Első Rész. Remek. Riley megint mérges lesz. Elérhetetlennek kell lennem, mikor ezt meglátja. Hadd tépje le másnak a kezét

Első Rész AZ ÚJSÁG FŐCíME BÁMULT RÁM valami kis árusító automatából: SEATTLE OSTROM ALATT—A HALÁLOS ÁLDOZATOK SZÁMA ÚJRA NÖVEKSZIK. Ezt még nem láttam.. Biztos az újságkihordó újratöltötte a masinát. Szerencsés ő, biztos már nincs is errefelé. Remek. Riley megint mérges lesz. Elérhetetlennek kell lennem, mikor ezt meglátja. Hadd tépje le másnak a kezét. Egy árnyékban ültem valami háromemeletes, kopott épület sarkában, megpróbálván nem feltűnő lenni, míg arra vártam, döntsön már valaki valamit. Nem akartam senkit se látni, ezért inkább a falakat bámultam ehelyett. Az épület földszintjén volt valami lemezbolt, ami már nagyon régen bezárt; az ablakok el voltak törve, talán az időjárás vagy erőszak miatt? Fönt apartmanok voltak—biztosan üres apartmanok, mivel nem hallottam az emberek alvó hangját…Nem voltam meglepve—a hely úgy nézett ki, mintha egy kis szél is el tudná fújni. A másik felén lévő keskeny, sötét utca talán ugyanolyan roncs volt. Egy normális este… Nem akartam beszélni, felkelteni a figyelmet, de szerettem volna, ha valaki végre eldöntene valamit. Már nagyon szomjas voltam, és az sem igazán érdekelt, ha jobbra vagy esetleg balra szállunk fel a tetőre…Csak találni akartam néhány szerencsétlen embert, akiknek ne lenne idejük arra gondolni, hogy “rosszkor rossz helyen”. Sajnos, Riley a két leghasználhatatlanabb vámpírral küldött vadászni. Rileyt szinte sose érdekelte, kiket küld el ,de azért mérges volt ha butákat küldött el ,mert

kevesebben tértek vissza. Ma este kinnragadtam Kevinnel, s valami szőke gyerekkel, akinek még most sem tudom a nevét. Ők Raoul bandájához tartoztak, tehát biztosan buták. És veszélyesek. De inkább buták. Vadászat helyett viszont, ezek hirtelen valami olyasmin veszekedtek, hogy melyik szuperhős lenne a legjobb vadász. A névtelen szőke Pókembert próbálta bemutatni, felszaladt egy téglás falon, zümmögvén a rajzfilm vezérdallamát. Mikor vadászunk már? Hirtelen egy mozgás kapta el a szemem figyelmét. Ez volt a másik, akit Riley küldött vadászatra, Diego. Nem tudtam túl sokat róla, csak azt, hogy ő idősebb volt, mint bármelyikünk. Riley “jobb keze” volt a legmegfelelőbb jellemző. Diego épp engem nézett, lehet meghallotta a sóhajtást. Ezért elfordultam. “Tartsd lenn a fejed és a szád befogva”—ez volt a mód, amivel túlélhettél Riley bandájában. “Á, Pókember csak egy siránkozó lúzer,” mondta Kevin a szőke srácnak. “Majd én megmutatom, hogyan vadászik egy igazi szuperhős.” Ezután erősen vigyorgott. A fogai megcsillantak az utcafényben. Kevin az utca közepére ugrott pont akkor, mikor egy kocsi fényei megvilágították a repedt járdát. A kocsi csak ment eléje, várván, hogy tűnjön már onnan el, ahogy egy normális ember tenné. “Őrült!” üvöltött Kevin. “Zúzás!” Előreugrott, hogy elérje a kocsit mielőtt összetörne, megfogta az elülső lökhárítójától és erősen a földhöz csapta. Ekkor már hallatszott a nő visítása, a fém hajlítása meg az összezúzott üveg.

“Á, ember,” mondta Diego, a fejét forgatván. Szép volt, dús, sötét, göndör haja volt, nagy, széles szemekkel, és telt ajkakkal. Dehát, ki nem volt itt szép? Még Kevin és Raoul idióta bandája is szép volt. “Kevin, nem kéne ennyire felkeltened a figyelmet. Riley azt mondta…” “Riley azt mondta!” Utánozta Kevin nyers hanggal. “Nyugi Diego, Riley nincs is itt.” Kevin felugrott a Hondára, ami fejjel lefelé volt, és eltörte az anyósülés felőli ablakot, amely valahogy addig érintetlen maradt. Megfordultam, és tartottam a lélegzetem, így próbáltam gondolkodni. Nem tudtam nézni, ahogy Kevin táplálkozik. Túl szomjas voltam ahhoz, és tényleg nem akartam vele verekedni. Még Raoul bandájával sem akartam kikezdeni. A szőkének nem voltak problémái. Ő csak ugrándozott, végül a hátam mögött állt meg. Hallottam őt és Kevint amint egymásra morognak, aztán a csendet mikor a nő kiabálása megállt. Lehet kettészakították. Megpróbáltam nem gondolni erre. De éreztem a forróságot, és hallottam a csepegést is mögöttem. Ez akkor is égette a torkomat, ha nem lélegeztem. “Én elmentem,” motyogta Diego. Leugrott egy hasadékba két sötét épület közé, én meg követni kezdtem. Ha nem mennék el innen hamar, Raoul bandájával verekednék egy olyan testért, amiben talán már nem is maradt vér. És lehet akkor én lettem volna az, aki nem ér haza. Ugh, de a torkom égett! Összeszorítottam a fogaim, nehogy kiabáljak a fájdalomtól.

Diego átugrott egy szeméttelepet és akkor —mikor elérte a végét—felmászott egy falra. Én meg utána mentem. A tető után, Diego továbbment, enyhén átugorva pár tetőt. Én közel maradtam. Fiatalabb voltam, mint ő, és talán erősebb is—még szerencse, hogy a fiatalabbak erősebbek, mert másképp senki sem élte volna túl az első hetét Riley házában. Amúgy kielőzhettem volna Diegot, de azt akartam látni először, hova megy. Nem akartam, hogy mögém kerüljön. Diego kilométerekig meg sem állt; már majdnem az ipari dokkoknál voltunk. “Idióták! Mintha Riley hiába adta volna azokat az utasításokat. Önfenntartás, például. Tényleg túl sokat kér?” “Hé,” szóltam. “Nem vadásznánk már. A torkom már nagyon ég!” Diego megállt egy gyár tetején. Én visszaugrottam pár métert, a védelmemre, de ő meg sem mozdult. “Persze,” mondta. “Csak akartam egy kis távolságot azoktól az őrültektől.” Barátságosan mosolygott, én meg csak bámultam. Ez a Diego gyerek nem volt olyan, mint a többi. Ő olyan…nyugodt volt, talán ez a helyes kifejezés. Normális. A szemei pedig sötétebbek voltak, mint az enyémek. Lehet sokkal idősebb, mint én, ahogy a többiek mondták. Az utcáról csak a Seattle-i nyomornegyed zajai hallatszottak. Néhány kocsi , hangos zene, néhány ember amint mérges, gyors léptekkel halad, és néhány részeg tróger amint hamisan énekel a távolban. “Te vagy Bree, ugye?” kérdezte Diego. “Egy az újoncok közül.”

Ezt nem szerettem. Újonc. Nah, mindegy. “Ja, Bree vagyok. De nem az utolsó csoporttal jöttem. Majdnem három hónapos vagyok.” “Elég ügyes vagy egy három hónaposhoz képest,” mondta. “Nem sokan képesek elhagyni egy balesethelyszínt, mint te” Ezt talán bóknak szánta, mintha tényleg hidegen hagyta volna. “Nem akartam verekedni Raoul bandájával.” Bólintott. “Ámen, tesó. Az ő típusuk mindig rossz hírt hoz.” Furcsa. Diego is furcsa. Úgy hangzott, mintha már régebben is beszéltünk volna. Semmi rosszindulat, semmi gyanú. Mintha nem arra gondolna, milyen könnyű vagy nehéz lehetne megölni engem. Ő csak beszélt velem. “Szóval, mióta vagy Rileyval?” Kérdeztem kíváncsian. “Majdnem tizenegy hónapja.” “Wow! Akkor idősebb vagy, mint Raoul.” Diego csak forgatta a szemeit és mérget köpött a tető szélére. “Ja, emlékszem, mikor Riley behozta azt a szemetet. A dolgok csak rosszabbak lettek azután.” Egy pillanatig csendbe voltam. Vajon Diego mindenkit szemétnek hisz, aki fiatalabb nála? Nem mintha érdekelt volna. Már nem is nagyon érdekelt mit gondoltak mások. Nem kellett. Ahogy Riley mondta, most már isten vagyok. Erősebb, gyorsabb, jobb. Senki más nem számított. Diego halkan fütyörészett a lélegzete alatt. “Mehetünk. Csak szükség van egy kis türelemre és észre.” Az ujjával lefelé mutatott.

A sikátor peremén félig el volt bújva egy ember. Az éppen egy nőt szidott és ütött, míg a másik nő csendben nézte. A ruháik szerint biztosan egy kerítő volt és két alkalmazottja. Ez volt az, amit Riley mondott, hogy tegyünk. Az üledéket vadásszuk. Azokat az embereket, akiket senki sem fog hiányozni, akik sosem mennek haza, vagy akiket senki sem jelentett eltűntnek. Így választott meg minket is. Táplálékok vagy istenek, mindegyikünk üledék volt.. Mint mások, én mindig azt tettem, amit Riley mondott. Nem azért mert tetszett nekem. Az az érzés már régen eltűnt. Azért hallgattam rá, mert amit ő mondott, jól hangzott. Mi értelme lenne felkelteni mindenki figyelmét, hogy egy csapat vámpír felhasználják Seattlet, mint vadászati területet. Mivel segített volna ez nekünk? Én nem is hittem a vámpírokban, mielőtt én is egy lettem volna közülük. Szóval, ha a világ többi része nem hitt bennünk, akkor okosan kell vadásszunk, úgy ahogy Riley mondja. Jó okunk van rá. És, ahogy Diego mondta, az okos vadászathoz kell egy kis ész meg türelem. De természetesen, mindegyikünk sokszor esett ki a csónakból. Ha Riley elolvasná az újságokat, kiabálna és eltörne dolgokat—mint Raoul kedvenc videójátékát. Aztán Raoul mérges lenne és széttépne valakit, aztán felégetné. Aztán Riley még mérgesebb lenne, és újra elkobozná az összes gyújtót és gyufát. Néhány ilyen eset, és Riley megint hazahozna jópár vámpírizált gyereket, hogy helyettesítse azokat, akiket elvesztett. Ez egy végtelen folyamat volt. Diego az orrán keresztül egy mély levegőt vett—aztán figyeltem ahogy a teste megváltozik. Lekuporodott a tetőn, egyik kezével lebilincselve a szélét. Minden furcsa barátkozás eltűnt. Most már vadász volt.

Ez olyasvalami volt, amit felismertem, olyasmi, ami jó volt, mert meg tudtam érteni. Aztán én is kikapcsoltam az agyam. Itt volt az ideje, hogy vadásszak. Vettem egy mély levegőt, beszívva a vér illatát. Nem ők voltak az egyetlen emberek körülöttünk, de ők voltak a legközelebb. Hogy kit vadásztál, az egy olyan határozat volt, amit meg kellett gondolnod, még mielőtt megszimatoltad a prédát. De már késő volt bármit is választani. Diego leugrott a tetőről. Már nem is láttam őt. A leszállás hangja túl halk volt, hogy a síró vagy a gondolkodó prosti meghallja. Még a mérges kerítő se hallotta meg. Egy halk morgás tört utat a fogaim között. Az enyém. A vér az enyém volt. A torkom már jobban égett, így semmi másra nem tudtam már gondolni. Leugrottam én is a tetőről, és leszálltam pont a síró szőke nő mellé. Éreztem Diegot mögöttem, és figyelmeztetően

rámorogtam

miközben

elkaptam

a

csodálkozó

nő

ajkát.

Odarángattam a falhoz, és rátámaszkodtam. A biztonság kedvéért. Aztán mindent elfelejtettem, mert éreztem a meleget a bőre alatt, hallottam a pulzusát amint lüktetett az ereiben. Kinyitotta a száját, hogy kiabáljon, de a fogam szétzúzta a légcsövét még mielőtt megszólalhatott volna. Már csak a levegő és a vér csörgedezése hallatszott, és a halk nyögések, amiket nem tudtam leállítani. A vér meleg volt és édes. Képes volt lecsillapítani a tüzet a torkomból, megnyugtatta a kényes ürességet a gyomromból. Csak szívtam és nyeltem, mert másra tényleg nem tudtam figyelni. Ugyanazt a zajt hallottam Diegotól—az övé volt a férfi. A másik nő öntudatlanul feküdt a földön. Senki sem jajongott. Diego jó volt ebben.

A baj az emberekkel az, hogy sosincs elég vér bennük. Pár másodperc és máris szárazak. Aztán a torkom újra égni kezd. Ledobtam a kiürült testet a földre és lekuporodtam a fallal szembe. Azon tűnődtem, mi lenne ha elvenném az öntudatlan lányt is anélkül, hogy Diego megelőzne. Diego már végzett a férfival. Megértéssel nézett rám? De lehet tévedtem. Senki sem nézett rám így soha, így nem tudhattam milyen ez a nézés igazából. “A tied lehet,” mondta nekem, rábólintva a lányra a földön. “Te most viccelsz?” “Nem, én most jól vagyok. Van időnk még vadászni ma este.” Óvatosan megfigyeltem, nehogy becsapjon, előrerohantam és megfogtam a lányt. Diego nem is mozdult meg, hogy megállítson. Inkább halkan megfordult és bámulta a sötét eget. Besüllyesztettem a fogaim a nyakába, Diegon tartva a szemem. Ez még jobb volt, mint az utolsó. A vére tiszta volt. A szőke nő vére kissé keserű volt a drogok miatt— de már annyira megszoktam, hogy már észre se vettem. Ritkán találtam tiszta vért, mert mindig az üledék szabályt követtem. Szerintem Diego is követte a szabályokat. De lehet megszimatolta azt, amit feladott. Miért tette meg? Mikor a második test is üres volt, a torkom jobban volt. Már jó sok vér volt a szervezetembe. Lehet nem fogok égni még pár napig. Diego még mindig várt, halkan fütyörészve. Aztán finoman ledobtam a testet, s megfordult. Rámmosolygott. “Um, kösz,” mondtam.

Második Rész Ő bólintott. “Neked több szükséged volt rá mint nekem. Tudom milyen nehéz még az Ő bólintott. “Neked több szükséged volt rá mint nekem. Tudom milyen nehéz még az elején.” “Könnyebb

lesz

“Néhány

szempontból.”

Egy “Miért

később?”

Válaszolta

vállat

másodpercig nem

dobjuk

vonva.

egymást a

testeket

a

bámultuk. vízbe?”

ajánlotta.

Lehajoltam, megfogtam a halott szőkét, és felakasztottam a vállamra. Már el akartam venni a másikokat, mikor láttam, hogy Diego megelőzött, s már a hátán voltak. “Elveszem

én,”

mondta.

Követtem őt fel a sikátor falán, aztán átlendültünk az autópályán. A kocsik fényei nem is érintettek meg. Arra gondoltam, mennyire idióták és feledékenyek az emberek. Örültem,

hogy

most

már

nem

én

voltam

a

tudatlan.

A sötétségben bújtunk el, aztán eljutottunk egy üres kikötőhöz, ami éjszakára be volt zárva. Diego nem is hezitált, csak átugrotta a kaput a holttestekkel s beugrott a vízbe. Én

meg

utánaugrottam.

Olyan simán és gyorsan úszott, akár egy cápa, mélyebbre és messzebbre ment a sötétségbe. Aztán hirtelen megállt, mikor megtalálta, amit keresett— egy iszap borította kősziklát az óceánfenéken, ami teli volt tengeri csillagokkal és persze szeméttel. Lehet már többszáz méter mélyen voltunk—egy embernek koromfeketének tűnhetne ez a hely. Diego közbe elengedte a holttesteket. Azok lassan elmélyültek alattunk, míg Diego keresgélt valamit a kőszikla szélén. Egy másodperc után egy fogót talált és letépte a sziklát a helyéről. A nehézsége derékig hajtotta a sötét tengerfenékig. Felnézett

és

rámbólintott.

Én leúsztam hozzá és eltemettem a szőkét a kő alá. Aztán odanyomtam a másik lányt meg a kerítőt utána. Könnyedén megrúgtam őket, hogy biztos legyek, hogy ott

maradnak. Diego eközben visszarakta a követ. Az kissé imbolygott, hiszen meg kellett szoknia az új alapját. Diego aztán visszaúszott a kőszikla fölé, felaprítva az akadályait. Megint

visszaúszott

pár

métert,

hogy

megnézze

munkáját.

“Tökéletes”, mondtam. “Ezek hárman sose jönnek fel a felszínre. És Riley sose fog hallani

róluk

Diego

az

vigyorgott

és

újságokban.” felemelte

a

kezét.

Beletelt egy percbe, míg megértettem, hogy pacsit akart. Habozva bár, de előreúsztam, és hozzácsaptam a kezem az övéhez. Aztán kicsit hátrébb mentem, hogy tartsak

egy

kis

távolságot.

Diego aztán furcsa képet vágván, felszökött a felszínre. Akár egy lövedék. Én utánamentem, bizonytalanul. Mikor felértem, ő már fuldokolt a röhögéstől. “Mi

az?”

Egy percig nem is tudott válaszolni. Végül kibökte, “Ez olyan béna pacsi volt.” “Nem lehettem benne biztos, ha le akarod tépni a kezem, vagy valami.” Mondtam sértődötten. Diego

felhorkant.

“Bárki

“Ilyet

más

nem

tennék.”

megtenné,”

elleneztem.

“Az igaz,” egyezett bele, hirtelen már nem olyan vicces kedvvel. “Van kedved még vadászni?” “Még

kérded?”

Kijöttünk a vízből egy híd alatt és megpillantottunk két hajléktalan embert régi, büdös hálózsákokban aludva. Egyikük sem ébredt fel. A vérük teli volt alkohollal, de jobb volt, mint semmi. Őket is eltemettük a vízbe, egy másik kőszikla alá. “Hát, én jól leszek pár hétig,” mondta Diego, mikor kijöttünk megint a vízből, és már az

üres

dokkoknál

voltunk.

Sóhajtottam. “Biztos ez a könnyebb rész, nem? Pár nap múlva úgyis égni fogok. Aztán

Riley

biztosan

megint

Raoul

idióta

bandájával

küld

vadászni.”

“Veled jöhetnék, ha akarod. Riley majdnem mindig engedi, hogy azt csináljak, amit

akarok.” Gondolkoztam az ajánlaton, bár egy másodpercig gyanakodtam. De Diego tényleg nem tűnt olyannak, mint a többi. Vele másképp volt. Mintha nem is kellett annyira vigyázzak

magamra.

“Az jó lenne,” vallottam be. Olyan fura volt ezt mondani. Mintha olyan sebezhető lettem De

volna. Diego

csak

azt

mondta

“Szuper”,

és

rámmosolygott.

“Szóval, miért van az, hogy Riley neked hosszabb pórázt ad?” kérdeztem, mert kíváncsi voltam, milyen kapcsolat lehet köztük. Minél több időt töltöttem Diegoval, annál kevesebbet tudtam elképzelni, hogy ő közelebb állt Rileyhoz, mint mindannyian. Diego olyan…barátságos volt. Nem olyan, mint Riley. De lehet itt olyan ellentétes vonzás

dolog

volt.

“Riley tudja, hogy bízhat bennem a rendetlenségeim eltakarításában. Ha már itt tartunk,

nem

szaladunk

el

valahová?”

Ez a furcsa fiú már-már kezdett szórakoztató lenni. Kíváncsi voltam rá. Akartam látni, mit

fog

csinálni.

“Persze,”

mondtam.

Átugrotta a dokkot és parti útra landolt. Én követtem. Elkaptam az illatát néhány embernek, de tudtam, hogy túl sötét van és túl gyorsak voltunk, hogy észrevegyenek. Diego inkább a tetőkön utazott. Pár ugrás után, felismertem mindkettőnk illatát. Ő visszajött

a

korábbi

útunkra.

Aztán visszaértünk az első sikátorra, ahol Kevin, s a másik srác összetörték a kocsit. “Hihetetlen,”

morgott

Diego.

Kevin és a társai úgy látszott, épp elmentek. Két másik kocsi halmozódott az első felé, s néhány közelben tartózkodó is a holttestekhez került. A rendőrök még nem voltak itt —mivel “Segítesz “Persze.”

bárki,

aki rendet

felhívta

volna rakni?”

őket

már kérdezte

meghalt. Diego.

Leugrottunk a tetőről, és Diego hamar új elrendezésbe rakta a kocsikat, hogy úgy tűnjön, egymásba ütköztek, s nem úgy, mintha pár dühös vámpírgyerek eltörte volna. Én megfogtam a két száraz, élettelen testet a földről, és betöltöttem velük az ütközés helyét. “Milyen

súlyos

baleset,”

kommentáltam.

Diego vigyorgott. Elővette a gyújtóját a zsebéből, és kezdte felgyújtani a holttesteket. Én is elővettem a gyújtóm—Riley ezeket mindig újratölti, mikor vadászni megyünk; Kevinnek is kellett volna egy—bár ő a kárpitosmunkát végezte. A testek, kiszáradva és

teli

gyúlékony

méreggel,

felgyulladtak.

“Menj arrébb,” figyelmeztetett Diego, aztán láttam, hogy kinyitja az első kocsi benzintartályát. Elugrottam a legközelebbi falhoz, óvatosan. Diego visszalépett és meggyújtott egy gyufát. Tökéletes céllal, belecsúsztatta a benzintartályba. Ugyanabban

a

másodpercben,

már

mellettem

volt.

A robbanás “boom”ja az egész utcát megrázta. Fények kezdtek felvillanni a sarokból. “Szép “Kösz

munka,” a

segítséget.

mondtam.

Menjünk

vissza

Rileyhoz?”

Elkomorodtam. Riley háza volt az utolsó hely, ahol tölteni akartam az éjszakát. Nem akartam Raoul hülye pofáját látni vagy hallani a folytonos sikoltozást és verekedést. Nem akartam fogcsikorgatást, vagy azt, hogy mindig Fura Fred háta mögé bújjak, hogy a többiek békén hagyjanak. Ráadásul a könyveim fogyóban voltak. “Azért van egy kis időnk,” mondta Diego, olvasván a kifejezésemet. “Nem kell pont most “Hát,

visszamenni.” kéne

valami

olvasnivaló.”

“Ja, és nekem jó lenne pár új zene.” vigyorgott. “Menjünk vásárolni.” Gyorsan mozogtunk a városban—újra tetőkön keresztül, és átszöktünk sötét utcákat, mikor az épületek egyre jobban fogytak—barátságosabb negyedbe. Nem telt túl sokba míg találtunk egy bevásárló központot, ami éppen egy lánc könyvesbolthoz tartozott. Csak letörtem a tetői nyílást, és máris bent voltunk. Az üzlet persze üres volt, és az egyetlen riasztó csak az ablakra és az ajtóra volt felszerelve. Egyenesen a H betűhöz

mentem, míg Diego elment hátra a zenei részleghez. Én épp most fejeztem be Halet. Elvettem egy tucat ahhoz hasonló könyvet; biztos nem fogom unni magam pár napig. Körülnéztem Diegoért és megtaláltam egy kávéasztalnál ülve. Éppen az új CD-i hátát tanulmányozta.

Haboztam,

aztán

melléültem.

Ez nagyon fura volt, hiszen olyan ismerős volt egy kényelmetlen, kísértő módon. Még ültem így régebb—szembe valakivel egy asztalnál. Alkalomszerűen beszélgettem avval a személlyel, nem olyan dolgokra gondolván, mint élet vagy halál, vagy szomjúság

és

vér.

De

ez

egy

másik

és

homályos

időszakban

volt.

Utoljára, mikor egy asztalnál ültem valakivel, hát az Rileyval volt. Nehéz volt arra az éjszakára

emlékezni

sok

okból.

“Szóval, hogyhogy nem látlak soha a ház környékén?” kérdezte Diego hirtelen. “Hol bujkálsz?” Erre én kacagtam s grimaszoltam egyszerre. “Általában Fura Fred háta mögött vagyok.” Az

orra

ráncos

lett.

“Komolyan?

Ezt

hogy

bírod?”

“Meg lehet szokni. Nem olyan rossz a háta mögött, mint előtte. Különben is, az volt a legjobb

búvóhely,

amit

találtam.

