Első szó helyett: Számomra is elképesztő, hogy a science fiction mennyire meg tudja változtatni az embereket, életcélokat tud adni, inspirál, hatással lehet akár egész életünkre. Jó példa erre Steve Perlman története. Valamikor a nyolcvanas évek végén Perlman fiatal mérnökként dolgozott az Apple-nél. Jól haladtak a következő személyi számítógép építésével, amely már sztereokimenettel rendelkezett. Ebben az időben még nagyon komoly kérdés volt, hogy egyáltalán mire lehet otthon használni a számítógépet, vagyis miért vegyék meg az emberek a drága, már nem csak játékra használható gépeket. Egyik nap Perlman fáradtan ment haza, lerogyott a kanapéra, és bekapcsolta a tévét. Épp a Star Trek-sorozat egyik epizódja ment. Data parancsnok, a legénység android tagja, a kajütjében épp komolyzenét hallgatott kutatási célból. A komputer játszotta a felvételeket, sőt egyszerre hármat. Perlman egészen felvillanyozódott az ötlettől: zenét hallgatni a számítógépen. Munkatársaival belevetette magát a munkába, és egy évre rá megjelent a QuickTime 1.0, az első digitális zenelejátszó és konvertáló program. Igy született meg a komputerből hallgatható digitális zene. A történet érdekessége, hogy az első digitalizált szám elfoglalta a teljes merevlemezt. Perlman milliomos lett, később megvált a cégtől, és önállósította magát, újabb és újabb sikeres fejlesztések kötődnek a nevéhez. Az elmúlt években azonban már egy olyan projekten dolgozik, amely nagyon közel áll a szívéhez. Ezt a készüléket is a Star Trekben látta. Úgy hívják: holoszoba.
Kovács „Tücsi" Mihály tudományos szerkesztő
6 Larry Niven: Változó Hold 24
A semmi is valami?
28 Képes Gábor: Ház a kráter szélén 32 Zöld jövő 34
Diana Wynne Jones: Amit a macska mesélt
47 A jövő otthona 48 Tanya Huff: Lévén minden viszonylagos 60 Filmajánló 62 Connie Willis: Szamaritánus 75 Intelligens dizájn 76 Balikó György: Tudom, mit tettél jövő nyáron 88 Fredric Brown: A kísérlet 90 Képregény: A hosszú szafári (első rész) 97 Kapcsolatfelvétel 98 William E. Cochrane: Minster West
VISSZASÍRT POLAROID A POLAROID EGY, fotográfiában használt, direktpozitív képrögzítési eljárás neve. Lényege, hogy olyan, tömegek által elérhető fotóeljárást kínál, amely azonnal kész fényképet ad felhasználójának. Nálunk a gép nem volt túl ismert, mert, az ezzel előállított fotó 9-10-szer drágább, mint egy laboratóriumban elkészített kép. Nagyon népszerű termék volt, naponta négymillió kép készült vele a világon.
De a digitális fotózás ennek is megásta a sírját, az okostelefonok megjelenése pedig végleg múzeumokba küldte ezt a technológiát. A telefonokon a kép ugyanúgy azonnal megtekinthető, nincs szükség a drága alapanyagra. Azonban sokan még most is visszasírják az azonnal elkészülő papírképek hangulatát. A LifePrint nekik kínál alternatívát zseb méretű, vezeték nélkül működő fotóprinterével. A nyomtatóval 7,5 x 10 centiméteres képeket készíthetünk. A képek a telefonról érkeznek a printerre wifin keresztül, de külön érdekesség, hogy 3G-kapcsolaton keresztül is képes fogadni a képet, vagyis akár egy több ezer kilométerre készült fotót is azonnal nyomtathatunk. A printer együttműködik az iOS és az Android operációs rendszert használó készülékkel is. Ha sikerül összegyűjteni a gyártáshoz szükséges pénzt, 100 dollár körüli áron lesz megvásárolható.
I.
Éppen a híreket néztem, amikor a változás bekövetkezett. Olyan érzés volt, mint amikor a szemünk sarkából látunk tovasuhanni valamit. Az erkélyablak felé kaptam a tekintetemet. De akármi történt is odakint, már lekéstem róla. A Hold különösen tiszta fénnyel ragyogott az éjszakában. Láttam ezt, és elmosolyodva fordultam vissza Johnny Carsonhoz, aki a képernyőn éppen belekezdett a mondókájába. Az első reklám alatt kimentem, hogy melegítsek magamnak egy kis kávét. A reklámok hármas, négyes csoportokban követték egymást így az éjszaka közepén. Volt hát elég időm. Amikor visszatértem a szobába, a holdfény ismét megragadta a figyelmemet. Ha korábban fényes volt, hát most kimondottan ragyogott. Elhúztam a csúszó üvegajtót, és kiléptem az erkélyre. Az erkély alig volt nagyobb, mint egy korláttal ellátott párkány, amelyen két ember, egy nő és egy férfi elálldogálhat egy hordozható barbecue-készlet mellett. Az elmúlt hónapokban csodás kilátást élveztem innen, különösen alkonytájt. Az elektromos művek egy üvegtorony épületet kezdett el felhúzni, aminek még csak a fém vázszerkezete állt. Fekete árnyékok a vöröslő alkonyati égen, karakteres, szürreális, sőt pokoli impresszióként. Ma éjjel azonban... Sohasem láttam a Holdat így ragyogni, még a sivatagban sem. A fényénél olvasni lehetetne, gondoltam, de azonnal hozzátettem: látszólag. A Hold sosem látszik nagyobbnak (valahol olvastam erről), mint egy kb. 2,7 méterre lévő negyeddolláros. Nyilvánvaló, hogy a fényénél nem lehet olvasni. Ráadásul még telőben van, kétharmadnyi tányérral! Ám ahogy ott csillogott a San Diegóba vezető autópálya fölött, a fénye versenyre kelt a gépkocsik reflektoraival. Hunyorogva néztem bele, és a felszínét felszántó emberi lábnyomokra gondoltam. Egyszer, egy általam írt cikk kedvéért, kézbe foghattam egy csontszáraz holdkődarabot. Hallottam, hogy mögöttem a szobában folytatódik a tévéműsor, hát visszamentem. Ám
Hogyan töltenéd el az utolsó éjszakát a Földön?
Larry Niven
VÁLTOZÓ HOLD amikor visszanéztem a Holdra, még fényesebbnek láttam, mintha éppen most bukkant volna elő a fátyolfelhők mögül. A ragyogása kezdett velőtrázó lenni. A telefon legalább ötöt csengett, mire Leslie felvette. - Szia - mondtam neki -, figyelj... - Szia! - motyogta álomittasan, tiltakozva. A fenébe! Azt hittem, ő is nézi a műsort. - Kérlek, ne kezdj el veszekedni velem, jó okom van arra, hogy felébresztettelek. Ágyban vagy, ugye? Hát kelj fel, és... Fel tudsz kelni? - Hány óra van? - Háromnegyed tizenkettő. - Istenem... - Menj ki az erkélyre, és nézz körül! -Jó. A telefon kattant egyet. Vártam. Leslie erkélye is északnyugati fekvésű volt, mint az enyém, de tíz emelettel feljebb és sokkal jobb kilátással. Az ablaküvegen át a Hold úgy árasztotta a fényt, mint egy fényszóró.
- Ott vagy, Stan? - Aha. Na, mit szólsz? - Eszméletlen! Soha életemben nem láttam még ilyet! Mi a csudától ragyog így a Hold? - Gőzöm sincs, de óriási, nem? - Te vagy az „őshonos"... - Leslie csak egy éve költözött a városba. - Figyelj ide! Soha sem láttam rnég ilyet! De van egy ősi legenda - mondtam. - A Los Angeles-i szmog minden száz évben egyszer tovaszáll, és akkor a levegő olyan tiszta lesz, mintha odakint lennénk az űrben. Azért, hogy az istenek lássák, megvan-e még a város. Ha megvan, akkor visszahajtják rá a szmogot, hogy ne legyen szem előtt. - Hallottam már ezt a mesét. Nos, izé... kösz, hogy felkellettél, de holnap korán kelek, szóval... - Szegény kislány. - Ilyen az élet. Jó éjt! - Jó éjt! Egy darabig elücsörögtem a sötétben, és azon gondolkoztam, hogy kit hívhatnék még fel. Ha
>
felhívsz egy lányt az éjszaka közepén, hogy menjen kí az erkélyre, és nézze meg a Holdat, akkor vagy nagyon romantikusnak találja a dolgot, vagy bedühödik, de eszébe se jut, hogy másik hat lányt is felhívtál. Ezért tehát számba vettem a nőismerősök nevét. Csakhogy egymás után koptak ki az életemből azóta, hogy Leslievel kezdtem el járni. És ezért nem hibáztathatom őket. Joan Texasban él, Hildy férjhez ment, és ha felhívom Louise-t, akkor biztosan Gordie is ott van a közelében. Talán az angol lány? Ezzel csak az a baj, hogy nem emlékszem a számára, ahogy a vezetéknevére sem. Ráadásul minden ismerősöm felhúzott vekkerrel alszik. Én is dolgozom, de szabadúszó íróként magam osztom be az időmet. Akárkit verek fel ilyen későn az álmából, nehezen kel fel kora reggel. Ajaj... Amikor visszamentem a tévéhez, a Johnny Carson Show már átment sercegő csíkosodásba. Lekapcsoltam hát, és visszaballagtam az erkélyre. A Hold már fényesebb volt, mint az autópályán haladók reflektorai és a Westwood utca lámpái jobb kéz felől. A Santa Monica-hegységet gyöngyházas ragyogás szegélyezte. A Holdhoz közeli égen nem látszottak a csillagok, mert belevesztek a fényárba. Írtam tudományos és ismeretterjesztő cikkeket is a megélhetés miatt. Elméletileg képes vagyok arra, hogy kitaláljam, mi okozza a Hold szokatlan ragyogását. Esetleg megnőtt a mérete? ...Felfúvódott, mint egy léggömb? Nem. Talán közelebb kering a Földhöz. Vagyis ránk zuhan? Árapály. Másfél kilométer magas hullámok és földrengések. A Szent András-törésvonal szétnyílik, mint a Grand Canyon. Be a kocsiba, és föl a hegyekbe! De már késő... Képtelenség. A Hold fényereje nőtt meg, nem a mérete! Ez látható. De mitől?! Pislogtam, de a Hold képe már beleégett a recehártyámba. Ugyanolyan fényesen. Emberek milliói lesik most a Holdat, és töprengnek azon, hogy mi történik. Éppen úgy, ahogyan én most. Egy erről szóló cikk sokat érne. Már ha sikerülne mindenki mást megelőznöm vele.
Kell hogy legyen valami egyszerű és ésszerű magyarázat. Lássuk csak! Mitől nőhet meg a Hold fényereje? A Hold a Nap fényét veri viszsza. Vajon a Nap lett fényesebb? Ha igen, akkor ez csak naplemente után történhetett, különben észrevettük volna... Nem tetszett ez a magyarázat. A Föld felét közvetlenül éri a napsugárzás. A Life, a Time, a Newsweek és társmagazinjaiknál dolgozó kapcsolataim százait hívhatnám fel Európában, Ázsiában, Afrikában. Már ha nem kucorognak valami pince mélyén, vagy ha élnek még egyáltalán. Vagy egyszerűen csak nem kapcsolhatók, mert a napsugárzás vakká és süketté tesz minden kommunikációs eszközt, adást... például tévéadást. Te jó ég! Rám zuhant a félelem. Oké, kezdjük elölről! A Hold egyre fényesebben ragyog. A fénye valójában a Nap visszavert fénye, ezt minden hülye tudja. Tehát... valaminek a Nappal kellett történnie. II. -Tessék...? - Szia! Én vagyok... - mondtam, és a rémülettől kiszáradt a szám. Most hogyan mondjam el? - Már láttam a Holdat - mondta Leslie álmosan. - Gyönyörű! Még a teleszkópommal is megnéztem, de nem látni jól, túl fényes. Úgy világít, mint egy város. Minden hegy ezüstben ragyog! Valóban volt egy teleszkópja az erkélyen. Erről megfeledkeztem. - Nem feküdtem vissza - folytatta. - Túl világos van. Megköszörültem a torkomat, hogy megint tudjak beszélni. - Leslie, szerelmem, figyelj rám! Gondoltam, hogy nem tudsz visszaaludni ebben a fényözönben. Mi lenne, ha elmennénk egy éjféli falatozásra? - Hülyéskedsz? - A legkevésbé sem! Tényleg ezt szeretném. A ma éjjel nem az alvásra való. Talán soha többé nem lesz ilyen éjszakánk! Hagyd a fenébe a fogyókúrádat! Ünnepeljünk! Együnk hot fudge sundae fagylaltot, és igyunk ír kávét!
- Ez már más! Felöltözöm. - Mindjárt fent vagyok nálad. Leslie a Barrington Plaza C épületének tizennegyedik emeletén lakott. Bezörgettem, és bebocsátásra vártam. Közben átfutott az agyamon a gondolat. Miért Leslie-t választottam? Nyilvánvalóan számtalan módja van annak, ahogyan az ember eltöltheti utolsó éjszakáját a Földön, és ezek közül csak egy, hogy egy adott lánnyal randizzon. Felcsíphettem volna egy másik, hasonló lányt vagy akár több, egyáltalán nem hasonlót, csakhogy ez nem az én stílusom. Felhívhattam volna a bátyámat, valamelyik szülőmet a párjával... Mike bátyámnak azonban mindenképpen magyarázatot kell adnom arra, hogy miért verem ki éjnek idején az ágyából. Nem mondatom neki, hogy „De Mike, olyan gyönyörű a Hold!". Aligha. A szüleim is hasonlóképpen reagálnának. Végül is meg tudnám magyarázni a hívásom okát, de hinnének-e nekem? Na, és ha hinnének? Akkor mi lenne? Csak megijeszteném őket. Igy legalább átalusszák az egészet. Akire most szükségem van, az egy olyan személy, aki nem tesz fel kellemetlen kérdéseket a búcsúpariinkon. Vagyis pontosan Leslie kell most. Ismét kopogtam. Kinyitotta az ajtót. Fehérneműben volt. Miközben a nyakamba ugrott, a kezében szorongatott harisnyatartó nekicsapódott a hátamnak. - Éppen ezt akartam felvenni... - csacsogta. - Akkor éppen idejében érkeztem. - Elvettem tőle a harisnyatartót, és elhajítottam. Derékon kaptam, felemellem, és becsörtettem vele a hálószobába. A lába a bokámnál lógott. A bőre hűvös volt. Bizonyára az erkélyről jött be. - Nocsak - nevetett -, azt gondolod, hogy versenyre kelhetsz egy fagylalttal? - Mindenképpen. A büszkeségem elvárja tőlem! Mindketten kifulladtunk egy kicsit. Egyszer megpróbáltam úgy felkapni és vinni őt, ahogyan a mozivásznon viszik a nőket, de azt
>
hittem, leszakad a derekam. Leslie nem volt az a törékeny alkat. Olyan magas volt, mint én, és csípőben telt. Elterültünk egymás mellett az ágyon. Mindkét oldalról átöleltem, és simogatni kezdtem a hátát. Tudtam, hogy ennek a kényeztetésnek nem tud ellenállni: „ah, hah, hahaha". Boldog sóhajtásokkal adta tudtomra, mennyire tetszik neki ez a játék, és hol dörzsölgessem jobban. Felhúzta az ingemet a vállamra, és ő is kapirgálni kezdte a hátamat. Egyik ruhadarabunkat a másik után húztuk le magunkról és egymásról, felváltva, és lehajítottuk őket a földre. Leslie bőre átmelegedett, kezdett felforrósodni... Hát igen, ezért nem kerestem magamnak egy másik lány, akit meg kellene tanítanom arra, hogyan vakargassa a hátamat. Mert erre egyszerűen már nincs idő! Voltak éjszakák, amikor valami megmagyarázhatatlan idegesség arra sarkallt, hogy gyorsan essünk túl a szeretkezésen. Ma éjszaka azonban szigorú szertartási rend szerint jártunk el. Azt akartam, hogy sokáig, nagyon sokáig tartson. Azt akartam, hogy Leslie minél jobban élvezze, és ez hihetetlen módon kifizetődött. Elfelejtettem a Holdat és a jövőt, amikor Leslie megkapaszkodott a sarkával a térdem hátsó részében, és az ősi ritmus magába ölelt bennünket. A csúcsponton az élmény vad és félelmetes volt. Kék színű hőgyűrű zárt bennünket magába, és szorult ránk lasszóként. Ha ekkor a kéj és a pánik közös hangján ordítottam fel, Leslie azt hihette, hogy ez pusztán a kéj megnyilvánulása. Aztán csak hevertünk egymás mellett, lustán, kielégülten. Megkísértett az elalvás gondolata, hogy ígéretemmel ellentétben álomba merüljek, és hagyjam Leslie-t is pihenni. Ám ehelyett... belesuttogtam a fülébe: - Na, és mi lesz a fagylalttal? Elmosolyodott, felélénkült, és lehengeredett az ágyról. Nem engedtem, hogy felvegye a harisnyatartót. - Már éjfél is elmúlt. Senki sem akar felcsípni téged! Főleg, hogy nem is engedném! Akkor miért viselnéd ezt a szoros vacakot?
Nevetett, és nem ellenkezett. A liftben még egyszer összeölelkeztünk. A harisnyatartó nélkül sokkal jobban esett.
III.
Az ősz pincérnő a pult mögött nagyon feldobottnak tűnt. Ragyogott a szeme. Úgy beszélt, mintha valami nagy titokról adna hírt. - Látták ma éjjel a Holdat? A Ship's az UCLA közelében, az éjszaka ezen szakaszában mindig tele volt. A vendégek fele egyetemi hallgatókból állt. Ma éjjel halkan beszélgettek, és gyakran nézegettek az éjjel-nappal nyitva tartó étterem ablakai felé. A Hold alacsonyan állt az ég nyugat felén, eléggé lent ahhoz, hogy vetélkedjék az utcai lámpákkal. - Igen, láttuk - válaszoltam a nőnek. - Ma ünneplünk! Két hot fudge sundae fagylaltot legyen szíves! Amikor elfordult tőlünk, egy tízdollárost csúsztattam a papír tányéralátét alá. Nem mintha elkölthetné, de legalább majd örül neki, ha megtalálja. Ellazultam, elöntött a gondtalanság érzése. Rengeteg probléma oldódott meg magától. Ugyan ki hitte volna el, hogy egyetlen éjjel leszáll a béke Vietnam és Kambodzsa földjére! Ez a dolog éjfél előtt fél órával kezdődött itt Kaliforniában. A Nap, aminek a fényét a Hold visszaveri, akkor éppen az Arab-tenger fölött járhatott közvetlen fénnyel árasztva el Afrika és Ausztrália peremvidékét. Németország már egyesült, a berlini fal elolvadt vagy leomlott az árapály-erőktől. Az izraeliek és az arabok letették a fegyvert, és az apartheid nem tombolt tovább Afrikában. Szabadnak éreztem magam. Semminek nem volt már következménye. Ma éjjel kielégíthetem legsötétebb vágyaimat: rabolhatok, gyilkolhatok, adót csalhatok, beverhetem kődarabokkal a kirakatokat, és elégethetem a hitelkártyáimat. Nem számít már az újságcikk, amit keddre kellene megírnom a fémalapú robbanószerekről. Ma éjjel kicserélhetem Leslie fogamzásgátló piluláit fahéjas cukorkára. - Elszívok egy cigarettát. - Azt hittem, leszoktál! - nézett rám Leslie elborult tekintettel.
- Emlékezz csak! Azt mondtam, hogy rendkívüli körülmények között rá fogok gyújtani. A soha többé elviselhetetlen gondolat lett volna. - De hát ez hónapokkal ezelőtt volt. - Ám még mindig vannak cigarettareklámok az újságokban. - Bolondság, de oké. Szívj el egyet! Bedobtam az aprót az automatába, és eltűnődtem, hogy melyik márkát válasszam. Végül egy közepesen erős filteres mellett döntöttem. Szó sem volt arról, hogy megkívántam volna a cigarettát. De bizonyos eseményekhez pezsgő kell, másokhoz cigaretta. Ez a hagyományos utolsó cigaretta, mielőtt porrá égünk. Rágyújtottam. A dohányzás rákot okozhat. Pontosan annyira ízlett, ahogy emlékeimben mindig is, bár enyhén dohos mellékíze volt, mint a régi csikkeknek. A harmadik letüdőzött szippantás mellbe vágott. A látásom elhomályosult, és minden elcsöndesedett. Csak a szívem vert hangosan a torkomban. - Hogy ízlik? - Furcsa. Zsibongok - válaszoltam. Zsibongás. Legalább tizenöt éve nem hallottam már ezt a szót. A főiskolán azért dohányoztunk, hogy megtapasztaljuk a zsibongást, amelyet valószínűleg az agyi kapillárisok öszszehúzódása okoz. A zsibongás aztán megszűnt, de a legtöbben mégsem hagytuk abba a dohányzást. Eljött az idő, hogy elnyomjam a cigarettámat. A pincérnő meghozta a fagylaltot. Hideg és forró, édes és keserű, a hot fudge sundae fagylalt íze semmi máshoz nem hasonlítható. Ügy meghalni, hogy nem élvezhetem még egyszer, kegyetlen bűntett lett volna. Leslie-vel ilyen fagylaltot enni: valami, valami, ami számít, egy gazdag élet szimbóluma. Sokkal élvezetesebb volt nézni, ahogy eszik, mint enni. Mindemellett... Meggyilkoltam egy szál cigarettát, hogy végre hozzákezdjek a fagylaltomhoz. Most meg, ahelyett, hogy élvezném, ír kávéra vágyom. Túl rövid az idő! Leslie végzett a fagylaltjával, kéjesen felnyögött, „aaah", és a gyomrára tette a kezét. Ugyanekkor az egyik kis asztalnál valaki kezdte behergelni magát. Láttam a fickót, amikor bejött az étterembe. Olyan igazi tudós típus,
pofaszakállas, fémkeretes szemüveggel, és folyton hátrafordult, hogy lássa a Holdat. Akárcsak a többiek az asztaloknál, ő is csodálta ezt a ritka, különleges természeti tüneményt. Aztán rádöbbent az igazságra. Láttam, ahogy az arckifejezése elváltozik, először elönti a gyanakvás, aztán a hitetlenség, a rémület, a kétségbeesés és végül a reménytelenség. - Menjünk! - mondtam Leslie-nek, és néhány negyeddollárost dobtam a pultra, majd felálltam. - Nem eszed meg a fagyidat? - Nem. Dolgunk van. Mit szólnál egy ír kávéhoz? - És nekem egy Pink Ladyhez? Nahát! - hátrafordult. A tudós fazon felmászott az asztalra. Egyensúlyozott, szétcsapta a karját, és felordított. - Nézzetek ki az ablakon! - Másszon le onnan! - szólt rá a pincérnő, és megértően húzogatni kezdte a fickó nadrágszárát. - Ez a világvége! A tengeren túl, a messzeségben már a halál tüze pusztít... De ekkor már kint voltunk az utcán. Nevetve loholtunk egyre távolabb. - Megmenekültünk egy vallási fanatikustól és a rémhíreitől - mondta Leslie lihegve. Arra a tízesre gondoltam, amit a tányéralátét alatt hagytam. Most már senkit sem tesz boldoggá. Odabent az étteremben egy próféta kikiabálta az igazságot, mindenkinek, aki odafigyelt rá. Az ősz pincérnő, amikor megtalálja a pénzt, arra gondol, hogy „ők is tudták." A Red Barn parkolójából nem látszott a vakító fénygömb, mivel a környező épületek eltakarták. A Hold ugyanolyan színnel ragyogott, mint az utcai lámpák. Az éjszaka alig volt valamivel világosabb, mint általában. Nem értettem, Leslie miért torpan meg a kocsifeljárón. Követtem a pillantását, és én is a zenittől délre különösen fényesen ragyogó csillagra néztem. - Szép, nem igaz? - mondtam. Leslie különös tekintetet vetett rám. A Red Barn mulatóhelynek nincsenek ablakai. Tompa, mesterséges fény világítja be, sokkal gyengébb fénnyel, mint az utcát a hideg
>
holdvilág. Sötét burkolatú helyiségeiben az emberek csöndes vidámsággal múlatták az időt. Senki sem törődött idebent azzal, hogy ez az éjszaka más, mint a többi. A kedd éjszakai kis létszámú vendégsereg nagy része a zongorabárban szórakozott. Egy vendég tartotta a kezében a mikrofont. Gyenge hangján egy ismerősnek tűnő dalt énekelt, és a fekete bőrű zongorista vigyorogva kísérte nyálasan édes akkordokkal. Két ír kávét és egy Pink Ladyt rendeltem. Leslie kérdő pillantására titokzatosan mosolyogtam. A Red Barn annyira hétköznapinak látszott. Olyan nyugalmasnak, olyan boldog helynek. Megfogtuk egymás kezét az asztal fölött, mosolyogtam, és nem mertem megszólalni. Ha megtöröm a varázst, ha elmondom a rémes igazságot... Megérkeztek az italaink. Felemeltem az ír kávés poharamat a talpánál fogva. Cukor, ír whisky és erős feketekávé vastag réteg tejszínhabbal a tetején. Olyannak látszott, mint egy bűvös erőital, sötét, forró és hatásos. A pincérnő visszaadott a pénzből. - Látja ott azt a garbós pacákot a terem végében? Ügy költekezik, hogy hú...! - mondta élvezettel. - Két órája érkezett, és már elvert száz dollárt! Tehát ez az általános boldogság forrása! Ingyenital mindenkinek. Néztem, vajon mit ünnepel a fickó. A vastag nyakú, széles vállú, garbót viselő férfi összekuporodva ült, és egy konyakospoharat szorongatott. A zongorista odakínálta neki a mikrofont, de ő tiltakozóan intett. E mozdulata közben felém fordult, így jól megnézhettem az arcát. Szögletes, kemény arc, a részegségnek a nyoma sincs rajta, annál inkább kétségbeesett és rémült. Közel állt ahhoz, hogy zokogjon a félelemtől. Egyértelmű volt, hogy mit „ünnepel". Leslie vágott egy keserves fintort. - Nem jó a Pink Lady! Egyetlen bár van a földön, ahol Leslie ízlésének megfelelően készítik a Pink Ladyt, és ez nem Los Angelesben található. Odaadtam neki a másik ír kávét, egy „tudhattad volna előre" vigyorral. Erőltettem a mosolyt, mert annak
a fickónak a félelme ragályosnak bizonyult. Leslie visszamosolygott rám, és fölemelte a poharát: - A kék holdfényre! Koccintottunk és ittunk, bár én nem ezt a tósztot választottam volna. A garbós férfi feltápászkodott a helyéről, majd óvatosan elindult az ajtó felé olyan lassan és határozottan, ahogyan egy óceánjáró dokkol. Feltárta az ajtót, megfordult, és nyitva tartotta, hogy a Hold hátborzongató kékesfehér fénye, fekete sziluettjét körülölelve beáramoljon a helyiségbe. Gazember! Arra vár, hogy valaki kitalálja és kikiabálja az igazságot. Tűz és pusztulás... - Csukd már be az ajtót! - szólt rá valaki. - Menjünk! - kértem társnőmet lágyan. - Minek rohannánk? Rohanni? Hiszen mindjárt kikiabálja az igazságot a garbós fickó maga. De nem mondhatnám, hogy... Leslie megfogta a kezem. - Tudom. Tudok mindent. De nem menekülhetünk el, ugye? Összeszorult a szívem. Leslie tudja, és én ezt nem vettem észre! Az ajtó becsapódott, és a Red Barn megint belemerült a vöröses homályba. A férfi, aki ingyenitallal vendégelte meg a többieket, távozott. - Istenem! Mikor találtad ki? - Mielőtt feljöttél hozzám - mondta Leslie. De nem sikerült leellenőrizni. - Leellenőrizni?! - Kimentem az erkélyre, és a távcsövet a Jupiterre irányítottam. A Mars az évnek ebben a szakaszában a horizont alatt van. Ha a Nap szupernóvává változott, akkor minden bolygónak úgy kell ragyognia, ahogyan a Holdnak, nem? - De. A csudába! Erre én is gondolhattam volna, de hát Leslie volt a csillagimádó. Én is tudtam ezt-azt a csillagászatból, de eszembe se jutott volna a Jupiter, mint életmentő. - Az a helyzet, hogy a Jupiter semmivel se fényesebb, mint korábban. Igy aztán nem tudom, mit gondoljak. - Hát akkor... - úgy éreztem, hogy a remény forróságként önti el a lelkemet. De aztán eszem-
be jutott: - ...az a csillag a fejünk fölött. Amit néztél. - A Jupiter. - Ügy ragyogott, mint egy átkozott neonlámpa! Nekünk annyi! - Halkabban, kérlek! Már halkabban mondtam. Egy őrült pillanatig szerettem volna felugrani az asztalra, és kikiabálni az igazságot. Tűz és pusztulás... Mi joguk van a többieknek ahhoz, hogy megkíméljük őket? Leslie keze szorosan ráfonódott az enyémre. A késztetés elmúlt, és reszketés maradt utána. - Menjünk innen! Hadd higgyék, hogy eljön a hajnal! - El is jön... - Leslie keserűen felnevetett, olyan ugatásszerű kacajjal, amihez foghatót még sohasem hallottam tőle. Elindult kifelé, míg én a tárcámért nyúltam - aztán eszembe jutott, hogy már fizettem. Szegény Leslie. Haladékot kapott, amikor azt látta, hogy a Jupiter fényereje változatlan, de aztán, másfél órával később, felragyogott a fejünk fölölt a fehér fáklya. Egy és egy fél
óra... ennyi idő alatt jut el a Nap fénye a Földtől a Jupiterig. Amikor kiléptem az ajtón, Leslie már majdnem rohanva igyekezett a Westwoodon Santa Monica felé. Nekilódultam, hogy utolérjem, és közben csodálkoztam azon, hogy bekattant. Aztán megpillantottam az árnyékokat a fejünk fölött. A Santa Monica sugárút másik oldalán végig: a tárgyak holdfényben vetett árnyékát vízszintes fekete és kékesfehér csíkok formájában. A sarkon értem utol Leslie-t. Holdnyugta volt. A nyugvó Hold látványa mindig izgalmas. Ma éjjel az autópálya alatt látszó ég csíkjából nézett vissza ránk. Elképesztő fényerővel, hihetetlenül bonyolult árnyékmintázatot vetve. Még az árnyékban lévő része is gyöngyház-tündökléssel ragyogta vissza a Föld fényét. Ebből pedig egyértelműen látszott, mi történik a Föld másik, napos oldalán. De mi lehet most a Holdon? Az Apollo-19 legénysége azokban a percekben meghalt, amikor a szupernóva fénye elérte őkel. Talán
>
a Hold egyik síkságán estek csapdába, talán a megolvadó sziklák mögött próbáltak menedéket találni... De az is lehet, hogy az árnyékos oldalon szálltak le... Erre nem emlékeztem. Ha így van, akkor túlélnek mindnyájunkat. Megütött az irigység és a harag szele. Aztán a büszkeségé. Mi vittük őket oda. Mi értük el a Holdat a szupernóva-robbanás előtt. Ha kicsivel több időnk van, a csillagokat ís elértük volna. A holdtányér furcsa változáson ment át, ahogy egyre lejjebb ereszkedett az ég alján. Egy kupola, egy repülő csészealj, egy lencse, egy sáv... Eltűnt. Eltűnt. Ennyi volt. Most elfeledkezhetünk a végzetről. Sétálhatunk idekint a szabad ég alatt, és semmi sem emlékeztet bennünket arra, hogy valami végleg elromlott. A Hold lebukott, és magával vitte a városból az árnyékokat. Csak az volt különös, ahogyan a felhők fénylettek odafent. Nyugati szegélyük ugyanolyan élénkfehéren csillogott ma éjjel, mint általában napnyugta után. Ráadásul nagyon gyorsan haladtak az égen, mintha menekülnének... Amikor Leslie felé fordultam, láttam, hogy kövér könnycseppek gurulnak végig az arcán. - Ne, az istenért! - Megragadtam a karját. Hagyd abba! Kérlek! - Nem lehet. Tudod, hogy nem tudom abbahagyni, ha egyszer sírni kezdek! - Nem ezt akartam! Azt akartam, hogy olyan dolgokat csináljuk, amiket élvezünk, amiket szeretünk! Ez az utolsó esélyünk. Így akarsz meghalni, sírva egy utcasarkon? - Egyáltalán nem akarok meghalni! - Ostobaság! - Köszönöm szépen! Az arca kivörösödött a sírástól, és elgyötörtnek látszott. Leslie úgy sírt, ahogyan a csecsemők, minden méltóság és mesterkéltség nélkül. Borzalmasan fájt ez az egész. Bűnösnek éreztem magam, bár tudtam, hogy a szupernóva-robbanás nem az én művem, és ez dühített. - Én sem akarok meghalni! - mordultam rá Leslie-re. - Ha megmondod, mit tegyünk, megtesszük! Hova menjünk?! A Déli-sarkra? Ott talán tovább tart a dolog. A Nap mindent eléget, ami az útjába kerül. Menjünk a Marsra? A Mars
is hamarosan beleolvad a Napba, akárcsak a Föld. Az Alfa Centaurira? A gyorsulás, amivel távoznunk kellene, úgy szétkenne bennünket, mint a mogyoróvajat vagy a lekvárt... - Hagyd már abba! - Igazad van. - Hawaii. Húszperc alatt a repülőtérre érünk, Stan! Ez nyugatra van. Így két órával tovább élhetünk! Ott két órával később lesz napkelte! Leslie-nek volt ott valami birtoka. Két óra most bármit megér! Csakhogy gondoltam már erre, amikor az erkélyen állva figyeltem a Holdat. - Nem jó. Hamarabb meghalnánk. Figyelj, szerelmem, a Hold éjfél körül lett olyan nagyon fényes! Ez azt jelenti, hogy Kalifornia a Föld másik oldalán volt éppen akkor, amikor a Nap felrobbant. - Így van. - Tehát mi vagyunk a legtávolabb a katasztrófa helyszínétől. Leslie összevonta a szemöldökét. - Ezt nem értem. - Figyelj! A Nap felrobbant. Így kezdődött minden. Ez felmelegíti a levegőt és az óceánt, méghozzá egyetlen csapással, mindenhol a napos oldalon. A gőz és a túlmelegített levegő gyorsan tágul. Ez a perzselő áradat minden irányban terjed, és átzúdul az éjszakai oldalra. Ránk zárul. Mint egy hurok. Egyre jobban ránk szorul. Hawaiit hamarabb eléri, mint minket. Hawaii két órával közelebb van a napfény határához. - Akkor nem érjük meg a hajnalt. Nem élünk addig. - Nem. - Nagyon jól tudsz magyarázni - mondta keserűen. - Perzselő áradat... milyen képszerű! - Sajnálom. Túl sokat gondolkoztam ezen. Megpróbáltam elképzelni, hogy milyen lesz. - Elég! Hagyd abba! Leslie hozzám bújt, és az arcát a vállamba fúrta. Csendesen sírt. Átöleltem, és dörzsölgetni kezdtem a hátát. Közben a gőzölgő fellegeket néztem, és nem akartam arra gondolni, hogy mi vár ránk. Nem akartam arra a tűzgyűrűre gondolni, amelyik hamarosan ránk zárul. Nagyon durva fantáziakép volt.
Elképzeltem, hogyan forrt fel az óceán a napos oldalon, és indult útjára a gőz perzselő áradatban. Elképzeltem, hogy sok millió köbméter víz változott át egyszeriben gőzzé. Talán kicsit lehűl, és ezért lesz benne víz is, mire elér bennünket. A Föld forgása megcsavarja az áradatot, a kádból lefolyó víz mintájára. Két ellentétes irányban forgó gőzhurrikánt képez a déli és az északi féltekén. Valahogy így történik. Mi viszonylag szerencsésnek mondhatjuk magunkat. Kalifornia közel van az északi hurrikán magjához. A hurrikán gőzből áll. Felkapja az embert, és megfőzi a levegőben, letépi a főtt húst a csontokról, és szétszórja. Borzalmasan fájdalmas halál. Soha többé nem látunk napfelkeltét. Ami bizonyos értelemben véve kár. Látványos lehet. Vaskos, gőzölgő fellegcsíkok úsztak be a csillagok közé nagy sebességgel, fehéren csillogva a város fényeinél. A Jupiter fénye hunyorgott, aztán kihunyt. Máris elkezdődik? Hővillám hasított végig az égen... - Sarki fény... - Tessék? - A napfény is jön. Olyan fényvillódzás lesz hamarosan az égen, amilyet még soha, senki sem látott. Leslie váratlanul felnevetett, de a hangja hamisan csengett. - Olyan furcsa ez, nem? Itt állunk az utcasarkon, és ilyesmiről beszélgetünk!? Lehet, hogy csak álmodunk, Stan? - Tehetünk úgy is... - Nem! Az emberiség nagy része már halott. - Aah! - És nem menekülhetünk el. - A csudába is! Már régen tudod, mert kitaláltad. Minek hozod most fel?! - Nem kellett volna felébresztened - válaszolta epésen. - Éppen elaludtam, amikor kiverted az álmot a szememből. Erre nem mondhattam semmit, mert így volt. - Hot fudge sundae fagylalt... - emlékeztetett, aztán hozzátette: - Egészen jó ötlet! Hagyjam abba a fogyókúrát... Kuncogni kezdtem. - Hagyd abba!
- Miért nem megyünk vissza hozzád vagy hozzám, és fekszünk le aludni? - Gondoltam már erre. De úgyse tudnánk elaludni, nem? Bevehetnénk altatót, hogy öt óra múlva sikoltva ébredjünk. Én az ébrenlétre szavazok. Legalább látjuk, mi történik velünk. Persze ha bevennénk azokat a tablettákat... De nem mondtam ki. - Mi lenne, ha piknikeznénk egyet? -Hol? - Talán a parton. Mit számít... Majd később eldöntjük.
IV.
Természetesen minden élelmiszerüzlet zárva volt. Csak a Red Barn melletti italbolt tartott nyitva, ezt már évek óta kitapasztaltam. Vettünk ott libamájpástétomot, kétszersültet, egy tucat hűtött pezsgőt, hatféle sajtot, rengeteg mogyorót - mindenfélét -, sós kekszet, egy zacskó jeget, fagyasztott italkorcsolyákat, méregdrága konyakot, amiből huszonöt dollár volt egy 0,75 l-es üveg, Leslie-nek egy üveg Cherry Heeringet, hat doboz sört és keserű narancslevet... Mire mindent bepakoltunk egy bevásárlókocsiba, elkezdett esni. Nagy, kövér esőcseppek vágódtak neki az üzlet kirakatüvegének. Odakint feltámadt a szél. Az eladó kirobbanó jókedvében volt, duzzadt benne az energia. Egész éjjel a Holdat figyelte. - És még ezt is... - mondta, miközben zacskókba tette a leszámlázott tételeket. Alacsony, izmos, idős fickó volt, vastag karokkal és széles vállal. - Így aztán sohasem esik Kaliforniában. Zsinórban fentről zúdul alá, úgy szokott. Napokba is beletelik, mire összejön a zuhé. - Így van - bólintottam, miközben kiállítottam egy csekket. Némi bűntudattal adtam át. Elég régóta ismert, és megbízott bennem. A csekk persze érvényes volt. Volt pénz a számlámon. De még a munkanap beindulása előtt elporlad ez a csekk, és a világ összes bankja szétrobban a napsugárzás erejétől. De hát én erről igazán nem tehetek! Az eladó bepakolta a zacskóinkat a bevásárlókocsiba, és az ajtóhoz ment. - Ha az eső csillapodik, kirohanunk. Rendben? - Készen álltam, hogy kinyissam az aj-
>
tót. Az eső úgy zúdult alá, mintha dézsából öntenék. - Most! - kiáltotta az eladó. Felrántottam az ajtót, és máris odakint voltunk. Idióta vihogással loholtunk oda az autóhoz. Szélörvények szórták minden irányban és zúdították ránk a vizet. - Jó kis időjárás! Tudják, mire emlékeztet? Kansasra, a hurrikánokra - mondta az eladó. Az ég váratlanul megtelt kaviccsal. Sikoltoztunk, és behúztuk a nyakunkat, az autón pedig dobolt az égből hulló, milliárd apró kődarab. Kinyitottam a kocsit, és betuszkoltam Leslie-t, az eladó is utánunk ugrott. Dörzsölgettük a fejünket, és néztük, ahogy a fehér kavics potyog mindenfelé. Az eladó kiszedett egy kis kődarabot az ingnyakából. Beletette Leslie tenyerébe, aki meglepetten felsikkantott, majd továbbadta nekem. A kavics hideg volt, mint a jég. - Affene... - rikkantott az eladó. - Ilyet még életemben nem pipáltam! Hát, mi sem. Csak arra tudtam gondolni, hogy ez is összefügg valahogyan a szupernóvarobbanással. De mi ez? Hogyan? - Vissza kell mennem - mondta az eladó. A zápor kimerült egyetlen dühös rohamban. Az eladó magasra húzta a gallérját, és összefogta a nyakánál, mint a tengerészek, akik viharos szélbe mennek ki. Kiszállt az autóból. Soha többé nem láttuk. A fellegek olyan vad iramban kergették egymást és változtatták alakjukat, amilyet még sohasem láttam. Ragyogva verték vissza a város fényeit. - A szupernóva okozhatta - suttogta Leslie megborzongva. - De hogyan? Ha a perzselő áradat már ideért volna, nem élnénk... vagy legalábbis ki lennénk ütve. Jégeső? - Mit számít ez!? Nincs időnk, Stan!
Megráztam magam. - Oké. Akkor mit csináljunk most? Mit szeretné] a legjobban? - Baseballl nézni. - Hajnali kettő van - szögeztem le. - Ez kizár egy csomó mindent, nem igaz? - De. Lássuk csak: bárban már voltunk. Az utolsó színházi és mozielőadásokat lekéstük. Mit csináljunk? - Nézegessünk ékszereket a kirakatokban! - Komolyan? Az utolsó éjszakánkon? Elgondolkozott. Láttam rajta, hogy komolyan mérlegeli a dolgot, mielőtt rábólint. - Igen, pontosan. A csudába is! Igaza van! Nem jutott eszembe semmi haszontalanabb. - Westwoodban vagy Beverly Hillsen? - Mindkét helyen. - Hát, tudod... - Jó, akkor Beverly Hillsen. Áthajtottunk egy másik felhőszakadáson és jégesőn - egy viharzónán. Fél háztömbnyire parkoltunk le a Tiffany Üzletháztól. A járdát összefüggő vízréteg borította. A szél vizet zúdított a nyakunkba az épületekről. Leslie lelkesedett. - Remek! Egy csomó ékszerüzlet van itt a közelben. - Azt gondoltam, hogy autóval megyünk. - Nem, dehogy! Úgy semmit se látni! Kirakatokat nézegetni csak gyalogosan lehet! Ez a szabály! - Na de az eső... Rám vigyorgott: - Nincs esélyünk arra, hogy tüdőgyulladásban haljunk meg. Mert nincs rá idő... A Tiffanynak számtalan kis üzlete van Beverly Hillsen, de egyik sem hagy kint drága ékszereket éjszakára a kirakatban. Csak néhány jópofa bizsu díszelgett bennük, semmi más.
Befordultunk a Rodeo Drive-ra, és gazdag kínálatot találtunk. Tibornál csodás gyűrűkollekciót láttunk, barokkosat és modernet, nagyot, kicsit, mindenfélét, drágaköveset, féldrágaköveset. Az utca túloldalán a Van Cleef & Arpelsnél brossokat, elegáns férfi karórákat, karkötőórákat csodáltunk meg, az egyik kirakat színültig volt gyémántokkal. - Istenem, de gyönyörűek! - sóhajtotta Leslie a gyémántok ragyogását csodálva. - Milyenek lehetnek napfénynél! Hoppá... - Semmi baj. Jó gondolat. Képzeld csak el, hogy sziporkáznak majd hajnalban, amikor a szupernóva erejétől az üveg széttörik, és beengedi a tiszta napfényt! Szeretnél egyet? Egy nyakláncot? - Lehetne? Na ne! Viccelsz velem! Tedd le azt a követ, te idióta, biztosan van törésvédelem az üvegben! - Figyelj rám! Senki sem viseli már ezeket mostantól hajnalig. Miért hagynánk itt őket? - Azért, mert lecsuknak! - Te akartál kirakatokat nézni... - De nem akarom az utolsó óráimat egy zárkában tölteni. Ha itt lenne a kocsi, talán lenne esélyünk... - ...arra, hogy elmeneküljünk. Igy van. Én kocsival akartam jönni... - De eddigre kipukkadt belőlünk a nevetés, és egymást támogatva, kacagva tántorogtunk tovább. A Rodeo Drive-on legalább fél tucat ékszerbolt sorakozik egymás mellett sok más üzlettel egyetemben. Van itt játék-, könyves-, fehérnemű-, nyakkendőbolt furcsa és kifinomult holmikkal. A Francis Orrnál egy nagy műanyag doboz állt a kirakatban tele új pennykkel. Egy másik kirakatban különös kinézetű faliórák tucatja ketyegett. Volt ennek a kirakatnézegetésnek valami különös bája, hiszen tudtuk, hogy bármelyik üveget betörhetnénk, és elvihetnénk, amire vágyunk.
Kéz a kézben sétáltunk, lóbálva összefont kezünket. A járda most csak a miénk volt, hiszen mindenki elbújt a szokatlan időjárás elől. A felhők változatlanul vad táncukat járták a fejünk fölött. - Bárcsak tudtam volna, mi vár ránk! - jelentette ki Leslie váratlanul. - Egész nap hibákat javítottam egy programban. Amit soha nem fog használni senki. - És ha nem ezzel töltöd az időd, akkor mit csináltál volna? Baseballt nézel? - Lehet. Nem. Már nem számít, hogy ki nyer, és ki veszít. - A kirakatba tett ruhákra bámult. - És te mit csináltál volna? - Elmentem volna a Blue Sphere-be koktélt inni - vágtam rá azonnal. - Toplessbár, tudod. Valaha sokat jártam oda. Azt mondják, most már teljesen csupaszok ott a lányok. - Sosem jártam még ilyen helyen. Mikor zárnak? - Késő. Már majdnem fél három. Leslie hümmögött egyet, aztán a kirakatba tett plüssjátékokal kezdte el nézegetni. - Ha lenne időd, nem akarnál valakit meggyilkolni? - Tudod, hogy az ügynököm New Yorkban él. - És miért őt? - Édes gyermekem, miért akarja egy író megölni az ügynökét?! Hát azokért a kéziratokért, amiket az irathalom aljába dug. A nyavalyás tíz százalékért és azért a kilencvenért, amit nyögvenyelősen és jóval a határidő után ad oda. Azért... Váratlanul feltámadt a szél, és vad erővel rontott ránk. Leslie felfedezett egy nagy kapualjat, ahová behúzódhattunk. A Gucci üzlet bejárata volt. Hozzásimultunk az üveghez. A szélbe egyszeriben játékgolyó méretű jégdarabok keveredtek. Üveg tört recsegve mindenfelé, és felordítottak a riasztók szirénái. De a
>
szél nemcsak jeget hozott, hanem kődarabokat is! Tengervíz illata és íze töltötte el az érzékszerveimet. A Gucci üzlet elegáns bejáratában kucorogtunk. Alkottam egy új kifejezést, és odakiáltottam Leslie-nek: - Szupernóva-időjárás! Megette a fene... De saját magamat se hallottam, és Leslie észre se vette, hogy szóltam. Szupernóva-időjárás. Hogyan ért ide máris!? A tűzáradat keltette árhullámnak a sarkvidéken át több ezer kilométert kell megtennie - ami legalább ötórás út! Tévedés! A pusztító hullám a sztratoszférában jön hangsebességgel, gyorsabban, mint idelent. Három óra éppen elég a számára. Ügy gondoltam, mégsem szélvészként kellett volna megérkeznie. A Föld napos oldalán a szupernóva-robbanás leszakította az atmoszférát, és szétszórta a világűrbe. A pusztító hullámnak villámcsapásszerűen kellett volna megérkeznie. A szél csillapodott pár pillanatra. Kézen ragadtam Leslie-t, és lerohantunk a házfalak tövébe. Találtunk egy másik kapualjat, és oda bújtunk, amikor a szélvihar ismét rákezdte. Mintha rendőrautó szirénáját hallottam volna a riasztók vad visítása között. A következő szélcsendben kereszteztük a Wilshire-t, és elértük az autót. Reszketve kucorogtunk az ülésekben, és vártuk, hogy a fűtés átmelegítsen bennünket. A nedves ruhák hozzátapadtak a bőrünkhöz. - Mennyi időnk lehet még? - kérdezte Leslie. - Fogalmam sincs! Eltart még egy darabig. - Odabent kell piknikeznünk. - Nálad vagy nálam? Menjünk inkább hozzád! - válaszoltam meg egyúttal a feltett kérdést, és kihajtottunk a parkolóból.
V.
A Wilshire Boulevardot helyenként kerékagyig érő víz borította. A jég- és kavicsvíhar időközben átment sűrű szemű záporba. Előttünk a köd derékmagasságig mindent beborított, és amikor belehajtottunk, gomolyogva bukott át a motorháztetőn, hogy ismét összezáruljon a nyomunkban. Ítéletidő.
