Farraday neve mindig legfölül jelenik meg a főcímen, plusz cipeli a tévés népszerűséggel járó terhet (elvégre milliók ismerik, vagy hiszik, hogy ismerik), azt a kollektív rokonszenvet, azonosulást és féltést, amely, azt gyanítom, komolyan kikezdi az ember időnek való ellenállását Nyitottam erről egy dossziészerűséget. Kezdem azt hinni, hogy ez egy kölcsönösségen alapuló szindróma, egyike az új... Hol is tartottam? Ja, megvan. Happy volt épp a vonalban. Könnyen elkalandoznak a gondolataim. Bocsássanak meg! Ez segít, időlegesen. - Rendben. Akkor elmondod esetleg, hogy mik a tüneteid? - Elmondta. - Hívj orvost! - vicceltem. - Hagyj ezzel békén! Ez már... hányadik? A második idén? A harmadik? - De ez most más. - Az új szerep miatt van, Happy. Erről van szó. Az Egész Nap Drámán ment az új sorozata, amiben a szokásos elbűvölő negyvenest játszotta, a szokásos, idővel kapcsolatos szorongásával, ó meg kezdte komolyan venni... természetesen. - Tudod, kit hibáztatok? A tehetségedet! Az a baj, hogy túlságosan jó színésznő vagy. Greg Buhard és én mindig... - Tartsd meg magadnak, Lou! - vágott közbe. Halálra untatsz. Itt az idő! - Tudom már, mit kell csinálnod! Tudom már! Meg kéne kérned, hogy menjek át hozzád! Kérj meg, hogy menjek át! - Én fizetem. - Nem a pénzen múlik, Happy. Hanem az időn. - Gyere a dolláros sávban! - Ejha! - mondtam erre. - Úgy tűnik, tényleg nem viccelsz.

Igy hát álltam a járda szélén, és vártam, hogy Roy felhozza a silóból a Horseflyomat. Happy régi barát és az egyik legfontosabb kuncsaft, ráadásul az egyik volt feleségem, es az ember törekedjen mindig a jó cselekedetekre. Ott kinn, a szabadban átmenetileg nem tudtam eldönteni, milyen időnek kéne éppen lennie, hány órának, hogy mindez éjszaka vagy nappal történik-e egyáltalán - de aztán fenn, keleten megpillantottam a halványan vibráló, pulzáló napot. Nehéz, zöld fény szűrődött keresztül a meghasadt, rongyos troposzférán, amely olyan szakadozott volt, mint egy selyembugyi vagy egy harisnya, miközben úgy kavargott és rázkódott, mintha folyékony volna. Zöld fény: gyerünk! A múlt héten egyszer megijedtem, nagyon megijedtem. Danutával voltam az ágyban, épp megpróbáltunk szeretkezni... Oké, hülyeség volt, de a születésnapját ünnepeltük, és jó sok nyugtatót nyomtunk aznap éjjel. Én, személy szerint nem hiszem, hogy a szeretkezés annyira veszélyes volna, mint néhányan állítják; vannak, akik úgy beszélnek róla, mint egy öngyilkosságra kötött szerződésről. Megfogjátok egymás kezét, és már veszélyben az életed. - Nézd csak meg az alsóbb néposztályok időhalálozási adatait! - mondom én az ilyeneknek. - Ügy dugnak, mintha nem volna holnap, és végez velük az idő? Nem, csak mi, a magasabb hitelképességű alakok vagyunk igazi veszélyben. Az olyanok, mint én és Danuta. Mint Happy. Mint ti... Mindegy, feküdtünk az ágyon, ahogy mondtam, félmeztelenül, és arról beszéltünk, hogy mi lenne, ha esetleg a megfelelő szellemi állapotba kerülnénk egy kis régimódi elő-előjátékhoz - ám akkor hirtelen úgy kipirultam, mint aki izzadni fog. Forróság ömlött szét bennem, zabolátlan belső meleg, amely egyenesen a középpontomból áradt szerte. Bevallom, pánikba estem. Az ember midig azt mondja magának, bátor lesz, elegáns és sztoikus. Sírva rohantam a fürdőszobába. Feltéptem a hármas tükröt, a szkenner kattogva beindult. Tágra nyitottam a szemem, bámultam. Csak álltam ott, vártam. Igen, tiszta voltam, biztonságban voltam. Összeroskadtam, bőgtem a megkönnyebbüléstől. Kis idő múltán Danuta visszatámogatott az ágyba. Nem próbáltunk se szeretkezni, se mást tenni. Isten ments! Ahhoz túl jól éreztem magam. Csak feküdtem, a szemem törölgettem boldogan és hálásan - újra a vén önmagam voltam.

-Sokat kefél, Roy? - Parancsol, uram? - Sokat kefél, Roy? - Közepesen sokat. Roy komoly, fiatal pénzkereső volt a görnyedt, bajszos fajtából. Olyannak látszott, mint akit súlyos felelősség nyomaszt, még a töltényövét is úgy viselte, mintha sérvkötő vagy gerincmerevítő volna. Ez a B hitelcsoport-kinézet, a köztesosztály-kinézet. Azt jósolják, hogy nem is olyan sokára három egyenlő részre oszlik a társadalom. A B szekció kizárólag annak szenteli majd magát, hogy megvédje az A szekciót a C szekciótól. Örülök, hogy Roy és az emberei az én oldalamon állnak. - Hová autózik ma, uram? - kérdezte, amikor átadta az autókártyámat. - Túl a hegyen és messze-messze, Roy. Meglátogatom Happy Farradayt. Üzen valamit? Roy zavarba jött. - Uram, muszáj mindent elmondania neki Duncanről. Az az új pasas a tanyán. Iszik. Happy Farraday még nem vette észre, de Duncan sok mindent elronthat, ha piszkoskodni kezd. - Piszkoskodni? Nem túlzás ez? - Nem akarok ítélkezni. Talán a gyerekkorában történt valami, vagy ilyesmi. De mégis, gondjai vannak az itallal... Ez az igazság, Mr. Goldfader. És Happy Farradaynek fogalma sincs semmiről. Figyelmeztetnie kell! Szóljon neki, uram, most rögtön, mielőtt túl késő lesz! Belenéztem Roy csinos, könyörgő, mélyen buta arcába. A csillogó szem, a meg-megránduló vonások, a bajusz. Jézus Krisztus, ezek a fickók komolyan azt hiszik, hogy egy bajusz bármit megváltoztat? Századszorra mondtam neki: - Roy, ez az egész nem igaz. Csak tévéműsor, Roy. ö írja magának. Nem valóságos. - Ezt én nem tudhatom - tárta szét engesztelően a kezét -, de azért jobban meglenne a lelki békém, ha figyelmeztetné erre a Duncan-ügyre. Elhallgatott. Nehézkesen előrehajolt, hogy szupermosható kék nadrágján megdörgöljön egy foltot. Nagyot sóhajtva kiegyenesedett. Fiatal volt, így persze hihetetlenül kövér - az idő miatt. Egymás mellett álltunk, az eget figyeltük, az elfolyásokat, a szétmázolódó színeket, a természet gonoszkodásait.

- Ma elég rosszul fest - mondta Roy. - Uram! Mr. Goldfader! Igaz, amit beszélnek? Hogy Happy Farradayen úrrá lett az idő? Nem volt nagy forgalom, hamarabb átértem Happyhez, mint észrevehettem volna, hogy úton vagyok. Bajok vannak a közlekedéssel, mondja mindenki. Akkor nyilván egyszerű, ha az ember a drágább sávokat használja. Itt, a mi megyénkben ötsávos rendszert használunk: az ingyenest, ötcentest, tízcentest, huszonöt centest és dollárost (ami a valóságban mérföldenként semmit, öt, tíz, huszonöt centet vagy egy dollárt jelent) - az ingyenes persze átmenetileg nem használható, végtelen dugó, sivatagi karaván, egy hosszan elnyúló hullám ócska, szétszórt buckái, egy megszerel hetet len vasúti szerelvény került a helyére. Hamarosan az ötcentes sávval is bajok lesznek. De az a főbaj, bárhová is autózzék az ember, hogy az egész hihetetlenül unalmas. És van még egy ráadás: amióta betiltották a visszapillantó tükröket, az idővel kapcsolatos szorongásnak sincs túl sok tere. Bizony, uraim, le kellett szereltetni a tükröket! A legtöbben egyetértettek vele. Általánossá vált a koncentrációképtelenség, értik, mindenki a szarkalábait meg a fogyatkozó haját figyelte vezetés közben. Régen bulis hangulat uralkodott a gyorsforgalmi olcsó sávjaiban, hisz ott úgyis alig volt mozgás, vagy még annál is kevesebb. Az emberek kiszálltak az autókból, és inkább együtt marhultak. Még az sem lehetetlen, hogy mostanában is ez a szokás: a sávok közti elválasztók manapság, amióta bevezették az Uncsi Sávot, magasabbak, és az ember nem nagyon tudja, mi történik mellette. Valami érdekeset mégis megpillantottam, nem tehetek róla. A biztonsági kapunál a dolláros sáv előtt is összetorlódnak a vontatók és a mentőautók - meg persze a rengeteg járőrbringa és -kocsi - így aztán könnyen kiszúrtam három rohanó alakot, három egyenletes tempóban ügető időpunkot, ahogy a lezárt tehersávban nyomulnak a Keleti Viadukton. Teljesen egyértelműen láthatóak voltak: rövidnadrág, póló, futócipő. A számtalan feltorlódott autó dudálni kezdett, mintha egy ketrecbe zárt, vénülő fenevad bődülne fel mérgesen. Néhány tucat rendőr is előkerült, és hangosbeszélőn keresztül megpróbálták lecsalogatni őket, de ezek csak beintettek, és dacosan futottak tovább. Bolondok ezek a punkok, bár azt hiszem, van valami rendszer a bolondériájukban. Tudják, vitaminok-

kal hergelik magukat. Bezony. Edzenek, dugnak, és a nihilista maratonjaikkal foglalkoznak. A múlt héten egész közelről láttam egyet a lakóparknál. Az egyik biztonsági ember szúrta ki a csajt, aki a régi, külső ösvényen futott. Feltettek neki pár kérdést, aztán útjára engedték. Harminc körül lehetett, nagyon rossz bőrben volt. Különösebb baj nélkül autóztam tovább. De még a szélvédő edzett üvegén keresztül is láttam és éreztem a tönkretett ég undorító bemélyedéseit és kidudorodásait. Az ember agyára megy. Bámuljanak tíz vagy tizenöt percig egy erős lámpakörte izzó napfényébe, aztán hirtelen csukják szorosra a szemüket! No, ilyen az ég. Tudják, eléggé sajnáljuk, vagy hát, én sajnálom, az biztos. Felnézek az égre, és az jut eszembe, hogy... hú. Haj, az ég, szegény ég! Happy Farraday a Laktelep központban letett a nevemre egy VIP igazolást, úgyhogy hamar túlestem a beléptetésen. Az a helyzet, hogy nagyon ki tudok akadni, ha látom, milyen lazák lettek mostanában a biztonsági emberek. Néhány csendes hét, és ez van. Aztán jöhet az újabb szarvihar a C szektorból, és a hatóság újra gyártani kezdi az elfogató- és egyéb parancsokat. A fülkében felöltöztem, megszárítottam a hajam. Amíg jóváhagyták a vizeletmintámat és a röntgen-egyezési vizsgálat eredményét, leültem tévét nézni a menzán. Óvatosan, finoman tettem le az ülepemet, tudják, hogy van ez egy teljes testi moto-

zás után, és előhalásztam három cetlit a tárcámból. Ezeket el fogom raktározni. Mit gondolnak? 1. Kivágás a Tévéújság híroldaláról: A Valley Kémiai Üzemben többször megismételt kísérletek során Edwin Navaski egyetemista „bebizonyította", hogy a forró víz gyorsabban fagy meg, mint a hideg. „Négyszer ismételtük meg a kísérletet" - nyilatkozta Edwin, amihez Joy Broadener, a srác tanára csak ennyit tett hozzá: „Ez tény. Meg vagyunk döbbenve." 2. A Karosszék Magazin apró tények rovatából: Day McGwire elnökjelölt a múlt hétfőre kapott adásidőt a 29. csatornán. Az volt a célja, hogy cáfolja az infarktusáról szól makacs, de alaptalan pletykákat; ám sajnálatos módon nem tudott a kamera elé lépni, mert váratlanul be kellett szállítani a helyi kórház kardiológiai osztályára. 3. A Televíziózás legfrissebb infók részéből: Lars Christer, a meteorológiai szolgálat pilótája azt állítja, hogy egy alacsony szintű rutin repülőszolgálata idején ő is látta „A Fenti Dolgot". Hely: 10000 lábbal a Baltimore-tó fölött. Leírás: „Nagyjából oválisnak tűnt, valami fekete körrel a közepén." Állítólag egy kumuluszfelhő volt vagy valami spóra. Christer véleménye: „Fogalmam sincs, mi lehetett. Valami." - Goldfader - szakította meg a gondolataimat a hangosbeszélő harsogása. A kiskocsi készen állt

a kapunál. Nyugat felé az ég most extra pokolian és zavarosan nézett ki, a horizont alján lüktető, hámozott - véreres, gyulladt - szemgolyó-effektussal. Árpa. A Fenti Dolog, szerintem, talán tényleg úgy néz ki, mint egy szem, fájdalmas könnyekkel teli, és dühösen bámul... A botomra támaszkodva óvatosan Happy bungalójának hátsó része felé indultam. Sunny, Happy húszéves lánya meztelenül feküdt egy nyugágyon, a párát szívta magába. Meg se moccant, ahogy elsántikáltam a medence mellett, nem próbálta eltakarni magát. A kis Sunny egyszer még akarhatja, hogy képviseljem őt, így aztán megmutatta, mije van. Ahogy mondani szokás: mindenki arra büszke, ami jutott neki. - Szia, Lou! - mondta álmosan. - Igyál egyet! Csak nyugodtan. Őt óra van. Alaposan felmértem Sunnyt, míg óvatosan a pulthoz sétáltam mellette. Semmi kétség, a kiscsajnak színes magazinokban van a helye. Színes magazint mondtam, de persze a pornográfia nem tartott lépést az idővel. Eleinte megpróbálták az újságokat meg a fizetős kábelcsatornákat a Sunnyhoz hasonló, újratervezett nőcskékkel megtölteni, de az nem jött be. Az idő hatékonyan irtotta a pornót, mára csak valami illegális gyilkos sport vagy olyan punkos dolog maradt belőle. Az idő sok mást is kiirtott. Itt egy jó tételmondat: Most, hogy az önkielégítés lett a szex egyetlen olyan formája, amelyhez nem tartozik az egészségügyi veszélyekre emlékeztető kötelező figyelmeztetés, mire gondolunk, miközben csináljuk, mi maradt, amire gondolhatnánk? Én nem árulom el. Jesszusom, maguk igen? Milyen képek lopóznak be, milyen szellemek szálldosnak, mi történik azokkal a gondolatokkal, amelyek felettünk lebegnek és sűrűsödnek össze fenn a szétrobbantottban és elpusztítottban, fenn, az elszart égben? - Ne hülyülj, Sunny! Hol a köpenyed? Töltöttem magamnak egy vodka-contextet, és óvatosan rágcsálni kezdtem egy sósperecet. Sunny kopasz feje búbját csodáltam, ahogy lágyan világít a sötétben. Felsóhajtottam. - Tetszik a kobakom? - kérdezte, de meg se fordult. - Nyugi, direkt van. Egyenes háttal felült, és félénken rám nézett. Mosolygott. Igen, a fogát is megvariáltatta - nyilván valami völgybeli agyarművésszel. Megint a medence szélére álltam, és nyugodtan, lassan végigmértem. A kis poci meg a sápadtság igazinak

tűnt, de a narancsbőrt rnár kozmetikus varázsolta oda: túl szimmetrikus és egyértelmű volt. - Figyelj ide, kölyök! - kezdtem -, elmondom, mi a nagy helyzet. Egy kislánynak még jól áll, ha egész nap egy-két palack itallal a kézben meztelenül pancsol meg heverészik a medencénél, és felszed kicsit a csípőjére. Úgy értem, tényleg formában kell lenni. De ez a trottyos tempó, Sunny, a punkoknak való. Nálam egy lottyadt vénségnek nincs esélye, és soha nem is lesz. Megmondom, miért. Egy... Hosszan magyaráztam neki, tényleg végigmondtam, mit gondolok. Beszorítottam az unalomsarokba, és nem engedtem ki könnyen. Csak mondtam és mondtam... és mondtam és mondtam és mondtam. Miközben az unalom lassanként kétségbeesésbe fordult (ahogy az már szokása), saját magamat is majdnem kiütöttem: az üres medencét bámultam, meg a felhőkarcolók körvonalainak és a folytonos elektromos kisüléseknek a tükörképét a gyászos eső pocsolyáiban. - Na, mindegy - foglaltam össze. - Egyébként mi az ábra? Jól nézel ki. Nevetett, köhögött és köpött egyet. - Felejtsd el, Lou! - mondta rekedtes hangján. Csak az élvezetért csinálom. - Ezt elégedetten hallom, Sunny. És hol az anyád? - Két napja. -Mi? - A szobájában. Két napja a szobájában. Most komoly. - Képzelem. Színültig töltöttem a poharamat, és besétáltam. Az előcsarnokban egyetlen fénypont pislákolt: a tükör sosem nyugvó szkenlámpája. Alaposan megnéztem magam, ahogy elbicegtem előtte. A súlyos unalom meg a hétórás vezetéssel járó könnyű stressz egész jót tett. Rendben voltam, rendben. - Happy? - szóltam, és bekopogtam. - Te vagy az, Lou? - a hang erős és tiszta volt... és gyors. Egyértelmű, ugrásra kész. - Kireteszelem az ajtót, de ne gyere be rögtön!- Legyen! - kortyoltam egy nagyot, aztán odatapogatóztam egy fotelhez. De máris hallottam a kattanást és Happy élénk okéját. El kell áruljam, két dolgot nem értettem itt. Először is a hangot, másodszor ezt a fürgeséget. Amikor ilyen állapotban van, többnyire alig hallani, mit mond, és legalább egy órába telik,

mire az ajtóhoz jut és aztán vissza az ágyba. Aha, gondoltam, a reteszre tett kézzel várhatott. Nincs Happyvel semmi baj. Minden rendben van a csajjal, de komolyan. Bementem. Az ágya fölött nagy, fekete fátylak lógtak - csillogva folyták körül, mintha az ördög gyermekének bölcsőjében feküdne. Keresztülvágtam a félhomályon, és morogva letelepedtem az ágy mellé állított székre. Ismerős szék. Ismerős virrasztás. - Nem bánod, ha nem dohányzom? - kérdeztem. - Nem az égő tüdővel van bajom, csak nagyon kifáraszt, hogy folyton rá kell gyújtanom. Érted, ugye? Nem felelt. - Hogy érzed magad, Happy? Nem felelt. - Figyelj, kölyök! Elég a hülyéskedésből. Tudom, hogy nehéz az új szerep, meg minden, de... tényleg megint el kell mondanom, mi történt Day Montagueval? Ezt akarod, Happy? Negyvenéves vagy. Nagyszerűen nézel ki. Tudod, mit mondott Greg Buzhardt, amikor megnézte a forgatott anyagot? Azt mondta: „Stílus. Elegancia. Jelenlét. Őszinteség. Figyeld csak a nézettségi mutatókat! Az életrajzát. Happy Farraday az a nő, akiről a férfiak álmodnak." Ezt mondta. „Happy Farraday az a nő... - Lou. A hang mögülem szólt. Olyan hirtelen fordultam meg, hogy a nyakamban megfájdultak az inak. Happy a födőszobából érkező fénysávban és selyemkombinéja homályos ragyogásában állt. Életteli volt, mint a megtestesült egészség, gyönyörű, mint a fiatalság, lángoltak a saját fényei: a szeme, a szája, a haja, nyakának hajlatai és íve. A selyem a lábához hullott, a pohár a kezemből meg az enyémhez, és a mellkasomban még valami leesett, vagy inkább zuhant. - Krisztusom! - mondtam. - Őszinte részvétem, Happy! Emlékszem, milyen volt az ég, amikor fiatal volt - lágy fátylakkal és báránybundákkal, mackókkal és bálnákkal, csúcsokkal és mélyedésekkel teli. Szürke volt, kék volt, fűszeres volt. De már nincs ég, és másfajta mennyekkel kell szembenéznünk. Egy létfontosságú védőernyő nincs többé. Azt hiszem, azért most is átalakulnak benne a dolgok:

fenn összegyűlik az időtől való félelem, és idő formájában zuhog vissza ránk. Ez az ég, az ég, a kibaszott ég. Ha elég ember elhiszi, hogy valami igazán létezik vagy történik, akkor, úgy tűnik, az meg is történik, valóra kell válnia. Minden elvárás és eshetőség ellenére varázslatos időkben élünk: a proletárok varázslatában. A szürke mágiáéban. Most, hogy mindennek vége van, én itthon vagyok, és rnár gyógyulok, Danuta örökre visszajött, Happy pedig örökre elment, azt hiszem, nyugodtan elmondhatok mindent. Az igazat. A szűk verandán ülök, térdemen pokróc. A biztonsági rácson keresztül látom, ahogy a naplemente szenynyes pompájában végigvonul az égen, nyomában dzsinnek, csuklyába bújt szellemek és bíborszínű démonok járnak. Vörös fény: álljunk meg, fejezzük be! Az a Fenti Dolog, talán nem isten, tudom. Lehet, hogy az ördög. Danuta hamarosan behív, kész az erőlevesem. Utána szunditok egyet, talán nézem a tévét egy órácskát. A Terápia Csatornát. Rászoktam a korai fekvésre... Ma délután sétálni mentem, ki a járdára. Nem is tudom, mi jött rám. Kicsi az esélye, hogy még egyszer megpróbálkozzam vele. Amikor visszajöttem, Roy bukkant elő, és eltámogatott a liftig. Azután szégyenlősen megkérdezte: - Happy Farraday... jobban van már, uram? - Jobban? - kérdeztem. - Mit ért azon, hogy jobban? Sosem olvasott még újságot, Roy? - Amikor el kellett utaznia Ausztráliába, eszembe jutott, hogy talán beteg lett. De jobb lesz így neki. Valami alakulni kezdet Duncan és közte. Valami gyanús. - Az csak tévé, az isten szerelmére. Kiírták! hirtelen súlyos nyugalom telepedett rám. - Nem ment Ausztráliába, Roy. Az égbe ment. - Hogyan? - Meghalt, az istenit neki! - Ehhez én nem nagyon értek - emelte fel az egyik kövér kezét -, de végül is, remélem, jól megvan Ausztráliában. Happy az égben van, legalábbis remélem, hogy odajutott. Remélem, nem került pokolra! A pokol az esti égbolt, és nagyon bízom benne, hogy ő nincs ott. Nem bírná ki. Nem könnyű odafenn. Tényleg nem. Most rögtön bevallom, pánikba estem ott, akkor, a félhomályos hálószobában. Megrémültem a

megváltozott nőtől meg attól, hogy azonnal megéreztem, mennyire sebezhető vagyok. Összevissza kiabáltam. Feküdj le! Hívd fel Trattmant! Vedd fel a köntösöd! Ilyesmiket. - Nyugi, Lou. Légy észnél! - mondta ő. - Nézz rám! Ránéztem. Hú! A bőre ragyogása mindent elárult. A haja, amely egy héttel ezelőtt, hogy az isten verje meg, olyan színtelenül lapult a fejére, mint az enyém, most csillogott és megerősödött. A szája, Jézusom, az ajka dús és nedves, benne az állati nyelv, mint egy szív, mintha nem is Happyhez tartozna, ez a nyelv egy másik nőé lehet, valakié, aki nagyobb, mohóbb és fiatalabb. Fiatalabb. Egyértelműen az idő. Egyértelműen. Odacipelt az ágyához, és maga mellé fektetett, vigaszra várt, azt akarta, hogy átjárja a végső biztonság érzése. Képzelhetik, milyen ideges lettem! Az idő nem fertőző (ennyit azért tudunk róla), de semmilyen más betegség sem vonzó, és én minél messzebb akartam kerülni tőle. Kimaradni ebből. Aztán megláttam. A mellében láttam meg. Feszes volt és súlyos, a mellbimbó lágy, ezer apró részletből álló, az idő járta át; az illata meg régi emlékek illata, mint a dagály, mint a tenger... tudom, miféle vigaszt akart. Tudtam, hogy az idő gyakran ilyen irányba viszi el őket, de halálra voltam rémülve. Ha már idáig eljutottál, menj tovább! - mondtam magamnak. Bújj közelebb, szorosan mellé! Tedd meg érte, az ő és a régi idők emlékére. Felizgultam, elszántam magam, hogy mindent megkaphat, amit fej és kéz nyújthat, de a rám törő forróságban lázat éreztem, az ifjúság és a halál minden nagyszerűségét és borzalmát. Ez öngyilkosság - gondoltam, és azt se bántam.... Egyszer, már az utolsó órák alatt, épp hajnal előtt, feltápászkodtam, az ablakhoz csúsztam, felnéztem a gyötrődő, fájdalmas égre; szürkének éreztem magam, és egy pillanatra mintha lágyan meglendültem volna, akár egy rúdon felejtett ruhaakasztó. Happy egyedül feküdt mögöttem az ágyban, közvetlen közelében a halállal.

- Drágám - mondtam hangosan, és visszatértem hozzá. Jó ez így, gondoltam, és sietve bólintottam is hozzá. Mi számít? A szerelem számít. Ez öngyilkosság, és én azt sem bánom. A következő néhány hónapban persze borzasztó állapotban voltam, mint akit szarrá vertek. Minden nap felriadtam reggel hétkor, és kiugrottam a függőágyból. Energiarohamok törtek rám. Nem ettem, de vastag hússzeletekre és sűrű borra vágytam. A Terápiát sem bírtam nézni. Egy félórányi barkácsműsor vagy maratoni táncverseny után rnár vadul járkáltam fel-alá a szobában. Jó néhányszor Danutát is veszélybe sodortam. Még a kis Sunny Farradayjel is próbálkoztam, miután a hamvasztás után ideköltözött egy időre. Danuta elvált tőlem. Sőt, el is költözött. De már újra itt van. Jó lány ez a Danuta, ő segített kihevernem az egészet. Most már túl vagyok rajta, és azt hiszem (lekopogom), hogy megint a régi önmagam lettem. Mindjárt megkocogtatom a botommal az ablakot, és Danuta hoz nekem még egy takarót. Később ő fog betámogatni, hogy megegyem a levesem. Azután szunyókálás és talán egy óra tévézés következik. A Terápia Csatorna. Egyelőre elégedetten élek, és szívesen nézek szembe azzal a kínnal, amelyet a haldokló, fortyogó ég okoz. Ha végleg meghal az ég, kapunk újat? Ma fura üzenetet találtam a rögzítőmön: egy számot kéne viszszahívnom Sydneyben, lenn, Ausztráliában. Majd holnap. Vagy azután. Igy lesz. Most nincs hozzá erőm. Megfogni a botot, felemelni, megkopogtatni az üveget, szólni Danutának - már ez is sok időbe telik. Mostanában minden olyan lassan történik. Van valami a hátammal. A múlt héten beletört a fogam egy pirítósba. Istenem, hogy utálom a kanyarokat és a lépcsőket! Az ég szakadozott hálója, véres foszlányai függenek fölöttem. Nagy megkönnyebbülés ez, és én hálás vagyok érte. Jól vagyok. Minden rendben, rendben. Egyelőre, legalábbis, tényleg. Semmi jele, hogy az idő rajtam is erőt tudna venni. Dési András György fordítása

Pater Sparrow: 1 VALÓSZÍNŰLEG SOSEM tudhatjuk rnár

meg, vajon Stanislaw Lemnek tetszett volna-e Pater Sparrow filmje, melyet az ő novellája ihletett, de az bizonyos, hogy a Mester áldását adta a mozgóképi transzformációra. Lemről köztudott volt, hogy nem szereti írásai megfilmesített változatait, még az egyébként körülrajongott Tarkovszkij-féle Solarist sem kedvelte, Soderbergh feldolgozása George Clooneyval pedig kis túlzással elborzasztotta. Miért egyezhetett akkor bele, hogy Sparrow nekigyürkőzzön Az emberiség egy percének? Talán mert a filmként 1 címen futó alkotás egyáltalán nem ragaszkodik az írott műhöz; inkább átértelmezése, továbbgondolása, mintsem szigorú interpretálása. A novella egyébként nehéz mozgóképi nyersanyag, amennyiben egy forgatókönyv kiindulópontjaként tekintünk rá. Elbeszélhető története gyakorlatilag nincsen, egy olyan könyv ismertetője, kritikája, mely nem is létezik. Az írás szerint egy könyvesbolt árukészlete egy titokzatos idegen érkezésével egyidejűleg kicserélődik egyetlen könyvre, mely nagyrészt számokból áll, ám ezek a számok az emberiség egyetlen percének statisztikáját közlik. A titokzatos esemény ügyében vizsgálódni kezd a Valóságvédelmi Hivatal is, és nagyjából ezen a ponton vált új vágányra a filmes elbeszélés, krimiként kezdi feldolgozni a könyv eredete, szándéka és hatása körüli rejtélyeket. Igy

míg a novella tulajdonképpen egy fiktív recenzió és hatástanulmány, addig a film megtoldja az alapszituációt egy nyomozati szcénával. Természetesen a mozi nem hagyja el a novella vezérfonalát, sok helyütt szöveghű részleteket emel át, és mindvégig a könyvet és az azzal kapcsolatba hozható fura idegent állítja a középpontba. A film legerősebb pontja a - magyar filmektől szokatlan színvonalú - vizualitás, az ódon hatású hivatal technokrata látványelemekkel dúsított, a kékes és barnás szűrőzés pedig extravagáns, futurisztikus ízt ad neki, nem véletlenül - és érdemtelenül - kapott három technikai díjat az 1 (legjobb operatőr, legjobb hang, legjobb látványtervezés) a 40. Magyar Filmszemlén. A valóság és az álmok keveredése, a könyv lassú feltárása, az egyre szaporodó parajelenségek a misztikum irányába terelik az 1-et, feloldás azonban nincs; ez a film nem példabeszéd, hanem beszédtéma kíván lenni, a megannyi fel-feldobott kérdésből jóformán egyre sem ad választ, nyilvánvalóvá teszi, hogy azok a néző fejében születnek majd meg. Igazán kár, hogy a forgatás közben elhunyt író már nem nézheti meg a rendező filmjét, így az a kérdés, hogy végre elégedett lett volna-e egy adaptációjával, nyitott marad. Természetesen a válasz erre a kérdésre is meglesz. A néző fejeben. Zay Péter

Lovas Lajos: Örangyalok

Egy mindenható lény rendet tarthat az egész világegyetemben, vagy akár pusztulást hozhat élőlények millióira. Nagy felelősség ez, különösen ha gyerekekkel is meg van áldva.

IDESÜSS, MIT TALÁLTAM! - szólt hirtelen

mellette termett öccséhez lelkesen Egyes, és az előtte heverő két bádoglavórra mutatott. - Ezek apa cuccai, tudod, hogy nem szabad játszanunk velük - replikázott Kettes. - Stréber vagy - felelte a bátyja, és körbemutatott a sivatagon, ahol rajtuk kivül más élőlény nem látszott se közel, se távol. - Apa egy hétre lelépett valahova, és még ha itt lenne, akkor se találna meg itt - oktatta bosszankodva öccsét. - Mire visszatér rnár nyoma sem lesz, hogy játszottam ezekkel - és ismét a két lavórra mutatott. - Szerintem rá fog jönni, hogy használtad őket, különösen akkor, ha megmondom neki. - Ha beköpsz, én is megmondom neki, hogy mit csináltál a múlt héten! - vágott vissza az idősebb fiú. - Nem is csináltam semmit se! - tiltakozott a kisebb.

- Dehogynem - vigyorgott sokat sejtetően a bátyja -, és hidd el, hogy apa nem örülne neki! - De én... - nyögte elgondolkodó arccal Kettes - én nem akartam eltörni azt a tükröt. - Szóval te törted el! - nevetett fel Egyes. - Eddig nem tudtam, de most már igen, és ha kell, el is mondom apának! - Becsaptál! - kiáltott fel a kisebb, a szája legörbült a tehetetlen dühtől. - Nyugi, öcsi! Nem köplek be, ha te sem köpsz be engem, de ezt figyeld! Egyes törökülésben ült a homokban, Kettes a válla fölött nézte mit csinál. - Látod? - kérdezte, miközben a lavórban csillogó vízre mutatott. - Nem látok semmit se - mondta csalódottan az öccse. - Ne csak nézz, láss is! - felelte Egyes, és elhúzta a kezét a víztükör felett.

A víz először tejfehérré vált, majd lassan zöldes árnyalatot öltött. Néhány pillanat alatt alakok bontakoztak ki a kavargó löttyből, előbb homályosan, aztán egyre élesebb kontúrokat nyertek a képet alkotó dolgok. A lavór vizében egy dzsungelbeli táj képe bontakozott ki. Óriási fák tövében páfrányok borították a tájat, és a gyerekekkel átellenes oldalon egy hatalmas növényevő dinoszaurusz hajolt a földre. Homlokán két termetes és középen egy kisebb szarv, fejét éles páncéllemezek borították. - Mi ez? - kérdezte a kisebb. - Egy triceratops, azt hiszem - felelte a nagyobbik. - De nézzük meg, mit csinál éppen! - Azzal megérintette a vízfelszínt, és a kép megmozdult. A triceratops felemelte a fejét, beleszimatolt a levegőbe, majd megnyugodva falatozni kezdte a páfrányokat. - Hogy csináltad ezt? - Nem tudom pontosan - felelte Egyes -, de már egy órája gyakorolok. Állati klassz, nem? - És mi van a másik lavórban? - kérdezte a kisebbik. - Nagyjából amit akarok - felelte Egyes. - Figyelj! Végighúzta kezét a vízfelszín felett, és a tejfehér ködből egy konyha képe bontakozott ki. Narancssárga falak, fehér konyhabútor, kerek asztal az ablak alatt, körötte négy szék. Odakint viharfelhők borították az eget. Az asztalnál egy nő, egy férfi és két gyerek éppen ebédelt. A gyerekek ránézésre Egyessel és Kettessel lehettek egyidősek. Kettes, hogy jobban lásson, a lavór fölé hajolt. Egyes csettintett jobbjával, és a mozgókép mellé immár hang is társult. - Ügyes - mondta elismerőleg Kettes. - Ez mikor van? - Most - felelte bátyja. - De halljuk, mit beszélnek! - Nem eszem meg ezt a levest, undorító! - hangoskodott a tíz év körüli kisfiú az asztalnál. - Én sem eszem meg! - csatlakozott hét év körüli húga. - Azt eszitek, amit kaptok! - csattant fel az anya. - Elegem volt belőletek! Semmit sem akartok megenni! Gondoljátok, hogy nekem szóra-

kozás főzni? Legalább te egyél levest! - fordult a férjéhez. - Én sose eszem levest - mentegetőzött a férj. - Ez ehetetlen! - jelentette ki elszántan a kisfiú. - Márpedig megeszed! - kiáltott fel az anya, és megpróbált egy kanál levest fia szájába tölteni. - Elhányom magam! - kiáltott fel a gyerek. Az asszony segélykérően férjére nézett. - Gyerekeknek fontos levest enni - jelentette ki az apa. - Nem fontos - válaszolt a kislány. - Akkor itt a második! - adta meg magát az anya, sírással küszködve, és az asztalra rakott egy fehér valamivel teli tálat. - Mi ez az undormány? - kérdezte a kisfiú. Az apa, aki alighanem bűntudatot érezhetett magában, lelkesen mosolyogva felkiáltott, mintha épp megnyerte volna a lottót: - Csak nem sztrapacska?! - Ez a nokedli - mondta az anya a remegő kocsonyaszerű izére mutatva, majd elemi erővel kitört belőle a sírás. - Ez nagyon szomorú - mondta legörbült szájjal Kettes. - Szerintem tök vicces - ellenkezett bátyja. Kettes azonban nem értett egyet, és a szeméből egy könnycsepp hullott a lavórba. Erre egy hirtelen szélroham elfújta a konyhaablakból a viharfelhőket, és ragyogóan kisütött a nap. A gyerekek szó nélkül szedtek a tányérjukba a nokedliből, anyjuk megvigasztalódva pörköltet kanalazott rá a lábasból, és mindannyian békésen falatozni kezdtek. - Nocsak! - mondta felcsillanó szemmel Egyes a lavór mellett. - Anya, mikor veszünk kutyát? - kérdezte a lavórberli kisfiú. - Úgy szeretnék egy kiskutyát! - nyafogta a kislány. - Én benne vagyok - mondta az apa. - Persze, hogy én szedhessem a szart a kertben! - szívta fel magát az anya. - Hallgassatok és egyetek! - Pedig a kutya jó dolog - próbálkozott az apa.

- Te is hallgass, és egyél! - tajtékzott a felesége. Ezek után csendben, bár sértődött arccal folytatták az ebédet. - Ez így tök uncsi - mondta a lavór mellett Egyes. - Szerezzünk nekik kutyát! - sandított a másik élőképre, amelyikben a triceratops békésen pusztította a páfrányokat. - Szerintem nem hasonlít kutyára - bizonytalankodott Kettes a dinoszauruszt vizslatva. - Persze, hogy nem, akkor még nem is éltek kutyák. Ez tök régen volt! - mondta Egyes, és úgy nézett öccsére, mint egy hülyére. - Ne bámulj így - méltatlankodott Kettes -, még csak egyszer láttam kutyát. Tudod, hogy apa múlt héten hozott le először a Földre. - Nem tudtam, kis pisis, bocs, de igazad van, persze. Keressünk nekik valami kisebbet és szelídebbet! - Azzal balját végighúzta a bal oldali lavór felett. A táj megváltozott. A képen egy füves síkság látszott. Mindenfelé dinoszauruszok legeltek. - Nézd azt! - lelkesült fel hirtelen Egyes. Olyan, mint egy kutya - mutatott egy ormótlan, négylábú valamire, amiről nem lehetett igazán eldönteni, hogy melyik végén van a feje. - Én nem ilyen kutyát láttam - csóválta a fejét öccse. - Nekem jónak látszik - jelentette ki Egyes -, és látod, hogy növényt eszik! Nem fogja bántani őket. - Nekem mindegy, de hogyan adjuk nekik? - Figyelj csak! Ezt még nem próbáltam, de szerintem menni fog - jelentette ki bizakodóan Egyes. Belenyúlt a lavórba, óvatosan megfogta a „kutyát", és kiemelte a vízből. Minden további nélkül sikerült a dolog. Az állatot valami nyálkás burok övezte, és ahogy Egyes kiemelte a vízből, megmerevedett. Nem múlt felette az idő. Másik kezét a jobb oldali lavór fölé helyezte, és nyitott tenyerét eltávolította a vízfelszíntől. Erre a kép kitágult, a konyha eltűnt, viszont megjelent a ház teteje és a kert. - Jó, így jó lesz - mondta Egyes, és a dinoszauruszt a ház kertjébe helyezte, az ablaktól kissé

jobbra. A dinoszaurusz megrázkódott, majd zavartalanul hozzáfogott az öreg eperfa lombjának pusztításához. - Nem lesz kicsit nagy ide? - kérdezte Kettes. - Hm - bizonytalankodott Egyes -, itt valahogy nagyobbnak látszik. Ebben a pillanatban a házbeli kislány megtörte a csendet: - Én akkor is akarok egy kutyát! És azt kívánom, hogy most azonnal teremjen itt! Prix-prax! A dinoszaurusz arrébb lépett, és benézett az ablakon. A kislány Sikítani kezdett, az anya elájult, az apa nem látott semmit se, mert a sarokban ült, és onnan nem látszott az ablak, a kisfiú pedig azt mondta: - Kafa! - Hogy került ez ide? És egyáltalán mi ez? - kérdezte az anya immár a kertben, miután meggyőződtek róla, hogy a lény csak a fák lombjára veszélyes, és egyáltalán nem vesz tudomást róluk. - Ez az én kutyám - mondta a kislány -, én kívántam! - Ez nem kutya, kicsim - jelentette ki az apa. Szerintem átlépett a kerítésen. Ez valami hatalmas disznó lesz - vélekedett. - Sose hallottam ilyen állatról - csóválta a fejét. - Biztosan az állatkertből szökött meg. Felhívom a jegyzőt. Ez felzabálja a kertünket! - mondta gyors egymásutánban, az eseményekhez méltó éleselméjűséggel. Amíg az apa a telefonnal bajlódott, a fia egy zöld csavartfűz ággal próbálta megetetni a lényt, de az ragaszkodott saját választásához, az eperlombhoz. Viszont irdatlan büdöset böfögött. - Nem túl okos - mondta csalódottan a fiú. Ezt ugyan nem fogod megtanítani semmire se fordult a húgához. - Természetesen nem tartjuk meg! - jelentette ki határozottan az anya, majd hirtelen felsikított: - Hány óra? Jesszusom, már öt perce a körmösömnél kellene lennem! Ezt meg oldjátok meg! - Azzal kifutott a kertkapun, bevágódott az autójába, és elviharzott.

- De drágám... - próbált utánaszólni a férj. - Apa! - rángatta meg a balját kislánya. - Hol fog aludni a kutyám? - Kicsim - csóválta a fejét az apa -, fogalmam sincs. Ez legalább négy tonna, és alig tud megfordulni a kertben. Nagyobb, mint a kocsink. Azt hiszem, az állatkertben fog aludni. - Oooó - mondta elszontyolodva a kislány. Ám további töprengésre rnár nem jutott idő, mert egy rendkívül felindult jegyző lépett be a kertbe, nyomában a közterület-felügyelővel és a körzeti megbízottal. - Na, Kovács úr! - kezdte minden köszönés nélkül a hivatalos közeg - Magát már a múltkor figyelmeztettem az engedély nélküli faültetés miatt, de ez - mutatott a dinoszauruszra - túlmegy minden határon. Itt helyben megbírságolom veszélyes vadállat tartása miatt. Ezenkívül a... mi ez az állat? - kérdezte hirtelen. - A kutyám - felelte apja helyett a kislány. - A kutyáját - közben kételkedve a békésen legelésző monstrumra nézett -, szóval a kutyáját pedig elkobzom. A bírság összege kétszázezer forint, amit az önkormányzat vonatkozó rendelete alapján köteles nyolc napon belül megfizetni. - Gyerekek, nem megyünk nyaralni - mondta megtörten az apa. Erre a gyerekek sírva fakadtak. - Rendben - nyugtázta a fizetési hajlandóságot a jegyző, majd az őt kísérő hivatalos közegekhez fordult: - Sándor! József! Fogják meg az állatot, és vigyék magukkal a sertéstelepre! A két egyenruhás megdöbbent. - De hogyan, jegyző úr?! És, ha harap, vagy ilyesmi? - kérdezte a rendőr. - Csak tegyék a dolgukat! - mordult rájuk az alacsony növésű, de rendkívül határozott fellépésű közigazgatási szakember. A közterület-felügyelő kölcsönkérte Kovács úr vontatókötelét, és óvatosan a bamba állat nyakára tekerte, majd megpróbálta maga után húzni. A rendőr hátulról tolta, de a dinoszauruszt még csak meg se tudták mozdítani. Már majdnem végzett az eperfával, amikor a jegyző taktikát változtatott.