Senki

sem

jön

közel

Fredhez.”

Diego bólintott, bár még mindig fura képet vágott. “Ez igaz. Ez is egy mód életben maradni” Vállat “Tudtad,

vontam. hogy

Fred

Riley

kedvencei

közt

van?”

kérdezte

Diego.

“Komolyan? Hogyan?” Senki se bírta Fura Fredet. Én voltam az egyetlen, aki megpróbálta,

de

az

is

csakis

önfenntartásért

volt.

Diego cinkosan fölémhajolt. Már meg voltam szokva ehhez, annyira, hogy meg hátra se “Hallottam,

hőköltem. amint

telefonon

beszél

a

lánnyal.”

Megborzongtam. “Tudom,” mondta rokonszenvesen . Persze az nem volt furcsa, hogy így volt, mikor a lányról volt szó. “Pár hónappal ezelőtt volt. Mindenestre, Fredról beszélt. Nagyon

izgatott volt. A beszélgetésükből arra következtettem, hogy néhány vámpír képes… különlegesebb dolgokra. Többre, mint más vámpírok. És ez jó—a lány ezt keresi. Képességes

vámpírokat.

“Micsoda

képességek?”

“Mindenféle. Például gondolatolvasás, nyomkövetés és még jövőbelátás is.” “Nem

mondod.”

“Nem viccelek. Azt hiszem, Fred valahogy el tudja taszítani az embereket saját akaratból. De ez csak a mi fejünkben van. Képes taszítani attól a gondolattól, hogy mellette

vagyunk.”

Elkomorodtam.

“Hogy

“Életben

lehet

tartja,

nem?

ez

egy

Még

jó

téged

dolog?” is.”

Bólintottam. “Tényleg. Mondott valamit másokról?” Megpróbáltam gondolni valami furcsára, amit láttam vagy éreztem, de Diegonak igaza volt, Fred egyedi volt. És a sikátori bohócok sem tudtak többet mint a többiek. “Még beszélt Raoulról,” mondta Diego,bár “Ó,

a

és

szájzuga

milyen

képessége

van

lefelé

kanyarodott.

neki?

Szuper-idiótaság?”

Diego felhorkant. “Pont az. De Riley azt gondolja, hogy van egyféle mágnessége, úgyértem

vonzza

“Csak

az

a

embereket,

mindenki

butábbak

teszik

őt

követi.” azt.”

“Ja, Riley ezt is említette. Nem tűnt, hogy működik a …”—megpróbálta utánozni Riley

becsületes

hangját—“…szelídebbeken.”

“Szelídeken?”

Harmadik rész Diego és Bree beszélgetnek... “Szerintem

olyanokra

gondolt,

akik

alkalmilag

képesek

gondolkozni.”

Nem szerettem, hogy szelídnek nevezzenek. Ha úgy vesszük, nem is hangzott túl jól. De ha másképp vesszük, mint például Diego módján, akkor lehet ez is jó dolog.

“Mintha lenne valami ok, amiért Rileynak szüksége van Raoulra, hogy vezesse a csapatot—valami A

hátam

jön, megborzongott,

azt mikor

hiszem”

meghallottam.

“Micsoda?”

“Nem tűnődsz soha azon, hogy Riley mindig őrködik felettünk, hogy senki se tudjon rólunk?” Egy fél másodpercig hezitáltam, mielőtt válaszoltam volna. A bizonytalanság nem volt az, amit Riley “jobbkéz emberétől” vártam. Mintha ő is kérdőre vonta volna azokat, amiket Riley mondott nekünk. Kivéve, ha Diego ez Rileyért kérdezte, mint egy kém. Megtudhatná, mit gondolnak róla a “gyerekek”. De nem úgy tűnt. Diego sötét, vörös szemei megbízhatónak tűntek. Ráadásul, Rileyt nem is érdekelne. Miért érdekelné? Lehet, hogy az amit Diegoról beszéltek a többiek csak pletyka volt. Válaszoltam

őszintén.

“Ja,

éppen

azon

tűnődök

most

is.”

“Nem mi vagyunk az egyetlen vámpírok a világon” mondta Diego ünnepélyesen. “Tudom. Riley is mondta. De azért nem lehetnek túl sokan. Úgyértem, nem vettük volna

észre

ezelőtt?”

Diego bólintott. “Ezt gondolom én is. Ezért olyan furcsa, hogy a lány egyre többet csinál

belőlünk,

nem?”

Vállat vontam. “Huh. Mert, nem mintha Rileynak tetszenénk, vagy valami….” Megint hezitáltam, arra várván, hogy ellentmondjon nekem. Nem tette meg. Ő csak várt, bólintott halkan, ha beleegyezett, ezért folytattam. “Ráadásul a lány még be sem mutatkozott." "Igazad van. Nem is néztem a dolgokat így. Igaz, nem igazán tűnődtem ezen sokáig. De Diego

akkor, felemelte

mire

egyik

kellünk

szemöldökét.

“Akarod

tudni

mi?” mit

gondolok

én?”

Óvatosan bólintottam. De az izgalmamnak most semmi köze nem volt Diegohoz. “Ahogy mondtam, valami következik. Valami jön. Szerintem a lány védelmet akar, ezért

Rileyt

bízta

meg,

hogy

intézkedjen.”

Átgondoltam ezt, bár a hátam újra megborzongott. “Akkor miért nem mondják el nekünk?

Nem

kéne

akkor

őrködjünk

vagy

valami?”

“Annak

lenne

valami

értelme,”

egyezett

bele.

Megint néztük egymást csendben pár hosszúnak tűnő másodpercig. Nem volt több ötletem,

s

biztos

neki

sem.

Végül grimaszoltam, s mondtam “Nem tudom, ha beveszem—azt a részt, hogy Raoul jó

is

valamire.”

Diego röhögött. “Ezt nehéz lenne vitatni.” Aztán kiugrott az ablakon. Kint már kora reggel volt, bár még sötétség. “Kifogyunk az időből. Vissza kéne menjünk, még mielőtt

hamuvá

változunk.”

“Hamu, hamu,” Énekeltem a lélegzetem alatt, míg visszamentem a könyveimért. Diego

kuncogott.

Megálltunk még egy helyen—a Targetben. Elloptunk vagy két hátitáskát, hogy azokba

tegyem

a

könyveket.

Utáltam,

ha

eláztak.

Aztán nagyjából csak a tetőket ugráltuk át, hogy elérjünk a vízhez. Az ég már kezdett enyhén szürke lenni északon. Beugrottunk a vízbe pont két, egy hajón lévő ember orra előtt— szerencséjük volt, hogy teli voltam, másképp túl közel lettek volna az önkontrollomhoz—aztán a szennyes vízben versengtünk Riley háza felé. Először nem tudtam, hogy tényleg versenyezünk. Én csak azért úsztam gyorsabban, mert az ég kezdett világosabb lenni. Általában nem húzom el így az időt. De hogy őszinte legyek magammal, inkább valami szorgalmas vámpírdiákká változtam. Követtem a szabályokat, sosem okoztam bajt, mindig a legkevésbé népszerű gyerekkel

lógtam,

és

mindig

időben

érkeztem

haza.

De akkor Diego tényleg előrébb volt, felémfordult aztán egy olyan mosollyal, ami azt mondta,

hogy,

‘mi,

nem

tudsz

utolérni?’.

Hát, ezt nem akartam lenyelni. Bár nem is emlékszem, ha régebb versengő típus voltam—minden olyan messzinek és jelentéktelennek tűnt—de lehet mégis az voltam, mert válaszoltam a kihívásra. Diego jó úszó volt, de én sokkal erősebb voltam, különösebben

most,

miután

táplálkoztam.

“Majd látlak”, mondtam, mikor kielőztem, bár nem lehettem biztos benne, ha látta. Elvesztettem hátul a sötét vízben, és nem vesztegettem avval az időt, hogy lássam

mennyire hagytam ki tulajdonképpen. Én csak úsztam tovább, míg meg nem találtam a sziget szélét, ahol a jelenlegi lakásunk volt. Az ezelőtti lakásunk valahol HóvilleSeholban

volt,

valamelyik

részén

a

Vízesés

hegységnek.

Mint az utolsó is, ez a ház is elhagyatott volt, volt egy nagy pincéje, s a tulajdonosai nemrég

haltak

meg.

Felfelé száguldottam a sekély kavicsos tengerparton, aztán beástam az ujjaim a homokkőbe, felrepülvén. Hallottam, amint Diego kiszáll a vízből, mikor megragadtam egy

kiálló

fenyő

törzsét,

és

felmásztam

a

szikla

szélére.

Két dolog kapta el a figyelmemet. Egy: tényleg nagyon világos volt már az ég. Kettő: a

ház

eltűnt.

Hát, igazából nem volt teljesen eltűnve. Némely része látható volt még, de a hely amit egykor elfoglalt a ház üres volt. A tető meg be volt hajlítva és lejjebb volt, mint az ajtó. A nap pedig hamarabb akart kisütni. A fekete fenyők kezdték megmutatni a zöld színüket.

Hamarosan

minket

is

elér.

Akkor

én

már

halott

leszek.

Tényleg halott leszek. Ez a második, szuperhősi, bár szomjúsággal teli élet el fog égni. És

el

tudtam

képzelni,

hogy

a

lángok

nagyon,

nagyon

fájdalmasak.

De nem ez volt az első, hogy a házunk elégett—annyi verekedéssel és elégetéssel a pincéből—és sokuk hetekig tartott—de ez volt az első mikor napkeltekor értem a helyszínre. Már

sokkos

állapotban

voltam,

mikor

Diego

mellém

landolt.

“Temessük el magunkat a tető alá?” suttogtam. “Ez elég biztonságos lesz, vagy…—” “Ne félj, Bree,” mondta Diego, túl nyugodtan. “Tudok egy helyet. Gyere.” Diego

kecses

hátraszaltót

végzett,

hogy

visszaugorjon

a

vízbe.

Nem hittem volna, hogy a víz elég lesz, hogy eltakarjon a nap sugaraitól. De talán nem tudtunk volna elégni, ha olyan mélyen vagyunk? Ez hülye ötletnek tűnt. Akárhogy is, ahelyett, hogy elássam magam ház maradványaiba, leugrottam a szikláról mögéje. Mindig ezt kellett tennem—követni a rutint, azt tenni, aminek értelme

is

van.

Utolértem Diegot a vízben. Ő újra versengett, de nem velem, hanem a nappal. Jó mélyre ugorhatott fejest. Csodálkoztam, hogy nem érte el a köves részét a vízfenéknek, és még jobban, amikor megéreztem a meleget. Az nem a naptól volt, hanem

egy

kősziklától,

amely

inkább

barlangnak

nézett

ki.

Okos Diegotól, hogy van egy ilyen helye. Igaz, nem lehet olyan jó egy vízalatti barlangba ülni egész nap—nem lélegezni kezdett irritáló lenni pár óra múlva—de jobb volt, mint hamuvá válni. Én is úgy kéne gondolkodnom, mint Diego. Olyasmire, ami más volt, mint a vér. Fel kellett volna készüljek a váratlan helyzetekre is. Diego a kövek közötti szakadékokon úszott még. Sötét volt, de egyben biztonságos is. Már nem tudtam tovább úszni—a helyiség túl keskeny volt—így átcsusszantam, ahogy Diego tette, felmászván a cikcakkos helyiségen keresztül. Folyton arra vártam, hogy álljon meg, de nem tette. Hirtelen azt vettem észre, hogy felfelé megyünk. Aztán meghallottam, Én

ahogy

is

fent

Diego

voltam

felér…a

egy

fél

felszínre?

másodperc

után.

Ez igazából egy barlang volt. Nem volt más, csak egy kis lyuk, körülbelül akkora, mint egy Volkswagen Beetle, de nem épp olyan magas. Éreztem, hogy egy kisebb helyről friss levegő jön. Aztán láttam Diegot amint, az ujjaival körültapintotta a falak formáját. “Szép Diego

hely,” mosolygott.

“Jobb,

mondtam.

mint

“Igaz.

Fura

Fred

háta

mögött.”

Um,

kösz”

“Szívesen.” Egymást bámultuk egy percig. Az arca nyugodt volt. Bárki mással, Kevinnel, vagy Kristievel, vagy bármelyikkel ez ijesztő lett volna—a kicsi hely, az erőszakos közeledés. Meg az illatuk is, ami mindenhol ott lenne. Lassú, fájdalmas halált jelenthetett.

De

Diego

“Szóval

hány

“Három

hónapos.

annyira éves

más

volt

vagy?” De

ezt

a

többiekhez

kérdezte már

képest. hirtelen.

elmondtam.”

“Nem úgy értettem. Um, hány éves voltál? Talán így kell kérdezni.”

Kicsit hátrébb hajoltam. Kényelmetlen volt, mikor észrevettem, hogy emberi dolgokról beszél. Senki sem beszélt arról. De nem is akartam volna most ezt befejezni. Még az is új volt nekem, hogy egyáltalan valakivel beszélgetek. Hezitáltam, ő

meg

várt,

kíváncsi

arccal.

“Um, azt hiszem tizenöt voltam. Majdnem tizenhat. Nem emlékszem arra a napra,… vajon betöltöttem a tizenhatot?” Megpróbáltam gondolkodni, de azok az utolsó, éhes hetek annyira homályosnak tűntek. Furcsa mód fájt a fejem, mikor erre gondoltam. Megráztam

a

fejem.

“Mindegy,

hagyjuk.”

“És

te?”

“Én

betöltöttem

a

tizennyolcat,”

mondta

Diego.

“Olyan

közel

voltam.”

“Mihez?” “Elmenni otthonról,” mondta, de nem folytatta. Egy percig fura csend volt, aztán témát

váltott.

“Jó vagy, mióta te is csapattag vagy,” mondta, s nézte az összekulcsolt lábaim és kezeim

“Túléltél—kerülted

a

figyelmet,

életben

maradtál.”

Megborzongtam, aztán felemeltem a pólóm bal ujját, a karomig, hogy lássa a vonalat, ami

körülrajzolta

azt.

“Ezt letépték egyszer,” vallottam be. “Visszaszereztem, még mielőtt Jen felégette volna.

Riley

megmutatta,

hogyan

lehet

visszarakni.”

Diego csak mosolygott és rámutatott a jobb térdére. A sötét farmerje takarta a sebet, ami

ott

lehetett.

“Ouch,”

“Ez

mindenkivel

megesik.”

mondtam.

Ő bólintott. “Komolyan. De amint már mondtam, te elég becsületes vámpír vagy.” “Ezt

meg

kéne

köszönnöm?”

“Csak hangosan gondolkodom, próbálom látni az értelmét ennek az egésznek.” “Mármint?” Vállat vont. “Hogy mi történik igazából. Hogy mit tervez Riley. Miért viszi el a lánynak a legszokásosabb fiatalokat. Hogy miért nem számít Rileynak, ha valaki

olyan,

mint

Úgy

te,

hangzott,

“Hogy

vagy

valaki

mintha

nem

érted,

olyan,

mint

ismerné

hogy

az

az

Rileyt

olyan,

idióta

Kevin.”

jobban,

mint

én?”

kérdeztem.

mint

én.

“Te olyan vagy, amilyeneket Riley kéne keressen—okosakat—nemcsak olyan idiótákat, mint amilyeneket Raoul szerez. Fogadok, hogy nem voltál valami jelentéktelen,

mikor

ember

voltál.”

Az utolsó szó azért kényelmetlen volt. Diego a válaszomat várta, mintha nem mondott volna

semmi

furcsát.

Vettem

egy

mély

levegőt

és

visszagondoltam.

“Hát, már közel voltam ahhoz,” vallottam be, miután pár másodpercig türelmesen bámult. “Hát nem voltam jelentéktelen, de néhány hét múlva…” vállat vontam. “Tudod, nem emlékszem sokra, de arra igen, hogy semmi más nem volt ezen a világon, csak a jó öreg éhség. De amint látom, a szomjúság rosszabb. ” Diego

kacagott.

“Ez

igaz,

tesó.”

“És te? Te nem voltál egy bajos, szökevény tinédzser, mint a többiek?” “Ó, De

dehogyisnem. én

is

tudtam

Problémás várni

voltam.”

arra,

hogy

Megállt

folytassa.

a

Csak

beszédből. bámultam

őt.

Sóhajtott. Olyan édes volt a lélegzete. Persze mindenkinek így volt, de Diegonak volt valami

pluszba—valami

fűszer,

mint

a

fahéj

vagy

szegfűszeg.

“Próbáltam távol maradni minden bajtól. Keményen tanultam. Már majdnem befejeztem a líceumot, tudod. Főiskolába akartam menni. Hogy én is legyek valami. De volt egy pasas, nem sokkal különbözött Raoultól. ‘Csatlakozz vagy meghalsz’, ez volt a mottója. De nem akartam bajt, és nem volt nálam semmi, ezért inkább távol maradtam tőlük. Vigyáztam. Próbáltam életben maradni. ” Megállt, becsukván a szemét. Nem

akartam

akaratos

“Hát

a

kistesóm

lenni,

de

nem

azért volt

megkérdeztem. annyira

“És?” óvatos.”

Majdnem megkérdeztem, ha a tesója csatlakozott, vagy meghalt, de az arckifejezése szerintem

is

kellett.

Félrenéztem,

nem

tudtam,

mit

válaszoljak

erre.

Nem tudtam igazán megérteni a veszteségét, se a fájdalmat, amit ez okozott neki. Én

semmiről sem mondtam le, ami most hiányzik. Ez volt a különbség? Ezért emlékezett ő

többre,

mint

mások?

De még mindig nem láttam, hogy jött Riley a képbe. Riley és a ‘fájdalom sajtburgere’. Akartam tudni azt a részét a történetének, de most már rosszul éreztem magam az akaratosságom

miatt.

Szerencsére, a kíváncsiságom elhallgatott, még mielőtt megszólalt volna, mert Diego egy

perc

után

folytatta.

“Aztán a dolgok rosszul mentek. Elloptam egy pisztolyt. Meg akartam ölni azt a pasast.” Sötéten kuncogott. “Nem voltam olyan jó akkoriban. Elkaptam az embert még mielőtt ő elkapott volna engem. De a csapata többi része elkapott egy sikátorban. És akkor, hirtelen, Riley ott termett, közöttünk. Emlékszem, arra gondoltam, hogy ő a legfehérebb ember, akit valaha láttam. Nem is nézett a többiekre, mikor lelőtték őt. Mintha a golyók madarak lettek volna. Tudod, mit mondott nekem? Azt mondta, ‘Hé, akarsz

egy

új

életet?’”

“Hah!” röhögtem. “Ez sokkal jobb, mint amit nekem mondott . Nekem csak azt mondta,

‘Hé,

kell

egy

burger?’”

Még mindig emlékeztem, hogy nézett ki Riley azon az este. Bár a kép homályos volt… Ő volt a legszebb fiú, akit valaha láttam. Magas volt, és minden vonása tökéletes. Tudtam, hogy a szemei is szépek, de napszemüveget hordott, és sose szedte le őket. És a hangja is kedves volt. Biztos voltam benne, mit fog majd kérni az ételért. És azt hiszem, neki meg is adtam volna. Nem csak azért, mert olyan jó volt rá nézni, de azért is, mert nem ettem két hétig csak szemetet. De végülis mást akart. Diego még a burgeres dolgon kacagott. “Biztosan nagyon éhes lehettél. ” “De

még

“Szóval,

miért

mennyire.”

voltál

annyira

éhes?”

“Mert hülye voltam, és eljöttem otthonról, még mielőtt megkaptam volna a jogsimat. Nem “Miért

kaptam

egy

rendes jöttél

munkát,

és

szörnyű el

tolvaj

voltam.” otthonról?”

Hezitáltam. Ezek az emlékek kicsit világosabbak voltak, ha rájuk koncentráltam. De

nem

voltam

biztos

“Oh,

kérlek,”

sürgetett.

benne

hogy

“Én

azt

elmondtam

akarom. az

enyémet.”

“Ja, igaz. Oké. Szóval, az apám miatt. Régebb egy csomót vert. Lehet ezt csinálta anyámmal is, mielőtt ő is elment volna. Olyan kicsi voltam akkor—nem is tudtam semmiről. De aztán egyre rosszabb lett. Észrevettem, hogy ha még maradok, talán halott leszek. Azt mondta, hogy ha elszaladok, éhezni fogok. Ebben igaza volt—talán ekkor volt elsőnek igaza, ami engem illet. Nem gondolok erre túl sokat.” Diego beleegyezően bólintott. “Nehéz ilyenekre emlékezni, ugye? Minden olyan homályos “Mintha

és sár

lenne

sötét.” a

szemedben.”

“Ahha, valami olyasmi,” bókolta. Rámhunyorgott, mintha látni akart volna, aztán megdörzsölte Együtt

a

szemét.

röhögtünk

ezen

is.

Furcsa.

“Senkivel sem röhögtem még ennyit, Kivéve talán Rileyval,” mondta, visszhangozván a gondolataimat. “Ez olyan jó. Te kedves vagy. Nem mint a többiek. Te próbáltál már valaha

beszélgetni

“Nem,

velük?” nem

próbáltam.”

“Hát akkor szerintem nem maradtál le semmiről. De Riley élete azért sokkal hosszabb lenne, ha körülvenné magát becsületesebb vámpírokkal, nem? Ha arra vagyunk teremtve, hogy megvédjük a lányt, akkor Riley nem az okosabbakat kéne keresse? ” “Akkor Rileynak nem kell az ész,” mondtam. “Hanem sokaság.”

Negyedik rész Diego és Bree összebarátkoznak... Diego összeszorította az ajkát, gondolkodva. “Mint a sakk, nem lovagokat csinál meg futókat.”

“Csak

parasztok

Újra

egymást

“Erre

nem

vagyunk,” bámultuk akarok

vettem

észre.

egy

hosszú

percig.

gondolni,”

mondta

Diego.

“Szóval akkor, mit fogunk tenni?” kérdeztem, automatikusan használva a többes számot.

Mintha

már

egy

csapat

lennénk.

A kérdésemen gondolkozott, bár szerintem nehezére esett. Ekkor megbántam a többes számot. De aztán ez mondta, “Mit tehetünk, mikor nem is tudjuk, mi történik?” Szóval a csapatos dolgot nem bánta, és ettől sokkal jobban éreztem magam, mint máskor. Sosem éreztem így. “Szerintem tartsuk nyitva a szemünket, legyünk figyelmesek,

és

próbáljuk

kitalálni

mi

folyik

itt.”

Bólintott. “Jól meg kell gondolnunk mindent, amit Riley valaha mondott nekünk, hogy csináljunk, mindent, amit ő tett.” Gondolkodóan szünetelt. “Tudod, párszor kikérdeztem Rileyt, de őt nem érdekelte. Azt mondta, hogy ne ezeken járjon a fejem, hanem a fontosabb dolgokon, mint a szomjúság. És akkoriban csak arra tudtam gondolni. Mindig kiküldött vadásznni, és már nem aggódtam semmiért…” Láttam, amint Riley gondolkozik, a szemei rá voltak koncentrálva, míg az emlékeiben keresett. Én meg gondolkodtam. Diego tényleg életem első barátja volt, de én nem voltam Hirtelen

neki. visszatért

a

valóságba.

“Akkor

mit

tanultunk

Rileytól?”

Koncentráltam, emlékezven az utolsó három hónapra. “Tudod, ő tényleg nem mond túl “Hát

sokat.

Csak

akkor

fontos

dolgokat.”

figyelmesebbnek

kell

lennünk.”

Csendben ültünk egy keveset, tűnődvén. Inkább arra gondoltam, hogy milyen sokat nem tudtam. És miért nem aggódtam mindezekért, amiket nem tudtam eddig? Mintha a beszélgetésem Diegoval kitisztította volna a fejem. Három hónap óta először nem a vér

volt

itt

a

fő

téma.

A csend kevés ideig tartott. A fekete lyuk, amiből tiszta levegő áramlott már nem volt fekete. Sőt már sötétszürke volt és minden másodperccel világosabb. Diego észrevette,

amint

félénken

a

lyukat

nézem.

“Ne aggódj,” mondta. “Néhány napsugár bejut ide napos időben, de nem fájdalmas.” Vont

vállat.

Közelebb rohantam a földi réshez, ahol a víz fogyatkozott az apálytól. “Tényleg, Bree. Már voltam itt napközben. Riley is tud erről a barlangról — elmondtam, hogy majdnem teli van vízzel, és ő azt mondta, hogy az jól használ, mikor nyugalomra vágysz. Akárhogy is, szerinted most szálltam le a falvédőről? ” Hezitáltam, azon tűnődve, mennyire különbozhet az ő kapcsolata Rileyval mint az enyém. Felemelte a szemöldökeit, válaszra várva. “Nem,” mondtam végre. “De…” “Nézd,” mondta türelmetlenül. Gyorsan felmászott az alagútra, és beszorította a kezét az

üregbe.