Szupernóva-időjárás. A pusztító hullám nem mindent felperzselő gőzáradatban érkezett, hanem forró szélben száguldott végig a sztratoszférán, hogy helyenként kavarogva alábukjon, és olyan viharokat okozzon, amilyeneket ember még nem látott. Behajtottunk a lezárt részbe, és a felső parkolóban álltunk meg. Úgy gondoltam, hogy az alsó szinteket el fogja önteni a víz. Kinyitottam a csomagtartót, és kivettem belőle két nehéz papírszatyrot. - Őrültség, hogy ennyi mindent vásároltunk! Nem tudjuk megenni a felét se! - csóválta meg a fejét Leslie. - Mindegy, akkor is vigyük be! Rám nevetett. - Minek? - Megszokásból. Segítesz egy kicsit? Fülig megpakolva értünk el a tizennegyedik emeleti ajtóhoz, és a kocsiban még mindig maradtak csomagok. - Ne is törődj velük! - nézett rám Leslie. - Itt vannak az italkorcsolyák, az üvegek, a mogyoró. Nem kell más. - Csak a sajt, a kétszersült meg a libamáj. - Hagyd a csudába! -Nem. - Elment az eszed! Lesöpörhet a szél, amikor visszamész a kocsihoz! - magyarázta Leslie lassan, hogy én is megértsem. - Talán csak néhány percünk van már hátra, és te egy hétre való ennivalón gyötrődsz? Miért? - Inkább nem mondok semmit. -Akkor menj! Minden erejét beleadva kitárta előttem az ajtót. A lift komoly megpróbáltatást jelentett. Kezdtem arra gondolni, hogy Leslie-nek igaza van. Az épület középső részébe a vihar bömbölése csak tompa zúgásként jutott el. Valahol a szél talán az elektromos kábeleket tépkedi, és ha sikerrel jár, akkor bentragadok egy sötét dobozban. De leértem. Az alsó szintet már térdig érő víz borította. A második meglepetést az okozta, hogy a víz langyos volt, mint a kihűlt fürdővíz, és kellemetlen volt átgázolni rajta. Gőz gomolygott a felszínén, amelyet szétfújt a huzat. Az előtérbe
besüvítő szél hangja kárhozottak jajveszékelését juttatta az eszembe. A feljutás sem volt kisebb megpróbáltatás. Csak arra tudtam gondolni, hogy a kívánságaim teljesüljenek, és ne kapjon el az üvöltő szélben életre kelő, bősz gőzáradat... Lehet, hogy tényleg ostobaságot követtem el... De az ajtók kinyíltak, és a lépcsőházi világítás még csak nem is hunyorgott. Leslie azonban nem nyitott ajtót. - Menj innen a sajtjaiddal meg a kétszersültjeiddel! - kiabálta ki dühösen. - Menj máshova! - Mi az, felszedtél valaki mást? Hopp, ez ostobaság volt! Leslie válaszra se méltatott. Majdnem teljesen értettem a motivációit. A visszaút a kocsihoz a többi holmiért nem volt nagy dolog, na de mi célt szolgált? Mennyi időnk van még arra, hogy szerelmespárként együtt lehessünk? Ha szerencsénk van, talán egy óra. Milyen jó indokot hozhatok fel magyarázatul, hogy visszamentem e mulandó dolgokért? - Nem egyszerűen csak felhoztam a holmit - kiabáltam be Leslie-nek az ajtón át, remélve, hogy meghallja, hiszen a szél dübörgését a lakásban legalább háromszor erősebben lehet hallani, mint a folyosón. - Arra gondoltam, hogy szükségünk van egyheti élelemre és egy helyre, ahol meghúzódhatunk! Nem kaptam választ. Eltűnődtem azon, hogy betörhetném az ajtót. Vagy várjak a folyosón. Leslie végül... Kinyitotta az ajtót. Nagyon sápadt volt. - Ez most nagyon durva... - mondta csöndesen. - Nem állítom teljes biztonsággal. Várni akartam még, de hát rám kényszerítetted. Azt hiszem, mégsem szupernóva-robbanás történt. - Ez durva. Már éppen kezdtem beletörődni. - Az arcát az ajtókeret felé fordította. Fáradtnak látszott. Nagyon fáradtnak. Túl sokáig kellett ébren maradnia... - Figyelj rám, kérlek! Tévedtem - magyaráztam. - Az egész eget be kellett volna töltenie a fény villódzásnak a Déli-sarktól az Északiig. A szupernóva-robbanásból származó naprészecskék pusztító hullámának, hajszálnyival a fénysebesség alatti gyorsasággal, bele kellett volna
zúdulnia a légkörbe - tehát kék színű lángolást kellett volna látnunk minden épület fölött. Aztán a vihar is túl hamar ért ide! - Megpróbáltam túlkiabálni a szél dübörgését. - Egy szupenóvarobbanás elsöpörte volna a légkört a bolygó Nap felőli oldaláról. A pusztító hullámnak olyan zajjal kellett volna az éjszakai oldalra zúdulnia, amely minden üveget azonnal összetör! De nemcsak az üveget, hanem a betont, a márványt, mindent! De mindez, Leslie, szerelmem, nem történt meg! Elkezdtem hát gondolkozni. - De akkor mi ez az egész? - motyogta. - Kitörés. A legnagyobb... - Kitörés!? Napkitörés! - kiáltotta vádlóan. Azt hiszed, a Nap képes így felragyogni... - Nyugalom! Most... - ...képes a Holdat és a csillagokat fáklyaként felragyogtatni, aztán úgy visszahúzódni, mintha mi sem történt volna?! Te bolond vagy! - Beengedsz? Meglepetten nézett rám, aztán visszahúzódott az ajtónyílásból. Fölvettem a földre tett zacskókat, és bementem a lakásába. Az üvegajtók úgy rezegtek, mintha óriások rázták volna őket a bebocsátás reményében. Az esővíz befolyt az ablakok résein, és sötét tócsákban állt a szőnyegen. Lettem a bevásárlózacskókat a konyhában a pultra. Találtam kenyeret a hűtőben. Két szeletet beletettem a pirítóba. Míg a kenyerek pirultak, kinyitottam a libamájpástétomos edényt. - A szél elvitte a távcsövemet - állapította meg Leslie, és igaza volt. A három láb még ott állt az erkélyen, de a távcső hiányzott róla. Letekertem a drótot a pezsgősüveg dugójáról. A piritós kiugrott a pirítóból, Leslie elővett egy kést, és mindkét szeletet megkente libamájjal. A füle közelébe emeltem az üveget, hogy vajon úgy reagál-e, ahogy szokott. Futó mosollyal jutalmazta a dugó pukkanását. Aztán rám nézett: - Az lesz a legjobb, ha itt piknikezünk a konyhában. A pult mögött. A szél hamarosan betöri az üvegajtót, és teleszórja a szobát üvegszilánkokkal. ló ötlet volt. Összeszedtem a párnákat a szoba padlójáról és a heverőről. Fészket készítettünk magunknak az elválasztó pult mögött a padlón.
>
Barátságos kis zugot alkottunk. Az elválasztó pult, kb. egy méter magasságban, éppen a fejünk fölé ért, és mögötte a konyhai rész elég széles volt ahhoz, hogy kinyújthassuk a lábunkat. A padlót teleraktuk párnákkal. Leslie csordultig töltött két konyakospoharat pezsgővel. Kerestem a megfelelő pohárköszöntőt, de valamennyi változatot egyformán lehangolónak találtam. Így aztán pohárköszöntő nélkül ittunk. Letettük a poharainkat, majd egymás felé csúsztunk. Szemben ültünk egymás vállának támaszkodva. - Meghalunk... - mondta Leslie. - Ez nem olyan biztos. - Hozzá kell szoknod a gondolathoz, mint nekem - folytatta. - Látom, hogy ideges vagy. Félsz a haláltól. Szép esténk volt, ugye? - Különleges. Ha korábban megtudtam volna, mi vár ránk, elvittelek volna vacsorázni. A mennydörgés hat robbanásban csapott le. Mint egy sorozatvető lövései. - Én is gondoltam erre... - mondta Leslie, amikor megint hallottuk egymás hangját. - Bárcsak már délután tudtuk volna! - Pekándió-pralinék! - Az őstermelők piaca. Kétszer pirított mogyoró. És te kit öltél volna meg, ha lett volna rá időd? - Volt egy lány a diákszövetségben... ...aki piszkos eszközökkel jutott előnyhöz, de Leslie leleplezte. Felmerült egy szerkesztő neve, aki folyton változtatta a véleményét. Leslie megnevezett egyet a régi barátnőim közül is. Én csak Leslie egy régi barátjáról tudtam, hát előhoztam őt, így szórakoztunk, mielőtt lejárt az időnk. A bátyám, Mike is elfelejtette egyszer a születésnapomat, a piszok! A lámpák fénye hunyorgott, majd újra megerősödött. Leslie csak úgy mellékesen megkérdezte: - Gondolod, hogy ezután a Nap megint olyan lesz, mint ezelőtt? - Ha jót akar. Különben mégiscsak meghalunk. Bárcsak láthatnánk a Jupitert! - Válaszolj már, a mindenségit! Szerinted ez csak egy napkitörés? -Az. - Miért?
- Mert a sárga törpecsillagok nem robbannak fel szupernóvává. - És ha a miénk mégis megtette? - A csillagászok sokat tudnak a szupernóvákról - magyaráztam. - Többet, mint el tudod képzelni. Hónapokkal előre megjósolják a robbanást. A mi napunk egy G-típusú sárga törpe. Ezekből nem lesz nóva. Évmilliárdokba telik, mire elhasználja a fűtőanyagát. Leslie lágyan megütögette a hátamat az öklével. Összebújva ültünk, nem láthattam az arcát. - Nem akarom elhinni, nem merem. Soha nem történt még ilyen, Stan. Honnan tudhatnád? - Pedig történt. - Mi? Nem hiszem. Tudnánk róla. - Emlékszel az első landolásra a Holdon? Aldrinra és Armstrongra? - Hát persze! Az Earlnél a Holdat érés partin végignéztük a közvetítést. - A legnagyobb, leglaposabb területen szálltak le, amit csak a Hold felszínén találhattak. Több órára való ugrándozós videofelvételt küldtek haza, csináltak néhány nagyon jó minőségű fotót, mindent összetapostak, és hazahoztak egy csomó holdkövet. - Emlékszel, mit mondtak az emberek? Hogy jó messzire elmentek a kövekért. De azt mindenki azonnal észrevette, hogy azok a kövek valaha félig megolvadtak. - Valaha a múltban, mondjuk a legutóbbi százezer évben, nem dátumozhatjuk későbbre, volt egy ilyen napkitörés. Nem tartott olyan sokáig, és nem volt olyan erős, hogy nyomot hagyjon a Földön. A Holdnak azonban nincsen légköre, ami védené. Az érintett oldalon minden szikla megolvadt. A levegő meleg és nedves volt körülöttünk. Levettem esővíztől súlyos dzsekimet. Előhalásztam egy cigarettát és a gyufát. Rágyújtottam, és a füstöt Leslie füle mellett fújtam el. - Annak nyoma lenne. Nem lehetett ilyen rossz. - Ez egyáltalán nem biztos. Talán a Csendes-óceán fölött történt. Nem okozott nagy kárt. Vagy valahol az amerikai kontinens fölött. Talán sterilizált néhány növényt és állatot, felgyújtott egy csomó erdőt, és ki tudja még, mi
történt. A Nap 4%-ban változó csillag. Talán a változékonyság nagyobb ennél. Valami csattant a hálószobában. Talán az ablak? Nedves szél érintett meg bennünket, és a vihar hangjai felerősödtek. - Akkor van esélyünk arra, hogy túléljük... mondta Leslie bizonytalanul. - Rernélem, lekopogtad ezt babonából. No, egészségünkre! - fölvettem a poharamat, és nagyot húztam belőle. Hajnali három is elmúlt már, és a forgószél rázta az ajtóinkat. - Nem kellene valamit tennünk a túlélés érdekében? - Hiszen teszünk. - Valami olyat, mint például fölmenni a hegyekbe. Árvíz lesz, Stan. - Mérget vehetsz rá, hogy lesz, de idáig nem jön föl. Ez a tizennegyedik emelet. Figyelj rám! Jól átgondoltam mindent. Először is, olyan épületben vagyunk, amelyet földrengésbiztosnak építettek. Te magad mondtad nekem. Több kell egy forgószélnél ahhoz, hogy ezt lerombolja. Aztán meg miféle hegyekre gondolsz? Ma éjjel nem jutunk el messzire, főleg a már elárasztott utakon. De tegyük fel, eljutunk a Santa Monica-i hegyekbe, és aztán? Iszapcsuszamlás. Az lesz. Az a terület nem állja ki ezt az időjárást. A napkitörés biztosan felforralt egy második óceánra való vizet. Negyven nap és negyven éjjel fog egyfolytában esni. Ez a legbiztonságosabb hely, szerelmem, amit ma éjjel elérhettünk. - Gondolom, megolvadnak a sarki jégsapkák... - Valószínűleg... De mi ehhez is elég magasan vagyunk. Gondold csak el, talán az volt az utolsó ilyen napkitörés, amelyik Noét a bárkába kergette! Talán ugyanaz megy végbe most is. Olyan biztos, mint az, hogy itt ülünk, hogy nincs a Földnek egy olyan pontja, ahol ne tombolnának forgószelek. Az a két szuperhurrikán mostanra széttörhetett számtalan kisebbre... Odabent a szobában berobbantak az üvegajtók. Behúztuk a nyakunkat, miközben a szél esőcseppeket és üvegszilánkokat szórt ránk. - De legalább az ételre nem lehet panaszunk! - kiáltottam. - Akkor is kitartunk, ha az árvíz körbezár bennünket. - De ha elmegy az áram, nem tudunk főzni! És a hűtő is leenged.
- Akkor főzzünk meg mindent, amit lehet! Főzzük keményre a tojásokat... - Elhallgattam, mivel a szél ott süvített el mellettünk. Langyos vizpermetet zúdított ránk vízszintes irányból, amitől csuromvizesek lettünk. Főzzünk a forgószélben? Képtelen ötlet! Túl sokáig vártunk. A szél ránk borítja a forrásban levő vizet, ha megpróbáljuk. Vagy a forró zsírt... - Használjuk a sütőt! - kiáltotta Leslie. Hát persze! A sütőt csak nem borítja ránk a szél! Beállítottuk 400° C-ra, és egy lábasba öntött vízben beletettük a tojásokat. Elővettünk minden húst a hűtőből, és beletettük egy sütőtálba. Két articsókát egy másikba. A többi zöldséget nyersen is meg lehet enni. Mire lesz még szükségünk? Keményen gondolkoztam. Vízre. Ha az áram elmegy, akkor feltehetően a vízszolgáltatás is leáll, és a telefonvonalak is elnémulnak. Kinyitottam a csapot, és elkezdtem feltölteni vízzel mindent, amit csak találtam. Kupakos, fedeles edényeket, Leslie kapszulás kávéfőzőgépét, amit az összejöveteleken használt, és a felmosóvödröt. Leslie nyilvánvalóan azt hitte, megbolondultam, de nem bíztam az esővízben mint ivóvízforrásban. Hiszen nem tudhatjuk, mi van benne. A zaj. Olyan hatalmas volt, hogy már nem próbáltuk meg túlkiabálni. Ha negyven napon és éjszakán át így dübörög a szélvész, megsüketülünk. Vatta? Már nem tudunk kimenni érte a fürdőszobába. Papírtörlő! Letéptem belőle egy darabot, és összegömbölygetve négy kis dugót formáltam. Na, és mi lesz a szükségünkkel? Ez a kérdés is belejátszott abba, hogy Leslie enyémnél följebb lévő lakását választottam. Ha a csatorna már nem működik, még mindig ott van az erkély. Ha az áradás a tizennegyedik emelet fölé emelkedik, van még fölöttünk emelet. Egészen a huszadikig. Ha annál is magasabbra, akkor átkozottul kevesen élik túl. - És ha mégis szupernóva-robbanás történt? Fél kezemmel magamhoz szorítottam Leslie-t, és a másikkal rágyújtottam egy újabb cigarettára. Minden tervezés hiábavaló, ha szupernóva-robbanás volt. De akkor is ezt kellett tennünk. Az em-
>
, LARRY N I V E N
Amerikai író, matematikus. 1938-ban született, 1964 óta publikál. Művei között vannak forgatókönyvek, sőt képregények is. Regényeit, elbeszéléseit előszeretettel helyezi az űropera közegébe, bonyolult univerzumokat, egész történelmeket épít fel, nem ritkán társszerzők segítségével. Leghíresebb, Hugo- és Nebula-díjas kötete, a Gyűrűvilág magyarul is megjelent. A Galaktika is leközölt tőle egy, az ebben az univerzumban játszódó kisregényt, „Az alakváltó fegyver"-t (227-229. szám), legutóbb pedig „A lyukember" című novelláját olvashatták (Galaktika 284).
ber nem hagyhatja abba a tervezgetést azért, mert minden reménytelennek látszik. Ha a forgószél átmegy égető gőzviharba, akkor ott van az erkély. Egy ugrás a mélybe, könynyebb halál, mint elevenen megfőni. De mindezt nem most kell elmondanom. Leslie valószínűleg magától is tudja.
A villany hajnali négyig bírta. Amikor elment az áram, lekapcsoltam a sütőt, arra az eshetőségre készen, ha majd visszajön. Elterveztem, hogy hagyom az ételeket egy órát hűlni, majd mindent zacskókba csomagolok. Leslie ülve elaludt a karomban. Hogy merülhetett álomba ilyen bizonytalanságban?! Párnákat tettem mögé, és gyengéden rájuk döntöttem. Egy darabig én is a hátamon hevertem, cigarettáztam, és néztem a villámlások fényében a mennyezetre vetülő árnyékokat. Megettük az összes libamájat, és megittunk egy üveg pezsgőt. Felmerült bennem, hogy felbontok egy üveg konyakot, de enyhe sajnálkozással letettem a dologról. Telt-múlt az idő. Nem is tudom, mi járt a fejemben. Nem aludtam el, de az agyam nyilvánvalóan kikapcsolt. Csak lassan tudatosult bennem, hogy a mennyezet két villámlás között szürkének látszik. Feltápászkodtam, óvatosan, átázva. Minden vizes volt. Az órám fél tízet mutatott. Kimásztam az elválasztó mögül a nappaliba. Olyan sokáig száműztem a tudatomból a vihar
hangjait, hogy jó adag, arcomba vágott meleg esővíz hatására eszméltem csak rá, hogy a szélvihar még mindig tombol. Csakhogy odafönt, a fekete fellegek között grafitszürke felvillanásokban megmutatkozott a fény. Jól tettem, hogy spóroltam a konyakkal! Áradás, viharok, megnövekedett besugárzás, a napkitörés által gyújtott tüzek - ha a pusztítás akkora, mint vártam, akkor mostanra a pénz semmit sem ér. Javakkal fogunk kereskedni. Megéheztem. Megettem két főtt tojást és némi szalonnát - amely még őrzött valamit a sütés hőjéből, aztán nekiálltam elpakolni az ennivalót. Az élelem elég egy hétre, valószínűleg... persze semmiképpen nem nevezhető kiegyensúlyozott étrendnek. De talán cserélhetünk más lakások lakóival. Elég nagy ez a ház. Még üres lakások is vannak benne, bizonnyal, ahol találhatunk konzerveket és hasonló tartós élelmiszereket. Az alsóbb emeletekről menekülők beköltözhetnek ezekbe, ha kiönti őket a víz. A csudába! Tévedtem a szupernóvával kapcsolatban. Az élet olyan egyszerűnek tűnt a múlt éjjel. Most viszont... Vajon vannak gyógyszereink? Van orvos az épületben? Ilyen körülmények között felütheti a fejét a vérhas vagy bármilyen más járvány. És itt az éhség kérdése. Van itt a közelben egy szupermarket. Vajon van valakinek búvárfelszerelése az épületben? Előbb azonban aludnom kell. Ráérünk felderíteni, hogy mi található a házban. Az ég grafitszürkéje kezdett világosodni. Lehetne rosszabb is, sokkal rosszabb. Arra gondoltam, milyen pusztítást vihetett végbe a megnövekedett sugárzás a Föld másik oldalán. Talán a gyermekeink népesítik majd be újra Európát, Ázsiát vagy Afrikát. Fedina Lídia fordítása
A semmi is valami? Évszázadokig a semmi léte csak filozófiai kérdés volt, majd később megismerkedtünk az üresség fogalmával is. Végül kiderült, az üres sem üres. Létezhet egyáltalán a semmi, vagy a semmi is valami?
F
URCSA
DOLOG a semmi, használjuk a
szót, de nehéz megfogalmazni, hogy mi is az, elég érdekes próbálkozások születtek: „A semmi egy olyan valami, ami azáltal van, hogy nincs"; „A semmi az a minden komplementere"; „A semmi az a valami, amit nem találunk, érzékelünk stb. a valamiben, de ettől függetlenül még jelen van valahol". Szinte minden magyarázatába bele lehet kötni. Furcsán fogalmazva a semmi attól van, hogy nincs. Vagyis ha a semminek nevet adunk, ezzel hozzuk létre a fogalmat, tulajdonképpen a létezését is. Így lesz a semmiből valami. De ha már valami, akkor már van. De ha már van, akkor nem lehet semmi. Kicsit bonyolult, igaz? Ezzel a problémával már az ókori bölcsek is megküzdöttek. Ahogy mi, ők sem tudták igazán elképzelni a semmit. Ez egy olyan filozófiai probléma, mint a „Ne gondolj semmire!" Ugye, nem megy? Platón a vákuum gondolatát elképzelhetetlennek tartotta. Hasonlóképp, Arisztotelész is úgy vélekedett, hogy a semmi nem lehet valami. Abból a feltételezésből kiindulva, hogy vákuumban semmi nem akadályozza a mozgást, végtelen sebesség érhető el. Végtelen sebesség nem létezhet, tehát vákuum sem létezhet. Arisztotelész jelentette ki, hogy „horror vacui", a természet irtózik az ürességtől. Ez évszázadokon keresztül a tudományos vitákban elfogadott érv volt. A középkorban sem álltak másképp a kérdéshez, természetesen az egyház ebben is véleményt mondott. Hivatalosan a vákuum gondolatát erkölcstelennek, sőt eretneknek tartotta. Minden hiány egyúttal Isten hiányát jelenti, visszautalva a világ teremtése előtti „semmire". Galileo Galileinek erről is megvolt a véleménye, úgy gondolta, hogy bár a természet kerüli a vákuumot, ezt csak korlátozottan tudja megtenni, azáltal, hogy megtölti anyaggal.
Első találkozásunk a semmivel annak köszönhető, hogy levegőt lélegzünk, az vesz körül bennünket. Az első lépcső a vákuum felfedezése volt. Ezt Galilei tanítványának, Evangélista Torricellinek köszönhetjük. Nem értette, hogy a bányaszivattyúk miért csak 10 méter magasságig képesek emelni. A vélekedés az volt, hogy a vákuumiszony emeli a vizet, Torricelli arra gyanakodott, hogy inkább valami más nyomja fel. Aztán jött a higannyal töltött zárt cső kísérlete, ezáltal felfedezte a légnyomást. Azt már Blaise Pascal ismerte fel, hogy Torricelli nemcsak a légnyomást fedezte fel, hanem először állított elő mesterségesen vákuumot, méghozzá a zárt csőben a higany felett. Majd hét évvel később jött Magdeburg polgármestere, Otto von Guericke, aki megalkotta az első vákuumszivattyút. Ennek segítségével 1654-ben bemutatta híres kísérletét a magdeburgi félgömbökkel. Ma már tudjuk, hogy a vákuumnak nincs ereje, pont ellenkezőleg, a külső gáznyomás préseli össze a tárgyakat. Ez a nyomás nem kevés, a tengerszinten kb. 10 tonna négyzetméterenként. Ekkora nyomás lazán összeroppant egy olajoshordót, vagy akár egy vasúti tartálykocsit is, ha kiszívjuk belőlük a levegőt. Csak azért nem vesszük észre, mert ebben élünk, ehhez alkalmazkodtunk, ez számunkra a természetes. Az egyetlen számunkra gyakorlatban érzékelhető semmi a vákuum. Hivatalosan a vákuum egy olyan térbeli térfogat, ami lényegében nem tartalmaz anyagot, így a benne lévő nyomás sokkal alacsonyabb, mint a standard légnyomás. A semmi megismerésének következő lépcsőfoka az volt, amikor megismertük a világűrt. Már a neve is magában hordozza, mi a legfontosabb tulajdonsága. Az égitestek közötti légüres térséget világűrnek nevezzük. A Föld légköre és a világűr
között nincs éles határ, valójában a légkör lesz egyre hígabb, és a nyomás egyre kisebb. Az űreszközök visszatérésekor 120 km magasságtól válik jelentőssé a légkör fékező hatása, a visszaúton tehát itt ér véget a világűr. A világűr területi felosztása Föld-központú: bolygónktól kifelé induló térségekre osztjuk a teret az alacsony Föld körüli pályától az univerzum határáig. De szembe kellett néznünk azzal, hogy ez az űr sem üres, ez sem tekinthető semminek. Apró porszemcsék, molekulák és atomok formájában itt is van anyag, de sűrűsége olyan kicsi, amilyet a legjobb földi laboratóriumokban sem lehet előállítani. De függ attól is, hol mérjük az űr vákuumát. A maradéknyomást Torrban vagy Pascalban mérik. A légkör hivatalos nyomása 760 Torr. Egy izzólámpában 0,1-0,01 Torr a nyomás, egy termosz két fala között mindössze 0,001 és 0,0001 Torr közötli nyomás mérhető. A Föld-közeli űrben a termoszban mér nyomásnak ezredrésze mérhető, vagyis a nyomás 10-6 Torr. A Hold felszínén a még ennél is százezerszer kisebb, 10" Torr. Ha kijutnánk a csillagközi térbe, ennél még milliószor
-17
kisebb: csupán 10 Torr. Ez már szinte tökéletes vákuum. Az abszolút semmi földjén, a galaxisok közötti térben is van köbméterenként néhány hidrogénatom. Összehasonlításképpen: a földi légkör a tengerszinten köbcentiméterenként 10-19 atomot tartalmaz. Köbméterenként néhány atom gyakorlatilag semmi, de abszolút értelemben mégsem az. Ráadásul jöttek az újabb felfedezések. Az űr vákuumában nemcsak anyag van, hanem sugárzás is, elektromágneses hullámok széles spektruma száguldozik benne. Már csak ezért sem tekinthető üresnek. Nagyon fontos körülmény a világűr hőmérséklete. A világűr nagy részében uralkodó hőmérséklet -270 °C. De így nem pontos a megfogalmazás. 2,7 Kelvin-fok, vagyis a világűrt 2,7 K hőmérsékletű kozmikus háttérsugárzás tölti be. Ez. az ősrobbanás egyik fontos következménye. És ez pusztán a sugárzás egy keskeny spektruma. Hogy mennyire széles a sugárzás spektruma? Tekintsük a teljes sugárzási spektrumot egyetlen filmsza-
>
lagnak! Az emberi szem a 390 és 750 nanométer hullámhosszak közé eső elektromágneses sugárzást érzékeli. Ezt nevezzük látható fénynek. A látható fény legyen csupán egyetlen filmkocka ezen a filmen! Milyen hosszú akkor a film? Több mint 4000 kilométer! Minél alaposabban vizsgáljuk a világűrt, annál több dolgot fedezünk fel benne, és annál messzebb kerülünk a semmitől. A következő pofon 1970. március 27-én érte a semmiről való gondolkodást, amikor Vera Rubin a speciális távcsövét az égre irányította. Ellenőrizni akarta, hogy az Androméda milliónyi csillaga úgy mozog-e, ahogyan az elméletek leírják. A galaxis szélén lévő csillagok is épp olyan gyorsan mozogtak, ahogy a galaxis közepén lévők. Ez azonban nem felelt meg az elméleteknek. Minden más galaxis esetén is hasonló eredményt kapott. Az összes sebesség „hibás" volt. A csillagok túl gyorsan mozogtak, jó néhányuk esetén a gravitáció nem lett volna elég, hogy
a pályájukon tartsa őket, ki kellett volna repülniük a világűrbe. Mégis maradtak. Vagy a Newtontörvény a hibás, vagy van valamilyen ismeretlen erő, amiről még nem tudunk semmit. Így fedezte fel a sötét anyagot. A sötét anyag olyan anyagfajta, amely csillagászati műszerekkel közvetlenül nem figyelhető meg, mert semmilyen elektromágneses sugárzást nem bocsát ki és nem nyel el, jelenlétére csak a látható anyagra és a háttérsugárzásra kifejtett gravitációs hatásból következtethetünk. Az univerzum tömegének csupán 4,6%-át alkotja a megfigyelhető anyag, 23%-a a sötét anyag aránya, és 72%-a a sötét energia. És ez a nem mérhető anyag és energia itt van körülöttünk a semmiben. Elindultunk egy évezredes filozófiai problémától, és végül a tudomány egyik legnagyobb rejtélyéhez jutottunk. Pedig nem csináltunk semmit, csak a semmit kerestük. Ez nem semmi. Kovács „Tücsi" Mihály
Hogy honnan származnak meséink? És a többségük miért olyan ijesztő? A választ keresve elég, ha az égre nézünk.
Ház a kráter szélén
H
ÉT
EMELET. Ha nem is boldogság,
de legalább túlélés - mondja, és kutatni kezd a zsebeiben. Végre a mellényzsebéből kínos ügyetlenséggel egy pakli cigarettát és egy gyufásskatulyát kotor elő. Valahol vonyít valami. A hang a hátam mögül jön, egyre hangosabb és egyre ijedtebb, érzem, hogy elzsibbad tőle a tarkóm. Rájövök, csak a folyosóról hallatszódhat ide. Körfűrész sivít fel, a vonyítás hirtelen abbamarad. Csend lesz. Ő nem törődik vele, a paklival van elfoglalva, kocogtatja, forgatja. Szégyenlős mosollyal rágyújt. Nagy, sápadt lófeje olyan, mint egy gumimaszk, pofája széthúzódik, elővillannak horpadt, sárga fogai. Kedves arca van, abszintzöld szeme, hosszúkás, váratlanul hegyes orra. Hadonászni kezd, szűk erkélyére kitett kempingszékében majdnem hátrabillen. - Molylepkék. Egész évben valósággal rajzanak. A jelenlétük anomália. Egy a sok közül. Hirtelen észbe kap, az asztalról egy műanyag poharat kap fel, és gyakorlott mozdulattal az ol-
dalfal tejüveg sávja melletti sarokba ékelt, bágyadtan pislogó tűzjelzőre pattintja. - Biztos ami biztos. Igazából hónapok óta nem volt tűzriadó. Reménytelenül öregszik a gépészetünk, a házkezelőség pedig egyre ritkábban dugja ide az orrát. De mindenféle nyílt láng használata tilos. Szigorúan tilos. Slukkonként lopom el a levegőt. Feszengek mellette, ahogy dohányzik, légszomjat érzek. Mintha fojtogatna. Alighanem a számomra szokatlan környezet teszi. Észreveszi, hogy gyöngyözik a homlokom. Még néhányat szív a cigarettából, egy konzervdobozba nyomja el a csikket, majd a dobozt lábával az asztal alá tolja. Még egy darabig időzünk az erkélyen. Barátságosan kávéval, sós süteménnyel kínál. Remek a kávé, a sütemény igazi főnyeremény. Halkan dúdol magában egy dalt, aránytalanul nagy fejét a ritmusára ingatja. Zavarba ejt, nem jut eszembe a következő kérdés. Kikönyökölök a korláton, a ház előtti térséget nézem, a rendíthetetlen nyugalmat, s az üvegfalat, ami elválaszt tőle. Észreveszi.
- Gyakran kortyolok konyakot itt. Szép, telt konyakospoharam van. Olyan formás, mint egy nő - mondja mohón, és éhes tekintetével végigmér. Lehet, hogy én vagyok az első női látogatója. Vagy inkább az első látogatója, amióta itt van. Angela Simmons, újságírónő - és Lucio Giallo, száműzött csúcstalálkozója. Most egész közel érzem magamhoz. Nem félek. Tőle nem. Helyes ember, furcsa, egészségtelen alakja van, mint egy homokóra. Nem hiszem, hogy sok dolga lett volna nővel. Alighanem ő is zavarban van most, hogy bejelentkeztem hozzá. - Néha a konyakospoháron át nézem a tájat. Legjobban az otthoni nap alkonyi fénye hiányzik. Éjjel-nappal égnek a neonok, fehéren világítanak. Csak áramszünetkor van sötétség. No meg nagytakarításkor kapcsolják még le a lámpákat. Hatalmas porszívókocsi megy végig emeletről emeletre, mázsaszám szívja össze a döglött molylepkéket. Úgy látszik, ez a lepke-dolog a mániája. Mániás lehet, egészen biztos. Nem is látok lepkéket sehol. Nem zavartatja magát, mesél tovább. - Olyankor nem tanácsos kimenni a folyosóra. Lakik itt néhány veszélyes alak. Ügy értem, igazán veszélyes. Mert kicsit mindanynyian veszélyesek vagyunk. Bevackolom magam a lakásomba, gondolkodom, diktálok a Befalazott Hölgynek. Ő a közvetlen szomszédom. Egyik oldalamon ő lakik, minden este diktálok neki. Érzéki, szép, ostoba történeteket, erotikus kalandokat, néha késelős krimit. Hálás érte, reggel átcsúsztatja a tisztázatot egy résen. Korrektúrázni már nem kell. A másik oldalamon Bert Bubble lakik, névtáblája szerint zeneszerző és sorozatgyilkos. Ritkán mutatkozik, nem sok vizet zavar. Szerencsére rosszul hallok, így nem idegesít a kakofónia, ami a lakásából árad. Meglehet, nem is vonyítás volt, amit hallottam. Talán egy szimfónia. - Visszatérve a nagytakarításra, olyankor szorosan csukva tartom az ablakokat. Kint az ablaktisztító dolgozik. Néha rátapasztja az ablakomra azt a denevérszerű képét, leskelődik, csúfondárosan öltögeti a nyelvét. Olykor rajta marad a ragacsos nyála az üvegen. Még az itteni viszonyok között is az egyik legkellemetle-
nebb alak. De ő legalább normális - mondja, és a normális szóra gúnyosan legyint egyet. Ismét kipillantok, nézem tovább a tájat, amit élesen megszakít a kráter. Követi a tekintetemet, a kráterre tereli a szót. - A legenda szerint az egyik első lakó egy költő volt. Fiatal, sovány, zárkózott férfi. A lelke fehér, mint a hósapka a Földön. Hazavágyott. Mindig a szerelmére gondolt, őt várta, verset írt a lépte nyomán felverődő porról, hozzá imádkozott . Egyszer egy hullócsillag esett a ház mellé. A férfi reggelre meghalt. Buta történet, gondolom magamban, a kráter évezredekkel régebbi, mint ez a ház. Elnézően mosolygok. Ettől ideges lesz, felpattan, bemegy a könyvespolcához, egy vékony kötetet vesz elő. A borítón egy hercegforma fiúcska áll, arcát hullócsillag fénye ragyogja be. Bizonyítékként mutatja, én igyekszem komolyan bólintani. Ő megenyhül. Hellyel kínál a szobában. Az asztal közepén észreveszek egy mécsest. - Mint említettem, a házban mindenféle nyílt láng használata tilos. De aki meleg, hazai, sárga fényre vágyik, az titkon éget. Így telnek a napok, egyhangúan, csak ezek a kisebb vétségek hoznak örömet. Igy rövidítjük apránként a szenvedésünket. Magunk vagyunk, és a meséink. A mesék, a történetek mindennél fontosabbak. Nekik köszönhetjük a kenyerünket. A könyvek és a géppapír szentek. A könyvekben ötletek rejlenek, a géppapírra pedig újakat írunk. Ez a túlélésünk. Körbenézek, sehol semmi csúcstechnika, sehol egy képernyő, egy táblagép. Valamelyik túlsó lakásból írógépkopogás hallik. Sok mindent nem értek, talán nem is fogom megérteni soha. Talán jobb is így. Közszolgáltatásokról magyaráz, áramszünetről, amely az egész negyedik emeletet kipusztította, lezárták azt a területet, most vérfolyosóként emlegetik. Aztán valami időkimaradásról hadovái, tárgyakról, amelyek eltűntek, és soha nem kerültek elő. Látja rajtam, hogy megrettenek, csitít, vigasztalni próbál. - Sok a házban az anomália. De elviseljük. A lakóközösség többsége nagyon jó ember. Nagyon jó.
>
, KÉPES GÁBOR
1980-ban született Budapesten, az ELTE BTK magyar szakán diplomázott. 1997 óta ír verseket, melyekből már három önálló kötete is megjelent. Alapító tagja a Magyar Scifitörténeti Társaságnak. Kedvenc külföldi szerzője Arthur C. Clarke, a magyarok közül pedig Nemere István. A 188. Galaktikában jelentkezett első ízben SF-novellával, és legutóbb HiperGalaktika 3 című különszámunkban olvashattak tőle egy rá jellemzően rövid, csattanós történetet.
A múltjáról kezdem faggatni. Azon kapom magam, hogy kiabálok vele, ő is emelt hangon beszél. Ha valaki a folyosón hallgatózik - hideglelős gondolat -, azt hiheti, hogy veszekszünk. Pedig erről szó sincs. Ez az ember enyhén süket. Orvos volt, kórboncnoknak tanult, de csak pár évet dolgozott a szakmájában. Megbetegedett, egy fertőzés miatt hónapokat feküdt kórházban. A hallása is akkor romlott meg. Kertvárosban élt, a kerületi lapba kezdett írogatni. Azzal hívta fel magára a figyelmet, hogy a szövegeiben a megengedettnél egy csöppet több volt az erotika. - Ez a deviánsok Noé-bárkája - mutat körbe makacs büszkeséggel, nyilván a házra utalva. - Egyszerre sosem vagyunk többen, mint ötszázan. Nincs zsúfoltság. De odahaza sincs nagy tolongás. A tudatos családtervezés, a géntechnológia. Az emberiség belépett a normalitás korába. A gonosz szomszédokat ide száműzték - mondja, és elneveti magát. - Ide kerültek a kíváncsi, magányos öregasszonyok, a hallgatózók, a lábtörlőtolvajok, a hangosan szeretkezők, a hajnalban fúró-faragók, a kü-
löncök, a perverzek - sorolja, sorolja, látható élvezettel. - A gyűjtögetők, a katatónok is mind itt vannak. És azok, akik mezítláb járnak. A zugivók is, a sci-fi rajongók, a szólásszabadság hívei. Mindenki, aki a környezete számára kellemetlennek találtatott, most egyetlen társasházban elfér. - A sorozatgyilkosok és a szadisták is próbálom lelombozni. - Kormányzati döntés volt. Az, hogy ki ártalmatlan, az szituációfüggő, mondta a kormánybiztos. Ennek isszuk a levét. Széplelkek és szörnyetegek kényszerházassága. A legmagányosabb frigy. De néha a szörnyekre és az őrültekre is nagy szükségünk van. Mert a horror és a fantasy a legkelendőbbek. Azok érik a legtöbbet - teszi hozzá bennfentesen. Csóválom a fejem, az elmondottakon gondolkodom, alig hinném, hogy csak ötszázan lehetnek. Vagy már ennyire normálisak lennénk? Lucio a lemezjátszójához lép. A kedvencem, mondja, és belehuppan a sarokban lévő, kényelmesnek tűnő fotelbe. "Time is a monster that lives in our clocks It's heartless and shows no remorse Consuming ourfuture as wefight That hundred year war Time is a soldier sleady and true Relenllessly trudging along And time takes no prisoners Nothing but time marches on" - énekli Ray Price. Nekem kicsit hangos, neki pont jó.
Kis idő múlva kisétálunk a folyosóra. Most látom először. Elvégre az erkélyen át jöttem,
mint egy kísértet. Nem is olyan félelmetes, mint gondoltam. De mocskosabb és bűzösebb, mint gondoltam. A folyosó végén társalgó, épp nincs benne senki, elhagyott dominók hevernek a földön. A falat egy virágos festmény díszíti, nincs benne semmi vészjósló. Lucio a démongyerekről mesél, akit Lamberto enged ki néha az ötödikről. Ő hozza-viszi az álmunk - teszi hozzá. Azon kapom magam, hogy Lucióval együtt nevetek. Elérünk a folyosó végére. A három liftből kettő működik. Az egyik zárva van. Állandóan zárva van - hangsúlyozza Lucio. Az a szellemlift. Nem tudni, ki közlekedik vele, de néha látni egy különös alakot a színezett üvegen át. Leérünk a földszintre, Szédülten felnézek, a lépcsőház olyan belülről, mint egy csigaház. Valahonnan kanálcsörgés hallatszik. - Csak kanalainkat veszthetjük - bökselkedik újdonsült barátom. Elvezet egészen az auláig, majd ki a hét kapu egyikén, a kertnek becézett homokos térségre, egész a zsilipig, ahonnan én is jöttem. Egy nagy, kerek vasajtót mutat. - Ide jön el minden hónap első hétfőjén Giovanni és David - magyarázza. - A nagy gégecsövet bedugják a lyukon át, és áramlik a levegő. Ha érkeznek, az ünnep. Amikor feltűnik a két űrruhás alak, már messziről integetek nekik. Davidnek dróthaja van, sasorra és állandóan mókázik. Giovanni is egy nagy bohóc. Mulatságos emberek és élénk a fantáziájuk, nem csoda, hogy ide, a végekre űzte őket a sorsuk. A házközösség eléggé összetart. Már a békésebbek - sandít rám bizalmasan. - Én gyűjtöm össze tőlük az irományaikat, és adom át Giovanninak meg Davidnek. Aki nem ír, az meghal. Aki ír, az halhatatlan. Giovanni és
David leltárba veszi az elkészült írásokat, és megkapjuk az ételszállítmányunkat. Nos, nekem és Giovanninak van egy titkos kis megállapodásunk. Néha egy-egy pornónovella is születik - mondja kacsintva -, és én egy-egy pakli cigarettát és egy-egy doboz gyufát találok a babkonzervek és a száraztészta között. Lucio elkomorodik, és szomorúan rám néz. - Ha eddig nem voltam eléggé világos: nem az a közös a lakókban, hogy őrültek. Hanem hogy mindannyian írók. Ő volt a Kalauzom. És attól tartok, ennek a riportnak sosem lesz vége. Felnézek az égre, a kék Föld szürke porlabda lett. A harmadikon egy lakó üti-veri a szőnyeget. Micsoda tarka folt ez a ház a Holdon. Húsból és álmokból férceit patchwork. Kezd alábbhagyni a rettegés, és győzni a büszkeség bennem: elvégre mi írjuk a világirodalmat. És valami azt súgja, ez mindig így volt: mi vagyunk a múlt is. Az idő furcsaságai jutnak eszembe - és a sok-sok műkedvelő költemény a Holdról. Már nem reménykedem a szabadulásban: így is szabad vagyok. Ajtóról ajtóra járok, gyűlnek az életútinterjúim. Látok csodákat, és látok szörnyűségeket. Havonta adom le a fejezeteket. Próbálok beilleszkedni a be nem illeszkedők közé. Egy molvlepke kering a neonlámpa körül.
FÖLDGÁZ AUTÓZÁS [CNG]
A Jövő választása a fenntartható közlekedésért
A földgáz tiszta, könnyen szabályozható, gazdaságos energiahordozó. A földgázzal üzemelő autó a hagyományosnál gazdaságosabb, a környezetet kevésbé szennyezi. A Magyarországon rnég gyerekcipőben járó, de rohamosan fejlődő üzletága világ számos pontján meghatározó eleme lett nemcsak az egyéni, de a közösségi közlekedésnek is, és jelentősen hozzájárul a tisztább, csendesebb és zöldebb városokért vívott harchoz. Mi is az a CNG? A Compressed Natural Gas 200 barra sűrített metángázt jelent, amely származása szerint lehet földgáz, vagy alternatív kitermelésű, úgynevezett kísérőgáz is. A metán (CH4) az összes szénhidrogén-molekula közül a legkedvezőbb molekulaszerkezetet kínálja ahhoz, hogy az égéstérben a lehető legkevesebb káros anyag fejlődjön, és a legalacsonyabb üvegházhatású CO2-emissziót bocsássa ki. Számszerűsítve: a földgáz mint üzemanyag a hagyományos üzemanyagokkal szemben 25 %-kal kevesebb CO2-emissziót eredményez. A megújuló forrásból származó metán esetén pedig az alapanyag és a technológia függvényében a légkörbe jutó, új üvegházhatású gáz mennyisége még sokkal alacsonyabb, akár nulla közelébe is kerülhet. A CINIG rohamos térnyerése A világon közel 9 millió gépkocsi közlekedik CNG-üzemanyaggal. A felhasználás világszinten exponenciálisan növekszik, elsősorban az üzemanyagköltség megtakarításnak köszönhetően. A CNG-technológia térnyerésében a GDF SUEZ cégcsoport igen jelentős szerepet játszik. A Társaság piacvezető a világban, és az egyik legfontosabb referenciának számít Európában, ahol a CNG - elsősorban Nyugat-Európában - meglehetősen elterjedt technológiának számít. Franciaországban több mint 140 töltőállomást üzemeltet, és 1760 buszt lát el, Belgiumban pedig jelenleg 3 töltőállomással rendelkezik, és további 7-et létesít a közeljövőben. Tehát van hova fejlődni Magyarországon is. Hazánkban a GDF SUEZ cégcsoporthoz tartozó ÉgázDégáz Földgázelosztó Zrt. 1993-ban kezdte meg a földgáz üzemanyagként való felhasználását, és ma
Magyarország piacvezetőjévé vált. A Társaság közel 50 földgázüzemű járművet használ, és 40 buszt lát el CNG-vel. 10 kutat üzemeltet az országban - ebből kettő, Győrött és Szegeden nyilvános -, és az üzletág további fejlesztését tervezi. Megkérdőjelezhetetlen előnyök A földgázüzemű gépjármű számos előnnyel rendelkezik. A CNG messze a leggazdaságosabb üzemanyag, és környezetvédelmi szempontból kiemelkedő tulajdonságokkal bír (EURO 5-ös és 6-os normál is kedvezőbb értékekkel). De aki CNG-t tankol, nemcsak védi a környezetet, hanem jelentősen olcsóbban közlekedik, mintha benzinnel vagy gázolajjal járna. Az autósok számára az üzemanyag-megtakarítás a gázolajjal összehasonlítva több mint 30%, illetve 50% a benzinhez képest. Nincs még egy olyan versenyképes technológia a belső égésű motorok között, amellyel ennyit lehetne megtakarítani. Az autógyárak is felismerték a földgázban rejlő lehetőségeket. A legismertebb gépkocsimárkák esetén (Opel, Fiat, Volvo, VW stb.) létezik gyárilag CNG-üzemre beállított személyautó, illetve kistehergépjármű. De természetesen a hagyományos autók is átalakíthatóak földgázüzeműre: a világon futó CNG-s autók többsége, mintegy 80-90%-a átépített autó. A lényegesen olcsóbb üzemanyagnak köszönhetően az átalakítás pedig igen hamar, általában 15-20 ezer megtett kilométernél megtérül. A CNG-technológia nemcsak az egyéni, de a közösségi közlekedésben, illetve a teherszállításban is felhasználható. További lényeges előny, hogy a CNG-vel üzemeltett gépjárművek, buszok jóval csendesebbek, mint hagyományos társaik.
Ez pedig igen vonzó tényező a már így is sokszor a maximális zajterhelést meghaladó városi közlekedésben. Ez mind meggyőző, de mi a helyzet: a biztonsággal? A tesztek alapján az autógáztartályok sokkal ellenállóbbak a hagyományos benzintartályoknál. A CNG-re átalakított autó legerősebb része a gáztartály, amely még akkor is ép marad, ha tűzben vagy ütközésben az autó minden más része megsemmisült. A teljes egészében acélból, esetleg acélból és szénszálerősítésű műanyagból készülő nyomástároló edények a 200 barral betöltött gáz nyomásának háromszorosát is el tudják viselni. A CNG másik előnye, hogy a szivárgás könnyen észlelhető, hiszen szagosított földgázból készül, könnyebb a levegőnél, így szellőzéssel könnyen távozik. Technikai kérdés: hol tankoljunk? Egyre több nyilvános CNG-kút található Magyarországon, az Európai Unió jelentős részén pedig teljesen kiépült a szükséges infrastruktúra, így a CNG felhasználóinak csak a legritkább esetben kell igénybe venni a jármű másodlagos üzemanyagát. Magyarországon Győrött és Szegeden egy-egy, il-
letve Budapesten két nyilvános földgázkút áll a CNG-vel autózók rendelkezésére. Egy átlagos CNGüzemű gépjármű hatótávolsága egy tartály földgázzal 300-400 km. Biztató magyar jövőkép A magyar állam is felismerte a CNG-ben rejlő lehetőségeket, és a Nemzeti Fejlesztési Minisztérium az Új Széchenyi Terv Zöld Beruházási Rendszer keretében 2014-ben kiírt egy 1,6 milliárd forint keretösszegű pályázatot sűrített gázzal hajtott buszok beszerzésére. Egyre nagyobb az igény a környezetbarát technológiára a magyar nagyvárosokban. A BKV például 37 jó állapotú, földgázüzemű buszt vásárolt tavaly Dijon városától, amelyek közül az elsőket idén áprilisban adták át a magyar fővárosban. A növekvő számú gépjárműveknek és buszoknak viszont kiterjedtebb kúthálózatra van szükségük. Éppen ezért a GDF SUEZ jelenleg is fejleszti kútjait Szegeden és Győrött -, illetve gyorstöltő kutakat épít ki az ország számos pontján. A CNG mára megállíthatatlanná vált az európai piacokon: az előrejelzések a CNG-technológia felfutását és a CNG-s járműpark gyors bővülését jósolják, és szerencsére Magyarország is bekapcsolódott ebbe a folyamatba.