- József- fordult a közterületeshez -, maga kerítsen egy szakértőt az állatkertből, aki ért az ilyen nagy barmokhoz! Én meg kénytelen leszek értesíteni a polgármester urat. - Szavait az elkeseredett Kovács úrhoz intézte. - Ő a katasztrófavédelem parancsnoka. De ez sokba fog magának kerülni. Valószínűleg ki kell vezényelni a honvédséget is. Egy óra leforgása alatt megérkezett a szakértő, egy század műszaki katona darus kocsival, maga a polgármester és három tévéstáb, az egyik egyenesen a japán közszolgálati tévétől. Ez utóbbiak valamiért a Godzilla szót hajtogatták egyfolytában. - Ez egy lystrosaurus, semmi kétség - mondta a szakértő a jegyzőnek. - Nagyjából kétszáz millió évvel ezelőtt kihalt. Legalábbis eddig azt hittük - tette hozzá fejcsóválva. - A fellelt fosszíliák alapján úgy gondoltuk, hogy legfeljebb egy méter hosszú lehetett. Tudja, ez az állat volt a korai triász disznója. - Látod - súgta oda a nagy tömegtől megszeppenve a Kovács fiú a húgának -, nem is kutya, hanem disznó! Ne bánkódj miatta! A kislány azonban vigasztalhatatlannak látszott. - Nem tudom, hogyan került ide - folytatta a szakértő -, de felbecsülhetetlen értékű! - Lehet, hogy mégis megyünk nyaralni, gyerekek - súgta Kovács úr. A lystrosaurus azonban ebben a pillanatban egy váratlanul hosszút és büdöset szellentett, majd kisebb földrengést előidézve az oldalára dőlt, és nem mozdult többé. - Mi történt vele? - érdeklődött a jegyző. - Első pillantásra azt mondanám - így a szakértő -, hogy megdöglött. Ebben az állapotban persze már nem ér annyit, mint az előbb, de kitömve persze még hozhat valamit a konyhára - fordult vigasztalólag Kovács úrhoz. - Az állatot rnár elkoboztam - mondta a jegyző -, így a város tulajdonát képezi. - Akkor mégse megyünk nyaralni - felelte lakonikusan Kovács úr.

- Nézze - mondta szigorúan a jegyző -, engem nem érdekel a maguk nyaralása! Én a város érdekeit képviselem, és magának ez volt a második szabálysértése. Ezek után a polgármester nevében - aki a japán tévének adott épp interjút - utasította a hadsereget a tetem elszállítására. Egyes és Kettes eleinte vigyorogva követték az eseményeket, de a jegyző színre lépése nyomán egyre inkább elkomorult az arcuk. - Ez a fickó bántja őket, nem? - kérdezte Kettes a bátyját. - Azt hiszem, igen - bólogatott Egyes. - Leckéztessük meg! - Hogyan? - Csak figyelj! - felelte a bátyja, azzal addig mozgatta kezét a bal oldali lavór felett, amíg egy zsarnokgyíkra nem talált. - Látod ezt a bazi nagy barmot? - kérdezte. Az ősi ragadozó épp vadul falatozott egy nálánál jóval kisebb állatból. - Ez egy tyrannosaurus rex. Ezt adjuk neki, hogy tanuljon emberséget! Egyes megvárta, hogy a jegyző megérkezzen hegyoldali otthonához, majd belenyúlt a bal oldali lavórba, kiemelte a zsarnokgyíkot, és egyenesen a hivatal vezetőjének a kertjébe helyezte. Az óriási őshüllő testével kitöltötte az egészet. Ahogy körülnézett, egyetlen mozgó élőlényt látott, és ez szerencsére nem a jegyző volt, hanem a szomszéd tehene. A zsarnokgyík hirtelen rábukott a békésen legelésző, mit sem sejtő kérődzőre, és éppen abban a pillanatban nyelte le, amint a jegyző a látvány döbbenetétől satufékkel megállt a háza előtt Seat Toledo márkájú autójával, ahogy ő fogalmazott volna, gépjárművével. Iszonyattal vegyes döbbenettel bámulta a drámai eseményt. Ha közönséges földi halandó lett volna, felkészült volna a halálra. Ám nem volt az. Meg se mozdult. Nem mintha eszébe jutott volna korának meghatározó alkotása, a Jurassic Park, melyből tudhatta volna, hogy a t-rex csak a mozgást érzékeli. Azért nem mozdult, mert egyetlen vonatkozó jogszabály sem jutott eszébe. A t-rex azonban természetesen nem törődött a jogszabályokkal, sem a mozdulatlan jegyzővel, akit nem is láthatott,

ellenben magára vonta a figyelmét egy mozgó lény. A jegyző macskája. A macska előbb a diófára kapaszkodott fel ijedtében, majd átugrott a tetőre, onnan pedig felszaladt a gyurgyalagfészkekkel tarkított partfalra. A zsarnokgyík utána vetette magát, és széttaposta a jegyző házát. Ebben a pillanatban derült ki, hogy a férfi kebelében érző szív dobog. Kipattant az autójából, és kétségbeesetten macskája nevét kiáltotta: „Taaaapiiii!" Erre a kiáltásra az őshüllő eltűnt, mintha ott se lett volna. Egyes és Kettes egy meglehetősen nagy pofonnal gazdagodott. Egyes férfiasan viselte a büntetést, Kettes azonban méltatlankodva szipogott, de a tükör miatt nem merte bepanaszolni bátyját. A Megfigyelő először is megpróbált minden nyomot eltüntetni. Ez persze nem sikerülhetett maradéktalanul. A téridő folyamatosságából egy kis darab hiányzott. Kovács úr és családja a bolgár tengerparton találta magát egy vizslakölyökkel, aminek valamiért a Lystrosaurus nevet adták, de csak Lisztrónak szólították közönségesen. A közterület-felügyelő új egyenruhát kapott, a körzeti megbízottat előléptették zászlóssá, a készenléti század átfesthette a darus kocsiját, a polgármester pedig japánul tanult. A Megfigyelő jelentést írt, amelyben elmondta, hogy hibát követett el, amikor magára hagyta saját képére teremtett hasonmásait egy kicsit, de sürgős dolga akadt. Márpedig nagyon magányosan érezte magát az elmúlt tízezer földi évben, amióta ezeket a majomszerű lényeket figyeli, és kikapcsolódásra volt szüksége. Ezért is teremtette nemrégiben Egyest és Kettest, akikre ezentúl jobban fog vigyázni. A Galaktikus Pénzügyi Bizottság megértőnek mutatkozott. És végezetül a jegyző rájött, hogy az életének van értelme: Tapi. A mikrolokális földrengés által elpusztított házának helyén felállított hatszemélyes sátorban egyetlen megmaradt műbőrfoteljében ülve jogszabályokat olvasgatott, és mentateát kortyolgatva macskáját simogatta.

Mindegy, hogy SF vagy fantasy A többszörös Hugo- és Nebula-díjnyertes Robert Silverberg az egyik legnagyobb névnek számít az SF-ben, de a fantasy rajongói is sokat köszönhetnek neki. A szerző mindkét tematikában írt klasszikusokat, de talán legjelentősebb művei a Majipoor-ciklus darabjai. A sorozat nyitókötete, a Lord Valentine kastélya már megjelent a Galaktika Fantasztikus Könyvek sorozatban, de nemsokára a folytatásait is olvashatjuk magyar nyelven, elsőként a Majipoor krónikáit, várhatóan még ebben a hónapban. GALAKTIKA: Hogyan született a Majipoor-univerzum? Először Valentine karakterét alkotta meg, vagy magát a világot? ROBERT SILVERBERG: Először a könyv címe született meg, a semmiből jött. Amikor ez már megvolt, elkezdtem gondolkodni rajta, ki is ez a Lord Valentine és hol helyezkedik el a kastélya. Aztán a többi már hamar adta magát - ő egy király, aki elvesztette a trónját, a kastély egy gigászi hegy tetején van, a történet pedig egy fantasztikus méretű bolygón játszódik. G: Amikor a Lord Valentine kastélyát írta, sorozatot szeretett volna nyitni vele, vagy az ötlet, hogy folytassa, később jött? R. S.: Úgy volt, hogy önálló könyv lesz. Eltelt jó néhány év, mire eszembe jutott, hogy folytassam a történetet. G: A könyvben vannak SF-elemek is. SF-et vagy fantasyt akart írni, esetleg nem is szeret ilyen kategóriákban gondolkodni? Szereti átlépni, kitolni a tematikák határait? R. S.: Nem foglalkoztam vele, hogy SF-et, vagy fantasyt írok. Egyszerüen csak el akartam mesélni Valentine történetét, méghozzá úgy, hogy egy

olyan világban játszódjon, amilyen még egy író képzeletében sem született meg. G: A könyvben Valentine komoly lelki fejlődésen megy keresztül, a hatalom és a felelősség kérdéseivel szembesülve. Ez meglehetősen szokatlan egy fantasy regényben, nem? R. S.: Nem tudom, hogy ez szokatlan-e a fantasyben, vagy nem, mindenesetre az én könyveimben biztosan nem. G: Majipoor világa szinte elképzelhetetlenül gazdag a legkülönfélébb teremtményekben. Előre eltervezte őket, vagy a Majipoor-történetek írása közben születtek? R. S.: Azért születtek, mert szükségem volt rájuk. Ugyanakkor világéletemben tanultam természetrajzot. Van egy kertem Kaliforniában, tele furcsa növényekkel, és néhányuk bizony Majipoorra is eljutott, még ha valamelyest megváltozott formában is. G: A „The Way They Wove the Spells in Sippulgar" jó eséllyel még idén megjelenik a Fantasy & Science Fictionben, és Tales of Majipoor címmel egy novelláskötete is várható a közeljövőben. Tudna mondani pár szót ezekről? Lesznek új írások is a Tales of Majipoorban?

R. S.: A Tales of Majipoor tartalmazza majd az összes Majipoor-történetet, amelyeket az elmúlt néhány évben írtam. Kettőt vagy hármat azonban még meg kell írnom hozzá. G: Úgy tűnik, újra és újra visszatér Majipoorhoz. Ez lenne a kedvence az ön által teremtett világok közül? R. S.: Igen, egyértelműen ez áll hozzám a legközelebb. G: Miért fordult el az SFtől a késői '70-es években, és miért tért vissza hozzá később? R. S.: Nem tetszett, amit az amerikai tudományos-fantasztikus könyvkiadásban láttam az 1970-es évek közepén, mikor egy csomó szemét jelent meg, amelyek elvették a teret a jó könyvektől, ezért úgy döntöttem, hogy abbahagyom az írást. Aztán négy vagy öt év múlva jött a Lord Valentine kastélya ötlete, és túl jónak tűnt ahhoz, hogy hagyjam kárba veszni, már csak azért is, mert éppen váltam, és kellett a pénz. G: Amellett, hogy író és SF-rajongó, szerkesztőként is dolgozott. Visszatekintve, mit tart fontosabbnak: az írást vagy a szerkesztést? R. S.: Az írást jobban szeretem, azt hiszem. Mindazonáltal nagyon élvezem a szerkesztést is, mivel olyan műveket válogathatok össze, amelyek bemutatják, milyen is szerintem a jó tudományosfantasztikus irodalom. G: Legutóbbi regénye, a Roma Eterna 2003-ban jelent meg. Dolgozik új műveken? Esetleg megosztana ezekről némi információt olvasóival? R. S.: Többé már nem írok regényeket. Csaknem 75 éves vagyok, és úgy érzem, elég hosszabb lélegzetű mű került ki a kezem alól. Magát az írást azért persze nem hagyom abba. Most éppen egy terjedelmesebb elbeszélést írok, „The Last Song of Orpheus" címmel, ami egyfajta mitikus fantasy lesz.

G: Néhányan azt mondják (pl. Ken MacLeod), hogy az SF új aranykorát éljük. Erről mi a véleménye? R. S.: Nem tudok róla nyilatkozni, mivel már nem sok SF-et olvasok. G: Azért olvas még kortárs SF-et? Vannak kedvenc írói? R. S.: Kortárs SF-re nem igazán jut időm, mivel rengeteg világirodalmat és történeti müvet olvasok. Ha kedvenc írókat kellene mondanom, mindenképpen köztük lenne Jack Vance, Philip K. Dick, Robert A. Heinlein és Henry Kuttner. G: Ön kifejezetten sokat utazik, néhány hónapja még Budapesten is járt. Ihletőleg hatnak ezek az utak az írásaira? R. S.: Természetesen. Hogyan is alkothatnék meg idegen világokat, ha mindig csak otthon tölteném az időt, és nem látnék semmi különöset, csak ismerős dolgokat? az interjút Csordás Attila készítette

Paolo: Az éjszaka útvesztöje

A vörös bolygó egy ideje már a földi űrkutatás középpontjában áll, és noha egyelőre csak automaták járják felszínét, egyre nagyobb az igény űrhajósok kiküldésére. Magukban az űrhajósokban is.

EBBEN A PILLANATBAN bizonyosan meg-

szólalt volna a rádió. Zuhogtak volna belőle a szavak: - De Martino! Hallasz? Hallasz, De Martino? Felelj már, a fene egyen meg, válaszolj, Gordon, válaszolj! Ez őrület... Őrület. De a rádió ki volt kapcsolva. Majd bekapcsolja, ha neki úgy tetszik. Túl sok a dolga, nem óhajtja hallani Conrad parancsnok unalmas hangját, nem kíváncsi a helyettese, Armstrong litániájára. A néger! Jaj, dehogy van neki baja a feketékkel! Mindent összevéve, Armstrong sokkal őszintébb Conradnál. Conrad túlzásba viszi a felelősséget, mindenre figyel, túlságosan parancsnok. Vége a gyorsításnak. Néhány másodperc múlva kezdődnek a kérdések. Kicsatolta a biztonsági övet, de nem állt fel. Ujjai táncoltak a billentyűzeten, a képernyő azonnal válaszolt. Tíz perc maradt a következő indításig. De Martino ismét a grafikonra

pillantott. Nyelt egyet. Igen, megcsinálták Úgy lebegnek a ritkás légkörben, mint egy léggömb. Aztán eszébe jutott, hogy a gondola nincs kikötve, és elállt a lélegzete. Hány fok lehet a hajótestben? Hány fok? Eddig csak szimulációs landolásokon vett részt, de most valóban le kell szállnia. Fejben végigcsinálta. Nekilátott fölvenni az űrruhát. Nehezen ment. Rövid ideig lebegett, majd elkapott egy fogantyút, és közelebb kormányozta magát az ablakhoz. A bolygó okkerszínű volt. Megrohanta a félelem, hogy nem fog sikerülni. Görcsösen szorította a fogantyút. Szinte pontosan az egyenlítőnél kezdődik a Valles Marineris, amely feltűnő, mély sebet vág a tájba. - Parancsnok! Conrad! Jan Conrad őrnagy kinyitotta karikás szemét. Sápadt volt, borostás. Lehunyta a szemét, ismét kinyitotta. - Van valami, parancsnok!

De Martino. Mit akar? Nincs szolgálatban. Akkor miért hívja? Nyolc nap. Még nyolc nap, és indulnak vissza: begyújtják a motorokat, és indulás! Beindul a reaktor, amely elválasztja a hidrogént az üzemanyagnak használt gáztól. Háromszor akkora a hajtóereje, mint a vegyi üzemanyagoké. - Valami elhaladt a látóteremben, parancsnok! Mi a fenét akar ez a De Martino? Conrad úgy érezte, összeragadt a szája. Felült. - Mi történt? - kérdezte. De Martino végigsimított rövid, sötét haján. - A robot látóterében. Valami elhaladt odalent - mondta. Conrad parancsnok ásított, aztán nyelt egyet. - Micsoda? - kérdezte bosszankodva. Álmából verték fel, rossz szagú volt a lehelete. Először is meg kell mosakodnia, és fogat kell mosnia. - Olyan volt, mint egy gömb. Vagy egy buborék. Conrad parancsnok nem bírta a szájszagot. Direkt ezért hozott magával az űrhajóra öt sprayt. Behunyta a szemét. - Egy gömb - mondta. Két tenyere közé szorította a fejét, és nevetett. Aztán elkomolyodott. Egy vagy kettő? De Marino a NASA rövidítést viselte a kezeslábasán és a fejvédőjén. - Egy. Átlátszó volt - felelte. - Ellenőrizted, hogy a szemgolyóid a helyükön vannak-e? De Martino nem mosolygott. - Nem tréfálok - mondta. Conrad is elkomolyodott. - Egy kő volt. A szél sodorta. De Martino megrázta a fejét. - Nincs szél, parancsnok. Abszolút szélcsend van. - A kövek nem mozognak maguktól, De Martino. - Csakugyan nem. Conrad parancsnok mélyet sóhajtott. Az órára nézett: még félórányi alvásidő van hátra az ébresztőig. - Fogat mosok - közölte. Távvizsgálat. Pocsék ügy. De Martino megvakarta az arcát. A sisak nyomta, az elektromos kesztyűk és a csizma idegesítette. Robotokat küldtek, nem sze-

mélyesen mentek oda. „Olyan lesz, mintha ti lennétek ott. A marsi pusztaságot a robotok szemével látjátok, úgy mozogtok lent, ahogy akartok, még taktilis érzékelés is lesz." Nem igaz. Nem olyan, mintha odalent volna. Az élmény alig volt több videónál. A sisak, a kesztyűk, a csizma átemelt a virtuális valóságba. Közösen igyekeztek azonosulni azzal a kerekes robottal, amely odalent kóborolt. Ha a lánctalp egy sziklára mászott föl, az ember emelkedőt érzett a talpa alatt. „Magad leszel a robot!" Ostobaság! Méternyi magas robot kettős lánctalpon, egy kar és egy antenna. A szemek helyén tévékamera. És a kép, amely gyakran zavaros. A lánctalpas robot e pillanatban épp ásott. A homokot felváltotta a szilárdabb talaj. Hatvan centiméter mélyen járt. De Martino utasította, hogy vegyen mintát; a robot betette a hasába, hogy később elemezhessék. A tévékamera a vörös sivatagot mutatta. A távolban a gigászi kanyon tátongott. Ebben a pillanatban suhant el a látótérben a második áttetsző gömb. Conrad fölkapta a fejét, Armstrong széttárta a karját. Grimaszolt a fekete arcával. - Igaza van a parancsnoknak, De Martino. Te is ellenőrizheted. A felvételen nincs semmi. Nem volt semmi. Sem először, sem másodszor. De Martino a szeme közé nézett. Ideges lett. Conrad ismét fölpillantott. - Optikai csalódás, nem több. Fáradtak vagyunk. Mindenki fáradt ettől az ürességtől, ettől a semmitől. Nem értik. Az a gömb ott volt. Átlátszó, akár az üveg. De Martinót dühbe hozta ez a korlátolt kételkedés. A felvétel valóban nem mutatott semmit, ám az érzékelők képességei meglehetősen korlátozottak. - Nincsenek látomásaim! - kiáltotta. - És nem is vagyok fáradt! - Hármukat küldték ide, és ismét ő volt a soros a távérzékelésben. Nem sokat érnek ezek az automata rendszerek. Az igazság az, hogy a földieket nemigen érdekli a Mars. Túlságosan drágának tartottak egy olyan expedíciót, amely előkészíti a leszállást. Inkább fegyverekre költötték a pénzt, videojátékok gyártásába fektették a tőkét. Micsoda világot teremtettek! Üzlet és üzlet. Elég! Mennyi a haszon? Mi meny-

nyibe kerül? Mit lehet nyerni egy Mars-utazáson? És az ember veleszületett kíváncsisága? Igen, az is rendben van, de mennyi hasznot hoz a befektetett technika? Ocsmány világ. Számok és könyvvitel. Mocskos és züllött városok. Korrupció. Ökölbe szorította a kezét az elektromos kesztyűben. Nem mindig volt ilyen az élet. A kis robot haladt előre a Valles Marineris végtelen szakadékában. Marsi idő szerint délután két óra volt. A lánctalpak elérték az árnyékhatárt. De Martino megmérte a hőmérsékletet: napfényben tizenkét fok volt, árnyékban mínusz tíz. Éjszaka hatvan fok alá süllyed. A hőmérséklet nem jelentett akadályt a Valles Marineris ezen részén, amelynek neve Tithonius-szakadék, és a Noctis Labyrinthus nevű tektonikus komplexumhoz tartozik. Az Éjszaka Útvesztője. Igy hívják réges-régen, azóta, hogy először pillantották meg a Mariner 9 fényképein. De Martino tudta ezt. Mindent tudott a Marsról. A Noctis Labyrinthusnak ezen a részén az atmoszféra kivételesen sűrű, mivel négyezer méternyire van a bolygó felszínétől. A nyomás eléri a tizenöt millibart, az oxigéntartalom a két százalékot. A feltételezések szerint most van a legkellemesebb évszak a Marson: a sarki jégsapkák most a legkisebbek, elolvad a fagyott szénsav, szétoszlik a légkörben és némi nedvességet is hoz magával. Eszményi évszak az élet szempontjából! Elmosolyodott a sisak alatt. A Marson nincs élet. Éppen ezért nem érdekli az embereket. Ha a Marson bolhák élnének, legalább némi figyelmet szentelnének a bolygónak. És ha fölfedeznék, hogy a bolygón kenguruk ugrabugrálnak, akkor az emberek nagyra nyitnák a szemüket. Ha pedig bejelentenék: „Fölfedeztük egy marsi város maradványait!", akkor az emberek azt mondanák: „Nézzük meg!" De nincs itt semmi. Még egy árva mikroba sem. Pedig bebizonyosodott, hogy hárommilliárd éve a Marson léteztek folyók, valószínűleg óceánok ís, és a légkör ugyanolyan lehetett, mint a Földön. Abban az időben ugyanilyen feltételek mellett a Földön megszületett, és fejlődésnek indult az élet. Lehetséges, hogy a Marson semmi sem történt? A kormány megnyirbálta az űrkutató szervezet költségvetését. Megszűnt a nemzetközi együttműködés. A technikai fellendülés blöffjével a NASA si-