“Semmi.”

Bólintottam

egyszer.

“Nyugi! Akarod látni, mennyire magasra tudok menni?” Amíg beszélt, alácsúsztatta a fejét

a

“Ne,

Diego.”

lyukon, Akkor

s már

kezdett eltűnt.

felmászni.

“Nincs

semmi,

ígérem.”

Ő éppen röhicskélt—úgy hangzott, mintha már jó pár métert felmászott volna. Utána akartam menni, megfogni a lábától, hogy visszahúzzam, de le voltam fagyva a sokktól. Ráadásul hülyeség lett volna kockáztatni az életem egy ismeretlenért. Igaz, sose volt egy barátom se ebben az örökkévalóságban. És az is nehéz lett volna, ha visszafelé egyedül megyek, nem lenne senki, akivel beszéljek csak egy éjszaka után. “Nem

hívlak,”

kiabálta,

a

tónusa

csúfos

volt.

“Várj…

az…?

Ow!”

“Diego?” Keresztülugrottam és kidugtam a fejem az alagútba. Az arca pont ott volt, centikre az enyémtől. “Boo!” Hátrahőköltem

az

ijedtségtől—csak

egy

reflex,

régi

szokás.

“Marha vicces,” mondtam szárazon, elmozdulván, míg ő visszacsúszott a barlangba. “Hé, nem kell így felkapni a vizet. Én már átnéztem ezt, oké? Az indirrekt napsugarak nem

ártanak.”

“Szóval azt mondod, hogy ülhetek egy árnyékos fa alatt és nem égek porrá?”

Egy percig hezitált, mintha azt vitatná magával, hogy mondjon valamit vagy sem, aztán

halkan

Bámultam

őt,

azt

várván

a

De

mondta, kuncogását.

“Én Mert

ez

nem

“Riley

azt

ültem biztosan

egyszer.”

egy

vicc

volt.

jött.

mondta…,”

kezdtem,

aztán

a

hangom

elhalkult.

“Ja, tudom, mit mondott Riley,” egyezett bele. “Lehet Riley többet tud, mint amennyit elmond.” “De Shelly és Steve. Doug és Adam. Az a vöröshajú gyerek. Mindegyikük. Azért tűntek

el,

mert

Diego

nem

értek

haza

szemöldökei

időben.

Riley

látta

szomorúan

a

hamut.”

összeszorultak.

“Mindenki tudja, hogy a régimódi vámpírok koporsóban kellett üljenek napközben,” én

folytattam.

“Igazad

“Hogy

a

van.

naptól Minden

óvakodjanak.

Ez

köztudott,

történet

Diego.”

ezt

mondja.”

“És mit nyer Riley, ha bezár minket egy sötét pincébe—egy nagy csoport koporsó— egésznap, huh? Csak tönkretesszük az egész helyet, ő meg a verekedéseket csillapítja.. .

Folyton

felfordulás

van.

Nem

mondhatod,

hogy

ezt

élvezi

is.”

Valami amit mondtam, meglepte őt. Nyitott szájjal ült egy másodpercig, aztán becsukta. “Mi

az?”

“Köztudott,” ismételte. “És mit csinálnak a vámpírok a koporsóban egésznap?” “Eh…oh… hát, aludniuk kéne, nem? De biztos csak unatkoznak ott, mert mi nem… Oké,

szóval

az

a

rész

nem

igaz.”

“Ja. A mesékben, nem csak alszanak. Teljesen öntudatlanok. Nem tudnak felébredni. Egy ember simán felégetheti őket. És egy másik dolog—a cölöpök. Szerinted képes lenne

valaki

tönkretenni

egy

darab

fával?”

Vállat vontam. “Erre tényleg nem gondoltam. Úgyértem, biztosan nem tudnának tönkretenni egy normális fadarabbal. Ez biztos. De ki tudja, lehet a fának van…nem tudom, Diego

lehet

a

fa

felhorkant.

mágikus

vagy “Ne

valami.” már.”

“Hát, nem tudom. Én például nem nézném ölbe tett kézzel, ha egy ember fölém rohan egy

varázsseprűvel,

mindenesetre.”

Diego—még mindig undorodó képet vágott, mintha a mágia szó ismeretlen lenne a vámpír világban—térdre gördült, s marcangolni kezdte a feje fölötti mészkövet. Parányi kőszilánkok töltötték meg a haját, de ő figyelmen kívül hagyta. “Most

mit

csinálsz?”

“Kísérletezek.” Mindkét

kezével

ásott,

“Diego,

ha

felérsz

míg

ki

tudott

a

“Nem

egyenesedni,

felszínre,

aztán

felrobbansz.

folytatta. Állj

le.”

próbálom—ah,

így.”

Volt egy hangos csattanás, aztán még egy csattanás, de sehol a fény. Visszajött oda, ahol láthattam az arcát. Volt a kezében egy fa gyökér, amely teljesen fehér volt, halott és száraz a csoportos szennyeződés alatt. A széle hegyes, és egyenetlen volt. Nekem adta. “Szúrj

át.”

Visszaadtam

neki.

“Mi

van?.”

“Komolyan, Tudod, hogy nem bánthat.” Visszadobta nekem, de ahelyett, hogy elkapjam,

visszadobtam.

A

levegőben

elkapta

és

“Olyan…babonás

felnyögött.

vagy!”

“Vámpír vagyok. Ha ez nem bizonyítja, hogy van egy kis igazuk az ilyen embereknek,

akkor

“Rendben.

nem

tudom,

Akkor

mi

más

tenné.”

megteszem

én”

Drámaian maga mellé rakta az ágat, karral kinyújtva, mintha az egy kard lenne, amivel “Gyerünk “Azt

hamarosan már,” mondom

felnyársalná

mondtam én

is.

nyugtalanul. Nem

történik

magát. “Ez

butaság.” semmi.”

A mellkasába zúzta azt a fadarabot, pont oda, ahol régebb a szíve dobogott, elég erővel, hogy tönkretegyen egy gránitlemezt. Én total megdermedtem, míg ő nevetett.

“Látnod

kellene

az

arcod,

Bree.”

Lerostálta a a szilánkokat az ujjai közt; a tönkretett fadarab a földre esett milliónyi darabokra törve. Leporolta a pólóját, ami már nagyon piszkos volt annyi víztől meg ásástól.

Majd

“Figyelj, “Miért,

több

lehet olyan

ruhát más,

mágikusnak

fogunk

lopni,

mikor érezted

ha

lesz

egy magad,

esélyünk.

ember mikor

teszi.”

ember

voltál?”

“Nem tudom, Diego” mondtam elkeseredetten. “Nem én találtam ki azokat a történeteket.” Bólintott, hirtelen sokkal komolyabban “És mi van, ha azok a történetek épp olyanok? Kitaláltak.” Sóhajottam.

“Mi

lesz

attól

különbözőbb?”

“Nem tudom. De ha okosabbak leszünk, megtudhatnánk, miért is vagyunk itt— hogy miért vitt el Riley a lányhoz, és hogy miért teremt egyre több közénk valót—ezért meg kell értenünk minél többet..” Elkomorodott, most minden nevetés jele eltűnt az arcáról. Én

csak

bámultam

őt.

Szóhoz

se

jutottam.

Az arckifejezése azért enyhült egy kicsit. “Ez sokat segít, tudod. Beszélni róla. Segít koncentrálni.” “Aha, engem is,” mondtam. “Nem is tudom, miért nem gondoltam erre ezelőtt. Pedig annyira nyilvánvaló. És rajta gondolkodni együtt..nem is tudom. Jobban tudok figyelni.” “Pontosan.” Diego rámmosolygott. “Örülök, hogy együtt lóghattunk ma este.” “Ne

légy

most

rámragadva.”

“Mi? Nem akarsz velem…”—a szemei kitágultak és a hangja egy oktávval feljebb lett —…BFF

lenni?”

Nevetett

a

hülye

kifejezésén.

Forgattam a szemeimet, hiszen nem voltam teljesen biztos abban, hogy magán mulat-e vagy

rajtam.

“Gyerünk, Bree. Lehetnénk BFF-ek? Kérlek?” Biztos még ugratott, de a mosolya tág volt

meg

természetes…és

reménykedő.

Kinyújtotta

a

kezét

.

Ezúttal igazi pacsit akartam, bár nem vettem észre, míg meg nem fogta a kezem, hogy valójában

mást

akar.

Megdöbbentően furcsa volt megérinteni egy személyt egy teljes élet után—mert az utóbbi három hónap volt a teljes életem— mikor mindenféle kontaktust kerültem. Olyan volt, mintha megérintettem volna egy szikramentes távvezetéket. Bár ez még szép is volt. Kissé aránytalannak éreztem a mosolyomat. “Benne vagyok.” “Remek.

A

saját

klubbunk.”

“Kizárólagosan,” egyeztem bele.

Ötödik rész A nap és a szupertitkos nindzsa és BFF klub :) Még mindig a kezemet fogta. Nem rázta, de se nem feltétlenül fogta. “Szükségünk van

egy

“Az

titkos

a

kézfogásra.”

te

dolgod

lesz.”

“Szóval a szupertitkos legjobb barátok klubját rendreutasították, mindenki jelen, titkos kézfogás később lesz kigondolva,” mondta. “Az első ügyrend: Riley. Nem tudja, mi történik

körülötte?

Félretájékoztatott?

Vagy

hazug?”

Rajtam tartotta a szemét, míg beszélt, ráadásul tágasak és őszinték voltak. Semmi változás nem volt, mikor kimondta Riley nevét. Abban a pillanatban, biztos voltam benne, hogy semmi nem volt igaz, amit Diegoról és Rileyról mondtak. Diego csak éppen “Ezt

többet is

rakd

volt a

velük,

listára,”

semmi

mondtam.

más.

“Napirend.

Bízhattam Apropó,

mi

benne. az

övé?”

“Telitalálat. Pontosan ezt kell kibogozzuk. De először, egy másik kísérlet.” “Ez “A

a bizalom

szó fontos

része

nem az

egész

tetszik titkos

klub

nekem.” izének

.”

Felállt és újra ásni kezdte a barlang felső részét. Egy másodperc után, a lábai már lógtak,

mikor

felkapaszkodott

fél

kézzel.

A

másikkal

még

ásott.

“Inkább fokhagymáért kéne ássál,” figyelmeztettem, és a tenger felé vezető alagutat

néztem. “Azok a mesék nem igazak, Bree,” szólt rám. Magasabbra ment, a kosz meg csak esett. Ha így folytatja, ez a hely megtelik piszokkal. Vagy csak fénnyel, s akkor már nem

lehetne

búvóhely.

A szemem a menekülési csatornára csúszott. A víz végülis csak a csípőmig ért. Csak egy másodperctöredékre lenne szükségem, hogy eltűnjek a sötétségbe. El tudnék tölteni

egy

napot

lélegzés

nélkül.

Sosem voltam a tűz rajongója. Lehet ez csak egy elásott gyermekkori emlék, vagy lehet

aktuálisabb.

Még

a

vámpírrá

válásomkor

is

túl

sok

tűz

volt.

Diego már majdnem a felszínen volt. Ismét avval a hülye gondolattal küzdöttem, hogy elvesztem

a

legjobb

barátomat.

Új

és

egyetlen

legjobb

barátomat.

“Kérlek állj meg, Diego,” suttogtam, bár tudtam, hogy biztosan röhögne vagy nem hallgatna

rám.

“Bízz

bennem,

Bree.”

Mozdulatlanul “Már

vártam. majdnem…,”

mormogta.

“Oké.”

Vártam a fényt, vagy a szikrát, de Diego visszaugrott, míg még sötét volt. A kezében volt egy hosszabb henger. Az a vastag kígyószerű dolog majdnem olyan magas volt, mint

én.

Adott

egy

olyan

‘én

megmondtam’

nézést.

“Nem vagyok egy teljesen meggondolatlan személy,” mondta. A hengerre intett a szabad

kezével.

“Látod—óvintézkedések.”

Avval döfte meg a kiásott gödröt. Volt egy végső kavics- és homoklavina, míg Diego újra térdre gördült, félreállván. És akkor egy napsugár —olyan vastagságú, mint Diego karja—áttörte a barlang sötétségét. Az sugár oszlopot képzett a plafon és a föld között, csillogva míg a kosz keresztülrostált rajta. Meg voltam fagyva, készen voltam leesni. Diego nem is szaladt el. Nem kiabált a fájdalomtól. Nem volt semmi nyoma hamunak. A barlang ezerszer világosabb volt, de nem tűnt úgy, mintha ártana neki. Szóval lehet az ő meséje az árnyékos fákról igaz volt. Óvatosan néztem őt, míg letérdelt a sugár

mellé, mozdulatlanul, merev szemekkel. Nem tűnt sérültnek, de volt változás a bőrén. Mozgások voltak, lehet az ülepedő portól ami a fénysugarat tükrözte. Diego úgy nézett

ki,

mintha

csillogott

volna.

Lehet nem a por volt, lehet az égés volt. Lehet nem is fájt, és későn veszi majd észre…. Másodpercek

teltek

el,

míg

a

napsugarakat

bámultuk,

mozdulatlanul.

Aztán, egy mozgással, amit úgy tűnt, mindketten vártunk, de meggondolatlannak hittük, kinyújtotta a kezét, tenyérrel fölfelé, és a rudat próbálta elérni. Gyorsabban mozogtam, mint gondolkodtam, bár az már amúgy is elég gyors volt. Gyorsabban

mozogtam,

mint

valaha.

Ellöktem Diegot a barlang hátsó falára, még mielőtt elmozdult volna még egy centit, amivel

elérhette

volna

a

napsugarat.

A helység hirtelen lángra kapott. Éreztem a meleget a lábamon. Ez pont akkor történt, mikor észrevettem, hogy nincs elég hely számomra, hogy Diegot a sötétbe lökjem anélkül,

hogy

egy

kis

napfény

ne

érintsen

el

engem.

“Bree!”

zihálta.

Automatikusan kicsavarodtam belőle, és sikerült a falhoz szorítanom magam. Kevesebbe került, mint egy másodperc, és egész idő alatt azt vártam, hogy elérjen a fájdalom. Vártam a lángokat, hogy felcsapjanak és aztán szétszóródjanak, mint azon az éjszakán, mikor megismertem a lányt, csak gyorsabban. A ragyogó fénysugár eltűnt.

Csak

a

pillér

maradt

meg.

Néztem Diego arcát—a szemei tágak voltak, a szája tátva. Teljesen mozdulatlan volt, ez biztos a riadó jele. Le akartam nézni a lábamra, de túlságosan is féltem attól, amit látni fogok. Ez nem olyan volt, mint amikor Jen letépte a kezem, bár az jobban fájt. Ezt

már

nem

tudtam

Eddig

semmi

“Bree, Gyorsan “Súlyos?”

helyrehozni.

láttad megráztam

fájdalom. ezt?”

a

fejem.

“Mennyire

súlyos?”

“A lábam,” mondtam a fogaim közt. “Csak mondd el, mi maradt.” “A

lábaid

jól

vannak.

Nekem

annak

tűnnek”

Hamar lepillantottam, és hát, ott volt a lábam a helyén. Meg is mozgattam. Semmi baja. “Fáj?”

kérdezte.

Letérdeltem.

“Még

“Láttad

mi

történt?

Megráztam

nem.” A

fény?”

a

fejem.

“Nézd meg ezt,” mondta, újra letérdelvén a napsugár elé.“ És ne áss el az útból ezúttal. Már bebizonyítottam, hogy igazam van.” Kinyújtotta a kezét. Majdnem olyan nehéz volt ezt újranézni, mint azelőtt, még akkor is, ha a lábaim jól voltak. Abban a másodpercben, mikor az ujjai elérték a sugarakat, a barlang teli lett milliónyi szivárvány tükrözésekkel. Mintha egy üvegszobába teleportálódtunk volna. Mindent fény

érintett.

Még

engem

is.

“Ilyen nem létezik,” suttogta Diego. Teljesen kinyújtotta a kezét a sugárra, és valahogy a barlang még világosabb lett. Megforgatta a karját, hogy lássa, igaz-e amit lát.

A

fényvisszaverődések

csak

folytatták

táncukat.

Nem volt égési szag, és biztosan nem voltak fájdalmai. Megnéztem közelebbről a kezét. Úgy tűnt, mintha milliónyi parányi tükör szaladgálna a felszínén, de túl kicsik megkülönböztetésre. Kétszer jobban verte vissza a fényt, mint egy normális tükör. “Gyere

ide,

Bree.

Ezt

muszáj

kipróbálnod.”

Nem találtam okot, hogy nemet mondjak neki. Ráadásul kíváncsi is voltam. De akkor is

kelletlenül

“Semmi

tipegtem

melléje. égés?”

“Semmi. A napfény nem éget el minket, csak… visszatükröződik tőlünk. Ez aztán ténymegállapítás.” Emberi tempóban, kelletlenül én is kinyújtottam a karom. Rögtön azután, tükrök táncoltak a bőrömön, és a helység már annyira fényes volt, hogy kint sötét is lehetett. Nos, nem pontosan tükröződések voltak, mert a fény hajlított volt, meg színes,

körülbelül olyan, mint a kristály. Közelebbraktam a kezem a fényhez, és a helység még

csillogóbb

“Szerinted

Riley

“Lehet

igen.

lett. tudja?”

suttogtam.

Lehet

nem.”

“Miért nem mondta el nekünk, ha tudja? Mi értelme lenne? Szóval diszkó labdák vagyunk.”

Vontam

vállat.

Diego nevetett. “Azt hiszem, most már tudom, honnan jönnek azok a mesék. Képzeld el, hogy ezt emberkorodban látod. Nem gondolnád azt rögtön, hogy a másik rögtön felrobban “Hát

vagy ha

nem

valami?” maradna

csettelni.

Lehet.”

“Ez hihetetlen,” mondta Diego. Egy ujjal körülvonalazta a csillogó tenyerem. Aztán elugrott a napsugár közepébe. Akkor a helyiség megőrült a fénytől. “Gyerünk, menjünk el innen.” Felnyúlt és felhúzta magát az üregen amit a felszínig ásott. Azt gondolnád, hogy már megnyugodtam, de még mindig félénk voltam, hogy kövessem. Nem akarván teljesen csirke lenni, a nyomában maradtam, de egész úton csak féltem magamba. Riley aztán jól beadta nekünk az égéses sztorit; az eszemben ez arra a rettenetes égésre emlékeztetett, mikor vámpírrá váltam. Nem tudtam csak úgy figyelmen kívül hagyni az ösztönszerű pánikot, amely mindig megjelent, ha arra gondoltam. Akkor Diego már kijutott a résből, én meg utána fél másodperccel később. Leültünk a vad fűre, csak pár méterre a fáktól, amik eltakarták a kis szigetet. Hátunk mögött pár méter választott el a víztől. Minden körülöttünk lángolt a színektől és a fénytől amit mi “Wow,”

visszatükröztünk. mormogtam.

Diego rámvigyorgott, az arca szebb volt a fénytől, és hirtelen, egy mély ingadozással, rájöttem, hogy az egész BFF dolog kissé tévesztő volt. Legalábbis nekem. Ez gyors volt. A vigyora azért enyhült egy kicsit, amíg már alig mosolygott. A szemei tágak voltak,

akárcsak az enyémek. Csak félelem és fények. Elérintette az arcom, úgy mint a múltkor

a

“Milyen

kezem,

próbálván

megérteni

szép,”

a

ragyogást.

mondta.

Nem vagyok biztos, mennyit ültünk ott, mosolyogván, mint két totál idióta, csillogván, mint az üvegfáklyák. A kis öböl teli volt hajókkal, ami biztosan jót jelentett. Bár még egy vak ember is láthatott volna minket. Nem mintha bánthatnának vagy valami, de nem is voltam szomjas. Ráadásul a sikolyok elrontanák a hangulatot. Végül egy vastag felhő sodródott a nap elé. Hirtelen már csak mi voltunk, bár még némileg ragyogtunk. De nem eleget, hogy valaki, akinek nehézkesebb látása van, mint egy

vámpírnak

észrevegyen

minket.

Mihelyt a csillogás eltűnt, minden kitisztult, képes voltam azon gondolkodni, hogy mi fog következni. Még ha Diego önmagának is tűnt—nem vakító fényből állt, legalábbis —tudtam, hogy soha nem fog ugyanúgy kinézni számomra. Úgyértem az az érzés a gyomromban még mindig ott volt. Szerintem most már állandóan ott lesz. “Elmondjuk

Rileynak?

Vajon

tudja?”

kérdeztem.

Diego sóhajtott, és leengedte a kezét. “Nem tudom. Gondolkozzunk ezen, míg megtaláljuk

őket..”

“Óvatosnak kell lennünk, ha napközben keressük őket. Eléggé észrevehetőek vagyunk a

napfényben,

Elvigyorodott.

“Legyünk

tudod.” nindzsák.”

Bólintottam. “A szuper-titkos nindzsa klub sokkal jobban hangzik, mint az egész BFF dolog.”

Hatodik rész Diego és Bree hazafelé tartanak... “Határozottan.” Nem telt több mint pár másodpercbe megtalálni azt a helyet, ahol az egész banda elhagyta a szigetet. Az volt a könnyű rész. Megtalálni őket úgy, hogy a szárazföldön

mentek keményebb dió volt. Tömören megbeszéltük, hogy szétválunk. De a logikánk azért józan volt—ha valamelyikünk talál valamit, hogy mondjuk el a másiknak? De többnyire nem akartam elmenni tőle, és szerintem ő is ezt érezte. Egyikünknek sem volt nagy mázlija a baráti kapcsolatokban ebben az életben, és túl édes volt elpocsékolni

egy

kicsit

is

ezekből

a

pillanatokból.

Annyi helyre mehettek ezek. Akár a félsziget partjára, vagy másik szigetre, vagy Seattle külvárosába, vagy észak felé, Kanadába. Akármikor lebontottuk vagy leégettük a házunkat, Riley mindig fel volt készülve—úgy tűnt, mindig tudta, hova kell menni legközelebb. Biztosan volt már előre kigondolt terve mindenre, de senkit se

avatott

be.

Bárhol

lehettek.

Ki- és beugrani a vízbe, hogy kerüljük a hajókat nagyon lelassított minket. Aznap nem jártunk sikerrel, de egyikünket se zavarta a dolog. Egyikünk sem szórakozott még ennyit. Olyan különös nap volt. Ahelyett, hogy szánalmasan a sötétben üldögéljek megpróbálván lehalkítani a zűrzavart és lenyelni a búvóhelyem undorát, nindzsásat játszottam az új legjobb barátommal, bár lehet ő több volt annál. Sokat nevettünk míg az árnyékunkat ugortuk át, vagy köveket dobáltunk egymásra, mintha kínai csillagok lennének. Aztán lealkonyult, és hirtelen feszült lettem. Vajon Riley megkeresne minket? Vajon azt

feltételezi,

hogy

megsültünk?

Vajon

ő

tudta

az

igazságot?

Elkezdtünk gyorsabban mozogni. Sokkal gyorsabban. Már körbejártuk a közeli szigeteket, ezért most a szárazföldre koncentráltunk. Alkonyat után egy órával, elkaptam egy ismerős szagot, így pár másodperc után már a szag nyomán voltunk. Amikor megtaláltuk a szimat útvonalát, olyan könnyű volt azt követni, mint egy elefántcsordát

friss

havon

keresztül.

Szaladás közben komolyabban kezdtünk el beszélni arról, hogy mit fogunk tenni. “Szerintem nem kéne megmondjuk Rileynak,” mondtam. “Mondjuk azt neki, hogy az egész napot a barlangodban töltöttük, mielőtt megkerestük a többieket.” Amíg

beszéltem, a paranoiám egyre nőtt. “Mitöbb, mondjuk nekik azt, hogy a barlangod teli volt

vízzel,

és

hogy

nem

tudtunk

beszélni.”

“Azt gondolod, hogy Riley rossz arc, ugye?” kérdezte egy perc után. Amíg beszélt, megfogta

a

kezem.

“Nem tudom. De inkább úgy viselkedek, mintha az lenne, a biztonság kedvéért.” Hezitáltam, aztán azt mondtam, “Te nem akarod azt gondolni, hogy rossz.” “Nem,” vallotta be Diego. “Ő valamilyen formán a barátom. Úgyértem, nem olyan mint te. ” Hezitált. “De jobb, mint bárki. Nem akarok arra gondolni, hogy…” Diego be

se

fejezte

a

mondatát.