Történet Öregemberről, Fiúról, Tarkáról és az átokról...
Diana Wynne Jones
Amit a macska mesélt:
M
ACSK A VAGYOK. Igazi macska. Si-
mogass még! Azért jöttem be, mert tudtam, hogy ügyesen tudsz simogatni. De zárd össze a térded, hogy rendesen ülhessek, a mellső mancsommal a hasam alatt! Igy jobb. Te csak simogass, és néha vakard meg a fülem tövét, én pedig dörömbölök és mesélek. Elmesélem, hogyan leltem ilyen nagyon öreg. Mikor még kiscica voltam, az emberek máshogy öltöztek, és a kocsikat meg a buszokat nagy, hangosan trappoló lovak húzták. Öregember a házban, ahol laktam, sziszegő gázt gyújtott a falon, ha sötét lett. Hosszú, fekete köpenyben járt. Fiú, aki kedves volt velem, kopott nadrágot hordott, ami csak a térdéig ért, és általában nem volt rajta cipő, ahogy rajtam sem. A lépcső alatti szekrényben aludtunk, Fiú meg én. Melegen tartottuk egymást. Később aztán etettük is egymást. Öregember nem szerette sem a macskákat, sem a fiúkat. Csak azért tartott, mert hasznosak voltunk. Kettőnk közül én voltam a hasznosabb. Egy ötágú csillag közepén kellett ülnöm. Fiú
segített Öregembernek mindenféle dolgokat összekeverni, amik füstöltek, és amiktől tüszszentettem. Háromszor kellett tüsszentenem. Utána mindig történt valami. Néha nagy, lila, ködszerű valamik jöttek, amik leültek mellém a csillag közepén. Olyankor fölállt a hátamon a szőr, és fújtam, de a valamik csak akkor mentek el, ha Öregember rácsapott a csillagra egy bottal, és hangosan azt mondta: „Távozz!" Máskor kicsi valamik jöttek, igazi dolgok, amiket meg tudtam bökni a mancsommal: dobozok vagy egy sor csillogó kő, amit nem lehetett megenni, vagy egy fényes gyűrű, ami egyszer csak csilingelve odaesett mellém a padlóra a semmiből. Ezt sose bántam. A harmadikféle valamiket viszont nagyon utáltam. Ezek bennem jelentek meg, és az én számmal beszéltek. Gonosz dolgok voltak, tele undok gondolatokkal, és miattuk én is undok lettem, fis a szám nem szeretett beszélni. Utána mindig fájt, és a nyelvem meg a torkom úgy sajgott, hogy órákig nem tudtam lemosni magamról az undokságot.
Annyira utáltam ezeket a belülről beszélő dolgokat, hogy mindig elfutottam és elbújtam, ha észrevettem, hogy Öregember megint csillagot rajzol a pince padlójára. Ügyesen tudok elbújni. Fiúnak néha fél napig tartott, mire megtalált. Öregember olyankor kiabált vele, összeszidta, megverte, vagy féleszünek nevezte. Utána mindig sírt éjszaka a szekrényben. Ezt nem szerettem, ezért egy idő után inkább Öregembert karmoltam össze. Tudtam, hogy Fiú nem tehet semmiről. Sőt, ő vette rá Öregembert, hogy adjon nekem jó dolgokat, ha beülök a csillag közepére. Azt mondta neki, csak így lehet engem odaültetni. Mert tudod, Fiú okos volt. Öregember féleszünek tartotta, de nekem megsúgta - éjjel, a szekrényben -, hogy csak úgy tesz, mintha buta lenne. Ő is árva volt, akárcsak én. Öregember egy garasért vette egy gyerekházból még sokkal azelőtt, hogy én kiscica lettem volna, mert piros volt a haja, ahogy rajtam is vannak vörös foltok, és ez elvileg jó szín a varázsláshoz. Öregember értem egy egész krajcárt adott, nagyjából ugyanezért, mivelhogy tarka vagyok. És Fiú azóta is Öregembernél élt, és mindenfélét megtanult. De nem csak varázslást. Öregember sokszor ment el otthonról, mikor Fiú még kicsi volt. Olyankor Fiú mindig nekiállt olvasgatni Öregember könyveit az emeleten, és az újságait, és minden egyebet, amit talált. Azt mondta, azért akar megtanulni varázsolni, hogy megszökjön innen, a többit pedig azért tanulja, hogy boldoguljon a világban, ha egyszer megszökik; de már évek óta volt fogoly a házban, és bár rengeteget tudott, képtelen volt megtörni a bűbájt, amit Öregember bocsátott rá, hogy ott tartsa. - Gyűlölöm - mondta egyszer Fiú - azért, amit az előző macskával tett. Mielőtt elmegyek, tenni akarok róla, hogy többet ne varázsolhasson. Erre azt mondtam... Tessék? Hogy hogyan tudtunk Fiúval beszélgetni? Tán azt hiszed, buta macska vagyok? Majdnem olyan okos vagyok, mint Fiú volt. Mit gondolsz, hogy tudom ezt mind elmesélni neked? Hadd forduljak át! Meg kéne vakarni a hasamat. Jaj, hogy milyen ügyesen tudsz vakar-
gatni! Tetszel nekem. Szóval... Várj, hadd üljek fel! Azt hiszem, ennek a belülről beszélő dolgokhoz van köze. Mikor kiscica voltam, természetesen értettem, amit az emberek mondtak, de nem tudtam utánozni őket, legalábbis eleinte nem, amíg nem beszélt belőlem egy sor olyan Valami. Fiú szerint kitágították az elmém. És én amúgy is okos voltam, ellentétben az előző macskával. Öregember valahogy megölte az előző macskát. Fiú nem akarta elárulni, hogyan. Buta macska volt, de ő akkor is szerette. Miután ezt elmondta, egy egész napig nem mentem a közelébe. És nem csak azért, mert megijesztett, mi lesz, ha engem is megölnek. De hogy szerethetett Fiú olyan macskát, aki nem én vagyok? Később fogott nekem egy galambot a tetőről, de még akkor sem szóltam hozzá, úgyhogy elcsent nekem egy tálka tejet, és megesküdött, hogy nem fogja hagyni, hogy Öregember engem is megöljön. És azt mondta, engem sokkal jobban szeret, mint a másik macskát, mert én okos vagyok. Ráadásul Öregember egy olyan varázslattal ölte meg az előző macskát, amit nem fog tudni megismételni, mert hiányzik hozzá egy bizonyos különleges por. Emellett a másik macska fekete volt, és nem nézett ki olyan érdekesen, mint én. Miután Fiú rnég egy sor ilyesmit mondott, az orrához dörgöltem az orrom, és megint barátok voltunk. Összeesküdtünk - Fiú legalábbis így mondta -, arra, hogy legyőzzük Öregembert, és valahogy megszökünk. De sehogy sem tudtunk rájönni, hogyan csináljuk. Egyre csak törtük a fejünket. A végén a nagy fejtöréstől megálltam a növésben. Fiú persze azt mondta, ez azért történt, mert megnőttem. - Akkor te mitől nősz még mindig? - kérdeztem erre. - Már most tízszer akkora vagy, mint én. Majdnem akkora vagy, mint Öregember! - Tudom - sóhajtott Fiú. - De te egy elegáns kis macska vagy. Azt hiszem, én csak akkor leszek elegáns, ha két méteres leszek, de lehet, hogy még akkor sem. Túl ügyetlen vagyok. És túl éhes! Szegény Fiú! Akkoriban tényleg rengeteget nőtt. Annyit, hogy néha fel se fogta, mekkorát nőtt egyik napról a másikra. Ha az oldalára
>
fordult a szekrényben, vagy engem nyomott a falhoz, vagy ő esett ki az előszobába. Több olyan éjszaka is volt, mikor csúnyán össze kellett karmolnom, hogy ki ne lapítson. Amikor meg ébren volt, folyton mindent felborított. Kiöntötte a tejet - amit a legkevésbé sem bántam -, aztán véletlenül felrúgta Öregember háromlábú varázsasztalkáját, és összetört hat üveg büdös valamit. Öregember megint átkozódott, és megszidta Fiút, mint még soha. Azt hiszem, Fiú akkoriban tényleg féleszű volt az éhségtől. Öregember túl gonosz volt ahhoz, hogy többet adjon neki enni. Ezért aztán megette az én ételemet, vagyis nekem is felkopott az állam. De azt mondta, nem tehetett mást. Felmentem a tetőre galambot fogni, amit aztán Fiú megsütött a gázlámpa lángjánál, éjszaka, mikor Öregember már aludt. Nyamm! De a csontokat ki kellett hánynom a sarokba. A tollakat a szekrényben dugtuk el, és mikor már nagyon sok galambot fogtam, mert minden éjjel fogtam, a szekrényben is melegebb lett. Fiú kezdett észhez térni. De még mindig növésben volt, és még mindig éhes volt. Mikor én már egy éve megálltam a növésben, ő akkora lett, hogy a nadrágja már csak a térdéig ért, és a lába is egészen kiszőrösödött. Öregember nem tudta többé megütni, mert Fiúnak csak ki kellett nyújtania azt a hosszú karját, hogy eltartsa őt magától. - Űj ruha kell - mondta Öregembernek, Öregember morgott és tiltakozott, de végül beleegyezett. - Jól van, jól van, te átokverte madárijesztő! Meglátom, mit tehetek. Kelletlenül lement a pincébe, és felemelte a padló egyik kövét. A lyukba nem engedett belesni, de anélkül is tudom, hogy a kő alatt az a sok gyűrű és csillogó kavics lapult, ami a semmiből jelent meg, mikor az ötágú csillag közepén ültem. Figyeltem, ahogy Öregember kivesz pár csilingelő tárgyat. Aztán visszaejtette a követ a helyére, és felment a lépcsőn; nem vette észre, hogy az egyik csillogó valahogy kiesett és elgurult. Egy pirinyó, aranysárga labda. Milyen mókás volt! Órákig kergetőztem vele. Megpaskoltam, arrébb gördült, megütöttem, mire
végigszaladt a pincén. De aztán elrontotta a játékot, mert begurult egy résbe két kő között, és elveszett. Akkor jöttem rá, hogy be vagyok zárva a pincébe, és nagy lármát kellett csapnom, hogy kiengedjenek. Erről jut eszembe: a te házadban van labda? Akkor vegyél egyet holnap! Addig megteszi egy madzagra kötött papírgalacsin is. Hol tartottam? Á, igen. Egy penészes szagú valaki engedett ki. Először alig ismertem Fiúra. Vörös kabát volt rajta, fehér nadrág és magas szárú, fekete csizma; mind lötyögött rajta. Azt mondta, ez egy régi katonauníformis, amit Öregember olcsón vett neki, és megkérdezte, hogy tudtam bezáródni a pincébe. Felültem a nyaka köré, és meséltem neki a kőről, ami alatt Öregember a csillogókat tartotta. Fiút egészen felcsigázta a dolog. - Azon rengeteg ennivalót lehetne venni jegyezte meg. Még mindig éhes volt. - Ezeket is magunkkal visszük majd, ha megszökünk. Próbáljuk meg, mikor legközelebb varázsol! Úgyhogy aznap este végre kisütöttünk egy igazi tervet. Úgy döntöttünk, megidézünk egy Jó Szellemet azok helyett az undok dolgok helyett, amiket Öregember szokott hívni. - Mert kell hogy legyenek jók is! - jelentette ki Fiú. De mivel nem tudtunk eleget ahhoz, hogy magunk idézzük meg a Jó Szellemet, Öregembert kellett rávennünk, hogy megtegye helyettünk. Már másnap sort kerítettünk a dologra. Én csodálatosan szerepeltem. Amint Öregember rajzolni kezdett a pincepadlóra, elfutottam, hogy ne gyanakodjon ránk. Mikor Fiú elkapott, a kabátjába mélyesztettem a karmom, Öregember alig tudott letépni róla. Aztán összekarmoltam Öregembert, méghozzá olyan csúnyán, hogy véres lett, mikor letett az ötágú csillag közepébe. Én ott maradtam, felpúpozott háttal, duzzogva, és most Fiún volt a sor. Ő is nagyon ügyes volt. Először is, a szokásos esetlenségével beleborított egy kis fekete port egy adag piros porba, miközben kis kupacokba mérték Öregemberrel, mire a pincét fehér korom lepte be. Nehéz volt nem rögtön tüsszentenem, de sikerült. Sikeresen visszatartottam a tüsszentést addig, amíg Öregem-
ber be nem fejezte a szidalmazást, és neki nem látott a következő résznek: a motyogásnak. Akkor tüsszentettem - egyszer. Fiú rögtön átesett a háromlábú asztalkán, amiről forró valami ömlött a kiszóródott porra. A pince megtelt nagy, lila buborékokkal. Csillogva lebegtek ide-oda, és igazán hívogatóan pattoglak. Mindennél jobban szerettem volna megkergetni őket, de tudtam, hogy nem szabad, különben tönkreteszem, amiért dolgoztunk. Öregember nem hagyhatta abba a motyogást, mert az is tönkretette volna a varázslatot, de azért csak dühösen meregette a szemét Fiúra a buborékok között. Megint tüsszentettem (kettő!), hogy eltereljem a figyelmét. Öregember felvette a botját, és kántálni kezdett. Ekkor Fiú úgy tett, mintha megbotlott volna, és közben a gázlámpába szórt egy marék port, amit előre bekészített. A láng hangosan fellobbant. Öregember összerezzent, és még mérgesebben nézett, de folytatta a kántálást - nem tehetett mást: a varázslatot nem lehet leállítani, ha az ember egyszer belefogott -, és közben az öszszes buborék lassan leereszkedett, és a padlón egymás után, halkan kipukkantak. És minden pukkanásra megjelent egy aprócska, rózsaszín állat a padlón, ami fel-alá szaladgált, és közben hangosan visított, hogy „uí-uí-uí". Ez majdnem elterelte a figyelmem, ahogy Öregemberét is. Vágyakozva bámultam őket. A világon bármit megadtam volna azért, hogy kiugorhassak a csillagból, és megkergethessem az állatkákat. Olyan gyönyörűen ehetőnek tűntek! De tudtam, hogy még nem jöhetek ki a csillag közepéről, úgyhogy becsuktam a szemem, és ásítottam, hogy visszatartsam a harmadik tüsszentést, és nagyon-nagyon-nagyon erősen koncentráltam egy jó dologra. Könyörgöm, jöjjön most egy jó dolog!, gondoltam. Olyan erősen koncentráltam, mint mikor meglátsz a fejed fölött egy tálka tejet, és azt akarod, hogy letegyék a földre - méghozzá gyorsan. Aztán harmadszor is tüsszentettem. Erről jut eszembe. Tej? Igen, kérek, különben nem is tudok tovább mesélni. Köszönöm. Ne mozgasd a térded! Simogathatsz, ha szeretnél. Hol tartottam?
Igen. Mire kinyitottam a szemem, az öszszes ínycsiklandó állatka eltűnt, és a lámpa valahogy kopottasan égett. Öregember Fiú fejét ütötte egy bottal. Most megtehette, mert Fiú a sarokban kuporgott, és csorgott a könnye a nevetéstől. - Malacok! - hahotázott. - Iciri-piciri malacok! Aú, aú, aú! - Adok én neked malacot! - sikította Öregember. - Tönkretetted a varázslatom! Nézd a pentagramot! Nincs benne semmi! De volt. Éreztem, hogy bennem van. És egyáltalán nem volt undok, inkább elveszett cs valahogy gyengécske. Túlságosan ijedt volt ahhoz, hogy bármit is legyen, vagy akár csak engem engedjen megmoccanni, amíg Öregember bosszúsan meg nem törte a pentagramot, cs fel nem ment a lépcsőn. Fiú felállt, a fejét dörgölte. - Kár, hogy nem működött, ugye, Tarka? De már a malacokért megérte, nem igaz?
>
- Gazdám - szólalt meg Jó Dolog a számmal -, Gazdám, miben állhatok a szolgálatodra most, hogy megkötöttél? Fiú szeme elkerekedett, az arca pedig fura színűre vált. Mindig eltűnődöm, ti, emberek hogy csináljátok ezt. - Egek ura! Akkor mégis sikerült? Vagy egy démon jött? - Nem hiszem, hogy démon lennék - mondta Jó Dolog tétován. - Talán valamiféle szellem vagyok. De nem tudom biztosan. - Nem tudnál kiszállni belőlem? - kérdeztem tőle a fejemben. - Nem. Akkor a Gazda nem hallaná a szavam - felelte nekem. - A csodába veled! - mondtam erre, és mosakodni kezdtem. - Akármi is vagy, attól még szolgálhatsz válaszolt Fiú Jó Dolognak. - Hozz nekem enni! - Igen, Gazdám! - mondatta velem ő, és rögtön engedelmeskedett. Épp ott tartottam a mosakodásban, amikor magasra kellett emelnem az egyik lábam a levegőbe. Most felborultam. Ez rém bosszantó volt. A következő pillanatban egy nagy, meleg szobában gurultam, tele emberekkel, akik mind főztek - egy konyhában, mint azt később Fiútól megtudtam. Fenséges illata volt... Nem is vettem túl rossz néven, mikor Jó Dolog felugrasztott, és felkapott velem egy birkacombot a legközelebbi asztalról. Azt viszont igenis rossz néven vettem, mikor két fehér sapkás ember a nyomomba eredt, azt kiáltozva: „Fránya macska!" Jó Dolognak sejtelme sem volt, mitévő legyen, és miatta majdnem el is kaptak minket. - Ezt hadd intézzem én! - fújtam rá, ő pedig átengedte az irányítást. Mint mondtam, elég gyengécske volt. Gyorsan bebújtam egy nagy fiókos szekrény alá, ahol az emberek nem értek el, és szorosan a falhoz lapultam. A húst sajnos kénytelen voltam elengedni. Pedig mesés illata volt! De ott kellett hagynom, különben tovább kergettek volna. - Most pedig - szólaltam meg, mikor már nem állt égnek a szőröm - megmondod, mit szeretnél elvinni, és én majd elveszem, ezúttal rendesen! Jó Dolog belátta, hogy így jobb lesz. Megvártuk, míg az emberek visszatértek a főzéshez,
aztán halkan kióvakodtunk a szobába. De Jó Dolog addig is végig gondolkodott, és csinált nekem egy láthatatlan zsákot. Ez igazán különleges volt. Senki nem látta, még én sem, és nem is akadályozott a mozgásban. Egyszerűen csak tudtam, hogy ott van mögöttem, és megtöltöttem az étellel, amit loptam. Jó Dolog olyan dolgokat szedetett össze velem, amit nekem álmomban sem jutott volna eszembe megenni: fahéjas almalekvárt és - fúj! - uborkát, na meg persze tisztességes húst és húsos pitét és más értelmes dolgokat. Aztán hirtelen megint a pincében voltunk, ahol Fiú bánatosan takarított. Mikor aztán meglátta a padlón a sok ennivalót, felderült az arca. Jó Dolognak igaza volt. Fiú imádta a lekvárt, és még az uborkát is megette. Életében először végre tényleg jóllakott. A húsos pitét én is segítettem megenni, az evést pedig tejszínhabos eperrel fejeztük be. Azt imádom. Erről jut eszembe... Ó! Hogy nincs szezonja? Nem baj. Veled maradok, amíg lesz. Vakard meg a hasam! Evés után kerek lettem, és nehéz. Jó Dolog panaszkodott is emiatt. - Akkor szállj ki belőlem, hogy ne zavarjalak! - Aludni akartam. - Egy perc. Gazdám, a macska azt mondja, meg akarsz szökni, de attól tartok, ebben nem segíthetek. Fiú csalódottan kapta fel a fejét. Már majdnem elbóbiskolt ott a padló kövén, úgy teleette magát. - Miért nem? - Két oka is van - szabadkozott Jó Dolog. Először is, roppant erős bűbájt bocsátottak rád, amely a házhoz köt, és nem áll hatalmamban megtörni. Másodszor pedig: engem is hasonlóan erős varázslat köt. Te és a macska megtörtétek egy részét, azt, amelyik egy aprócska aranygolyóbishoz láncolt, de továbbra is a házban kell maradnom, ahol a golyóbis van. Az egyedüli hely, ahova mehetek, az a másik ház... ahonnan jöttem. - A manóba! - bosszankodott Fiú. - Reméltem, hogy... - Az a bűbáj, amelyik a macskát köti, korántsem olyan erős - szakította félbe Jó Dolog. - Azt eltörölhetem.
- Az is valami. Csináld! - utasított Fiú. Ő ilyen nagylelkű volt. - És ha ti ketten ezután is tudtok nekem ennivalót hozni, hogy másra is tudjak gondolni, ne csak arra, milyen éhes vagyok, talán ki tudom sütni, hogyan szabaduljunk meg mindketten. Egy kicsit bosszús voltam. Úgy tűnt, csak azért került hozzánk Jó Dolog, mert az aranygolyó megszökött Öregembertől, nem pedig Fiú eszének vagy az én gondolatom erejének köszönhetően. És bár tudtam, hogy a labda épp ott van két kő között, ahova Öregember a pentagramot szokta rajzolni, ezt nem említettem Fiúnak, mert nem akartam, hogy ő is megbántódjon. Ezután hosszú ideig nagyon jól éltünk mi hárman, Fiú, Jó Dolog és én, és Öregember nem gyanított semmit. Akkoriban egyébként is sokat volt távol. Ha hosszabb időre elment, minden negyedik napon varázslatosan megjelent a házban egy üveg tej és egy vekni kenyér, de ha nincs Jó Dolog, Fiúval felkopik az állunk. Jó Dolog minden este vacsoraidőben
elvitt a konyhás házba, és a láthatatlan zsákban mindenféle étellel jöttünk vissza. Ha Jó Dolog nem volt velem - éjszakánként gyakran elment, és békén hagyott -, kimentem a háztetőkre. Remek második életem volt a város tetején. A holdfényben sok más macskával találkoztam, de egy se volt olyan okos, mint én. Mindenféle dolgokat kiderítettem, és mikor visszamentem, mindent elmeséltem Fiúnak. Ő mindig nagyon szomorú volt, amiért nem mehet ki maga is, de azért mindent meghallgatott. Ő ilyen volt. A barátom volt. És rengeteget segített, mikor először lettek kiscicáim. Nem tudtam, mi történik velem. Fiú kitalálta és megmondta. Aztán azt is mondta, hogy el kell rejtenünk a kiscicákat, különben Öregember rájön, hogy ki tudok menni. Titokban tartottuk a dolgot, és eldugtuk a cicákat a szekrénybe, a galambtollak közé. Ügyesen tudok kölykezni. Hamarosan te is meglátod. Mindig három kiscica lesz: egy cirmos, egy vörös és egy tarka, mint én. Akkor is három kiscicám lett, és Öregember nem jött
>
rá, pedig néha nagyon lármásak tudtak lenni, különösen, miután megtanítottam nekik, hogyan lehet játszani Jó Dologgal. Ha Jó Dolog kijött belőlem, én elég tisztán láttam őt, Fiú viszont sose. Odakinn elég nagy volt, egészen Fiú válláig ért, áttetsző volt, és ködszerű, és nagyon gyorsan tudott ide-oda suhanni. Szeretett játszani. Végigkergettem az egész házon, aztán ráugrottam, és úgy tettem, mintha szétmarcangolnám, ő meg persze mindig szertefoszlott a karmaim között. Fiú mindig a viselkedésemből próbálta kitalálni, merre van Jó Dolog, és nagyokat nevetett, mikor vadásztam rá. Mikor a kiscicáim elég nagyra nőttek, hogy ők is vadászást játsszanak Jó Dologgal, még nagyobbakat nevetett. Addigra Fiú is szép, erős Fiú lett, tele gondolatokkal, és a katonaruhája is kezdett kicsi és szűk lenni rá. Megkérte Jó Dolgot, hozzon neki ruhákat, ha Öregember legközelebb elmegy, úgyhogy ezután Jó Dologgal a konyhás ház egy másik részébe surrantunk be. Fiú korábban azt mondta, a „ház" nem jó szó arra a helyre. Igaza volt. Az épület hatalmas volt, és előkelő. Mikor odaértünk, sebesen fellopakodtunk egy széles lépcsőn, amit vörös szőnyeg borított - pontosabban én lopakodtam, Jó Dologgal odabenn -, aztán újabb szőnyeg következett, majd beosontunk egy nagy szobába, aminek minden falát függönyök takarták. A függönyökön képek is voltak: Jó Dolog szerint nemes hölgyek és urak, akik madarakkal és lovakkal vadásztak más állatokra. Odáig sose gondoltam volna, hogy a madarak segíthetnek is az embereknek. A függönyök és a falak között volt hely, és Jó Dolog azt mondta, ott menjek végig a fal mentén, körbe. A szobában emberek voltak. A függönyök résein keresztül kukucskáltam ki rájuk. Volt ott egy nagyon szép Ember, majdnem olyan magas és szép, mint az én Fiúm, de sokkal öregebb. Vele voltak ketten a konyhai fehérsapkások közül. A sapkájuk most a kezükben volt, és fancsali képet vágtak. Volt még velük egy hosszú ruhás Nő is, aki majdnem olyan mérges volt, mint Öregember szokott lenni. - Pontosan így van, uram, én magam is láttam ezt a macskát - mondta a Nő. - A szemem láttára lopott el egy egész tortát, uram.
- Esküszöm, uram - folytatta az egyik fehérsapkás -, úgy jelenik meg esténként, és tűnik el az étellel, mintha varázslat lenne. - Merthogy ez varázslat! - tódította a másik fehérsapkás. - Akkor lépéseket kell tennünk, hogy kiderítsük, honnan jön - felelte a szép Ember. - Ha ezt... Jó Dolog nem engedett tovább hallgatózni. Tovább szaladtunk. - Jaj nekünk! - sopánkodott Jó Dolog a fejemben futás közben. - Ezután sokkal óvatosabbnak kell lennünk! Egy másik szobába értünk, ami csupa fehér és arany volt, tele tükrökkel. Jó Dolog nem engedte, hogy alaposan megnézzem magam a tükrökben. A fehér és arany falak valójában szekrények voltak, tele lógó vagy fekvő ruhákkal. A láthatatlan zsákba annyi ruhát gyömöszöltünk, amennyi csak belefért, hogy ne kelljen visszamennünk. Most az egyszer megéreztem a súlyát. Örültem, mikor visszaértünk Fiúhoz, aki Öregember könyves szobájában várt. - Atya-gatya! - kiáltotta, mikor meglátta a padlóra ömlesztett szép kabátokat, jó csizmákat, selyemingeket, nyakkendőket, puha nadrágokat. - Ezeket nem vehetem fel! Inkább egy királyhoz illenek! Öregember biztos észrevenné. - De persze nem tudta megállni, hogy fel ne próbáljon legalább néhány holmit. Jó Dolog azt mondta nekem, jól néz ki bennük. Én úgy láttam, Fiú sokkal szebb, mint az Ember, akitől a ruhákat elvettük. Ezután Fiú nagyon kíváncsi lett a palotára, ahonnan a ruhák és az ételek jöttek. Mindent részletesen le kellett írnom neki. Aztán azt kérdezte Jó Dologtól: - Könyvek is vannak ebben a palotában? - És képek és ékszerek - felelte Jó Dolog rajtam keresztül. - Mit kívánsz, Gazdám, mit hozzak? Van ott egy aranyhárfa, egy madárformájú zenedoboz, egy... - Csak könyveket - vágott közbe Fiú. - Tanulnom kell. Még mindig tudatlan vagyok. Jó Dolog mindig engedelmeskedett Fiúnak. Másnap este a konyha helyett Jó Dolog egy óriási szobába vitt: kerek teteje volt, amit szeplős
oszlopok tartottak, a falakon pedig polcokra tett könyvek sorakoztak. Jó Dolog itt megint hasznavehetetlennek bizonyult. - Szerinted melyikre vágyik a Gazdánk? kérdezte tétován. - Nem tudom - feleltem. - Én csak egy macska vagyok. Vigyünk el, amennyit bírunk! Vissza akarok menni a kiscicáimhoz. Űgyhogy elvittünk mindent az egyik polcról, de ez nem volt jó. Fiú azt mondta, nincs szüksége huszonnégy Bibliára: egy is elég. Ugyanez állt Shakespeare-re. És azt mondta, görögül nem olvas. Én fújtam. De azért csak összeszedtük a könyveket, és visszavittük őket, kettő kivételével. Épp csak kiborítottuk őket a szeplős oszlopos szoba padlójára, mikor a nagy ajtó kivágódott. Az Ember rontott be rajta, nyomában egy sereg idegennel. - Ott a macska! - kiáltották mind. Jó Dolog találomra felkapatott velem még egy könyvet, és már ott se voltunk. - Én most egy ideig nem mernék visszamenni, Gazdám - mondta aztán Fiúnak. Elláttam a kiscicáim, aztán vadászni mentem. A következő pár nap során én etettem Fiút - már ha nem felejtett el enni. Loptam egy báránycombot egy kocsmából, egy füzér kolbászt a hentestől az utca végén, és egy vekni kenyeret meg pár cipót a péktől. A nagyját a kiscicák ették meg. Fiú olvasott. Csak ült a szép ruhájában, és olvasott, először a Bibliát, aztán Shakespeare-t, aztán a történelemkönyvet, amit Jó Dolog utoljára kapatott föl velem. Azt mondta, művelődik. Olyan volt, mintha aludna. Mikor Öregember váratlanul visszajött, kénytelen voltam minden karmomat Fiúba mélyeszteni, hogy föleszméljen. Öregember morcosan járta végig a házat, hogy lássa, minden rendben van-e. Mindig gyanakodott. Én féltem. Megkértem Jó Dolgot, maradjon a kiscicákkal a szekrényben, és eldugtam melléjük a kolbász végét. Fiú még mindig ábrándos képet vágott, de azért ráült a történelemkönyvre, hogy elrejtse. Öregember alaposan megnézte őt magának. Megint féltem. Mi lesz, ha Öregember észreveszi, hogy Fiú vörös kabátja erős, meleg anyagból van, alatta
pedig selyeminget visel? De Öregember csak annyit mondott: - Látom, még mindig ostoba vagy! - És morogva elment. Ha már a kolbásznál járunk, mikor eszel? Hamarosan? Jó. Addig is folytasd a simogatást! Másnap Öregember még mindig nem jött vissza. Fiú azt mondta: - Igazán csodás könyveket hoztatok. De több kell. Bár ne kéne egy macskára és egy szellemre bíznom, mit hozzanak! Nem lehetne valahogy megoldani, hogy én magam menjek el könyvet válogatni? Jó Dolog ide-oda lebegett a házban, és gondolkodott. Végül visszabújt belém, és azt mondta: - Testben sehogy sem tudlak elvinni a palotába, Gazdám. De ha esetleg transzba merülnél, odavihetném a szellemed. Az megfelelne? - Tökéletesen! - válaszolta Fiú. - Nem, nem! - tiltakoztam. - Ha ezt akarjátok, én is megyek. Egyedül nem bízom rád az én Fiúmat, Jó Dolog. Még megint elbizonytalanodsz, és elveszíted. - Nem fogom! - ellenkezett Jó Dolog. - De velünk jöhetsz, ha szeretnél. Viszont kérlek, várjuk meg az éjszaka közepét! Nem lenne jó, ha megint meglátnának. Éjfél körül Fiú vidáman transzba esett, pedig máskor utálta ezt, ha Öregember kényszerítette rá. Akkor visszamentünk a palotába, hármasban. Nagyon furcsa volt. Ugyanolyannak láttam Fiút, amilyennek Jó Dolgot: egy nagy, könnyű felhőnek. Mikor odaértünk, Fiút anynyira lenyűgözte a pompa, hogy mindenáron körbe akarta lebegni a palotát, a pincétől a padlásig, hogy minél többet lásson belőle. Én féltem. Nem mindenki aludt. A folyosók többségén gázlámpák vagy gyertyák világítottak, és valaki könnyen észrevehetett volna engem. De azért csak Fiú mellett maradtam, mert féltem, hogy Jó Dolog még elveszíti. Nem volt könnyű követni őket. Ők anélkül is keresztül tudtak menni az ajtókon, hogy kinyitották volna őket. Mikor átmentek az egyik emeleti ajtón, fel kellett ugranom és valahogy lehúznom a kilincset, hogy Fiú után mehessek. Egy csinos szobába jutottam. Az ágyon pi-
>
he-puha takaró hevert, minden macska álma. Felugrottam, és kényelmesen elhelyezkedtem rajta, miközben Fiú és Jó Dolog közelebb lebegtek, hogy megnézzék, ki alszik alatta. Az arca jól látszott a mellette égő kislámpa fényében. - Micsoda gyönyörű lány! - gondolta Fiú. Biztos egy királylány. Erre a lány felült. Azt hiszem, azért, mert a hasára tapostam. Hátragurultam, ami nagyon bosszantó volt. Ő csak nézett. Én morogtam, nem tudva, fújjak-e rá vagy ne. - Nahát! Te vagy a varázsmacska, akit az apám úgy el akar kapni - szólalt meg. - Gyere, cica! Ígérem, nem hagyom, hogy bántson. - És kinyújtotta felém a kezét. Kedves volt. Tudta, hogyan kell macskát simogatni, pont, mint te. Hagytam, hogy simogasson, és beszéljen hozzám, miközben kényelmesen Összegömbölyödtem azon a csodás takaróján, amíg egy hatalmas Nő fel nem pattant a szoba másik végében. - Szóltál, úrnőm? - kérdezte. Aztán észrevett. Felsikoltott. Az egyik sarokban lógó kötélhez szaladt, és meghúzta, miközben azt kiáltotta: - Itt a macska! - Fuss! - mondta nekem Jó Dolog. - Majd én vigyázok Fiúra. Űgyhogy futottam. Soha életemben nem futottam úgy, sem azelőtt, sem azóta. Mintha a palotában mindenki engem kergetett volna. Szerencsére addigra elég jól kiismertem magam. Felszaladtam az emeletre, aztán megint le, az emberek pedig üvöltve loholtak utánam. Átcsusszantam valaki keze alatt, átbújtam egy lyukon egy nagy faliszekrény görbe illesztésénél, és megint a függönyök mögött találtam magam, az Ember szobájában. Ő ki-be rohangált. Mások is ki-be rohangáltak, de Királylány biztos csinált valamit, hogy segítsen nekem, és senkinek nem jutott eszébe benézni a függönyök mögé. Kicsit később Királylány hangját is meghallottam a szobában. - De Apám, az egy igazán kedves macska... nagyon aranyos. Fel nem tudom fogni, miért kell ekkora hűhót csapni miatta!
Aztán egészen halk nyikorgás hallatszott. Az orrom friss levegőt szippantott. Az a drága Királylány kinyitotta nekem az Ember ajtaját! Ki is osontam rajta, amint a szoba kiürült. Lemásztam a fűre. Megint futottam. Pontosan tudtam, merre kell mennem. A macskák mindig tudják, főleg, ha egy alomnyi kiscica vár rájuk. Halálosan kimerültem, mire Öregember házához értem - pont a város másik végén állt. Mire bemásztam a tetőablakon, már mozdulni is alig bírtam a fáradtságtól. Ugyanakkor halálosan aggódtam a kiscicáim és Fiú miatt. Addigra reggel lett. A kiscicák jól voltak, Fiú viszont még mindig a könyves szoba padlóján feküdt transzban, és hideg volt, mint a jég. Ráadásul, ha ez nem lett volna elég, a zárban kulcsok csördültek, és Öregember visszajött. Nem jutott eszembe más, mint hogy Fiú nyakára kucorodjak, hogy felmelegítsem. Öregember bejött, és belerúgott Fiúba. - Te lusta disznó! Az ember még azt hinné, transzban vagy. Sejtelmem se volt, mit tehetnék. Felkeltem, és rohangálni kezdtem, tejért nyávogtam, hogy eltereljem Öregember figyelmét. De nem sikerült. Mosolyogva figyelte Fiút, és közben óvatosan betett egy üveg fekete port a szekrénybe, amit aztán bezárt. Utána leült, és az egyik könyvét kezdte tanulmányozni. Velem nem törődött, de Fiúra fel-fel nézett. Végül a kiscicáim terelték el Öregember figyelmét, mikor összeverekedtek a szekrényben a kolbász végén. Öregember meghallotta, és talpra ugrott. - Mi zörög, mi nyifog? Egerek! Vagy patkányok, amekkora lármát csapnak! Fránya macska! Te sose teszed a dolgod? - Felém csapott a botjával. Megpróbáltam elfutni. De hogy milyen fáradt voltam! A lépcső felé indultam, hogy elcsaljam Öregembert Fiútól és a kiscicáimtól, de csak a lépcsősor felénél jártam, mikor elkapott a farkamnál fogva. Ilyen fáradt voltam... Kénytelen voltam mélyen beléharapni és összekarmolni az arcát. Elejtett, hogy csak úgy puffant, mikor földet értem - akkorát, hogy talán nem
is hallotta miatta a még hangosabb puffanást a könyves szobában. Én hallottam. Visszarohantam oda. Fiú épp reszketve felült. Mellette egy nagy rakás könyv. - Jó Dolog! - kiáltottam. - Ez nagy butaság volt! - Sajnálom - felelte Jó Dolog. - A Gazda ragaszkodott hozzá, hogy elhozzuk ezeket. A könyvek épp csak eltűntek a láthatatlan zsákban, mikor Öregember berontott. Hosszan veszekedett és zsémbelt Fiúval, amiért olyan lusta, és amiért annyit ad ennem, hogy nem fogom meg az egereket, majd kirakatott vele egy sor egérfogót. Aztán elviharzott, és eltűnt a pincében. - Miért nem jöttél vissza hamarabb? - kérdeztem Fiút. - Túl fantasztikus volt a házon kívül lenni - felelte. Egészen ábrándos lett. Még az új könyveit sem olvasta. Csak járkált fel-alá. Ahogy én is. Rájöttem, hogy a kiscicáim nincsenek biztonságban Öregember közelében. Ráadásul, ha
megtalálja őket, arra is rájön, hogy el tudom hagyni a házat. Az is lehet, hogy megöl, mint az előző macskát. Féltem. Azt kívántam, bár Fiú is félne. Azt kívántam, bár legalább Jó Dolog mutatna némi józan észt. De ő csak arra gondolt, hogy Fiú kedvében járjon. - Ne engedd megint transzba esni! - kérleltem. - Öregember megtudja. - De muszáj transzba esnem! - ellenkezett Fiú. - Már rosszul vagyok ettől a háztól! - Aztán lehiggadt és elgondolkozott. - Rájöttem mondta Jó Dolognak. - Hozd ide Királylányt! Jó Dolog belém bújt, és azt rebegte, hogy ez nem lenne bölcs most, hogy Öregember visszajött. Én is ezt mondtam. De Fiú nem hallgatott ránk. Neki kellett Királylány. Ha ez nem megy, akkor megint transzba esik, és meglátogatja úgy. Akkor megértettem. Fiú kiscicákat akart. És ilyen esetben kevés dolog állhat útjába akár a fiúnak, akár a macskának. Úgyhogy beadtuk a derekunk. Mikor Öregember már mélyen aludt és horkolt, Fiú felöltözött az éjszaka közepén az Ember legjobb
>
ruháiba, és olyan szép volt, amilyen szép csak lehetett. Még meg is mosakodott, rettenetes, hideg vízben, mondhattam neki akármit. Aztán Jó Dolog elment a palotába. Pár pillanattal később Királylány ott feküdt a könyves szoba padlóján. - Ó! - sóhajtotta Fiú bánatosan. - Szinte sajnálom fölébreszteni! - De azért csak fölébresztette. A lány megdörgölte a szemét, aztán rámeredt. - Ön kicsoda, uram? Fiú csak annyit mondott: - Ó, Királylány... Ő viszont közbevágott: - Attól tartok, itt valami tévedés van, uram. Nem vagyok királylány. Ön királyfi? Fiú elmagyarázta, ki is ő, és mindent elmesélt magáról, Királylány pedig elmondta, hogy az apja egy gazdag varázsló, aki nagyot csalódott benne, mert alig ért a varázsláshoz, és nem is valami okos. De Fiú továbbra is Királylánynak hívta, ő pedig Pirosnak szólította Fiút, a vörös haja miatt. Lehet, hogy nem volt okos, de kedves, az igen. Én végig a térdén ültem, és doromboltam. Ő egész éjjel simogatott, és Fiúval beszélgetett, amíg meg nem virradt. Csak beszélgettek. Megmondtam Jó Dolognak, hogy fura módja ez a kiscicacsinálásnak. Ö csak dohogott. Királylány képtelen volt felfogni, mi is ő, és Fiú egy idő után feladta a magyarázkodást. Jó Dolog duzzogva lebegett ide-oda. Mikor már egészen kivilágosodott, Királylány azt mondta, vissza kell mennie. Fiú is egyetértett, de egyre csak halogatták az indulást, és tovább beszélgettek. Ekkor támadt egy jó ötletem. Lementem a szekrényhez, és felhoztam a kiscicáim, egyiket a másik után, és letettem őket Királylány ölébe. - Jaj, milyen helyesek! - ámuldozott. - Mondd meg neki, hogy vigye őket magával, és vigyázzon rájuk! - kértem Fiút. ő megmondta neki, de Királylány ellenkezett. - Tarka nem gondolhatja komolyan! Ez hatalmas áldozat! Mondd meg neki, hogy nagyon drága, de nem tehetem!
- Vedd rá, hogy elvigye őket! - ismételtem Fiúnak. - Mondd, hogy tőled kapja őket ajándékba, ha ettől boldogabb lesz. Mondd, hogy ez annak a jele, hogy találkoztok még. Mondj neki, amit akarsz, csak vedd rá, hogy elvigye őket! Így hát Fiú addig győzködte Királylányt, míg rá nem állt a dologra. Karjába vette a cirmos, a vörös és a tarka kiscicát, Jó Dolog pedig elvitte őket. Mi, Fiú meg én, ott maradtunk, és sokáig bámultuk a hűlt helyüket. Üresnek érződött a világ, én mégis elégedett voltam. A kiscicáim biztonságban voltak Öregembertől, és Királylánynak is lettek kiscicái, aminek Fiú is örülhetett, még ha azok a kiscicák az enyémek ís voltak, nem pedig az övéi. Nem értettem, miért olyan szomorú mégis. Öregember mögöttünk állt, az ajtóban. Nem hallottuk, hogy felkelt. Meredten bámulta Fiú szép ruháját. - Honnan szerezted ezt a holmit? - Varázsoltam - felelte Fiú könnyedén. Hát, ez nagyjából igaz is volt. Fiú hangulata megváltozott, mikor rájött, milyen okosak voltunk. Aztán hozzátette: - Tarka megszabadult az egerektől. - És nevetett. Öregember mindig mérges lett, ha Fiú nevetett. - És ez szerinted mókás? - acsarogta. Akkor akár le is mehettek a pincébe, te meg a szép ruhád, és ott maradhattok, amíg ki nem engedlek! - Elvarázsolta Fiút, hogy ne tudjon ellenkezni, és aztán rázárta a pinceajtót. Mikor megfordult, a tenyerét dörzsölgette, és nevetett hozzá. - Én nevetek utoljára! Sejtettem, hogy többet tud, mint amit mutat, de baj nem történt. Még mindig az enyém a kölyök! - Aztán a kalendáriumaihoz és horoszkópjaihoz ment, és tovább göcögött. Fiú aznap lett tizennyolc éves. Öregember nekiállt összekeresni egy sor különböző varázslatot azokból a gonosz, fekete könyvekből, amikhez ő is csak ritkán nyúlt. - Tarka - mondta Jó Dolog -, én félek. Tégy meg nekem valamit! - Hagyd békén a macskát! - feleltem. Aludnom kell. De ő csak folytatta:
- Fiú meg fog halni, engem pedig örökre bezárnak, ha nem segítesz! - De a kiscicáim biztonságban vannak válaszoltam, és Összegömbölyödtem a szekrényben. - Nem maradnak biztonságban, ha nem teszed, amit mondok! - erősködött Jó Dolog. - És mit mondasz? - kérdeztem. Megint féltem, de közben kinyújtózkodtam, mintha nem érdekelne. Nem bírom, ha valaki erőszakos. Ezt nem árt észben tartanod. - Menj le a pincébe a láthatatlan zsákban, és mondd meg Fiúnak, hol az aranygolyó! kérte Jó Dolog. - Mondd meg neki, hogy vegye ki a padlóból, és adja oda neked! Megint nyújtózkodtam, aztán elsompolyogtam Öregember mellett. Az arca összevissza volt karmolva, ezt örömmel láttam, de már a varázsláshoz szükséges különféle eszközöket készítette elő. Sietve a pinceajtóhoz baktattam. Ott Jó Dolog felkapott, és bementünk a szinte teljes sötétségbe. Fiú a fal tövében üldögélt. - Kedves, hogy lejöttetek - mondta. - Jó Dolog ma éjjel is áthozza Királylányt? - Nem sejtette, hogy veszélyben van. Már megszokta, hogy Öregember néha ilyen. Én viszont a kiscicáimra gondoltam. Megmutattam Fiúnak, hol veszett el az aranylabda a két kő között. Láttam, hogy csillog odalenn. Hosszú időbe telt, mire meggyőztem Fiút, hogy kotorja ki, de még akkor is csak ímmel-ámmal látott munkához, mert Királylányon járt az esze. Ráadásul csak a kisujja fért be a résbe, ezért a feladat szinte túl fárasztó volt ahhoz, hogy törje magát. Hallottam, hogy Öregember elindult lefelé. Szégyen kimondani, de akkor megharaptam Fiút, méghozzá teljes erővel, annak a kezének a hüvelykujján, amelyikkel dolgozott. Ő fölkiáltott, a kezét félrekapta, a labda pedig messzire gurult, az egyik sarokba. Én utánairamodtam. - Vedd a szádba! Dugd el! - sürgetett Jó Dolog. Megtettem. Nehéz volt nem lenyelni. Aztán, ha már nem nyeltem le, nehéz volt nem kiköpni. A macska olyan, hogy vagy ezt csinálja, vagy azt. Úgy kellett tennem, mintha
egy darab hús lenne, amit a kiscicáimnak viszek. Csak ültem a sarokban, a sötétben, miközben Öregember bejött, bezárta az ajtót, és meggyújtotta a lámpát a háromlábú asztalka fölött. - Ha Tarkát keresi - szólalt meg Fiú, miközben mérgesen szopogatta a kezét -, keresse egyedül! Engem megharapott. - Ehhez nem kell a macska - felelte Öregember. Ez meglepte Fiút és engem is. - Ehhez csak te kellesz - árulta el. - Ez az az életátemelő bűbáj, amit a fekete macskán is próbáltam. Ezúttal tudom, mit kell tennem, hogy sikerüljön. - De azt mondta, nem képes rá egy bizonyos por nélkül! - képedt el Fiú. Öregember csak kuncogott. - Mit gondolsz, mi után kutattam annyit az elmúlt egy év során? Egy egész üveggel szereztem belőle! A segítségével képes leszek átemelni magam a te testedbe, téged pedig az én testembe, és aztán megölhetem ezt a vén testet. Akkor már nem lesz szükségem se rá, se rád. Fiatal leszek, és jóképű, és sokáig fogok élni. Állj fel! Be a pentagram közepére! - Vesszek meg, ha megteszem! - tiltakozott Fiú. De Öregember varázsolt, és kényszerítette. Ez hosszú időbe telt, mert Fiú ellenállt, még annál is hevesebben, mint ahogy én szoktam, és varázslatokkal kiabált vissza. Végül Öregember olyat varázsolt, ami miatt Fiú kénytelen volt egy helyben megállni, és aztán köré rajzolta a pentagramot, vagyis nem a szokásos helyére. - Ezért nagyon lassan fogom megölni az öreg testemet, ha már benne leszel - mondta Fiúnak. Aztán rajzolt még egy csillagot, valamivel arrébb. - Ez a menyasszonyomé - folytatta, és megint kuncogott. - Tíz éve vontam a hatalmam alá, vagyis mostanra biztosan csodaszép, fiatal nővé serdült. - Aztán rajzolt egy harmadik csillagot, ami összeért Fiú csillagával, és nevetgélve beleállt. - Kezdjük! - kiáltotta, és földhöz vágta a háromlábú asztalkára odakészített port. Minden zöldesfekete lett. Mikor a zöldesség elmúlt, Királylány ott állt az üres csillag közepén.
>
, DIANA WYNNE JONES
Angol írónő, 1934-ben született. Oxfordba járt egyetemre, ahol többek közt C. S. Lewis és J. R. R. Tolkien tanította. Első regényeiben még nyoma sem volt a fantasztikumnak, de a humor már annál inkább megjelent. Az 1974-es The Ogre Downstairs emelkedett el először a valóságtól. Három évvel később indította útjára egyik leghíresebb sorozatát a Chrestomanci-krónikát, melyből 7 kötetet írt. A következő évtizedben láttak napvilágot A vándorló palota és folytatásai. Kiadónknál megjelent még A trónörökös és A merlinösszeesküvés. Az írónő 2011-ben hunyt el.