keresen házalt néhány magáncégnél, és el tudta indítani a második Mars-expedíciót. De a jövő olyan sötét volt, mint a világűr. DeMartino mélyet sóhajtott. Noctis Labyrinthus, Tithonius-szakadék. Odalent, ezer kilométernyire tőlük. Csak ezer kilométer! Majdnem a marsi egyenlítőn vannak. A déli szélesség ötödik fokán. Ezer mérföld. Párizst ennyi választja el Madridtól. A San Francisco es Los Angeles közötti távolság. Köpésnyire vannak! A robot folytatta magányos útját. Megkerült egy hordalékdombot, egy régi földcsuszamlás maradványát. Tíz kilométernyire távolodott el a leszállóegységtől. A napelemek habzsolták a napenergiát, ami nem is volt kevés: pályájának ezen a szakaszán a Mars alig 204 millió kilométernyire volt a központi égitesttől. De Martino hirtelen ledobta a sisakot és a kesztyűt, fölállt a „vallatószékről". Odament a műszerfalhoz. Gépelni kezdett. A képernyőn megjelent az űrhajó sematikus képe. Alul a fúvókák, a szigetelés, a lakómodul, ahol tartózkodtak, a Földre visszatérő modul, és végül a gondola, amelyben a marsi leszállást szimulálták. - Még öt nap - szólt Armstrong. Széles mosoly futott szét arcán, amely sötét volt, mint a fenyőkéreg. Armstrong a biciklin tekert. Conrad es De Martino a súlyzógépből figyelték. Mindennap három órát edzettek, hogy ne gyengüljenek le túlságosan. Nagyon költséges lett volna egy olyan utazás, amely során megteremtik a mesterséges nehézkedést. Az intézet hatalmas áldozatot követelt az űrhajósoktól. - Aztán hat hónap a Földig - tette hozzá mosolyogva: - Rögtön bezárkózom egy szobába Anitával. Olyanba, amelyben franciaágy van. Három napig ki se jövök. Ott is eszem. Armstrong elnevette magát. Conrad arca olyan vörös volt, mint a Mars sivatagja. - Hot dog - lihegte. Armstrong pedálozott, és jóindulatúan elmosolyodott. - Sült csirke - mondta. - Sült csirke szalmakrumplival. Gordon De Martino negyvenegyedszer nyomta ki a súlyzót. - Napfény a strandon - sóhajtotta. De jó lesz visszatérni a Földre! Eszébe jutott az eső, az eser-

nyők. Akadnak még helyek, ahol az eső nem savas, nem marja szét a növényeket. Az erdőkre gondolt, amelyek leomlanak a sziklákon. A nőre gondolt, aki az indulás előtt két évvel vált el tőle. A nőre, aki nem volt hajlandó elviselni a katonai pilóta folyamatos távollétét. Egy űrhajós még rosszabb. Még ki se köphetnek, mert a köpés ott lebegne a kabin levegőjében. Nincsenek gyerekei, akiknek mesélhetne a marsi utazásról. Már felesége sincs. Nem tud kinek mesélni. Legföljebb valamelyik bulvárlapnak néhány fillérért. Vagy senkinek. Az emberek nem törődnek többé a Marssal. Halott bolygó. - Szervusztok, srácok! Minden rendben? - Rendben. - Négy nap, és indulunk. Nem sírunk a Mars után. Conrad parancsnok Armstrongra és De Martinóra nézett. Viccelődni próbált, de nem tudott. Ő volt a parancsnok. - Egy kicsit sajnálom. De a Föld is szép. A küldetés vezetője, Viktor Magaloff elmosolyodott az elektromos kisülésektől maszatos képernyőn. - Igen, a Föld is szép. Houstonban ma zuhog az eső. Tiszta víz! Alig savas. Olyan szép... A Marsról érkezett képek nagyon érdekesek. Ma öt percet kaptunk a CNN-en. Roppant hatásos a Tithonius-szakadék földcsuszamlása. Két kép is a Time címlapjára került. Nincs itt semmi baj! A kanyon árnyékvonaláról készült felvételek igazán jók. A vörös ég az apró hasadékokkal átszőtt perem fölött, az valami nagyszerű! A tudósok elhűltek a légnyomásmérés adataitól. Nem beszélve az oxigén jelenlétéről. Igazán nem rossz, nem rossz! Fiúk, a legjobb úton vagyunk a következő misszióhoz. De Martino keserűen elmosolyodott. Magaloff ábrándozik. Nem lesz semmiféle új utazás. A kongresszusi képviselők elzárták a pénzcsapot. „Elég a játszadozásból fiúk!", mondták, mintha az űr holmi játék lenne. Amin nincs nyereség, az nekik csak játék. Hiába minden! - ...Rajta, fiúk! Nézelődjetek, ellenőrizzetek mindent! Minden új eredmény döntő lehet. Egy világ van alattatok. A nyomás, az nagyon érdekes. Az oxigén százalékos aránya is. Nincs itt semmi probléma! Honnan származik ez az oxigén? Küldjétek el a robotot az érdekes pontokra! A kezetekben

vagyunk. OK? - Újabb széles mosoly. Magaloffban dagadt a remény. Le lehetett olvasni széles, sima arcáról, és a szeméből, amely olyan sötét volt, mint a Valles Marineris árnyékai. De Martino becsusszant a visszatérő egységbe, kézzel bezárta a zsilip ajtaját. Megpihent, szemügyre vette a három széket, a fénytelen képernyőket, a vezérlést. Még hat hónap, és a műszerek elsötétednek. Hat hónap múlva kék eget látnak. Armstrong álmodozó arcára gondolt. Hármat lépett előre. Az űrruha akadályozta a mozgásban. Megragadta a hátsó ajtót, amely a Szimulációs Mars-modulba vezetett. Kinyitotta. Ez volt útjuk célja. A másnapi kísérlet tárgya, amely fölszáll, eltávolodik, orbitális pályán megközelíti a Marsot, azután visszatér az anyaűrhajóhoz. Mélyet sóhajtott. Úgy döntött, hogy a kísérletet egy nappal előrehozza. De a maga módján hajtja végre. Mire Conrad parancsnok fölriad az űrhajó vészjelzésére, ő, Gordon De Martino, a vadászpilóta, aki karácsonykor lesz 39 éves, már messze lesz innen. A modul néma volt, mint egy szélcsendes éjszaka. De Martino lehajolt, becsukta a zsilip ajtaját. Magányosan állt a hatvankilenc méter hoszszú, műszerekkel zsúfolt űrhajó orrában. A NASA utolsó alkotása volt, terveit az alabamai Marshall városában tervezték a Központ álmodozó, különös mérnökei... akiket hamarosan el fognak bocsátani. Megteremtették a Delta Clippert az unalmukban kalandokra vágyó milliárdoknak. Alig tízezer dollár egy út a Föld, a kék bolygó körül, amely a Naprendszer legszebb világa. Olyan, mint egy tizenhárom éves kislány. Viszont az emberiség elöregedett. De Martino előrébb lebegett a szimulációs Mars-modul szűk terében. Minden a helyén. Mintha a hajócska valóban le akarna szállni a bolygóra. Még a kirándulásokhoz szükséges szkafanderek sem hiányoztak: kettő a Mars vélelmezett gyarmatosítóinak, plusz egy tartalék. Az űrhajós leült a székbe. Utasítást adott a számítógépnek, hogy

az információs rendszert válassza le az űrhajóéról. Ellenőrizte a műszereket. A folyékony üzemanyag tartályait. Az oxigéntartályokat. Az elektromos berendezéseket. A kabin klímaberendezését. A víz szintjét. Minden rendben. Utasítást adott a rögzítés eltávolítására. Mélyet sóhajtott. Nem vettek észre semmit. Az információs rendszert leválasztotta. Tehet egy utat a modullal, minimális üzemanyagot fogyasztva, és vissza is térhet az űrhajóra. Egy séta az egész. Mintha egy barátja motorját vinné el anélkül, hogy szólna róla. Egy rövid séta igazán megéri a fáradságot. Az egyik periszkóp képernyőjét rögzítette maga elé a műszerek között. A bolygó árnyékhatárát vette célba azon a ponton, ahol a rőt felszín elválik a világűrtől. Az órára nézett. Ideje indulni. Bekapcsolta a kis indítórakétákat. Apró, észrevehetetlen lökés. Könnyű rántás. Kigyulladt a „Leválás" felirat. Ebben a pillanatban szólalt meg a hajón a riasztás. De Martino megvakarta kétnapos borostáját. Conrad és Armstrong kábultan és zavarodottan ébrednek. Jó pár másodperce van, mielőtt rájönnének, mi történt. Beütötte az új pálya adatait. Két körön át a gázburok fékezi. Ahogy lejjebb ér, benne lesz a Mars légkörében. Begyulladtak a fékezőrakéták. Nyugtázta. Kisebb helyesbítést hajtott végre. Újabb gyújtás. OK. Rátalált a megfelelő pályára. - De Martino, a szentségedet! Válaszolj! Válaszolj! De Martino! Conrad parancsnok erős fejfájással ébredt, de rögtön el is felejtette. Armstrong a fejét csóválta. -Hiába, Conrad, hiába! Conrad ránézett. - Mondd, mit csináljak! Mondd meg! Armstrong komolyan figyelte. Arca sötéten rajzolódott a vezérlőfülke fehér falára. Három ránc jelent meg a homlokán. - Semmit - felelte. Conrad parancsnok a fejét csóválta. - Ha egy nálunk alacsonyabb pályára... - a műszerfal fölötti képernyőre nézett. - Ez nem lehet!

Armstrong ököllel rácsapott a műszerfalra. -Matt! Conrad úgy csóválta a fejét, mintha ezt a gondolatot akarná kirázni belőle. - De Martino! - kiáltotta. - Hallasz? Hallasz? - Megmarkolta a szék karfáját. Lassan beszívta a levegőt. Armstrongra nézett. - Nem lehet! - mondta. - Ő is tudja, hogy nem tesztelték, be lehet-e lépni ezzel a légkörbe. Susogott a légkondicionáló. A rádió sercent egyet a kisüléstől. Szűrt levegő szaga érzett. Conrad lesütötte a szemét. Mintha éveket vénült volna egy pillanat alatt. - Nagyon jól tudja, hogy nincs elég üzemanyaga a visszatéréshez - mormolta. - Közölnünk kell Houstonnal! - szólalt meg Armstrong. Conrad mélyet sóhajtott. -Várjunk!-felelte.

- Ez nem lehet! Nem lehet! Valamit tennetek kell! Muszáj! Érted? Muszáj! Conrad a fejét csóválta. - A világon semmit sem tehetünk - felelte. Armstrongra nézett. Arra gondolt, hogy ezek a szavak tizenhét perc múlva érkeznek meg a houstoni Központba. Egyfolytában rázta a fejét. Magaloff még mindig beszélt, de semmi érdekeset nem mondott. Azt hajtogatta, hogy a modul nem teljesen üzemkész, takarékosságból kihagytak belőle bizonyos részeket; mert nem számítottak valódi leszállásra, nincs benne annyi üzemanyag, amennyivel viszszatérhetne. Meg kell mondaniuk De Martinónak, hogy azonnal álljon le! Hogy ez őrültség! Azt is hajtogatta, hogy ez a háborodott ötlet sokba, nagyon sokba kerül a NASA-nak. Bezárhatják a boltot! Conrad már válaszolt, hogy nincs összeköttetésük De Martinóval. Nem mehetnek utána.

- Ereszkedő pálya. Koordináták: öt fok déli szélesség, nyolcvan fok nyugati hosszúság. Csatolják be a biztonsági övet! Őrültség, gondolta De Martino. Elmebaj. Még mindig visszafordulhat. Ezt a modult soha nem tesztelték. Nem arra tervezték, hogy leszálljon. Talán nem is megfelelően rakták össze. De miért? Mit csináljon? Még megállhat. Ha begyújtja a fő hajtóművet, visszatérhet az űrhajóhoz. Azt kockáztatta, hogy ragyogó hullócsillag lesz a Mars egén. Még ha darabokra zúzódik, legalább egy kis kráter marad utána. Akár el is nevezhetik róla. De Martino kráter! Nem mosolygott. Csipogott a számítógép. Harminckétezer méter. Ideje fölvenni a sisakot! Fél óra. Fél óra, és lent lesz. Gordon De Martino észrevette, hogy izzad. Vetett egy pillantást a hőmérőre: 23,2 fok. A légkondicionálás tökéletesen működik. Semmi jele a felmelegedésnek. Még mindig begyújthatja a fő hajtóművet, hogy visszatérjen. Harmincegyezer méter.

Viktor Magaloff megmosta az arcát, megfésülködött, és megkötötte a nyakkendőjét. Azután megjelent a sajtóteremben. Fáradt volt, ködös gondolatok kavarogtak a fejében, és úgy érezte, évek teltek el azóta, hogy reggel fölkelt. A fáradtság érthető volt, mert a termet megtöltötték az újságírók. Beszéltek, kiabáltak. Villogtak a vakuk. Tévékamerák szögeződtek rá. Magaloff nem szokott hozzá a sajtó érdeklődéséhez. Dögevő hiénáknak tartotta az újságírókat. Leült az asztalhoz, és bekapcsolta az ósdi mikrofont. Meg kellett erősítenie a baleset hírét, vagyis hogy a Mars-modul a legénység egy tagjával elszabadult. Utána számíthat a szokásos gúnyos kérdésekre a NASA szokásos kudarcáról. A különbség csak az, hogy ez komolyabb eset. Megköszörülte a torkát. Zavarban volt. - Uraim - kezdte élettelen hangon -, közlöm önökkel, hogy ma földi idő szerint 16.55-kor leszállt a Marsra az első ember. Pokoli lárma tört ki. Magaloff tisztában volt vele, hogy szinte mindenki ugyanazt mondja. A hangza-

varban is megértette a kérdést, amelyet a legtöbben föltettek. Sikerült válaszolnia: - Pillanatnyilag nem tudunk több részlettel szolgálni. Három óra múlva lesz a következő sajtóértekezlet.

- A minimum fölött. Elég lesz. Conrad széttárta a karját. - De Martino, az oroszlán szájába dugtad a fejedet - mondta. Armstrongra pillantott, aki ekkor lebegett be a fülkébe. - Hívjuk fel Houstont!

Kinyíltak a hatalmas, vörös-fehér ejtőernyők. Olyanok voltak a Mars egén, akár az óriási virágok, szakasztott mint ötven éve, a Viking szondák idejében. Martino nem látta őket, de hallotta a halk suhogást. Tökéletes. Minden rendben. A periszkóp képernyőjén figyelte a felszínt. Ott a Noctis Labyrinthus, a dűne, és a Tithonius-szakadék falai, az a hely, ahol terepjáró robotbarátja várja. A talaj mélyedései olyanok voltak, mint a folyómedrek. A műszerekre pillantott. A héliumfolyadék szintje optimális. A modul dőlésszöge megfelelő. A fő motor óramű pontossággal működik. Az űrkabin hőmérséklete harmincöt fok, de a szkafanderben ez nem jelent problémát. Minden rendben. A közeledő dűnét figyelte. Olyan a táj, mint a Szaharában. De minden az örök napnyugta vörösében lángol.

A tartályokból egyenletesen áramlott a levegő. De Martino ellenőrizte, hogy az űrruhában minden rendben van-e. Kezét a sisakra tette. Próbaképpen lélegzett egy nagyot. Minden rendben. Ugyan mit szól majd ehhez barátja, Viktor Magaloff, útjuk irányítója odalent, a Földön? Azt mondta, hogy ez szép álom, és valóban az, még ha De Martino fáradtnak és nehézkesnek érzi is magát a százkilós hátizsáktól. De a marsi nehézkedési erő csak harmada a földinek. Elszokott a gravitációtól. Óvatosan kell mozognia, mert a szíve gyenge, a csontjai törékenyek. Addig fordította az ajtó zárját, míg ki nem nyílt. Mélyet lélegzett. Hónalja izzadt volt, a lába remegett, de tudta, hogy ennek nem a nehézkedés az oka. Kitárta az ajtót: nyugodt, narancsszínű fény áradt be, amely az őszi alkonyatra emlékeztette Gordon De Martino pilótát. Nem mozdult. A szeme ide-oda járt a vöröses ég, a kő és a homok között. A mélyből az égig szökkentek a kanyon falai. „A Marson vagyok!" gondolta. „ Ez itt a Mars!" Az idegen völgy sziklafalai egymásnak dobálták a gondolatot. Ekkor pillantotta meg. A robot előbukkant az árnyékból, és gyorsan haladt lánctalpain. Átgurult a köveken, kikerülte a sziklákat. Bizonyára fölvette őt a tévékamerával. Gordon De Martino tisztelgésre emelte a kezét, és amikor a terepjáró robot körülbelül ötvenméternyire ért, elhatározta, hogy óvatosan leereszkedik a lejtőn. Bizonyosan látják a Földön. Először az egyik lábát tette rá a Mars homokjára, azután a másikat. Az égre emelte a pillantását. Szerette volna levenni a sisakját, hogy beszívja a levegőt. Ehelyett bekapcsolta a rádiót. - A Mars nagyon szép - mondta. Elhallgatott. A távoli sziklákat bámulta. Még valamit kell mondania. Suttogva folytatta: - Jól vagyok, minden rendben. Most kezdődik a felfedezés. - Elindult. Tudta, hogy a Földön hallják. Lehet, hogy egyenesen a tévébe megy az adás. - A Marsnak van egy lakó-

Amikor a hang recsegni kezdett, Conrad éppen sűrített kávét ivott. Megdermedt, mint egy pillanatkép. - Conrad parancsnok! Conrad parancsnok! Itt a marsi modul. Kétezer méter magasságban vagyok a bolygó fölött. Conrad és Armstrong felugrott. Conrad letette a kávéstubust. Szeretett volna rágyújtani. Rohadtul hiányzott neki egy cigaretta. - De Martino! - ordította. - Hallasz? Hallasz? Elektromos recsegés. - Hallak. Minden a helyén. Minden rendben. - Jól vagy? - Igen. Conrad Armstrongra nézett. Hány órája várták az összeköttetést? Még mindig piszkosul fájt a feje. Még kétezer méter a Mars homokjáig. Mit mondhatna? Mit? Hogy forduljon vissza? Szeretett volna káromkodni, trágár szavakat, köpködni, az asztalt csapkodni az öklével. - A fülke hőmérséklete? - kérdezte. - Ebben a pillanatban harminchat fok. - A motor nyomása? - Rendben. Csak nagy a vibráció. - Üzemanyag?

ja. Van élet a Marson. Ki tudja, én vagyok-e itt az egyetlen. - Kuncogott. - Az oxigén és a víz néhány napra elegendő, és ennyi idő alatt sok mindent lehet csinálni. Tudom, nincs elég üzemanyagom, hogy visszatérjek, és marslakóként kell meghalnom. De talán megmarad az élet, amely bennem van: minden baktérium és vírus. - Tovább ballagott a szakadék árnyékvonala felé. A kis robot úgy követte, mint egy kutya, amely örül, hogy megtalálta a gazdáját. - Nincs semmilyen lehetőség, Conrad. Semmilyen. Holnap indulnotok kell! Conrad felcsattant. - Az űrhajó a modul nélkül könnyebb! Huszonkilenc tonnával! A tolóerő teljes. Ki lehet számítani egy új visszatérő pályát. - Magaloff válasza fél óra múlva érkezett. Négyszázmillió kilométernyi űrt kellett legyőznie. Idegesítő az ilyen kommunikáció. Magaloff meglazította a nyakkendőjét, a gallérját, a haja borzas volt. Ez lehetett életének legmozgalmasabb négy napja. Conrad előre tudta a választ. Magaloff azt felelte a Főldről:

- Nem lehet, Conrad. Túlságosan magas a bizonytalansági tényező. Isten a megmondhatója, mennyire szeretnénk megmenteni De Martinót, hogy hazahozhassuk. Miatta és magunk miatt. Diadal lenne. - Nem hagyhatjuk odalent! - felelte Conrad. Van rá lehetőség, hogy az indulást tizenöt nappal elhalasszuk. Az üzemanyagnak elégnek kell lennie ahhoz, hogy ráállhassunk egy új pályára a Föld felé. Elküldjük a fedélzeti számítások eredményét. Várjuk a választ. A válasz fél óra múlva érkezik. Közben megteremtik az összeköttetést De Martinóval. Conrad figyelte Armstrongot, és azon töprengett, vajon ő is ilyen fáradt-e, csak nem látszik a sötét bőrétől. Az utóbbi négy napban nem sokat aludtak. Ha el is aludt, váratlanul föl-fölriadt és az ablakhoz ment, hogy a Vörös Bolygót bámulja. Egy hatalmas szikla mögül jött. De Martino és a lánctalpas masina megkerülték a kanyon falából kiálló sziklatömböt. Akkor pillantotta meg a ragyogó, átlátszó, fél méter átmérőjű dolgot, amely szakasztott úgy festett, akár egy szappanbuborék.