“Lehet egész becsületes. Vagy óvatosnak lenni tényleg nem változtatja meg.” “Igaz. Oké, akkor marad a vízalatti barlangos sztori. De…beszélhetnék vele a napról később. Inkább nappal tenném ezt, akárhogy is, hogy bebizonyíthassam rögtön, miután elmondtam. De hogyha véletlenül tudja, de van egy jó oka amiért mást mondott nekünk, akkor négyszemközt mondom majd el. Esetleg virradatkor, mikor visszajön

onnan...”

Egy csomó ‘én’-t vettem észre ‘mi’-k helyett Diego kis szónoklatában, és ez zavart engem. De egyben nem akartam nevelni Rileyt vagy ilyesmi. Nem bíztam annyira benne,

mint

Diego.

“Nindzsa támadás hajnalban!” mondtam, hogy nevessen végre. És működött. Elkezdtünk megint viccelődni, míg a vámpírcsorda nyomában voltunk, de elmondhatom,

hogy

néhány

ugratást

komolyan

gondolt,

akárcsak

én.

Szaladás közben egyre jobban aggódtam. Mert elég gyorsan szaladtunk, és biztosan nem a rossz úton, de olyan hosszúnak tűnt. A tengerpartot már majdnem elhagytuk, meg valami közeli hegyeket is, és már elértünk egy új területre. Ez nem volt a szokásos. Mindegyik kölcsönvett ház vagy egy hegyen volt, vagy egy szigeten, vagy elrejtve egy nagy tanyán. Mindegyiküknek volt közös vonásuk. A halott tulajdonosai, a távolság köztük, és egy másik dolog. Mindegyikük Seattlere összpontosított. Mindig a város köré orientálva, mintha a hold keringne. Seattle volt mindig a középpont, a cél.

Már nem voltunk a keringési pályán, és úgy tűnt, valami nincs rendben. Lehet semmit sem jelentett, lehet ez azért volt, mert annyi minden változott a mai napon. Minden, amit elfogadtam, fejjel lefelé fordult, és nem voltam egy újabb felfordulás hangulatában.

Miért

nem

tudott

Riley

egy

normális

helyet

találni?

“Furcsa, hogy ilyen messze vannak,” mormolta Diego és hallottam a félelmet a hangjában. “Vagy

ijesztő,”

Megfogta

a

kezem.

“Nincs

“Nyugi.

A

meg

“Még

mormogtam.

nindzsa

klub

a

dolgozom

mindent

tud

kezelni.”

titkos

kézfogás?”

rajta,”

ígérte.

Valami kezdett idegesíteni. Éreztem azt a furcsa holtpontot—tudtam, hogy van valami, amit nem látok, de nem tudtam rájönni, mi az. Valami nyilvánvaló… És aztán, úgy hatvan kilométerre északtól, megtaláltuk a házat. Lehetetlen volt elhibázni a zajt. A basszus boom boom boom-ját, vagy a videójáték zenéjét, a morgásokat. Kiszabadítottam

Biztosan a

a

mi

kezem,

és

csoportunk. Diego

rámnézett.

“Hé, én nem is ismerlek,” mondtam vicces hangnemmel. “Nem is beszéltem veled, mivel egésznap vízben ültünk. Felőlem lehetsz bármi. Nindzsa vagy vámpír…” Kuncogott. “Ugyanez neked is, ismeretlen.” Aztán halkan és gyorsan, “Csak azt tedd, amit eddig. Holnap este pedig kimehetünk. Lehet kémlelnünk kéne, megtudni, mi is folyik “Jó

itt tervnek

hangzik.

valójában.” De

tartsuk

a

szánkat.”

Közelebbhajolt és megcsókolt—csak egy pillanatig, de pont az ajkamon. A sokk keresztülment rajtam, aztán azt mondta, “Essünk túl rajta.” Aztán leugrott a hegyről az érdes hangok forrása felé anélkül, hogy visszanézzen. Máris a szerepét játssza. Kissé döbbenten, pár méterrel hátrébb követtem, emlékezvén, hogy annyi távolságot hagyjak köztünk, mint bárki mással tenném.

Hetedik rész Diego és Bree a pincében +Riley :) A ház egy nagy, gerendaház-stílusban épült helyiség volt, a fenyők közti bemélyedésben. Semmi jele nem volt szomszédoknak a környéken. Az összes ablak fekete volt, mintha a tér üres lenne, de azért a keretek reszkettek a pincéből jövő erős basszustól. Diego ment be előbb, és megpróbáltam úgy mozogni a háta mögött, mintha Kevin lenne vagy Raoul. Habozva, figyelve. Megtalálta a lépcsőket, és lement magabiztosan. “Megpróbáltok

elveszíteni,

lúzerek?”

kérdezte.

“Oh, hé, Diego életben van,” hallottam Kevint válaszolni egy csepp lelkesedés nélkül. “Nem neked köszönhetően,” mondta Diego, míg én besurrantam a sötét pincébe. Azt egyetlen fényforrás a TV képernyőktől jött, de az is sokkal több volt, mint amennyire valamelyikünknek szüksége volt. Visszasiettem oda, ahol Frednek volt egy saját kanapéja, örülvén, hogy nekem nem volt bűn aggódónak tűnni, még ha nem is tudtam eltitkolni. Nagyot nyeltem, mikor megütött az ellenérzés, és leültem a szokásos helyre. A földre, a kanapé háta mögé. Mikor végre leültem, Fred visszataszító ereje lelassult. Vagy

lehet

csak

kezdtem

hozzászokni.

A pincének több mint fele teli volt, hiszen az éjszaka közepe volt. Mindegyiknek innen

ugyanolyan

szeme

volt,

mint

az

enyém—bíborvörös.

“Egy kis időbe telt, míg kitakarítottam utánad,” mondta Diego Kevinnek. “Már majdnem hajnal volt, mikor visszaértem a tönkretett házhoz. Egy vízzel teli barlangba kellett “Menj

töltsem árulkodni

az Rileynak.

egész Csacsogd

napot.”

el

neki

is.”

“Látom, a kislány is veled volt,” mondta egy új hang, és megborzongtam, hiszen Raoul volt az. Éreztem egy kis megkönnyebbülést, mert nem tudta a nevem, de inkább elborzadtam,

hogy

egyáltalán

észrevett.

“Ja, követett engem.” Nem láttam Diegot, de tudtam, hogy vállat von.

“Nem te vagy akkor a nap hőse?” mondta Raoul sunyi hangnemmel. “Nem

kapunk

extra

pontokat

idiótának

lenni.”

Azt kívántam, bárcsak Diego nem szivatná Raoult. Azt reméltem, hogy Riley hamarosan visszaér. Csakis Riley tudta egy nagyon keveset is lefékezni Raoult. De Riley biztosan még vadászott. Vagy a lánynál volt. Vagy vadászott a lánynak. Vagy

akármi.

“Érdekes hozzáállásod van, Diego. Szerinted Riley annyira kedvel, hogy érdekelné őt, ha megölnélek. Szerintem nagyon is tévedsz. De akárhogy is, szerinte már halott vagy.” Hallottam, ahogy a többiek mozognak. Néhányan biztosan visszalökték Raoult, mások pedig csak elálltak az útból. Én meg haboztam a búvóhelyemen, tudván, hogy nem kellene hagynom Diegot egyedül megküzdenie velük, de aggódtam, hogy ne fedjük fel kis titkunkat. Azt reméltem, hogy Diego a harci ügyességének köszönhetően maradt eddig életben. Mert abban a részlegben nem volt túl sok tudományom. Hárman voltak itt Raoul bandájából, és mások talán tudtak volna Diegonak segíteni. Vajon Riley

visszaérne,

még

mielőtt

lenne

idejük

felégetni?

Diego hangja nyugodt volt, mikor válaszolt. “Félsz egyedül harcolni velem. Jellemző.” Raoul felhorkant. “Ez működik valaha? Úgyértem, a filmeken kívül. Miért harcolnék veled

egyedül?

Nem

megverni

akarlak.

Lekuporodtam, Raoul

folytatta

Véget

akarok

vetni

neked.”

megfeszülten. beszédét.

Nagyon

szerette

a

saját

hangját.

.

“Nem kellünk az összesen, hogy végezzünk veled. Ezek ketten meg majd elintézik a másik bizonyítékát a kis szerencsétlen túlélésednek. Kis akármi-is-a-neve.” A testem teljesen lefagyott. Megpróbáltam megnyugodni, hogy jól tudjak majd harcolni.

Nem

mintha

túl

nagy

különbséget

tett

volna.

És aztán valami mást éreztem, valami teljesen váratlant—az ellenérzés hullámát. Fura Fred. Olyan erős volt, hogy jobban lekuporodtam, és rémülten ziháltam. Nemcsak én reagáltam így. Hallottam undorodó és émelygő hangokat a pince minden

egyes

részéről.

Néhányan

visszavonultak

a

szélére,

ahol

láthattam

őket.

Nekitámaszkodtak a falnak, elnyújtván nyakukat, mintha így megszabadulnának attól a borzalmas szagtól. De egy legalább azok közül Raoul bandájához tartozott. Hallottam Raoul morgását, aztán meg ahogy az eltompult, míg elment. Nem ő volt az egyetlen,

aki

kivonult.

A

társaság

fele

kiment

vele

együtt.

Nekem nem volt meg az a választásom. Alig tudtam megmozdulni. Aztán észrevettem, hogy ez biztosan Fura Fred miatt van. Miatta történt ez. És bármennyire borzalmasan is éreztem magam, képes voltam felfogni, hogy éppen megmentette az életemet. Miért? Az undor azért lassan elhalványult. Amilyen gyorsan csak tudtam, a kanapé szélére lopództam, hogy lássam a többieket. Raoul bandája eltűnt, de Diego még ott volt, a szoba túlsó végén a TVk mellett. A többi vámpír inkább ellazult, bár mindegyikük kissé zavart volt. A legtöbbjük óvatosan pillantott Fred irányába. Én is odapillantottam, de nem láttam túl sokat. Hamar elnéztem. Ha ránéztem, visszahozta a hányingert. “Lazíts.” A mély hang Fredtől jött. Sose hallottam eddig beszélni. Mindenki csak bámult, de aztán

elnézett,

mikor

az

ellenérzés

visszajött.

Szóval Fred csak békét meg csendet akart. Hát, mindegy. Miatta éltem. Raoult biztosan majd eltéríti egy másik vámpír hajnal előtt, és arra lesz majd mérges. Ráadásul, Riley mindig visszajött virradatig. Majd megtudja, hogy Diego a barlangjában bujkált, nem pedig kint, és Raoulnak nem lenne oka engem vagy őt megtámadni. Legalábbis, ez lenne legjobb esetben. Időközben, lehet Diego és én ki kéne találjunk valamit,

hogy

megszabaduljunk

Raoultól.

Megint volt egy érzésem, hogy nem látom a nyilvánvaló megoldást. De még mielőtt kitalálhattam “Sajnálom.”

volna,

a

gondolataimat

megszakították.

A mély, majdnem halk mormogás csakis Fredtől jöhetett. Úgy tűnt, én voltam az egyetlen,

aki

hallótávolságban

volt.

Vajon

tényleg

velem

beszélt?

Megint ránéztem és nem éreztem semmit. Nem láttam az arcát—mindig háttal volt nekem. Dús, hullámos szőke haja volt. Ezt eddig sosem vettem észre, mivel mindig ebben a hülye árnyékban ültem. Riley aztán nem viccelt, hogy Fred különleges. Undorító, de különleges. Vajon Riley tudta, hogy ő olyan…erőteljes volt? Képes volt elárasztani

egy

egész

sereget

egy

másodperc

alatt.

Bár nem láttam az arckifejezését, az volt az érzésem, hogy Fred választ vár. “Um,

nem

kell

bocsánatot

Fred

kérned,”

mondtam

vállat

Aztán

halkan.

“Köszönöm.”

vont.

már

nem

tudtam

ránézni.

Az órák lassabban teltek a szokásosnál, míg vártam, hogy Raoul visszajöjjön. Időről időre megpróbáltam Fredre nézni—hogy megértsem azt a védelmet amit magának teremtett—de annyira taszító volt. Ha túl erősen próbálkoztam, be kellett volna tömjem

a

számat.

Freden gondolkodni elvette a figyelmem Diegoról. Megpróbáltam tettetni magam, hogy nem is érdekelt, hogy ott van a szobában. Nem néztem rá, de a légzésének hangjára koncentráltam—az a megkülönböztető ritmus—hogy szemmel tartsam. A szoba

másik

felén

ült,

a

CD-it

hallgatván

egy

laptopon.

De lehet csak tette magát, úgy, ahogy én tetettem, hogy olvasok. Csak forgattam az oldalakat,

de

nem

tudtam

semmit

sem

felfogni.

Raoulra

vártam.

Szerencsére, Riley jött előbb. Raoul és a hülye serege volt a háta mögött, de nem voltak olyan zajosak meg utálatosak mint mindig. Lehet Fred megtanította őket egy kis

tiszteletre.

De ennek nem túl nagy az esélye. Fred biztosan csak felingerelte őket. Reméltem, hogy

Fred

ezt

folytatni

fogja.

Riley rögvest Diegohoz ment; én csak hallgatóztam, szemeim a könyven voltak. A perifériás látásomban, láttam, amint Raoul idiótái összevissza bolyongtak, kedvenc játékukat keresvén. Vagy valami olyasmit, amit Fura Fred megállított. Kevin is

közéjük furakodott, de szerintem ő többet keresett, mint szórakozást. Többször is rámpillantott, odakoncentrált, ahol én ültem, de Fred aurája visszataszította. Pár perc múlva

feladta,

és

kissé

betegesnek

is

tűnt.

“Úgy hallottam, visszaértél,” mondta Riley, hitelesen elégedett hanggal. “Rád mindig számíthatok,

Diego.”

“Ugyan már,” mondta Diego nyugodt hanggal. “Kivéve, ha hibának tekinted az egésznapi

nem-lélegzést.”

Riley nevetett. “Azért ne maradj ki ennyit. Mutass jobb példát a kölyköknek.” Diego csak nevetett vele. A szemem sarkából, úgy tűnt, Kevin már ellazult. Vajon aggódott, hogy Diego bajba sodorhatná őt? Lehet Riley jobban hallgatott Diegora, mint hittem. Azon tűnődtem, vajon ez az igazi ok, amiért Raoul megőrült korábban. Vajon jó dolog volt, hogy Diego jól egyezett Rileyval? Lehet Riley tényleg jó arc. Ez a

kapcsolat

nem

árthat

a

miénknek,

ugye?

Az idő nem telt hamarabb virradat után sem. A pince zsúfolt és instabil volt, mint mindig. Ha a vámpírok be tudtak volna rekedni, akkor Riley biztosan elvesztette volna már a hangját annyi kiabálástól. Néhány kölyök azért átmenetileg elvesztette végtagjait, de egyik sem lett felgyújtva. A zene hangosabb lett a videójáték zenéivel, és örültem, hogy nem fájhatott a fejem. Megpróbáltam olvasni is, de inkább csak forgattam az oldalakat. Nem érdekelt annyira, hogy a szavakra fókuszáljak. Elhagytam őket egy üres helyen a kanapé szélén, hogy Fred is tudjon majd olvasni a könyvekből. Mindig otthagytam azokat neki. De sosem tudtam, hogy elolvasta-e őket vagy sem. Nem tudtam elég közelről megfigyelni, mivel is tölti az idejét. Legalább Raoul nem bámult rám. Még Kevin sem. Senki. A búvóhelyem mindigis hatékony volt. Nem láttam, ha Diego elég okos volt, hogy kerülje a tekintetem, mivel én inkább figyelmen kívül hagytam. Egyikük sem gyaníthatta, hogy egy csapat voltunk, kivéve talán Fura Fred. Vajon észrevette, hogy készültem Diego mellett harcolni, ha szükséges? Még ha figyelt is, nem igazán érdekelt. Ha Frednek lett volna valami baja velem, könnyedén végzett volna velem tegnap este. Könnyű lett volna. A zaj erősebb lett, mikor a nap lemenni készült. Nem láthattuk a halványuló fény

idelent, mivel minden ablak le volt takarva a biztonság kedvéért. De annyi hosszú nap után már magadtól tudhattad, mikor van vége. A kölykök idegesek kezdtek lenni, Rileyt

kezdték

el

faggatni,

ha

kimehetnek-e.

“Kristie, te már voltál kint tegnap este,” mondta Riley, és lehetett hallani hogy a türelem egyre kevesebb a hangjában. “Heather, Jim, Logan—ti mehettek. Warren, a szemeid sötétek, mehetsz velük. Hé, Sara, nem vagyok vak—gyere csak vissza.” Azok, akik nem mehettek el, a sarokban duzzogtak, néhányuk pedig azt várták, hogy Riley

eltűnjön,

és

ki

tudjanak

surranni.

“Um, Fred, szerintem te is kéne menj,” mondta Riley, de nem nézett rá. Hallottam, amint Fred sóhajt, mikor felállt a helyéről. Mindegyik vámpír összerezzent, mikor elment mellettük, még Riley is. De Riley azért mosolygott egy kicsit, nem mint a többiek.

Büszke

volt

a

képességes

vámpírjára.

Meztelennek éreztem magamat Fred nélkül. Mindenki rámkoncentrálhatott most. Nem mozdultam meg, a fejemet lenn tartottam, mindent elkövettem, hogy ne keltsem fel a figyelmet. Szerencsémre, Riley ma este sietős volt. Alig vetett pillantást a duzzogó kölykökre, akik világosan az ajtót szegélyezték, még meg se fenyegette őket vagy valami. Csak elment. Rendszerint mindig beszédet tartott arról, hogy hogyan ne keltsük fel magunkra a figyelmet. De nem tette. Ma este nem. Fogadni mertem volna, hogy a lányhoz

megy.

Ez

kevésbé

izgatott,

tudván

Diego

tervét.

Megvártam, amíg Kristie és a három szokásos társa kimegy, aztán utánuk surrantam én is. Próbáltam én is a lázadók közé tartozni. Nem néztem Raoulra, nem néztem Diegora. Próbáltam valami lényegtelenre fókuszálni—senkit se észrevenni. Csak egy szokásos vámpírcsajszi

Nyolcadik rész A lány és Riley...

Mikor kiértem a házból, elszaladtam Kristietől és berohantam az erdőbe. Reméltem, Diego majd követi az illatom. Már felúton voltam a legközelebbi hegységhez, mikor átugrottam pár fenyő felső ágait. Ott lehetett látványom arról, ha valaki meg akar keresni. De túl óvatos voltam. Diego volt az egyetlen, aki megkeresett. Már messziről láttam, és

visszaszaladtam

“Hosszú

nap

volt,”

mondta,

hozzá.

megölelvén.

“A

terved

eléggé

nehéz.”

Visszaöleltem, csodálkozván, hogy ez milyen kellemes. “Lehet csak paranoiás vagyok.” “Sajnálom

a

Bólintottam. “Vajon

Raoulos

“Még Riley

jó,

ügyet.

hogy

tudja,

Közel

Fred

mennyire

olyan

erős

volt.” gusztustalan.”

az

a

gyerek?”

“Kétlem. Sosem volt még annyira erős, mint tegnap, és hát, én sok időt töltök mellette.” “Hát,

ez

Fura

Fred

Megborzongtam.

dolga.

Nekünk

“Nem

“Nem

tudhatjuk,

“Hát

nem

Diego

megforgatta

saját

biztos,

hogy

nem

látjuk,

amíg nagyon

titkunk ez

szemeit

Riley

egy

hogyan

szeretek

a

van

számára.”

jó

ötlet.”

reagál

Riley.”

tudatlan

lenni.”

a

kaland?”

“És

“Attól

függ.”

“Hát, gondolkodtam a klubbunk prioritásain. Tudod, megtudni, amennyit csak lehet..” “És…?” “Szerintem

kövessük

Rileyt.

Tudjuk

meg,

mit

csinál.”

Én csak bámultam. “Tudni fogja, hogy követtük. Megérzi az illatunkat.” “Tudom. Nos, én így képzelem el. Te maradsz a hátam mögött, de követsz. Akkor Riley azt fogja hinni, hogy csak én követtem őt, és én megmondom neki, hogy azért kerestem, mert valami fontosat kell mondanom. Akkor megmutatom a diszkólabdás effektet. És lássuk, mit mond.” A szemeit forgatta, míg megvizsgálta a reakcióimat. “De

te

…te

csak

maradj

közel,

oké?

Szólok,

ha

jól

reagált.”

“És mi van akkor, ha korábban jön vissza onnan? Nem akarod, hogy virradat legyen, mikor

elmondod?”

“Ja… az lehetséges. És befolyásolhat mindent. De szerintem kockáztassunk. Úgy tűnt, ma este sietős, nem? Lehet szüksége van az egész éjszakára arra, amire készül” “Lehet… de lehet csak azért sietett, hogy lássa a lányt. Tudod, nem kéne meglepetést okoznunk neki, ha a lány a közelében van.” Mindketten összerezzentünk. “Igaz. De mégis…” Vont vállat. “Nem érzed, hogy az a valami, ami jön, már közeledik?

Nincs

egy

Szomorúan

örökkévalóságunk,

bólintottam.

hogy

ezt

“De,

megtudjuk.

”

érzem.”

“Akkor vállaljuk. Riley bízik bennem, és nekem jó okom van rá, hogy beszéljek vele.” Gondolkodtam ezen a stratégián. Igaz, csak egy napja ismertem Diegot, de tudtam, hogy

ő

nem

“Ez

szokott

a

ennyire

bonyolult

“Mi

paranoiás

lenni.

terved…,”

van

mondtam

vele?”

kérdezte.

“Egyéni tervnek hangzik. Nem olyan csapatos munka. Főleg a veszélyes résznél nem." Olyan

arcot

vágott,

ami

azt

mondta,

elfogtam.

“Ez az én ötletem. Én vagyok az,akiben…” Habozott, gondjai voltak a következő szóval. “… Riley bízik. Én leszek az, aki megfizet a hibákért, ha kell.” Amennyire csirke voltam, ezt nem vettem be. “A csapatmunka nem ilyen.” Bólintott, az arckifejezése nem volt világos. “Oké, majd gondolkodunk rajta, amíg úton

vagyunk.”

Nem “Maradj

hittem, a

fákon,

hogy onnan

komolyan kövess,

gondolja. oké?”

mondta

“Oké.” Visszament a házhoz. Én követtem az ágakon keresztül, bár legtöbbjük annyira közel volt egymáshoz, ahogy alig kellett átugorjam őket. Megpróbáltam a lehető legkevesebbet mozogni, abban a reményben, hogy az alattam hajló ágak csak a szél nyomát hagyják. Szellős éjszaka volt, ami segített. Elég hideg volt a nyárhoz képest.

De

nem

mintha

a

hőmérséklet

zavart

volna.

Diego elkapta Riley illatát a ház külsejében és a nyomába szökkent, míg én hátramaradtam jópár métert. Mikor a fák már nagyon vastagok lettek, feldobott egyegy

ágat,

hogy

ne

veszítsem

el.

Továbbhaladtunk. Ő csak szaladt. Én meg megszemélyesítettem egy repülő mókust. Ez körülbelül tizenöt percig tartott. Aztán Diego lelassult. Biztosan közel voltunk már. Kerestem egy magasabb fát, hogy jobban lássak. Találtam is egyet, és leszkenneltem a színhelyet. Kevesebb, mint fél mérföldre tőlem volt egy hatalmas szakadék a fák közt, egy nyílt tér, több hektárt magába foglalván. A tér közepén volt egy túlméretezett mézeskalácsház. Világosrózsaszínűre, zöldre és fehérre volt festve, eléggé szánalmasan volt elbonyolítva. Annyi dísze volt, meg ilyesmi mindegyik szélén. Egy kényelmesebb helyzetben,

még

röhögtem

is

volna

rajta.

Rileyt sehol sem láttam, de Diego megállt a ház közelében, így biztosan ott kellet lennie. De lehet ez volt a helyettesítő ház, ha a másikat is tönkretesszük. Igaz, ez kisebb volt, mint bármelyik ház, amiben laktunk, és nem úgy nézett ki , mintha pincéje

is

lenne.

És

messzibb

volt

Seattletől,

mint

az

utolsó.

Diego felnézett rám, én meg jeleztem neki, hogy jöjjön ide. Ő bólintott, aztán egy hatalmasat ugrott—azon tűnődtem, vajon én is tudok-e ennyire magasan ugrani, ha ilyen fiatal és erős vagyok—és elkapott egy ágat félúton a legközelebbi fánál. Biztos akart

lenni

abban,

hogy

a

nyoma

nem

feltétlenül

hozzám

vezet.