- Jaj, te vagy az? - mondták Fiúval egyszerre. - Hah! - rikoltotta Öregember. - Hihihi! Szóval ismeritek egymást, mi? Nem kérdezem, Fiú, hogy csináltad, de így sokkal egyszerűbb dolgom lesz. - Aztán kántálni kezdett. - Add oda Királylánynak az aranygolyót! - mondta akkor Jó Dolog. - Siess! Mond meg Fiúnak, hogy nyelesse le vele! Odarohantam Királylányhoz, és kiköptem a labdát a csillagába. Ö elhúzta előle a szoknyáját. - Tarka azt akarja, hogy lenyeld - közvetített Fiú. - Azt hiszem, ez fontos. Az emberek furák. Királylány biztosan tudta, milyen fontos, amit kérünk, de csak annyit rebegett: - Nem lehet! Hisz egy macska szájában járt! Öregember észrevette az aranylabdát. Még mindig kántálva ránk meredt, és feltartotta a botját. A labda felemelkedett a levegőbe, és elindult felé. Királylány kétségbeesetten kapott utána, még éppen időben. Aztán a szájába vette. - Hah! Végre a helyemen! - mondta Jó Dolog. Királylány nyelt. És megváltozott. Odáig kedves volt, de olyan butácska. Persze még mindig kedves volt, de most olyan okos lett, mint Fiú. - Maga varangyos béka! - kiáltott Öregemberre. - Az a lelkem egy darabja volt! És maga elvette, nem igaz? Öregember megint felemelte a botját. Királylány pedig a két kezét. A mágia tombolt, olyan erősen, hogy felállt tőle a szőröm, és Öregember először nem is tudott ellene tenni. Érdekes volt.
Királylánynak is volt varázsereje, csak azt hiszem, addig Jó Dologban volt. De nem volt elég erős. Lassan visszaverték. - Segíts! - kiáltotta Fiúnak. Fiú szavalni kezdett egy varázsigét, de abban a pillanatban a pince ajtaja kivágódott, és a fal egy része is leomlott vele. Az Ember egy sereg idegennel tört előre. - Apám! - mondta Királylány. - Hála az égnek! - Jól vagy? - kérdezte az Ember. - A kiscicák nyomán tudtunk megtalálni. Mi akar ez lenni, Öregember? Életátvitel, mi? Hát, abból nem eszel! - Az Ember jeleket rajzolt, amitől megint égnek meredt a szőröm. Öregember felsikoltott. Láttam, hogy haldoklik. A varázslata valahogy ellene fordult. Összeaszott és összetöpörödött és egyre öregebb és öregebb lett. Fiú kiugrott a csillagból, és Királylányhoz szaladt. Mindketten nagyon boldognak látszottak. Öregember vicsorogva figyelte őket, de nem tehetett semmit, ezért ellenem fordult. Mindenki ilyen. Mindenki a macskát bántja, ha nem bánthat mást. - Hogy kiscicák, mi? - rikoltotta. - Erről mind te tehetsz, te macska! Hát jó, legyenek csak kiscicáid még ezer évig, hogy fúljon vízbe mind! - Enyhüljön az átok! - kiáltotta az Ember. Aztán minden eltűnt, és nem voltam már az ismerős városban. Azóta is járom a világot, annyi év óta. Öregember átka miatt könnyen lesznek kiscicáim. Ez nem rossz átok, mert az Ember enyhítette. Öregember azt akarta, hogy a kiscicáim mindig elpusztuljanak. De ehelyett, ha találok egy megértő valakit - mint te -, aki meghallgatja a történetem, a kiscicáimnak jó helyük lesz, és egy ideig nekem is. Nem bánod meg. Csodaszép kiscicák lesznek. Mindig azok. Nemsokára meglátod. Vacsora után. Sarkadi
Zsuzsanna fordítása
,, Dupla ,,O bringalámpa
A
Z ÉLETNEK rengeteg olyan területe van, ahol az ember azt gondolná, ill már mindent felfedeztek és kitaláltak, ami emberileg lehetséges. Azután mégis jön valaki, aki előáll egy olyan ötlettel, amitől mindenki a homlokára csap, hogy: „Miért nem nekem jutott az eszembe?" A modern I.ED-lámpa nagyságrendekkel jobb elődjénél, nagyobb a fényereje, kevesebbel fogyaszt, jóval könnyebb, könnyedén eltávolítható. Ez egyúttal a hátránya is, mert, gyorsan ellopják, magunkkal vinni pedig macerás. Paul Cocksedge dizájner teljesen új alapokra helyezte a tervezést. Pont azokat a szempontokat vette elsődlegesnek, amelyek eddig hátrányok voltak. A lámpát kör alakúra tervezte, középen lyukkal, amely ideális megvilágítást biztosít. A gyűrűbe került beépítésre a tápláló akkumulátor. Az első és a hátsó lámpát mágnes fogja össze, hogy egyben maradjon, és egyúttal a LED-eket és a lámpa üvegét is védi. Nincsenek rajta nagy
klipszek, amelyekkel rögzíteni lehetne, a beépített neodímium-mágnesek biztonságosan a kengyelben tartják a lámpát. Szinte csak rá kell dobni, de a legrázósabb úton sem esik le. A kör közepén tátongó lyuk akkor nyer értelmet, amikor leállunk a biciklivel, a lámpát egyszerűen ráfűzhetjük a kerékpárlakatra, így nem kell magunkkal vinni, és el sem lophatják.
Szieszta- és relaxkabin
O
RVOSI
KUTATÁSOK már egyértelműen
bebizonyították, hogy a délutáni szunyókálás kifejezetten egészséges. A tizenöt-narminc perces szunyókálás ellazítja a testet, frissíti az elmét, jó hatással van a szívre cs a vérkeringésre.
Erre főképp otthon van lehetőség, a mediterrán országokban ez természetes, de a legtöbb munkahelyen nem néznék jó szemmel. Pedig a vizsgálatok bebizonyították, hogy a rövid szieszta után sokkal nagyobb kedvvel és energiával állunk neki teendőink elvégzésének, bőven bepótolva a látszólag elvesztegetett időt. Azonban vannak munkahelyek, amelyek nyitottak a dolgozók ilyenfajta megbecsülése felé. Számukra már elérhetőek azok a relaxációs kabinok, amelyekben a dolgozó kényelmesen sziesztázhat. A kényelmes fotel kellemes fekvőfelület, amelynek tökéletes dőléséi magunk szabályozhatjuk, az optimális fekvés segíti a vérkeringést és a lazítást. Félgömb alakú buráját lehajtva kizárhatóak a munkahelyi zajok. Fejhallgatóból vagy beépített hangszóróiból kellemes zenét hallgathatunk, a figyelmeztető rendszer kellemes hanghatásokkal és finom rezgésekkel segít minket vissza az ébrenlétbe.
GURULÓ NYOMTATÓ
M
ÁR MEGSZOKTUK, hogy a mindennapi életben használt nyomtatók a kisebb bőröndtől a kisebb szekrény méretig terjednek, az utazók számára készült típusok is legalább akkorák, hogy egy A4-es méretű papírt át tudjanak magukon húzni. A Zuta Labs nevű cég alaposan felborította a klasszikus felépítést, egyszerüen kifordította a nyomtatót. A Mini Mobile Robotic Printer névre hallgató koncepciójuk lényege az, hogy nem a papír mozog a nyomtatóban, hanem a nyomtató a papíron. Az elképzelés szerint a kisméretű robot a kerekein gördülve pozícionálja magát a papíron, majd végiggurulva kinyomtatja a tartalmat, amely egyaránt lehet szöveg vagy kép.
A robotprinter csepp formájú, súlya 30 dkg. Természetesen a kis méret érdekében komoly kompromisszumokat kellett kötni. A beépített akkumulátor mindössze egyórás működést tesz lehetővé, felbontása elmarad a ma megszokott minőségtől, mindössze 96 x 112 pixel. Méretéhez képest sebessége nem is rossz, 1,2 oldal percenként. Cserébe viszont bárhol, akár egy vonaton vagy strandon is nyomtathatunk. Bluetooth-kapcsolaton keresztül képes az adatokat fogadni bármilyen számítógépről, tabletről vagy bármelyik operációs rendszerű mobilról. A készülék még nem kapható, a Kickstarteren gyűjtik hozzá a pénzt. Ára várhatóan 180 dollár (kb. 40 000Ft) lesz.
F
ELSÉG , EZ ITT Cornelius Dikcisszel, az íródeák. Térdre hulltában az alacsony, pufók férfiú megpróbált visszaemlékezni mindarra, amit mondtak neki, miközben a királynő őfelé fordította a fejét. Soha ne nézz a szemébe! Tartsd a kezed elől, ahol láthatja! Ne beszélj, míg engedélyt nem ad rá! Ne viselj feketét, ő ugyanis nem találja hízelgőnek az utánzást! És bármi egyebet is teszel, semmiképp se emlékeztesd a korára! - Te lennél Cornelius Dikcisszel? - Igen, Felség. - A nő hangjától, ahogy kimondta a nevét, az íródeák minden egyes szőrszála égnek állt. Megpróbált, sikertelenül, nem izzadni. A saját hangja kissé reszketett. Mivel abban nem reménykedhetett, hogy a királynő mindezt nem vette észre, csak abban bízhatott, hogy nem rosszallja. - Te vagy a „Sir Harold, az ő bátor küzdelme a hatalmas, cudar féreggel és az ezt követő halála és fölfalatása" szerzője? - Igen, Felség. - Jó könyv; tetszett nekem, hogy rászántad az időt a sárkány szempontjának figyelembe vételére is. Azonban a címen még van mit csiszolni. - A szerkesztőm adta a címet, Felség. - Baxter! - Igen, Felség? - Ölesd meg a szerkesztőjét! - Igenis, Felség. - Cornelius Dikcisszel, nézz rám! Lévén több mint százhetven éves, a királynő maga mögött hagyta fiatalsága kíméletlen, kifinomult szépségét, ám nem körömszakadtáig zajló harc nélkül. Csakis egy vak bolond figyelmét kerülhetnék el a mágikus szépítések. Csakis egy szuicid bolond adná ennek jelét. A királynő szeme tényleg borostyánsárgán ragyogott, ahogy a dalok bizonygatták, jóllehet tekintete aranyszínű mélyén a sötétség apró pettyei valószínűleg nem azoknak a férfiaknak csapdába esett lelkei voltak, akik valaha szerették, és ráfizettek erre. Valószínűleg nem. Ne nézz a szemébe! Az íródeák sietve lesütötte tekintetét, majd újra fölemelte, méghozzá számottevően gyorsab-
A Sötét Királynő elhatározza, meghatja élete történetét... a mit sem sejtő íródeák egyre rosszabbul viseli a feltáruló titkokat...
Tanya Huff
L E V É N MINDEN VISZONYLAGOS ban, lévén a feszes, fekete ingváll felettébb mély kivágású. - Tudod, hogy miért vagy itt, Cornelius? A férfi korábban tudatos erőfeszítést tett arra, hogy ne gondolkodjon erről. Jobb válasz híján visszatért iskoláskora katekizmusához: - Felséged kívánsága szerint szolgálok. - Igen, azt teszed, s e pillanatban kívánságom az, hogy megírassam veled életem történetét. - Velem, Felség? - Látsz másik Cornelius Dikcisszelt a teremben? - Nem, Felség. Ő fogja megírni a királynő történetét. Ö. Cornelius Dikcisszel. Eddig egész életét olyan távol töltötte a birodalom központjától, amilyen távolra csak lehet attól kerülni és még a birodalmon belül maradni, és a helyi legendák földolgozásával kapart össze némi irodalmi karriert. És most ez. Ez majd... Nagyot nyelt, amikor rádöbbent. Ez majd megcsinálja a szerencséjét!
„A Sötét Királynő: Életem története, ahogy elmeséltem Cornelius Dikcisszelnek". Már látta is maga előtt: egy ízléses fametszet a királynőről egyszerű, fehér borítón. A birodalom minden könyvkereskedője százával fogja terjeszteni. És nem csak a könyvkereskedők - a rőfösök, a posztósok, még a patikáriusok is! -, mindenki kezét-lábát töri majd igyekezetében, hogy vegyen egy példányt. És lesznek eladható jogok a színészeknek, meg talán külföldre is noha nem nagyon maradt külföld a közvetlen közelben mostanára. Kár volt azt a pénzt a végrendeletem megíratására költeni. Azonban nem tudhatta előre, és ez volt a hagyományos reakció a személyes idézésre a királynőtől. - Baxter majd keres neked megfelelő szállást a palotában, és ellát a szükséges felszereléssel. Holnap fogunk kezdeni a toronyszobámban. Szeretnék már ma belevágni, de az egyik királyi könyvelő teljesen összezavarta az adólajstromokat, és halálra kell kínoznom.
>
- Egyedüli gyermek voltam; a nővéreim féltékenyek voltak a tehetségemre és szépségemre. - Felség? - Cornelius benedvesítette hirtelen kiszáradt ajkát, amikor a királynő abbahagyta a járkálást, és baziliszkusztekintetét rászögezte. Az uralkodó toronyszobája a palota legmagasabb tornyának legfölső terme volt. Innen a királynő láthatta kiterülni királyságát maga körül, a zöldellő erdőket, a gondozott szántóföldeket, a jómódú falvakat, a sötét füst vonalát, ahol egy kiközösített proletárt épp máglyára vetettek. Azt mondta Felséged, szakítsam félbe, ha nem értek valamit. Nem úgy értette Felséged, hogy egyedülálló gyermek volt? Egy egyedüli gyermeknek nem lehetnek nővérei. A királynő mosolygott. - Pont így gondoltam én is... Ötéves voltam, amikor rájöttem, hogy valamit tenni kell. Bella, aki tizenkét éves volt, és annyira el volt telve önmagával, amennyire csak egy tizenkét éves lehet, abban a téves hitben élt, hogy a királyság leghatalmasabb varázslójává fog fölnőni. És kilencévesen Celeste volt a család elismert szépe. Bella mindig kicsúfolt, mert csak pólyásoknak való mágiát tudtam űzni, és Celeste-nek megvolt az az undok szokása, hogy répafejűnek nevezett. Egyik kora reggel a gyerekszobában Bella egy éktelenül színpadias és teljesen fölösleges gesztussal gyújtotta meg a szoba túlfelén lévő gyertyát. - Ezt még én is meg tudom csinálni - mondtam, és meggyújtottam a mellette lévő gyertyát. A hallgatólagos következtetés, hogy csak pólyásoknak való mágiára képes, nagyon földühítette, és ahelyett, hogy valami egyszerűt kísérelt volna meg, rögtön az általa ismert legnehezebb varázslatra váltott - az átváltozásra, s gyors egymásutánban előbb oroszlánná, majd medvévé változott. Én meggyőzően rettegtem félelmemben, és amikor Bella újra önmaga
lett, tapsoltam dundi kezecskémmel, és azt kiáltottam: - Még, még! - Mivé váljak? - kérdezte nővérem erősen zihálva a megerőltetéstől, ám elégedetten, hogy imponált nekem. - Tudsz egérré változni? - Nézz csak! És azzá változott. Amikor is, természetesen, beeresztettem a macskát. A dadusunk szerfölött rajongott a „Csizmás kandúr"-ért, noha nem emlékszem, hogy ezután valaha ismét mesélte volna. Később, amikor Celeste a tükörképét csodálta egy vén, elhagyatott kút sima, sötét vizében, a deszkák, elég erősek, hogy megtartsanak egy ötévest, beszakadtak, és a nővérem a mélybe zuhant. Szerencsére sosem tanult meg úszni. Hát, számára talán nem szerencsére. Körülbelül ebben az időben fedeztem föl, hogy bámulatosan festek feketében. Hogy ilyen hirtelen elvesztettek kettőt három gyermekükből, a szüleim bálványoztak engem egészen pont a tizennyolcadik születésnapom előtt bekövetkezett korai halálukig. - Korai, Felség? - Korai - ismételte meg a királynő szomorkásan. - A méreg gyorsabban hatott, mint kellett volna, és nekem ténylegesen törvényes gyámom kellett legyen a kiskorúságom hátralévő hónapjaiban. Cornelius kutatott valami után, amit mondhatna, és végül ezt választotta: - Sajnálom. - Nem volt kellemes, de fiatal voltam, kibírtam. Ahogy bemártotta a lúdtollát, Cornelius úgy döntött, nem kérdez rá a nyilvánvalóra. - Egyedül végül, a család pénzét utazásra és tanulásra használtam... kalmárok, mágusok, orgyilkosok, politikusok, a tudásért folytatott
kutatásaim során minden követ megmozgattam. Fölforgattam. Ann azt illeti, pont ezen kaptam számos politikust is... Egészen addig, amíg meg nem hallotta a királynő lábának halk topp-topp toppantását a szőnyegen, Cornelius nem jött rá, hogy az uralkodó reakcióra vár. Amikor fölnézett a jegyzeteiből, látta, hogy Őfelsége rámered. - Felség? - Minden követ megmozgatunk... politikusok... Az íródeák ellenőrizte följegyzéseit. - Igen, Felség, ez megvan. A nő sóhajtott. - Nem érdekes. A tanáraim megtanítottak, hogy a tudás hatalom, de csak egy bolond tagadná, hogy a hatalom szintén hatalom...
Könyv A digitális olvasás forradalma
A királyfi, egy kicsiny királyság trónörököse, jóképű volt, és megnyerő, de őszintén szólva, nem túl okos. Ami azt illeti, a szülei sem. A királyi házasságokat államszerződésnek kellene tekinteni, és olyan sok figyelmet kellene nekik szentelni, mint egy hadüzenetnek és a belőle kerekedő békeszerződéseknek. Mint ahogy gyakran azok is. De amikor ez a bizonyos királyfi nem tudta eldönteni, ki legyen a felesége, mit csináltak a szülei? Nagy bált adtak a palotában, amire meghívtak minden fiatal nőt a királyságból, és azt mondták a királyfinak, válasszon. Aranyat viseltem, pont ugyanazt az árnyalatot, mint a szemem színe. A hajam lángzuhatagként omlott a hátamra. A királyfi nem tudta levenni rólam a szemét. Amíg az a némber meg nem érkezett. A tökéletes királykisasszony: szőke haj, kék szem, a ruhája fehér és kék, lenge, bájos összeállítás és a lábán a lehető legnevetségesebb üvegcipellő. - Üvegcipellő, Felség? Az nem lenne... nem is tudom, törékeny? - De az.
>
Több mint 4100 ekönyv egy helyen mobi és epub formátumban! www.ekonyv.hu
A némberből áradt a mágia. És a végzet. Én a magam részéről mindig úgy éreztem, az ember maga kovácsolja a végzetét. Lévén túl megnyerő ahhoz, hogy ott hagyja a nőt, akivel épp akkor táncolt, a királyfi bohócot csinált magából abbéli kísérletével, hogy a szépséges látomást ne veszítse szem elől. Ügy méltányos, hogy elismerjem, a némber tudatában volt annak, miféle hatást gyakorol a királyfira, és édesen mosolyogva kiment a kertbe, hogy a királyfi befejezhesse a táncot. Amikor a királyfi és én összeházasodtunk néhány héttel később, úgy döntöttünk, hogy a fogadást pont ugyanabban a kertben tartjuk. A nyári virágok gyönyörűek voltak, és olyan sajnálatosnak tűnt, hogy a vendégeinknek benn kelljen maradnia. A törpe kecskerágó mögött takarítva a kertészek megtalálták egy rongyos ruha maradványait viselő, Sehonnai lány pernye és hamu borította tetemét. Szőke hajának nagy részét addigra elhordták a kis állatok, hogy fészket készítsenek belőle, és többé nem lehetett megállapítani a szeme színét. Senki sem hozta kapcsolatba a holttestet a titokzatos királykisasszonnyal, aki oly rövidke látogatást tett a bálon, bár, ha vették volna a fáradságot, hogy ellenőrizzék, tán megtalálták volna az üvegszilánkokat a torka roncsaiban. A király és a királyné még azon az őszön meghaltak. A királynénak kicsiny gondja támadt egy alsóruhával... egész elállította a lélegzetét... és ahogy a király a segítségére sietett, torkán akadt egy almadarab. A fényűző kettős temetés után a férjem és én trónra léptünk. - Én történetesen jelentős mértékben továbbléptem, mint ő, de ezt a történetet majd máskor mondom el. A jegyzeteid kinézete alapján... - a királynő odabiccentett a tinta pettyezte papír-
halmokra, amik az asztalon hevertek, mint elsodródott falevelek, az élete gyermekkorától a trónra lépésig - ...egy időre elégséges tennivalód akad. Egy történet csupasz csontjait adtam neked, Cornelius Dikcisszel. Rajtad áll, hogy fölruházd azokkal az extrákkal, amiket úgy tűnik, az emberek megkívánnak. Jelzőkkel. Határozókkal. Pontosvesszőkkel. Holnap reggel el fogom olvasni, amit a szavaimmal tettél. - Holnap reggel, Felség? - Elborzadt volna attól, ahogy a hangja rémült cincogásként szólalt meg, ha nem rémült volna meg a borzasztó végzettől, ami reggel vár rá. Még ha a jobb keze nem is görcsölt volna fájdalmasan, se lett volna lehetséges, hogy reggelre a könyv első részévé változtassa a kétüvegnyi lefirkantott tintát. - Ez gondot okoz? - Felség, egy könyv tisztességes megírása több időt vesz igénybe, mint az elmesélése. Ott vannak azok a, ahogy Felséged mondta, a jelzők, határozók... - Pontosvesszők? - Igen, Felség. Pontosvesszők. És egyéb központozás. - Egyéb központozás? - A királynő fölemelte a kezét, hogy elébe vágjon a válasznak, és elgondolkozva ráncolta homlokát. - Nekem tényleg nagyon tetszett, amit a sárkánnyal csináltál. - Köszönöm, Felség. - Holnap reggel hozz annyi oldalt, amennyit elkészítettél, és, amennyiben jóváhagyom a központozásodat, folytatni fogjuk. - És ha nem, Felség? - Akkor nem fogod folytatni. - A könyvet? A királynő mosolygott. - A könyvet sem. Mi az, Baxter? - Bocsánatért esdeklek a zavarás miatt, Felség. - A királynő személyi titkára mélyen meghajolt. - A törpék megérkeztek. - Igen, köszönöm, Baxter. Az ember nem gondolná rájuk nézve - mondta a királynő Corneliusnak, miközben fölállt, és kirázta a szoknyáit -, de a törpék készítik a legbámulatosabb koporsókat. Egész sokat üzleteltem velük az évek során. Cornelius lecsusszant a zsámolyról, egyenest térdre, amikor a királynő elsuhant mellette, a
szoknyák a súlyos testi sértés javaslatát susogták a szőnyeg ellenében. - Ez remek. Tényleg elkaptad azt, ahogy a hatalom megragadásán dolgoztam, hogy semmit sem kaptam ajándékba. Ami leginkább elképeszt, nyájas olvasó, az az, hogy egy ilyen kifinomult szépség rendelkezett a szükséges kitartással és erővel, hogy átgyalogoljon szerettei közül nyolcnak is a holttetemén azért, hogy elérje a helyet a csúcson, amit végzete rendelése szerint el kellett foglaljon... Ez az a fajta írás, ami Sir Harold történetét olyan sikeressé tette. - Köszönöm, Felség. - Azonban kilenc volt belőlük. - Kilenc, Felség? - Holttetem. - Elnézést, Felség. - Nagy levegőt véve, Cornelius kevés híján kihúzta magát. - Felség, vannak helyek, ahol több részlet... - Lelassítaná a dolgokat. - Igen, Felség. - Készen állsz a folytatásra? - Igen, Felség. - Noha bármilyen más válasz elhanyagolható túlélési eséllyel járt volna, az íródeák azon kapta magát, hogy több mint kész... meg van igézve.
a toronyszobát körbeölelő magas, görbe polcról elővett egy díszes fadobozt. - A férjem túlságosan előrehajolt, és beleesett az egyik kemencébe. - Amikor kinyitotta, a doboz édes, mélabús dallamot játszott. - Azonnal megsült. - A királynő Cornelius felé nyújtotta a dobozt. - Mézeskalácsot? - Köszönöm, nem, Felség. - Jobb is, már nem maradt sok. Az államtanácsot a hagyományos módon elintéztem, lecseréltem a szőnyegeket, és nekiláttam megszilárdítani a hatalmam. Mire végeztem, a teljes rendszer bámulatosan áramvonalas lett. Én kiadtam a parancsokat, és a lovagjaim gondoskodtak róla, hogy azokat teljesítsék. Már nem lévén örökletes nemesség, a köznép közelebb került a trónhoz, mint valaha, és magas pozícióba juthatott az érdemek, és nem a születés alapján. Azzal a feltétellel, hogy végső soron a föld az enyém, fölosztottam a nagybirtokokat az embereknek, akik megművelték őket, és, a néhány zúgolódó nyugodalmas, éjféli kivégzése után, az ország virágzott. A lovagjaim bizonyultak a legnagyobb gondomnak. Megengedem, egy bizonyos mennyiségű gyújtogatás és fosztogatás szükséges volt kezdetben, ám ők kezdtek elkanászodni. Némelyik férfi már csak ilyen, nyújtsd nekik a kisujjad, és máris az egész karhatalmadat akarják...
A férjem királyságában szokás volt, hogy a királynénak meglegyen a maga kis testőrgárdája, melynek rendeltetése többé-kevésbé ceremoniális volt. Királynéságom első évének végére hasznát vettem számos fiatalembernek, akiket korábban hasznavehetetlennek tartottak, és hozzáadtam őket a gyáripar alapjaihoz. Főként a fémművességhez. A szegecsek monopóliumával rendelkező pasas kisebb vagyont szedett össze. Miután a férjem... meghalt, az államtanácsa nem volt teljesen biztos abban, hogy szilfid vállam elbírja a kormányzás terhét.
- Ó, milyen zseniális, Felség! A királynő sóhajtott. - Egy udvarias kuncogás sokkal hihetőbb lett volna, és nem borult volna ki tőle a tinta. - Sajnálom, Felség. - Nem fogom újra elmesélni ezt a részt. Majd éjjel újraírhatod az egészet emlékezetből.
- Felség, hogyan halt meg Felséged férje? A királynő elfordult az ablaktól. - Az egy tragikus baleset volt a konyhák szemléje során. - Átszelve a termet, a királynő
Készen álltam a puccskísérletre. Nagydarab férfiak fekete lemezpáncélban, vörös köpennyel, tollforgóval úgy osonnak, hogy az fabatkát sem ér. Becsö-
>
römpöltek a trónterembe egy délután, tökéletesen tönkretéve a parkettát a sarkantyújukkal. Szerfölött bosszantott a dolog, a vén kancellár folyamatosan mosta azt a padlót a nyelvével a hatalomátvétel óta, és addigra már egész káprázatos lett. A kapitány láthatta, hogy ingerült vagyok. Levette a sisakját, és kegyetlen szája meglehetősen vonzó mosolyba húzódott. Valamiképpen sikerült megőriznie összes fogát. - Kár megölni valakit, aki ilyen szépséges - mondta kardot rántva -, de nem vagyok olyan hülye, hogy életben hagyjalak. Inkább meghalok, mielőtt... És meghalt, mielőtt elterült a padlón, és a többiek követték, mindössze egy fél szívdobbanásnyival később. Annak a rengeteg acélnak a becsapódása fülsüketítő volt. - Emlékszel a szüleimre? Cornelius fölnézett a jegyzeteiből, nem kissé összezavarodottan a non sequíturtól. - A szüleire, Felség? - Igen. Ezúttal jól kalkuláltam az adagolást. Attól a pillanattól, hogy fölfedeztem, mit terveznek nem kifejezetten hűséges lovagjaim, elkezdtem mérgezni őket. Azután az egész csak időzítés kérdése volt. Azóta sem okoztak nekem egy másodpercnyi gondot se. Egy tintacsepp hullott alá az íródeák pennájáról, és tette olvashatatlanná a királynő utolsó szavait. - Felség, azt méltóztatik mondani, hogy a lovagok, a lovagok, akik ma is lovagolnak, ugyanazok a lovagok, akik Felségeddel voltak szá... És bármi egyebet is teszel, semmiképp se emlékeztesd a korára! A toronyszobán kívül szürkészöld felhők gördültek a nap elé. - ...akkoriban, amikor Felséged először hatalomrakerült? - Természetesen. - A rőt szemöldök összehúzódott. - Nem tudtad? - Nem, Felség. - A barátaid és a szomszédjaid tudják?
- Nem hiszem, Felség. Láthatóan földúltan a királynő fölvette kedvenc pózát az ablaknál. - Pontosan ez az, amiért el kell mondatnom a történetem. A legnagyszerűbb tetteim némelyike, elfeledve már a saját életemben! Fekete mágiával létrehozok halott férfiakból egy elit katonai szervezetet, hogy ráerőszakolják akaratom a népre, és folyamatosan fenntartsák a rendet akkorka költséggel, amekkoráról más kormányzatok csak álmodnak, és alig hat nemzedékkel később mivé váltak? Korábbi énjük árnyékává a szó szoros értelmében. Ez igazán lehangoló. Nem is tudom folytatni ma már. Írd meg, amit elmondtam neked! És Cornelius... - a királynő megállt az ajtónál, finom arcvonásaira rányomta bélyegét a bánat - tedd rettentővé! - Az nem lesz nehéz, Felség. A királynő másnap reggelre fölvidult. - Üzentem a lovagoknak, hogy emeljék föl a sisakrostélyukat, ha egyénekkel van dolguk... persze, ez tömegmészárláskor nem szükséges, de abszolúte semmi értelme annak, ha létrehozunk egy eszközt, s aztán sose használjuk. Köszönöm, Cornelius, nélküled ki tudja, milyen sokáig folytatódott volna a dolgok ilyen sajnálatos állása! - Azért élek, hogy szolgáljak, Felség. - Igen... Az íródeák igazán, de igazán nem szerette azt a tűnődő kifejezést a királynő arcán... immár nem, most, hogy tudta: a szolgálatnak nem feltétele az életben levés. Amint rendbe raktam a magam apró kis királyságát, azt műveltem, amit bármelyik lelkiismeretes uralkodó tenne: körülnéztem gazdasági lehetőségek után. Az északra fekvő királyság a zűrzavar döbbenetes állapotában volt, amikor megérkeztem, az emberek irányítás nélkül már csaknem száz éve, míg a királyi család kelepcébe ejtve, mélyen aludt a palotában, a tövisek védőfala mögött. Életemben nem láttam még ilyen rendetlenséget! A tüskebokrok alá-, fölé- és körbenőtték egymást, kanya-
rogva, kacskaringózva és kelepcébe ejtve tizenhat fiatalembert arasznyi töviseiken. Mind királyfi, az ember azt hinné, legalább az egyiknek lehetett volna annyi esze, hogy kard helyett egy baltát hozzon! A csaknem száz év alatt a sövény háromszor olyan magasra nőtt, mint egy sudár ember. Nyilvánvalóan sosem metszették meg. Van róla fogalmad, hogy mennyi száraz fát halmoz föl egy sövény mindössze egyetlen év alatt? Már ötéves koromban meg tudtam gyújtani egy gyertyát. A hadseregem visszavonultattam biztonságos távolságba. - Olyan a szaga, mint a disznósülté jegyezte meg valaki egy idő múlva. - A tűz elérte a palotát - magyaráztam neki. Az új térkép, amit a hamuba rajzoltam, megduplázta a határaim. Újsütetű alattvalóim akkorra leszoktak az adófizetésről, de amint meggyőződtek arról, milyen jótéteményeket nyújt egy központosított kormányzás - utak karbantartása, egységes iskolázás, hozzáférés külföldi piacokhoz, elegendő élőerő a teljes család kiirtásához, bármiféle ellenállás esetén, egészen a másodfokú unokatestvérekig, a házastárs hozzátartozóiig és a háziállatokig -, meglehetősen gyorsan tértek jobb belátásra. Most, hogy az északi határom biztonságos lett, az óramutató járásával ellenkezőleg körbevezettem a hadseregem a birodalom kerületén. A környező királyi családok addig házasodtak egymást közt, míg eljutottak az örökletes hülyeségig. És csapott állig. Nyugaton az uralkodó királyfi úgy keresett feleséget, hogy egy borsószemet dugott egy halom matrac alá. Az eredmény: kisebb sérülések és törött csontok lajstroma, ahogy egymás után a fiatal nők fölkeltek éjszaka, hogy használatba vegyék a szobai árnyék-
széket. A királyfi jobban járt volna, ha többet költ védelemre és kevesebbet ágybetétre. Délen a király fölhelyezte egyetlen leányát egy üveghegyre, és annak ígérte a lány kezét, valamint fele királyságát, aki képes följutni hozzá. Ha még emlékszel, rnár korábban beszéltünk arról, hogy az üveg... nos, törékeny. Keleten három királyfit küldött szerencsét próbálni egy betegeskedő király, aki képtelen volt eldönteni, melyikük legyen az utóda. Talán valóban nem tudta, melyikük született elsőként, de én nem álltam meg faggatózni. Úttorlaszokat állítottam föl, és amikor a királyfiak visszatértek, állami gyászszertartásban részesültek. A látcsövet még mindig használom, de az alma megrohadt, és a repülő szőnyeg turistáknak szánt olcsó tákolmány volt. - Soha senki nem szegült szembe Felségeddel? - A korai időkben nem. Az olyan emberek, akik a lányukat üveghegyre ültetik azért, hogy odaadhassák királyságukat az első kalapácsos idiótának, nem kifejezetten a stratégia és taktika nagymesterei. És minél kevesebb szó esik a félnótásról azzal a borsószemmel, annál jobb. - D e később...? - Később jöttek a hősök. - Cornelius meglepetésére a királynő telt szájának sarka érthetetlen mosolyba kunkorodott. - Majd holnap beszélgetünk róluk. Azt szerettem a legjobban a hősökben, hogy szerfölött impozánsak voltak. Kezdetben csaknem megkülönböztethetetlennek tűntek - megtermett, becsületes férfiak lemezpáncélban, óriási, fehér lovon. Addig, amíg tisztességesen viselkedtek, a lovagok parancsba kapták, hogy engedjék őket eljutni hozzám. Azokban a korai esztendőkben rengeteg tennivalóm volt, de semmi sem töri meg úgy a kormányzás egyhangúságát, mint az egyik olyan balga bajnok elintézése.
>
Általában három tévképzettel érkeztek. Hogy a martalócokból és gyilkosokból álló seregem félt szembenézni velük. Hogy én egy gonosz királynő vagyok, mert meghódítottam a környező országokat, és lemészároltam a nemességet. Hogy mivel a jó ügyért harcolnak, győzedelmeskedni fognak. A hadseregem szerfölött jól fegyelmezett volt, és szembenézett volna bármivel, amit mondok neki. A katonai diadalok hatékony generálissá tettek, nem gonosz királynővé, és úgy tűnt, senkinek sem hiányzik a halott nemesség, eltekintve a határaimon túli, eleven nemességtől. És a hősök sosem győzedelmeskedtek... - Hét bajnok halt meg, pont ott lent az udvarban, a végsőkig kitartva hitükben, hogy az igazságos oldalon állás legyőzhetetlenné teszi őket, bár a másodiktól a hetedikig nagy erejű talizmánokat is viseltek, ami megakadályozott abban, hogy a varázserőm használhassam ellenük. Azt akarja a királynő, hogy megnézze? Mielőtt Cornelius el tudta volna dönteni, a felséges asszony elfordult az ablaktól. - Tudtad, hogy az volt a szokásuk, hogy ténylegesen kihívást intéztek hozzám? Nos, gondolom, nincs rá ok, amiért tudnod kellene. A hősök rég meghaltak, mielőtt a nagyapád megszületett volna. - Hét zárt sisak sorakozott a polcon a mézeskalácsos fadoboz mellett. Fölnyúlva, a királynő megkocogtatta egy skarlátvörös körömmel az elsőt. - Én, Sir Gerald de Faunae, kihívom párviadalra a Sötét Királynő bajnokát. Amikor legyőztem, a királynő megfogja adni magát... Kutykurutty!
A brekegés folytatódott, ahogy a következő, aztán a rákövetkező kihívást intézett, azonosat az elsővel, kivéve a nevet és a végső kiáltást - két ááárgh, három bugyborékolás, egy sikítás és egy nyüszítés. Cornelius kénytelen volt azt gondolni, hogy a másodiktól a hetedikig jobban jártak volna a talizmánok nélkül. Amikor a végső kutykurutty elnémult, a királynő igyekezett türtőztetni nevetését. - Ó, egek! - sóhajtotta szemét törölgetve. - Teljesen elfelejtettem, milyen mulatságosak voltak. Egyébként... - s azzal visszaült a székébe - ...ez után a díszes társaság után nem jöttek többé bajnokok. Talán kifogytak a megtermett, becsületes férfiakból. Talán kifogytak a fehér lovakból. Sosem derült ki. - Ekkor kezdték Felséged Sötét Királynőnek nevezni? A királynő mosolygott. - Nem. - Egy másodperccel később folytatta, mintha Cornelius sosem szakította volna félbe: - A további terjeszkedés legalább annyira volt politikai, mint katonai, és a hősökből... Mi az, Baxter? - Későre jár, Felség, és mielőtt készülődhetne a gambáni nagykövet tiszteletére ma este adandó fogadásra, még találkoznia kell az iskolások fogalmazásversenyének győztesével. - Iskolások fogalmazásversenye? - Igen, Felség. Ötszáz vagy annál kevesebb szó, elmagyarázva, hogy Felséged miért engedi a beltainokat békében élni északon. - Mert remek ütközőzónát képeznek a fagyóriások ellen. - És pont ez volt a győztes fogalmazvány, Felség. - Kiváló. Cornelius! Cornelius, aki megpróbált újra életet dörzsölni a jobb kezébe, összerezzent. - Azt akarom, hogy ott légy ma este a fogadáson.
- Felség, én nem... A királynő szeme összeszűkült, ahogy fölállt. Baxter láthatóan fölkészült a legrosszabbra. - ...tudom, hogyan kell viselkedni egy ilyen alkalom során. Nem akarom Felséged kellemetlen helyzetbe hozni. - Nem fogsz. - Ez nem annyira megnyugtatás volt, mint inkább parancs. - Képes leszel megfigyelni engem, amint hatást gyakorolok külföldi méltóságokra, és beleteheted a könyvbe. Különben is, ingyen lesz az étel-ital... úgy hallottam, az írók szeretik az ilyesmit. Cornelius erőtlenül mosolygott. - Ahogy mindenki. Nemde, Felség? - Errefelé nem. Baxter majd keres neked megfelelő öltözéket. - Ha ez a kis trónterem - lehelte Cornelius tágra nyílt szemmel bámulva a tükörrel borított menynyezetről lógó, kilenc gigantikus csillárt -, hogy nézhet ki a nagy trónterem? - Ami azt illeti, eléggé célirányos - felelte neki Baxter. - Ez imponálásra használatos, a másik való hivatalos ügyekre, ami azt jelenti, hogy minden lemosható kell legyen. Egy jó tanács: ha tenger gyümölcseit eszel, maradj a fehér bor mellett! - Miért? - A királynő rosszallja, ha egyesek a rossz borból isznak. - Ó! - Aztán megértette. - Ó! Ez nem nyirbálja meg a vendégek lajstromát? - Már nem. A királynő és a gambáni nagykövet együtt léptek be. A királynő kinézete pompás volt. A nagyköveté ideges. A nagykövet kíséretének kivételével minden vendég olyan férfi vagy nő volt, aki előmenetelét saját magának köszönhette, aki ki tudta használni a királynő politikája adta lehetőségeket, és magas rangra emelkedett. A Birodalomban mindenki egyenlő volt a királynőtől lefelé, és senki
sem ivott vörösbort a rákpogácsához. Cornelius, egy középszerű íródeák a külső tartományokból, sosem álmodott arról, hogy ilyen társaságban találja magát - vagy legalábbis sosem álmodott arról, hogy ilyen társaságban találja magát, és túléli. Közelebb oldalgott a királynőhöz még épp időben, hogy hallja, amint az uralkodó ezt mondja: - Valójában már kilenc éve, hogy a bruttó nemzeti termékem túlnyomó része katonai kiadásokra ment. Sokkal hatékonyabbnak találom azt, ha ezt a pénzt tanárokra költöm. A nagykövet a fejét rázta, a szakállába fűzött gyöngyök finoman lengtek. - Nem értem. - A Birodalomban minden gyerek, függetlenül vagyontól és társadalmi állástól, ugyanazt a kitűnő oktatást kapja tízéves korig. És én irányítom ezt az oktatást. - Nem lehet ilyen egyszerű. - Nem? - A királynő kegyesen elfogadott egy odakínált szendvicset. - Hány királyságot hódított meg Gambánia? - Hármat! - És hányat tart hatalmában? Amikor a nagykövet feszengve vállat vont, a királynő elmosolyodott. És ez volt az a pillanat, amikor megtörtént. Az egyik vendég fölszakította nadrágja széles, narancssárga szárát, kirántott egy kis íjpuskát, ami addig a combjához volt ragasztva, és meghúzta a ravaszt, azt vijjogva: - Halál a Sötét Királynőre! Talán jó ötlet lett volna, ha először céloz. Cornelius világa összezsugorodott az íjpuska nyílvesszejének hegyére, ami a torka felé szárnyalt. Látta, lehetetlenül lelassítva, hogy a királynő bal kezével elé rántja a nagykövetet, miközben jobbjával előhúz egy hajítókést egy dekoltázsba rej-
>
, TANYA HUFF
Kanadai fantasyszerző, 1957-ben született. Tízévesen sikerült először pénzt keresnie a műveivel, egy újság két versét is megvette. 1986ban, a Magic in Ithkar 3 című antológiában jelent meg első elbeszélése. Bemutatkozó regényei (Child ofthe Grove, 1988; The Last Wizard, 1989) egy varázslótanonc lányról szóltak egy klasszikus fantasyvilágban, az ezeket követő Blood-sorozata (1991 óta fut) azonban már a mai Torontóban játszódik, jóravaló vámpírokkal a főszerepben. Magyarul ezzel együtt már három novellája olvasható, a korábbiak 279., ill. 286. számunkban.
tett hüvelyből. A merénylőjelölt egy szívdobbanásnyival a nagykövet után zuhant volna a padlóra, ha rnég bármelyik szív dobogott volna. Aztán a világ újra fölgyorsult, és Cornelius megpróbálta visszaidézni, hogyan is kell lélegezni. A csöndben, ami a kiürülő hólyagok neszétől eltekintve teljes volt, a királynő végigsiklott a termen. - Ezt nevezik hősnek? - Megbökte a hűlő tetemet egy fekete bőrtopán hegyes orrával. - Én akkor sem nevezném hősnek, ha beletennék egy szendvicsbe! - Adott a csöndnek egy nagyvonalú háromig számolást, aztán kíméletlen tekintete végigpásztázott a termen. - Szendvics... hősszendvics... ó, nem érdekes - motyogta, amikor az elismerő kuncogás végül végigsöpört a tömegen. - Egyikőtök sem értette meg elsőre, szóval semmi értelme a tettetésnek. - Lehajolva visszaszerezte a hajítókését, átlépett a holttesten, és a legközelebbi ajtón kisuhant. Sajnálatosképpen az a szolgák bejárata volt. Dobogó szívvel, Cornelius követte, eltolakodva a hirtelen túl szorossá vált vörös-fekete libériát viselő, pánikba esett nyulak triója mellett. Csak akkor érte utol, amikor a királynő megengedte, a toronyszobában. A felséges asszony a kedvenc, udvarra néző ablakánál állt az ablakpárkányra támaszkodva, és ötletszerűen etetett egy hollót nyers hússal. - Felség! - Drámaian térdre hullva, a férfi széttárta karját. - Megmentette az életem!
- Igen, azt tettem. Mondanám, hogy ettől az enyém lett az életed, de mindig is az volt. A királynő mélyet sóhajtott. - Öregnek érzem magam, Cornelius. Hová tűnt az eufória? Hol az izgalom? -Itt! A mellét borító hájba süppedő öklének hangja kérdő tekintetet irányított az íródeák felé. - Felség, egész ma estig a története csupán ennyi volt számomra, egy történet. De most! - A férfi nehézkesen talpra állt. - Most, ma este, a sztori életre kelt. - Az adrenalin bátorságával a nő mellé lépett. - Engedje meg, hogy másoknak is életre keltsem! Felséged gyönyörű és veszélyes, sőt halálos. Felséged egy archetípus, és egy archetípus többet érdemel egy puszta könyvnél! - Miről beszélsz? - A királynő és a holló nagyjából azonos arckifejezéssel figyelték. Az íródeák megnyalta ajkát, és a nőhöz hajolt. - Trilógiáról beszélek, Felség! Egy nagy, vaskos trilógiáról! - Egy trilógiáról? - Igen! A királynő mosolygott. - FelSÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉ... A királynő megcsóválta a fejét, és lecsüccsent az ablakfülke padjára. A fekete mágia és a halott hősök az egy dolog, de egy trilógia? Mi szállhatta meg Cornelius Dikcisszelt, hogy ilyesmit javasoljon? Tudhatta volna, hogy nem épkézláb ötlet. A test nedves, dinnyeszerű loccsanással csattant le az ablak alatti kockakövekre. Legalábbis nem hatvan láb zuhanás után. - Baxter? - Felség? - Szükségem lesz egy új íródeákra. Sohár Anikó fordítása
VONATALAGÚT
A VILÁGVÉGE UTÁN
S
Snowpiercer
OKÁIG A GLOBÁLIS éghajlatváltozás témá-
ja nem találta meg az utat a sci-fi filmekhez - pedig ez a kérdés egyre sürgetőbb és egyre inkább baljós, rendkívül fontos, hasznos lenne felvetni és a köztudatba juttatni. 2013-ban azonban kijött egy rendkívüli, egyedi alkotás, a Snowpiercer, amely ebből a szempontból rendkívül elegánsan sikerült, miközben egy sor egyéb igen kényes témát is nagyon gondolatébresztő módon érintett. A történet szerint a lassan veszedelmes mértékű globális felmelegedés ellen a közeljövő emberisége biomérnöki módosításokkal előállít egy olyan molekulát, amely magasan a légkörbe juttatva képes megállítani a folyamatot és lehűteni a Földet. A kísérlet annyira jól sikerül, hogy a bolygót halálos fagy szorítja markába, ami órák alatt elpusztítja nemcsak a civilizációt, de a teljes földi életet. Az emberiség egy excentrikus milliárdosnak köszönheti a túlélését: a zseniális Wilfordnak, aki már a kétségbeesett kísérlet előkészületei idején is tudta, hogy hova vezet a részecske felhasználása. A vonalőrült oligarcha egy speciális, min-
dcn szempontból önellátó vonatot építtetett egy különleges, az egész Földet körülölelő pályával, melyre, mint afféle 21. századi Noé bárkájára, jegyeket is árusított. Amikor a Föld jégbe fagyott, az utasok felszálltak a vonatra, jegyük pedig meghatározta, hogy milyen helyet foglalhatnak el az új társadalomban: a szegények a vonat hátsó kocsijaiba kerültek, míg a jármű elején, a mozdonyhoz közel, az első osztályon a dúsgazdagok foglalhattak helyet. A film tizenhét évvel a pusztító hideg után játszódik. A vonaton már kialakult egy fix társadalmi rend, amit vasmarokkal irányít a Wilfordnak már-már vallásos tisztelettel adózó, gazdagokból álló kör. Fegyverük az őrség, akik az éleiül szolgáló fehérjetömböket hozzák a hátsó kocsik nyomorgó népének. Nem elég a nyomor, a szörnyű körülmények, a privát tér teljes hiánya, időről időre a gyerekeket is elragadják valami rejtélyes oknál fogva a szegényektől. Az elnyomó hatalom ellen már több forradalom is kitört, melyeket rendre levertek, Curtis és idős mestere, Gilliam most mégis erre készül:
egy lázadást indítani a vonat hátuljából, mely a mozdonyig eljut, és uralma alá hajtja az uralkodók által szentnek hirdetett motort, ami melegen tartja a szerelvényt, forgatja a levegőt, és újrahasznosítja a vizet. Curtis így egy igazságosabb kormányzást akar bevezetni - célja nem is mindenkit érdekel, akad, aki csak a gyerekét akarja visszakapni, vagy jobb élelmiszerhez, esetleg droghoz akar jutni, de vele tartanak. A férfi ki is robbantja a forradalmat, mely csatákban, vérben születik, és mindkét fél megragad minden eszközt a győzelemért. A vonatban egyre előbbre jutó lázadók egyik ámulatból a másikba esnek: az akváriumkocsi falaiban egzotikus halak úszkálnak, a következő vagonban wellnessközpont, míg azután diszkó és drogtanya várja őket... Az egész pszichedelikus, lélegzetelállító látványvilágú út a vonat elejébe a jelenleg is létező emberi társadalmat mutatja be egy olyan ember szemszögéből, aki ezer másikkal van összezárva naphosszat, és a puszta túlélésért gürizik. Hogyan reagál egy ilyen személy, ha azt látja, hogy mások elegánsan szusit falatoznak, émelyítő hazugságokat tanítanak az iskolában a gyerekeknek, vagy órákig ücsörögnek a pezsgőfürdőben? Nem távoli kérdéseket vet fel a film, nyomasztóan ráismerhetünk saját világunkra. A pusztulás utáni világ félelmetes: afféle roadmovieként jéggé fagyott városok mellett robogunk el, elképesztő, behavazott mélységek fölötti
völgyhidakon száguldunk át, de mindenhol csak a halott, fehér Földet látjuk, mely egyszerre fenséges és gyönyörű, és tökéletesen halott az ember nélkül. A Snowpiercer karakterei egytől egyig izgalmas figurák: a kinti világot szándékosan elfeledő Curtis; a végtagjairól lemondó, öreg forradalmár, Gilliam; a drogos és őrülten flegma biztonságtechnikus, Namgoong és lánya, a látnok Yona vagy az elrabolt fiáért harcoló Tanya mind-mind olyan figurák, akik megragadják a fantáziánkat, miközben olyan valósak, hogy akár a szomszédjaink is lehetnének. A vonat elejében feltáruló igazság pedig nyomasztóbb sok más disztópiánál. A francia képregényből, a Le Transperceneigeből készült film egyszerre mutatja be, milyen tragikus következményekkel jár, ha az ember belepiszkál a természet törékeny egyensúlyába, és azt, hogy ennek ellenére milyen pokolian gonosz akkor, amikor egy egyensúlyt viszont támogat (ilyen a vonat népességkontrollálása is). A fordulatos történet igazán gondolatébresztő, rengeteg kérdést tesz fel, amikre aztán a nézőnek kell felelnie - a válaszok és érvek pedig, amiket kikényszerít, könnyen lehet, hogy a film legellenszenvesebb szereplőjének szájából is elhangzanak. Ahogy a Snowpiercer kiragad elveink megnyugtató, kényelmes falai közül, meglátjuk, mennyire hideg is tud lenni az ember - csakúgy mint a vonaton kívüli világ. Holló-Vaskó Péter
MENTŐSZKAFANDER SZABADESÉSHEZ
J
OSEPH KITTINGER 1960-ban hajtotta végre az első sztratoszféraugrást, és 31 100 méteres világcsúcsot állított fel. Ötven évig kellett várni, hogy ez a csúcs megdőljön. Ennek oka érthető, a kísérlet rendkívül drága, emberek tucatjainak kell éveken át dolgozniuk azért, hogy az ugrás megszülessen. Kittinger ugrását még a hadsereg finanszírozta, mert tudni akarták, hogyan lehet megmenteni a nagy magasságban repülő gépek személyzetét. Felix Baumgartner sztratoszféraugrásához már egy bőkezű szponzor kellett, aki hajlandó volt dollármilliókkal támogatni a projektet. Többszöri halasztás után végül 2012 októberében négy rekordból három is megdőlt, amikor kiugrott 36 000 méter magasságból.