Pár perc után szétpukkadt, mint egy kiszúrt léggömb. A sziklához ért. Szép, vörös reggel volt, sehol egy felhő. Az ötödik marsi napon Gordon jól érezte magát. Visszanyerte az erejét, könnyedén haladt, hatalmas ugrásokra volt képes a gyenge gravitáció mellett. A kőtömb mögött szirtek magasodtak, árnyék lapult, és az ég puha lazacrózsaszínre változott. A kis robotra pillantott, és azt dörmögte: - Hát te mit mondasz? A sziklák között egy nyílás volt, olyan, akár egy hatvan centiméter átmérőjű, kis kút. Az űrhajós letérdelt. Elővette az elemlámpáját, de nem látta a kút fenekét. - Hat nap van az indulásig, Conrad. Hat nap. Már így is kockázati zónában vagyunk. - Magaloff szeme sötéten villogott megviselt arcában. - Érted? Vissza kell jönnötök! Kell! A siker jelképei vagytok: ha nem tértek vissza, idelent minden szenvedély átcsap az ellenkezőjébe. Ezek itt egy szempillantás alatt visszatérnek a virtuális valóság szobácskájából, az elektromos bordélyházból, és kinyitják a szemüket. De Martino hős. Ám ha senki sem tér vissza, akkor itt vérengzés lesz. Ezzel mindennek vége. - Hat nap - dörmögte Armstrong. A vörös hajú, szúrós szemű Conrad parancsnokra sandított. Tetőtől talpig szürke. Mellén a NASA emblémája. Elküldte a választ. - Rendben, Houston, hat nap. Még hat nap. Összenéztek. Armstrong nem kérdezett. Tehetetlennek érezték magukat. Conrad a fejét csóválta, és fölállt. - Hadd legyen társasága! Beszélgessünk vele! A bolygófelszínt mutató képernyőre nézett: - Nem hiszem, hogy bármit is tehetnénk ezen kívül. - Jól van, Conrad, megpróbálom. Igen, a szappanbuborékok léteznek. A televíziós kamerával nem könnyű érzékelni... Láttátok? Ott, a szakadék mélyén, a négyezer méteres fal tövében, a hor-

padásban... Igen, a légnyomás eléri a huszonegy millibart, a hőmérséklet hét fok... Leveszem a sisakot... Hogyan? Olyan biztos, hogy előbb-utóbb megteszem, mint hogy a Mars vörös... A kútból jönnek. A huzattal. Egy százalékkal növelik az oxigént. Hat százalékra. Muszáj átkutatni ezt a kutat. Igen, ez egy akna. Akár több kilométeres is lehet... Hogyan? Ez őrültség, Conrad... Jól van, rendben! Akkor holnap próbálom meg. Nincsenek illúzióim, semmiféle illúzióm. De most hagyjatok ásni! Látod, milyen ügyes a robot? Százhúsz centiméter mélyen vagyunk. Az itteni szilikátok között jégnek kell lennie! Vízjégnek. Ha megtaláljuk, Conrad, az többet ér, mint a kőolaj... A műanyag kanna tele volt kerozinnal: annak a leszállómodulnak az üzemanyagából takarították meg, amely a Marsra vitte a robotot. Gordon beletöltötte a tartályba, ráhelyezte a lánctalpas robotra, azután elindultak: elöl a robot, mögötte ő, kezével támasztva a tartályt. - Megyünk a piacra, Conrad. Kár, hogy nem látod! Az első piac a Marson. Ez a tartály kerozin semmire sem jó. Csak nevetségesen festünk vele itt, a sivatag közepén... A sisakban felcsendült Armstrong hangja: - Hány liter, De Martino? - Százötven. Több mint 496 maradt a földre szálló modulban. Összesen 646 liter. Amit már sosem fogunk felhasználni. - Számold ki még egyszer! - Fogy az idő. De Martino és a robot az első délután érkeztek meg a leszállómodulhoz. Könnyű szél támadt, a repülő homok elfátyolozta a tájat. Ez volt a szél első napja. De Martinót felvidította a szél. Az élet jele. A Földet juttatta az eszébe, azok a napokat, amikor a tenger mozgásba hozta a levegőt, és az meglobogtatta a haját, felkorbácsolta a hullámokat. Eszébe jutott a felesége. A volt felesége. Követ érzett a gyomrában. Ez nem lesz jó. Nem szabad nosztalgiáznia, búslakodnia! Gyerekek játszottak a homokban. Szerették a gyerekeket, de

nekik nem volt. Pedig szerettek volna. Csak semmi siránkozás! Áttöltötte a maradék oxigént a szkafanderbe, azután elindult a sötét tárnák felé, amelyek a hatalmas szakadék mélyén lapultak. Ott vezet a mélybe a járat, amelyből előbukkannak a szappanbuborékok. De Martino azon elmélkedett, hogy a buborékok marsi mosószerekből származnak; odalent egy hatalmas mosoda van, ahol nadrágokat, ingeket és kabátokat mosnak a föld alatt tanyázó marslakóknak. Mert a föld alatt van víz, a hőmérséklet állandó, és ott védve vannak a sugárzástól, amelyet a légkör nem szűr ki... - Az élet egyértelmű jelei. Ugye? Magaloff a tömeget figyelte. Éber szemek, izzadt homlokok. Úgy fogják a számítógépes kommunikátorokat, mint a tollat. Füst. Meleg, fojtogató meleg. Senkit sem ismert a sajtószobában tartózkodó újságírók közül. Félszáz éves szkafanderek sorakoztak a fal mentén: a Holdra szállás idején használt űrruhák. 1969. Armstrong, Collins, Aldrin. A Mars-expedícióban is részt vesz egy Armstrong. Véletlen. Köszörült a torkán. Az újságíró már a választ gépelte. Ravasz tekintetű, kefehajú ember volt, korábban sosem látta. Magaloff ereiben tüzesen futott

végig a kevélység. Hány év telt el, míg kifogták az igazi nagy halat? - Igen. Egyértelmű jelek, amelyek a marsi életre utalnak - felelte. - Milyen életről van szó? - Értelmes? - Milyen jelek? - Megerősíti, hogy a visszatérés problémás lesz? - Hogy van De Martini? - De Martino a neve - mondta Magaloff. Megerősítjük, hogy a marsi élet egyértelmű jeleire bukkantunk. - Szünetet tartott, ismét köszörült a torkán. Persze tudják, hogy ez hatásszünet. Némi elégtétel. - Lehet, hogy értelmes élet. A sajtószobába összegyűlt meghívottak szétrajzottak. Vadul kopácsoltak laptopjukon. A kérdések jégesőként záporoztak. Milyen jelek? Milyen jelek? Milyen jelek? - Sajnálom, az anyag titkosítva van. Tovább kell kutatnunk! - Kiürült az automata szonda tartálya. - A műszerek szerint van még üzemanyag. - Valamennyi van, Armstrong. Húsz-harminc liter, ami már nem fért be a kan-

nába. Még hogy harminc literért, Armstrong! Nem fogok húsz kilométert gyalogolni harminc liter benzinért. - Szükség lehet rá. - Figyelj, Armstrong, ez nem egy Ford Escort, csak egy marsi leszállómodul! Neked magyarázzam? - Mindent meg kell próbálni! - A matematika nem vélemény, Armstrong mondta Gordon. - Az üzemanyag nem elég, hogy legyőzze a marsi nehézkedést. - Ezután megszakította az összeköttetést. Az órára nézett, azután a vöröslő láthatárra. A talaj süppedős volt, a homok, akár a vörös púder. A robot megállt. Előtte magasodott a kanyon gigászi fala. De Martino egy sziklára hurkolta a kötelet. Fölállította a csörlőt, a szkafanderre erősítette a kötelet. Egy pillantást vetett az égnek meredő antennájú, mozdulatlan robotra. Felnézett. Néhány órája maradt. Ez így helyes. Ez a sorsa. Leereszkedett a lyukba. Épphogy belefért. Megnyomta a gombot, a csörlőről lassan letekeredett a kötél. Nem érzett légáramlatot. Minden csöndes és mozdulatlan volt, egyetlen buborék sem mutatkozott. Óvatosan ereszkedett lefelé, a lámpa megvilá-

gította az okker sziklákat és a jégrétegeket. Conrad és Armstrong biztosan hívják. Rá akarják beszélni, hogy próbáljon meg mindent. Már nincs mit tenni. Ha még alacsonyabb pályára kerülnek, akkor lezuhannak. Az üzemanyag nem elég. Az üreg már nem volt függőleges, kissé megdőlt. Maga elé tartotta a lámpát, lenézett a mélybe. Gyorsított az ereszkedésen. Száztíz méteres mélységben rátalált a vaksötét nagyteremre. Kioldozta a kötelet. Megvizsgálta a talajt: simának bizonyult. Ki van kövezve, gondolta ösztönösen. Innen jönnek a buborékok. De pontosan honnan is? Körbefordította a lámpát a teremben. Negyven-ötven méter magas boltozat. Sztalaktitok. A földön semmiféle nyom. Tökéletesen simának tűnt. A műszerek megerősítették, hogy a levegő különös módon sűrű, oxigéntartalma pedig sokszorosa a külső légkörének. A terem közepére ért. Körbevilágított, és látta, hogy folytatódik. Egyetlen alagút nyílt vele szemben. Az övén lógó tokból elővette a kamerát, nagylátószögre állította, fölvette az egész termet, azután letette a földre. Nyomokat keresett a kövezeten. Hogyan lehet enynyire sima? A szkafander oxigéntartályának kijelzőjére nézett A vörös tartományban volt.

Az alagút felé indult, és egy folyosóra érkezett. Mozdulatlanul állt, behunyta a szemét a szkafander arcvédője mögött. A nagy erejű fényszóró nappali világosságot teremtett a szűk helyiségben. Ez lehetetlen! Előkereste a kamerát. Tovább kell mennie, hogy mindent lefilmezzen, amit csak lehet. Újból az oxigéntartály kijelzőjére pillantott. A tű a skála alján állt. Mennyi maradhatott? Vissza kell térnie! Úgy döntött, hogy még tíz percig megy. - Hihetetlen, hogy nem tudjátok, hol van. Egyáltalán él vagy meghalt? Conrad hevesen rázta a fejét. A képernyőre, Magaloff arcára pillantott. Vajon hány napja nem aludt? A szeme rémült. - De Martinónak harminc órára elegendő oxigénje volt a modulban. Nincs okunk rá, hogy halottnak tekintsük. A rádiót szándékosan kapcsolta ki. Úgy tűnik, elhatározta, hogy nem üzen többet. Megerősítem és megismétlem: több üzenet nem jött tőle. Idegesítő a társalgás a Földdel. A válaszra fél órát kell várni. Conrad halántékán kiütött a verejték. Néhány óra múlva a modul központi fúvókája elbődül, és az űrhajó letér a Mars körüli pályáról. Armstrongra nézett, és azt mondta: - De Martino elvesztette az utolsó lehetőséget, hogy elinduljon. Armstrong sötét arca üresen tekintett rá vissza, mintha az űrhajós is ilyesmire gondolna. - Nincs mit tenni. Az üzemanyag nem elég. El kell érnie a robotot! El kell indítania! Tizenöt percnyi oxigén maradt. Meg kell tenne! Ráparancsolt magára, hogy egyenletesen lélegezzék. Meg kell őriznie a nyugalmát, a hidegvérét! Ki kell mennie! Meg kell teremtenie az összeköttetést! Odament a kötélhez, magára erősítette, elindította a csörlőt. A kötél nem mozdult. A nyelvébe harapott. Nyugalom! Újra próbálkozott. Érezte a rántást. Felsóhajtott. Elindult fölfelé. Növelte a sebességet. Tizennégy perc. Fut az idő. A kamerát összeköti a robot adójával, és a képek áradni kezdenek az űrhajóba, onnan pedig a földre. Barátja, Magaloff is látja majd őket a houstoni Központban. Ha nincs Magaloff, az űrkutatás befejeződött volna. Ami nem hoz hasznot,

az nem ér semmit - ez azoknak a jeligéje, akik kormányoznak. Fény szűrődött be a lyuk szájából. Gyorsan haladt a sziklák és a ragyogó jégkristályok között. Vissza kell térniük a Marsra, gyorsan, minél előbb! Van víz is, oxigén is. Állandó kutatóállomást kell létrehozni. Azután tovább kell lépni! Meg kell érteni ezt! Tíz perc. Kibújt a sötétből, és a Mars ege alatt találta magát. Erős szél fújt. Fölötte a kanyon sziklafalai szökkentek a magasba. Kioldotta a kötelet. A hűséges robot már várta, világított rajta a lámpa, mutatta, hogy működik. - Úristen, ez nem lehet! - Gordon, Gordon válaszolj! Gordon! - Jézusom! Képek futottak a fő képernyőn. Ott volt a nagyterem, a sztalaktitok, a sima padló. Aztán váltás. Folyosó következett. Sötétség. Fény. A lámpa fénye visszaverődött a falakról. A folyosó keresztmetszete szabályos kör. Conrad parancsnok felkiáltott: - Ez egy cső! Armstrong semmit sem szólt. A falak ragyogtak, mintha fémből készültek volna. De Martino tükörképe eltorzult. Úristen, mit szólhatnak Houstonban! Az órára pillantott: húsz perc, és a képek elérik a Földet. Gordon ellenőrizte a derék robotot, a ráerősített kamerát és az adattovábbítást jelző zöld fényt. A szél elérte az óránkénti nyolcvan kilométeres sebességet, hatalmas porfelhőt kavart. A sisakban felcsendült Armstrong hangja. - Jobb, ha sietsz, vihar közeledik! Éppen arrafelé tart, ahol vagy. Okosabban teszed, ha rendbe hozod a modult, aztán ki se dugod az orrod belőle! A szél, akár a reggeli köd. Hajnalban köd volt a szakadékban. - Armstrong, érdekes a cső, ugye? - kérdezte. - Az már valami. Eltelik néhány év, míg újból erre jártok. - Ne tréfálj, Gordon! Azonnal térj vissza a modulhoz! Siess, amennyire tudsz! - Tudod, mik azok a buborékok, Armstrong? - Gordon, menj a kabinba, ne fecsegj!

Gordon csak állt. Az oxigénkijelzőre nézett: még pár perc. - A mosószerek okozzák, amelyeket a lenti mosodában használnak a marslakók. - Nagyot nevetett, és a sisakjára csapott. Rápillantott ezüstös kesztyűjére. - Idefigyelj, az a cső különleges, nagyszerű fölfedezés! De most vissza kell jönnöd, világos? De gyorsan ám! Rohadtul komoly homokvihar közeledik. Szél és homok. A szakadék fölé magasodó sziklafalakat mintha függöny takarta volna el. A homok az arcvédőnek csapódott. De Martino a kút melletti kőtömbnek támaszkodott, hogy ne sodorja el a vihar. Belekapaszkodott a lyukacsos, vörös kőbe. Néhány óra múlva Conrad és Armstrong elindul hazafelé. A fejét csóválta. Vajon milyen hangja lesz a viharnak? Elmosolyodott. A hóviharra gondolt. A Marson is van hó. Elég, ha elmennek a sarkokra. Akár síelni is lehet. Ki tudja, milyen hangja van a viharnak? Mert itt hangok is vannak. Reggel köd, délután langyos napsütés. Kesztyűs keze megragadta a sisakot. Valaki elkészítette azt a csövet. Ki tudja, milyen a levegő szaga? A Mars szaga? Itt havazik, szél fújt. A bolygó él, elevenebb, mint valaha. Harminc másodperc. De Martino meglazított egy kapcsot. A Föld kék. A Föld él. Az emberek alusznak rajta. Armstrong hangja szólalt meg a sisakban. - Elindultál, Gordon? Meglazította a másikat. - Gordon! Piszkosul nagy vihar lesz! Gordon! Az utolsó kapocs. A jeltovábbítás lámpáját figyelte, amely még mindig világított a roboton. Belekiáltott a mikrofonba: - Jó utat! - Ekkor szólalt meg a riasztócsengő, amely jelezte, hogy elfogyott az oxigén. Levette a sisakot. A szél az arcába csapott. Erős, könnyű. A levegő, amelyet az orra hasztalanul igyekezett nedvesebbé tenni, nagyon ritka volt, nem vette hasznát. Gordon De Martino elmosolyodott. Úgy érezte, a Mars levegőjének enyhe fahéjillata van. Bihari György fordítása

Egy különleges plakát MEGSZOKHATTUK, hogy az utcai plakátok statikus elemei az utcaképnek. Időnként kísérleteznek a térbelinek látszó óriásplakáttal, de egyelőre ebben kimerül a hirdetők fantáziája. A kültéri hirdetési monitorokra még várni kell. Az Amnesty International emberi jogokért küzdő szervezet egy megdöbbentően hatásos plakáttal hívta fel a figyelmet magára és a családon belüli erőszakra. Egy plakát, amely aktivizálja magát, ha nem nézik. A plakát első látásra egy normális házaspárt mutat, amint mosolyogva ölelik át egymást. Amint a plakát előtt álló ember elfordul a plakáttól, a kép megváltozik: a férj veri a feleségét. A plakát szövege sokat sejtető: „Ez történik, ha nem figyel senki". Az ötlet pofonegyszerű, és mégis zseniális. A mobiltelefonokban és a fényképezőgépekben régóta alkalmazzák az arc- és szemfelismerő szoftvereket. A plakát fölött egy kicsiny kamera figyeli a teret, és

állandó „szemkövetést" végez. Ha a plakátra néznek, a békés képet mutatja, ha a szem elfordul, előtűnik az „ütős" kép. A kamera nem exponál, hanem képet vált. A váltás során késlekedik egy kicsit, hogy mindenki észrevehesse a változást. A plakát 2009-ben Cannes-ban Lions-díjat nyert.

TokyoFlash Rogue BÁR A STAR TREK sorozat szereplői nem

viselnek órát - lustán mindig a komputert kérdezik meg, mennyi az idő -, azért sokunk szívét megdobogtatja egy olyan karóra, amely a Trek-univerzumba illik. A TokyoFlash nevű japán cég híres a különleges megjelenésű és speciális számlapú óráiról, amelyeknél talán fontosabb a dizájn, mint a pontos idő funkció. A Rogue nevű modellje sem

lóg ki a sorból. El tudnánk képzelni bármelyik Enterprise-tiszt kezén, de egy borg-kocka fedélzetén sem hatna idegenül. Hideg zöld színt árasztó számlapján - már ha ezek után lehet így nevezni - koncentrikus körök meg-megszakadó sora látszik. A pontos idő leolvasása alapjában véve nem nehéz. A legbelső kör mutatja az egész órát inverz módban, vagyis a hiányzó körcikkely jelzi az aktuális órát. A legkülső kör hatvan apró cikkeje közül annyi látszik, ahány perccel múlt el az egész óra. A kettő között egy vékony vonal mutatja, hogy délelőtt vagy délután van-e. Természetesen gondoltak az átkos idegen veszélyre is, ezért az ellenség megtévesztésére a középső vastag csík szolgál, amelyen az aktuális negyedóra nem látszik. Nagyjából. Az óra 149 dollárba kerül. Hazai elérhetőségéről nincs információnk. Az órát bemutató videó megtekinthető az intergalaktika.hu oldalunkon.