Mikor végre eldöntötte, hogy biztonságos hozzám csatlakozni, rögtön megfogta a kezem. Csendesen, a mézeskalács-ház felé bólintottam. Az ajka széle megrándult. Egyidejűleg, elkezdtünk sarkallni a ház északi felére, magasan maradván. Annyira közel mentünk, amennyire csak lehetett—hagytunk pár fát a ház és köztünk—aztán elhalkultunk,

és

figyeltünk.

A szél szerencsére halkan fújt, és hallhattunk valamiket. Először nem ismertem fel, mit hallok, aztán Diego összeszorította az ajkát, megcsókolván a levegőt. Hogy

tudjam,

mi

is

folyik

ott.

A vámpírcsókok nem hangzottak úgy, mint az embereknél. Nem volt puha meg lágy és nem is voltak olyan folyékony sejtek amik egymással fecskendezhettek. Csak köves ajkak. Egyszer én is hallottam ilyet—mikor Diego tette az éjjel—de azért ez nem volt ilyen. Közel sem volt az, amit elvártam, hogy találjak itt. Most minden felfordult. Biztos voltam benne, hogy Riley hozzá megy, biztosan új utasításokért, vagy újoncokért, mittudomén. De nem tudtam, hogy ez…valamiféle szerelmi fészekből állt. Hogy tudta Riley megcsókolni? Diego is kissé ijedtnek tűnt, de

aztán

vállat

vont.

Visszagondoltam az utolsó emberi éjszakámra, meghökkenvén, mikor az égés emléke olyan élénk volt. Megpróbáltam visszaemlékezni az az előtti pillanatokra, minden homályosságon keresztül…Először volt az a hülye félelem, amikor Riley elvitt egy sötét házhoz. A biztonságérzet, amit az a burger adott, teljesen eltűnt. Olyan furcsa volt. Megragadta a karomat avval az acél markolattal, és kirángatott a kocsiból, mintha egy baba lennék, súlytalan. Félelem és hitetlenkedés járta át az agyam akkor. Aztán félelem és fájdalom lett, mikor eltörte a kezem úton a sötét ház felé. És aztán az a

hang.

Ahogy az emlékre koncentráltam, újra hallhattam. Magas volt és monoton, mint egy kislányé,

de

nyűgös.

Egy

hisztis

gyerek.

Emlékszem még, mit mondott. “Miért is hoztad el ezt? Ez túl fiatal.” Vagy valami ilyesmi, azt hiszem. A szavak nem pont ilyenek voltak, de ezt jelentették. Biztos voltam, hogy Riley nem akart csalódást okozni neki. “De ez is egy test. Egy másik

eltérítés,

legalább.”

Azt hiszem, akkor nyöszörögtem, és fájdalmasan megrázott. Nem beszélt már. Mintha kutya

lettem

volna,

nem

pedig

ember.

“Az egész éjszaka veszteség volt,” siránkozott a gyerek. “Mindegyiküket megöltem. Ugh!” Aztán a ház megrándult, mintha autók ütköztek volna össze. Most már tudom, hogy biztosan

valamit

odavert

mérgében.

“Rendben. Azért a kicsi jobb a semminél. Ha ez a legtöbb amit tudsz. Már olyan teli vagyok,

hogy

meg

kéne

álljak.”

Riley kemény ujjai aztán egyedül hagytak avval a hanggal. Túlságosan is féltem ahhoz, hogy megszólaljak. Csak becsuktam a szemem, igaz, úgy is sötétség volt. Nem kiabáltam, amíg valami nem vágta meg a nyakam. Úgy égetett, mintha savval vontak be

volna.

Visszarezzentem az emlékeimből, megpróbálván elfelejteni a következő részt. Ahelyett a kis beszélgetésre koncentráltam. A lány nem úgy beszélt vele, mintha a szeretője vagy a barátja lenne. Inkább úgy, mintha egy alkalmazott lenne. Egy olyan, amelyiket

nem

is

igazán

kedvelt

és

talán

ki

is

rúgná

hamarosan.

De a fura vámpírcsók-hangok folytatódtak. Valaki megelégedetten sóhajtott. Rosszallóan néztem Diegora. Ez nem sokat mondott el nekünk. Meddig kell még itt ácsorognunk? Ő csak oldalt tartotta a fejét, óvatosan hallgatózott. Pár perc múlva a halk, romantikus hangok

hirtelen

megszakadtak.

“Hányan?” A hangot jobban lehalkította a távolság, de azért megkülönböztethető volt. És felismerhető. Magas, majdnem olyan, mint egy trilla. Úgy beszélt, mint egy elkényeztetett

lány.

“Huszonkettő,” válaszolta Riley büszkén. Diego és én pillantást váltottunk. Tényleg huszonketten voltunk, legalábbis mikor utoljára számoltuk. Biztosan rólunk beszéltek. “Azt hittem elvesztettem kettőt a nap miatt, de az egyik az idősebbek közül elég… szófogadó,” folytatta Riley. Olyan gyengéd hangon beszélt Diegoról. “Van egy földalatti

helye—elbújt

“Biztos

oda

a

fiatalabbal.”

vagy

benne?”

Volt egy hosszú szünet, ezúttal nem volt jel románcról. Még ekkora távolságról is éreztem “Igen.

egy Ő

jó

kis gyerek,

feszültséget. biztos

vagyok

benne.”

Még egy szünet. Nem értettem a kérdését. Hogy értette azt, hogy biztos vagy benne?

Vajon azt gondolta, hogy Riley máshonnan hallotta ezt és ő nem is látta? “Jó az a huszonkettő,” tűnődött, és a nyomás kezdett feloldódni. “Hogyan alakul a magatartásuk? Néhányuk már majdnem egy éves? Ugye követik-e a példákat?” “Igen,” mondta Riley. “Mindent, amit mondtál, hogy tegyek, hibátlanul működik. Ők nem gondolkodnak—csak azt teszik, amit mindigis. Elláthatom a figyelmüket a szomjúsággal. Ránéztem

Diegora.

Ez

szabályozza

Riley

nem

akarta,

hogy

őket.” gondolkodjunk.

Miért?

“Olyan jó munkát végeztél,” turbékolta a teremtőnk, aztán újra megcsókolták egymást.

“Huszonkettő!”

“Itt

az

idő?”

kérdezte

Riley

türelmetlenül.

A válasza hamar érkezett, mint egy friss pofon az arcra. “Nem! Még nem döntöttem el,

mikor.”

“Nem

értem.”

“Nem kell, hogy értsd. Elég neked, ha azt tudod, hogy az ellenségeink erőteljesek. Sose lehetünk elég óvatosak.” A hangja megpuhult, újra olyan édeskés lett. “De az egészen életben vannak. Még a képességükkel…mi jöhet ki jól huszonkettő ellen?” Csilingelően

nevetett.

Diego és én nem néztünk el egymásról a beszélgetés ideje alatt, és láthattam a szemében, hogy a gondolatai megegyeztek az enyémeimmel. Igen, egy szándékért voltunk teremtve, ahogy gyanítottuk. Volt egy ellenségünk. Vagy, a teremtőnknek volt

ellensége.

A

megkülönböztetés

számított?

“Döntések, döntések,” mormogta. “Még nem. Lehet még kéne egy maréknyi, a biztonság

kedvéért.”

“Többet átváltoztatni képes lecsökkenteni ezt a számot is,” figyelmeztette Riley habozva, mintha arra vigyázna, nehogy megharagítsa. “Mindig instabil, ha új csapat érkezik.” “Igaz,” egyezett bele, és elképzeltem, amint Riley megkönnyebülten sóhajt, mert nem haragudott meg. Váratlanul Diego elnézett tőlem, és a mezőn keresztül bámult valamit. Nem hallottam mozgást a házból, de lehet a lány kijött. A fejem csak forgott

azzal egyidőben, hogy teljesen szoborrá váltam, mikor megláttam, miért is riadt meg Diego.

Kilencedik rész A lány és a köpenyesek...Diego és Bree elbúcsúznak Négy alak kelt át a nyílt területen a ház felé. Nyugatról jöttek, a legtávolabbi pontról ahhoz képest, hogy hol bujkáltunk mi. Mindegyikük hosszú, sötét köpenyt hordott, mély csuklyákkal, így először azt hittem, emberek. Furcsa emberek. Egyik ismerős vámpír sem hordott ilyen egyforma gótikus ruhákat. És egyikük sem mozgott olyan egyenesen meg kontrolláltan és…elegánsan. De aztán rájöttem, hogy egyik ember sem tudna így mozogni, ráadásul, nem ilyen halkan. A sötét-köpenyek elsuhantak a füvön keresztül teljes csöndben. Szóval ezek vagy vámpírok voltak, vagy valami más természetfeletti lények. Lehet szellemek. De ha vámpírok voltak, nem ismertem őket, és ez azt jelenthette, hogy éppen ők az ellenségek. Ha így van, akkor el kéne húzzuk a csíkot, mert nem volt mellettünk a többi húsz. Akkor majdnem elmentem, de túl félénk voltam, hogy felkeltsem a köpenyes alakok figyelmét. Ezért figyeltem őket, amíg továbbmennek, észrevéve más dolgokat rajtuk. Hogyan tudtak egy tökéletes sorba menni, még ha meg is változott a terep a lábuk alatt. És hogy valamelyik a libasorból sokkal kisebb volt, mint a többi, ráadásul a köpenye is sötétebb volt. Hogy nem is követtek igazából semmi szimatot, ők egyszerűen tudták, merre menjenek. Lehet meg voltak hívva. Egyenesen a ház felé mentek, és úgy éreztem, biztonságos lesz majd lélegzeni, mikor elérték a lépcsőket. Legalább nem jöttek egyenesen Diegohoz meg hozzám. Mikor már nem láthatjuk őket, eltűnhetünk a fákon keresztül, és ők nem is tudnák, hogy erre jártunk.

Ránéztem Diegora, és az útra fordítottam a fejem. Ő megforgatta a szemeit és fenntartotta az ujját. Oh, szuper, itt akart maradni. Én is megforgattam a szemeimet, és bár féltem, csodálkoztam, hogy képes voltam gúnyolódásra. Mindketten a ház felé néztünk. A köpenyesek egyre jobban közeledtek a házhoz, de észrevettem, hogy se a lány, se Riley nem beszélt, mióta megpillantottuk a vendégeket. Lehet hallottak valamit, vagy sejtették, hogy veszélyben vannak. “Ne zavartassátok magatokat,” parancsolta egy monoton hang. Nem volt annyira magas, mint a teremtőnknek, de akkor is lányosnak hangzott. “Szerintem jól tudod, kik vagyunk, szóval nincs értelme annak, hogy meglepetést okozz nekünk. Vagy ,hogy elbújj tőlünk. Vagy, hogy harcolj ellenünk. Vagy, hogy elszaladj.” Egy mély, férfias kuncogás, ami nem Rileytól jött, visszhangzott vészjoslóan a házon keresztül. “Nyugi,” utasította az első kegyetlen hang—a köpenyes lány. A hangjának volt egy megkülönböztető csengése, amitől észrevettem, hogy ő tényleg vámpír, nem egy szellem vagy valami más rémálom. “Nem azért jöttünk, hogy elpusztítsunk. Még nem.” Volt egy pillanatnyi csend, aztán alig hallható mozgások. Pozicióváltás. “Ha nem azért vagytok itt, hogy megöljetek, akkor…miért? ” Kérdezte a teremtőnk feszülten. “Azért kerestünk, mert tudni akarjuk, mik itt a szándékaid. Főleg ha ezek magukba foglalnak...egy bizonyos helyi klánt,” magyarázta a köpenyes lány. “Azon tűnődtünk, van-e köze ehhez a felfordulásnak, amit létrehoztál. Illegálisan.”

Diego és én egyszerre komorodtunk el. Semminek nem volt értelme, de az utolsó rész furcsább volt. Mi a csuda lehet illegális a vámpíroknak? Melyik rendőrnek, melyik bírónak, melyik börtönnek lehetne hatalma felettünk? “Igen,” sziszegte a teremtőnk. “A terveim valóban róluk szólnak. De még nem mehetünk el. Eléggé bonyolult.” Egy ingerlékeny megjegyzés hagyta el a száját a végén. “Ahha, mi jobban tudjuk a nehézségeket, mint te. Figyelemreméltó, hogy eddig nem találtak meg. Mondd csak”—egy csöpp érdeklődés színezte meg az egyhangúságot. —“hogyan csinálod?” A teremtőnk habozott, aztán sietősen beszélt. Mintha csendesen megfélemlíteni próbálna. “Még nem döntöttem el” bökte ki. Aztán lassabban és akaratlanul hozzáadta, “Hogy támadjak. Nem is döntöttem el, mit fogok tenni velük.” “Az durva, de azért hatékony,” mondta a köpenyes lány. “Sajnos, a mérlegelési időd kezd a végéhez érni. Döntened kell,—most—hogy mit csinálsz a kis hadseregeddel.” A szemünk kitágult annál a szónál. “Másképp, a mi dolgunk lesz megbüntetni téged, ahogyan a törvény követeli. Ez a halasztás, még ha rövid is, nagyon zavar. Ezt nem szoktuk tenni. Szerintem adnod kéne biztosítékokat…méghozzá hamar.” “Nemsokára elmegyünk!” ajánlotta fel Riley aggódóan. “Amilyen gyorsan csak tudunk,” módosította a teremtőnk mérgesen. “Sok munka van még hátra. Azt akarjátok, hogy sikerüljön? Akkor szükségem van egy kis időre, hogy felkészítsem őket!” Volt egy rövid szünet.

“Öt nap. Aztán érted jövünk. És nincs olyan kő, ami alatt elbújhatsz, vagy sebesség, amivel elrohanhatsz tőlünk. Ha nem támadsz időben, fel fogsz égni.” Ez teljes bizonyossággal fenyegetés volt. “És ha megvolt a támadás?” kérdezte ijedve a teremtőnk. “Majd meglássuk,” válaszolta a köpenyes lány egy magasabb tónusban, mint amit eddig megszokott. “Szerintem minden attól függ, mennyire sikeres vagy. Majd dolgozz keményen, hogy mi se csalódjunk.” Az utolsó parancs elég világos volt, hogy jobban megfélemlítsen. “Rendben,” mondta a teremtőnk. “Rendben,” visszhangozta Riley egy suttogással. Egy másodperccel később, a köpenyes vámpírok elhagyták a házat. Egyikünk se lélegzett öt percig ezután. A ház belsejében, Riley és a lány is olyan csendesek voltak. Tíz perc telt el nyugalommal. Megérintettem Diego karját. Ez volt az esélyünk, hogy húzzuk el a csíkot. Abban a pillanatban, nem féltem már annyira Rileytól. Inkább csak a köpenyes vámpíroktól akartam minél távolabb kerülni. Akartam, hogy a többségben legyek, és rájöttem, hogy ezt akarja a teremtőnk is. Ezért is teremtett annyit belőlünk. A dolgok ijesztőbbek voltak, mint képzeltem. Diego habozott, még mindig hallgatózván, és egy másodperccel később, a türelme díjazva lett. “Hát,” suttogta a lány, “akkor most tudják.” Most a köpenyesekről beszélt vagy a titokzatos klánról? Melyik az igazi ellenség?

“Az nem számít. Mi többen…” “Minden figyelmeztetés számít!” szólt közbe. “Annyi munka van. Csak öt nap! ” nyögött fel. “Kész. Még ma éjjel elkezded!” “Nem hagylak cserben!” ígérte Riley. A francba. Diego és én egyszerre mozdultunk meg, Vissza kellett repülnünk. Riley már sietős lett, és ha megtalálja Diego nyomát a most történtek után, és ő nincs a végén … “Vissza kell mennem. Meg fogom várni,” suttogta Diego, amíg rohantunk. “Még jó, hogy még nem jött ki rendesen. Nem akarom, hogy tudja, hogy hallgatóztunk.” “Együtt kéne beszéljünk vele.” “Túl késő van ahhoz. Észrevenné, hogy a te szagod nem volt az úton. Gyanakvó lesz.” “Diego…” Elkapott. Erre nem tudtam mit mondani. Visszaértünk a helyre, ahol hozzám csatlakozott. Sietősen suttogott. “Tartsd be a tervet, Bree. Elmondom neki, amit akarok. Nincs közel hajnalhoz, de akkor ennek így kell lennie. Ha nem hisz el…” vont vállat Diego. “Szerintem azért több baja van, mint törődni egy olyannal, akinek túl nagy a fantáziája. Lehet így jobban meg fog hallgatni—mert úgy tűnik, minden időre szükségünk lesz, még a napra is.” “Diego…,” ismételtem, nem tudván mást mondani. Mélyen a szemembe nézett, és vártam, hogy az ajkai mosolyra ránduljanak, és, hogy viccelődjön nindzsákról vagy BFF-ekről.

De nem tette. Ahelyett, előrébbhajolt, rajtam tartván a szemét, és megcsókolt. Amíg az ajka az enyémre csúszott, eltelt egy hosszú másodperc. Aztán elhajolt és sóhajtott. “Menj haza és bújj el Fred mögé. Úgy viselkedj, mintha senki nem tudna semmiről. Én mögötted leszek.” “Légy óvatos.” Megfogtam a kezét, keményen megszorítván, aztán elengedtem. Riley azért szeretettel beszélt Diegoról. Remélnem kellett, hogy az a szeretet igaz is volt. Nem volt más választásom. Diego eltűnt a fák között, halkan, mint egy susogó szél. Nem néztem utána. Inkább átrohantam az ágakon egyenes úton hazafelé. Reméltem, hogy a szemeim még elég világosak voltak a tegnaptól, hogy megmagyarázzák távollétemet. Csak egy gyors vadászat. Szerencsém volt—találtam egy magányos turistát. Nem volt azért semmi különös. Tizedik rész Bree és a bizonytalanság... A közelségemet a lüktető zene hangja és egy félreérthetetlenül édes, füstös halott vámpír szag köszöntötte. A pánikom agyonhajszolt. Olyan könnyen halhatok meg a ház belsejében, mint a külsejében. De nem volt más választásom. Nem lassítottam, sőt inkább hamar lesiettem a lépcsőkön egyenesen a sarokba bújva. Észrevettem Fura Fredet. Vajon akart valamit csinálni? Vagy csak elege volt annyi ülésből? Nem tudtam, mit tervez, de valahogy nem is érdekelt. Akárhogy is, a közelében maradok, míg

Diego

és

Riley

vissza

nem

jönnek.

A helység közepén észrevettem valami parázslót, ami túl nagy volt egy kéznek vagy egy

lábnak.

Oda

a

Riley

huszonkettője.

Senki se aggódott annyira a füstölő maradványokért. Ez a látványt már régen megszokták.

Ahogy Fredhez közeledtem, észrevettem, hogy az undor nem lett erősebb. Ahelyett kifakult. Szerintem nem vett figyelembe, hiszen olvasott egy könyvet, amit pár napja hagytam a kanapé szélén. Nem volt problémás nézni, mit is csinált, még ha a közelében is voltam. Haboztam, azon tűnődtem, vajon kikapcsolhatja ezt a képességét? Szóval ez azt jelentette, hogy most mindketten védtelenek voltunk? Legalább

Raoul

nem

volt

még

itthon.

De

Kevin

igen.

Először életembe, láttam, hogy néz ki Fred. Magas volt, majdnem két méteres, a haja pedig dús, göndör és szőke, amit még régebb is észrevettem. Széles vállú volt és izmos. Sokkal idősebbnek tűnt, mint a többiek—mint egy egyetemista, nem mint egy középiskolás. És—ez volt a rész, ami nyomós okok miatt meglepett—jóképű volt. Olyan jóképű, mint mindenki, lehet jobban, mint a többség. Nem tudom, miért csodálkoztam annyira. Biztosan azért, mert őt mindig az ellenérzésével asszociáltam. Fura volt annyit bámulni. Gyorsan körülpillantottam a szobát, hogy lássam, ha valaki észrevette-e, hogy Fred normális—és jóképű—pillanatnyilag. De senki se nézett felénk. Gyors pillantást vetettem Kevinre is, felkészülvén elnézni tőle, ha észrevesz, de a szemei valami másra koncentráltak. Enyhén ráncolta a homlokát. Még mielőtt elnéztem volna, a pillantása hirtelen a jobb oldalamra koncentrált. A homlokránca egyre

mélyebb

lett.

Mintha…próbálna

meglátni,

és

nem

tudna.

Éreztem, amint az ajkam széle egy kis vigyorra rándul össze. De túl sok aggódnivaló volt, hogy kiélvezhessem Kevin vakságát. Visszanéztem Fredre, kíváncsi voltam, ha visszajön az undorító ereje. De nem, ő ehelyett velem együtt mosolygott. A mosolya minden

bizonnyal

látványos

volt.

Aztán a pillanat véget ért, és Fred visszafordult a könyveihez. Egy ideig meg se mozdultam, várván, hogy történjen már valami. Hogy Diego áthatoljon az ajtón. Vagy Riley hatoljon át Diegoval. Vagy, hogy újra elüssön a hányinger. Vagy, hogy Kevin felémnézzen.

Vagy,

hogy

a

következő

harc

kitörjön.

Valami.

Látván, hogy semmi sem történik, kihúztam magam és azt tettem, amit kellene tennem —tettetni, hogy nincs semmi szokatlan. Megragadtam egy könyvet a nagy halomból, és úgy tettem, mintha olvasnák. Ezt a könyvet talán tegnap is forgattam, habár nem

tűnt ismerősnek. Újra lapozni kezdtem, de ezúttal se tudtam felfogni semmit. A gondolataim szűk kis körökben versenyeztek az agyam körül. Hol volt Diego? És Riley hogyan reagált? És mit jelentett ez az egész—a beszélgetés a köpenyesek után és

előtt?

Ezeken gondolkodtam, megpróbáltam összerakni a darabokat egy felismerhető képért. A vámpírvilágnak volt valamiféle rendőrsége, és halálra ijesztőek voltak. Ez a vad pár-hónapos vámpírcsapat valahogy illegális volt. A teremtőnknek egy ellensége volt. Jó, két ellensége. Egyiküket meg fogjuk támadni az elkövetkezendő öt napban, másképp a másikuk, az ijesztő köpenyesek meg is ölhetik a lányt—vagy minket, vagy az összesünket. Fel fognak készíteni a harcra…amint Riley visszaér. Vetettem egy gyors pillantást az ajtóra, aztán az előttem lévő oldalra kényszerítettem a szemem. Ja, és még volt valami a vendégek előtt. A lány valamiféle döntésekről aggódott. Örült, hogy annyi vámpírja van—annyi harcosa. Riley meg boldog volt, hogy Diego és én életben maradtunk…Azt mondta, hogy azt hitte elvesztett még kettőt a nap miatt, szóval ez azt jelenthette, hogy nem is tudja, hogyan reagálnak a vámpírok a napfényre. Noha amit a lány mondott, különös volt. Azt kérdezte, hogy biztos volt-e benne. Biztos volt-e benne, hogy Diego életben maradt? Vagy…biztos, hogy Diego története

igaz

volt?

Az utolsó gondolat megijesztett. A lány már tudta, hogy a nap nem árthat nekünk? Ha ő

tudta,

akkor

minek

hazudott

Rileynak,

és

rajta

keresztül,

nekünk?

Miért akart ennyire sötétben tartani—szó szerint? Ennyire fontos volt neki, hogy ne keltsük fel a figyelmet. Elég fontos, hogy Diego bajba kerüljön? Már teljesen pánikba estem. Ha tudtam volna izzadni, most biztosan kiizzadnék. Muszáj volt forgatnom, hogy

lent

tarthassam

a

szemem.

Riley a becsapott volt, vagy a másik becsapó? Mikor Riley azt mondta, azt hitte, elvesztett kettőt a nap miatt, akkor szó szerint a napra gondolt, vagy…a hazugságra? Ha a második opció volt, akkor az igazat tudni veszélyt jelenthet. Megint kerülgetett a pánik. Próbáltam ésszerűen gondolkodni, hogy legyen mindennek értelme. Olyan nehéz volt

Diego nélkül. Beszélni valakivel, egymásra hatni, segített koncentrálni. Enélkül, a gondolataim teli voltak félelemmel, bizonytalansággal. Ráadásul ez össze volt keverve a mindig-jelen szomjúsággal. A vér csábítása mindig közel volt a felszínhez. Még most is, hogy nemrég táplálkoztam, éreztem az égést és a szükséget. Gondolkodj a lányról, gondolkodj Rileyról, mondtam magamnak. Ki kellett bogoznom, miért hazudnának—ha hazudtak—hogy meg tudjam érteni, mit jelentene nekik,

ha

Diego

tudja

a

titkukat.