Persze az ugráshoz különleges űrruha is kellett. Baumgartner ugrása ihlette meg a bolgár művészt, dfactót, hogy elképzeljen egy olyan űrruhát, amellyel még magasabbról is ki lehetne ugrani, akár a világűr határáról. Elképzelése szerint ez az öltözék megmenthetné azoknak az űrhajósoknak az életét, akiknek valamilyen balesetben megsérül az űreszközük, és képtelenek visszatérni a Földre. A Felix Re-Entry Suit névre hallgató űrruha tulajdonképpen egyszemélyes mentőkabinként funkcionál, aerodinamikai kialakítása elősegíti a visszatérést, miközben a pajzsként viselkedő ruha meg is védi viselőjét. Azonban fontos megjegyezni, hogy ez nem egy tudományos terv, csak egy művész elképzelése.
Az ország népe, amikoron az erdőkben utazgat, azhol éjjel nyugovóra tért, tüzet rakott; s reggelre kelvén, midőn távoztak, az pongók [orángutánok] odamentek, és az tűz köré gyülekeztek, míg az ki nem aludt: mivel nékik nem volt tudomásuk arról, miként kelletik tüzet rakni. ANDREW BATTELL, 1625
H
OYT TISZTELETES azonnal tudta, mit
akar Natalie, amikor a segédlelkésze bekopogott a dolgozószoba félig nyitott ajtaján, majd bemasírozott, fél kézzel maga után vonszolva Ézsaut. A diadalittas mosoly a lány arcán elárulta, mit fog mondani. - Hoyt tiszteletes úr, Ézsau mondani szeretne valamit magának. - Ezzel Natalie az orángutánhoz fordult, aki magát kihúzva, egyenesen állt, amiről Hoyt tiszteletes pontosan tudta, milyen nehéz számára. Az orángután majdnem a lány válláig ért. Zömök, tömzsi testét hosszú, takarosan fésült, vörösesbarna szőr borította, a feje búbján azonban csak kevés akadt belőle, s azt vízzel simította le. Széles arca, amit beárnyékolt két pofalemeze, pont olyan kifejezéstelen volt, mint máskor. Natalie elmutogatott neki valamit. Ézsau némán állt, hosszú karja lazán lógott két oldalán. A lány visszafordult Hoyt tiszteleteshez. - Meg szeretne keresztelkedni! Hát nem csodálatos? Mondd el te is, Ézsau! A tiszteletes már várta ezt. A Princetont alig egy éve elvégzett, huszonkét éves Natalie Abreu tiszteletes folyton lelkesedett, egyik nekibuzdulásból a másikba esett. Átszervezte a vasárnapi iskolát, magára vállalta a gyász- és veszteségfeldolgozó tanácsadást, és bevezetett egy olyan stílusú papi viseletet, ami mélységesen fölháborította Hoyt tiszteletes presbiteriánus lelkét. Ezen a napon földet seprő reverendát viselt, vörös és aranyszínű, hímzett, szélén rojtos stólával. Ezek szerint ma Pünkösd van. A lány alacsony volt, barna haját rövidre nyírva hordta, s azokban a nevetséges reverendáiban meg karingeiben meg miseruháiban úgy
Egy lelkészt komoly feladat elé állítanak egy nem mindennapi kereszteléssel... a kérdés filozófiai és teológiai vitákat gerjeszt...
Connie Willis
SZAMARITÁNUS szálldosott hivatali teendőit végezve, mint valami eltévedt kórista fiú. És Ézsaut is magára vállalta. Amikor megérkezett, nem tudta, hogyan kell használni az amerikai jelnyelvet. Hoyt tiszteletes maga is csak a legalapvetőbbeket ismerte a jelek közül: „igen", „nem", „gyere ide". A feladatokat, amiket Ézsauval akart elvégeztetni, többnyire némajátékkal adta neki elő. Ezért megkérte Natalie-t, hogy tanulja meg az alapszókincset azért, hogy jobban tudjanak társalogni az orángutánnal. A lány erre kívülről bevágta a teljes amerikai jelnyelvkönyvet. Órákig beszélt Ézsauhoz egyfolytában, az ujjai csak úgy száguldottak, bibliai történeteket mesélt, és segített neki az olvasásban. - Honnan tudja, hogy Ézsau meg akar keresztelkedni? - Ő mondta. Emlékszik, ugye, hogy múlt vasárnap volt konfirmációs előkészítő, és ő mindent tudni szeretett volna a konfirmációról, és én azt feleltem: „Most már ők Isten gyermekei, Isten családjának tagjai." Mire Ézsau azt mond-
ta: „Én is nagyon szeretnék Isten szeretett gyermekévé lenni." Mindig zavarba ejtő volt hallani, hogyan fordítja Natalie, amit Ézsau mondott. A lány átkomponálta a nyilvánvalóan nehézkes és töredékes beszédet melléknevek, mellékmondatok és viszonyszók egész rapszódiájává. Olyan volt, mint nézni valamelyik külföldi filmet, amiben a színész legalább egy bekezdésnyit locsog, ám a felirat rejtélyesen csak ennyit közöl: „Úgy van!" Na persze, ez pont a fordítottja. Ézsau alighanem olyasmit mutathatott, ha egyáltalán bármit is, hogy „Én tetszik lenni gyerek Isten", és ezt alakította át Natalie olyanná, ahogyan egy papi szeminárium tanára fogalmazna. Ezen a módon lehetetlen a valódi beszélgetés Ézsauval, de még mindig jobb, mint a pantomim. - Ézsau - kezdte beletörődően -, szereted Istent? - Hát persze hogy szereti Istent! - vágta rá Natalie. - Aligha akarna megkeresztelkedni, ha nem így lenne, nem igaz?
>
- Natalie - mondta a lelkész türelmesen -, Ézsauval kell beszélnem. Legyen szíves, kérdezze meg tőle... szereted Istent? A lány méltatlankodó arcot vágott, de elmutogatta a kérdést. Hoyt tiszteletes arca megrándult. Az Istent jelentő jel rémes volt, úgy nézett ki, mint valami szalutálás. Hogy lehet megkérdezni valakitől, hogy szeret-e egy szalutálást? Ézsau bólintott. Látszott, hogy rettentően kényelmetlen neki ott állni. Hoyt tiszteletest fölbőszítette Natalie ragaszkodása ahhoz, hogy az orángután egyenesen álljon, holott a gerincét nem erre teremtették. A lány arra is megpróbálta rávenni Ézsaut, hogy viseljen ruhát. Még vett is neki egy munkásoverallt, sapkát meg cipőt. Na, az volt az az alkalom, amikor Hoyt tiszteletes még csak türelmes sem volt vele. - Mi a csodának adnánk rá cipőt? - förmedt akkor a lányra. - Azért béreltük föl, mert olyan a lába, hogy kézként tudja használni! Mindkettőre szüksége van, ha föl kell mennie a gerendák közé. Ráadásul már amúgy is jól be van burkolva! A szőre sokkal illedelmesebben eltakarja, mint magát azok a nevetséges öltözékek, amiket hord! Ezt követően Natalie valami szörnyű, lószőrből készült bencés izét hordott, és a derekára kötelet kötött egészen addig, míg Hoyt tiszteletes bocsánatot nem kért. Habár Ézsau ruházatának kérdésében nem engedett. - Mondja meg Ézsaunak, hogy üljön le a székre! - kérte, s közben rámosolygott az orángutánra. Maga is leült. Natalie állva maradt. Az orángután szemből mászott föl a székre, majd megfordult. Rövid lába egyenesen előremeredt. A teste előregörnyedt. Hosszú karjával átkarolta magát, majd fölpillantva Natalie-ra, sietve lelógatta a karját két oldalt. A lány ettől mélységesen zavarba jött. - Ézsau - kezdte újra a lelkész, s intett Natalie-nak, hogy fordítson -, a keresztség komoly dolog. Azt jelenti, hogy szereted Istent, és őt akarod szolgálni. Tudod, hogy mit jelent a szolgálat? Ézsau lassan bólintott, aztán egy sajátos jelet mutatott, a tenyerével enyhén megpaskolta a fejét oldalt. - Natalie, mit mondott? És kérem, ne cifrázza! Csak fordítsa le!
- Ezt a jelet én tanítottam neki - felelte kimérten a lány. - A vasárnapi iskolában. A szó nem szerepelt a könyvben. Azt jelenti, talentum. Azt akarja mondani... - Ismered a tíz talentumról szóló történetet, Ézsau? A lány fordított. És az orángután megint bólintott. - És a talentumoddal fogod Istent szolgálni? Ez az egész beszélgetés képtelenség. Nem tárgyalhat egy orángutánnal a keresztényi szolgálatról! Ennek semmi értelme. Ők nem is szabadok. A Cheyenne-hegyi Főemlőskutató Központba tartoznak, ami régebben az állatkert volt. Ott kezdtek el az első orángutánok jelelni egymásnak. Egy fiatal példány, akit hároméves koráig emberek neveltek, egy balesetben elvesztette emberszüleit, és visszakerült a Központba. Több mint húsz szóból álló szókincse volt az amerikai jelnyelven, és meg tudott fogalmazni egyszerű parancsokat. Még az év vége előtt az orángutánok teljes kolóniája elsajátította ezt a szókincset, és megtanult kijelentő mondatokat formálni. A Cheyenne-hegyiek minden tőlük telhetőt megtettek orángutánjaik taníttatására, meg hogy hasznos munkát találjanak nekik odakint a társadalomban, de mégis ők voltak a tulajdonosaik. Havonta egyszer eljöttek Ézsauért, hogy elvigyék pároztatni a Központban lévő nőstényekkel. A lelkész nem kárhoztatta ezért őket. Az orángutánok mostanra kihaltak a vadonban. A Cheyennehegyiek minden tőlük telhetőt megtesznek, hogy a fajt megóvják a kipusztulástól, és nem bánnak velük rosszul, a lelkész mégis sajnálta Ézsaut, aki örökké szolgálni fog. Megpróbálkozott valami mással. - Szereted Istent, Ézsau? - kérdezte ismét, s most maga mutatta a szeretet jelét. Ézsau bólintott. Ő is a szeretet jelét mutatta. - És tudod, hogy Isten szeret téged? Az orángután tétovázott. Kerek, barna szemével komolyan nézett Hoyt tiszteletesre, és pislogott. A szemhéja világosabb volt, mint az arca többi része, homokszínű. A jobb kezét ökölbe szorította, és kifordítva Hoyt tiszteletes felé nyújtotta. Kurta hüvelykujját kihúzta, keresztbe rátette a többi ujjra, majd kiegyene-
sítette, aztán bedugta a többi ujj alá, mindezt nagyon módszeresen. - Sz... a... m... - betűzte Natalie. - Ó, az irgalmas szamaritánusra gondol, múlt héten azt a történetet vettük a Bibliából. Elfelejtette a jelet, amit kitaláltunk rá. - A lány odafordult Ézsauhoz, és egyik tenyerét a másikra ejtette. Irgalmas, Ézsau. Irgalmas szamaritánus. - Az s-t jelentő öklöt formálta, és kétszer megkoppintotta vele a derekát. - Irgalmas szamaritánus. Emlékszel? Ézsau ránézett. Megint fölemelle az öklét, és kinyújtotta Hoyt tiszteletes felé. - Sz... - ismételte. - ...a... m... a... r... - És végigbetűzte a szót. Natalie ettől indulatba jött. Sebesen jelelt Ézsaunak. - Hát nem emlékszel, Ézsau? Irgalmas szamaritánus. Emlékszik a történetre, az világos. Csak elfelejtette a hozzá tartozó jelet, ez minden. - A lány megfogta az orángután kezét, és megpróbálta az irgalmas jelentésű lapos helyzetbe kényszeríteni, de Ézsau nem hagyta magát. - Nem - szólalt meg Hoyt tiszteletes -, nem hiszem, hogy erről beszélne. Natalie csaknem elsírta magát. - Ismeri az összes bibliai történetet! És tud olvasni! Csaknem az egész Újtestamentumot elolvasta egymaga! - Tudom, Natalie - mondta türelmesen Hoyt tiszteletes. - Nos, akkor meg fogja keresztelni? A lelkész ránézett az orángutánra, aki előtte gubbasztott a széken. - Gondolkoznom kell a dolgon. A lány makacskodott. - De miért? Csak meg szeretne keresztelkedni! Az Ökumenikus Egyház pedig keresztel embereket, nem igaz? Múlt vasárnap tizennégy embert kereszteltünk. Nem akar mást, csak megkeresztelkedni! - Gondolkoznom kell a dolgon. Egy pillanatig úgy tűnt, a lány nem hagyja annyiban. - Gyere, Ézsau! - szólalt meg aztán, jelezve az emberszabású majomnak, hogy kövesse. Az orángután nehézkesen mászott le a székről, s közben megpróbált nem megfordulni.
>
Próbál Natalie kedvére tenni, gondolta Hoyt tiszteletes. Vajon azért akar megkeresztelkedni, hogy Natalie kedvében járjon? Hoyt tiszteletes még egy darabig az íróasztalánál maradt. Aztán végigsétált a végtelen folyosón az irodájából a szentélybe. Megállt az oldalajtónál, és benézett az óriási, napfényben fürdő terembe. A templom az első nagy, ökumenikus katedrálisok közé tartozott, még az Extázis előtt épült. Csaknem négy emelet magasba nyúlt, a coloradói hegyekből származó fenyőgerendák nagy, nyitott boltozata fedte. A híres Lazetti-ablak végigért a teljes négy emelet hoszszan, és ólom helyett acélkeretbe helyezett, festett üvegből készült. A földszint árnyékba borult a szószék és a kóruskarzat mögött, sötétbarnák és zöldek nyurgultak néhány karcsú pálmafává. A magasban pedig alkonyodott. Jócskán a gyülekezet feje fölött az élénk narancssárga, melegvörös és sötétmályva őszibarack-, krém- és levendulaszínné halványult. Nagyjából a harmadik emelet szintjén az ablakok észrevétlenül pasztellszínű árnyaltból teljesen áttetszővé változtak. Esténként a szmog fölé emelkedő denveri naplemente elvegyült az ablak felhőivel. Valódi csillagok bújtak elő az ablak csúcsához közel beillesztett egyetlen, csiszolt üvegcsillag mögül. Ézsau ott volt fönt a szarufák között. Egyik karjáról a másikra lendült, s fél kézzel fehér portörlő rongyot húzott maga után. Munka közben hosszú, szőrös karja magabiztosan mozgott a keresztgerendákon. Ézsau érkezte előtt létrákkal próbálkoztak, ám azok összekaristolták a gerendák fáját, és nem is voltak biztonságosak. Az egyik alig pár araszra zuhant le a Lazetti-ablaktól. Hoyt tiszteletes úgy döntött, hogy addig nem mond semmit az ügyről, míg elhatározásra nem jutott. Natalie kitartó kérdezősködésére mindig ugyanazt a választ adta: - Még nem döntöttem. Ahogy tervezte, vasárnap az alázatosságról prédikált. Azonban az utolsó Szentírás-részlethez érve hirtelen észrevette Ézsaut, amint az ő felolvasását figyeli az egyik fenyő keresztgerendán ku-
porogva, karja biztosítékul az egyik támaszfa köré kulcsolva. - „De én?! Már-már méghanyatlottak lábaim; és kis híjja, hogy lépteim el nem iszamodtak. Akkor balgatag és tudatlan volnék én, oktalan állat volnék én te irántad." Ránézett hívei gyülekezetére, akik elégedettnek tűntek magukkal, szinte önelégültnek. Megint Ézsaura pillantott. - „De én mindenkor veled vagyok, te fogod az én jobb kezemet. Tanácsoddal igazgatsz engem, és azután dicsőségbe fogadsz be engem. Ha elfogyatkozik is testem és szívem: szívemnek kősziklája és az én örökségem te vagy, oh Istenem, mindörökké!" - Nagy csattanással becsapta a Bibliát. - Még nem mondtam el mindent, amit szándékomban áll, az alázatosság tárgykörében, amiről közületek kevesen tudnak bármit is. A gyülekezet láthatólag meglepődött. Natalie csak úgy ragyogott az élénkvörös reverendájában, ami fölött sárga selyem miseruhát viselt. Hoyt tiszteletes Natalie-val kiabáltatta el az áldást a bekövetkező hangzavarban, és az orgonista ajtaján át távozott, vissza a lelkészlakba. Egy órával később befutott Natalie Ézsau kíséretében. A lány izgatott volt. Arca pont úgy vöröslött, mint a reverendája. - Ó, annyira örülök, hogy végül úgy döntött, mond erről valamit! Reméltem, hogy fog. Tudja, mindnyájan azt fogják gondolni, micsoda nagyszerű ötlet! Bár azt kívánom, bárcsak megkeresztelte volna. Gondolja csak el, hogy meglepődött volna mindenki! Az első keresztelés és a mi templomunkban! Ő, Ézsau, hát nem izgulsz te is? Meg leszel keresztelve! - Még nem döntöttem, Natalie. Csak elmondtam a gyülekezetnek, hogy szóba került a dolog, ez minden. - De majd meglátja, mindenki úgy fogja gondolni, hogy nagyszerű ötlet! A tiszteletes hazaküldte Natalie-t, s utasította, hogy ne fogadjon hívásokat, s ne álljon szóba egyetlen riporterrel sem, habár pontosan tudta, hogy ezt a rendeletét a lány teljes mértékben figyelmen kívül fogja hagyni. Ézsaut ott tartotta magánál, mindkettejüknek finom vacsorát ké-
szített, és keresett egy baseballmeccset az egyik tévécsatornán. Ézsau fölemelte Hoyt tiszteletes macskáját, egy vén kandúrt, amely épp csak megtűrte az embereket a lelkészlakban, és odavitte a tévé előtt álló székéhez. Hoyt tiszteletes a karmok és megbántott érzések kitörésére számított, ám a kandúr egész boldogan fészkelődött el Ézsau ölében. Amikor eljött a lefekvés ideje, Ézsau gyöngéden letette a macskát a vendégágy végébe, és kétszer is megsimogatta. Aztán szemből bemászott az ágyba. Ez a szokása mindig annyira zavarba ejti Natalie-t. Hoyt tiszteletes betakargatta az orángutánt. Ami persze butaság a részéről, hisz Ézsau már teljes mértékben felnőtt. Egyedül él, és gondoskodik magáról. Mégis, valahogy ez tűnt helyes cselekedetnek. Ézsau fektében fölnézett rá. Fél karral fölnyomta magát, hogy lássa, a macska még mindig ott van, aztán az oldalára fordult, és maga köré fonta a karját. Hoyt tiszteletes lekapcsolta a világítást. Nem ismerte a „Jó éjszakát!" jelet, ezért csak intett az ajtóból, tétova kis integetéssel. Ézsau visszaintegetett. Ézsau a macskával az ölében ette a reggelijét. Hoyt tiszteletes visszakapcsolta a telefont, ami állhatatosan csörögni kezdett. Intett Ézsaunak, hogy ideje átmenni a templomba. Ézsau jelelt valamit, s a macskára bökött. Nyilvánvalóan szerette volna magával vinni. Hoyt tiszteletes egy meglehetősen szelíd „nem"-et mutatott, öszszecsípve két ujját a hüvelykujjával, ám eközben mosolygott, nehogy Ézsau mérgesnek higgye. Ézsau letette a macskát a székre, és együtt ballagtak át a templomba. Hoyt tiszteletes azt kívánta, bárcsak valahogy el tudná mondani az orángutánnak, nem muszáj neki folyton kiegyenesedve járni. Hoyt tiszteletes dolgozószobájának ajtajában Ézsau azt jelelte „Munka?", és Hoyt tiszteletes bólintva már nyitotta volna az ajtót, de az nem nyílt az alá bedugott levelektől. Letérdelt, és kihúzott egy maroknyit az ajtó alól. Az ajtó kitárult, a tiszteletes fölszedett egy újabb marék levelet a padlóról, és az íróasztalára tette. Ézsau bekukucskált az ajtón, és integetett neki. Hoyt tiszteletes visszaintegetett, és Ézsau eltotyogott a szentélybe. Hoyt tiszteletes becsukta az ajtót.
Az íróasztala mögött egy halom éles üvegszilánkban egy nagy követ talált. Fölötte, az üvegajtóban, csillag alakú lyuk tátongott. A tiszteletes lehámozta az üzenetet a kőről. Ez állt benne: „És láték egy fenevadat feljőni a földből, és az ő fején a káromlásnak neve." Hoyt tiszteletes eltakarította a törött üveget, és hívta a püspökasszonyt. Elolvasta a kapott leveleket, s közben fél szemmel leste az üvegajtón keresztül, érkezik-e már a felettese. A püspökasszony mindig hátulról jött, átvágva a parkolón. A lelkészi iroda a templom adminisztratív szárnyának legvégén helyezkedett el, ide volt a legnehezebb eljutni. Azért tervezték meg így, hogy a lehető legjobban elkülönülhessen a nyüzsgéstől. Az üvegajtón túl régebben egy vadalmafa állt egy kis udvaron. Öt évvel ezelőtt azonban az udvart és a vadalmafát föláldozták egy parkolóért, és most ő már egyáltalán nem tud elkülönülni, ellenben kiválóan megfigyelhet minden jövést-menést. Ez az egyetlen módja annak, hogy tudja, mi folyik a templomban. Az irodájából nem hall egy hangot sem. A püspök biciklivel érkezett. Rövidre vágott, göndör, ősz haját hátrafújta arcából a szél. Bőrét sötétbarnára sütötte a nap. Világoszöld nadrágkosztümöt viselt, de karján hozott egy fekete reverendát. A lelkész már nyitotta is az üvegajtót, hogy beengedje. - Nem voltam benne biztos, hogy ez hivatalos találkozó lesz, vagy sem. Úgy döntöttem, jobb, ha hozok magammal valamit arra az esetre, ha újabb bombahírt tartogatsz számomra. - Tudom, hogy nagy butaságot csináltam sóhajtotta a férfi, leülve rendetlen íróasztala mögé. - Köszönöm, Moira, hogy eljöttél. - Legalább figyelmeztethettél volna! Az első hívást valami riportertől kaptam, aki őrjöngött, hogy közelít a Végítélet. Azt hittem, már megint támadásba lendültek a Krizmások. Aztán valami elmebeteg telefonált, hogy mi az egyház álláspontja a disznók leikével kapcsolatban. Beletelt újabb húsz percbe, mire ki tudtam nyomozni, hogy pontosan mit is tettél. Időközben, kedves Will, attól tartok, igen kevéssé jóindulatú nevekkel illettelek. - A püspökasszony odanyúlt, és megveregette a lelkész kezét. - Amiket most mind visszaszívok. Hogy vagy, kedves?
>
- Nem akartam semmit sem mondani addig, amíg el nem határoztam, mit tegyek - válaszolta a férfi tűnődően. - Erre a hétre terveztem, hogy fölhívlak emiatt. Ezt meg is mondtam Natalie-nak, amikor áthozta Ézsaut. - Tudtam! Ez Natalie Abreu elmeszüleménye, ugye? Sejtettem én, hogy ebben egy segédlelkész keze lesz benne! Isten bizony, Will, ezek mind egyformák! Nincs semmi mód arra, hogy még tíz évet eltöltsenek a papneveldében, amíg egy kicsit alábbhagy a lelkesedésük? Felkarolandó jó ügyek és ötletek és reformok és még több jó ügy! Kikészítenek. Az enyém a kórusokért van oda: gyermekkórusok, fiúkórusok, madrigálok, antifónák, barokk tercettek. Alig marad idő a prédikációra, olyan sok az énekkar. A templomom sem néz ki templomnak. lobban hasonlít egy katonai díszszemlére. Tarka taláros seregek vonulnak ki-be, s kántálják egymásnak a válaszokat. - Az asszony elhallgatott. - Vannak pillanatok, amikor legszívesebben megfojtanám a fickót. Bár most épp Natalie-t szeretném megfojtani. Miért vette ezt a fejébe? Hoyt a fejét csóválta. - Nagyon szereti Ézsaut. - Szóval teletömi a fejét bibliai történetekkel meg a Szentírással. A vasárnapi iskolába is beszervezte? - Igen. Azt hiszem, az első osztályba. - Hát akkor hivatkozhatsz befolyásolásra, nem? Mondhatod, hogy nem a saját ötlete volt, hanem rákényszerítették? - Ezt elmondhatnám a vasárnapi iskolások nagyjából háromnegyedéről is. Moira, pont ez a baj. Az ellene fölhasználható érvek között nincs olyan, ami ne lenne érvényes legalább a gyülekezet felére. Ézsau magányos. Szüksége van egy erős apafigurára. Szereti a szép miseruhákat meg a gyertyákat. Ösztön. Kondicionálás. Szexuális szublimálás. Lehet, hogy ez mind igaz Ézsau esetében, de éppúgy egy csomó emberében is, akiket megkereszteltem. És sosem kérdeztem meg tőlük: „Valójában miért is akar megkeresztelkedni?" - Azért teszi, hogy Natalie kedvében járjon. - Persze. És hány segédlelkész megy a papi szemináriumba, hogy a szülei kedvében járjon? - A férfi föl-le járt az íróasztal mögötti keskeny
sávban. - Gondolom, az egyházjogban nincs semmi erről. - Megnéztem. Will, az Ökumenikus Egyház még gyerekcipőben jár. Még a szervezeti szabályokat is épp csak írásba foglaltuk, a maradékról ne is beszéljünk! És húsz év nem elégséges idő ahhoz, hogy precedensek alapján ítélkezhessünk. Sajnálom, Will. Még az egyesülés előtti jogig is visszamentem abban a reményben, hogy esetleg kölcsönvehetünk valami talányosat. De nincs ilyen szerencsénk. A szabad egyházak több mint huszonöt évig kacérkodtak az egyesülés gondolatával anélkül, hogy a jóakarat néhány kinyilatkoztatásánál többet tettek volna le az asztalra. Aztán a Krizmások bejelentették az Extázist, és az egyházak az ökumenizmus karjaiban kerestek menedéket. A fundamentalista Karizmatikus mozgalom, amely a Végítélet közelgő eljövetelét hirdette, mártíromsággal és Antikrisztussal egyetemben, a nyolcvanas években egyre erősödött. 1989-ben egy tikkasztóan meleg kedden közölték, hogy a Végítélet nem csupán látótávolságban van, hanem elérkezett, és hogy minden igaz kereszténynek egyesülnie kell, hogy fölvegye a harcot az Antikrisztussal. Az Antikrisztust sosem azonosították pontosan, ám a legtöbb igaz keresztény arra a következtetésre jutott, hogy valahol a szabad egyházak körében kell hogy lakozzék. Lelkes imák szálltak föl metodista előkertek pázsitjáról. Fiatalemberek handabandáztak harsogva mise közben episzkopális templomokban. Számtalan ólomüveg ablakot törtek be, köztük egy kivételével az összes Lazettit. Néhány templomot fölgyújtottak. Az Extázis jelentős mértékben vesztett a lendületéből, amikor két évvel később az egek még mindig nem göngyölődének össze, mint valami papírtekercs, és nem ragadák a híveket a mennybe, mégis a Krizmások olyan erőnek bizonyultak, amelyet az újszülött Ökumenikus Egyház nem vett félvállról. Az igaz, hogy az így létrejött egyházszövetség kissé szedett-vedett, ám védőbástyaként szegült a Krizmásokkal szembe. - Nem volt semmi? - kérdezte Hoyt tiszteletes. - De legalább a püspökök hozhatnak határozatot, nem?
- Ebben az ügyben a püspököknek nincs fölötted fennhatóságuk. Krisztus Egyesült Egyháza ragaszkodott az önrendelkezéshez az egyes egyházakon belüli ügyekben, beleértve a tisztviselők választását, az Úrvacsora kiosztását és a keresztelést. Rájuk kellett hagyni, másként nem léptek volna be közénk - fejezte be a nö bocsánatkérőn. - Ezt sosem tudtam megérteni! Mindegyik ott állt egymaga, és a Krizmások úgy ólálkodtak körülöttük, mint egy farkasfalka. Nem volt választásuk. Be kellett lépniük. Szóval hogyan kaphattak egy olyan ínyencfalatot, mint amilyen az önrendelkezés? - Ne feledd, hogy a dolognak két oldala van! Mi sem állhattunk félre, és hagyhattuk, hogy a Krizmások elnyeljék őket. Különben is, addigra mindenki más elfecsérelte a lehetőségeit kompromisszumkérésre a vétkesek vagy adósok meg bibliafordítások ügyében. Ti, presbiteriánusok, ha jól emlékszem, körömszakadtáig ragaszkodtatok a „predesztináció" varázsszavának beillesztéséhez, ahová csak lehetett. Hoyt tiszteletes úgy érezte, ennek a megjegyzésnek az volt a célja, hogy elmosolyodjon. Hát elmosolyodott. - És mi is volt az, ami miatt ti, katolikusok csaknem kivonultatok? Ő, igen, a szőlőlé. - Will, a lényeg az, hogy ebben nem adhatok püspöki tanácsot. Ez a te ügyed. Te vagy az, akinek méltányos és ésszerű döntésre kell jutnia. - Méltányos és ésszerű? - A lelkész fölemelt egy maréknyi levelet. - Ilyen tanácsok segítségével? - Emlékezz vissza, te kérted! Te prédikáltál alázatosságról a szószéken! - Ezt hallgasd meg: „Nem keresztelhet meg egy emberszabású majmot. Azoknak nincs lelke. Egyszer jártam San Diegóban, az ottani állatkertben. Elmentünk az emberszabású majmok házába, és ott, a látogatók meg mindenki szeme láttára, ott volt az a két orángutáng... A férfi fölnézett a levélről. - Itt a hölgynek nyilvánvalóan némi gondja akadt, hogy milyen szó lenne a legideillőbb. Az írása elmaszatolódott. Azzal folytatta az olvasást. - „... két orángutáng és azt csinálta." Az azt alá van húzva. „Az volt benne a legrosszabb, hogy ők ott csak úgy fe-
küdtek, és élvezték! Szóval lássa be, még ha azt is hiszi, hogy ezek néha helyesek..." satöbbi. És ez egy olyan asszonytól érkezett, akinek három férje és ki tudja hány, ahogy mondani szokta, „apró botlása" volt. Azt írja, nem keresztelhetem meg Ézsaut azon az alapon, hogy Ézsau élvezi a szexet. Gyorsan átlapozott még néhány levelet. - A presbiterek úgy gondolják, hogy a felajánlások mennyiségére, ahogy megfogalmazták, „negatív hatással" lenne. A templomszolgák nem szeretnék, ha kamerával felszerelt turisták özönlenének ide. Három férfi és kilenc nő véli úgy, hogy a megkeresztelés valamiképpen szabadjára engedné Ézsau állatias vágyait, és egymagában senki sem lenne többé biztonságban a templom területén. A férfi diadalmasan lobogtatott egy levelet, amelyet halványrózsaszín, csupa rózsabimbó levélpapírra írtak. - „Azt kérdezte tőlünk vasárnap, mit gondolunk, van-e az emberszabású majmoknak lelke. Szerintem van. Szeretek a hátsó sorokban ülni a csúzom miatt, ami nagyon kínoz. A könyörgés alatt három apróság ült előttem, a kis kacsójuk imára kulcsolva, és a sekrestye ajtajánál, épp csak a templom belsejében ott állt a maga emberszabású majma, lehajtott fejjel és szintén imára kulcsolt kézzel." - A férfi a magasba emelte a lapot. - Az egyetlen szövetségesem. Aki azt hiszi, milyen helyes nézni egy teljesen kifejlett orángutánt imára kulcsolt kis kacsókkal. Hogyan is juthatnék bármiféle döntésre, ha ilyen tanácsokat kapok? Még Natalie is eltökélten át akarja változtatni szegényt olyasmivé, ami idegen tőle. Ruhák meg jó modor meg hogy húzza ki magát! És nekem meg döntenem kellene! Moira türelmes arckifejezéssel hallgatta végig a lelkész csapongó beszédét, most azonban fölállt. - Úgy van, Will.Ezatedöntésed.nemNatalie-é, nem a gyülekezetedé, nem a Krizmásoké. Neked kell meghoznod ezt a döntést. A férfi a törött üvegen át nézte, ahogy a püspökasszony a biciklijéhez ballagott. - Isten verje a kongregacionalistákat! - suttogta.
>
A rengeteg levelet három kupacba válogatta szét: „mellette", „ellene" és „teljesen elmebeteg", aztán mindet a papírkosárba hajította. Behívta Natalie-t és Ézsaut, hogy kiadhassa az utasítást az orángutánnak, helyezze föl a plasztik védőponyvát a nagy, festett üvegablakra. Natalie megrémült. - Mi a baj? - kérdezte, amikor Ézsau távozott, kezében a raktár kulcsával. - Csak nem érkeztek fenyegetések? A férfi megmutatta neki a kövön talált üzenetet, de a leveleket nem említette. - Ézsaut ma este is hazaviszem magammal jelentette be. - Mikor kell legközelebb Colorado Springsbe mennie? - Holnap. - A lány kihalászott egy levelet a papírkosárból, és azt olvasta. - De lemondhatjuk. Ök már tudnak mindenről - csúszott ki a száján, amitől aztán elpirult. - Ne! Alighanem nagyobb biztonságban lesz ott, mint itt lenne. - A lelkész hagyta, hogy hangján érződjön, mennyire fáradt. - Nem fogja megkeresztelni, igaz? - fakadt ki hirtelen Natalie. - Egy csomó szemétláda miatt! - Lecsapta a levelet az íróasztalra. - Inkább rájuk fog hallgatni, ugye? Egy csomó szemétládára, akik azt sem tudják, mi az a lélek, és maga hagyni fogja, hogy bizonygassák magának, Ézsaunak nincs is olyanja! - Az ajtóhoz viharzott, sárga stólája két vége csak úgy szállt utána. - Lehet, hogy azt kellene mondjam nekik holnap, hogy csak tartsák meg Ézsaut, hiszen maga úgysem akarja őt! Az ajtó csapódásától újabb üvegszilánk potytyant a padlóra. Hoyt tiszteletes elment a Dél-denveri Könyvtárba, és könyveket vett ki az emberszabású majmokról meg Szent Ágostonról meg a jelnyelvről. Ezeket az irodájában olvasta egész addig, míg odakint be nem sötétedett. Akkor elment Ézsauért. A védőponyva már betakarta kívülről az ablakot. A szentélyben volt egy létra. Az ablak átengedte a sötétkék esti fényt és az első csillagokat. Ézsau az egyik hátsó padban ücsörgött, kurta lába egyenesen meredt előre a bársonypárnákról. A karja lelógott, tenyérrel kifelé. Pihent.
A portörlő rongy ott hevert mellette. Széles arcán nem látszott más, csak a kimerültség. Hoyt tiszteletes még sohasem látott ennyire szomorú tekintetet. Amikor Ézsau megpillantotta Hoyt tiszteletest, nagyon készségesen lemászott a padról. Együtt ballagtak a lelkészlakba. Ézsau nyomban indult megkeresni a macskát. A Cheyenne-hegyiek meglehetősen korán érkeztek másnap reggel. Hoyt tiszteletes fölfigyelt a teherautójukra a parkolóban. Látta, hogy Natalie elkíséri Ézsaut a furgonhoz. A központból jött fiatalember kinyitotta az ajtót, és odaszólt valamit Natalie-nak. A lány bólintott, és nagyon szégyenlősen rámosolygott a fiatalemberre. Ézsau beszállt a teherkocsi hátsó ülésére. Natalie odahajolt hozzá, és búcsúzóul megölelte. Amikor a furgon elhajtott, az orángután kifejezéstelen arccal kinézett az ablakon. Natalie nem pillantott Hoyt tiszteletes felé. Ézsaut a következő nap délben hozták vissza. Hoyt tiszteletes megint meglátta a teherautót, és nem sokkal utána Natalie az irodába kalauzolta a fiatalembert. A lány aznap tiszta fehérbe öltözött, gyerekesen bő szabású karinget viselt a fehér reverenda fölött. Úgy nézett ki, mint egy angyal a vasárnapi iskola egyik rendezvényén. Nyilván elmúlt a Pünkösd, és itt a Szentháromság-vasárnap. Még mindig visszafogott volt, jobban, mint amire ez a helyzet, hogy a barátai érvelnek helyette, látszólag rászolgált. Hoyt tiszteletes eltűnődött, vajon milyen gyakran jön ugyanez a fiatalember Ézsauért. - Gondoltam, tudni szeretné, hogyan állnak a dolgok a központban, uram - kezdett bele szaporán a fiatalember. - Ézsau átesett az orvosi vizsgálaton, s most kérdéses, vajon nem kell-e szemüveget hordania. Enyhe szemtengelyferdülése van ugyanis. Ettől eltekintve egy ilyen idős hímhez képest kiváló az egészségi állapota. A tenyészprogramhoz való viszonyulása is jelentős mértékben javult az utóbbi néhány hónapban. A hím orángutánok elég magányossá és ingerlékennyé lesznek a korral, néha súlyos depresszió fogja el őket. Pár hónappal ezelőttig Ézsau egyáltalán nem volt hajlandó nemzeni. Most azonban rendszeresen részt vesz a programban, és megtermékenyített egy nőstényt.
- Azt jöttem tehát elmondani, uram, hogy úgy érezzük, Ézsaut a munkája és az itt szerzett barátok sokkal boldogabb és kiegyensúlyozottabb emberszabású majommá teszik, mint amilyen korábban volt. Önt köszönet illeti. Mi nagyon nem szeretnénk, ha azt kellene lássuk, hogy bármi is megbolygatja az ő érzelmi jóllétét, amit ez idáig elért. Ez a legjobb érv az összes közül, gondolta Hoyt tiszteletes. Egy boldog emberszabású szaporodik. Egy megkeresztelt emberszabású boldog. Tehát... - Megértem - válaszolta a fiatalemberre pillantva. - Utánaolvastam az orángutánoknak, de maradtak kérdéseim. Ha rám tudna szánni egy kis időt ma délután, nagyon hálás lennék. A fiatalember az órájára pillantott. Látszott, hogy Natalie kínosan érzi magát. - Talán a sajtókonferencia után. Az eltart majd... - Natalie-hoz fordult. - Négykor kezdődik, ugye, Abreu tiszteletes? A lány mosolyogni próbált. - Igen, négykor. Már mennünk is kell. Hoyt tiszteletes, ha esetleg szeretne eljönni... - Köszönöm, de azt hiszem, valamikor a délután folyamán jönni fog a püspök. - A fiatalember megfogta Natalie karját. - A sajtókonferencia után, legyen szíves, tetesse el a létrái Ézsauval! Mondja meg neki, hogy nem kell használnia! - De...
- Köszönöm, Abreu tiszteletes. Natalie és ifjú hódolója távoztak a sajtókonferenciájukra. A lelkész becsukta az összes könyvtárból kölcsönzött könyvet, és szépen egymásra stószolta őket az asztal végén. Aztán tenyerébe temette az arcát, és megpróbált gondolkozni. - Hol van Ézsau? - kérdezte az érkező püspökasszony. - Gondolom, a szentélyben. Elvileg most kell föltegye a védőponyvái az ablak belsejére is. - Nem láttam sehol. - Talán Natalie magával vitte a sajtókonferenciára. A püspökasszony leült. - Na, hogy döntöttél? - Nem tudom. Tegnap sikerült meggyőznöm magamat, hogy ő az alacsonyabb rendű
>
állatokhoz tartozik. Ma hajnali háromkor egy olyan álomból ébredtem, amiben épp szentté avatták. Semmivel se kerültem közelebb ahhoz, hogy tudjam, mit tegyek. - Gondolkoztál már azon, hogy, ahogy az érsekem szokta mondani, aki nem képes levetkezni baptista neveltetését, mit tett volna a Mi Urunk? - Úgy érted, „De ki az én felebarátom? Jézus pedig felelvén, monda: Egy ember megy vala alá Jeruzsálemből Jerikóba, és rablók kezébe esék, a kik azt kifosztván és megsebesítvén, elmenének, és ott hagyák félholtan." Tudod, Ézsau pont ezt mondta. Amikor megkérdeztem tőle, tudja-e, hogy Isten szereti őt, lebetűzte a szamaritánus szót. - Vajon az irgalmas szamaritánusra gondolt - szólalt meg Moira elgondolkozva -, vagy... - Az volt a fura, hogy Natalie nyilvánvalóan tanított neki valami tömörítésszerű jelet az irgalmas szamaritánusra, de azt nem volt hajlandó használni. Folyton csak betűzte, egyik betűt a másik után elmutogatva. - „Hogy kérhetsz inni zsidó létedre én tőlem, a ki szamáriai asszony vagyok?! Mert a zsidók nem barátkoznak a szamáriaiakkal." - Tessék?
- János 4:9. Ezt mondta Jézusnak a szamaritánus asszony a kútnál. - Tudod, az egyik első emberszabásúval, akit emberi szülők neveltek föl, többször is elvégeztek egy kísérletet, ami abból állt, hogy egy halom képből ki kellett válassza az embereket és az emberszabásúakat. Hibátlanul meg tudta tenni, egy dologtól eltekintve. Saját képét mindig az emberekközé helyezte. - A lelkész fölállt, odament az ajtóhoz, és ott megtorpant. - Végig azt gondoltam, hogy azért akar megkeresztelkedni, mert nem tudja, hogy ő nem ember. De tudja. Nagyon is tudja. - Igen - felelte a püspökasszony. - Szerintem is tudja. Együtt ballagtak egész a szentélyig. - Ma nem akartam biciklivel jönni - magyarázta a püspökasszony. - Az újságírók már fölismerik. Mi ez a nesz? Furcsa nesz volt, afféle fáradt zihálás. Ézsau a földön ült az egyik pad mellett, mellka-
sa és feje az ülésen nyugodott. Ö adta ki ezt a hangot. - Will - szólalt meg Moira. - A létra eldőlt. Azt hiszem, Ézsau leeshetett. A lelkész megpördült. A létra teljes hosszában elfeküdt a padsorok közti folyosón. A műanyag védőponyva, mint valami halászháló, rátekeredett az első padokra. A férfi letérdelt Ézsau mellé, s elfelejtett jelelni. - Jól vagy? Ézsau fölnézett rá. A tekintete már elhomályosult. Vér és nyál csillogott az orra alatt és az állán. - Menj el Natalie-ért! - kérte Hoyt tiszteletes. Natalie ott termett az ajtóban, s úgy nézett ki, mint egy gyermeteg angyal. A Cheyennehegyi fiatalember is vele érkezett. A lány a karingénél is fehérebbre sápadt. - Menj, hívj orvost! - súgta a fiatalembernek, és tüstént letérdelt Ézsau mellé. - Ézsau, jól vagy? Megbetegedett? Hoyt tiszteletes nem tudta, hogyan mondja meg neki. - Attól félek, Natalie, hogy lezuhant. - A létráról - egészítette ki azon nyomban a lány. - Lezuhant a létráról. - Gondolod, hogy le kellene fektessük, hogy fölpolcolhassuk a lábát? - kérdezte Moira. Biztos sokkos állapotban van. Hoyt tiszteletes kicsit megemelte Ézsau ajkát. Az íny már szürkéskékre színeződött. Ézsau köhögni kezdett, és szájából sugárban ömlött a habos vér. - Ó! - Natalie sírva fakadt, és kezét a szája elé kapta. - Azt hiszem, ebben a helyzetben talán kissé könnyebben vesz levegőt - vélte Hoyt tiszteletes. Moira valahonnan kerített egy pokrócot. Hoyt tiszteletes betakarta vele Ézsaut, s külön ügyelt arra, hogy a vállánál gondosan bedugdossa a pokróc csücskeit. Natalie megtörölte az emberszabású száját és orrát a karinge aljával. S vártak az orvosra. Az orvosról kiderült, hogy egy magas termetű férfiú, bagolyszerű szemüveggel. Hoyt tiszteletes nem ismerte. Az orvos óvatosan a hátára fektette Ézsaut a padlón, és a lába alá gyömöszölte a pad bársonypárnáját, hogy föl-
polcolja. Megnézte Ézsau ínyét, ahogy előzőleg Hoyt tiszteletes is tette, és megmérte a pulzusát. Lassan és módszeresen dolgozva, fölállította az infúziós készüléket, és egy kis területen leborotválta Ézsau szőrzetét a karján. Mindez megnyugtatta Natalie-t. A lány hátraült a sarkára, és arca is visszanyert valamicskét korábbi színéből. Hoyt tiszteletes azonban látta, hogy Ézsaunak alig van vérnyomása. Amikor az orvos belé szúrta a tűt, és rákötötte a glükózoldat műanyag csövét, semmi vér nem került a csőbe. Az orvos óvatosan vizsgálta meg Ézsaut, és Natalie-val jeleitette el a kérdéseit. Ézsau nem válaszolt. A zihálása enyhült kicsit, de az orrán vér bugyogott ki. - Peritoneális herniával van dolgunk - közölte az orvos. - A belső szerveket fölnyomta a mellkasba, és a tüdőnek nincs elég helye. Biztos ráesett valamire, amikor lezuhant. - A pad sarka lehetett az. - Teljesen sokkos állapotban van. Mennyi ideje történt ez? - Mielőtt megérkeztem - válaszolta Moira, aki ott állt az egyik oldalon. - Nem láttam a létrát, amikor megjöttem. - A püspökasszony összeszedte magát. - Három előtt. - Bevisszük, amint egy kicsivel több folyadék lesz benne. - Az orvos a fiatalemberhez fordult. - Kihívta a mentőket? A fiatalember bólintott. Ézsau ismét köhögni kezdett. A vér élénkvörös volt, és csupa buborék. Az orvos megszólalt: - Vér ömlik a tüdejébe. - Lassan megigazította az infúziót. - Ha mindnyájan kimennek pár percre, megnézem, nem tudok-e több helyet biztosítani a tüdőnek a lélegzéshez. Natalie mindkét kezét a szája elé kapta, és elcsuklóan zokogott. - Nem - mondta Hoyt tiszteletes. Az orvos pillantása félreérthetetlen volt. Maga is tudja, hogy mi következik. Számítok arra, hogy okosan fog viselkedni, és elviszi ezeket az embereket innen, hogy ne kelljen látniuk. - Nem - ismételte meg a lelkész, ezúttal szelídebben. - Először szeretnénk elintézni valamit. Natalie, menjen, és hozza ide a keresztelőtálat és az imakönyvemet! A lány fölállt, s véres kezével letörölte arcáról a könnyeket. Szó nélkül engedelmeskedett.