A jövő emlékei NEM

TUDTAM KIVERNI a fejemből az

érzést, hogy az egész csak egy álom. Minden egy szép, forró nyári napon kezdődött. Épp munkába indultam, amikor megkaptam a hírt, de nem kellett rá sokat várni, hogy a vészjósló jeleket én is láthassam. A Therme Agrippae hibáit már napok óta javítottuk. Mondanom sem kell, hogy nem a könyvtárral volt probléma, nem ez volt a leggyakrabban használt részleg. A Pantheon mellett lévő fürdő mindig biztosított számunkra munkát. Amióta építtetője, Agrippa végrendeletében a római népre hagyta ingyenes használatra, állandóan gondok voltak vele. Az emberek nem becsülik meg azt, ami ingyen van, állandóan tönkreteszik. Miközben azon gondolkodtam, hogy kezdek már Juliának is az idegeire menni, az örökös munkával az őrületbe kergetem, nagy felbolydulást vettem észre az utcán. Az emberek hadonászva rohangásztak és a mindenfelől hallatszó kétségbeesett kiáltásokból két szót lehetett csak kivenni: Cohortes Vigilinum. Végre megpillantottam egy ismerőst is, de Livius a nagy rohanásban észre sem vett. Gyorsan elé álltam, mire ő gondolkodás nélkül kikerült volna, ha nem ragadom meg a két vállánál fogva: - Mi történt, ember? Mi ez a rohanás? Mitől bólydúlt fel így a város? - Nincs elég bajunk Neróval, még a tűzvész is kitört. Hiába a 7000 fős Cohertes Vigilinum, hiába a praetoriánusok helyőrsége és a rabszolgák ezrei. Minden hiába. Elemészt minket a tűz! - Micsoda? Milyen tűzről beszélsz? - A Circus Maximus déli részén tört ki, tudod, ahol azok a mindenfélével megrakodott bódék álltak egymás hegyén-hátán. Emlékszel? Mindig mondtam, hogy ezek mennyire gyúlékonyak. Most sajnos kiderült, hogy igazam van. A szél szinte pillanatok alatt felszította, szétszórta a tüzet, azt mondják, nem sokkal később már a Circus Maximus épülete is lángokban állt. Na de csak ezután jött az igazi baj, a tűzvész na-

gyon gyorsan átterjedt a város alacsonyabban fekvő részein levő lakóházakra és a domboldaliakra is. A keskeny és kanyargós utcákon könynyen és hamar terjed a tűz. Ráadásul mindezt képtelenség megfékezni, ha közben mindenki kiözönlik a házaiból, az óriási tömegben egyszerűen nem lehet szervezetten cselekedni. Miközben Livius ezeket mesélte, már vizet cipelve igyekeztünk mindketten az időközben számomra is láthatóvá vált, egyre dagadó füstfelhő felé. Ahogy befordultunk egy sarkon, teljes erővel megcsapott a forróság. Mindketten hátrahőköltünk. Mint egy rossz álom. Pár utcányit futottunk, közben a tömegben teljesen értelmetlenül kilötykölve egy csomó vizet. És ha mindez még nem lett volna elég, feldühödött rabszolgák maréknyi csoportja támadt ránk, akik a zűrzavarban víz helyett fegyvert kerestek maguknak. Szerencsére a tömeg megóvott minket, és a különös bőrszínű emberekről is kiderült, hogy inkább kiutat, mint csetepatét keresnek; az ellenkező irányba igyekeztek. Livius pillanatok alatt elsodródott mellőlem, nem is tudom mi lett vele, mert időközben megpillantottam Juliát, és tiszta erőmből rohanni kezdtem utána. Julia épp egy utcasarkon fordult be, amikor megláttam, majd azonnal el is tűnt az őrjöngő kavalkádban. Úgy éreztem, ott helyben megőrülök, ha nem menthetem meg őt. Utánairamodva először csak a feje búbját láttam, majd mikor utolértem, hisztérikusan kirántotta karját szorításomból. - Meg kell mentenem Felicia kislányát, ott van, abban a házban! - Micsoda, miről beszélsz? - Felicia kislánya, Aurelia ott van a házban, délelőtt itt hagyta őt, meg kell mentenünk mondta Julia, a tömegen és a füstfelhőn át bőszen mutogatva az egyik javában égő házra.

A sűrű füstben megláttam egy ajtót, berontottam rajta, majd hirtelen minden megszűnt.

Néma csend. Ekkor egy különös női hang csendült fel: - Köszönjük, hogy részt vett a Történeti Múzeum A nagy római tűzvész kiállításán! Néhány percig eltart, amíg teljesen magához tér. Most már leveheti AR-szemüvegét, a kiállítás-tabletta hatása is hamarosan elmúlik. Igen, rémlik valami... AR... Kezdetben a létező és valóságos képeket bővítette ki extra tartalommal. Azóta a technikát hihetetlenül magas fokúra fejlesztették, így nemcsak látjuk, de érezzük és tapintjuk is ezeket a tartalmakat. A régi név mégis rajta ragadt az új technológián. Persze az egészben a kiállítás-tabletta az igazán nagyszerű. Beveszi az ember, és akár egy óráig blokkolja a valódi emlékeket, felcserélve azokat annak a kornak az emlékeivel, amelyre jegyet váltunk a múzeumban. Na igen, még ez sem tökéletes, ezért volt végig olyan érzésem, mintha álmodnám az egészet. Ahogy lassan, bizonytalanul megfordultam, magam mögött hagyva a csalogató KIJÁRAT feliratot, kiderült, hogy kívülről átlátszó falat nézek, amelyben szürke épületek sematikusan felépített vázát láttam, kockák, téglatestek és kúpok többé-kevésbé szabályos elrendezésben,

köztük rémülten rohangáló emberekkel. Tulajdonképpen komikus. Bár napjainkban még nem létezik kiállítástabletta és AR-szemüveg, de e technikai eszközök nélkül is szerezhetünk páratlan élményeket egy-egy múzeumi kiállításon. Tökéletes alkalom erre november 14-én az első Múzeumok Őszi Éjszakája. Az Oktatási és Kulturális Minisztérium és a résztvevő múzeumok a nagysikerű nyári rendezvény után idén először ősszel is elvarázsolnak minket egy éjszakára. November 14-én, szombaton Budapesten 30, vidéken 47 múzeum verseng a kegyeinkért, és kínálja az élvezetesebbnél élvezetesebb programokat. Barangolhatunk az Európa-szerte egyedülálló reneszánsz föld alatti pincerendszerekben, kipróbálhatunk veterán mentőkocsikat, Lúdas Matyi bőrébe bújva menekülhetünk Döbrögi uraság elől, sárkányokkal küzdhetünk Szent György oldalán, vagy akár megkóstolhatjuk a krampampulit is. S hogy ilyenkor milyen technikai eszközt hiányolok a legjobban? Egy időgépet vagy teleportot, hiszen a legnagyobb problémám, hogy nem lehetek ott minden helyszínen. Bálint László

Gareth D. Jones: Maréknyi jó ember

A történelemre hajlamosak vagyunk masszívan hömpölygő, nagy folyóként gondolni, amit semmi sem terelhet el medréből. Pedig akár néhány, megfelelő ember is elég lehet hozzá.

The Times, 1665. október 4. Embert ölt a fa Módfelett tragikus esetről kaptunk hírt a tegnapi nap folyamán: egy férfit találtak holtan egy almafa alatt. A fiatalember, bizonyos Mr. Isaac Newton, ismerősei szerint fényes jövő előtt állt, különösen a természettudományok és a matematika terén számított ígéretesnek. Úgy tűnik, Mr. Newton az őszi nap meglepően meleg sugára elől vonult pihenni a fa árnyékába, és elmerült a környező táj csendes békéjének élvezetében. A holttest megtalálásakor a kertész azonnal hívatta a helyi doktort, ám az hiába sietett a helyszínre, már nem tudott segíteni az áldozaton. Mr. Newton homlokán zúzódást észleltek, talán egy lehulló alma okozta. Feltehetően a fiatalember ezen esemény fölötti megdöbbenésében dőlt hátra, és ekkor kapta tarkójára a halálosnak bizonyult ütést.

A kertész tanúsította, hogy az almafa eleddig nem mutatkozott veszedelmesnek, és valószínűleg nem vágatják ki. Pennsylvania Gazette, 1752. június 29. Emberéletet követelt a vihar Újságunk mély szomorúsággal számol be egykori szerkesztője, Mr. Benjamin Franklin haláláról. Mr. Franklin halálát villámcsapás okozta otthonától nem messze egy vihar során. A rendőrség tájékoztatása szerint másnak nem volt köze a halálesethez, és vizsgálódásuk során nem adnak ki körözést. A haláleset körülményei némileg titokzatosak. Úgy tűnik, Mr. Franklin a vihar idején épp sárkányeregetéssel próbálkozott. Nem kizárt, hogy eközben érte a halál. A helyiek szerint a környék igen népszerű a sárkányeregetők körében, mivel sok a nyílt térség, bár általános-

ságban nem tartják jó ötletnek vihar idején hódolni e kedvtelésnek. A fő probléma ilyenkor az lehet, hogy az erős szél elragadja vagy tönkreteszi a sárkányt, ebben az esetben azonban a villámcsapás bizonyult halálosnak. Egyesek felvetették a bűntény lehetőségét. Az eset leginkább zavarba ejtő részlete az, hogy a madzag végére kötve Mr. Franklin bejárati ajtajának kulcsát lelték meg. A sárkányeregető közösség tagjainak elmélete szerint a sárkány fogantyúja eltört, és Mr. Franklin hirtelen a kulccsal helyettesítette. Valószínűtlennek tűnik, hogy a kulcs véletlenül hurkolódott volna a madzagra. Mások szerint a kulcsot valaki tréfából kötötte a sárkány végére, és Mr. Franklin épp a szóban forgó tárgyat próbálta visszaszerezni a tragikus baleset bekövetkeztekor. Komorabb híresztelések szerint Mr. Franklin maga kötötte a kulcsot a madzag végére, hogy ezzel is jelezze, szimbolikusan lemond minden földi tulajdonáról. Az öngyilkosságról szóló híreket hamar megcáfolták. Akármi bizonyuljon is a haláleset valódi okának, az újságírás igazi óriást veszített Mr. Franklin személyében. The Detroit News, 1863. november 4. Tanonc a halálos vasúti balesetben Tegnap egy tizenhat éves távirdász tanonc életét veszítette, miután elütötte a munkahelyéül szolgáló vasútállomáson áthaladó szerelvény. A fiatalember, Thomas Alva Edison, ismerőseinek csak Alva, népszerű volt a helyi távírdában. Csupán rövid ideje dolgozott ott, de a munkatársai máris úgy tartották számon, mint gyorsan tanuló, a hálózat fejlesztésére vonatkozó tervekkel teli kölyök. A halálos vasúti balesetek a modern élet szomorú velejárói, de a fiatalember halálát még egy csavar teszi a szokásosnál is tragikusabbá. Alva Edison igen rosszul hallott. Munkatársai szerint ez nem befolyásolta munkáját, de feltehetően nagy szerepet játszott abban, hogy a síneken átkelve nem hallotta meg a közelgő mozdony zaját. A helyszínen lévők szerint semmit sem lehetett tenni érte. A történet különös fintora, hogy a baleset részleteit épp abból az irodából küldték tovább

újságunknak, ahol Mr. Edison dolgozott. Ez is csak azt mutatja, hogy az élet megy tovább a minket körülvevő tragédiák dacára is. Jáchymovi Krónika, 1895. július 15. Tragikusan végződő nászút Jáchymov városka nyugodt merengését felkavarta tegnap, hogy a környező hegyek egyik természetes forrásánál egy fiatal francia házaspárt találtak vízbe fúva. A pár, Pierre és Marie Curie nászútra érkeztek ide párizsi otthonukból. A házaspár visszavonultan múlatta az időt Jáchymov népszerű nyaralóvároskájában. Sokakat vonzanak ide a pihentető gyógyforrások, de ezúttal egyáltalán nem bizonyult egészségesnek a fürdőzés. Az a néhány ember, aki itttartózkodásuk alatt beszélt Curie-ékkel, állítja, hogy a párt a vízben rejlő kőzet érdekelte. Állítólag azt mondták, a helyi szurokérc különleges tulajdonságokkal rendelkezik, és szívesen tanulmányoznák. A házaspár mindkét tagja tudós volt. A gyógyfürdőket jobban ismerő helyiek is megerősítik, hogy a víz különleges tulajdonsága valóban a kőzetből fakad. A benne lévő ásványok

nyújtják a fürdők erejét biztosító, megannyi gyógyhatást. A helyi üzletemberek petíciót nyújtottak be a polgármesterhez, tiltsa meg, hogy tudósok tanulmányozzák a vidéket, mert tartanak tőle, hogy másutt is reprodukálnák a víz tulajdonságait. Jáchymov polgármestere tegnap beszédet mondott a tragédia kapcsán, s megnyugtatta a helyieket és a nyaralókat, hogy a víz tökéletesen biztonságos. Arra biztatta az embereket, ne hagyják, hogy ez az egyszeri baleset beárnyékolja az életüket. Zürcher Tribüne, 1902. március 17. Elutasítják az emegyógyintézeti ápolt kérelmét Az orvosi felügyelőbizottság elutasította egy elmegyógyintézeti ápolt elbocsátási kérelmét, miután az indoklás kimerült annyiban, hogy ő valójában zseni. Az ápoltat, Herr Albert Einsteint már több hónapja a zürichi elmegyógyintézetben kezelték, miután kollégái a helyi Műegyete-

men bejelentették. A többi ápolthoz hasonlóan Herr Einstein is cáfolta, hogy őrült volna, de elmegyógyintézetbe utalták megfigyelésre. A meghallgatásra beidézték Einstein korábbi kollégáit is, ők számoltak be az ápolt különcségéről. Megerősítették, hogy a többi tudós egyhangú kritikája hallatán elméletei és érvei csak egyre szélsőségesebbé váltak. A kérésre, hogy mondjanak pontos példákat, Herr Einstein kollégái olyan vad elképzeléseket soroltak fel, mint hogy a fény a sarkoknál meghajlik, az idő a világ különböző részein más sebességgel halad, és a szilárd tárgyak fényt bocsátanak ki. Bár a hallgatóság kifütyülte ezeket a nevetséges elképzeléseket, a porig sújtott Einstein ragaszkodott hozzá, hogy igazak. A bíró végül eltávolíttatta őt a meghallgatásról, amiért túl nagy zavart okozott. Ezek után az elmegyógyintézet alkalmazottait kérték fel tanúnak. Ök is igazolták, hogy az ápolt ideje túlnyomó részében értelmetlen jegyzeteket és diagramokat

firkál. A jegyzetek egy részét megmutatták a Műegyetemen dolgozó tudósoknak, akik megerősítették, hogy valóban halandzsa. A bizonyítékok alapján a kérelmet elutasították, és az ápoltat még legalább két év gyógykezelésre az elmegyógyintézetbe zárták. A papírokat megsemmisíttették. Stuttgarter Zeitung, 1921. november 11. Megoldódott a macska-rejtély Tegnap éjszaka lopás, valamint állatkínzás vádjával letartóztatták Erwin Schrödinger profeszszort. A tudós csak nemrégiben költözött a városba. Szomszédai szerint csendes, magának való ember volt. Az elmúlt hetek során a szomszédok felfigyeltek rá, hogy macskáik egymás után tűnnek el. Az eltűnések közt csak akkor fedezték fel az összefüggést, amikor már legalább tizenkét állatnak veszett nyoma, és a környéken kezdett eluralkodni a pánik. A lopásokat végül jelentették a rendőrségen. A biztosok megvizsgálták az ügyet, de nem tartották fontosnak a hiányzó macskákat. A lakók csak akkor kezdtek gyanakodni, amikor Schrödinger házából nyávogást hallottak. Bár a hatóságot sem engedték be, végül erővel bejutottak a házba. Még a sokat látott rendőröket is megrázta a Schrödinger profeszszor pincéjében eléjük táruló látvány. Számos, nyilvánvalóan mérgezés áldozatául esett macska tetemét találták meg. Más állatokra savval teli üvegek mellé zárva, szűk dobozokban leltek. Schrödinger állítása szerint a macskák egy tudományos kísérlet részei voltak. A pincében számos tudományos eszközt is találtak, némelyikük összeköttetésben állt a dobozokkal. A szomszédok egy része boszorkánysággal vádolta a professzort, különösen miután azt mondta, azt próbálta megállapítani, a macskák lehettek-e egyszerre elevenek és holtak. A Schrödinger professzort alkalmazó intézményben folytatódó vizsgálat során kiderült, hogy a tudományos eszközöket engedély nélkül vitték el, így azonnali hatállyal menesztették őt.

The Times, 2000. január 1. L o n d o n ü n n e p l i az új évezredet A gázlámpák fényében úszó utcák dorbézolókkal teltek meg az évezred legnagyobb mulatságán. Az ünnepség részét képező, látványos tűzijáték során robbantották fel a valaha létezett legnagyobb rakétát is. A rendezők szerint ez volt a legnagyobb erejű szerkezet, ami valaha elhagyta a Föld felszínét. Szerintük elméletiig nem kizárt, hogy ha egy nap sikerül kellöen erős rakétát építeni, az akár el is hagyhatja bolygónk légkörét. A Big Ben új, rádiumbevonatú óralapja átragyogott London fölött, és ahogy a mutató az éjfélre ért, a tömeg ujjongott és énekszóval köszöntötte az új évet. London polgármestere felolvasta az afrikai és amerikai gyarmatokról érkező ünnepi táviratokat. Csak a The Timesból tájékozódhat a legújabb fejleményekről ez ügyben és a Birodalom más ügyeiben! Körmendi Ágnes fordítása

Igazság és eretnekség 2. rész Desmond G. King-Hele

földön és égen

Égi utazás Második témám, amelyet „égi utazásnak" nevezek - űrhajózás a Föld közelében, továbbá repülés a magaslégkörben. A kettőt néha nehéz megkülönböztetni: például az olümposzi istenek a régi görög mitológiában a légkörben mozogtak-e, vagy azon kívül? Azt gondolhatnánk, hogy a meteorok és az égi utazás között kevés a közös vonás - az egyik tudomány, a másik technika. Az ilyesfajta gondolkodás azonban rosszul van programozva, más szóval kötött sínpályán mozog! A meteorok és az égi utazás nagymértékben hasonlítanak, mert a meteorok tulajdonképpen utaznak az égen. Erős fizikai hasonlóság is van, mert élete végén minden mesterséges hold tüzes nyomot szánt a légkörben, mint egy lassú tűzgömb vagy meteor. Van bizonyos spirituális

hasonlóság is, mivel mind a meteorok, mind az égi utazás a korai vallásokhoz és ahhoz a törekvésünkhöz kapcsolódnak, hogy elmeneküljünk földhöz kötöttségünktől, és lebegjünk a világűrben. Ujjat húzva a gravitációval felrepülni a világűrbe mindig egyike volt a dédelgetett emberi álmoknak. Ez lehet valamiféle atavisztikus hatás, emlék a sok százmillió év előtti korból, amikor még tengeri lények voltunk; vagy éppen viszonylag friss emlék, amely egykori vizes múltunk mindent túlélő maradványa: súlytalan embriókorszakunk az anyai méhben. Akármi legyen is az eredete, a levegőben vagy a világűrben való lebegés álma hathatós és kitartó. Mítoszok és történetek százainak fő mozgatója, amelyekben a hősök az égben közlekednek. Gyakran isteni rangúak, mint a görög Olümposz lakói, vagy mint az angyalok a középkori keresz-

ténységben. Sok vallás kezdődött űrlényszerű istenekkel, és ebben tudatalattink valamiféle mély rétege tükröződhet, amiképp ma is sokan gondolják, hogy azok, akik repültek a világűrben, kicsit többek, mint a többi halandó; ugyanez vonatkozott a repülés első hőseire is. Ezen álom mély hatása talán segít megmagyarázni, hogy az űrhajózás miért valósult meg korábban, mint más, talán hasznosabb műszaki fejlesztések. Azért említem ezeket az álmokat, mert rámutatnak, hogy az emberek, legalábbis tudat alatt, mindig úgy tekintettek az „égi utazásra", mint tényleges tevékenységre - félistenek számára bizonyosan, de gyakran a halandók számára is. A téma több mint háromezer év irodalmában jelenik meg, hiszen bizonyos kínai legendák a repülésről Kr. e. 2200-ból származnak. Nyugatra tekintve több példát találunk Homérosz Iliászában, amikor például Pallasz Athéné útban Trója felé „mint ha csavartelméjű Kronos fia csillagot ejt le, hull fényes csodaként, s a hajósok nézik, a tábor népe is: és sok szikra szökik szét róla a légbe: éppilyen volt most, hogy a földre szökellt nagy Athéné..."' Mintegy ezer évvel később, Kr. u. 150 körül született számoszi Lukiánosz Igaz históriája, amelyet azért neveztek így, mivel nem más, mint egy sereg hazugság. Ő egy hajóról mesél, amelyet egy vihar felkapott a levegőbe, és a Holdra repített, ahol a tengerészek találkoztak a Hold királyával, Endümiónnal, aki csatára készült a Nap királyával; a vita a Vénusz gyarmatosítása körül zajlott. Nem akármilyen lehetett a csata, midőn 80 000 harcos keselyűkön lovagolva 200 láb hosszúságú hangyalovasokkal küzdött. (Érdemes erre a történetre emlékezve visszautasítani azt az állítást, hogy a valóságos űrhajózás felülmúlja a fantáziát.) A következő 1500 évben többféle jelentős fejlemény történt a repülés területén, beleértve például Leonardo da Vinci prófétai elképzeléseit, de most átsiklok ezek fölött, és megállok a 17. században, amely különösen gazdag volt az égi utazások leírásában. Shakespeare Szentivánéji álom című darab-

jában (1595) Puck 40 perc alatt kerüli meg a Földet - a hiba itt csak 2,5-szeres. Milton Elveszett paradicsoma (1667) szinte folyamatos űrutazás. Kepler Somnium című sci-fijének (1634) hőse, Duracotus hirtelen elrepül a Holdig: felkutatja és találkozik a bennszülöttekkel is. Néhány évvel később született Francis Godwin műve, a The Man in the Moone (1638). Hőse, Gonzalez betanít egy libasereget, hogy vontassák őt a levegőben, csak épp azt nem tudja, hogy a libák a Holdon telelnek át, így ő is ott köt ki. A holdlakókat nagyon kellemeseknek találja, akik ha valamelyik gyermeküknél azt a veszélyt érzékelik, hogy idővel kellemetlenné válhat, akkor azonnal száműzik - természetesen a Földre. Több hasonló történet született abban a korban, leghíresebbek közülük Cyrano de Bergerac és Wilkins püspök írásai, de már eleget említettem közülük ahhoz, hogy világossá tegyem: a 17. század olvasóközönsége számára az égi utazás (mind az aeronautika, mind az asztronautika) teljesen elfogadható feltevés volt. Akadtak tudományos dolgozatok is a repülés lehetőségéről, és noha egyikük sem érte el Leonardo da Vinci kétszáz évvel korábbi színvonalát, mégis jó irányban haladtak. Például Halley megbecsülte, hogy különböző sebességek esetén mekkora madárszárny hoz létre elegendő felhajtóerőt a repüléshez, és azt találta, hogy egy ember esetében a szükséges szárnyméret 12 lábnyi lenne. A valódi égi repülés 1783-ban Mongolfier-ék és mások hőlégballonjaival vette kezdetét, és a meghajtott repülőgépek gondolata is hamarosan felmerült. Erasmus Darwin angol költő, aki az 1760-as években az után sóvárgott, hogy gőzhajtású hintót hozzon létre, 1791-ben The Botanic Garden című, rendkívül népszerű versében rnár egy gőzhajtású repülőgépről álmodozik:

„Egyhamar zabolátlan gőz, karod Von lomha uszályt, hajt sebesen vagont, Vagy lengő szárnyon légmezők felett Te viszed a röpülő-szekeret. Nyalka legénység diadalmasan Kendőt lenget fentről, hol útja van, Bámész népeknek jelez hordavészt, 2 Felhőárnya hadat hátrálni készt." 1792-ben valószínűleg Darwin versének olvasása keltette fel Sir George Cayleynek, a repülőgép feltalálójának az érdeklődését az aeronautika iránt. Cayley kimutatta, hogy könnyebb motorra van szükség, mint egy gőzgép; meghatározta a meghajtással működő repülés sikerének feltételeit; és 1852-ben sikeres siklórepülést hajtott végre emberrel a fedélzeten. A pilóta a kocsisa volt, aki történelmi jelentőségű repülése után a következő történelmi jelentőségű megjegyzést tette: „Sir George, tisztelettel meg kell jegyeznem, engem azért szíveskedett alkalmazni, hogy hajtsam a kocsiját, nem pedig azért, hogy repüljek." Ez volt az emberes repülések kezdete, de a nagyközönség és a tudományos körök szamára a repülés gondolata még eretnekségnek számított. A nagyközönséget még mindig középkori tabuk korlátozták: „Ha Isten úgy akarta volna, hogy repülni tudjunk, akkor szárnyakat adott volna nekünk" - ez a hozzáállás még ma is elég általános az idős emberek körében. Sok 19. századi tudós őszintén meg volt győződve arról, hogy a repülés lehetetlen. A kor aerodinamikai feltételezéseivel valóban nem is lehetett elegendő felhajtóerőt tulajdonítani egy szárnynak, de ezek a feltételezések hibásak voltak. Az azonban szűklátókörűségre vall, hogy e tudósok tagadták a

lehetőséget is, hiszen a madarak repülése mint példa naponta lejátszódott vaksi szemük előtt. Az akkori csillagászok különösen hajlamosak voltak a repülés elítélésében. Simon Newcomb amerikai asztronómus, a Hold mozgását leíró híres elmélet megalkotója például 1906-ban így írt: „Annak bizonyítása, hogy az ismert anyagoknak, az ismert gépezeteknek és az ismert erőknek nincs olyan kombinációja egyetlen létrehozható gépben, amellyel az emberek nagyobb távolságokra repülhetnének a levegőben, a szerző számára annyira evidens, amennyire ez bármely fizikai tény bizonyításánál lehetséges." Newcomb alighanem még kevésbé elképzelhetőnek tartotta volna a gondolatot, hogy valaha emberek utazhatnak a Holdra, amelynek mozgását annyira gondosan elemezte. De persze a holdutazás gondolata egészen elfogadható volt az olyan történetek kiagyalói számára, mint Lukiánosz, Godwin, Kepler és mindenekelőtt Jules Verne, akinek két könyve, az Utazás a Holdba (1865) és az Utazás a Hold körül (1870) hátborzongató pontossággal vetítette előre a tényleges Apollo-repülések bizonyos vonatkozásait. Verne űrhajósai például amerikaiak, akik a floridai Stony Hillből startolnak, ami alig 100 mérföldre van Cape Canaveraltől. Az író persze ágyút alkalmaz az indításra, nem rakétát, ami meglehetősen durva lenne az utasok számára, de ők nyilván valamiféle szuperemberek, hiszen mindenféle kényelmetlen űrruha nélkül sétálnak a Holdon. Visszatérésük a Csendes-óceánra szinte ugyanúgy történik, mint az Apollók esetében - az űrhajósokat kiemelik a tengeren himbálódzó űrkabinjukból egy, a közeli hadihajóból leeresztett csónakba. Az űrutazás területén Sir George Cayley megfelelője az orosz Konsztantyin Ciolkovszkij, aki 1890 és 1930 között kidolgozta az űrhajózás alapelveit és

nagyrészt megjósolta a gyakorlati problémáit is. A folyékony hajtóanyagú rakéták gyakorlati kifejlesztése az 1920-as években dolgozó amerikai Robert H. Goddard érdeme. A szilárd hajtóanyagú, tűzijáték típusú rakétákat hosszú évszázadokon keresztül fejlesztették és használták, különösen Kínában, és állítólag 1500 körül Van-Hu már űrrepülést is megkísérelt segítségükkel. Bambuszszékbe ült, amelyre 47 rakétát erősítettek: ezeket egyszerre gyújtották meg, de Van-Hut többé nem látta senki. A Sir William Congreve által fejlesztett szilárd hajtóanyagú katonai rakétákat szörnyű harci eszközként használták a 19. század elején, többek között a brit hadsereg két legkevésbé dicsőséges fegyverténye során - Koppenhága 1807-es és Washington 1814-es ostromakor. De a „lőporos rakéta" egészen a legutóbbi időkig nem kapott szerepet az űrhajózásban. Az úttörő gondolkodók és kutatók joggal várhatták, hogy ortodox tudós kortársaik ignorálják őket: Ciolkovszkij és Goddard esetében is érvényesült a „kevés taps, ameddig él, de nagyon sok, miután meghalt" jelenség. Élete végén Ciolkovszkij mégis részesült elismerésben: 1933-ban ő olvashatta fel a rádióban a május 1-i orosz felvonulókhoz intézett üzenetet. Szélesebb körben aforizmáival vált ismertté, mint például „A Föld az emberiség bölcsője, de nem maradhatunk örökké a bölcsőben". Az űrrepülés természetesen egészen az 1950-es évekig tökéletes eretnekség volt a tudományos világ és a közvélemény számára. Két idevágó idézet elegendő, egyik a közvélemény képviselőjétől, a másik egy kiváló csillagásztól. A Daily Mirror 1948-ban egy szerkesztői jegyzetben azt írta: „Őszinte véleményünk szerint minden szóbeszéd a Holdra való utazásról... nem más, mint abszurd, értelmetlen zagyvaság." Udvariasabb, de nem kevésbé öntelt dr. F. R. Moulton neves égimechanikus 1935-ben leírt véleménye: „Méltányosan megfogalmazva azok számára, akiknek nincs meg a kellő előképzettségük egy bolygók közti utazás vagy a Föld-Hold repülés alapvető nehézségeinek felfogására, megállapíthatjuk, hogy nincs a legcsekélyebb lehetőség sem ilyen utazásokra." E témakörben az eretnekség a tények hatására gyorsan szétfoszlott, és több idősebb tudós napjainkban már szívesen elfelejtené, hogy mit gondolt e témáról 30 évvel ezelőtt.

A sarki fény

Befejezendő a tudományos igazságra és eretnekségre vonatkozó példákat, még nagyon röviden megemlítek három további témát. Első választásom a sarki fény, mivel Halley volt az első, aki feltételezte, hogy az auróra jelensége kapcsolatban áll a földi mágneses térrel. Erről a „Beszámoló a március 6-án (1716-ban) látott meglepő légköri fényekről" című művében írt. Csodálatos auróra lehetett, és Halley saját megfigyelései alapján érdekes leírást ad róla. A meteorjelenséggel ellentétben a sarki fényeket Halley javaslata nyomán már a 18. században helyesen értelmezték: ebben egyrészt az általa felvetett mágneses hatás, másrészt a ritka gázokban fellépő, fénylő elektromos kisülések megfigyelése segített. Például Erasmus Darwin 1791-ben így írt róluk: „Északról ront ki, sápadt áramon, Éj gyászát illó fénnyel szaggatón."3

Ehhez manapság sem kell semmit hozzátenni. Cavendish mérései alapján Darwin pontosan helyezte az auróra-jelenséget a légkör legmagasabb rétegeibe, 40 mérföld fölötti magasságba. Mégis a versének publikálását követő 100 évben a sarki fényre megadott magassági adat eretnekséggé vált, és az 1882-es Nemzetközi Sarkkutatási Évben az aurórák szimultán megfigyelésére létrehozott megfigyelőállomásokat azon az alapon helyezték el, hogy a kérdéses magasság csak 5 mérföld körüli. Ez az egymáshoz túlságosan közel elhelyezett megfigyelőhálózat nem is hozott eredményeket.

A felsőlégkör

Következő témaköröm meglehetően terjedelmes, tudniillik a felsőlégkör a legtágabb értelemben,

mint egy sziget a napszélben. Arisztotelésszel kezdeném, aki a légkört nagyon hasonló módon tekintette. Az ő univerzuma geocentrikus szférákból állt: az első, központi szféra a Föld volt, rajta egy vékony, öt csaknem teljesen betakaró vízréteggel; ezt követte a Levegő hatalmas szférája; majd a Tűz szférája; végül pedig a Hold, a Nap, a Bolygók és az Állócsillagok szférái. Ezek szerint Arisztotelész úgy képzelte, hogy a légkörnek jól definiált felső határa van, ahol hirtelen vált át a Tűz szférájába (amelyben szerinte a meteorok forrása található). Mintegy kétezer évig ez volt az uralkodó nézet, de körülbelül 1750 és 1950 között az arisztotelészi világkép teljesen elveszítette jelentőségét, és két okból is eretnekséggé vált. Egyrészt a 20. század elején az ortodox tudósok azt hitték, hogy a felsőlégkör nagyon hideg: Jeans például az exoszférára vonatkozó, klasszikus elméletében feltételezte, hogy a hőmérséklet a légkörben a sztratoszférától a bolygóközi térig állandó, -54 °C (219 °K), holott ma már tudjuk, hogy 200 és 500 km magasságok között a légkör átlagos hőmérséklete 1000 °K körüli. Másrészt egészen 1960-ig az volt az elképzelés, hogy a légkörnek nincs jól definiálható felső határa, hanem észrevétlenül olvad a bolygóközi közegbe.

Furcsa módon Arisztotelészt rehabilitálni kell. Az űreszközökkel végrehajtott mérésekből ma már tudjuk, hogy a Napból folyamatosan töltött részecskék áramlanak a bolygóközi térbe, mintegy 400 km/s sebességgel. Random mozgásuk kb. 50 000 °K hőmérsékletnek felel meg - ez a ma napszélnek nevezett jelenség egy valóságos arisztotelészi tűz-szféra. (Alig 20 évvel ezelőtt sok csillagász úgy képzelte, hogy ilyen részecskék a Napba áramlanak!) Arisztotelésznek igaza volt abban is, hogy jól definiált határt képzelt a Légkör szférája és a Tűz szférája közé, mert az átmenetet, legalábbis a Föld napsütötte oldalán, mintegy 100 000 km magasságban egy lökéshullámfront képezi. A légköri „üreg" alakja azonban nem szferikus, ahogy Arisztotelész képzelte, hanem elnyúlt a Föld árnyékos oldala irányában, és hosszú csóvája ott kilóg a bolygóközi térbe. Igy a légkör arra példa, hogy valami elfogadott igazság lehet 2000 évig, majd eretnekség 200 évig, végül újra igazságként üdvözlik. Eddig a felsőlégkör tárgyalásánál Halleyt nem említettem, de leghasznosabb hozzájárulása a geofizika fejlődéséhez talán az volt, amikor helyesen kiszámította, hogyan csökken a légsűrűség a ma-

gassággal. Levezette, hogy 41 mérföld magasságban a sűrűség a talajszinti érték háromezred része. Ez jó becslésnek bizonyult, amelyet széles körben el is fogadtak, és segített sok 18. századi kutató értékes légkörelméletének kidolgozásában, beleértve például Erasmus Darwin „háromszintű" légkörét is.

Sodródó kontinensek

Utolsó témám „földhözragadtabb" természetű: a földrészek sodródása. Itt ismét találkozhatunk ősi mítoszokkal és legendákkal, mint például Atlantisz pusztulása. Az ilyen legendák azért keletkeztek, mert az emberek vulkánkitöréseket és földrengéseket tapasztaltak, s felfogásuk - egyszerű, de korrekt értelmezésük - szerint nyilvánvaló, hogy a föld megmozdulhat, vagyis a terra nem terra firma. De a modern tudomány megszületésével a 17. században az ősi mendemondákat szándékosan félredobták, beleértve a mozgó föld gondolatát is. Csaknem 300 évig a kontinensek vándorlása tiszta eretnekségnek számított, noha néhány elszigetelt vélemény elhangzott mellette is. Az, aki újra visszahozta a tudományba, Alfred Wegener volt 1915-ben, de őt a geológusok, akárcsak a többi úttörő gondolkodót, nem vették figyelembe és lenézték, talán éppen azért, mert ő ténylegesen felborította a status quót: az emberek nem szeretik, ha országukat ide-oda tologatják. De 1960 körül a vélemények meglehetősen hirtelen megváltoztak, s az elgondolás, hogy DélAmerika valaha illeszkedett az afrikai kontinenshez, elfogadottá vált. Napjainkban a legtöbb geofizikus azt vallja, hogy a földrészek úgy mozognak, mintha merev lemezek lennének egy szörp-tengeren, és éppen a lemeztektonika ortodox nézete lett az a sínpálya, amelyhez mereven rögzítették kutatásaikat. Vagyis évszázadokig tartó kiátkozás után a földrészek sodródását a geofizikusok közössége igazságként üdvözli, noha a lemeztektonika több „lemeze" annak jeleit mutatja, hogy a valóságban „mikrolemezekre" van töredezve. Annak idején Halley utat mutatott egy dinamikusabb Föld-modell felé, amikor feltérképezte a geomágneses teret és felismerte változásait. Halleynek abban is igaza volt, hogy hangsúlyozta a földi rotáció sebességében mutatkozó változások fontosságát. Bolygónk dinamikájának teljes analízise szükséges lépés a földrészek mozgásának megértése felé, ez utóbbinak ugyanis kapcsolódnia

kell a dinamikához egy komplex ok-okozati relációban.

Visszapillantás Könnyű a múlt tévedésein nevetni, de ezek a tévedések nem hagynak bennünk nyomasztó érzést a jelennel kapcsolatban? Hányféle mai eretnekség válik majd a holnap igazságává? Hányféle mai igazságot vonnak kétségbe a jövőben? Hasznos megszégyenülés lehet ez azoknak, akik egyetemeken oktatnak, ha felismerik, hogy a tudomány elsősorban terápia a kutatók számára, ugyanúgy, ahogy a történelem terápia a történészeknek, a művészet terápia a művészeknek stb. Az egyetemi tárgyakat azért eszelték ki, mert nagyon sikeresen lekötik azt az intellektuális aktivitástöbbletet, amely kutatási témát keres magának. Az erre hajlamos kutatók ezrei találnak maguknak megfelelő elfoglaltságot, majd viszonylag elégedett emberekként saját munkakörükön túl olyan társadalmilag hasznos életet folytatnak, amely lehetővé teszi, hogy valamit visszafizessenek a társadalomnak a kiváltságos életük nyújtotta lehetőségeikért. Amikor erről beszélek, nem vagyok cinikus a tudományossággal kapcsolatban. Az egyetemi oktatás egy csodálatos építmény, amely stabil, de ugyanakkor megfelelő módon összekapcsolódó, és felkínálja a diákoknak a folyamatos működés lehetőségét. S ha a világ egyszer megsemmisülne egy nukleáris háborúban, akkor a felhalmozott tudásanyag eltűnése lenne az egyik legszomorúbb veszteség. Mégis joggal lehet a tudományt úgy definiálni, mint egy, az adott korszak tudósainak szóló gondolatrendszert, amelynek segítségével meggyőzhetik magukat arról, hogy bizonyos mértékig haladnak a természeti jelenségek jobb megértése felé. Beprogramozzák agyukat ezen gondolkodásmódba, majd megkísérlik belesimítani az újoncokat ugyanebbe a mintába - ezt a folyamatot néha oktatásnak nevezik. A tudomány ortodox formái ellen irányuló minden tevékenységgel szemben erővel lépnek fel, napjainkban a cenzúra támogatásával, hiszen a tudományos dolgozatokat előzetesen referálásra küldik jó és becsületes kutatóknak, akik természetesen megvétóznak mindent, ami forradalmi, különben saját tekintélyük kerül veszélybe, ha az új gondolat tévesnek bizonyul (mint általában); és még rosszabb történik, ha az új gondolat beigazoló-

dik, mert ilyenkor saját munkásságuk veszítheti el értékét. A tudomány várának falain kívül százával, talán ezrével vannak „független gondolkodók". Ők nehezebb intellektuális útvonalon járnak, mint az ortodox kutatók, mert több munkát kell végezniük, mint annak, aki csak a sínen siklik: meg kell tisztítaniuk a dzsungelt a sínek lefektetéséhez. Nem kell azonban sajnálnunk őket. Azért csinálják, mert így szeretnek élni, és különben is a legtöbb irány, amelyben haladnak, téves. Mégis az új gondolatok jelenleg főképp kívülről várhatók: Wegener, a kontinensvándorlás felfedezője meteorológus volt, nem geológus. Hány téves dogma létezhet napjainkban a csillagászatban és a vele annyira szorosan összekapcsolódó magfizikában? Lehet-e valaki annyira arrogáns, hogy biztosra vegye, a Föld-lakók által kitalált fizikai törvények tapasztalataink körén túl is érvényesek, mindenütt a világegyetem mélységeiben? A csillagok energiáját a Napunkéhoz hasonló folyamatok szolgáltathatják, de mi van a kvazárokkal és a pulzárokkal? A modern kozmológia túlnyomórészt azon a szilárd meggyőződésen alapul, hogy a galaxisok fényének vöröseltolódása Dopplereffektus, holott több más ok is lehetséges - például a fény energiát veszíthet útközben. Miért nem törődünk ezekkel az alternatívákkal? A szakértők miért adnak különböző válaszokat Dingle professzornak a relativitáselmélettel kapcsolatos aggályaira? A kérdések felhalmozhatók, de az ortodox válaszok ráragadnak a sínekre, ami elszomorító, ha arra emlékeztetünk, hogy a nagy előrelépések általában akkor történtek, amikor egy akadályt nem ismerő

gondolkodó leugrott a korábbi koncepció képviselte sínről, és új pálya építésébe kezdett. A meteorok, az égi repülés vagy a kontinensvándorlás története a merev koncepciók gyengeségeire utal: olyanok, mint a porcelán vázák, keletkezésük időszakának eleganciáját képviselik, de ki vannak téve annak, hogy a valóság egy új, kemény darabjának érkezése összetöri őket. Így nem elvetendő gondolat egészségesen szkeptikusnak lenni a jelenlegi koncepciókkal szemben, különösen ha ezeket hallgatólagosan vitathatatlannak tekintik. Minden igazán tudományos téma tények szilárd alapzatán nyugszik, amellyel a diákoknak meg kell ismerkedniük; de képzeletük felgyújtása gyakran gyümölcsözőbb tevékenység, mint agyuknak a jelenlegi koncepciókkal való „beprogramozása". Bár e koncepciók olyan szilárdaknak látszanak, mint egy porcelánváza, de ugyanannyira törékenyek is. Például még az ortodox csillagászok is egyetértenek abban, hogy ezrével lehetnek a mienkénél fejlettebb életformák kinn a világűrben, és ezekről olvasni az SF olyan klasszikusaiban, mint Olaf Stapledon Az utolsó és az elsö emberek vagy Arthur C. Clarke A város és a csillagok című könyvei, bizonyára hasznosabb, mint a legutóbbi, esendő kozmológiai elméletek megtanulása. Végezetül egy idézet Shelleytől, akit kizártak a University College-bői, mert toleranciát és eretnek igazságokat akart tanítani zsarnoki tanárainak: „A tudomány tiltott tárnáiból halmoztam ettől kezdve a tudást, nem bántam: zsarnok mit tud, mit papol, e titkokat tanultam, semmi mást."4 Ma nincs szükség már ilyen szélsőséges álláspontra: a tanárok megengedőbbek az eretnekségekkel szemben. De talán nem elég megengedőek. Remélem, hogy az idézet, valamint egész előadásom emlékezteti önöket arra, hogy a tudományban igazság és eretnekség meglepő gyorsasággal cserélhet helyet.

1: Devecseri Gábor fordítása. Ebben, mint látjuk, csillag szerepel hullócsillag vagy meteor helyett. 2: Kiss Zsuzsa fordítása. 3: Kiss Zsuzsa fordítása. 4: Eörsi István fordítása.

Dr. Almár Iván fordítása

Theodor Sturgeon: Tehetség

Egy rosszindulatú kisgyereknél kevés gonoszabb lény létezhet a földön. Még szerencse, hogy ambíciói nem párosulnak a kellő hatalommal. Egyelőre.