Ha mégse hazudtak volna, hogyha azt mondták volna nekünk, hogy napközben ugyanolyan biztonságos kimenni, mint éjjel, akkor az hogyan változtatta meg volna a dolgokat? Elképzeltem, milyen lett volna, ha nem kellett volna minket egy elsötétített pincébe tartani, ha mind a huszonegy közülünk—lehet kevesebben most, bár ez függ a következő vadászatoktól—szabad lett volna, hogy azt tegye, amihez kedve van. Biztosan

vadászni

akarnánk.

Azt

meg

lett

volna

engedve.

Ha nem is kellett volna mindig visszajöjjünk, ha nem kellett volna bújkálnunk…hát, sokan közülünk nem jött volna haza rendszeresen. Nehéz volt koncentrálni a visszatérésre, míg a szomjúság uralkodott rajtunk. De Riley aztán annyira meggyőzően fenyegetett a felégetésről, hogy jóformán azért is tudtuk leállítani magunkat. Önfenntartás, az volt az egyetlen erősebb ösztön a szomjúságnál. Ezért a fenyegetés együtt tartott minket. Voltak azért búvóhelyek, mint Diego barlangja, de ki a fene gondolt még arra is? Volt egy hely, egy bázis, tehát akkor oda mentünk. Kitisztult fejjel gondolkodni nem volt éppen egy vámpír szpecialitás. Vagy, legalábbis fiatal vámpírok szpecialitása nem. Riley például tudott gondolkozni. Diego pedig okosabb volt, mint én. Azok a köpenyes vámpírok meg borzalmasan jól tudtak koncentrálni. Megborzongtam. Szóval a rutin nem fog örökké kontrollálni. Mit teszünk majd, ha idősebbek vagyunk? De leesett a tantusz, hogy itt senki sem volt idősebb Rileynál. Mindenki innen új volt. Sok vámpír kell a lánynak ehhez a titokzatos

ellenséghez.

De

akkor

mi

lesz

utána?

Volt egy erős érzésem, hogy nem akartam ott lenni annál a résznél. És hirtelen rájöttem valami rendkívül nyilvánvaló dologra. A megoldás volt, ami a gondolataimat

zaklatta

ezelőtt,

mikor

a

vámpírcsordánkat

kerestük

Diegoval.

Nem is kell jelen lennem annál a résznél. Nem is kell jelen lennem egyetlen éjszakára sem. Megint

szoborrá

változtam,

amint

átgondoltam

ezt

a

kábító

ötletet.

Ha Diego és én sose tudjuk meg, hova rejtőzhetett a legvalószínűbben a csapat, akkor megtaláltuk volna őket valaha? Lehet, hogy nem. És nagy csapat volt, széles nyomvonallal. Mi van, ha lett volna egy vámpír, egy, aki felugrott volna talán egy fára, anélkül, hogy nyomot hagyjon a parton…Csak egy, vagy lehet két vámpír, aki elúszhatott volna, amilyen messze csak akartak…És bárhol meg is állhattak volna… Kanada,

Kalifornia,

Chile,

Kína…

Senki se találná meg azt a két vámpírt. Eltűntek volna, mintha porfelhő szívta volna fel

őket.

Nem is kellett volna visszajöjjünk tegnap éjjel! Nem kellett volna! Miért nem gondoltam

erre

akkor?

De…Diego beleegyezett volna? Hirtelen már nem voltam annyira biztos magamban. Diego tényleg lojálisabb volt Rileyhoz? Vajon kötelességnek érezte volna, hogy mellette maradjon? Régebbről ismerte Rileyt—engem csak egy napja ismert. Közelebbállt Ezt

Rileyhoz, latolgattam,

mint

hozzám?

a

homlokomat.

ráncolván

Hát, ez biztosan kiderül, amint lesz egy percünk kettesben. És akkor lehet, ha a szupertitkos klubbunk tényleg jelentett valamit, nem számítana mit tervezett velünk a teremtőnk. Eltűnhettünk, Riley pedig majd megbirkózhat tizenkilenccel is, vagy teremt

egy

párat

gyorsan.

Egyik

sem

lehetne

a

mi

problémánk.

Alig vártam, hogy mondjam el Diegonak a tervemet. A belső ösztöneim azt mondták, hogy

ő

is

ugyanúgy

érezne,

mint

én.

Remélem.

Hirtelen, azon agyaltam, hogy vajon ez történt valójában Shellyvel meg Steve-el meg a többi eltűnt kölyökkel. Tudtam, hogy nem égtek porrá a nap miatt. Vajon Riley csak azért állította, hogy látta a hamvaikat, hogy megfélemlítsen, és jobban függjünk tőle? Hogy visszatérjünk hajnalig? Lehet Shelly és Steve csak saját maguktól mentek el.

Nincs több Raoul. Nincs több ellenség vagy hadsereg, ami megfenyegetheti a közeljövőjüket. Lehet így értette Riley az elvesztést a nap miatt. Szökevények. Ebben az esetben, boldog

volt,

hogy

Diego

nem

tűnt

el,

ugye?

Bárcsak Diego és én elmentünk volna! Szabadak lettünk volna, mint Shelly és Steve. Semmi

szabály,

meg

félelem

a

virradattól.

Megint elképzeltem, amint egyikünk se veszi számba ezeket a tilalmakat. Láthattam Diegot és engem, amint az árnyékon keresztül nindzsásat játszunk. De láthattam Raoult, Kevint meg többieket, amint diszkó labda-módra csillognak egy foglalt, belvárosi utca kellős közepén, ahogy az emberek odahalmozódnak; a sikolyokat, a helikopterek zümmögését, a szerencsétlen rendőröket, próbálván a kis jelentéktelen golyóikkal lelőni őket, bár azok még egy horpadást se tenne rajtuk; a pánikot, ami oly gyorsan

terjedt

volna,

mint

a

képek

a

világhálón.

A vámpírság nem lenne titok sokáig. De még Raoul is elég gyorsan tudna ölni, hogy megállítsa

a

terjedést.

Ez egy logikai lánc volt. Meg kellett értenem, még mielőtt másra figyelek. Egy, az emberek nem tudtak a vámpírokról. Kettő, Riley arra ösztönzött bennünket, hogy ne legyünk feltűnőek, ne keltsük fel az emberek figyelmét. Három, Diego és én abban egyeztünk meg, hogy a vámpírok ezt az útmutatást kell használják, másképp a világ tudna rólunk. Négy, biztosan mindenkinek oka van rá azt használni, és nem azért, mert az emberi rendőrök játékpuskával lövöldöztek volna rájuk, ha nem tartják be. Ja, az ok biztosan elég nyomós lehet, ha a vámpírokat dohos pincékbe bújtatod. Lehet annyira, hogy arra készteti Rileyt és a teremtőnket, hogy hazudjon nekünk, és megijesszen az égető napról. Lehet ezt az okot majd elmagyarázza Riley Diegonak, és mivel fontos lenne és ő annyira szófogadó típus, Diego megígérné, hogy megtartja a titkot és mindenki jól lenne. Biztosan. De mi van akkor, ha az történt Shellyvel és Steveel, hogy felfedezték a csillogó bőr dolgot és nem szaladtak el? Mi van, ha elmentek

Rileyhoz?

És, francba, ekkor jött a következő lépés a kis logikai utamon. A lánc kioldódott, és

megint

Diego

miatt

kezdtem

pánikolni..

Félelem közben rájöttem, hogy már egy jó ideje gondolkodom ezeken a dolgokon. Éreztem, hogy nemsokára felvirrad a nap. Még egy óra se kell. Szóval hol volt Diego? És

hol

volt

Riley?

Amíg ezen tűnődtem, az ajtó kinyílt, és Raoul sietett le a lépcsőkön, a pajtásaival nevetvén. Én legörnyedtem, közelebb mentem Fredhez. Raoul észre se vett minket. Ránézett a ropogósra sült vámpírra a földön és még jobban nevetett. A szemei ragyogó

vörösek

voltak.

Azokon az éjszakákon, mikor Raoul ment vadászni, sose jött haza, míg nem kellett. Annyit táplálkozott, amennyit csak tudott. Akkor hajnalig kevesebb lehet, mint gondoltam. Riley biztosan azt kérte Diegotól, hogy bizonyítsa be szavait. Ez volt az egyetlen ésszerű magyarázat. Biztosan a hajnalt várták. De…ez azt jelentené, hogy Riley nem tudta az igazat, és a teremtőnk neki is hazudt. Vagy tudta? A gondolataim újra összekeveredtek. Pár perc múlva megjelent Kristie és a három kísérője. Ő közömbösen reagált a hamura. Gyorsan megszámoltam, hányan vannak, mikor még két vámpír besietett az ajtón. Húszan voltak. Mindenki itthon volt, kivéve Diego és Riley. A nap bármelyik pillanatban A

pincelépcső

felvirradhat. fölötti

ajtó

hirtelen

megreccsent,

mivel

valaki

kinyitotta.

Lemászott

a

lépcsőkön.

Felugrottam. Tizenegyedik rész Riley beszéde és terve Riley Senki

jött.

Becsapta

az se

ajtót

mögötte.

követte

őt.

Még mielőtt felfogtam volna, mi történik, Rileyból felhördült egy állatias, dühös sikoly. Éppen lebámult a maradványokra a földre, a szemei kitágultak a haragtól. Mindenki csendbe ült, mozdulatlanul. Mindannyian láttuk, mikor elvesztette a

temperamentumát máskor, de ez teljesen különbözött azoktól az időktől. Riley megfordult, átfésült az ujjaival egy harsogó hangfalat, aztán kitépte a kábeljeit a falból és elhajította a szobán keresztül. Jen és Kristie félreugrottak az útból, amíg az felrobbant, felárasztván egy halom port a falból. Riley összetörte a hangrendszert a lábával, és a harsogó zene hirtelen elhalkult. Aztán odaugrott, ahova Raoul állt és megragadta

a

nyakától.

“Én itt se voltam!” kiáltotta Raoul, és látszott rajta, hogy félt—sose láttam őt így. Riley csúnyát morgott és eldobta Raoult, ahogyan a hangszórót is. Jen és Kristie újra félreugrottak. Raoul teste pont a falnak ütközött, egy hatalmas lyukat hagyván rajta. Riley vállára vette Kevint és—egy ismerős sikoltozással—letépte a bal kezét. Kevin felkiáltott fájdalmában és megpróbált kicsavarodni Riley fogásából. Riley erre megragadta az oldalát. Még egy kemény sikoly és Riley letépte Kevin karját. Azt ketté szakította és rádobta Kevin gyötrelmes arcára—csatt, csatt, csatt, mintha egy kalapács követ

csapna.

“Veletek meg mi a baj?” kiabálta ránk Riley. “Miért vagytok ennyire hülyék?” Majdnem megragadta a szőke Pókembert, de a kölyök inkább félre állt az útból. Az ugrása

közelebb

“Van-e

hozta

Fredhez,

így

valamelyikőtöknek

aztán

visszabotlott

egyáltalán

Rileyhoz.

esze?”

Riley arcon ütött egy Dean nevű srácot úgy, hogy odacsapta a “szórakoztató” központig, aztán elkapott egy másik lányt, Sarat, letépte a bal fülét és egy maroknyi haját.

A

lány

már

vicsorgott

a

kíntól.

Hirtelen nyilvánvalóvá vált, mennyire veszélyes dolgot csinál Riley. Sokan voltunk itt. Raoul már visszajött, Kristievel és Jennel,—bár általában ők ellenségek—a lányok pedig

oldalról

védték.

Többen

is

csoportokba

gyűltek

össze.

Nem tudtam, ha Riley befejezte a fecsegést meg a figyelmeztetést. Vett egy mély levegőt. Viszahajította Saranak a haját és a fülét. Ő hátrahőkölt tőle, megnyalván a fülének szakadt szélét méreggel, hogy visszaragadjon. De a hajra nem volt orvoslás . Saranak

marad

egy

kopasz

helye.

“Figyeljetek rám!” mondta Riley halkan, de erőszakosan. “Mindegyikünk élete függ

attól, hogy meghallgatjátok-e amit mondok! Mindannyian meg fogunk halni. Mindegyikünk, még te is, és én is, ha nem tudtok úgy viselkedni, mintha lenne eszetek csak

egy

pár

rövid

napig!”

Ez nem olyan volt, mint a leckéi és a beszédei a kontrollról. Most határozottan mindenki

rá

figyelt.

“Itt az ideje, hogy felnőjetek és vállaljatok magatokra felelősséget. Szerintetek ez az élet

ingyen

van?

Hogy

a

Seattle-i

vérnek

egyáltalán

nincs

ára?”

A többiek kissé megnyugodtak. De azért mindenkinek tág volt a szeme, és néhányan értetlen pillantást váltogattak. Éreztem, hogy Fred felémfordul, de nem kerestem meg a pillantását. A figyelmem csupán két dologra fókuszált: Rileyra, ha véletlenül megint rátámad

valakire,

és

az

ajtóra.

Még

mindig

zárva

volt.

“Nos, akkor figyeltek?” Riley szünetelt, de senki se bólintott. Senki sem mozdult meg. “Hadd magyarázzam meg ezt a kétes helyzetet, amiben vagyunk. Megpróbálom megkönnyíteni

a

gyengébbek

kedvéért.

Raoul,

Kristie,

gyertek

ide.”

Riley jelt adott a két nagyobb csapatnak, akik pillanatnyilag szövetkeztek volna ellene. Egyikük sem mozdult meg felé. Aztán vettek egy mély levegőt, bár Kristie inkább

a

foga

fehérét

mutatta

meg.

Vártam, hogy Riley megpuhuljon, hogy bocsánatot kérjen. Hogy kibékítse őket és meggyőzze

arra,

amire

akarja.

De

ez

egy

teljesen

más

Riley

volt.

“Hát jó,” csattant fel. “ezekre lesz szükségünk, ha életben akarunk maradni. Azt hittem, van rátermettségetek. De tévedtem. Kevin, Jen, csatlakozzatok hozzám. Mi hárman

leszünk

a

csapat

vezetői.”

Kevin csodálkozott. Pont akkor fejezte be a kezének visszaragasztását. Bár a pillantása óvatos volt, látszott rajta, hogy hízelgett is. Lassan felállt. Jen ránézett Kristiere,

mintha

Az

ajtó

“Te

sem

vagy

az

engedélyére még

képes

várna.

Raoul

mindig semmire,

mi?”

a

fogát

nem kérdezte

csikorgatta.

nyílt Riley

ki.

bosszankodóan.

Kevin tett egy lépést Riley felé, de aztán Raoul elérohant. Szó nélkül a falhoz lökte, aztán

máris

ott

termett

Riley

jobb

felén..

Riley megengedett magának egy apró mosolyt. Elég könnyen tudta kezelni a helyzetet,

mivel

hatásos

volt.

“Kristie vagy Jen, ki fog vezetni minket?” kérdezte Riley enyhén szórakoztató hanggal. Jen még mindig Kristie jelére várt. Egy pillanatra, Kristie dühös lett Jenre, aztán odarohant

Riley

másik

felére.

“Sokat tartott eldönteni,” mondta Riley komolyan “Nincs időnk. Nem bolondozhatunk többé. Mindegyikőtöknek megengedtem, hogy azt tegyétek, amit akartok, de ennek véget

vetek

ma

éjjel.”

Körbenézett a szobán, mindegyik vámpírral pillantást váltott, biztos akart lenni benne, hogy mindenki hallgat és figyel. Egy pillanatig én is találkoztam a pillantásával, mikor én következtem, de aztán a szemeim visszanéztek az ajtóra. Vajon észrevette? Vajon

észrevette,

hogy

egyáltalán

itt

vagyok,

Fred

háta

mögött?

“Van egy ellenségünk,” jelentette be Riley. Várt, amíg a többiek felfogják, mi történik, mivel mindenki sokkot kapott. Az ellenség Raoul volt—vagy ha Raoul voltál, akkor az ellenség Kristie. Az ellenség itt volt, mivel az egész világ itt volt. A legtöbbnek a gondolata is furcsának hangzott, hogy vannak erősebbek nálunk, akik ránk

tudnának

hatni.

Tegnap

még

nekem

is

új

lett

volna.

“Néhányan közületek biztosan volt olyan eszes, hogy rájöjjön: ha mi létezünk, akkor más

vámpírok

is

tehetségesebbek. Raoul

sziszegett,

vannak. Más aztán

Más

vámpírok,

vámpírok, a

legtöbben

akik

akik őt

idősebbek, a

okosabbak,…

vérünket

utánozták,

akarják.”

visszhangozták.

“Bizony,” mondta Riley avval a szándékkal, hogy buzdítsa őket. “Seattle egykor az övéké volt, de már egy jó ideje elköltöztek. Most pedig tudnak rólunk, és féltékenyek a jó vérre, amit itt kaptak. Tudják, hogy ez a terület most a miénk, de vissza akarják szerezni. Egyenként fognak levadászni minket! Amíg ők lakmároznak, addig mi égni fogunk!” “Azt már nem!” morogta Kristie. Az ő és Raoul csapata is ezt tette. “Nincs túl sok választásunk,” mondta Riley. “Ha megvárjuk, hogy ők jöjjenek ide,

nekik előnyük lesz. Ez végülis, az ő területük. És nem akarnak frontálisan támadni, mivel többen vagyunk, mint ők, és erősebbek is. Külön-külön akarnak elkapni; ki akarják használni a gyengeségünket. Elég okosak vagytok, hogy tudjátok, miről is van szó?” Rámutatott a földön lévő hamura—ami most már elkenődött a szőnyegbe—és várt. Senki

se

mozdult.

Riley felháborodott hangot adott ki.“Egyesség!” üvöltötte. “Az nincs meg nekünk! Micsoda fenyegetést mutatunk annak az ellenségnek, mikor egymást is képesek vagyunk megölni?” Belerúgott a porba, felküldvén egy kis fekete felhőt. “Elképzelitek, amint kinevetnek? Azt hinnék, hogy könnyű elvenni a várost tőlünk. Hogy gyengék vagyunk! Hogy mi csak egyszerűen átadjuk nekik a vért.” A

vámpírcsoport

“Tudunk “Legyőzzük

együtt

fele dolgozni,

őket,

már vagy főnök,”

tiltakozóan mind

acsargott. meghalunk?”

morogta

Raoul.

Riley a homlokát ráncolta. “Nem fogjuk, ha nem tudjátok kontrolálni magatokat! Nem fogjuk, ha nem tudtok kooperálni minden egyes személlyel ebből a szobából. Bárki, akit megölsz innen”—a lába újra megbökte a hamut—“lehet az, aki éppen megmenti az életedet. Olyan lenne, mintha az ellenségnek ajándékot adnál. Itt vagyok, megölhetsz!” Kristie és Raoul úgy pillantottak egymásra, mintha most látták volna egymást először. Mások is ezt tették. A csapat szó kevésbé volt ismerős. De az voltunk. “Még valami az ellenségről,” mondta Riley és mindenki ráfigyelt. “Sokkal idősebbek, mint mi. Több ok miatt századok óta élnek. Nagyon ravaszok és képzettek, bizalommal jönnek majd, hogy visszavegyék Seattlet—mert hallották, hogy az egyetlenek, akik ellen harcolniuk kell, azok valami szervezetlen gyerekek, akik fél munkájukat

el

is

végzik

helyettük!”

Még több hörgés hallatszódott, de néhány közülük inkább mérges volt, mint aggódó. A csendesebb vámpírok, akiket Riley akár szelídebbeknek is nevezhetne, nyugtalannak

tűntek.

Riley ezt is észrevette. “Ők gyávának látnak minket, de csak azért, mert nem hiszik, hogy képesek vagyunk együtt dolgozni. De közösen, le tudjuk őket győzni.Ha egymás mellett vagyunk, és így meglátnak, megrémülnek. És így is kell lássanak. Mert nem fogjuk megvárni, amíg ideérnek, hogy leteperjenek. Csapdát állítunk nekik. Négy nap múlva.” Négy nap? A teremtőnk biztos nem akart túl közel lenni a határidőhöz. Újra a zárt Egyesek

ajtót

néztem.

csodálkoztak

a

Hol

volt

határidőn,

míg

Diego? mások

féltek.

“Ez az utolsó dolog, amit elvárnak,” biztosított minket Riley. “Mindegyikünk—együtt —amint rájuk várunk. És a legjobbat utoljára hagytam. Csupán heten vannak.” Hirtelen Aztán

csend

lett.

Raoul

azt

mondta,“Micsoda?”

Kristie ugyanavval a hitetlen arckifejezéssel bámulta Rileyt, és hallani lehetett a szobában

a

suttogásokat.

“Heten?” “Most

viccelsz?”

“Hé,” csattant fel Riley. “Nem vicceltem, mikor azt mondtam, hogy ez a klán veszélyes. Okosak és…ravaszak. Még ha kevesen is vannak. Nekünk erőnk lesz, nekik pedig marad a tévedés. A saját módunkon támadunk…” Riley be se fejezte, csupán

mosolygott

egy

kicsit.

“Menjünk most,” sürgetett Raoul. “Csak győzzük le őket hamar.” Morogta Kevin lelkesen. “Csak lassan a testtel, idióta. Vakon elsietni a dolgokat nem fog segíteni győzni,” korholta

őt

Riley.

“Mondj el mindent, amit tudnunk kell róluk,” bíztatta Kristie, és vetett egy fölös pillantást

Raoulra.

Riley hezitált, mintha szavakat keresne “Oké, hol is kezdjem? Szerintem az első dolog, amit tudnotok kell, az, hogy…nem tudtok mindent a vámpírokról, amit tudni kell. Nem akartalak titeket kiborítani evvel is az elején.” Még egy szünet, mindenki zavaros volt. “Van egy kis tapasztalatotok az adottságokról…Itt van például Fred.”

Mindenki Fredre nézett—vagy inkább csak próbált. Riley arckifejezéséből láthattam, hogy tudta, Fred nem szereti, ha különválasztják. Úgy tűnt, hangosabbra is tette az “adottságát,” ahogy azt Riley hívta. Riley összerezzent és hamar elnézett. Én nem éreztem

semmit.

“Nos, szóval, vannak olyan vámpírok, akiknek több ajándékuk van a normálisnál. Mármint több, mint a szupererő vagy a szuperérzékek. Van erre példa…a klánunkban.” Ügyelt arra, hogy ne ejtse ki Fred nevét. “Az ajándékok ritkák—úgy egy az ötvenhez, lehet—de mindenki különbözik egymástól. Van egy csomó választék, és néhányuk

erősebb,

mint

a

másik.”

Hallhattam egy csomó mormogást, mivel most gondolkozott el mindegyik azon, hogy különleges-e. Raoul már úgy tollászkodott, mintha elhatározta volna, mivel van megajándékozva. Bár szerintem az egyetlen különleges innen csakis mellettem állt. “Idefigyeljetek!” parancsolta Riley. “Nem szórakozásképpen mondom el ezeket nektek.” “Az ellenséges klán,” szólt közbe Kristie. “Vannak képességeik. Ugye?” Riley bólintott. “Pontosan. Örülök, hogy legalább egyvalakinek innen összeállt a kép.” Raoul

megrándult.

“Ez a klán nagyon, nagyon tehetséges,” folytatta Riley, suttogva. “Van egy gondolatolvasójuk.” Megvizsgálta az arcunkat, ellenőrizvén, hogy mindegyikünk megértette ennek a kijelentésnek a fontossságát. Nem tűnt elégedettnek a tudásfelmérésével. “Gondolkozzatok, srácok! Mindent tudni fog, ami a fejedben van. Ha támadni akarsz, megtudja, merre fogsz mozdulni, még mielőtt saját magad tudnád. Ha

balra

Mindenki “Ezért

mész, elképzelte

voltunk

olyan

ő

várni

fog

ezt

óvatosak—én,

rád.”

nagy és

az,

aki

csendben.. teremtett

titeket.”

Kristie elnézett Rileytól, mikor a lányt említette. Raoul mérgesebbnek tűnt. Mindenki feszült

volt.

“Nem tudjátok a lány nevét, és nem tudjátok, hogy néz ki. Ez mindegyikünket

megvéd. Ha elkapna valamelyikőtöket egyedül, nem vennéd észre, hogy ismered őt, és életben hagyna. Ha tudná, hogy része voltál a csapatának, akkor nem fog megsajnálni.” Ennek nem volt semmi értelme. A titkolózás nem őt védte jobban, hanem minket? Riley

továbbsietett,

még

mielőtt

megvizsgáljuk

az

állítását.

“Persze, ez most már nem számít, ha idejönnek Seattle-be. Meglepjük őket az útjukon és megsemmisítjük őket.” A fogai közt fütyült egyet. “Kész. És akkor nemcsak a város lesz a miénk, hanem más klánok is tudni fogják, hogy velünk nem köthetnek ki. Annyi vér lesz, amennyit akartok, mindenkinek. Minden este vadászhattok. Mi fogjuk vezetni

a

várost.”