- Ézsau - szólította Hoyt tiszteletes. Édes Istenem, ne hagyd, hogy ne jusson eszembe az a pár jel, amiket ismerek! - Ézsau Isten gyermeke. - És mutatta azt az idétlen kis szalutálást, ami Istent jelenti. A dereka magasságában kitartott kézzel jelezte a gyereket. Fogalma sem volt arról, miként kell kifejezni a birtokviszonyt. Ézsau már csak felületesen lélegzett. Fölemelte egy kicsit a jobb kezét, és ökölbe szorította. - Sz... a... m... - Nem! - Hoyt tiszteletes erősen odacsapta két ujját a másik kéz hüvelykujjához. Nyomatékosan megrázta a fejét. - Nem! Ézsau Isten gyermeke! - A jelek nem azt mutatták, amit szeretett volna. Keresztbe tette két öklét a mellén, ami a szeretet jele, Ézsau megpróbálta ugyanezt a jelet mutatni. De egyáltalán nem tudta mozgatni a bal karját. Hoyt tiszteletesre nézett, és fölemelte a jobb kezét. Integetett neki. Natalie ott állt mellettük, kezében a tál, és rázta a hideg. A lelkész intett neki, hogy térdeljen mellé, és jeleljen. A keresztelőtálat odaadta Moirának. - Megkeresztellek, Ézsau - kezdte szilárd hangon, és kezét a vízbe mártotta -, az Atya... - nedves kezét gyöngéden a bozontos vörös fejre tette - a Fiú és a Szentlélek nevében! Ámen. Fölállt, és a püspökasszonyra nézett. Átölelte Natalie-t, és elvezette a főhajóba. Néhány perccel később az orvos visszaszólította őket. Ézsau a hátán feküdt, két karja két oldalt széttárva, kis, barna szeme nyitva, de már nem látott semmit. - Túl nagy sokk érte - magyarázta az orvos. - A tüdejében már nem maradt más, csak vér. - Átnyújtotta a névjegyét Hoyt tiszteletesnek. - Rajta van a számom. Ha bármiben tudok segíteni... - Köszönöm szépen - felelte Hoyt tiszteletes. - Ön nagyon kedves volt. A Cheyenne-hegyi fiatalember közölte: - A Központ majd elintézi a hulla elszállítását. Natalie a névjegyre meredt. - Nem - mondta. Átnedvesedett reverendája csupa vér volt. - Köszönjük, nem.
>
, CONNIE WILLIS
Amerikai írónő, tanárnő, 1945-ben született. Első SF-novelláját 1971-ben adta el a Worlds of Fantasy című magazinnak. Számos regénye nyert különböző díjakat, közülük talán a leghíresebb a Hugót és Nebulát egyaránt begyűjtő Ítélet könyve, amely immár magyarul is olvasható. Legutóbb lapunk 275-276. számaiban közöltük le „Tűzőrség" című kisregényét, mely ugyanehhez a ciklushoz tartozik. Kedvelt témája az időutazás, műveiben előszeretettel alkalmazza a humor és a szatíra eszközét. 2011-ben SF Nagymesterré választották.
Volt valami a hangjában, amit a fiatalember nem mert kétségbe vonni, inkább távozott ő is az orvossal. Natalie leült a padlóra Ézsau teste mellé. - Ő állatorvost hívott - méltatlankodott. - Azt mondta nekem, segít Ézsau megkereszteltetésében, és aztán állatorvost hívott hozzá, mintha ő állat lenne! - Sírni kezdett, odanyúlt, és megveregette Ézsau elernyedt kezét. - Ó, kedves barátom! - zokogta. - Édes-kedves barátom! Moira Natalie-val maradt éjszakára. Reggel aztán átvitte a lányt Hoyt tiszteletes irodájába. - Majd beszélek helyettetek a riporterekkel - ígérte. Búcsúzóul mindkettejüket megölelte. Natalie leült a székre Hoyt tiszteletes íróasztalával szemközt. Egyszerű kék szoknyát és blúzt viselt. A kezében összegyűrt papírzsebkendőt szorongatott. - Nincs semmi, amit mondhatna nekem, igaz? - kérdezte egész szilárd hangon. - Ezzel tisztában kellene lennem, elvégre én adtam tanácsokat másoknak egy teljes évig. - Szomorúság áradt a hangjából. - „Fájdalmai voltak", „sokat szenvedett", és „az egész az én hibám". - Natalie, nekem nem állt szándékomban, hogy bármi ilyet mondjak magának - jelentette ki gyöngéden a lelkész. A lány a papírzsebkendőt gyűrögette, megpróbált eljutni addig, hogy sírás nélkül tudjon megszólalni. - Ézsau elmesélte nekem, hogy maga betakargatta, amikor a lelkészlakban aludt. És a macská-
járól is elmondott mindent. - Nem fogja megúszni a sírást. - Szeretném megköszönni magának... hogy olyan kedves volt hozzá. És hogy megkeresztelte annak ellenére, hogy nem tartja személynek. - Kis hüppögésekkel megérkeztek a könnyek. - Tudom, hogy az én kedvemért tette. - A lány remegő szájjal abbahagyta a beszédet. A férfi nem tudta, miként segíthetne neki. - Isten úgy határozott, elhiszi, hogy van lelkünk, mert szeret minket - mondta. - Azt hiszem, Ézsaut is szereti. Azt tudom, hogy mi szerettük. - Örülök, hogy én öltem meg - jelentette ki könnyek közt Natalie. - És nem olyasvalaki, aki gyűlölte, mint a Krizmások meg hasonlók. Legalább szándékosan nem bántotta őt senki. - Nem - értett egyet Hoyt tiszteletes. - Szándékosan nem. - Tudja, ő igenis személy volt, nem csak egy állat. - Tudom - felelte a lelkész, és nagyon sajnálta a lányt. Natalie fölállt, és megtörölte a szemét az elázott papírzsebkendővel. - Jobb, ha megyek, és megnézem, mit lehet csinálni a szentéllyel. - Teljesen és végleg megalázottnak tűnt, ahogy ott állt abban a kék öltözékben. Natalie olthatatlan lelkesedése végül csak kioltva. A lelkész ezt nem tudta elviselni. - Natalie - szólalt meg. - Tudom, hogy sok lesz a dolga, de ha tudna időt szakítani rá, lenne szíves szerezni nekem egy fehér reverendát, hogy viselhessem vasárnap? Már egy ideje meg akartam kérni erre. A gyülekezetből annyian mondták nekem, hogy szerintük milyen sokkal emeli a szertartást a maga öltözködése. És talán egy stólát is. Mi is a színe a Szentháromság-vasárnapnak? - Fehér - vágta rá a lány, aztán láthatólag elszégyellte magát. - Fehér és arany. Sohár Anikó fordítása
MEGTALÁLTÁK A JÖVŐ ENERGIAFORRÁSÁT?
H
OSSZÚ
ÉVEK ÓTA tudja az emberiség,
mennyire fontosak a növények. Nemcsak táplálékként hasznosak, hanem oxigént termelnek, és nem utolsósorban többségük nagyon dekoratív. A Massachusettsi Műszaki Egyetem (MIT) tudósai szerint ennél többre is képesek. Hogy elméletüket bebizonyítsák, nanotechnológiával módosították tesztalanyaikat. A növények már nemcsak tápanyagként szolgálnak, hanem az életben maradásunk kulcsai is, gondoljunk csak az ózonrétegre és a magas fokú légszennyezésre. A MIT kutatói is úgy gondolták, tenniük kell valamit a növényekkel, fejleszteniük kell őket, hogy a mostani világban is túl tudjanak élni mindent. Először az volt a tervük, hogy a növények gyorsabb, aktívabb fotoszintézist végezzenek, ezzel növelve az oxigén- és energiatermelést. A fotoszintézis során a fényből cukrot állítanak elő, amiből energiát nyerhetnek, a fényfelvétel és -átalakítás egy speciális sejtszervecskében történik, a kloroplasztiszban, a tudósok ezt a sejtszervecskét vizsgálták és tesztelték először. Ha ez a rész elszakad vagy megsérül, a növény hiába rendelkezik öngyógyító képességgel, nem mindig tudja helyreállítani a hibát. Ilyenkor a fényfelvétel megszűnik, a növény pedig elpusztul. A kísérlet során a sérült részhez cérium-oxidból és kloroplasztiszból létrehozott nanorészecskéket adtak antioxidánsként, így az elszakadt növény is könnyebben regenerálódott. Ezenkívül a kloroplasztiszhoz szénalapú nanocsövet adtak, így a DNS-ét negatív töltésűvé tették. A beépített nanocsövek egyfajta mini antennaként szolgálnak, és elősegítik a kloroplasztisz
gyorsabb működését, ami 30 százalékkal több fény felvételét teszi lehetővé. A pozitív laboratóriumi vizsgálatok után az MIT kutatói úgy döntöttek, elméletüket egy átlagos növényen is kipróbálják. A virágos növény leveleinek alsó részére kis szén-nanoszálakat erősítettek, melyek az oxigén és szén-dioxid cseréje közben be tudtak kapcsolódni a növény működésébe. A nyílt pórusok magukba szívták a nanoszálakat is a fénynyel együtt, ezzel eljuttatva a megfelelő helyre, a kloroplasztiszba, ahol aztán működésbe lendültek, és így sikeresen, 30 százalékkal növekedett a növény fényfelvétele. A kutatók szerint ezt a sikert nemcsak az oxigéntermelésben lehet majd hasznosítani, hanem megtették az első lépést a növények áramforrásként történő felhasználására is. A kutatók azzal is próbálkoztak, hogy a szénnanocsövek mellé más veszélyes anyaggal átitatott nanocsövet helyeztek, melyek nitrogén-monoxidot, ideggázt, TNT-t és hidrogén-peroxidot tartalmaztak, és a növény mindegyiket érzékelte. Ezek kiszűrésekor a növény változtatja virágának, leveleinek helyzetét, amennyire lehetséges, ezzel felhívva az ember figyelmét a veszélyre. A floridai egyetem kutatói ez utóbbit sikeresen tesztelték már egy repülőtéren, a beltéri kert növényei könnyedén érzékelték a tesztjelleggel elhelyezett bombát. Reméljük, a kutatás sikeres lesz, és néhány éven belül minden repülőtér és közterület tele lesz a hasonlóan felturbózott növényekkel. Ezzel is csökkentve a légszennyezést, hogy a többi káros anyagról egyelőre ne beszéljünk. Gricman Kata
A kriminek Edgar Allan Poe-tól napjainkig két változata alakult ki. A klasszikus séma szerint történik valamilyen bűntény, általában gyilkosság, és a feladat annak megállapítása, hogy ki az elkövető. Kafkánál A perben a helyzet megfordul: a bűnös személye kezdettől fogva ismert, már az első oldalakon sor kerül a letartóztatására, csak azt fedi mindvégig homály, hogy milyen bűn t követett el. Elvileg lehetséges egy harmadik változat is...
Balikó György
TUDOM, MIT TETTEL
JÖVÖ NYÁRON
A
NICIUS
MANLIUS Torquatus Severinus
Boethius, akit egyes történészek az utolsó ókori, mások az első középkori filozófusnak tartanak, miután Theoderik, a keleti gótok királya felségárulás vádjával elfogatta és halálra ítélte, paviai börtönében, a kivégzésére várakozva megírta De consolatione philosophiae című művét. A latin nyelvű munka utolsó könyve a nyugati filozófia és teológia egyik legnehezebb kérdésével foglalkozik: öszszeegyeztethető-e a jövő előrelátása az emberi szabadsággal? A probléma röviden a következő: ha Isten mindent tud, akkor azt is tudja, mit fogunk tenni holnap. Csakhogy amennyiben Isten előre tudja, mit fogunk tenni holnap, és Isten tévedhetetlen, akkor holnap nem tehetünk mást, azt kell cselekednünk, amit Isten előre tud - következésképpen nem szabad elhatározásunkból tesszük majd, amit teszünk. Ebben az esetben viszont aligha vagyunk felelősek a tetteinkért. De akkor milyen jogon büntet vagy jutalmaz bennünket Isten, és milyen jogon kérnek rajtunk számon
bármit a világi hatóságok? Mi értelme van olyan fogalmaknak, mint „bűn" és „erény"? Boethiust, miután utolsó napjaiban sokat töprengett ezen a problémán, 524-ben lefejezték.
Másfél évezreddel később, valamikor az 1930-as évek derekán, egy ködfátyolos, kora őszi napon Alfred Langemann, a filozófia frissen kinevezett professzora levelet kapott régi ismerősétől, William Bradford ezredestől. Nem volt hosszú levél, mindössze néhány sor gondosan összehajtogatott, vízjeles papíron. Az ezredes sohasem kedvelte a túlzott körülményeskedést, sem szóban, sem írásban, s ezúttal sem tagadta meg önmagát. Érdeklődött barátja hogyléte felől és meghívta, hogy látogassa meg vidéki otthonában. Alfred Langemann enyhén szólva meglepődött. Bradfordot még az egyetemen ismerte meg, a nagy háború előtt, azóta nem is látták egymást, csak elvétve váltottak egy-két levelet. A későbbi ezredes már ifjúkorában hóbortos különc hírében állt, aki sohasem kereste mások társaságát. Saját, külön világa vette körül, ahová senki sem
nyerhetett bebocsátást, s a falak, melyek mögé óvatosságból vagy dacból behúzódott, idővel egyre magasabbak és áthatolhatatlanabbak lettek. Orvosi diplomát szerzett, azután belépett a hadseregbe, s a háború alatt katonai kórházakban dolgozott. Napjait azzal töltötte, hogy egyre észrevehetőbben hervadó lelkesedéssel próbálta befoltozni a sebeket, melyeket a történelem legújabb vihara ejtett embertársain. A háborút követően hamarosan leszerelt, azóta visszavonultan élt Glastonburyben vásárolt birtokán, magányosan, mindenkitől elfeledve, mint egy remete. Eleinte orvosi praxist folytatott a környező településeken, utóbb azt is feladta, hogy minden idejét különleges szenvedélyének szentelhesse: William Bradford ugyanis a középkori és újkori alkímia megszállott kutatója volt. A vasúti kocsiban ülve Langemann egyre azon töprengett, mi oka lehet rá az ezredesnek, hogy látni kívánja. Kinyitotta a Times legfrissebb számát, de éppen csak átfutotta a főcímeket, azután rögtön összecsukta, és olvasatlanul dobta félre, mert nem hagyta nyugodni a kérdés. Az ablakon bámult kifelé, s az agyában felvillanó ötletek gyorsabban és szertelenebbül változtak, mint a töltés oldalán tovafutó táj. Fantasztikusabbnál fantasztikusabb lehetőségek öltöttek alakot előtte, s mire a vonat Glastonburybe ért, már arra gondolt, hogy Bradford megtalálta a bölcsek kövét. Hamarosan kiderült, hogy nem erről van szó. A vasútállomásról rozoga automobil vitte Bradford házához. A vasrácsos kaputól nyárfákkal szegélyezett út vezetett az épületig. Az ezredes meglehetősen barátságtalanul fogadta Langemannt, mintha érkezése meglepetés lenne számára, s nem is ő küldte volna a meghívót. Kezet rázott vele, de közben kerülte a tekintetét, a bajusza alatt olyasmit dörmögött, hogy csak rendezkedjen be valamelyik vendégszobában, azután sarkon fordult, és sietve távozott. Vacsoráig nem is lehetett látni. A fogások kitűnőek voltak, a bor nemkülönben, csak a vendéglátó és vendége közé ereszkedő hallgatás kezdett mind terhesebbé válni. Az öreg, fogatlan, madárijesztő külsejű házvezetőnő, az egyetlen élőlény, akit az ezredes megtűrt maga mellett, újra előkerült, és leszedte az asztalt. A két férfi átment a könyvtárszobába. Bradford szivarra
gyújtott, s megérkezése óta most először hosszasan végigmérte barátját. - Semmit sem változtál - jelentette ki tárgyilagosan, mindenféle udvariaskodás nélkül. - Ellenben a te hajad jócskán deresedik már - mondta Langemann, s közben megpróbált mosolyt erőltetni az arcára. A kandallóban vörös lángnyelveket öltögetve pattogott a tűz, a falak mentén sorakozó könyvespolcokon különös árnyékok imbolyogtak. Két egymás felé fordított fotelben foglaltak helyet. A padlót kopott medvebőr borította, előttük jobb kéz felől ovális üvegasztal állt. Az ezredes lassú mozdulattal közelebb húzott egy hamutartót. Szivarját a peremére helyezte, egy darabig szórakozottan nézegette a kígyóként tekergő füstcsíkokat, majd anélkül, hogy tekintetét felemelte volna, halkan így szólt: - Mostanában sokat gondolok a halálra. Langemann zavartan meredt rá. Mondani akart valamit, mivel úgy érezte, jóvá kell tennie iménti tapintatlan megjegyzését, az ezredes azonban megelőzte. - Félreértesz, kérlek - rázta meg a fejét. - Nem a sajátomra, az sohasem foglalkoztatott. Egy másik ember halálára. A szivarja után nyúlt, de közben meggondolta magát, így mozdulata torzóban maradt. Noha a tűz fénye megvilágította az arcát, meglehetősen sápadtnak tűnt. - Középkorú férfi, egy 9 mm-es űrméretű pisztoly oltotta ki az életét - mondta rövid hallgatás után. - Pontosan magam előtt látom a koponyán keletkezett sebet. A golyó a halántéklebeny területén, a sutura squamosa közelében fúródott az agyba. - Valamilyen háborús emlék? - kérdezte Langemann óvatosan, s együtt érző pillantást vetett vendéglátójára. Az ezredes nem válaszolt. Felállt, egy ébenfából készült tálalószekrényhez lépett, mely a kandalló szomszédságában támaszkodott a falnak, és valamelyik helyi napilappal a kezében tért vissza. Letette Langemann elé az üvegasztalra, s mindössze ennyit mondott: - A hatodik oldalon találod. Langemann nem nagyon értette, mit talál a hatodik oldalon, ennek ellenére elővette szemüvegét,
>
az orrára helyezte, és engedelmesen lapozni kezdett. Az ezredes ott állt mellette, és lélegzetét viszszafojtva figyelte minden mozdulatát. A hatodik oldalon ceruzával be volt karikázva egy vastagon szedett cím és a hozzá tartozó rövid hír.
„Bűntény Glastonburyben William Bradford ezredes egyetlen lövéssel végzett áldozatával, majd rögtön értesítette a rendőrséget. A Scotland Yard nyomozója elmondta, hogy az ezredes egy Luger POS-as félautomata pisztollyal követte el a gyilkosságot, egyelőre tisztázatlan okból. A golyó a halántéklebenyen át hatolt a koponya belsejébe. A holttest azonosítása még folyamatban van. Az ezredes, saját állítása szerint, nem ismerte a negyvenes évei közepén járó, jól öltözött férfit." Langemann gépies mozdulattal összecsukta az újságot. Olvasás közben úgy érezte, megfordul körülötte a szoba, pulzusa felgyorsul, és homlokát elönti a veríték. Amikor végre felpillantott, fémesen szürke, ráncoktól barázdált arcot látott maga előtt mélyen ülő, hidegen csillogó szemekkel, melyek most várakozóan szegeződtek rá. Nehezen találta a szavakat. - Megöltél egy embert... Hogy lehettél erre képes? Önvédelemből tetted? - Sajnálom, de nem adhatok választ a kérdéseidre. - Bradford ezredes hangja száraz volt és nyugodt. - A gyilkosságról csak annyit tudok, amennyit az újság megírt. - Vagyis nem te követted el. - Langemann torkán megkönnyebbült sóhaj tört fel. - Nem is voltál itthon, amikor a gyilkosság történt. Ennek ellenére a rendőrség téged gyanúsít. Kezdem érteni... - Semmit sem értesz! - vágott a szavába kissé ingerülten az ezredes. - A gyilkosság, mely az újság szerint az én lelkemen szárad, még nem történt meg. De talán már csak órák kérdése... Megfordította az újságot, hogy az első oldal kerüljön felülre. - Nézd meg a dátumot! Langemann megnézte. Azután megnézte még egyszer, mivel nem akart hinni a szemének. Az újság címoldalának fejlécén a következő napi dá-
tum volt olvasható. Ami annyit jelentett, hogy a kiadvány, mely előttük feküdt, egyelőre nem létezik, a hajnali órákban fog elkészülni valamelyik közeli nyomdában, és napkeltekor lesz kapható a standokon. A valóság kezdett átalakulni lidérces álommá. Mintha valamelyik ódon kötésű, az okkult tudományok titkait tartalmazó könyv lapjai közül szivárognának elő az események, nem e világi logikát követve. Az ezredes visszaült a fotelba, s egyik lábát előrenyújtva kissé hátradőlt. A tűz fénye ezúttal a mellényzsebéből kilógó óraláncon tükröződött. Mélyet szippantott a szivarjából, s hosszasan fújta ki a füstöt, csak utána szólalt meg. - Az újságot négy napja kaptam. A postást, aki kézbesítette, sohasem láttam azelőtt. Először arra gondoltam, hogy ez az egész csak egy idétlen vicc, valaki meg akar tréfálni. Rá kellett azonban döbbennem, hogy a helyzet ennél bonyolultabb. A hírek között ugyanis csupa olyan esemény szerepel, politikai, gazdasági, kulturális tárgyú tudósítások, amelyek az utóbbi néhány napra vonatkoznak, és azóta valóban megtörténtek. Tisztában vagyok vele, hogy őrültségnek tűnik, de minden jel arra utal, hogy ez az újság, számomra megmagyarázhatatlan módon, a jövőből került hozzám. - A jövőből - visszhangozta Langemann különös hangsúllyal. Alaposan végigforgatta gondolatai között a szót, így próbált hozzászokni ahhoz, ami józan ésszel felfoghatatlan. - A másik lehetőség, hogy az újságot egy tévedhetetlen jós írta - folytatta az ezredes. - Pontosan látja előre a jövőt, ennélfogva mindaz, amit leír, kivétel nélkül megtörténik. Nos, bármelyik fantasztikus feltételezést fogadjuk el, ugyanaz következik belőle: még ma éjszaka el fogok követni egy gyilkosságot. Szavait mély csend követte. Odakint, az összehúzott függönyökön túl már teljesen alászállt az este. A megélénkülő szél bagolyhuhogáshoz hasonló hangokat sodort magával a közeli erdő felől, a holdtányért megszenesedett szélű felhőfoszlányok takarták. Az ezredes elővette zsebóráját, felpattintotta ezüstberakásokkal díszített fedelét, s gyors pillantást vetett a számlapra. Saját farkába harapó kígyó karikába görbült teste mentén sorakoztak a számok az egyestől a tizenkettesig. A mutatók valamennyien
a teljes kör utolsó negyedének területén jártak. A kismutató kevéssel a tízes előtt, a nagymutató kissé előrébb, a másodperceket számláló mutató pedig mindkellőt maga mögüli hagyva a tizenkettes közelében. - Nincs már sok idő - mondta az ezredes, és visszatette az órát a zsebébe. Hangja egy megfáradt emberé volt, arcvonásai azonban fegyelmezettek maradtak, nem árulták el, miféle érzelmek kavarognak benne. Langemann egyenesen a szemébe nézett. - Tulajdonképpen miért hívtál ide? Mit akarsz tőlem? - Azt hittem, már rájöttél. - Engem... akarsz megölni? - Langemann nagyot nyelt, mintha gombóc akadt volna a torkán. Az ezredes mereven nézte, valósággal odaszögezte tekintetével a fotel háttámlájához. - Nem akarok senkit megölni, Alfred, csakhogy ez most aligha számít. Itt valami olyasmiről van szó, ami hatalmasabb és titokzatosabb, mint az emberi akarat. A görög mitológia szerint van három öregasszony: Klóthó, Lakheszisz és Atroposz - az első fonja, a második kiméri, a harmadik elvágja az emberi élet fonalát. A filozófusok szerint a dolgok öröktől fogva létező kölcsönös összekapcsolódása kauzális lánc, melynek része minden egyes esemény. Több neve van: görögül moira, ananké, heimarrnené, latinul fátum. Ha azt mondom: végzet, ez csupán egy újabb szó a megjelölésére. Egy félelmetes erő, melyet nem vagyunk képesek befolyásolni, megrajzolja életünk sokfelé kanyargó vonalát, és könyörtelenül kijelöli a végét. Nem jut eszedbe erről semmi? Langemann szeretett volna szabadulni a súlyos szempár szorításából. Úgy érezte, láthatatlan pókháló fonja körül a testét, s hiába próbálna megmozdulni, nem lenne rá képes. A gondolatai is valamilyen ismeretlen eredetű nehézségi erővel küszködtek. Mivel iménti kérdésére nem kapott választ, az ezredes hamarosan ismét megszólalt. Hangja ezúttal idegennek és távolinak tűnt, mint a messzi múltra emlékezőké. - Évekkel ezelőtt olvastam egy tanulmányodat a szabadságról. Oldalakon keresztül fejtegeted, hogy a fatalizmus, vagyis a fátum létezésébe vetett hit elavult babona, melytől a modern kor emberének távol kell tartania magát. A XV. szá-
>
zadi firenzei gondolkodót, Pico della Mirandolát idézed, aki szerint a Teremtő, mikor az embert megalkotta, a többi élőlénytől eltérően nem adott neki meghatározott természetet. Befejezetlenül, vagy ha úgy tetszik: eldöntetlenül hagyta, és a világ közepébe helyezte, hogy maga választhassa meg, mivé lesz. Azt írod, hogy ez a feladat mindannyiunk számára fel van adva. Az ember szabad, maga alakíthatja az életét, ennélfogva minden körülmények között felelős a döntéseiért. Közelebb hajolt vendégéhez, s rekedten suttogta, egyenesen a fülébe. - Először magam sem értettem, miért hívtalak ide, de most már tudom. Be fogom bizonyítani, hogy amit írtál, üres fecsegés. Nyitott zakója belső zsebéből kis csomagot húzott elő, a tenyerénél alig nagyobb, olajos színű vászonba tekert tárgyat. Lerakta az üvegasztalra, közvetlenül a jövőből érkezett újság mellé, és néhány mozdulattal kibontotta. A 9 mm-es űrméretű Luger P08-as pisztoly feküdt előttük. - A gyilkos fegyver - mondta az ezredes. Közvetlenül a háború után vásároltam Londonban, azóta az íróasztalom fiókjában hevert, az igazat megvallva meg is feledkeztem róla. Nem különös? Itt ülünk mi ketten, legalább húsz éve nem láttuk egymást, és itt van ez a pisztoly, melyet szintén eltemetett az idő, s a feledésnek majdnem olyan vastag porrétege rakódott rá, mint a barátságunkra. De a legérdekesebb az egészben, hogy te nemrég töltötted be 45. életévedet, továbbá szemmel láthatóan elegáns, kiváló minőségű anyagból készült öltönyt viselsz. Ez már akkor feltűnt, amikor megérkeztél. A nyakkendőd is első osztályú darab, kétségtelenül választékos ízlésről tanúskodik. Szerinted mindezekben nem rejtőzik valami végzetszerűség? Langemann zavartan pislogott maga elé. Emlékezetében ismét megjelentek azok a szavak, melyeket az előtte fekvő újságban az áldozatról olvasott: „ negyvenes évei közepén járó, jól öltözött férfi". Mintha kövek lettek volna, melyek hosszú zuhanás után egyenként, tompa puffanásokkal csapódnak be az agyagos földbe. Most döbbent rá, hogy ez a leírás őrá is illik. Keserű ízt érzett a torkában, amiről sejtette, hogy valamiképpen a végzet megtapasztalásával függ össze. Már csak
egyetlen szalmaszálat látott, amiben megkapaszkodhat... - Az újságban az áll, hogy nem ismerted az áldozatot. Az ezredes szemében jeges mosoly bujkált, miközben végignézett rajta. - Ki állíthatja egy másik emberről, hogy ismeri? - kérdezte, és teátrális mozdulattal széttárta karját. - Te talán ismersz engem? Gondoltad volna, amikor idejöttél, hogy ma éjszaka az én fegyverem oltja ki az életed? Látom rajtad, hogy még most sem tudod elhinni. - Azt mondtad, nem áll szándékodban megölni. - Ügy van, és Isten látja lelkemet, hogy igazat beszéltem. Ha létezne szabad akarat, életed biztonságban lenne, és sértetlenül távoznál innen. Halálod ellenben azt bizonyítja majd, hogy az emberi cselekedetek mélyebb és zavarosabb forrásból fakadnak, mint a szándékaink. Olyan erők irányítják tetteinket, melyek nem állnak az ellenőrzésünk alatt. - A döntő bizonyíték tehát, mellyel meg akarsz cáfolni, az lesz, hogy meghúzod a ravaszt. - Ennél jobb érv aligha létezik - bólintott az ezredes. - Előtte azonban lehetőséget kapsz arra, hogy meggyőzz: van más választásom is. Ha sikerül, életben maradsz. Langemann lassan végigsimította az állát, s közben a szemét is lehunyta. A gyomrában érezte legerősebben a tiltakozást a képtelen helyzet ellen. Meg kellett akadályoznia, hogy ez az émelyítő szorongás feljebb kússzon, és teljesen eluralkodjon rajta. Mély lélegzetet vett, és megpróbálta rendszerezni gondolatait, melyek az utóbbi percekben, mindenféle koherenciát nélkülözve egy elszakadt nyaklánc szanaszét guruló üveggyöngyeihez váltak hasonlatossá. Az önmagára kényszerített fegyelem és koncentráció kissé megnyugtatta. Egész életében filozófiai problémákról beszélt vagy írt, többnyire hűvös távolságtartással és könnyedén, mindig kockázat nélkül. Ezúttal az élete volt a tét. Ezen a furcsa helyzeten önkéntelenül is elmosolyodott. A kollégáira gondolt: vajon belebocsátkozna-e bármelyikük egy olyan filozófiai vitába, ahol a vita kimenetelétől az élete függ? - A kocka el van vetve - mondta az ezredes. Kíváncsian várom, hogy az utolsó szó jogán mit tudsz felhozni az emberi szabadság védelmében.
- Ha nincs ellenedre, előbb ihatnánk valamit. Teljesen kiszáradt a torkom. Az ezredes beleegyezett. A tálalószekrényen, aranyozott szélű tálcán a lótuszvirág kelyheire emlékeztető kristálypoharak sorakoztak, egy üveg francia pezsgő társaságában. Kihúzta a dugót, két poharat teletöltött, és éppen indult volna vissza a fotelokhoz, de már az első lépésnél megtorpant. Olyasmi tárult a szeme elé, amire nem számított. Langemann, tőle szokatlan módon, meglehetősen hanyag testtartásban ült a helyén, teljesen hátradőlve, egyik lábát keresztbe rakva a másikon. Kezében lőfegyver csillogott, a 9 mm-es Luger P08-as, melynek csövét egyenesen az ezredes felé irányította. - Nekem is van egy cáfolhatatlan érvem mondta Langemann. - El kell ismerned: ha én röpítek golyót a te koponyádba, az mindenképpen a végzet hatalma ellen szóló, igen hathatós bizonyítéknak tekinthető. Az ezredes kissé csalódottan mérte végig vendégét. - Ostobaságot csinálsz, Alfred. Olvastad az újságot, beletekintettél a jövőbe, tehát pontosan tudod, hogy mi fog történni ezen az estén. Nem az, amire most készülsz. Próbálkozásod eleve értelmetlen. - A fegyver nálam van. Csak rajtam múlik, meghúzom-e a ravaszt. Kell ennél több az emberi szabadság védelmében? - A ravaszt nyugodtan meghúzhatod. A tár üres. Langemann arcáról egy szempillantás alatt eltűnt az iménti fölényes mosoly. Látta, hogy az ezredes leteszi az asztalra a két pezsgőspoharat, majd nadrágzsebéből előhúzza a töltényekkel teli tárat. A két ujja közé fogva mutatja fel, mint valami bűvész a cilinderéből elővarázsolt tárgyakat. Az a bizonyos kesernyés íz újra elöntötte a torkát. A fegyverre már nem volt szüksége, némán nyújtotta az ezredes felé. Közben latin szavak villantak át az agyán. Ducunt volentem fata, nolentem trahunt. Seneca valamelyik levelében olvasta egykor ezt a rövid, szentenciaszerű megállapítást: követőjét vezeti a végzet, az ellene szegülőt viszont magával hurcolja. A fátumelmélet tömör foglalata volt ez a mondat, a szavak mögött rejtőző kérlelhetetlen
igazságot azonban csak most értette meg teljes mélységében. Az ezredes elvette tőle a Luger P08ast, gyakorlott mozdulatokkal tárat cserélt, és a kibiztosított fegyvert maga elé helyezte az üvegasztal peremére. Kezdetét vette az utolsó felvonás. Az ezredes belekortyolt a poharába, azután a szeme elé emelte, és hosszasan nézte az aranysárga folyadékban felszálló buborékok táncát. Kisvártatva megszólalt, alig hallható, fátyolos hangon, mintha csak önmagához intézné a szavakat. - Bölcs belátásra vall, hogy az égi hatalmak eltakarták az emberek szeme elől a jövőt. Ki lenne képes közülünk elviselni a látványát mindannak, ami elkerülhetetlenül meg fog történni vele? Én csak kóstolót kaptam belőle, de ez a kevés is megfeküdte a gyomromat. Nem tudom, miféle kozmikus koincidenciák az utamba sodortak egy újságot, amelyet még meg sem írtak, és amely befejezett múltként beszél arról, amit ma éjszaka fogok megtenni. Amikor a rólam szóló híradást először elolvastam, olyan érzésem támadt, mintha torzító tükörbe tekintenék, csakhogy ez a tükör nem a térbeli, hanem az időbeli megjelenésemet torzítja el. Azóta szüntelenül olyan kérdéseken töprengek, amelyek korábban eszembe sem jutottak, vagy ha mégis, a velük való foglalkozást üres szócséplésnek tartottam. A végzet természetén gondolkodom öregem, és egyre inkább úgy látom, hogy az életünk olyan történet, amelyet tőlünk függetlenül írt meg valaki, s mi csak passzív szerepet játszunk benne anélkül, hogy az igazi szerzőről és annak intencióiról bármit is tudnánk. Az ezredes letette a poharat, és Langemann felé fordult. - A szabadság mellett szóló iménti érved meglehetősen gyengére sikerült. Meg akarod mozdítani a kezed, a következő pillanatban a kezed valóban megmozdul, és te azt hiszed, hogy ez a szabadság. De vajon az akaratod mögött milyen erők hatnak? Nincs-e alárendelve az indulataidnak, vágyaidnak, félelmeidnek? Az időjárás vagy a font aktuális árfolyama nem befolyásolják-e a működését? És az akaratod közvetlenül képes irányítani a kezed mozgását? A mozgató idegpályákon tovaterjedő elektromos impulzusokat az akaratod hozta létre?
Megcsóválta a fejét, s mivel Langemann egyelőre nem szólt egy szót sem, tovább beszélt. - Itt ülnél-e most, ebben a könyvtárszobában, hamarosan bekövetkező halálod színhelyén, ha nem a végzet uralkodna felettünk? Talán azt gondoltad, hogy azért hívtalak ide, mert fel akarom újítani régi ismeretségünket? Biztosíthatlak, Alfred, ilyesmi nem állt szándékomban. Azért vagy itt, mert a végzet engem jelölt ki, hogy demonstráljam számodra az ő mindenek felett való hatalmát. Be fogom bizonyítani, hogy nem tehetek mást, le kell lőnöm téged, s utána meg is teszem. Készen állsz? Langemann némán bólintott. Az ezredes megköszörülte torkát, szivarját a mennyezet felé fordította, mint valami felkiáltójelet, és hozzáfogott a demonstrációhoz. - Vegyük szemügyre a fatalizmus egy viszonylag egyszerű változatát. Képzeljünk el egy lehetséges viiágot, nevezzük V1-nek, és egy lehetséges logikát, melyet V1 minden intelligens lakója ismer. Tegyük fel, hogy valahol e logika időtlen tartományában adva van az összes igaz kijelentés halmaza, egyfajta extrakozmikus hiperszöveg, és V1-ben csak az történhet meg, ami megfelel e halmaz elemeinek. Vagyis ami a hiperszövegben le van írva. Világos, hogy ebben az esetben V1 lakói számára nem létezhet szabad választás. A választás ugyanis mindig lehetőségeket feltételez. Ha V1-ben csak az lehetséges, ami igaz, vagyis nem történhet más, mint ami ténylegesen megtörténik, akkor könynyen belátható, hogy minden szituációban csupán egy lehetőség létezik, míg a szabad választáshoz legalább kettő kellene. - Logikai fatalizmus - vetette közbe Langemann. - Akár így is nevezhetjük - hagyta rá az ezredes. - Mindenesetre az biztos, hogy V1-ben nem létezik szabadság. V1 lakói természetesen gondolhatják azt magukról, hogy szabadok, de ez nem több puszta illúziónál. Etikai szempontból ennek van egy fontos következménye: V1 lakói nem követhetnek el bűnt. Legyen A és B a V1 világ két lakója. Amennyiben az összes igaz kijelentés halmaza tartalmazza azt a kijelentést, hogy „A meggyilkolja B-t", akkor A meg fogja gyilkolni B-t. Csakhogy, mivel az adott helyzetben A számára nem volt más lehetőség, vagyis a gyilkosságot
nem kerülhette el, tettét nem nevezhetjük bűnnek, s nem vonhatjuk miatta felelősségre. Ismét a pezsgő után nyúlt, s a rövid szünetet Langemann is arra használta fel, hogy igyon pár kortyot. Miután a poharak visszakerültek az asztalra, az ezredes folytatta. - A mi helyzetünk nagyon hasonló V1 lakóinak helyzetéhez. Az előttünk fekvő újság tekinthető úgy, mintha a mi világunkhoz is tartozna egy extrakozmikus hiperszöveg, és az újság hírrovata e hiperszöveg része lenne. Beláthatod, hogy ebben az esetben a mi cselekedeteink ugyanúgy kényszerpályán mozognak, mint azoké, akik V1ben élnek. Nem tehetünk mást, csak ami előre meg van írva. Márpedig előre meg van írva, hogy ma éjszaka gyilkosságot fogok elkövetni. Igazán sajnálom, Alfred... sicfata volunt. Az ezredes kezébe vette fegyverét, és Langemannra szegezte. A félautomata pisztoly árnyéka hangtalanul kúszott végig az üvegasztal felületén. Elérkezett az ideje, hogy a végzet beteljesedjék. Az utolsó pillanatban azonban Langemann megszólalt. - Mielőtt meghúzod a ravaszt, tudnod kell, hogy iménti gondolatmeneted legalább két ponton sántít. A jövőből idekerült újság létezése nem szünteti meg a szabad választás lehetőségét, következésképpen a felelősség és a bűn kategóriái továbbra is érvényben maradnak. - Nocsak, a filozófus tehát még nem adta fel. Az ezredes hangjából némi gúny érződött. - Hát csak rajta, beszélj! Figyelmesen hallgatlak. - Azt mondod, mivel a holnapi újságban az áll, hogy ma éjszaka megölsz, nem tehetsz mást, ma éjszaka meg kell ölnöd. Csakhogy nem így van. Ez az újság bizonyos értelemben valóban egy torzító tükör. Az ember beletekint, és hajlamossá válik felcserélni az okot és az okozatot. Gondold csak végig: nem a holnapi újságban olvasható hír az oka annak, hogy ma éjszaka megölsz. Éppen ellenkezőleg: mivel ma éjszaka megölsz, a holnapi újságban meg fog jelenni az erről szóló hír. Ez viszont azt jelenti, hogy ha ma éjszaka megölsz, az a te szabad választásod eredménye, nem a végzet kényszeríti rád. Vagyis felelős vagy azért, amit teszel. Az ezredes idegesen lapozni kezdte az újságot, miközben a Luger P08-as csövét továbbra is
>
Langemannra irányította. Amikor a hatodik oldalra ért, diadalmasan rábökött a bekarikázott hírre. - De hát itt van, magad is láthatod, előre meg van írva! Hogyan tehetnék mást, mint ami előre meg van írva és igaz? - Ez ismét a tükör torzító hatása. Megfeledkezel arról, hogy ezt az újságot holnap fogják megírni. A szöveg, melyet olvasol, nem előre van megírva, hanem utólag. A hirtelen támadt csend súlyosnak és mozdíthatatlannak tűnt, mint valami jégtömb. Sűrű közegében a megszokottnál lassabban araszoltak előre a másodpercek, töredezettebbé váltak a mozdulatok és szaggatottá a légzés. - No és az extrakozmikus hiperszövegelmélet? - kérdezte az ezredes szinte suttogva. Miért ne lehetne ez a hír az összes igaz kijelentést magába foglaló halmaz része? A mi kétértékű logikánk, ha szigorúan vesszük a kizárt harmadik elvét, feltételezi az összes igaz kijelentés halmazának létezését. A kizárt harmadik elve azt mondja, hogy minden kijelentés vagy igaz, vagy hamis, harmadik lehetőség nincs. Ha minden kijelentésnek van igazságértéke, akkor szükségképpen a jövőre vonatkozó kijelentéseknek is van. Mi persze általában nem ismerjük a jövőre vonatkozó kijelentések igazságértékét, nem tudjuk, hogy melyik igaz és melyik hamis, ez azonban mit sem változtat azon a tényen, hogy van igazságértékük. Mármost ha minden kijelentéshez tartozik valamilyen igazságérték, akkor az összes igaz kijelentés együtt éppen az általunk keresett extrakozmikus hiperszöveget alkotja. A hiperszöveg az időn kívül létezik, itt tehát nem lép fel az a torzító hatás, amit a jövőből érkezett újság esetében tapasztaltunk. A hiperszöveg létezéséből viszont egyenesen következik, amint azt V1-gyel kapcsolatban már láttuk, hogy világunkban csak az lehetséges, ami igaz. Számomra tehát a jelenlegi helyzetben nincs választási lehetőség. Az ezredes célba vette Langemann fejét. - Tévedsz - mondta a filozófus sietve. - Van választási lehetőséged. A probléma ott kezdődik, hogy amit a lehetséges világ lakóiról mondtál, nem állja meg a helyét. Ha a V1 világhoz tartozó időtlen hiperszöveg tartalmazza azt a mondatot, hogy „A meggyilkolja B-t", abból nem követke-
zik, hogy A-nak ne lett volna választási lehetősége. Az extrakozmikus hiperszöveg egyszerűen az időn kívüli tükröződése annak, ami az időben történik. Márpedig nem a tükörképem határozza meg, hogy én mit teszek, hanem fordítva. Ennélfogva A szabadon választott a lehetőségek közül, dönthetett volna úgy is, hogy életben hagyja B-t, ő azonban úgy döntött, elköveti a gyilkosságot. Ezért, és csak ezért szerepel a hiperszövegben az a mondat, hogy „A meggyilkolja B-t". Mutatis mutandis ugyanez érvényes a mi esetünkre is. A hiperszöveg időtlen, egy időn túl létező szöveg és egy időben lejátszódó cselekvés között nem áll fenn időbeli reláció, számodra tehát ezúttal sincs semmi előre megírva. A lőfegyvert tartó kéz lehanyatlott. Az ezredes újra végigfuttatta agyában az imént hallott mondatokat, közben arca egészen megnyúlt és elvékonyodott, mint a fogyatkozó hold. Szúrós szemmel fürkészte az előtte ülő férfit, mintha most látná életében először. Végül száraz hangon így szólt: - Meggyőztél. A végzet nem kényszerít arra, hogy megöljelek. Én döntöm el, mit teszek, és ha úgy döntök, hogy megöllek, kétségtelenül bűnt követek el, amelyért vállalnom kell a felelősséget. Mégiscsak sikerült bebizonyítanod, hogy van szabadság. Langemann akár megkönnyebbülést is érezhetett volna. A feszültség, mely az előző percekben végig ott vibrált gondolatai és érzései körül, valóban veszített intenzitásából, de tudta, hogy a játéknak még nincs vége. Az ezredes sötét tekintettel meredt maga elé, szórakozottan latolgatta tenyerében a pisztoly súlyát, s amikor már maga is terhesnek kezdte érezni tulajdon hallgatását, kurtán megjegyezte: - Csakhogy győzelmed hiábavaló. Ezt a szobát nem hagyhatod el élve. Kihúzta a tárat a pisztolyból, azután gyors mozdulattal visszatolta. Két egymásra visszhangzó éles csattanást lehetett hallani, majd ismét az ezredes hangja következett. - Amikor azt mondtam, ha létezne szabad akarat, sértetlenül távoznál innen, egy fontos körülmény elkerülte a figyelmemet. A holnapi újság azt fogja írni, hogy ma éjszaka gyilkosságot követtem el. Noha sikerült bebizonyítanod, hogy szabadon választhatok, az újsághírből egyértel-
műén az következik, hogy a számomra adott lehetőségek közül a gyilkosságot fogom választani. Érted, Alfred? Saját akaratomból foglak lelőni, és ez sokkal borzalmasabb, mintha a végzet rendelésének engedelmeskednék. Sápadtan meglazította nyakkendőjét. - Nem kellett volna idejönnöd... Az ég szerelmére, hiszen megtehetted volna, hogy nem jössz el! Akkor ez az átkozott újsághír sem létezne... Langemann arra gondolt, hogy a lehető legostobább halál vár rá. Ennél még az is értelmesebb befejezése lenne az életnek, ha az utcán, séta közben a fejére esik egy tégla. Tekintete nem tudott elszakadni a jövőből érkezett újságtól. Ott feküdt az üvegasztalon, higanyszürke és rozsdabarna fényfoltok között. Változatlanul a hatodik oldalon volt nyitva. A bekarikázott, pár mondatos híradást nézte hunyorogva, ahogy a rövidlátók szokták, az összehúzott szemhéjak keskeny résein keresztül. A kandallóban már kialudt a tűz, a vasrácsot vastag, vörös parázsszőnyeg borította, mely úgy izzott a félhomályba burkolózó szobában, mint egy vulkán belseje. Szeretett volna végre felébredni, hogy egyszer s mindenkorra véget érjen ez a lidércnyomásos álom. Ekkor váratlanul megpillantott valamit, és azon nyomban mindent megértett. Nem sokkal éjfél előtt rendőrautók hajtottak át a birtokot az országúttal összekötő vasrácsos kapun, végiggurultak a nyárfák kettős sorfala között, és megálltak az épület bejárata előtt. A hold előbukkant a felhők mögül, és ezüstös fényével megvilágította a két oszlop által körülfogott lépcsőt. Az öreg házvezetőnő nyitott ajtót. Kezében gyertyát tartott, felvezette a rendőröket az emeletre, és megmutatta nekik a könyvtárszoba ajtaját. Amikor előre akarták engedni, sértődötten közölte, hogy az után, ami ott történt, abba a helyiségbe soha többé nem teszi be a lábát. Keresztet vetett, és a folyosón maradt. A rendőrök benyitottak. Szivarfüst szaga csapta meg az orrukat. Bradford ezredes a fotelban ült, a sötét kandalló előtt, és kifejezéstelen arccal meredt a padló irányába. Csak akkor pillantott fel, amikor az egyik nyomozó mellé lépett, és a vállára tette a kezét.
- Telefonon már mindent elmondtam - suttogta erőtlen, megtört hangon. - A tényeket tehát ismerik. Kérem, uraim, tegyék a kötelességüket! A rendőrök nem maradtak sokáig. Elhangzott még néhány kérdés, fényképeket készítettek, selyempapírba csomagolták és elrakták a jövőből érkezett újságot, azután távoztak. Az öreg házvezetőnőt magukkal vitték. Az ezredes a könyvtárszoba ablakából nézte a távolodó rendőrautókat. Miután az utolsó fényszórót is elnyelte a sötétség, összehúzta a függönyöket, és rágyújtott egy szivarra. - Ki gondolta volna? - dörmögte maga elé rosszkedvűen, és a fejét csóválta. - Több mint tíz éven át tartotta rendben ezt a házat. Langemann a kandallónak támaszkodva állt, kezében félig teletöltött pezsgőspohárral. - Három öregasszony helyett egyetlen öregaszszony - mondta, és szája sarkait alig észrevehető fintor gyűrte meg. - Hatalma ugyan lényegesen csekélyebb, mint a moiráké, viszont mindent tudott rólad. Ismerte a múltadat, a szokásaidat, szabad bejárása volt a dolgozószobádba, hozzáfért a leveleidhez, tudott a fegyverről... - Csak éppen indítéka nincs - vágott a szavába az ezredes. - A házvezetőnőmnek semmi előnye nem származna abból, ha engem rács mögé juttat. - Magam is úgy vélem, hogy ezt az ördögi tervet nem ő eszelte ki. Valaki más van a háttérben, olyan személy, akinek érdekében áll megszabadulni tőled. Talán egy távoli rokon, aki a vagyonodat örökli majd, esetleg egy féltékeny kolléga, aki a kutatási eredményeidet szeretné megkaparintani, hogy a saját neve alatt publikálhassa őket. Akárki is az illető, terve megvalósításához szüksége volt a házvezetőnőre, s bizonyára jól megfizette a szolgálatait. - Távoli rokon... - Az ezredes összeráncolta homlokát. - Igen, ez valóban elképzelhető. Egy hónapja sincs, hogy az ügyvédem tanácsára végrendeletet készítettem. A kedvezményezett egy Dél-Amerikába kivándorolt unokatestvérem fia, akit soha nem láttam. Ö az egyetlen élő hozzátartozóm. - S bizonyára éppen szűkében van a pénznek - mosolyodott el Langemann. - Hogy az örökségéhez minél előbb hozzájuthasson, kidolgozott
>
, BALIKÓ GYÖRGY
Az ókori filozófia és a vallásbölcselet szakértője, főiskolai oktató, adjunktus. 1967-ben született, az ELTE bölcsészkarán végzett, könyvek iránti vonzódását egy időben antikváriusként élte ki. Publikációi mindeddig szakmai területekre korlátozódtak, ez az első novellája, de már egy regénye is megjelenésre vár, egy amolyan Dan Brownt idéző, szórakoztató kalandregény, amelyből azért természetesen nem hiányozhatnak a filozófiai vonatkozások.
egy tervet, mely igazán figyelemre méltó fantáziáról tanúskodik. Nem kívánta beszennyezni a kezét, azt akarta elérni, hogy te kövess el egy gyilkosságot. Hogy úgy érezd, nincs más választásod, mindenképpen meg kell tenned. Ennek érdekében összeállította kedvenc újságod négy nappal későbbi számát, olyan eseményekről szóló hírekkel, amelyekről várható volt, hogy valóban megtörténnek. A fiktív hírek között elhelyezett egy fiktív beszámolót a ma éjszakai gyilkosságról, melyet te fogsz elkövetni. Nem vállalt nagy kockázatot, hiszen tudta rólad, hogy visszavonultan élsz, egy-két napilapon kívül nincs más kapcsolatod a külvilággal. A biztonság kedvéért persze ezeknek is elkészítette egy-egy „átírt" számát, s amikor kézbe vetted őket, megdöbbenve láttad, hogy a jövőből érkezett újság híradásaiban szereplő események sorra megtörténnek. Ebből pedig azt a következtetést vontad le, hogy akkor a ma éjszakai gyilkosságnak is meg kell történnie. A végzet-teória ellenállhatatlan erővel kezdett növekedni az elmédben, már csak egy áldozat kellett. A ravasz fickó a régi leveleid alapján engem választott ki erre a szerepre, megírta a nevedben a meghívót - s amikor váratlanul megérkeztem, számodra már nem volt menekülés. Nem emlékeztél rá, hogy meghívtál volna, mégis tényként fogadtad el, hogy így történt, mivel a végzet-teória szerint így kellett lennie. S emlékezz vissza: később még magyarázatot is sikerült találnod, hogy miért írtál nekem. Vagyis a kényszerképzet teljesen eluralkodott rajtad.