MRS. B R E N T ÉS PRECIOUS a tanyaház tornácán ültek, mikor a kis Jokey előbújt a pajta mögül, s nesztelen léptekkel hozzájuk osont. Precious, aki lokniban viselte a haját, hétéves volt, és nagyon tiszta. Abbahagyta a hintázást a széken, s nézte a fiút. Mrs. Brent újságot olvasott. Jokey megállt a lépcső aljánál. - Mama! - üvöltötte. Mrs. Brent vadul összerezzent, túlságosan hátradőlt a székével, s göndör frizurás fejét beverte a ház deszkaburkolatú falába. - Uramisten, te kis drága, megijesztettél! Jokey vigyorgott. - Lófogú - mondta Precious. - Ha a mamáddal akarsz beszélni - tudakolta Mrs. Brent -, miért nem mész be a házba? - Ah! - vetette el undorral az ötletet Jokey. A ház felé fordult. - Mama! - ordította fenyegetően. A konyhából csörömpölés hallatszott, aztán halk léptek. Jokey anyja, Mrs. Purney kijött a házból, s hátrasimított egy hajtincset ijedt szeméből.

- Ó, te kis édes! - duruzsolta. Odarohant, és letérdelt Jokey mellé. - Talán megütötted magad, kicsikém? Talán... - Adj egy ötcentest! - mondta Jokey. - Talán kérek! - szólt közbe Precious. - Hát persze, csillagom - duruzsolta Mrs. Purney. - Ígérem, megkapod. Mihelyt bemegyünk a városba, megkapod. Kettőt is kapsz, ha jó leszel. - Ide vele! - mondta fenyegetően Jokey. - De minek, kincsem? Mit csinálsz itt az ötcentessel? Jokey kinyújtotta a kezét. - Akkor visszatartom a lélegzetemet. Mrs. Purney rémülten ugrott föl. - Jaj, ne, drágám! Kérlek, ne! Hol a táskám? - A könyvszekrény tetején, ahol nem érhetem el - mondta harag nélkül Precious. - Ó, persze, ott van. Jokey, kedves, csak egy pillanatig várj! - ezzel eltűnt a házban. Mrs. Brent az égre emelte a szemét, de nem szólt semmit.

- Fúj, de büdös vagy! - mondta Precious. Jokey méltóságteljes pillantást vetett a kislányra. - Mama! - kiáltotta parancsolóan. Mrs. Purney nyomban megjelent, kezében az ötcentessel. Jokey elvette a pénzt, s még ugyanazzal a mozdulattal a kislányra mutatott. - Azt mondta, büdös vagyok. - Igazán! - próbált meg uralkodni magán Mrs. Purney. - Igazán, tisztességes viselkedésre taníthatná a lányát, Mrs. Brent! - A lányomnak éppen elég jó a modora, Mrs. Purney, ha szüksége van rá! Mrs. Purney csodálkozva nézett az asszonyra, s láthatóan úgy vélte, hogy Mrs. Brent kijelentésében nincs semmi (ebben, persze, tévedett), majd a fiához fordult, aki már peckesen a pajta felé tartott. - Vigyázz magadra, Pipikéin! - kiáltott utána. Semmiféle választ nem kapott, igy zavartan rámosolygott Mrs. Brentre meg a lányára, és visszament a konyhába. - Pipi - mondta tűnődve Precious. - Azt hiszem, tudom, miért hívja így. Emlékszel Gladys kiskutyájára, amelyik mindig bepi... - Precious - mondta Mrs. Brent -, nem kellett volna ilyesmit mondanod Joachimra! - Lehet - felelte tűnődve Precious. - De igazán egy... Mrs. Brent figyelmeztetően pillantott a kis piros szájra. - Precious! - Megcsóválta a fejét. - Kértelek, ne beszélj így! - Apu... - Apu elvágta az ujját a kocsiajtóval. Az más. - Dehogy! - javította ki Precious. - Arra az esetre gondolsz, mikor a karámajtónak csak az alját nyitotta ki a sötétben. Mikor megvágta az ujját, az mondta... - Nem akarod megnézni az újságomat? Precious fölállt, és kecsesen nyújtózott egyet. - Köszönöm, mami, nem kérem! Bemegyek a pajtába, megnézem, mit csinál Jokey az ötcentessel. - Precious... - Igen, mami? - Semmi. Jól van. Csak ne veszekedj Jokeyval! - Hacsak ő nem veszekszik velem - felelte elbűvölő mosollyal Precious. Precious lábán új, kemény sarkú, bokapántos cipő volt. Csak úgy ragyogott a cipő sárga szoknyácskája

alatt. Precious óvatosan haladt az ösvényen, elkerülte az útra belógó, nedves fűszálakat, óvatosan átlépve a pocsolyákat. Jokey nem volt a pajtában. Precious átment a pajtán, élvezettel szívta be a pelyva, a száraz széna es a trágya meleg, barátságos szagát. A pajta ajtaja mögött volt a disznóól. Jokey annak a kerítésénél állt. Lábánál kis halom zöld alma. Fölkapott egyet, s teljes erejéből a barna kocához vágta. Puff! csattant az akna a koca marján, mire az állat fölhördült: Hrrr! - Hé! - mondta Precious. Puff Hrrr! Aztán Jokey fölnézett Preciousre, elfintorította az orrát, s fölvett egy újabb almát. Puff! Hrrr! -Miért csinálod ezt? Puff. Hrrr! - Hallod? A mamám is így hörgött, mikor gyomron vágtam. - Igazán? - Ez most - mutatott föl egy almát Jokey - egy kő. Figyelj! - Elhajította az almát. Bumm! Hrrrrrr! Precious elámult. Tágra nyílt szemmel egyet lépett hátrafelé. - Hé, nézd meg, hová lépsz, hülye! Jokey odarohant, megragadta a kislány bal karját, s a kerítésnek lökte. Precious fölsikoltott, aztán dörzsölgetni kezdte a karját, le akarta kaparni róla a koszt. A fölháborodása nagyobb volt, mint az ijedtsége. Jokey oda sem figyelt rá. - Te meg az a fényes cipőd - morogta. Térdelt, s a földből egymástól vagy nyolchüvelyknyire kiálló két faágat tapogatta. - Összetaposhattad volna őket! Precious figyelme ismét az új cipőjére terelődött, s ahogy rápillantott a kemény sarokra, a fénylő bőrre, visszanyerte az önbizalmát. -Mit? A botokkal Jokey elkaparta a laza földet, s egyenként előbukkant az öt parányi, meztelen, vak lény, melyek oda voltak temetve. Alig háromnegyed hüvelyk hosszúak voltak, fonnyadt kis végtagjaik vonaglottak, orrocskájuk mozgott. Mert hangyák is voltak ott. Igen szorgalmas hangyák. - Mik ezek? - Egerek, te hülye! - mondta Jokey. - Kisegerek. A pajtában találtam őket. - És hogy kerültek ide? - Én temettem őket ide. -Mióta vannak itt?

- Talán négy napja - mondta Jokey, és újra betemette az egereket. - Soká bírják. - A mamád tud ezekről az egerekről? - Nem, és jobb lesz, ha nem is szólsz neki. - Megverne? - Ő? - vigyorodott el hitetlenkedve Jokey. - És apád? - Azt hiszem, ő szívesen eltángálna. De nem teheti. A mama rohamot kapna. - Mérges lenne apádra? - Ugyan már, hülye! Rohamot kapna. Hadonászik, habzik a szája, meg minden. Összeesik és rángatódzik. - Jokey kuncogott. - De miért? - Szerintem csak így bír a papával. Papa szívesen csinálna velem valamit. De mama nem engedi, így hát azt tehetem, amit akarok. - És mit teszel? - Tehetséges vagyok. Mama mondta. - De mit teszel? - Túlságosan kíváncsi vagy. - Nem hiszem, hogy bármi érdekeset tudnál csinálni, büdöske. - Hogy én nem tudok? - Jokey képe vörösödni kezdett. - Nem bizony! Csak a szád jár, de nem tudsz semmit. Jokey odament a kislányhoz, és úgy fújt az arcába, ahogyan a vasárnapi filmekben szokott a bozontos szakállú fickó a dinamitrudakhoz kötött, tiszta lelkű cowboy képébe lehelni. - Nem tudok, mi? Precious nem adta meg magát. - Nem bánom, ha olyan ügyes vagy, mutasd meg, mit tudsz csinálni azzal az ötcentessel! Meglepő módon Jokey Zavartnak látszott. - Ki fogsz nevetni - mondta. - Nem foglak kinevetni - mondta őszintén a kislány. Egy lépést tett előre, tágra nyitotta a szemét, megrázta aranyló loknijait, és hozzátette: - Igazán nem foglak kinevetni, Jokey... - Hát... - fordult Jokey a disznóól felé. A barna foltos koca a korláthoz dörgölődzött, és csöndesen röfögött. Apró, vörös keretes szemét kegyeskedett a gyerekekre emelni, aztán visszatért a gondolataihoz. Jokey és Precious a kerítés alsó rúdjánál álltak, és lenéztek a koca széles hátára. - Nem mondod el senkinek? - kérdezte Jokey. - Persze hogy nem.

- No jó. Ide süss! Láttál már porcelán malacperselyt? - Persze - mondta Precious. -Mekkorát? - Hát, nekem ekkora van. - Az semmi. - A barátnőmnek, Gladysnek pedig ekkora. - Az is semmi. - És bent, a városban - mondta Precious - egy nagy drogériában EKKORÁT láttam - s két kezét egymástól vagy hetven centiméternyire tartva mutatta, mekkorát. - Az elég nagy - ismerte el Jokey. - Akkor én most mutatok neked valamit. - Határozott hangon rászólt a foltos kocára: - Te most malacpersely vagy! A koca abbahagyta a dörgölödzést. Mozdulatlanul állt. Sörtéi beleolvadtak a bőrébe. Kemény és fényes volt - olyan fényes, mint a kislány kemény, új cipője. Hátának közepén megjelent egy nyílás - vagy már korábban is ott volt, Precious nem tudta eldönteni. Jokey előszedte a meleg, izzadtságtól ragacsos ötcentest, és bedobta a nyílásba. A koca békéjéből távoli, tompa csörrenés hallatszott. Mrs. Purney kijött a tornácra, s fáradt sóhajjal ereszkedett le az egyik fonott székre. - Sok velük a gond, igaz? - mondta Mrs. Brent - Maga nem is tudja - nyögte Mrs. Purney. Mrs. Brent fölvonta a szemöldökét. - Precious példamutató kislány. A tanítónője mondta. Ezt nem volt könnyű elérni. - Igen, Precious nagyon jó kislány. De az én Joachimom, hogy is mondjam, tehetséges, tudja. És ez nagyon megnehezíti a dolgot. - Miben tehetséges? Mire képes? - Bármire - mondta némi habozás után Mrs. Purney. Mrs. Brent az asszonyra pillantott, látta fáradt, lecsukott szemét, és vállat vont. Rögtön jobban érezte magát. Miért kell az anyáknak mindig bizonygatniuk, hogy az ő gyerekük különb minden más gyereknél? - Az én Preciousöm - mondta -, és ezt nem azért mondom, mert az én gyerekem, a korához képest nagyszerűen zongorázik. Már a harmadik évfolyamot végzi, pedig még nincs nyolcéves. - Jokey nem zongorázik - mondta Mrs. Purney, anélkül hogy kinyitotta volna a szemét. - De biztos vagyok benne, hogy tudna, ha akarna.

Mrs. Brent elértette a kijelentésben rejlő dicsekvést, s nem sorolt további példákat. Témát változtatott. - Szerintem nem is olyan nehéz elérni, hogy a gyermek engedelmes és udvarias legyen, ha keményen fogjuk. Nem gondolja? Mrs. Purney végre kinyitotta a szemét, és zavartan nézett Mrs. Brentre. - A legfontosabb, hogy a gyerek szeresse a szüleit. - Persze! - mosolyodott el Mrs. Brent. - De ezek a modern eszmék, hogy a gyermeket akkora szeretettel és szabadsággal kell körülvenni, míg végül valóságos kis zsarnok lesz belőle! Nos, ezzel én nem értek egyet! Természetesen nem Joachimra gondolok - tette hozzá gyorsan. - ő valóban aranyos gyermek, de... - Neki meg kell kapnia mindent, amit akar mormogta különös hangon Mrs. Purney. A hangja szenvedélyes s ugyanakkor begyakorolt volt. - Boldognak kell lennie. - Mennyire szeretheti - mondta komiszul Mrs. Brent, aki eltökélte, hogy most már kicsikar valamiféle reakciót ebből a gyönge, engedékeny asszonyból. És sikerült neki. - Gyűlölöm! - mondta Mrs. Purney. Ismét becsukta a szemét, s szinte mosolygott, mintha a szó kimondásától megkönnyebbült volna. Aztán hirtelen kihúzta magát, a szeme kikerekedett, s groteszkül félrehúzta a száját. - Nem gondoltam komolyan - mondta elfojtott hangon. Mrs. Brent lábai elé vetette magát, s szinte könyörgött. - Nem gondoltam komolyan! Meg ne mondja neki! Meg fog büntetni. Kilazítja a ház gerendáit, amikor alszunk. A reggelit kígyóvá-békává változtatja, s a kemenceajtó helyén megint az a nagy, vicsorgó száj fog tátogni. Ne mondja meg neki! Ne mondja meg! Mrs. Brent mélyen megdöbbent, s ugyan nem értett az egészből semmit, de védelmezőén átölelte a másik asszonyt. - Sokféle dolgot tudok csinálni - mondta Jokey. Bármit meg tudok tenni. - Jé! - bámulta Precious a porcelándisznót. Most mit fogsz csinálni vele? - Nem tudom. Talán megengedem neki, hogy megint disznó legyen. - Vissza tudod változtatni disznóvá?

- Nem kell, te hülye! Magától is disznó lesz. Mihelyt megfeledkezem róla. - Mindig így történik? - Nem. Ha ezt a porcelándisznót széttörném, akkor tovább tartana, s a disznó is darabokban lenne, mikor visszaváltozik. Csupa vér meg belsőség - tette hozzá kaján vigyorral. - Egyszer egy borjúval megcsináltam. - Jé! - mondta még mindig kerekre nyílt szemmel Precious. - Ha nagy leszel, megtehetsz majd mindent. - Egen. - Jokey elégedettnek látszott. - De már most is megtehetek mindent, amit csak akarok. Összevonta a szemöldökét. - Csak néha nem tudom, mit csináljak. - Ha nagy leszel, majd tudni fogod - mondta meggyőződéssel Precious. - Persze. Egy nagy házban fogok lakni a városban, és csak kinézek az ablakon, s az embereket kacsákká meg kígyókká változtatom. Akkora legyeket csinálok, mint egy héja vagy egy ló, és bezavarom őket az iskolákba. Ledöntöm a házakat, és agyoncsapom az embereket. - Hűha, és nem kell majd zongoráznod, meg hallgatnod a vén tanárokat - kezdett lázba jönni Precious a lehetőségektől. - Es nem kell... ó! - Mi az? - Az a bogár. Utálom a bogarakat. - Ez csak egy szarvasbogár - mondta fölényesen Jokey. - Ide süss! Mutatok neked valamit. Elővett egy doboz gyufát, s meggyújtott egy szálat. A bogarat megfogta mocskos ujjaival, s az égő gyufát a fejéhez tartotta. Precious figyelmesen nézte, míg a bogár nem mozdult többé. - Az ilyen dolgoktól félek - mondta, mikor Jokey fölállt. - Mert beszari vagy. - Nem vagyok beszari! - De az vagy! Minden lány beszari. - Te meg mocskos vagy és büdös! - mondta Precious. Jokey nyomban a disznóólhoz ment, s a vályú mellől fölmarkolt egy maréknyi trágyát. Lendületes

mozdulattal a kislányra hajította, úgy, hogy tetőtől talpig bemocskolta a ruháját, s egy nagy, nyirkos, ragacsos csomó jutott a fénylő bal cipőre is. - Ki a mocskos? Ki a büdös? - kérdezte kárörvendően Jokey. Precious fölemelte a szoknyáját, és undorodva nézett végig magán. Szemébe könnyeket csalt a harag. Zokogva támadt a fiúra. Esetlenül, kislányosan ütötte és ütötte. - Hé! Kit mersz te megütni?! - kiáltotta meglepetten Jokey. Hátrálni kezdett, aztán hirtelen elvigyorodott. - Majd adok én neked! - fenyegetőzött, aztán szó nélkül eltűnt. Precious fuldoklott a dühtől és az undortól, letépett egy marék füvet, s tisztítani kezdte vele a cipőjét. Aztán megpillantott valamit. Odanézett, fölsikoltott és hátrálni kezdett. Egy óriási szarvasbogár volt az, háromszor nagyobb a normálisnál, s felé tartott. A saroknál egy másik bogár - vagy ugyanaz? várta. Kemény, fekete, fénylő cipőjével rátaposott a bogárra, de olyan erővel, hogy a lába még fél óra múlva is sajgott tőle. Mire visszaért a házhoz, a férfiak is megjöttek. Mr. Brent került egyet Mr. Purneyvel, hogy megnézze a kerítését. Míg el nem mentek, Jokeyt nem kereste senki. Mrs. Purney rémültnek látszott, s az is látszott rajta, hogy örül, hogy Mrs. Brent előbb távozik, mint hogy Jokey hazajönne vacsorázni. Precious nem mondott semmit bepiszkolt ruhájáról, s az adott körülmények között Mrs. Brent nem akarta faggatni. A kocsiban Mrs. Brent elmondta a férjének, hogy szerinte Jokey az őrületbe kergeti Mrs. Purneyt. De másnap reggel kis híján ő bolondult meg, mikor Jokey előkerült. Nagyobb részben. Valóban meglepő, hogy a bogárból milyen sok tapadt ahhoz a kemény, fekete cipőhöz, s mikor eljött az ideje, átváltozott azzá, amit Mrs. Brent a kislánya ágya alatt talált. Gálvölgyi Judit fordítása

Szerzőinkről KASZTOVSZKY BÉLA

Az 1942-ben született magyar író több mint 30 esztendeje publikál már a Galaktikában (első elbeszélése, ,,A fehér kör" még a 27. számban jelent meg, 1977-ben). Van, hogy két közlés közt sokáig hallgat, ám ez nem azt jelenti, hogy nem dolgozik. GRIN című regényének megjelenése óta többször jelentkezett lapunkban és más kiadványokban novellákkal, kisregényekkel. Pillanatnyilag a MetaGalaktika 11. számában vár egy írása arra, hogy eljusson az olvasókhoz. CLARK ASHTON SMITH

Amerikai író. költő, szobrász és festő, 1893-ban született. Iskoláival a nyolc általános után egészségügyi okokból korán fel kellett hagynia. Tizenegy éves korában kezdett írni, az Ezeregyéjszaka, a Grimm testvérek és Poe műveinek hatása alatt. Novelláit 1930-tól publikálta rendszeresen magazinokban, legtöbbszőr a horror és a fantasy, ritkábban az SF tematikájában. Magyarul körülbelül tucatnyi írása jelent meg, magazinokban, antológiákban, illetve egy önálló kötetben, melynek címe A sír szava. 1961-ben hunyt el. MARTIN AMIS

1949-ben született angol író, irodalomkritikus, Kingsley Amis író fia. Szépirodalmi berkekben is ünnepelt szerző, aki időről időre belekóstol az SF be is. Második regénye, a Dead Babies (1975) például a közeljövőben játszódik, nagyüzemi méretekben végrehajtott abortuszokkal. A Times Arrowbm (1991) visszafordul az idő folyása, és egy náci tömeggyilkosból életadó hős lesz. Témába vágó novelláit Einsteint Monsters címü kötetébe (1987) gyűjtötte össze. Meglepő módon ő írta a Hármas számú Űrbázis (1980) filmforgatókönyvét is. LOVAS LAJOS

1967-ben született magyar szerző, a Fiatal Írók Szövetségének alapító tagja. 2005-ben jelentkezett első regényével, az Agydobással, amely a következő évben elnyerte a Zsoldos Péter-

díjat. A kritika és az olvasók által is kedvezően fogadott műnek 2007-ben készült el a folytatása, a Jó reggelt délben. Azóta egy újabb regényen dolgozik, ez azonban rnár történetét tekintve független az előző kettőtől. Nálunk is megjelent rnár egy novellája, a ,,Nagyarcúak", a Galaktika 233. számában. PAOLO ARESI

Olasz író, újságíró, 1958-ban született. Első elbeszélése a Robot nevű magazin pályázatára született 1976-ban, a szerző 18 éves korában. Ez még nem juttatta megjelenéshez, de két évvel később rnár sikerült novellát publikálnia egy antológiában, és azóta rendszeresen ír magazinokba, antológiákba és a L'Unitá napilapba. Bemutatkozó regénye, az Oberon 1987-ben került a könyvesboltokba. Második hosszabb SF-jére, az Il giomo delta sfidára több mint egy évtizedet kellett várni az olvasóknak. Magyarul most jelenik meg írása először. GARETH D. JONES

Angol író a fiatal korosztályból. 2004 óta publikálja elbeszéléseit mind online, mind nyomtatott kiadványokban. Tizenöt idegen nyelvre fordították már le, magyarul most jelenik meg először. Noha pályájának még meglehetősen az elején tart, hosszú lista állítható össze novelláinak címeiből. Jelenleg egy regénynek keres kiadót, de az írást persze ezalatt sem hagyja abba egy pillanatra sem. THEODORE STURGEON

Amerikai szerző, Edward Hamilton Waldo néven 1918-ban született. Húszéves korában adta el első novelláját egy újságnak, első fantasztikus írása az Astoundingban jelent meg 1939-ben. Számos elbeszélése mellett leghíresebb regénye is olvasható magyarul, a Több mint emberi, amely SF létére elismerést vívott ki irodalmár körökben. Előszeretettel írt film- és tévés forgatókönyveket, több művét pedig mások adaptálták. A Galaktikában legutóbb a 224. számban olvashattak tőle. 1985ben hunyt el.