A hörgések most olyanok voltak, mintha tapsolnának. Mindenki vele tartott. Kivéve én. Nem mozdultam, nem szólaltam meg. Még Fred se, de ki tudja, miért? Nem tartottam Rileyval, mert az ígéretei hazugságnak tűntek. Másképp semminek se lenne értelme. Riley azt mondta, hogy csupán ezek az ellenségek tartottak vissza, hogy óvatosság nélkül vadásszunk. De akkor nem passzolt avval, hogy mindegyik vámpír diszkrét kell legyen, másképp az emberek már rég tudtak volna a létezésünkről. Nem tudtam erre is koncentrálni, mert az ajtó azóta sem mozdult. Diego… “Ezt együtt kell megoldjuk. Ma technikákat mutatok nektek. Harctechnikákat. Sokkal több van ennél, mint csoszogni a földön kisgyermekek módjára. Mikor besötétedik, kimegyünk gyakorolni. Keményen kell majd tanuljatok, és koncentrálnotok kell. Nem veszítek el még egy klántagot! Szükségünk lesz egymásra—minden egyes személyre. Nem tolerálok több idiótaságot. Ha azt gondoljátok, hogy nem kell rám hallgassatok, akkor nagyon tévedtek.” Egy rövid másodpercig szünetelt, az arcizmai pedig új elrendezésre változtak. “Megtudjátok, mennyire tévedtetek, mikor elviszlek a lányhoz,”—megborzongtam, és éreztem a többiek remegését is,—“és én tartalak, míg ő letépi a lábad, aztán lassan elégeti az ujjaidat, a füleidet, az ajkad, a nyelved és minden

más

felesleges

tartozékod;

egyenként.”

Mindannyiunk elvesztett legalább egyszer egy végtagot, és mindannyiunk égett, mikor

vámpírrá váltunk, ezért könnyedén elképzelhettük, milyen érzés, bár a nem maga a fenyegetés volt annyira rémísztő. Az igazi ijesztő dolog Riley arca volt, mikor ezeket elmondta. Az arca nem volt dühbe csavarva, úgy ahogy máskor, mikor mérges volt; nyugodt volt és hideg, sima és gyönyörű, majdnem mosolygós. Hirtelen arra ébredtem rá, hogy ez egy új Riley. Valami megváltoztatta, megkeményítette. De nem tudtam elképzelni, mi történhetett egy éjszaka alatt, hogy létrehozza azt a ravasz, tökéletes mosolyát. Elnéztem,

reszketvén

kicsit,

és

láttam,

amint

Raoul

Rileyt

utánozza.

“Most akkor képezzünk csapatokat,” mondta Riley, az arca újra normális volt. “Kristie, Raoul, ti a sajátjaitokkal lesztek, a többieket pedig osszátok fel egyformán. Semmi verekedés! Mutassátok meg, hogy ezt meg tudjuk csinálni ésszerűen. Bizonyítsatok.” Elment attól a kettőtől, nem figyelvén arra, hogy majdnem civakodni kezdtek, és körbement a szobán keresztül. Elérintette néhány vámpír vállát, bíztatván őket, hogy menjenek a vezetőkhöz. Először nem vettem észre, hogy felém jön, mivel olyan nagy kört

tett

meg.

“Bree” mondta, felém hunyorogva. Erre kellett neki némi erőfeszítés, úgy tűnt. Úgy éreztem magam, mint egy jégtömb. Biztosan elkapta a szimatomat. Végem volt. Tizenkettedik rész Bree és Riley “Bree?” mondta, most lágyabban. A hangja az első találkozásunkra emlékeztetett. Mikor még kedves volt velem. Aztán folytatta mély hanggal, “Megígértem Diegonak, hogy átadok neked egy üzenetet. Azt mondta, hogy ez egy nindzsás dolog. Tudod, miről Még “Diego?”

van nem

nézett

mormoltam.

szó?” rám, Nem

de tudtam

már

közel

uralkodni

volt. magamon.

Riley mosolygott egy kicsit. “Beszélhetnénk?” Az ajtóra mutatott. “Már duplán ellenőriztem mindegyik ablakot. Az első emelet teljesen sötét és biztonságos.”

Tudtam, hogy nem leszek biztonságban, míg elmegyek Fred háta mögül, de muszáj volt halljam, mit üzent nekem Diego. Mi történt? Vele kellett volna maradnom. Követtem Rileyt a szobán keresztül, lenn tartván a fejem. Adott Raoulnak pár utasítást, bólintott Kristiere, aztán felmászott a lépcsőkön. A szemem sarkából láttam, hogy

többen

is

kíváncsiak

lettek,

merre

megy.

Riley ment elöl, elértük a ház konyháját, ami sötét volt, ahogy megígérte. Intett nekem, hogy kövessem őt, és elvezetett egy sötét előszobán keresztül, pár szobán át. Elértünk

a

garázsba.

“Bátor vagy,” kommentálta. “Vagy nagyon bizakodó. Azt hittem, nehezebb lesz felvezetni

a

lépcsőkön,

ha

nappal

van.”

Oops. Ijedősebbnek kellett volna tűnnöm. Most túl késő. Vállat vontam. “Szóval Diego és te elég közel álltok, mi?” kérdezte, egyszerűen kilélegezve a szavakat. Ha mindenki csendbe lett volna a pincében, akkor hallhatnák őt, de elég zajos

volt

Újra

vállat

ott vontam.

lenn

“Megmentette

pillanatnyilag. az

életemet,”

suttogtam.

Riley felemelte az állát, majdnem bólintott. Vajon hitt nekem? Vajon azt gondolta, hogy “Ő

még a

legjobb,”

mindig mondta

félek Riley.

“A

a legokosabb

naptól? kölyköm.”

Bólintottam. “Volt egy kis megbeszélőnk a helyzetünkről. Abban egyeztünk meg, hogy szükségünk van több felügyeletre. Vakon menni elég veszélyes. Ő az egyetlen, akiben megbízom, hogy előre menjen.” Kilégzett, majdnem ingerülten. “Kár, hogy nincs kettőm belőle! Raoulnak nincs ki a négy kereke és Kristie túl elfogult, hogy megértse, miről is van szó. De ők a legjobbak, és meg kell elégednem velük. Diego azt mondta, te is okos vagy.” Vártam,

nem

tudtam,

mennyit

tudott

Riley

rólunk.

“Segítened kellene Freddel. Wow, az a gyerek aztán erős! Rá se tudtam ma este nézni.”

Újra

bólintottam,

óvatosan.

“Képzeld el, ha az ellenségünk ránk se tudna nézni. Olyan könnyű lenne!” Nem hittem, hogy Frednek tetszene az ötlet, de lehet tévedtem. Nem úgy tűnt, mintha érdekelné őt ez a klán. Vajon megmentene minket? Nem is válaszoltam Rileynak. “Sok Vállat Riley

időt vontam. elhúzta

töltesz

“Senki a

száját

se és

zavar bólintott.

“Hol

vele.”

mellette. “Okos,

Bár

nem

könnyű”

ahogy

Diego

mondta.”

van

Diego?”

Nem kellett volna megkérdezzem. A szavak saját kezdeményezésüktől repültek ki. Mohón vártam, próbáltam közömbös arcot vágni, de biztosan nem sikerült. “Nem volt vesztegetni való időnk. Elküldtem délre, amint megtudtam, mi következik. Ha az ellenség úgy határozna, hogy korábban jön, akkor szükségünk lesz figyelmeztetésre. Diego majd visszajön és mi hamarabb támadunk, ha így lesz.” Megpróbáltam elképzelni, hol van most Diego. Azt kívántam, bárcsak vele lehetnék. Lehet lebeszélném arról, hogy ne hallgasson Riley parancsaira, és, hogy ne dobja a magát a már lángoló tűzbe. De lehet mégsem olyan jó ötlet. Úgy tűnt, Diego és Riley közt

vastag

“Diego

volt üzent

a

kötelék.

valamit

neked.”

A szemeim az arcára csattantak. Túl gyorsan, túl buzgón. Megint elszúrtam. “Nekem nonszensznek tűnt. Azt mondta, ‘Mondd el Breenek, hogy kitaláltam a kézfogásunkat. Megmutatom neki négy nap után, mikor találkozunk.’ Fogalmam sincs, mit jelent ez. Te

tudod?”

Megpróbáltam pókerarcot vágni. “Lehet. Ő tényleg említett ilyesmit. Titkos kézfogás kellett neki a vízalatti barlangjához. Valami jelszó. De szerintem csak hülyéskedett. Nem

tudom,

Riley

mire

kuncogott.

érti

most.”

“Szegény

Diego.”

“Tessék?” “Szerintem

az

a

kölyök

jobban

kedvel

téged,

mint

te

őt.”

“Oh.” Elnéztem, zavartan. Diego vajon azért adta ezt az üzenetet, hogy tudjam,

bízhatok-e Rileyban? De nem mondta el neki, hogy én is tudtam a napról. Akkor is, biztosan nagyon bízhatott Rileyban, ha ennyit is elmondott neki. Megmutatta Rileynak, hogy én igenis érdekeltem neki. Bár okosabbnak találtam, ha befogva tartottam

a

szám.

Túl

sok

változott.

“Ne hagyd még őt cserben, Bree. Ahogy mondtam, ő a legjobb. Adj neki egy esélyt.” Riley szerelmi tanácsokat adogat? Ez nem is lehet furcsább. Megbiccentettem a fejem, és “És Vállat

azt beszélj,

mondtam, kérlek,

vontam.

Freddel. “Megteszek

“Persze. Hogy

ő

mindent,

Oké.”

is amit

jöjjön.” tudok.”

Riley mosolygott “Remek. Majd beszélünk, mielőtt elmegyünk, és akkor elmondhatod, hogy ment. Majd megpróbálok nem figyelni rá. Nem akarom, hogy azt érezze,

utána

kémkedek.”

“Oké.” Riley intett, hogy kövessem őt, aztán visszamentünk a pincébe.

Tizenharmadik rész Az edzés, Fred és az ízelítő Az edzés egész nap folyt, de én nem vettem részt benne. Mikor Riley visszament a csapatvezetőihez, én elfoglaltam a helyem Fred háta mögött. A többiek négy csoportra voltak osztva, Raoul és Kristie igazgatta őket. Egyik se választotta Fredet egy csoportba sem. Vagy ő mellőzte őket, vagy a többiek észre se vehették. Kivéve engem. Ő félreállt—az egyetlen, aki nem vesz részt, egy hatalmas szőke elefánt… Én sem akartam beférkőzni egyik csapatba sem, ezért én csak néztem. Szerintem senki se vette észre, hogy Fred és én nem veszünk részt semmiben. Bár némileg láthatatlanok voltunk, hála Frednek, akkor is rettenetesen nyilvánvalónak és észrevehetőnek éreztem magam. Azt kívántam, bárcsak láthatatlan lennék saját magamra. De senki se vett minket észre, így egy idő után majdnem megnyugodtam. Közelről láthattam az edzést. Mindent tudni akartam, a biztonság kedvéért. Nem

terveztem harcolni; azt akartam, hogy megtaláljam Diegot. De mi van akkor, ha Diego akar harcolni? És mi van akkor, ha harcolnunk kell majd, hogy leszakadjunk a többiektől?

Ezért

is

figyeltem.

Csupán egyszer kérdezte valaki Diegot, Kevin, de volt egy olyan érzésem, hogy Raoul tette

oda.

“Szóval, Diego végülis megsült?” kérdezte Kevin olyan kényszerített vicces hangon. “Diego vele van,” mondta Riley, és senki se kellett rákérdezzen, hogy ez mit jelentett. “Felügyelet.” Néhányan

megborzongtak.

Senki

se

említette

többet

Diegot.

Vajon tényleg a lánnyal volt? Összerezzentem a gondolattól. Lehet Riley csak azért mondta ezt, hogy ne kérdezősködjön senki. Lehet nem akarta, hogy Raoul féltékeny legyen, hogy ő csupán a második legjobb, mikor szüksége van a gőgösségére. Nem voltam semmiben sem biztos, de nem akartam rákérdezni. Csak néztem tovább az edzést

és

befogva

tartottam

a

számat.

Végül ez a figyelés kezdett unalmas lenni. Riley három napig és két éjszakáig nem adott szünetet. Nappal nehezebb volt—szorosan bebújtunk a pincébe. Egy dologgal könnyebbé tette Riley munkáját—közbe tudott lépni, ha egyesek túl beleélték magukat a szerepükbe. Mikor kint voltak, több helyük volt dolgozni, igaz, Riley csak avval volt elfoglalva, hogy ide-oda szökkenjen és hamar visszadobja a végtagokat a helyükre. Szerencsére, sose jött ki a sodrából, és elég okos volt, hogy megtalálja az összes gyújtót. Fogadni mertem volna, hogy ez felhúzza a cukrukat, hogy legalább párat elveszítünk a csoportból Raoul és Kristie miatt. De Riley jobban tudta kontrollálni

őket,

mint

hittem.

Végülis, a többi csak ismétlés volt. Észrevettem, hogy Riley mindig ugyanazokat az utasításokat adja. Dolgozzatok együtt, nézz a hátad mögé, sose támadj frontálisan. Ez eléggé nevetséges volt, és a csapatot már-már szánalmassá tette De biztos voltam benne,

hogy

pont

olyan

hülyének

látszom

én

is,

ha

verekszem.

Arra emlékeztetett mindez, ahogyan Riley beleavatott minket a naptól való félelembe. Állandó

ismétlés.

Akkor is, annyira unalmassá kezdett válni úgy tíz óra után az első nap, hogy Fred elővett egy csomag kártyát és elkezdett pasziánszt játszani. Érdekesebb volt őt nézni, mint

ugyanazokat

a

hibákat

újra

és

újra.

Úgy tizenkét óra múlva—ismét bent voltunk—megböktem Fredet, hogy válasszon egy piros szívet, hogy át tudjon térni. Ő bólintott és váltott. Azután, kiosztotta a kártyákat és römiztünk. Sose szóltunk egymáshoz, de Fred mosolygott párszor. Senki se

nézett

felénk,

senki

se

akart

csatlakozni

hozzánk..

Nem voltak szünetek a vadászatra, és, ahogy telt az idő, egyre nehezebb volt mellőzni. Akkor is sok bunyó tört ki, ha kevesebb kihívó volt. Riley parancsai élesebbek lettek, és még ő is kitépett egy-két kart. Megpróbáltam figyelmen kívül hagyni a szomjúságot amennyire csak tudtam—végülis Riley is biztosan kezdett szomjas lenni, így ez sem tarthat örökké—de inkább csak erre tudtam gondolni. Fred is eléggé feszültnek tűnt. A harmadik éjjel kezdetén—még csak egy napunk maradt, és mikor a ketyegő órára gondoltam, a gyomrom egy csomóba kötötte magát—Riley pihenőt fújt. “Sorakozzatok,” mondta, és mindenki egy félkörbe bújt köré. A csapattagok közel álltak egymáshoz, ezért nem tűnt úgy, mintha szétváltak volna a napok során. Fred zsebredugta a kártyákat és felállt. Mellette álltam én is, várván, hogy az aurája elrejtsen. “Jó munkát végeztetek,” mondta Riley. “Ma este megkapjátok a jutalmatokat. Igyatok az

utolsó

cseppig,

Mindenki

mert

holnap

majd

akarni

sóhajtott

fogjátok

az

erőtöket.”

megkönnyebbülésében.

“Nyomós okkal mondtam akaratot és nem szükséget,” Riley folytatta. “Srácok, szerintem ezt a harcot simán megnyeritek. Okosak maradtatok, és keményen dolgoztatok.

Az

ellenségeink

tudni

se

fogják,

kivel

húznak

ujjat!”

Kristie és Raoul morgott, és a kísérőjük is követtek példáikat. Meglepődtem, de ez a banda tényleg egy hadseregnek tűnt egy pillanatig. Nem mintha úgy csoportosan elvonulnának valahova, de volt valami egységes a hozzáállásukon. Mintha mindannyian egy nagy szervezet részei lennének. Mint mindig, Fred és én kivételek voltunk, de szerintem csak Rileyt érdekeltük, igaz, őt is a legkevésbé—a szemei

mindig minket szkenneltek le, mintha csekkolná, hogy még érzi-e Fred képességét. És Rileynak nem úgy tűnt, mintha zavarná, hogy nem vettünk részt semmiben. Mindenesetre, “Um,

a

egyelőre

holnap

éjszakára

még

érted,

nem,

nem.

főnök?”

tisztázta

Raoul.

“Helyes,” mondta Riley egy fura kis mosollyal. Nem úgy tűnt, mintha valaki észrevett volna valami furát a válaszában—kivéve Fredet. Lenézett rám, a homloka ráncokban volt.

Vállat

“Készen

vagytok

A

kis

a

vontam.

jutalmatokra?”

hadserege

kérdezte

kibökte

Riley.

a

választ.

“Ma este kaptok egy kis ízelítőt arról az életről, ami a harc után lesz. Kövessetek!” Riley elindult; Raoul és a csapata máris követte. Kristie és a többiek tolakodni kezdtek,

hogy

előre

jussanak.

“Ne hagyjátok hogy meggondoljam magam!” üvöltötte Riley a fák közül. “Szomjasan is

mehettek.

Engem

nem

érdekel!”

Kristie rájukparancsolt, így a csapat hátrébbállt. Fred és én megvártuk, míg egyik sem volt a közelünkben. Aztán Fred intett egy olyan ‘hölgyeknek elsőbbség’-et. Nem úgy tűnt, mintha attól félne, hogy a háta mögé kerülök, hanem csak udvarias volt. Elkezdtem

szaladni

a

hadsereg

után.

A többiek már rég messze voltak, de semmiség volt követni az illatukat. Fred és én barátságos csendben rohantunk feléjük. Vajon miket gondolhatott? Lehet csak szomjas

volt.

Én

már

égtem,

szóval

biztosan

ő

is.

Utolértük a többieket úgy öt perc múlva, de azért tartottunk egy kis távolságot. A hadsereg

elképesztően

csendbe

mozgott.

Jobban

koncentráltak,

és…

fegyelmezettebbeknek tűntek. Titokban azt kívántam, bárcsak Riley korábban kezdte volna

el

az

edzést.

Könnyebb

volt

így

a

közelükben

lenni.

Átmentünk egy üres kétsávos autópályán, egy erdőn, aztán elértük a tengerpartot. Elrohantunk észak felé, biztosan ott kellett legyen a tengerszoros. Nem tértünk el lakóhelyeken, és biztos voltam benne, hogy ez szándékos volt. De azért nem kellene túl

sok,

amíg

ez

a

kis

szervezet

nem

bánt

meg

valakit.

Sose vadásztunk ezelőtt egyszerre, és tudtam, hogy most se egy jó ötlet. Visszaemlékeztem arra az éjszakára, mikor Kevin és a Pókember kölyök egy nőért küzdött meg. Akkor beszéltem először Diegoval. Remélem Riley sok embert gyűjtött össze, Riley

másképp

bunyó

lesz

megállt

a

a

vér

miatt.

víz

szélén.

“Ne tartsátok magatokat vissza,” mondta. “Azt akarom, hogy jól táplálkozzatok—a saját

érdeketekben.

Nos

akkor…jó

szórakozást!.”

Zökkenőmentesen beugrott a vízbe. A többiek is izgatottnak tűntek, miközben lemerültek. Fred és én közelebbről kezdtük őket követni, mivel a víz alatt nem éreztük az illatukat. De látható volt, hogy Fred határozatlan volt—készen lett volna eliszkolni, ha ez a vadászat nem volt svédasztal. Úgy tűnt, ő sem bízik többet Rileyban mint én. Nem is úsztunk sokáig, aztán észrevettük, amint a többiek a felszínre mennek. Fred és én utoljára értünk fel, és Riley pont akkor kezdte el a beszédet, mikor kibújtunk a vízből; mintha ránk várt volna. Szerintem jobban figyelte Fredet, mint bárki innen. “Itt van,” mondta, intvén egy nagy komphajóra, ami biztosan az éjjeli túráján volt, és Kanadából jöhetett. “Adjatok egy percet. Mikor kialszik az áram, mehettek. A tiétek.” Hallatszódott az izgatott moraj. Valaki kuncogott. Riley eltűnt, de másodpercekkel később láttuk, amint felrepül a hajóra. Egyenesen az irányítotorony felé haladt. Abban fogadtam volna, hogy lehalkítja a rádiót. Mondhatott, amit akart erről az ellenségről— hogy ő az ok, amiért ennyire figyelmesek voltunk, de biztos voltam benne, hogy többről is szó volt. Az emberek nem tudhattak a vámpírokról. Legalábbis, nem sokáig. Csupán

addig,

míg

megöljük

őket.

Riley eltört egy lemezüvegű ablakot, mivel útjában állt és eltűnt az irányítótoronyba. Öt

másodperccel

később,

az

áram

kialudt.

Észrevettem, hogy Raoul már eltűnt. Biztosan a vízbe ugrott, hogy ne lássuk, mikor Riley után szalad. Mindenki elhajtott, és a víz felkavarodott, mintha egy barakudahal iskola

ugrott

be

volna.

Fred és én egy viszonylag lezser ütemben követtük őket. Egy fura módon, olyan volt, mintha rég össze lettünk volna házasodva. Sose beszéltünk, de mindig egyszerre

csináltunk

mindent.

Mikor vége lett és nem volt egy szív se életben, nem voltam biztos benne, hány embert öltem meg. Az biztos, hogy legalább háromszor annyit, mint normálisan. Forrónak és kipirultnak éreztem magamat. Mikor a szomjam leoltódott, akkor is ittam még, csak a vér illatáért. A legtöbb innen tiszta volt és zamatos—ezek az utasok nem voltak drogosok vagy ilyesmi. Raoult körülvették az áldozatai, amik már egy kis dombot is alkottak. A halom fölött ült és hangosan nevetett magának. Nemcsak ő nevetgélt. A sötét hajó teli volt az élvezet hangjával. Hallottam Kristiet, amint azt mondja, “Ez elképesztő volt—Riley a legjobb!” Néhányan a csapatjából rekedt

hanggal

hurráztak,

mintha

boldog

ittasok

lennének.

Jen és Kevin felmentek a hajótetőre, csak úgy csöpögött róluk a víz. “Befejeztük, főnök,”

kiáltotta

Jen

Rileynak.

Körülnéztem, hogy lássam, hol van Fred. Egy kis időbe telt, míg megtaláltam. Észrevettem, hogy nem tudok egyenesen az árusító automaták felé nézni, így arra mentem. Először úgy éreztem, hogy a hajó tengeribeteggé tesz, de aztán elég közel kerültem, hogy érezzem, ahogy elhalványul az erő. Fred az ablak mellett állt. Hamar elsütött egy mosolyt és a fejem fölé nézett. Követtem a pillantását, láttam, hogy Rileyt figyeli.

Az

volt

az

érzésem,

hogy

ezt

már

egy

jó

ideje

csinálja.

“Oké, kölykök,” mondta Riley . “Megízleltétek, milyen az édes élet, de most már dolgunk van!” Tizennegyedik rész Újszülöttek a napon Mindegyikük

bömbölt—lelkesen.

“Még van három dolog—és egy közülük magában foglal egy kis desszertet—szóval, süllyesszük

el

ezt

az

uszályt

s

menjünk

haza!”

A nevetésük összekeveredett a vicsorgásukkal, így ment a hadsereg, hogy leépítsék ezt a hajót. Fred és én rövid távolságból néztük a bemutatót. A hajónak nem kellett sok, míg begyűrődött a vízbe. A középrész merült le először, együtt a többi részével.

Csupán pár másodpercet tartott. A barrakudahal suli felénk jött. Fred és én már a vízben

voltunk.

Hazarohantunk a többiekkel—bár azért tartottunk egy kis távolságot tőlük. Néhányszor Fred úgy nézett rám, mintha lenne valami mondanivalója, de mindig úgy tűnt,

hogy

meggondolja

magát.

A háznál, Riley nem igazán tűrte az ünnepi hangulatot. Még ha el is telt pár óra, már látszott rajta, hogy elege volt abból, hogy mindenkit ismét komolyra váltson. Most először, nem egy bunyót akart hatástalanítani, hanem a jókedvet. Ha Riley ígéretei hamisak voltak, ahogy gondoltam, akkor problémái lesznek a harc után. Most, hogy ezek a vámpírok valóban ünnepi hangulatban voltak, nem hinném, hogy visszatérnek valaha a régi énjükhöz, mikor kontrollálniuk kellett magukat. Ma, legalábbis, Riley hős

volt

nekik.