- Ha belegondolok, hogy majdnem megöltelek...
- Szerencsére az utolsó pillanatban megpillantottam a hatodik oldalon egy hírt. Arról szólt, hogy a híres autóversenyző, Charles Blakeney és hitvese a Kanári szigeteken fogják tölteni a mézesheteket. Nos, magam is hallottam erről, két nappal ezelőtt még valóban ezzel volt tele a sajtó. Csakhogy miközben ide utaztam, a vasúti kocsiban átfutottam a Times legfrissebb számának néhány főcímét, és ott az állt, hogy Mr. Blakeney az utolsó pillanatban meggondolta a dolgot, és az ifjú pár végül Hawaii szigetére utazott. A holnapi szám szerkesztőinek erről már tudniuk kellett volna... Az ezredes hálával telten, s nem titkolt elismeréssel szorította meg a kezét. Mivel rájuk nehezedett a fáradság, mint téli ágakra a hó, hamarosan mindketten nyugovóra tértek. Langemann lefekvés előtt arra gondolt, hogy talán jobb lenne, ha óvatosságból kulcsra zárná szobája ajtaját, de azután elhessegette magától ezt a gondolatot. „Az ezredes már nem jelent semmiféle veszélyt" - nyugtatta önmagát. - „Az értelem diadalmaskodott a kényszerképzetek felett. Nem kell tartanom tőle." Azért még hallgatózott egy kicsit, nem hall-e lépéseket a folyosón. Mivel nem hallott semmit, végül eloltotta a lámpát, a fal felé fordult, és elaludt. Azt álmodta, hogy mégis az ezredesnek van igaza. Ök ketten, sőt az öreg házvezetőnő, a rendőrök, de még az a minden hájjal megkent, sosem látott távoli rokon is, aki az ezredest akasztófára akarta juttatni, egy tőlük függetlenül megírt történet szereplői. Nem ők döntik el, hogy mit cselekszenek, egy számukra titokzatos és elérhetetlen szerző szándéka mozgatja őket, aki különös módon abban leli örömét, hogy miközben mindazt, ami az agyában megszületik, teremtményeinek végig kell játszaniuk, néhányan közülük a végzet s eleve elrendeltség kényszerítő ereje ellen szóló érvek kitalálásával töltik idejüket.
Az első időgép prototípusa paradox módon tréfálja meg feltalálóját...
Fredric Brown
A KÍSÉRLET AZ ELSŐ IDŐGÉP, uraim - informál-
ta büszkén Johnson professzor a két kollégáját. - Igaz, ez csak egy csekély hatásfokú, kísérleti modell. Csupán másfél kilogrammnál kisebb tömegű tárgyakkal működik, és tizenkét percnél kevesebb időskálán lehet elmozdítani a múltba vagy a jövőbe. De működik. A csekély hatásfokú modell úgy nézett ki, akár egy postai mérleg, de ezen két tárcsa is volt, a mérőfelület alatti részen. Johnson professzor egy kicsi fémkockát mutatott fel. - Íme, a kísérleti tárgyunk, egy rézkocka, mely pontosan nulla egész öt tized kilót nyom. Először is, előreküldöm öt perccel a jövőbe. Előrehajolt, és beállította az egyik tárcsát az időgépen. - Figyeljék az órájukat! Az órájukat lesték. Johnson professzor óvatosan ráhelyezte a kockát a gép lapjára. Az azonnal eltűnt. Öt perccel később, másodpercre pontosan, megjelent. Johnson professzor felvette. - Most pedig öt percre a múltba. - Most a másik tárcsát csavargatta. A kockával a kezében az óráját nézte. - Hat perc múlva három óra. És most aktiválom a szerkezetet... azzal, hogy a lapra helyezem a kockát... pontosan három órakor. Tehát, a kocka, pontosan öt perccel három előtt eltűnik a kezemből, és ott lesz a lapon, öt perccel azt megelőzően, hogy odahelyezném. - De akkor hogy teszi oda? - kérdezte az egyik kollégája. - Ahogy majd érte nyúlok, eltűnik a lapról, a kezemben terem, hogy odatehessem. Három órakor. Figyeljék, kérem!
A kocka eltűnt a kezéből. Megjelent az időgép platformján. - Látják? Öt perccel azelőtt, hogy odatenném, már ott van! Másik kollégája homlokráncolva meredt a kockára. - De - kezdte - mi van, ha most, amikor az már megjelent ott öt perccel azelőtt, hogy odahelyezte volna, ön meggondolja magát, és úgy dönt, hogy mégsem helyezi oda három órakor? Ez nem okozna valamiféle paradoxont? - Érdekes idea - latolgatta Johnson professzor. - Erre nem gondoltam... de érdekes lenne kipróbálni. Jól van, akkor nem fogom... Nem okozott semmiféle paradoxont, a kocka a helyén maradt. De az univerzum többi része, professzorostul, mindenestül, eltűnt. Nemes István fordítása
, FREDRIC BROWN
Az 1906-ban született és 1972-ben elhunyt amerikai író munkásságában egyformán fontos helyet foglalnak el az SF- és a detektívregények. Nevéhez fűződik az egyik legrövidebb fantasztikus novella is: „Az utolsó ember a Földön a szobájában ült. És akkor kopogtak az ajtón..." Kurta, frappáns csattanóra építő történetei mai napig az antológiák kedvencei, magyarul is számos megjelent közülük. Lapunkban legutóbb „Nem jött el még a vég" című egypercesével találkozhattak, a 288. számban.
LLL, ÉN ÉS A KÉPREGÉNY
A
FÜLES 1988. 38. számában jelent meg a rejtvényújság második képregénypályázatának eredményhirdetése, melyen a forgatókönyvírók között sokadikként a „figyelemre méltó" [futottak még] kategóriában végeztem. Ennek ellenére Cs. Horváth Tibor, az irodalmi adaptációk doyenje engem keresett meg, hogy szeretne velem dolgozni. Felkérésére több regényszinopszist készítettem, melyek közül a sci-fi műfajában alkotó, újonnan feltűnt, tehetséges író, Lőrincz L. László fantasztikus regényét, A föld alatti piramist választottuk ki. LLL munkáival korábban a Galaktika oldalain találkoztam. A sodró tempójú, humoros, néha misztikumba hajló írásművek magukkal ragadták képzeletemet, és nagyon örültem, hogy egy ilyen adaptációval debütálhatok. A képregény 1989 őszén, az 1990-es Füles évkönyvben jelent meg - Sarlós Endre rajzaival. A szigetvári illetőségű grafikus két és félszeres méretben dolgozott - rengeteg sötét felület alkalmazásával. Azonban a kicsinyítés során a vékony segédvonalak elvesztek, az impozáns rajzok „besültek", tönkrementek. A végeredmény mégis elnyerte LLL tetszését. A következő tíz évben nyolc művét adaptálhattam a képregény sajátos formanyelvére. Bátran állíthatom, hogy - bár ritkán találkoztunk személyesen - jó munkatársi, baráti kapcsolat alakult ki közöttünk. Ő nem szólt bele az én munkámba, elismerte, hogy ez egy más műfaj, melynek más dramaturgiai szabályai vannak, mint egy szépirodalmi műnek. 2010 októberében az én kis képregénymúzeumomban keresett fel, ahol a tiszteletére összetrombitáltam azokat a rajzolókat, akik a műveiből készült képregényeket megrajzolták. Dönti Károly és Fazekas Attila, Topálovits Pál és Vass Mihály köszöntötte hazánk legkedveltebb íróját. Itt és ekkor adott engedélyt arra, hogy a Domján Zoltán vezette Windom Kiadó egy exkluzív kötetben kiadja sci-fi témájú képregényeit. Az összeállításunkban szereplő képregények forrásművei 1984 és 1987 között jelentek meg.
A föld alatti piramisban és „A púpos"-ban az író nyelvi leleményeinek teljes tárházát megtalálhatjuk. Jellegzetes szófordulataival, a különféle korokból és kultúrákból „származó" írástöredékek alkalmazásával sikerül reális történet látszatát keltenie. „A szeméttelep" című novellában, melyből A Telep című képregény készült, a hatalmaskodó, ostoba bürokratákat ostorozza. Mindeközben anynyi humorral és bájjal ruházza fel szereplőit, hogy képtelenek vagyunk nem együtt mosolyogni vele... És mindezt nagy örömmel tesszük! Ha a regény cselekménye úgy diktálja, költői leírásokat alkalmaz, s elménkben még sokáig ott visszhangoznak sorai. Most, 75. születésnapján találtunk végre méltó alkalmat arra, hogy külön kiadvánnyal tisztelegjünk Lőrincz L. László fantasztikus munkássága előtt. Kiss Ferenc
PULIT A HOLDRA!
M
AGYARORSZÁG
sem maradhat ki az
űrversenyből! A legjobb példa erre a Puli Space Technologies csapata, akik kivívták maguknak, hogy ők legyenek a házigazdái a Google Lunar XPRIZE éves találkozójának. A GLXP Team Summit 2014 június 4. és 6. között kerül megrendezésre Budapesten. Ebből az apropóból Dr. Pacher Tibor csapatvezetőt faggattuk.
Galaktika: Hol tart most a Puli küldetése? Dr. Pacher Tibor: A terv szerint haladunk, bár lassabban, mint szeretnénk. Ennek ellenére 2013ban lényegében befejeztük és teszteltük a prototípus rovereket, jelen pillanatban az űrképes változat megépítésén dolgozunk. Ez - mindenki nagy meglepetésére - az I3 nevet fogja viselni. Es teljes erővel dolgozunk a Pulit a Holdra juttató „Taxiit" biztosításán is.
G: Kik a legnagyobb ellenfelek jelenleg? És a szövetségesek? Dr. P. T.: Ezt nehéz megállapítani, tekintve, hogy minden csapat titkolózik. A legnagyobb ellenfelek egyben a legjobb szövetségesek is lehetnek, hiszen olyan csapattal szeretnénk együtt utazni a Holdra, akik nagy valószínűséggel képesek feljuttatni a saját egységüket is. A tárgyalások jelen pillanatban is folynak két amerikai versenytársunkkal. Ezenkívül dolgozunk egy lehetséges együttműködésen a német csapattal is.
G: Hogyan sikerült kivívni a Team Summit rendezésének a jogát? Dr. P. T.: Budapest minden tekintetben nagyszerű város, mindent „tud", ami egy ilyen rendezvény lebonyolításához kell. Igy nagyon erős pályázatot tudtunk készíteni, amivel végül sikeresek lettünk. Öt csapat futott neki a feladatnak, az eredményhirdetésig ketten maradtunk versenyben, a legnagyobb ellenfél itt a Penn State University Lunar Lion csapata volt. Ez a siker a Puli eredményeinek elismerése, és egyúttal büszkék vagyunk arra is, hogy első ízben kerül Európában megrendezésre ez a rangos esemény. Partnereinkkel együtt mindent megteszünk, hogy minden a legnagyobb rendben legyen.
G: Mit várnak ettől a találkozótól? Dr. P. T.: Talán ez lesz az utolsó találkozó, mielőtt valamelyik csapat nekivághat a hold-
utazásnak, ezért most a verseny legizgalmasabb szakasza jön: a végleges tesztek, a tényleges rakétaindítások, ez a találkozó tehát minden csapat számára fontos, egy utolsó lehetőség a személyes találkozóra. A Puli ezenkívül természetesen szeretné ezt az izgalmas versenyt még jobban ismertté tenni itthon is. G: Milyen programok várják majd a látogatókat? Dr. P. T.: A találkozón minden, a GLXP versenyében részt vevő csapat képviselteti magát, a szakmai program mellett a nagyközönségnek is lesz bőven látnivaló: a Design Terminállal együttműködve egy „Rover Show" keretében szeretnénk minél több csapatot és versenyünket bemutatni, tervezünk egy „Moonbots" bemutatót a Legóval közösen - ide várjuk a 2012-es győztes HungaroBots csapatát is, az Utazó Planetárium jóvoltából pedig láthatjuk majd a „Vissza a Holdra - egyszer s mindenkorra" című látványos, teljes kupolás filmet is. G: Milyen esélyeket lát arra most, hogy Marokkó és Hawaii után a Hold felszínéről is kaphatunk képeket? Dr. P. T.: A Puli küldetése sosem volt könnyű: nemcsak a szükséges pénz megszerzése nehéz, a rendelkezésre álló időkeret is egyre szorosabb. Ennek ellenére valós esélyünk van sikerrel részt venni egy történelmi utazáson, és „magyar" képeket kapni égi szomszédunkról - feltéve, hogy a hátralévő időben minden úgy megy, ahogy tervezzük G: Ezek szerint az egyetlen megoldás a Holdra jutásra, ha más csapatokkal közösen repülnek? Dr. P. T.: Igen, számunkra ez az egyetlen reális lehetőség. Egy saját leszállóegység fejlesztésére nem volt erőforrásunk, ezért a rover fejlesztésére koncentráltunk. Ennek eredményeképpen versenyben maradtunk, és mára reális közelségbe került az indulás; ha elő tudjuk teremteni a szükséges pénzt az utazás lefoglalására, akkor ott leszünk a Holdon! Ehhez azonban most van szükségünk minden támogatónk segítségére! Somoskövi Júlia
William E. Cochrane
Minster West M
INSTER WEST üzletember volt, ennek ellenére nem rajongott az utazásért. Előszeretettel hízelgett ugyanis magának azzal, hogy ura mindannak, amit tesz, s ehhez az illúzióhoz a szuperszonikus utazások túlzottan automatizáltak voltak. Mint például most: a repülőgép már leszállt a Los Angeles-i Megaterminál betonjára, a biztonsági öv kioldója azonban nem engedelmeskedett mágneses beszállókártyájának; pusztán azért nem nyílt ki az öv, mert csomagja is volt. Márpedig mielőtt beszállókártyája nyitná a biztonsági övet, ő maga pedig végre leszállhatna a repülőről, ki kell üríteni a poggyászteret, és szétválogatásra az épületbe szállítani a csomagokat. Mindez természetesen az ő kényelmét szolgálta, ám a várakozás mégis idegőrlő volt. Minster West éppen Svájcból tért haza, ahol találkozott üzleti partnerével, Albert Northszal. North futári feladatokat is ellátott, ám a táskájában lapuló több mint kétmillió dollárt ezúttal meg akarta tartani magának. Minster meglelte a futárt, de nem találta nála a kétmilliót. Northnak
ügyes kis terve volt arra, hogy Los Angelesben hagyja az aranydollárokat, majd Svájcba csalja, és ott elintézze Westet. Nem számolt azonban azzal, hogy - szokás szerint - West ura maradt a helyzetnek, s ezért a terv utóbbi, leglényegesebb része megbukott. Minster Westet mégsem emiatt aggasztotta minden másodpercnyi késedelem a Los Angeles-i Mega terminálon. A késés Minster háttérben meghúzódó „bankárai" miatt volt aggasztó. A rá és a hozzá hasonló „üzletemberekre" bízott pénz eredete gyanús volt, ám elvesztését, eltulajdonítását a bankárok szigorúan megtorolták. A pénz elvesztése, ellopása az adott üzletember számára kudarc volt, s a kegyetlen szabályok szerint a kudarc egyenlő volt a halálos ítélettel. Svájcban ugyan Minster West még rábírta a futárt a pénz rejtekhelyének bevallására, mielőtt - a szabályokhoz ragaszkodva - megölte volna, mostani problémája viszont már az volt, hogy minél gyorsabban eljusson Bel Airbe, patrónusához, és idejekorán megmagyarázza neki: a kudarc a futáré, nem pedig az övé, Minster Westé.
Ehhez azonban először rá kellett tennie kezét a pénzre, és a futár eltüntetésének bizonyítékával egyetemben a kétmilliót eljuttatni a patrónusához. Ha ezek közül bármelyik nem sikerül, vagy csak késve, az nagyon veszélyes lehet. Minsternek szemernyi kétsége sem volt afelől, hogy a bankárok már tudnak a pénz elvesztéséről. A patrónusa pedig arról is értesült, hogy ő visszaérkezett Los Angelesbe. A Svájcból érkező szuperszonikus járatnak ugyanis csak ez az egy megállója volt. Halk szisszenéssel és apró mechanikus zörejekkel kinyílt az utastér ajtaja, a Minster előtti ülés háttámláján pedig kigyulladt a háromnyelvű felirat: AZ UTASOK ELHAGYHATJÁK A GÉPET! Minster addig furakodott, amíg az ülések között álló sor elejére nem került. Igy aztán ő hagyta el elsőnek az utasteret, és elsőként lépett rá a harmonikafolyosón a központi épület felé lassan kúszó mozgójárdára is. Ura volt a helyzetnek. Tíz kilométerrel odébb, a metróvonal végén volt a parkolóház. Ott pedig Albert North jármű-
ve, s benne a kétmillió aranydollár. Minster tárcájának egyik belső nyílásában ott lapult North azonosítókártyája, kulcsai és az autó parkolóhelyét nyitó kártya. Úgy tervezte, metróval elmegy a parkolóig, beszáll a futár autójába, és egyenesen Bel Airbe hajt, ahol biztosan meg fogják hallgatni. Arra semmi esélye nem volt, hogy közvetlenül a Las Vegasban székelő vezető bankárok elé jusson, ehhez azok túl csökönyösek voltak. Nem. Ha eljut a pénzzel és a magyarázattal Bel Airbe, akkor minden rendben lesz. Az összekötő mozgójárda egy csupa üveg kockaépítménybe vitte, amely a terminálcsarnokon belül volt. Minsterben egy pillanat alatt a kiszolgáltatottság sokkja áradt végig. Ebben a hatalmas üvegkalitkában bárki megláthatta, és közvetlenül utána csak öt másik utas lépett le az összekötő folyosó mozgójárdájáról. Nem akarta, hogy észrevegyék - elképzelhető volt ugyanis, hogy már most van a reptéren néhány fickó, aki őt keresi. Sürgősen ki kell jutnia a nagycsarnokba és eltűnnie a tömegben. Becsúsztatta mágneses beszállókártyáját a kijárati ajtó melletti nyílásba... és nekiütődött az ajtónak, az ugyanis nem nyílt ki. Kivette beszállókártyáját, megfordította, és fejjel lefelé újra becsúsztatta a nyílásba. Még néhányszor próbálkozott, mire észrevette a zár fölött világító szöveget: HELYTELEN KIJÁRAT. HASZNÁLJA A POGGYÁSZFELVEVŐ CSARNOKBA VEZETŐ AJTÓT! Minster West halkan átkozódott, és a másik kijárathoz lépett. Az egyik utas már éppen nyitotta az ajtót, és szórakozottan Minsterre nézett, majd átment a kijáraton. Az ajtó villámgyorsan bezáródott mögötte. Az az átkozott poggyász!... Először a gépről nem tudott leszállni miatta, most pedig ez a tetű automatizált terminál nem engedi ki addig, amíg föl nem veszi a csomagját. Igy most csak azokat az ajtókat használhatja, amelyek a pogygyászfölvevő csarnok irányába nyílnak. Minster dühösen belenyomta kártyáját az ajtó nyílásába, majd kisétált. Az üvegfalon keresztül látta, hogy az ajtó egy mozgólépcsőre nyílik, amely leviszi a csarnok alatti mozgójárdákhoz. Ott pedig minden bizonnyal várják már a hangos vagy vizuális
>
utasítások, amelyek elvezetik a poggyászához. Minster mérgesen a mozgólépcsőhöz csörtetett. Ez volt az egyetlen kivezető út, és nem szeretett kiszolgáltatva lenni valakinek, aki már lehet, hogy keresi is őt. Jelenleg a legutolsó dolog, amire szüksége volt, az a poggyásza. De a leggyorsabb módja a terminálból való kijutásra az volt, ha fölveszi a csomagját, s aztán szélsebesen kijut a parkolóházhoz. Minster West hirtelen észrevette azt a magányos embert, aki az üvegfal túlsó oldalán állt. A másik férfi is megbizonyosodott arról, hogy Minster meglátta, s odaállt a lefelé tartó mozgólépcső fölé. A körülötte hullámzó tömeggel ellentétben a férfi mozdulatlan volt, és egyenesen Minster Westre meredt, mintha megpróbálta volna emlékezetébe vésni annak minden arcvonását. Feszülten figyelt, majd szája sarkából elmosolyodott, amint Minster West eltűnt a csarnok szintje alatt. Minster egyik kezével megtámaszkodott a mozgólépcső korlátján. Ismerte ezt az arcot, a hidegen kéklő szemeket, a forradást az állkapcson és a különlegesen széles orrcimpákat: Reagan Under volt a férfi neve. Las Vegas teljesen kilőve. Reagan Under közvetlenül a Las Vegas-iaknak dolgozott, és jelenléte a csarnokban azt jelenti: szerződése van az aranydollárok visszaszerzésére és Minster West megölésére. Kisebb munkára - például mentegetőzések hallgatására - nem bérelték volna fel. Las Vegas tehát határozott. Minster West kétmillió aranydollárt ért holtan. Most már tényleg el kell juttatnia a futár kocsiját Bel Airbe. fis távol kell tartania magát Undertől. Minster, hogy meggyorsítsa haladását, elkezdett lefelé baktatni a mozgólépcsőn. A lépcső aljában a terminálon belüli közlekedést biztosító, egymás után bizonyos távolságban folyamatosan mozgó egyszemélyes kocsik voltak. Minster átment a forgóajtón, és beszálló-
kártyájával kinyitotta a legközelebbi kocsi ajtaját. Hirtelen, egy váratlan ötlettől vezérelve viszszament a forgóajtón túlra, majd újra belépett, s ezúttal már Albert North azonosítókártyáját használta. Nem szállt be az elsőként hívott kocsiba, hanem csak kívülről helyére hajtotta a biztonsági korlátot, és megnyomta az indulásra utasítást adó gombot. Aztán beszállt a második kocsiba, és hagyta, hogy a kocsi biztonsági korlátja hátranyomja a párnázott ülésbe. A kocsik elektromotorja csupán öt kilométeres óránkénti sebességre volt képes, ám túlságosan feltűnő lett volna, ha a szervizfolyosón gyalogol, a kocsik mellett. Legszívesebben futott volna, de a csomagfelvevő csarnok éppen elég messze volt a leszállás helyétől ahhoz, hogy a kocsi használatát szükségessé tegye. A két kocsi kicserélésének trükkje nem volt valami fényes ötlet, de ez volt a legjobb, amit adott helyzetben kitalálhatott. Legalább közvetlen közelébe nem furakodhatott senki. Látta az előtte lévő kocsikban ülők fejét, és mögötte is lesznek rnég jó néhányan. Az alatt az idő alatt azonban, amíg ő a két kocsi cseréjével foglalatoskodott, senki nem tűnt fel a mozgólépcső alján. Ebben az időszakban, úgy látszik, a forgalom elég gyér volt, és tökéletesen érvényesült a hely megtervezésekor fontosnak tartott illúzió: a zsúfoltság ellenére is úgy érezhette, egyedül van. Az utazóknak ugyanis - még a teljesen automatizált repülőterekén is - azt kellett érezniük, hogy személyes kiszolgálásban részesülnek. Minster megfordult, hogy szemügyre vegye, beszállt-e valaki mögötte a kocsikba, amikor szeme sarkából elkapta az egyik kocsiba éppen bekászálódó szikár alakot: Under! Hogyan juthatott be a kizárólag az utasok számára fenntartott közlekedési alagútba, amikor Minster képtelen volt onnan kijutni? Nos, végül is Under négy kocsival volt mögötte, spekulált. Igy mire
ő is kiszáll, lesz ideje elvegyülni a tömegben. A csomagfelvevő csarnokok állandóan zsúfoltak. De eljut-e egyáltalán a csarnokig?, merült föl benne a félelem. Minster hátán végigfutott a hideg egy nagy sebességű pisztolygolyó hatásának gondolatára. A kocsi háta műanyagból volt, ami nem akadály egy pisztolygolyónak. Na és a négy kocsi köztük?... Lehet, hogy nincs is pisztolya. Hiszen rendkívül kockázatos lenne közel vinni egy pisztolyt a repülőtér monitorrendszeréhez meg a minden ajtón megtalálható fémdetektorokhoz. Nem, ez tényleg őrültség lenne. Undernek lehetett mindazonáltal fegyvere: műanyag, a detektorok számára kinyomozhatatlan, de az meg nem halálos. A kérdés csak az, hogy használná-e itt... Minster rémülten körbenézett a közlekedőalagútban. A fénylőn világító neonok ismét a kiszolgáltatottság érzését keltették benne. Itt megölhetik, és akkor a párnás ülésű kis kocsi holtan is éppúgy továbbviszi, mintha még élne! Mint egy mozgó koporsó, amelyei Reagan Under kísér. Hohó, álljunk csak meg egy pillanatra! Az alagút éppen annyira csapda volt Under, mint az ő számára. Reagan sokkal inkább profi volt annál, semmint hogy olyan helyen öljön, ahol kapcsolatba hozhatják a holttesttel. - „Figyelem! Figyelem! - visszhangzott hirtelen az alagútban a hangosbeszélő. - Kérem, maradjanak ülve! Az önök kocsija meg fog állni. Rendkívüli utasítás! Ne hagyják el a kocsijukat!" Minster előredőlt. Micsoda?, gondolta. Érezte, hogy a kocsi lelassul. Ebben a pillanatban észrevette, hogy vastag műanyag lapok ereszkednek alá a mennyezetről, majd fémlapokkal fedik be az egész alagútpályát. Megcsóválta a fejét. Vajon ez egy Reagan Under által fölállított csapda? Nem, hiszen Minster kocsija mögött is leereszkedett egy súlyos szigetelőlemez. Ráadásul egy másodpercre megpillantotta Reagant, aki szin-
ten meglepetten ingatta fejét. Ő sem kedvelte a barikádokat. A hangosbeszélő megismételte előbbi figyelmeztetését, majd folytatta: „A nitrátszenzorok robbanószerkezet jelenlétét mutatták ki. A szigetelőlemezek az önök védelmét szolgálják. A tűzszerészcsoport fel fogja kutatni a robbanószerkezetet és hatás..." Bummmm! Fülsiketítő robbanás hallatszott. Bár a védőlemezek a robbanás zajának nagy részét kívül rekesztették, a kocsikban ülők azért hallották, mi történt. A lökéshullám megtört a vastag lemezeken, de ahol a külső felületbe beleütközött, ott belül repedések és karcolások látszódtak a műanyag lemezen. Minster látta, hogy az előtte lévő lemez megtelik repedésekkel, és érezte, hogy apró műanyagdarabkák koppannak a kocsi üvegének. Ugyanabban a pillanatban a fülébe belehasított a fájdalom, amint a légnyomás egy pillanat leforgása alatt megnőtt, majd lecsillapodott. A bombának közel kellelt lennie hozzá... talán az előtte lévő kocsiban... amelyiket a saját beszállókártyájával Minster West névre hívott. De hogyan tették a bombát a kocsira? Under! Biztosan az indítóállomásnál várt, és akkor helyezte el a bombát, amikor Minster a futár azonosítókártyájával csinálta azt a trükköt, vagy csak letelefonált valakinek, hogy tegye meg. Mindez meglehetősen valószerűtlennek látszott, ám egy véletlenül kiválasztott kocsi alatt elhelyezett bomba legfeljebb csak megijesztette volna. Nos, ha mégis ezt akarták, akkor sikerült. A kiszemelt áldozathoz ennyire közel felrobbanó bomba valóban vérfagyasztó. Minstert a félelem rögtön fölugrasztotta, amint az előtte lévő védőlemezen kinyílt egy ajtó. Szinte ugyanabban a pillanatban meg is nyugodott, mert meglátta a Megaterminál mentőalakulatának egyenruháját. Bár a dobhártyája sajgott, a hangokat újra hallotta.
>
- Jól érzi magát, uram? - kérdezte a férfi, amint kioldotta a biztonsági korlátot az ülés előtt. - Nem sérült meg? Minster West megrázta a fejét, a torkán azonban egy hang sem jött ki. Arra koncentrált, hogy kitalálja, mi lesz a következő kérdés, és azon törte a fejét, képes lesz-e kijátszani a terminál központi számítógépét itt az alagútban azzal, hogy hamis személyazonosságot ad meg. Mert ha az előtte lévő kocsiban Minster West ült, akkor a futár, Albert North kellett hogy megmeneküljön. Talán sikerül félrevezetnie őket, ameddig rá nem jönnek, hogy az előző kocsiban valójában nem ült senki. - Erre jöjjön, uram! - mondta a mentőalakulat embere. - Csupán egy keveset kell sétálnia, aztán kocsival továbbvisszük. Szabad a nevét, uram? Minster West döntött. - Albert North - válaszolta. - Mi történt? Megsérült valaki? Igyekezett hangját minél érdeklődőbbé formálni. Nem akart még több időt elvesztegetni holmi orvosi vizsgálattal, hogy megállapítsák, nincs-e sokkos állapotban. - Bomba robbant. Ügy tűnik, valamelyik kocsiban. Általában azért még a robbanás előtt hatástalanítjuk őket - nyugtatta meg a mentőalakulatos. - Erre, uram, keresztül ezen az ajtón! Minster egy pillantást vetett az útpályára és az előtte lévő kocsi meggyűrődött maradványaira. Az éles, csípős szag köhögésre ingerelte, miközben a mentöosztagosok a második rekeszből a harmadikba vezették át. Itt az eredeti kocsit a mennyezetig emelték, és helyette egy másik várta a földön, egy egyenruhás kísérővel. - Szálljon be, uram! - mondta az osztagos. - Én fogom kézi vezérléssel irányítani a kocsit. Lenne szíves az azonosítókártyáját az ellenőrző nyílásába helyezni? Minster beszállt, regisztráltatta magát a futár azonosítókártyájával, majd behajtotta a biztonsági korlátot az ülés előtt, követve a vezető utasításait. - Nagyszerű, indulhatunk! - mondta a mentőosztagos, majd megnyomott egy gombot a műszerfalon. - Kénytelenek vagyunk kézi vezérléssel működtetni a kocsit - magyarázta. - Ha
visszaállítjuk az automatikus rendszert, akkor az mozgatná az összes kocsit. Márpedig ott hátul két-három járgány is tropára ment. Igy hát én fogom ide-oda szállítani az utasokat. Elviszem önt az 5-ös számú poggyászfelvevőhöz, majd visszajövök a következő fickóért. Így mégiscsak gyorsabb, mint gyalog, nem? És legalább mindenki idejében hazaérhet, nemde? - Hát igen - mondta Minster. - Én is fölveszem a csomagomat, beszállok az autómba, beveszem magam egy szállodába, és fölhajtok egy italt. Lehet, hogy kettőt is... - Biz' isten, ettől jobbat ki sem lehet találni nevetett a mentőalakulatos. - Egy pillanat alatt az 5-ös poggyászfelvevőhöz röpítem. Tudja, kézi vezérléssel valamivel gyorsabb, mint automatikus üzemmódban. Dőljön hátra, és engedje el magát! Az 5-ös poggyászfelvevő tele volt céltudatosan mozgó utasokkal, és semmi jele nem mutatkozott annak, hogy bárhol is robbanás történt volna a Megaterminál területén. Minster viszszakérte hamis azonosítókártyáját a mentőosztagostól, megköszönte a fuvart, és kiszállt a kocsiból. Kártyájával kinyitotta a bejárati ajtót, és megjegyezte az ajtó melletti számítógép képernyőjén megjelenő 516-os számot. Ebben a rekeszben volt az ő csomagja. Hallotta, hogy a kocsi lassan visszaindul mögüle. A mentőosztagos valószínűleg arra várt, hogy feltűnjön a képernyőn Minster poggyászmegőrző rekeszének a száma. Ez a szám, illetve a memóriában rejtező jele meg a beszállókártya elég arra, hogy Minster Westet, azaz helyesebben Albert Northot azonosítani lehessen. A mentőosztagos azonban nem azért volt, hogy az utasokat kikérdezze, és jelentéseket tegyen. Az ráér később is. Minster nem törődött azzal, mi lesz, ha valaki elkezd Albert North után kutatni. Az egyetlen hely, ahol a futár nyomára bukkanhattak, Svájcban volt, ám North hulláját még legalább hetekig nem fedezik fel. A poggyásza pedig - mármint Albert North poggyásza - az 516-os rekeszben rejtőzött. Minster Westnek nem volt szüksége a csomagokra, mindez csak egy újabb álcázó részlet volt ahhoz, hogy a tömegben elvegyülhessen. Amire igazán szüksége volt, az North autója.
Meg kellett szereznie azt az autót, és a kétmilliót eljuttatni Bel Airbe. Méghozzá a lehető leggyorsabban. Elég gyorsan ahhoz, hogy Reagan Undert visszahívják. Ahhoz viszont, hogy mindezt megtehesse, ki kellett vennie North poggyászát, és minél gyorsabban elhagyni ezt az automatizált egérfogót. Minden mozdulat, amit eddig tett, egy kiszámítható komputer által volt irányítva. Olyan nyomot hagyott maga után, amelyet Reagan Under nemcsak követhetett, hanem útját előre is kitalálhatta. Minster West ezúttal nem igazán volt abban a helyzetben, hogy a Los Angeles-i Megaterminál utaskiszolgálása által biztosított időmegtakarítást maradéktalanul élvezhesse. Ha továbbra is csak egy mozgó adat marad a számítógépek programjaiban, akkor könnyen holtan végezheti. Minster, Albert North kártyáját használva, kinyitotta az 516-os rekeszt. Egy utazótáska és egy irattáska. Ahogy megragadta North csomagjait, felfigyelt a tárolórekesz melletti hirdetésre. Általában nem izgatták a közterületek olcsó reklámjai, ez azonban egy autókölcsönzőé volt... A fejében egy pillanat alatt összeállt a terv. A föld alatti csővonattal való utazás hirtelen rémisztővé vált. A közlekedőalagútbeli bombarobbanás után ez halálra rémítette volna. Érezte, hogy az idegei a bezártságnak még a gondolatára is megfeszülnek, és a gyomra görcsbe rándul. Autókölcsönző... A parkolóig kölcsönöz egy autót, és így a felszínen utazhat. Akkor pedig ura lesz a helyzetnek. A hirdetés képernyője melletti nyílásba először Albert North azonosítókártyáját, majd hitelkártyáját csúsztatta bele. Felvillant egy zöld lámpa, majd rögtön utána sárga keretben megjelentek a használatra vonatkozó utasítások: A CSOMAGJÁT KÖZVETLENÜL AZ ON ÁLTAL BÉRELT AUTÓHOZ SZÁLLÍTJUK. KÉRJÜK MEGADNI A MEGŐRZŐ REKESZ SZÁMÁT! A szöveg mellett ábra mutatta, hogyan kell betáplálni a csomagtároló számát. Minster West gyorsan és pontosan végrehajtotta az utasításokat. A csomagtároló ajtaja bezárult, és az utazótáska, valamint az irattáska már úton is volt az általa kibérelt autóhoz. A hir-
detés képernyője alatti nyílásból kicsusszant egy új kártya, amely egyszerre volt indítókulcs, szerződés és az út végén számla a kölcsönzővállalat számára. Az, hogy a kölcsönzés mennyibe fog kerülni, egyáltalán nem izgatta Minster Westet. Albert North igazán fizethet érte, a pokol bármelyik bugyrában leledzik is. Az igazán fontos dolog North autója volt, és a kulcs, amely nyitotta. Az autóparkolónál kényelmes rejteket nyújtó tömeg kavargott. Minster a tömegben érezte igazán otthon magát. Beleivódott, hogy mindig emberek előtt és emberek mögött álljon, sohasem nyílt terepen, hanem tömegben mozogjon, elvegyüljön a járókelők között. Ha minderre lehetősége volt, akkor másodpercek alatt el tudott tűnni a kutató szemek elől. A parkolónál állandó volt a mozgás: amint a bérelt autók és a repülőtéri buszjáratok elvittek egy csoportot, rögtön érkezett egy másik a Megaterminálból. Minster a kavargó tömeget minden nehézség nélkül pompás rejtekhelyként tudta használni.
>
Végre számát villogtatva megjelent az ő bérautója is, amelyet egy automata vezérelt a várakozási rámpához. Minster kisiklott a tömegből, és egy pillanat alatt beszállt az autóba. Az indítókulcsként is szolgáló kártyát villámgyorsan becsúsztatta a megfelelő nyílásba, és mielőtt az autó ajtaja becsukódhatott volna, máris bekapcsolta a vezérlőegységet. Mihelyst kigyulladt a műszerfalon a KOCSI INDULÁSRA KÉSZ felirat, megnyomta a DÉLI AUTÓPÁLYA gombot, majd bekötötte a biztonsági övet. Minsternek már épp elege volt az egész automatizált Megaterminálból és hasonlókból. Ha rajta múlna, gondolta, soha az életben még egyszer be nem tenné a lábát egybe sem. Minster határozottan büszke volt arra, amit saját akaratából történt cselekvésnek nevezett. Állandóan arra törekedett, hogy ellenőrzése alatt tartsa cselekedeteit. Az pedig fizikailag mindig kikészítette, amikor valamely utazása miatt rá kellett bíznia magát számitógép vezérelte mozgólépcsőkre és személyszállító eszközökre. Ilyenkor nem tudott szabadulni attól az érzéstől, hogy feláldozott valamit alapvető emberi méltóságából, mi több, sokszor egyenesen a hideg szaladgált a hátán. Most eltökélte, hogy soha többé nem hozza magát ilyen kiszolgáltatott helyzetbe. Az autó sebessége szívet melengető érzés volt a Megaterminál szállítórendszereinek csigalassúsága után. A kocsi csikorgó kerekekkel indult el, amint észlelte, hogy rés nyílt az autóáradatban, keresztülverekedte magát a Terminálból kivezető úthálózaton, követve az irányítójelzéseket, s tette mindezt a program által meghatározott lehető legnagyobb sebességgel. Minster Westnek meg kellett markolnia az ülés kartámláit, amikor az autó a körgyűrűn keresztül, éles kanyarok után kiért a Déli Autópályához vezető útra. Bekapcsolt az autó második sebességfokozata, dorombolni kezdtek a turbinák, és a járgány elérte az ötven kilométeres sebességet. Igen, ez az igazi közlekedés, gondolta elégedetten, gyorsan és szabadon! Az útnak ez a szakasza rövid lesz. Minster West betáplálta az irányítórendszerbe a parkoló koordinátáit, ahol North kocsija áll. Az autó ezért a szélső sávban maradt, készen arra, hogy a következő kijáratnál elhagyja a kivezető
autópályaszakaszt. Valóban, alig egy ugrásnyi távolság állt csak Minster előtt. A parkolóházból aztán Minster már Albert North kocsijával távozik, és végre rátér a Déli Autópályára. Egy saját maga által vezetett kocsin - szabadon és akadálytalanul. A helyzet ura lesz. A bérelt kocsi, amely a parkolóházig hozta, egy csarnokban állt meg. Minster West kivette a csomagtartóból az utazótáskát és az irattáskát, majd North azonosítókártyájával és parkolójegyével bejelentkezett a számítógépnél a futár kocsijáért. North a pénzt tartalmazó táskákat egy fekete, kétüléses sportkocsiban hagyta, amelynek csomagtartójában a két acéllemez biztosítású kazetta mellett helyet kapott az útitáska és az irattáska is. Minster tudta, mi van a két kazettában, s bár szerette volna azért megnézni, belátta, hogy a kivilágított parkolóház nem a legjobb hely erre. Valószínűleg kamerák pásztázzák a véletlenszerűen kiválasztott területeket... Minster becsukta a csomagtartót, és beszállt a kocsiba. Betáplálta a Déli Autópályát, mire az autó kigördült a parkolóházból, rá a felhajtórámpára. A gyorsítópálya végén Minster hátranézett, mekkora a forgalom az autópálya gyors szakaszán, egy pillantást vetett az autó radarjának kijelzőjére, és látta, hogy a veszélyes távolságban közeledőket jelölő vörös tartomány üres. Tiszta az út. Betáplálta Bel Air kódját az autó irányítóberendezésébe, majd közölte az útvonal-meghatározó készülékkel Bel Air-i főnöke rezidenciájának hét számjegyű koordinátáját. Annak az embernek a címét, akivel találkoznia, beszélnie kell. A Bel Air-í címet a központi irányító számítógépnek el kell fogadnia még azelőtt, hogy a következő lehajtósávnál a Forgalomellenőrzés a kocsiját a Déli Autópályáról való távozásra utasítaná amiatt, hogy csupán a helyi közlekedésben vesz részt, s igy nem jogosult az autópálya használatára. Az autó számítógépének képernyőjén megjelent egy térkép, amelyen a forgalomirányító számítóközpont bejelölte, melyik utat választotta Minster West számára. Minster benyomta az ÚTVONAL ELFOGADVA gombot, és hátradőlt az ülésben, hogy élvezze az utazást. A kocsi a belső sávba váltott, és addig gyorsított, amíg az előtte haladó autó fel nem tűnt a radar vörös
tartományában, majd utazósebességre lassult, hogy állandósítsa a követési távolságot. A sebesség elégedettséggel töltötte el Minster Westet. A nap ezen szakaszában a forgalom elég gyér a Déli Autópályán ahhoz, hogy a kocsinak ne kelljen lelassítania szokásos utazósebessége alá, ami azt jelenti, Minster kellő időben odaér céljához. Az autópálya a Megaterminál környékét elhagyva a hegyek közé ért, majd balra fordult Los Angeles központja felé, ahol egy Minster által beprogramozott csomópontban majd eltér a Bel Air-i villanegyed felé. Rövid útnak ígérkezett, és az utazósebesség fenntartása elég időnyereséget kínált, de mégis, talán érdemes lenne odatelefonálni, töprengett Minster. Nem, ez nem lenne bölcs dolog. Minster West ugyan ismerte a Bel Air-i rezidencia titkos számát, ám azt az autóból hívni elképzelhetetlen könnyelműség lenne. A kocsiból a hívást rádióhullámokon keresztül továbbítják, amit bárki lehallgathat, márpedig a rendőrség minden bizonnyal ezt teszi, már csak rutinból is. Ráadásul az autó bérelt volt, és a bérbe adó ügynökség számítóközpontja folyamatosan ellenőrizte autói mozgását, továbbította a fedélzetükről lebonyolított telefonhívásokat, és föl is vette azokat. Minster West egyébként is biztos volt abban, hogy meg tudja magyarázni főnökeinek a kétmillió dollárt és a futár ballépését. Egy meggondolatlan telefonhívást azonban nem bocsátanának meg. Minster West elengedte magát. Nem fogja hívni Bel Airt, hiszen amúgy is elég gyorsan odaér. A szabad ég alatt volt, egy, csak az ő rendelkezésére álló autóban, nem pedig alávetve a tömegközlekedés esetleges elektronikai hibáinak, számítógépcsődjeinek. Lazított. Most igazán ura volt a helyzetnek. Ahogy körülnézett, látta a hegyeket és a felhő barázdálta kék eget. Szeretett autót vezetni. Szerette azt a lehetőséget, hogy oda megy, ahová akar, azt, hogy a számítógéppel vitatkozva szervezheti meg útját, ha például a forgalomtól távol eső, alig ismert útvonalra akar eljutni. Szerette, amikor a száguldó autófolyam közepében haladva a sebességtől tombol az adrenalin a vérében. Mindez a szuperszonikus légi járatoknál és a gyorsforgalmú földalatti vonatoknál százszor-
>
ta izgalmasabbá tette Minster West számára a száguldást az autópályán. Utált tétlenül utazni. Ki nem állhatta, amikor az utazás kezdetekor átengedte testét egy közlekedési terminál számítógépének, majd az út végén egy megviselt porhüvelyt kapott vissza. Minster ennél sokkal többre vágyott, amikor utazott. Nem szerette, ha úgy szállítják, mintha maga sem lenne több egy bőröndnél. A szuperszonikus légi járatokat és a földalatti gyorsvasutat ilyesfajta önfeladásnak tekintette, nem többnek annál, hogy az ember gépekre és simulékony szoftverekre bízza magát, amelyek a megállók között ezért cserében féltő szeretetet és abszolút biztonságot nyújtanak. Mindent egybevetve, Minster West gyűlölte a tömegközlekedést. Gyűlölte, hogy életének egy darabját, a cselekedetei fölött gyakorolt ellenőrzésének egy részét föl kellett adnia, cserében egy beszállókártyáért vagy egy jegyért. Mikor gondolatban eddig eljutott, morogni kezdett magában. Ezúttal rá volt kényszerítve a szuperszonikus légi járat használatára, de biztos volt benne, hogy ezután jó ideig nem lesz hajlandó erre. Olvasta valahol - talán egy közlekedési reklámkiadványban -, hogy egy üzletember életének 65 százalékát a Tömegközlekedési Vállalat járművein való utazással tölti. Minsternek viszont esze ágában sem volt 65 százalékot elvesztegetni az életéből. Szerette, ha irányíthatta saját életét - beleértve az utazásra szánt 65 százalékot is. A kocsi hirtelen elkezdett lassulni, követősebességet vett föl, és megközelítette az előtte haladó autót, majd tovább lassult, betartva az előírt követési távolságot. Minster West észrevette az irányítóberendezés sárgán villogó figyelmeztető jelzését a műszerfalon, ahol megjelent egy térképvázlat is a következő felirattal: FIGYELEM! FIGYELEM! ELŐTTÜNK FORGALOMTORLÓDÁS AZ ÚTON. SZÜKSÉGES KERÜLŐ ÜT: MINTEGY 15 KILOMÉTER BECSÜLT IDŐVESZTESÉG: 1.62 ÓRA
A HELYI KÖZLEKEDÉS IRÁNYÍTÁSA ALÁ TARTOZÓ AUTÓK TARTSANAK A LEHAJTÓSÁV IRÁNYÁBA! A TÁVOLSÁGI KÖZLEKEDÉS IRÁNYÍTÁSA ALÁ TARTOZÓ AUTÓK SZÁMÁRA KERÜLŐ UTAKAT AJÁNLUNK. A műszerfal térképvázlatán keresztül az irányítóközpont számítógépe kerülő utat ajánlott, két lehajtósávnyira innen, és az időveszteség minimális lett volna. A másik lehetőség: bent maradni a torlódásban, és a többi kocsival szinte egymás lökhárítójába kapaszkodva araszolni. Az utóbbiról szó sem lehet, határozta el Minster, mivel nem engedhette meg magának a több mint másfél órás késést. Ezért gyorsan betáplálta az irányítórendszerbe a kerülő út elfogadására megadott kódot. A kocsi ajtaja váratlanul kinyílt, és egy ember zuttyant a mellette lévő ülésbe. - Reagan Under! - Személyesen. Már éppen azon voltam, hogy a szélvédőn keresztül röpíttetlek ki a kocsiból, amikor engedted, hogy az autó megálljon... Minster ezalatt gyorsan a műszerfalra nézett. Mivel nem az araszolást választotta, ezért az autója megállt, hogy újra fölvegye a pontos követési távolságot, és csak akkor fog elindulni, amikor az előtte álló autó is megmoccan. És íme, megmozdult, s így ők is elindultak. - ...és én át tudtam szállni az autómból a tiédbe. Így most elintézhetlek, és amikor a forgalom a legközelebb megtorpan, szép nyugodtan viszszamehetek a saját kocsimba. A tiédet pedig beállítom az araszoló sorba, így a kocsid a hulláddal elgördülhet a dugóban addig, amíg én lelépek. Oltári egyszerű, nem? Isten veled, Minster West! - Hé, várj egy pillanatra!... - kiáltotta Minster, amint belenézett Reagan pisztolyának csövébe. Hosszú csövű, kis markolatú, hangtompítós revolver volt... Az autó hirtelen sivítást hallatott, majd fölgyulladt a NAGY SEBESSÉGŰ SÁV jelzés a műszerfalon. Bántóan éles fénnyel kigyulladtak a figyelmeztető villogók az autó külsején, és hangjelzések állították le a környező kocsikat. Minster West azonban mindebből szinte semmit nem észlelt sokkos állapotában. Autója a vánszorgásból nyolc másodperc alatt közel
csúcssebességű száguldásba csapott át, és a gyorsulás szinte belepréselte Minster Westet az ülése párnái közé. A gyorsulást észlelve pedig az irányítóautomatika a műszerfal fölül és az ülések támlájából villámgyorsan kieresztette és fölfújta a védőballonokat. A másodperc törtrésze alatt Minster Westet körülölelte és védelmezte a kocsi belső, rugalmas védőburka. Láthatta a műszerfalat, és ülésének karfája alatt volt egy gomb, amellyel lelassíthatta a kocsit, de minden egyéb mozgását gátolta az autó biztonsági rendszere. A gyorsítást törlő gomb... A védőballonok villámgyors felfúvódásakor a karja nem volt a vezetőülés karfáján. Nem készült fel a váratlanul drasztikus gyorsulásra, vallotta be magának, és Reagan ezzel meglepte, s a ballonok a hasához préselték, csapdába zárták a kezét, hogy szinte önmagát ölelte át. Képtelen volt tehát megállítani a kocsit és bármilyen módon is védekezni Reagan Under ellen. Az autó pedig végigmegy a beprogramozott útvonalon, a kerülő úton Bel Airbe. De Reagan... Reagan minden bizonnyal tüzelni fog, és Minster West nem gyötrődik többé azon, hogyan érhetné el a kocsit megállító gombot. - Oké, lőj! - szólította föl Reagant. - Még öt perc, és Bel Airbe érnénk, én pedig megmagyarázhatnék mindent. De semmi kedvem itt ülni és arra várni, hogy mikor szándékozol megölni. Lőj le most, a lenébe is! - Mindig ura akarsz lenni a helyzetnek, nem? - jutott el hozzá Reagan hangja a védőballonok mögül. - Sajnálom, Minster. Ezúttal nem engedelmeskedhetem neked. Ez a vacak védőballon engem is meglepett... csapdába ejtette a pisztolyt tartó kezemet. Úgy érzem, ráadásul a revolver csöve pont a hasamba mélyed. Igy még akkor se lőhetnélek le, ha a pisztolyom csöve amúgy jó irányba nézne, mert ahhoz saját magamon keresztül kellene lőnöm. Addig megyünk így, míg csak végére nem érünk az általad betáplált útnak. A kocsim a tiédhez van kapcsolva, tehát semmi nem változott, legfeljebb csak elhalasztódott. Minster a műszerfal képernyőjén látta, hogy a közvetlenül mögöttük lévő kocsi szorosan követi őket még ezzel a sebességgel is. Tisztán kivette Reagan kocsiját, amelyben nem ült senki, mégis
>
ugyanazzal az elektronikus eleganciával irányította magát, mint Minster West autója. A nagy sebességű sávban a kocsik irányítóberendezésének automatikája sokkal megbízhatóbb volt, mint az emberi reflexek, és ezért a kocsik biztonsági áramkörei vészhelyzetben felülbírálták a manuális utasításokat, kivéve az útirány megadását, valamint a lassításra vonatkozó parancsot. Reagan kocsijának elvileg jóval mögöttük kellett volna lennie ennél a sebességnél, messze a radar piros tartományán túl. Reagan valahogy megpiszkálhatta az autója elektronikus rendszerét, hogy az most is ilyen közel követte őket. Igy Reagan könnyedén megszökhet, amint Minster West kocsijának programja szerint rátérnek egy lehajtósávra, és lassítanak. Bizonyos, hogy amikor a kocsi eléggé lelassul ahhoz, hogy a védőballonok visszahúzódjanak, Reagan azonnal tüzelni fog. Minster Westnek még azelőtt tennie kell valamit. De vajon mit? Csúsztassa meg a kocsit? Reagan elsőre talán elhibázná, de másodszorra semmi szín alatt. Kezdetnek mindenképpen vissza kell nyernie uralmát az autó fölött. Jobb keze szorosan a gyomrához volt nyomódva, ám az övén függő kés tokja nem volt messze az ujjhegyétől. A kemény műanyagból készült késtől, amit csupán azért hordott magával, hogy kijátszhassa az utazási csarnokok és szállodák biztonsági berendezéseit. Mindazonáltal tudta, hogy ez a kés fegyvernek fegyver, de soha gyilkosabb feladatra nem használta még, mint egy kőkemény borjúsült felszeletelése vagy egy kagyló kibelezése. Mégis... talán alkalmas lehet arra, hogy keresztülvágja a csapdába záró védőballont, és megnyomhassa a stopgombot. Az ujjait lassan becsúsztatta felöltője mögé, kiügyeskedte a kést a tokból, majd pihent egy keveset. Ekkor ugyanazzal a problémával került szembe, mint Reagan Under. Az érzéseire hagyatkozva megfordította a kést, majd kezében odébb ügyeskedte, hogy ha kinyitja, akkor az éle véletlenül bele ne mélyedjen a gyomrába. Kiugratta a pengét, amely engedelmesen nekifeszült a plasztik védőballonnak. Minster behúzta a hasát, és érezte, hogy a penge egy kattanással rögzítődik a nyélben. Hála az égnek, most már legalább kése volt.
Egy kés Reagan Under pisztolya ellen. Nem sok, ám ha azt vesszük, mégiscsak fegyver volt, és Minstert eltölthette az az érzés, hogy újra ura a helyzetnek. Elkezdte farigcsálni a védőballont. A plasztikhabdarabok lassan hulldogáltak a kézfejére, amint igyekezett lyukat vágni az ülés karfáján található gombig. Szemét eközben az autó műszerfalán látható térképvázlatra szegezte, miközben a plasztikhab alatt a kést ösztöneire hallgatva irányította. Lenyűgözve figyelte a térképvázlaton a kocsija mindenkori helyzetét jelző, fényes kis pontot, amelynek a térképen is látható mozgása érzékeltette, mekkora sebességgel száguld az autó. Normális körülmények között és sebességgel az apró pont a térképvázlaton két télvillanás között egy pillanatra eltűnt, míg Minster most látta, ahogyan folyamatosan kúszik a beprogramozott úton. A legbelső, hármas számú sávban a megengedett sebesség 160 kilométer/óra fölött volt, s így nem csoda, hogy a kocsi turbinái szinte sírtak, a műszerfalon pedig kitartóan villogott a motor túlterhelését jelentő vörös fény, amint az autó a biztonsági rendszerének végső tűrőképessége közelében száguldott. Minster kétségbeesetten nyiszálta a védőballont a késével. A kocsi ezzel a sebességgel perceken belül kibukkan a hegyek közül, és onnan a Bel Airbe vezető lehajtósáv csak tíz kilométerre van. Addig ki kell szabadítani a kezét. Ha meg tudná nyomni a vészmegállító gombot abban a pillanatban, amikor a vezérlőautomatika viszszarendeli a védőballonokat... akkor talán lenne esélye a kést használni... A kocsi kerekei fölsivítottak, Minster arca és teste belemélyedt a védőballonba, amint az autó rákanyarodott... a lehajtósávra! De nem arra, amelyiket Minster az induláskor beprogramozott! Ez váratlan volt, ráadásul a kocsiknak nem szokásuk teljes sebességgel ráhajtani az autópályáról a lehajtósávra, ahol az engedélyezett sebesség legfeljebb ötven kilométer óránként, vagy még annál is kevesebb. Ez az alacsony sebesség pedig lehetővé tenné, hogy a védőballonok visszahúzódjanak, Reagan Under pedig meghúzza a pisztolya ravaszát. A kocsi valamikor mégiscsak le fog lassítani. Minster West még keményebben megmarkolta a kését, feladta a plasztikhab farigcsálását, és felkészült arra, hogy döfjön.
Az autó azonban nem lassított. Széles ívben lehajtott az autópályáról. Minster Westet a lendület oldalra préselte, ezáltal a védőballon teljesen kinyomta tüdejéből a levegőt. A jobb szemét a ránehezedő nyomás miatt kénytelen volt becsukni, és nem látta már az utat maga előtt, a számítógép térképvázlatát, semmit sem. Reagan... Mi lesz, ha a védőballon kiengedi Reagan Undert, és az lő? Minster West teljesen elvesztette a lelkierejét... A kocsi változatlanul kanyarodott, és az autópálya alatti út felé tartott. Minster West érezte, hogy felkavarodik a gyomra. Ennyi ideig kanyarodni?... Ezzel a sebességgel mindez csupáncsak azt jelentheti, hogy több mint 360 fokot kanyarodtak már. Egy teljes kört vagy még annál is többet. Minster West azon erőlködött, hogy fejét visszafordítva egy pillantást vethessen a műszerfal térképvázlatára. Hol voltak? Melyik lehajtórámpa fordul egy teljes kört? Még jobban erőlködött, ám fájó nyakizmai nem engedelmeskedtek akaratának, alig tudták megmozdítani fejét. Talán ha egy centiméternyit... Hirtelen bekapcsolt a kocsi vészféke! Minster hallotta, amint a figyelmeztető sziréna a fékek blokkolására felüvölt, és eljutott a fülébe a fékezőszárnyak felől érkező két csattanás. Vészfék és a fékezőszárnyak kioldása! Karambolveszély! A kocsi automatikája bekapcsolta az összes féket, hogy elkerülje a belerohanást egy másik autóba. Minstert a hirtelen fékezés előrelendítette, és kegyetlenül belepréselte a védőballonba. A tüdejéből a levegő egyetlen nagy nyögéssel távozott. A szeme előtt tűzpiros karikák táncoltak, sárga és bíbor villámok cikáztak. Érezte a vért a szájában. Egy nagy lökés visszanyomta a székébe, és megszűnt a vad fékezés keltette nyomás. A kocsi megállt. - Hé, maga ott a kocsiban! - A hang fülsértően hangos volt, és belehasított Minster meggyötört agyába. - Egy moccanást se! A rendőrség körülvette a kocsit. Úristen, a rendőrség!, gondolta Minster West. A kétmillió a csomagtartóban... a halott futár... Hogy a fenébe találtak rá ilyen hamar a futár holttestére?! A rendőrségek kapcsolatba léptek egymással tenger alatti telefonkábeleik és mű-
holdjaik révén? Minster agya lázasan kereste a válaszokat, de a kanyargás, majd a megállás sokkja fájó volt. Mindazonáltal nem tudott magyarázatot találni arra, hogyan fedezhették föl ilyen gyorsan a futár meggyilkolását. Pedig ő nagyon körültekintően tette el láb alól a fickót. Mindenre pontosan ügyelt. - Maradjon a kocsiban! Meg se kíséreljen kiszállni! - folytatta a bömbölő hang. -A védőballonokat továbbra is üzemben tartja a rendőrség számítógépes irányítása. Ismétlem, ne kíséreljen meg kiszállni az autóból! Az utasülésben lévő férfit ezennel letartóztatjuk! A vád ellene: magára hagyott egy kocsit az autópályán, jogosulatlanul beszállt egy másik, mozgó járműbe, és tűzfegyvert tart magánál. Reagan Under! Reagan Undert akarják! Minster West egy pillanatig győzelmet és elégedettséget érzett. A feje gyorsan kezdett tisztulni, optimizmusa pedig visszatért arra a felismerésre, hogy tervei nem dőltek dugába. A rendőrség Reagan Underre akarta rátenni a kezét. Nem őt, főképp nem Albert Northot akarták letartóztatni. - Amikor kioldjuk a védőballonokat, dobja ki a pisztolyt a kocsi ablakán! Aztán lassan szálljon kü Számítógép vezérelte fegyverek szegeződnek magára. Ha csak egyetlen fölösleges mozdulatot tesz, tüzet nyitnak! Minster West agyában kergetőztek a gondolatok. A kocsi Albert North nevén van. A garázsból North azonosítókártyájával és kulcsaival hozta ki. Ezt már réges-rég tudhatják a rendőrök a forgalomirányító számítógéptől. Amin Minster West törte a fejét, az volt, hogy megpróbálja-e fölvenni Albert North személyét. Rejtett belső zsebében végül is ott lapultak North iratai... Nem, ezen rajtaveszthetne. - A huszonötös Légi Járőr követte és lefényképezte magát. Tudjuk, hogy fegyver van magánál. Lássuk azt a pisztolyt, gyerünk! A Minster előtti védőballon halk szisszenést hallatva félig visszahúzódott. Reagan Under vad káromkodásba kezdett. Minster kilátott az oldalablakon, és egy kicsit a szélvédőn is, annak ellenére, hogy óvakodott megmozdítani a fejét. A kocsi egy épületen belül volt, amelyet keresztülszelt az őket ide vezető lehajtórámpa.
>
Az út azonban az épület mindkét végén tömör acélajtókkal el volt zárva. A nehéz ajtókon hálóféle feszült, és széles ütközők voltak az acéllemezeken. Velük szemben pedig egy rendőrségi páncélautó állt - mindenféle fegyverrel, közte lőtoronnyal a tetőn. - Okos fiú vagy, na, gyere csak kü Lassan! Látni akarom mindkét kezedet - üresen! Mr. North, amikor a védőballonok visszahúzódnak, maradjon ülve! Ne moccanjon! Minden rendben lesz, csak maradjon a kocsiban! Mr. Northnak szólították, tehát azonosították a kocsi tulajdonosát. Minster úgy döntött, mégis Minster Westnek adja ki magát. Azt mondja majd, hogy Albert North meghosszabbította svájci üzleti útját, és megkérte őt, hogy hozza el a Megaterminál parkolójából a kocsiját... elküldte a parkolójegyet és a kulcsokat is, hogy ne kelljen még két hónapi parkolási díjat kifizetnie az autója után. Csak ne legyen bonyolult az alibi, és legyen zavarodott, örüljön annak, hogy kiszabadították, s hogy ezt ilyen gyorsan tették... Ragaszkodjon azonban a Minster West névhez. Ez a név nem kelthet gyanúi, még ennyi rendőrrel körülvéve sem. És akkor minden a legnagyobb rendben lesz. - Szép lassan kijön az ügyes kisfiú, gyerünk! - szólt újra a megafon. Minster mozdulatlanul ült, miközben a rendőrök előrajzottak, és megbilincselték a kocsiból kiszállt Reagan Undert. Még csak oda sem fordult. A dolgokat közömbösen szemlélve igyekezett gyakorlottságát hasznosítva minél észrevétlenebb maradni. Ujjaival lopva helyére pattintotta a pengét, a kést pedig visszacsúsztatta a tokjába, ahol az éppoly természetesnek tűnt, mint az öv a nadrágján. Egy csomó ember viselt a derekán hasonló kis tokot, és így még a leggyanakvóbb rendőrben sem merült föl, hogy a Minsteré fegyver lenne. Ami ezután történt, gyorsan zajlott le. Reagan Undert betuszkolták a páncélautóba, amely
beindította motorját, és a fölemelkedő acélajtón keresztül lassan kihátrált az épületből. - Mr. North, nem történt semmi baja? - kérdezte meg az a rendőr, aki odajött, és leguggolt a Minster felőli kocsiajtó mellé. A rendőr sisakján a rostély föl volt nyitva, automata fegyvere pedig neki-nekiütődött az autó oldalának. - Az én nevem Minster West. Nem én vagyok Albert North. Ö még mindig Svájcban van. - Kapitány úr, egy pillanatra! - kiáltotta a rendőr, majd kinyitotta a kocsi ajtaját, és hátralépett. A hangja mintha már kevésbé lett volna barátságos, és a keze a fegyvere körül matatott, míg a kapitány odaérkezett. Aztán Minster akadozva elmondta a történetét, felmutatta a saját azonosítókárlyáját, és köszönettel visszautasította az orvosi segítséget. Tette ezt a lehető legőszintébb hangon. És láthatólag hihetően is, mivel a kapitány udvarias és bocsánatkérő hangon beszélt vele. - Remélem, megérti, hogy amint a Forgalomellenőrzés észlelte a szabálysértést, az ilyenkor szokásos automatizmusok éleibe lépnek: a központi irányítórendszer vészhelyzeti sebességbe kapcsolta a kocsiját, és idehozta önt, le az autópályáról, ahol elintézhettük a dolgot - mentegetőzött a rendőrtiszt. - Ó, igen, természetesen megértem. És köszönöm. Nem tudom, mit kellett volna tennem ebben a helyzetben, vagy hogy az a személy mit akart tőlem... - Ezt majd mi megtudjuk, ki fogjuk deríteni, mit akart. A vádemelésre azonban már a Légiforgalom-ellenőrzés fényképfelvételei is elégségesek. Elképzelhető, hogy önt azért be fogjuk hívni, hogy írásban is tegye meg a vallomását, de ezen túlmenően semmiképpen nem fogjuk háborgatni. Most pedig visszajuttatjuk az autópályára, hogy folytathassa az útját - tette hozzá a kapitány. - A központi irányítórendszer már visszaadta a kocsija
fölötti ellenőrzést, de a technikusainknak még szükségük van néhány percre, amíg visszaprogramozzák az autója fedélzeti vezérlőrendszerét. Mihelyst befejezzük, továbbhajthat. Kész vagy, Jack? - Rendben van, kapitány. Átadhatjuk újra a kocsit a Forgalomellenőrzésnek. Visszaállítottuk a vezérlőberendezést is, és kijavítottam néhány apró hibát, uram. A kocsi simábban fog gyorsulni - mosolyodott el a szerelő, majd egy pillantást vetett a rendőrtisztre. - És kicsit fölspannoltam a csúcssebességét is. - Nos, rendben - vágta el a beszélgetést a kapitány. - Azért kérem, ügyeljen a sebességére, Mr. West! Gondolom, nincs kedve ahhoz, hogy egy ilyen kalamajka után megbüntessük gyorshajtásért? Minster megrázta a fejét. Kész volt akár a legalacsonyabb sebességgel is elcsorogni Bel Airig. - Most már mehetek? - kérdezte. - Természetesen. Ezen az útpályán visszajut a Los Angeles-i körgyűrűre. Szeretnék még egyszer elnézést kérni azért, hogy ilyen kényelmetlen helyzetbe került - mondta búcsúzóul a kapitány, majd bezárta a kocsi ajtaját. Minster előrenyúlt, és újra betáplálta a Bel Air-i címet. Igyekezett anélkül elindítani az autót, hogy feltűnne, valójában mennyire siet. A fejében még mindig ott keringett a gondolat, hogy túl sok pénz van a csomagtartóban, és túl sok rendőr veszi őt körül. Megnyomta az indítógombot. A kocsi meg sem moccant. A műszerfalon kigyulladt a SZABÁLYSZEGÉS feliratú lámpa. Csak játszottak vele. A rendőrségnek esze ágában sem volt, hogy elengedje. Minsterben meghűlt a vér, de zavart kifejezést erőltetve az arcára, a kapitány felé fordult. - Ó, elnézést kérünk, Mr. West! - hebegte a szerelő, és elővette a megfelelő műszert. - Ha a központi számítógép egyszer beviszi a kocsi fe-
délzeti vezérlőrendszerébe a szabályszegés miatt berendelő kódot, akkor ember legyen a talpán, aki pontosan ki tudja iktatni a memóriából. Ez is biztosan annak a csirkefogónak a behatolásával egyidejűleg rögzítődött - mondta, és a műszert Minster kocsija irányítóberendezésének megfelelő csatlakozási pontjához illesztette, majd az előbukkanó papírszalagot letépte. - Valami baj van, őrmester? - kérdezte a kapitány. - 358-62K jelű szabálysértés, uram. Megrongálták az egyik védőballont. - Ő, semmiség, Mr. West, csak annyi a teendője, hogy megcsináltassa, és a javítás elkészültét bejelentse. Nem nagy dolog. A kocsi működni fog - nyugtatta meg a szerelő, aki az ablakon keresztül átnyújtotta a javítás elvégzésének igazolására szolgáló űrlapot Minsternek. Minster elvette a papírt, de nem jött ki szó a száján. Ehelyett újra megnyomta az indítógombot. A két rendőr sem érezte úgy, hogy a papír átnyújtása után szólnia kellene, és hátraléptek az autó útjából. RENDŐRSÉG ÁLTAL ELLENŐRZÖTT TERÜLET. HALADJON LASSAN A KÖVETKEZŐ KÉT KILOMÉTEREN! A teljességgel haszontalan információ a kocsi vezérlőberendezésének képernyőjén tűnt föl, amint Minster az útpályán a felhúzott acélajtók felé gurult. Két kilométerrel később Minster rátért egy felhajtósávra, ahonnan a kocsi valóban simább gyorsulása hamar a forgalom kellős közepébe röpítette. Simán átsorolt a második sávba, itt aztán Minster West átváltott manuális irányításra, és tartotta a második sáv utazósebességél. Nyugodtan hátradőlt: most már később is lesz ideje száguldozni. A turbinák búgása, az útpályán suhanó kerekek rezgése, a szélvédőn suhogó levegő, mind hozzájárult ahhoz, hogy Minster lehiggadjon és megnyu-
>
, WILLIAM E. COCHRANE Amerikai szerző, 1926-ban született. A Fantasy Book magazin közölte első elbeszélését 1950ben, Leo Paige álnév alatt. A 70-es években már az Analogban publikált hard SF történeteket. A Baron Amarson űropera-sorozatából született első regénye, a Solo Kill (1977), majd 1960ban jelent meg a Class Six Climb, mely egy gigantikus fa megmászásának különös krónikája. Ezután több mint egy évtizedes hallgatás következett, amit csupán nem sokkal 1993-ban bekövetkezett halála előtt tört meg egy kisregény, ismét az Analogban.
godjon. A rendőrségi csapdától való távolodás óta néhány gondolat meggyötörte az idegeit, például az, hogy mi lett volna, ha úgy döntenek, átkutatják a kocsiját... De nem kutatták át. A rendőrség saját felvételei és számítógépes elemzései ugyanis megmutatták, kit kell letartóztatni. Ezen a személyen kívül pedig minden más polgárt meg kellett védeni, és amint lehet, útjára engedni. Nem kutatták át a kocsiját. Minster West lassacskán ráébredt arra, hogy sikerült meglépnie a rendőrség karmaiból. Vajon mi történt volna, ha mindez a Los Angelesbe tartó földalatti gyorsvonaton történik, csapdába esve a felszín alatt? A rendőrség biztosan kimenekítette volna szorult helyzetéből, de a csomagját automatikusan átkutatták volna. Néhány jó szándékú, segítőkész rendőr az ő megkérdezése nélkül az ellenőrző monitor alá csúsztatta volna a poggyászát - hiszen ez a legegyszerűbb útja a földfelszínre kerülésnek. A fémdobozokban aztán a bankjegykötegek nemigen hasonlítottak volna pedánsan összehajtogatott ingekre és zoknikra. Az aranydollárokon ráadásul elvileg apró, radioaktív hatású festékjelek is voltak, és ennyi bankjegy radioaktivitása minden bizonnyal működésbe hozta volna az automatikus veszélyjelző rendszert. Minster hátán végigfutott a hideg, mire a gondolatsor végére jutott. De mindez nem történt meg, mivel ragaszkodott azon szokásához, hogy lehetőleg mindent önmaga csináljon. Pontosan azért, mert szabadon utazott, saját kocsiját vezette, messze a tö-
megközlekedés minden formájától, ahol semmi esélye sem lett volna kijátszani az ellenőrzést. Azt a következtetést vonta le, hogy az az ember még mindig számít valakinek, aki elég független ahhoz, hogy saját maga vezesse a kocsiját. Minster felsóhajtott. Eddig a feszültségtől gyorsan kapkodva szedte a levegőt, ez azonban már felszabadult, mély sóhaj volt. Felnézett, az ég tiszta volt - szinte szokatlanul tiszta. Balról, a látóhatár szélén lassan feltűntek Los Angeles tornyai és felhőkarcolói. Igazán csodálatos nap volt! Minster West hátradőlve keresztbe fonta a karjait, de arra a kellemetlen emlékre, hogy ugyanebben a helyzetben tartotta fogságában a védőballon, villámgyorsan lerakta a kezét az ülés támlájára. Átadta magát a saját személyes ereje élvezetének. Igen, gondolta, így szeretett élni. A saját útját járni, elvégezni egy munkát, mert azt valakinek el kell végeznie, de ő ezt a saját feltételeivel tette. A föld felszínén közlekedni - ahol láthatja is a dolgokat - és kiválasztani bármilyen helyet, ahová el akar jutni. Az embernek képesnek kell lennie arra, hogy irányítsa a saját életét, morfondírozott. Vagyis az kell, hogy mindig ura legyen a helyzetnek. Minstert kizökkentette gondolataiból a műszerfalon fölvillanó felirat: KÉREM, ERŐSÍTSE MEG, HOGY A KÖVETKEZŐ LEHAJTÓSÁVON ELHAGYJA AZ AUTÓPÁLYÁT! A felirat mellett újra felvillant a térképvázlaton a kocsi jelenlegi pozíciója, valamint a beprogramozott lehajtás helye. Minster West egy kicsit előredőlt, és megnyomta a MEGERŐSÍTVE gombot, rögzítve a Bel Air-i kijárat pozícióját. Most már perceken belül ott lesz. És semmi gondja nem akad a tömegközlekedési terminálokkal és ilyenfajta idióta dolgokkal. Ellenőrizte a műszerfalon, hogy égnek-e a kocsi normális működését jelző lámpácskák majd elmosolyodott. Ura volt a helyzetnek. Nagy Gábor fordítása
Az emberiséget megtizedelő, rettenetes járvány túlélő csoportjai hamar felismerték, milyen radikális változásokra van szükség az életben maradáshoz...
Carl Amery
PASSAU VÁROS
PUSZTULÁSA ELŐSZÓ A következő történet a tudományos-fantasztikus irodalom egyik klasszikus kategóriájába tartozik. Számos író foglalkozott már a totális összeomlást követő újjászületés kérdésével. A tudományos-fantasztikus irodalom trendjei gyakran az úgynevezett magas irodalomnál lényegesen pontosabban tükrözik vissza az emberi közösségek tudatos, de a tudat alatti állapotát is. Míg kezdetben az emberiség létét fenyegető katasztrófa valamilyen nukleáris szörnyűség volt, addig a késői regények szerzői egyre inkább úgy vélték, hogy az atomháború helyett az élővilág vagy a környezet válsága jelenti a legsúlyosabb fenyegetést. A műfaj mindmáig egyik legkiemelkedőbb műve Walter M. Miller regénye, a Hozsanna néked, Leibowitz. Elolvasva a mű német kiadását, magam is töprengeni kezdtem egy ilyen lehetőségen. Azt gondoltam, hogy beszélek a kiadómmal. Úgy véltem, hogy Miller társaságában még egy hozzám hasonló, úgy-
nevezett „komoly" írónak sem kellene kellemetlenül éreznie magát. Emellett kísérletet tettem arra is, hogy a könyvembe belevegyem a sajátosan német, azon belül pedig a déli német területekre jellemző hagyományokat. Úgy véltem, hogy ezek sokkal jobban összhangba hozhatók a műfajjal, mint a megszokott amerikai közhelyek. Amikor kiválasztottam a történet színhelyét, és Passaut belevettem a regény címébe is, azzal szerettem volna így utólagosan is tisztelettel fejet hajtani ifjúkorom varázslatos városa előtt. A gyermekkor csodái sajnos nagyon is hajlanak arra, hogy az évek múltával elfelejtsék valóra váltani egykori ígéreteiket. I. Részlet Egid1 káplán nagy művéből, a Magnalia Dei per Gentem Rosmeriorumból, vagyis Az Úr nagy tettei, melyeket a rosmeriek népén keresztül vitt véghez című krónikából:
Íródott pediglen vala a mi Urunk születése utáni 2112. esztendőben, melyet bizony a Post Pestilenziam, vagyis a járvány utáni 131. évként is számon szoktak tartani. Igen jelentős s dicsőséggel teli esztendő köszöntött mireánk, amikoris pedig a rosmeriek népe III. Marte irányításával végrehajtotta az Úr akaratát. Ahogy azt elolvashatjuk a Szentírásban: „Elesett, elesett a nagy Babilon! (...) mert erkölcstelensége tüzes borából minden nemzet ivott, vele paráználkodtak a föld királyai..." (Jelenések könyve, 18.) Az Úr haragja bizony a rosmeriek népét választotta eszközül, mert már a kezdet kezdetétől fogva igen nagy ellenségesség volt közöttük és a passaui Babilon között. Halála előtt már maga Lois, az alapító atya is erre tanított, akkoron, amikor a nép forró könnyeket hullajtva elhagyta a hazai földet, mert nyomában ott dübörögtek a könyörtelen fáraó harci szekerei. Én, Egid, ki mindezt feljegyzem, szemtanúja voltam annak, hogy 130 őszén III. Marte tanácskozni ült le Imrével, a négy lófarok, vagyis a négy vármegye urával Balaton tavának partján. A puszta lovasai már régóta szemmel tartották Passau város minden cselekedetét. Tisztában voltak, mily szörnyű dolgokat követtek el eme alantas hely hazug, gyilkos, mérgező szavú, pártos urai. Rengeteg nép és számtalan paripa gyülekezett a táborban. Jó volt bizony a szövetségesek kedve, mikoron pedig borral pecsételték meg a szerződést, melyet vérrel írtak alá. A két nemzet úgy döntött, hogy együtt indulnak el a lenyugvó nap irányába, felfelé a folyam mentén, hogy végrehajtsák a boszszú komor esküjét. 2013. - Ajaj, de tilleg - szipákolt Marte. Mocskos kezével megdörzsölte az orrát. Elkente a taknyot és bőségesen ömlő könnyeit. - Hát ez má!
Ennél ideillőbbet nem is mondhatott volna. Az ember diadalt aratott odalent, mégpedig a hosszú, nagyon is hosszú éjszaka után. Lent, a három folyó találkozásánál ismét kápráztató fények ragyogtak. Több tucatnyi lámpás tündökölt a sötétben. Mindegyikből vakító, sárga fény áradt. Egy sem akadt közöttük, melyik ne lett volna fényesebb húsz vagy akár ötven gyertyánál is. Jó pár fény tündökölt a házbakban. Fényes négyszögeket festettek az utcákra, és megduplázódtak az Inn folyó remegő tükrében. Néhány lámpa fénye visszaverődve részben megvilágította a felfelé vezető, sötét sikátorokat. A ragyogás éles árnyékokat rajzolt az emeletes házak homlokzatára. A fények kivétel nélkül szörnyetegeknek tűntek. Akadt azonban közöttük egy kerek, hófehér fényszem, amelyik valamennyi társánál élesebben lángolt. A hidat világították meg vele. Az őrzők. Marte biztosra vette, hogy a kápráztató tündöklésben még innen, a magasból is észrevehetne akár egy egeret is, ha az megpróbálna keresztülszaladni a híd fehér ragyogásán. A megfigyelőkkel szemben, magasan a város felett, kissé oldalra négy sárga, világító gömb tapadt az ősi bajor erődítmény falaira. A csillagos égbolt alatt jól látszottak a vár körvonalai. - Hé, te, Lois! - hördült fel Marte. - Te, papa! Mondjad má! Akkó is ilyen sok fíny vót? Tudod, AZELŐTT? - Ostoba siheder - mordult fel Lois. - Te tilleg semmit nem tudsz. Há nem. Sokkal több volt enni. A két megfigyelőt nem csupán a huszonöt évnyi korkülönbség választotta el egymástól, hanem a tény is, hogy csupán az egyikük élte át az iszonyatot. A belváros fölé magasodó, meredek hegyoldal tetején, az üresen tátongó Mariahilf kolostor bejárata előtti mellvéden álltak. (Mikor is állt Lois utoljára ezen a helyen? Hát persze, anno Domini 1975-ben. Tizennyolc éves volt akkor. A ragyogó napfényben nézelődve nem is zavarta a rengeteg autó vonyító hörgése. Már rég nem törődött senki ezzel a zajjal. A szerpentinúton lefele is, felfele is folyamatosan haladtak a járművek. A német autók fehér rendszámtábláján jól látszódtak a fekete betűk
és számok. Nagyjából minden negyedik osztrák lehetett. Nekik fehér betűket írtak a fekete rendszámtáblára. Bizony, akkoriban még létezett ilyesmi. Sőt, kifejezetten fontosnak számított. Ott volt még Ausztria, a két német állam meg persze a franciák, az olaszok. Hogy mennyi gond volt a mezőgazdasági piacokkal, a keleti és a délkeleti államok fenyegetésével, és milyen komoly fejtörést okozott a fizetési mérleg meg a költségvetés egyensúlya... Hát igen. Régen még annyi minden létezett!) - Ménk má, na gyere! - mordult fel Lois dühösen. Valósággal belemartak ezek a fények. Nem a szemébe, hanem a zsigereibe. Odabent rohadtmód szemét fájdalom tombolt. Persze igazán számíthatott volna erre. Mégis miért szúrt ki ennyire magával? Senki emberfiának nem lett volna szabad ilyen óvatlanul viselkedni azok közül, akik még ismerték az AZELŐTT világát. Még akkor sem, ha elkerülhetetlennek tűnt, hogy ide jöjjön. - Gyere mán! Elindultak visszafele abba az irányba a lejtőn, ahonnan jöttek. A felfele vezető út egyharmadát tették meg, amikor a régi országút nyomát követve elkanyarodtak a sűrű bozót irányába. Egykor egy könyvkiadó kertje húzódott itt. Ilyenkor nyáron a vadászok szinte mindig a szabadban aludtak. Ez volt a legtisztább és legbiztonságosabb módszer. Ráadásul a haflingi lovacskák a legkomiszabb pásztorkutyánál is jobban vigyáztak. Mindenki nagyon óvatosan viselkedett, amióta a jó múltkor Bertit elkapták a farkasok. A két vándor beburkolózott szarvasbőr köpenyébe. A feltekert kabátjukra hajtották a fejüket. - Te, Lois - tört el Martéból. A fiú világosan érezte, hogy Loisnak semmi kedve nem volt a beszélgetéshez, de az izgalom és a kíváncsiság egyszerűen lehetetlenné tette, hogy befogja a száját. - ...te, figyeljél má! Na mostan, azok a fínyek, hát hogy a csudába lehet űket...? - Mit tudom én - vicsorgott Lois. - Talán generátort használnak. De nem. Azokat innen is hallanánk. Csihadjál most mán! - Te figyeljél má... - a fiú egészen egyszerűn nem bírt az izgalmával. - ...mindenfelí olyan sok fíny volt?...AZELŐTT? Mindenütt? Míg minálunk is?
Lois felkönyökölt. A fiú felé fordult. A csillagok ragyogásában jól látszott, hogy az idősebb férfi valósággal vicsorgott. - Tízszer ennyi, te idióta! - förmedt a társára. - Százszor ennyi! Te meg mégis honnan a csudából tudhatnád? Lámpák világítottak az utcákban. Hosszú fénytestek. Hol neon, hol meg villanykörte. A székesegyház kupolája meg a tornyok, de az erőd ott szemben, na az is valóságos fényárban úszott. Zöld meg aranyszínű fényszórók világítottak. Amit csak el tudsz képzelni... De most már fogjad befelé a szádat! Egy hirtelen mozdulattal elfordult a fiútól. Összegörnyedt. Felhúzta mind a két térdét, és valósággal körbezárta a gyomrában tomboló fájdalmat. Becsukta a szemét, és várta, hogy végre egyenletessé váljon a társa légzése. Abból majd tudni fogja, hogy a fiú már elaludt. Öt hosszú percen át kellett várakoznia. Ez igencsak hosszú idő volt Marte, a csendes, új Föld gyermeke számára. Tízszer ennyi fény? Százszor is több? Ez egészen egyszerűen lehetetlennek tűnt. Az ifjú biztosra vette, hogy Lois tévedett. A társa igazi matuzsálemnek számított. Rég elmúlt már a lámpák kora. Ahhoz persze szemernyi kétség sem fért, hogy Lois volt mindenki közül a legtalpraesettebb. Vajon most sikerül megtudniuk a titkot? Fény derül a lentiek trükkjére? Rájönnek, hogyan lehet újra felkapcsolni a lámpásokat? Például Sonja néninél azokat a fehér csöveket az asztal fölött. Ha szépen kérnék, talán kaphatnának olyan generátorokat? Azokkal lehetne fényt csinálni? Vagy túl veszélyes volna az egész? Talán a lentiek azért őrizték olyan elszántan a titkot? Lehet, hogy Lois is pontosan emiatt félt anynyira? Marte ugyanis pontosan érezte, hogy az idős férfi még mindig retteg. Többnyire csak kora reggel és este lovagoltak. Elkerülték az AZELŐTTi világ széles országútjait. Lois nem engedte, hogy tüzet gyújtsanak. Jó nyolc napon keresztül a nyeregtáskából előszedett hideg füstölt húst, krumplit és nyers petrezselymet ettek csak. Marte maga is nagyon jól tudta, mi az a rettegés. Például akkor is halálosan megrémült, amikor álmában Brit majdnem vízbe fulladt. Mégis a lány után ugrott. Most azonban egészen másfajta félelmet érzett. Életében először fogta
>
el ilyen rettegés. Mielőtt elaludt volna, rájött, hogy az ismeretlentől félt. Lois sokkal több dologtól tartott, mint az ifjú. Éppen ezért csak jóval később tudott elaludni. Akkor tört rá a félelem, amikor a vándorok meg a vadászok elkezdtek a fényekről mesélni. Lois egyből megértette, hogy csakis ugyanazok a háborodottak állhatnak a szóbeszéd mögött, akik annak idején felgyújtották a városokat. München egész ősszel lángban állt. Náluk, Rosenheimben még éjszaka sem lett igazán sötét. Eszébe jutottak azok a háborodottak, akik traktorokkal meg lánctalpasokkal lerombolták a régi házakat. Kirabolták a raktárakat, és mindent elvittek, amit csak megtaláltak. Mindenekelőtt fém kellett nekik. Egészen biztosan készültek valamire. Lois semmiképpen nem akarta, hogy ezek az alakok meglepjék. Tisztában volt azzal, hogy útra kell kelnie. Felajánlotta a többieknek, hogy megkeresi a fényeket. Tízen-tizenöten jelentkeztek, hogy elkísérik. Halálra ijesztette a legényeket, és csupán Martét vitte magával. Eljött az ideje arra, hogy felelevenítse politikai ismereteit. - Politika - morogta savanyú mosollyal. A nyelve hegyével végigsimította a szuvas zápfogában tátongó lyukat. - Külpolitika. Hirtelen maga előtt látta Monika arcát. A szürkésfehér hajú nő csukott szemmel feküdt a gyertyák között a ravatalon. Egyből megértette, hogy miért éppen ez az emlék jutott az eszébe. Ahogy akkor, most is visszavonhatatlanul véget ért valami. Nemsokára majd hallgatnia kell. Talán még hazudni is. Némán figyelte a lovak horkanását. A hosszú lovaglás fáradtsága lassan előszivárgott sajgó csontjaiból. A fáradtság eltompította az elméjét mardosó aggodalmat és a gyomrát marcangoló fájdalmat. Végül csak elaludt. II. Egid nagy művéből, a Magnaliából: A Dunának bizony van egy gázlója, melyet az emberek Struden néven ismernek. Amióta ismét helyreállt a természet2, a fo-
lyam újra zöldesen csillogva, vadul tombol e helyen. A gázló mellett álltam meg én, Egid és megszámoltam a sereg lovasait. Összesen hétszáznegyvenet jegyeztem le. Imre fejedelem és a Marte nyomában ilyen sokan vonultak hadba. Igen jól felszerelték őket. Volt nekik íjuk, nyiluk, kardjuk meg pajzsuk. Remegni fog az istentelen megátalkodottak szíve, ha értesülnek arról, hogy ily nagyszerű haderő közeledik feléjük! Egy Wacha nevű helyiség közelében a lovasok már elérték azokat a szőlőhegyeket, kik adót fizettek a harag városának. Kivágták a tőkéket, és mindent halomba raktak. Naftát öntöttek vala a máglyára. Így akarták mindörökre kitörölni az életben maradottak emlékezetéből a passauiak arcátlan gazdagságát. Némely népek jajveszékelve elmenekülének a lovasok elől. Mások azonban odajárultak elébük. Mindenekelőtt az erdőből jöttek elő a kószálók, a 3 vadászó bandák tagjai . S előbukkanánaka kisebb falvak lakosai is, mert szívüket boldogság tölté el a lovasok érkezése miatt. Nekem, Egidnek beszámoltak vala a város szemtelen kalmárszelleméről. Elmondták, hogyan sanyargatták a folyó mentén élő honfitársaikat. Mindenféle masinériákkal érkezének. Ott volt náluk mindaz, mit tárnáik mélyen készítettek. Mutattak boronát és ekét. Erős fejszét és szőlőmetsző kést. Tűt és még számos ilyenfajta portékát. Mindezt pedig a város kapzsi lakói igen magas áron adták, így a környék egyszerű embereinek felettébb sokat kellett kifizetni értük. A portékáért cserébe mindenekelőtt mézet, szőrmét, viaszt, valamint vágott és eleven jószágot követeltek. Négy hiúz bundájáért az emberek szerint egy jó gereblyét adtak. Egy hizlalt ökörért öt tucat tűt, tízfontnyi viaszért pedig egy kést. Ha pediglen a passauiak jóféle vasról vagy másfajta fémről hallanak, akkor rögvest odanyargalának, hogy elvegyék. A környéken élő népek azonban, ahogy arról beszámoltak nekem, igen jól el tudják rejteni a vasukat.
2013. - Rosmerek, rosnemeriek, vagy valami ilyesmi - magyarázta a nagydarab, terepszínű egyenruhát viselő férfi. A kezében belga gyártmányú NATO-géppisztolyt tartott. - Nem nyitnák ki a pofájukat. Érthetetlenül makogó, suttyó falusi tahók. - Köszőnöm, hogy megosztottad velem értékes gondolataidat, Gert - felelte a Főnök kiismerhetetlen arccal. A nagydarab fickóra pillantott, és várt. Gert elvörösödött, összeszorította a száját, katonásan tisztelgett, majd kiment. A Főnök sajnálkozó, gyors pillantást vetett utána, majd hátradőlt irodai székében és összekulcsolt kezére hajtotta a fejét. A zubbonyát díszítő válllapok megmozdultak, és a szélük kissé a magasba emelkedett. Nem akármilyen öltözéket viselt. A császári-királyi huszártestőrök nyári atillája az alsóbajorországi Városi Színház jelmezraktárából származott. A bécsi vér című operett előadásai során használták. A Főnök dolgozószobáját még maga a nagy Modler, a rokokó egyik ismert építőmestere alakította ki. Megbízója, az egykoron élt érsek kívánságait jelezték a mára már megszürkült és megfeketedett stukkó kagylók és párkányok. A görgős, szürke acélszekrény a Rindermarkt tér egyik építészeti irodájából származott. Az Északi-sark és a Földközi-tenger között megmaradt egyetlen, még mindig működő titkárság élén álló Piczien kisasszonyt pedig a közszolgálati Bajor Televízió állományából örökölte. Lehet persze, hogy sehol másutt a világon sem maradt még egy ilyen titkárság, pedig AZELŐTT egyedül a bajor tévénél is sok száz Eva Piczien dolgozott. Nem csupán a megélhetésüket biztosította az ilyen munka, de kifejezetten jót tett az önbecsülésüknek is. - Tudtam ám, hogy ez lesz majd - töprengett halkan a Főnök. - Sajnálom ezt a fickót, de egyszerűen képtelen felfogni, hogy mindez mit jelent. Egy pillanatra elhallgatott, majd a nö felé fordult.
- Pici, meg kell nyitnunk egy új dossziét. Írja rá, hogy KP, vagyis külpolitika! Jegyezze tél a dolgot a határidőnaplóba is! Tényszerűen rögzítse, de úgy, hogy nyilvánvaló legyen a bejegyzés történelmi jelentősége. Tudja, hogy ezzel kezdetét vette a történelem... Hát persze hogy tudja. Kérem, hozza ide a Tudnivalók a környékről irattartóból Rosenheim dossziéját! - Azonnal, Főnök - suttogta a titkárnő. A hangjából világosan kiérződött a fenntartások nélküli, odaadó hűség. Eva Piczien Gyakorlatilag lemaradt a világvégét jelentő katasztrófáról. Azon a hétvégén ugyanis bezárkózott apró lakásába, és le nem vette volna a fejéről a fejhallgatót. Beethoven és Mozart legszebb műveinek hibátlan felvételeit hallgatva az élet nagy kérdésein töprengett. Egyetlen dolog nyugtalanította. A kérdés egyszerű volt, de életbevágóan fontos. Eva vajon hozzámenjen Ernst Bollinxhez, vagy sem? (A férfi még nem kérte meg a kezét, ám az árulkodó jelek szerint erre valószínűleg hamarosan sor kerül.) Eva tudta, hogy a döntése nehézségeket tartogat. Nagyon ís becsvágyó fiatal nő volt, amit nem is titkolt. Tudta, hogy emiatt még nehézségei lesznek. Ezenfelül pedig eddig elsősorban a videorészleg vezetője, dr. Wenzl, vagyis Eva főnöke állt a figyelme középpontjában. Harmadsorban... és ez volt a legfontosabb... Bollinx a múlt csökevényének látszott. Mégis mit gondoljon az ember lánya arról a fickóról, aki még 1981-ben is afro stílusú frizurát és olyan szakállat visel, ami akár Karl Marxnak is a dicsőségére vállhatott volna? Az ilyen viselkedést nem lehet egyszerűen nosztalgiának tekinteni. Evának nem is az okozott fejtörést, hogy a fiatalember eleven kövületnek tűnt. Általában nem törődött a külsőségekkel. Ugyanakkor viszont nagyon is nyugtalanná vált, mivel az ilyen excentrikus viselkedés arra utalt, hogy Bollinx lelkileg rendkívül kiegyensúlyozatlan lehet.
Carl Amery S
(1922-2005)
CIENCE FICTION ÍRÓK néha nagy élvezetet
lelnek nagyvárosok elpusztításában. London vagy New York számtalan módon lett rommá természeti katasztrófa, háború vagy akár idegen lények támadása által. Természetesen más városokat is elérhetett a vég, na de Passaut? A Passaut leromboló író Carl Amery, eredeti nevén Christian Anton Mayer (az Amery a Mayer anagrammája). Mayer 1922-ben született Münchenben. Passauban (!) végezte el a gimnáziumot, majd behívták a Wehrmachtba. 1943 és 1946 között hadifogoly volt, de jó sorsa Szibéria helyett Arkansasba vetette. Később visszatért Amerikába, és a washingtoni Katolikus Egyetemen tanult. Hazatérve tagja lett a Gruppe 47 írói csoportnak (amelynek nevezetesebb tagjai Heinrich Böll vagy Günter Grass). Bajorként Mayer eleinte lelkes és militáns katolikus volt, lelkesedése azonban az egyház iránt a későbbiek folyamán elmúlt. Rajongott Chestertonért, ő volt az angol író fantasztikus műveinek német szerkesztője. Egyre inkább a környezetvédelem került érdeklődése középpontjába, könyveket írt a témáról, és a német „zöldek" egyik alapító tagja lett. Első, kevéssé jelentős műveiben kora társadalmát kritizálta. Sikereit azonban a science fictionnel érte el. Négyszer kapott Kurd Lasswitzdíjat, és számos egyéb, főleg bajor kitüntetésben részesült. Munkássága nem korlátozódott csak regényekre, szintén komoly elismerést kaptak elbeszélései, hangjátékai. Bemutatkozó regénye, a Das Königsprojekt (1974), némi túlzással reneszánsz punknak nevezhető. A Vatikán meg akarta akadályozni VIII. Henrik szakítását a katolikus egyházzal, s helyette a Stuartokat akarta az angol trónra ültetni. Ehhez a Leonardo da Vinci által feltalált téridőgépet használták fel. A kísérlet azonban kudarcot vallott. Következő műve az itt olvasható Passau város
pusztulása (Der Untergang der Stadt Passau,
jutalmazta (ebben nyilván szerepet játszott Mayer korábbi kapcsolata a várossal). Egy másik, alternatív történelemmel foglalkozó regényében (An den Feuern der Leyermark, 1979) a bajorok amerikai indiánok segítségével legyőzik a poroszokat, így nem jön létre az egységes Németország. „Istenek potyautasa" („Nur einen Sommer gönnt Ihr Gewaltigen", 1985) című elbeszélése is Lasswitz-díjas. A hatvanas évek újhullámának stílusában írt történet érdekesen vetíti előre korunk valóságshow-ját, ahogy egyes nézőkben összemosódik a valóság a tévével. Külön érdekessége az elbeszélésnek, hogy Mayer előszeretettel használ magyar neveket: a főhős Manfred Hegedűs, és szerepel egy Lajos Lederer is. Mayer szociálisan érzékeny író volt, védte a civil szabadságjogokat, kritizálta a kapitalista társadalom akkori formáját. Talán egy írótól meghökkentően hangzik, de a copyrighttal sem volt kibékülve: „Modernizáltunk régi törzsi téveszméket - mint például a kwakiutl indiánoknál -, hogy birtokolhatunk vagy örökül hagyhatunk egy dalt, egy varázsigét vagy egy bárd epikáját..." Mayernek magyarul még nem jelent meg műve. Teljesen mégsem ismeretlen, mivel Weinbrenner Rudolf beszámolt a Passau város pusztulásáról 1985-ben a Galaktika 61-ben. Most pedig, majd harminc év után, olvashatjuk magát a művet is.
1975). A város kitüntetésnek vette, hogy Mayer elpusztította egy regényben, és az írót életműdíjjal
Zsoldos Endre