Végül—kesőbb még azt gondoltam volna, hogy a nap már felkelt—mindenki elcsendesedett és figyelt. Az arcukon látszott, hogy készen vannak meghallgatni mindent, Riley

amit félúton

a

lépcsőn

Riley állt,

az

arca

mond. komoly

volt.

“Három dolog,” kezdte. “Először, biztosak akarunk lenni, hogy a helyes klánt támadjuk meg. Ha véletlenül is mást mészárolunk le, tudni fogják, mit tervezünk. Azt akarjuk, az ellenség elbizakodott és felkészületlen legyen. Van két dolog, ami megjelöli ezt a klánt, és nehéz lenne nem észrevenni. Egy, másképp néznek ki—sárga szemük

van.”

Volt “Sárga?”

egy ismételte

zavart Raoul

egy

moraj.. undorodott

tónusban.

“Van egy csomó dolog a vámpírokról, amit ti még nem is tudtok. Mondtam, hogy ezek a vámpírok már idősek. A szemeik gyengébbek, mint a miénk—megsárgult az idők során. Még egy előny számunkra.” Bólintott magának, mintha azt mondaná, oké, egy megvan. “De más idős vámpírok is léteznek és van egy másik mód, amivel meg tudjuk őket különböztetni…. és itt jön a desszert, amit korábban említettem.” Riley mosolygott ravaszul és várt egy picit. “Ez nehéz lesz nektek felfogni,” figyelmeztetett.

“Én nem igazán értem, de a saját szememmel láttam. Ezeknek a vámpíroknak olyan erős önkontrolljuk van, hogy képesek tartani—mintha tag lenne—egy ember háziállatot.” A

kijelentését

üres

csend

követte.

Teljes

hitetlenség.

“Tudom—nehéz megemészteni. De igaz. Az emberlány velük lesz; onnan fogjuk tudni,

hogy

az

az

ellenség”

“Mégis…hogyan?” kérdezte Kristie. “Úgy érted, hogy táplálékot hordanak magukkal, vagy

ilyesmi?”

“Nem, mindig ugyanaz a lány van mellettük, csak egy, és nem tervezik őt megölni. Nem tudom miért, és hogyan tudják ezt kezelni. Lehet dicsekedni akarnak az önkontrolljukkal. Lehet azt gondolják, ettől erősebbeknek tűnnek. Szerintem semmi értelme.

De

láttam

a

lányt.

Mitöbb,

megszagoltam

őt”

Lassan és drámaian, Riley benyúlt a kabátzsebébe, kiszedett egy kis tatyót, amiben egy

vöröses

anyag

volt.

“Tettem egy kis felderítést az elmúlt hetekben, meglátogattam a sárgaszeműeket.” Szünetelt, és olyan apaian nézett ránk. “Én őrködöm a kölykeim felett. Mindenesetre, elvettem ezt,”—a táskára suhintott—“hogy segítsen levadászni őket. Azt akarom, hogy

mindegyikőtök

megszagolja

ezt.”

Odaadta a tatyót Raoulnak, aki kinyitotta azt és beleszagolt. Felnézett Rileyra, riadtan. “Tudom,”

mondta

Riley.

“Elképesztő,

ugye?”

Raoul odaadta Kevinnek, a szemei összeszűkölödtek az illat gondolatán. Egyenként, mindegyik vámpír beleszippantott a tatyóba, mindegyikük csupán tág szemmel tudván reagálni. Voltam elég kíváncsi, hogy kicsit félrecsúsztam Fred mögül, amíg csak halványan éreztem a hányingert. Előrekúsztam, amíg elértem a Pókember gyermeket, aki úgy tűnt, a sor végén volt. Ő is beleszagolt a táskába, mikor sorra jött, aztán majdnem visszaadta az előtte lévő kölyöknek. De én kinyújtottam a kezem és halkan rásziszegtem. Kétszer is megnézett—mintha eddig sose látott volna —és

ideadta

a

tatyót.

Úgy tűnt, az a piros szövet egy ing volt. Előbb hezitáltam, a mellettem lévő

vámpírokra

figyelvén,

a

biztonság

kedvéért,

és

belélegeztem

az

illatot.

Áh. Megértettem az összes arckifejezést és éreztem, hogy az én arcom is olyasmire vált. Mivel annak az embernek, aki ezt hordta, tényleg nagyon édes illata volt Mikor Riley desszertet említett, halálosan is igaza volt. Először is, most voltam életemben először a legkevésbé szomjas. Ezért a szemeim kitágultak a nagyrabecslésen, mivel nem éreztem elég fájdalmat a torkomban, hogy az illaton fintorogjak. Döbbenetes lenne megkóstolni ezt a vért, de pillanatnyilag, nem fájt rá a fogam. Kíváncsi vagyok, mennyi idő múlva leszek újra szomjas. Általában pár óra után a fájdalom kezdett visszatérni, és egyre rosszabb lett, amíg—pár nap múlva— lehetetlenné vált egy másodpercig is elkerülni. Vajon ez a túlzottan sok vér, amit megittam,

késlelteti?

Biztosan

megtudom

hamarosan.

Körölnéztem, hogy biztos legyek, senki se vár rám, mert azt gondoltam, Fredet is érdekelné. Ez arra késztetett, hogy pont a tervem ellentétét vigyem véghez, de mindegy.

Nem

akartam,

hogy

Riley

gyanakodjon

rám.

Visszatipegtem Fredhez, figyelmen kívül hagyva a hányingert, és máris Mellette voltam. Odaadtam neki is a tatyót. Úgy tűnt, jólesik neki, hogy rá is gondoltam; mosolygott és beleszagolt. Egy másodperc után gondolkodóan bólintott magának. Visszaadta a táskát egy jelentős nézéssel. Legközelebb, mikor egyedül leszünk, biztosan

elmondja

majd,

amit

korábban

meg

akart

osztani

velem.

A Pókember felé dobtam a táskát, aki úgy reagált, mintha az égből esett le volna, de akkor

is

Mindenki

az

elkapta illatról

mielőtt zümmögött.

elérte Riley

tapsolt

a vagy

földet. kétszer.

“Oké,szóval ez a desszert, amiről beszéltem. A lány a sárgaszeműekkel lest. És aki először Méltányoló

ér

hozzá, morgások,

megkaphatja. versenyképes

Egyszerű.” morgások.

Egyszerű, tényleg, de…helytelen. Nem a sárgaszemű klánt kellett lemészároljuk? Az egység kellene legyen erre a kulcs, és nem olyan ‘aki kapja, marja’ féleség, amit csakis egy vámpír nyerhet meg. A terv egyetlen következménye egy halott ember. Eszembe tudna jutni száz jobb és kreatívabb terv, ami motiválná ezt a hadsereget. Aki

a legtöbb sárgaszeműt öli meg, megnyeri a lányt. Vagy az, aki a legjobb csapat együttműködést mutatja. Vagy az, aki a legjobban a tervhez ragaszkodik. Vagy a legjobb játékos. Vagy aki a legjobban követi a szabályokat, stb. A fókusz a veszélyen kellene

legyen,

amit

határozottan

nem

az

ember

volt.

Körülnéztem, és rájöttem, hogy egyikük sem az én gondolatvonatomon volt. Raoul és Kristie egymást bámulták. Hallottam, hogy Sara és Jen suttogva azon veszekednek, hogy Hát,

képesek-e lehet

Fred

végülis

megosztani felfogta.

Neki

is

a rosszalló

díjat. tekintete

volt.

“És az utolsó dolog,” mondta Riley. Először éreztem idegenkedést a hangjában. “Ezt biztosan nehezebben tudjátok majd elfogadni. Nem fogom azt kérni, hogy azt tegyétek, amit én nem. Emlékezzetek—veletek

vagyok minden lépésnél.”

A vámpírok újra mozdulatlanná váltak. Észrevettem, hogy Raoul birtokosan szorította a

táskát.

“Annyi dolgot kéne még tudjatok a vámpírokról,” mondta Riley. “Néhány dolognak több értelme van, mint másnak. Ez egy olyan dolog, ami nem hangzik jól az elején, de saját magam is megtapasztaltam, és megmutathatom.” Egy hosszú másodpercig átgondolta a dolgot. “Négyszer egy évben, a nap egy bizonyos indirekt szögben süt. Azon az egy napon, négyszer egy évben, biztonságos…számunkra, hogy kint legyünk nappal.” Most minden mozgás leállt. Senki se lélegzett. Riley szobroknak beszélt. “Egyik nap azok közül most kezdődik. A nap, ami most virrad fel nem bánthat minket. És kihasználjuk ezt a ritka kivételt, hogy meglepjük az ellenségünket.” A gondolataim megpördültek és fejjel lefelé fordultak. Szóval Riley tudta, hogy biztonságos számunkra a napfény. Vagy mégse, és a teremtőnk belévéste ezt a “négyszer egy évben” sztorit. Vagy…ez igaz volt és Diego és én elkaptunk egy ilyen napot. De Diego máskor is kint volt, még ha árnyékban is. És most Riley elkezdi ezt a sztorit, mkor Diego és és biztonságban voltunk a napon éppen négy nappal ezelőtt. De azért meg tudtam érteni, hogy Riley és a teremtőnk ezt mondták nekünk, meg, hogy így kontrolláltak minket. Ennek volt értelme. De miért kell elmondani az igazat

—egy

korlátozott

módon—pont

most?

Fogadni mertem volna, hogy mindehhez köze volt a sötét köpenyeseknek. Biztosan sokkal hamarabb akart támadni a határidőnél. Igaz, a köpenyesek nem ígérték meg neki, hogy életben hagyják, ha megöljük a sárgaszeműeket. Biztosan elhúzná a csikót, mikor végrehajtja a feladatát. Öld meg a sárgaszeműeket és menj egy hosszú nyaralásra valahova Ausztráliába vagy a világ másik végébe. Biztos voltam benne, hogy minket nem hív majd meg. Muszáj lesz hamar elérjem Diegot, hogy le tudjunk majd lépni. Az ellentétes irányba fogunk menni. És Fredet is kell majd figyelmeztessem. Úgy döntöttem, meg is teszem, amint négyszemközt leszünk. Annyira látszott, hogy ez a beszéd manipuláló, de mégse voltam biztos abban, hogy mindent megértettem. Azt kívántam, bárcsakDiego itt lenne, hogy együtt tudjuk elemezni

a

dolgokat.

Ha Riley találta ki ezt a négynapos izét, akkor gondolom, meg tudom érteni, miért tette. Ez nem olyan, hogy megmondhatta volna nekünk, hogy, Hé, szóval egész idáig hazudtam nektek, d most elmondom az igazat. Azt akarta, hogy kövessük őt a harcban, nem tehette azt, hogy elás minden bizalmat, amit tőlünk nyert el. “Jó, hogy meg vagytok ijedve ettől a gondolattól,” mondta Riley a szobroknak. “Az ok, amiért ti mind életben vagytok még, az azért van, mert figyeltetek, mikor azt mondtam, legyetek óvatosak. Időben hazaértetek, sose hibáztatok. Engedted, hogy a félelem okossá és elővigyázatossá tegyen. Most nem azt várom, hogy mindezt felejtsétek el. Azt sem, hogy csak kirohanj az ajtón, ha mondom. De…” Körülnézett a szobában.

“azt

elvárom,

hogy

kövessetek.”

A szemei elnéztek a közönségtől—csupán egy egy másodperc töredékére, valamit megpillantván

a

fejem

fölött.

“Figyeljetek,” mondta nekünk. “Hallgassatok rám. Bízzatok bennem. Mikor látjátok, hogy semmi bajom, higgyetek a szemeteknek. Csakis ma, a nap érdekesen fog tükröződni a bőrötökön. Meglátjátok. Nem fog bántani semmiféleképpen. Nem tennélek Elkezdett

ki

titeket

felesleges felmászni

veszélynek.

Ez a

ti

is

tudjátok.” lépcsőkön.

“Riley,

nem

várhatjuk

meg—,”

kezdte

Kristie.

“Csak figyeljetek,” vágott közbe Riley, még mindig mért ütemben mozdulván fel. “Ez előnyként használ nekünk. A sárgaszeműek mindent tudnak erről a napról, de azt nem, hogy mi is tudjuk.” Amíg beszélt, kinyitotta az ajtót, és kiment a pincéből a konyhába. Nem volt fény a jól árnyékolt helyen, de egyik sem merte őt követni. Egyik sem, kivéve engemet. Riley tovább beszélt, már a bejárati ajtó felé tartott. “Mindegyik fiatal vámpírnak nehéz elfogadni ezt a kivételt—nyomós ok miatt. Azok, akik nem óvatosak,

nem

élnek

sokáig.”

Éreztem magamon Fred tekintetét. Ránéztem. Olyan behatóan nézett rám, mintha el akarna

szabadulni,

“Minden

rendben,”

Te

de

suttogtam

halkan.

bízol

nincs “A

nap

nem

hova. bánt

benne?

minket.” Fintorogta.

Dehogy. Fred

felemelte

az

egyik

szemöldökét

és

lazított.

Hátrapillantottam. Vajon mit nézett Riley? Semmi sem változott—itt csak valami halott emberek képe lógott a falon, egy kis tükör és egy kakukkos óra. Hmm. Vajon az órát

csekkolta?

Lehet

a

teremtőnk

neki

is

adott

egy

határidőt.

“Oké, skacok, én kimegyek,” mondta Riley. “Ma nem kell féljetek, ígérem.” A fény kitört a nyílt ajtón keresztül, visszatükrözvén—ahogy tudtam—Riley bőrét. Láttam,

amint

a

csillogó

visszaverődés

a

falon

táncol.

Mogorván és elégedetlenkedve, a klánom Freddel szemben kezdett elhaladni. Kristie állt leghátul. Úgy tűnt, egyféle pajzsként akarta felhasználni a csapatát. “Mindegyikőtök lazítson,” üvöltötte le Riley. “Rendben vagyok. Nincs fájdalom vagy égés.

Gyertek,

nézzétek

meg!

Gyertek

már!”

Senki se ment közelebb. Fred a fal mellett volt lekuporodva, mellettem, pánikkal pillantván a fényre. Intettem neki egy kicsit, hogy rámfigyeljen. Rámnézett és elmezte a nyugodtságomat egy másodpercig. Lassan felállt, én meg bátorítóan mosolyogtam. Mindenki más azt várta, hogy az égés elkezdődjön. Vajon én is ilyen idiótán néztem ki

Diego

számára?

“Tudjátok,” tűnődött Riley, “Kíváncsi vagyok, ki a legbátrabb közületek. Azt hiszem, tudom,

melyik

Megforgattam

az,

a

de

szemem.

máskor Nagyon

is

tévedtem.”

szövevényes,

Riley.

De persze, hogy működött. Raoul abban a pillanatban fogta magát, és az ajtó felé indult. De most az egyszer, Kristie nem sietett, hogy Riley helyesléséért versenyezzen Raoullal. Kevinre és a Pókember gyerekre intett, és ők, vonakodva bár, de csatlakoztak

hozzá.

“Hallotok engem. Tudjátok, hogy nem égtem meg. Ne legyetek már ennyire gyerekesek!

Vámpírok

vagytok.

Akkor

akképp

is

viselkedjetek.”

Akkor is, Raoul és a haverjai nem tudtak messzibb menni, mint a lépcső lába. Senki se mozdult meg. Pár perc múlva, Riley visszajött. Az indirekt fény a bejárati ajtótól csak kevésbé

tükröződött

vissza

a

bőréről.

“Nézzetek rám—jól vagyok. Komolyan! Már szégyellek is titeket. Gyerünk ide, Raoul!” A végén, Riley meg kellett ragadja Kevint—Raoul félre állt az útból, amint meglátta, mit akar Riley—és erőszakkal felvonszolta a lépcsőkön. Láttam a pillanatot, amikor a napra

érkeztek,

“Mondd

s

mikor

meg

az

fényesebb

nekik,

lett

Kevin,”

a

visszaverődéstől.

parancsolta

Riley.

“Rendben vagyok, Raoul!” üvöltött le Kevin. “Whoa. Én…csillogok. Ez őrültség!” Nevetett. “Gratula,

Kevin,”

mondta

Riley

hangosan.

Ez működött Raoulnak. Összeszorította a fogát és felment a lépcsőkön. Nem mozgott túl

gyorsan,

de

nemsokára

ős

is

csillogott,

Kevinnel

nevetvén.

Még innen is, ez a folyamat sokkal többet tartott, mint gondoltam. Még mindig egyenként mentek. Riley türelmetlen lett. Most többet fenyegetett, mint bíztatott. Fred Igen,

úgy

nézett

rám,

mintha

azt

mondaná,

Te

tudtál

erről?

fintorogtam.

Ő bólintott és felmászott a lépcsőkön. Még volt legalább tíz ember, legtöbbjük a Kristie bandájába tartoztak. Ők a falhoz simultak. Én Freddel mentem. Inkább

középen

kimenni.

Majd

gondoljon

Riley

amit

akar

erről.

Láthattuk a csillogást, a diszkó labda-féle vámpírokat az elülső udvaron, amint bámulták a kezeiket és egymás arcát elbűvölt arckifejezésekkel.Fred lassítás nélkül ment ki a napfénybe, ami szerintem elég bátor volt tőle. Kristie jobb példát mutatott arra, hogy milyen jól belénk tudta nevelni Riley ezt a dolgot is. Mindig a bizonyítékaiban

kapaszkodott.

Fred és én még mindig távolságot tartottunk a többiektől. Gondosan megvizsgálta magát, aztán engem is, aztűn a többieket bámulta. Csodálkoztam, hogy Fred, igaz, hogy nagyon csendes, de nagyon figyelmes és majdnem tudományosnak tűnt, ahogy megvizsgált minden bizonyítékot. Eddig is figyelte Riley szavait és tetteit. Vajon mennyire

jött

rá

a

dolgokra?

Riley Kristiet is erőszakkal hozatta fel, és a bandája is vele jött. Végre, mindegyikünk kint volt a napon, bár a legtöbben csak azt élvezték, hogy mennyire szépek. Riley összegyűjtötte őket még egy gyors gyakorlatra—de szerintem ez inkább csak azért volt, hogy rávegye őket több fókuszálásra. Láthattam, hogy egy igazi bunyó látványa —nemcsak az engedélye, hanem a biztatása is annak, hogy tépj és zúzz—majdnem olyan izgalmasnak tűnt neki, mint a vadászat. Ez olyan embereket lebbezett fel, mint Raoul, Jen vagy Sara. Tizenötödik rész Indulás Riley egy stratégiára koncentrált jobban ebben a pár napban, rájuk próbálván szoktatni —abban a pillanatban, mikor megpillantjuk a sárgaszeműeket, kettébetörjük őket és oldalba támadjuk. Raoul a frontális támadást vállalja majd, Kristie pedig az oldalból valót. A terv alkalmas volt mindkettő stílusához, de nem voltam abban biztos, ha tudják-e ezt a stratégiát követni, ha mindezt a vadászathoz hasonlították. Mikor Riley összehívott mindenkit körülbelül egy óra edzés után, Fred rögtön elkezdett visszafelé fordulni, északra, míg Riley mindenkit délre akart vezetni. Közelmaradtam, de fogalmam sem volt, mit tervez. Fred megállt, mikor jó párszáz

méterre voltunk a többiektől, az erdő peremén lévő lucfenyő árnyéka mellett. Senki se vette észre, hogy eljöttünk. Fred azért figyelt Rileyra, mintha arra várna, hogy vegye észre

a

visszavonulásunkat.

Riley elkezdett beszélni. “Most elmegyünk. Erősek vagytok. Készen. És szomjazol rá, ugye?

Érezheted

az

égést.

Készen

állsz

a

desszertre.”

Igaza volt. Az a sok vér se késtette a szomjúság visszatérését. Igazából, nem voltam benne biztos, de úgy gondoltam, hogy hamarabb jön vissza, mint máskor. Lehet a túletetés

nem

jó

eredményre

vezet.

“A sárgaszeműek lassan érkeznek dél felől, egész úton táplálkozván, hogy erősebbek legyenek,” mondta Riley. “Ő folyamatosan ellenőrzés alatt tartja őket, szóval tudom, hol találunk rájuk. Fogunk vele találkozni, ott vár ránk, Diegoval,”—jelentős pillantást vetett, arra a helyre, ahol éppen álltam, aztán összeráncolta a homlokát, ami ugyanolyan gyorsan eltűnt róla—“azán rájukcsapunk, mint egy tsunami. Könnyen elárasztjuk őket. Aztán ünnepelni fogunk.” Mosolygott. “Valaki azért hamarabb fog ünnepelni. Raoul—add ide azt.” Riley parancsolóan kinyújtotta a kezét. Raoul odaadta a blúzt, bár vonakodott. Úgy tűnt, Raoul úgy akarta megszerezni a lányt, hogy megtartja “Még A

magának szagoljátok

meg

lányra?

az

anyagot.

egyszer.

Koncentráljunk!”

Vagy

a

harcra?

Ezúttal saját maga ment körül a blúzzal, mintha biztos akart lenni abban, hogy mindenki szomjas. És láthattam a reakciójukból, hogy, akárcsak nekem, nekik is visszatért a fájdalom. A blúz illata mindegyiket mogorva tekintettel hagyta. Nem volt arra szükség, hogy újra megszagoljuk; semmit se felejtettünk el. Szóval lehet ez csak egy teszt volt. Csak a lány illatára gondolván is összefutott a méreg a számban. “Akkor Mindenki “Akkor

velem

tartotok?”

üvöltötte

a teperjük

hozzáállását le

őket,

Riley. mutatta. srácok!”

Olyan volt, mint a barakudahal iskola, csakhogy most már szárazföldön. Fred nem mozdult, szóval mellette maradtam, igaz, tudtam, hogy időt vesztegetek. Ha

el kell húznom Diegot még mielőtt a harc elkezdődik, akkor a támadók elején kellene lennem. Köréjük is néztem. Még mindig fiatalabb voltam, mint ők—gyorsabb. “Riley majd nem tud majd rám gondolni a következő húsz-huszonöt percben,” mondta Fred, a hangja rendszertelen, bár ismerős volt, mintha a múltban egymilliószor beszéltünk volna. “Még egy nagy távolságtól is rosszul lesz, ha egyáltalán emlékezni is

próbál

rám.”

“Tényleg?

Zsír.”

Fred mosolygott. “Gyakorolgattam, hogy lássam mennyire effektív. Mostmár teljesen láthatatlanná

tudok

válni.

Senki

se

nézhet

rám,

ha

nem

akarom.”

“Vettem észre,” mondtam, aztán szüneteltem és feltételeztem, “Nem mész, ugye?” Fred megrázta a fejét. “Hát persze, hogy nem. Annyira nyilvánvaló, hogy nem azt mondják el nekünk, amit tudnunk kell. Nem leszek Riley biztosítéka.” Szóval

Fred

saját

magától

jött

rá.

“Már korábban is el akartam húzni, de előbb akartam veled beszélni, és eddig nem volt

rá

esély.”

“Én is akartam veled beszélni,” mondtam. “Azt gondoltam, tudnod kellene, hogy Riley hazudott a napról. Ez a négyszer egy évben izé hazugság. Azt hiszem Shelly, Steve meg a többiek is rájöttek erre. És azért több dolog van erről a harcról, mint amennyit Riley elmondott nekünk. Több ellenség is van.” Mondtam gyorsan, érezvén a

nap

mozgását,

az

idő

múlását.

Muszáj

volt

elérjem

Diegot.

“Nem lep meg,” mondta Fred nuygodtan. “És én ki is szállok. Saját kutatást végzek, körülmegyek a világon. Egyedül akartam menni, de aztán azon tűnődtem, mi lenne, ha velem jönnél. Velem biztonságban lennél. Senki se tudna minket követni.” Hezitáltam egy másodpercig. A biztonságérzetet nehéz volt elutasítani abban a pillanatban. “Muszáj

elérnem

Diegot,”

mondtam,

megrázván

a

fejem.

Gondolkodóan bólintott. “Értem, Tudod, ha akarod, őt is elhozhatod. Úgy tűnik, olykor

a

többség

jól

fog.”

“Igen,” egyeztem bele hevesen, emlékezvén arra, hogy mennyire sebezhetőnek

éreztem

magam,

mikor

Felemelte

először

az

láttuk

Diegoval

egyik

a

négy

köpenyest.

szemöldökét.

“Riley még legalább egy fontos dologról hazudik nekünk,” magyaráztam “Légy óvatos. Nem szabad engednünk, hogy az emberek tudjanak a létezésünkről. Vannak pár ijesztő vámpírok, akik megállítanak klánokat, ha túl feltűnőek. Láttam már őket, és hidd el, nem akarod, hogy rád találjanak. Csak légy láthatatlan nappal és vadássz okosan.”

Dél

felé

néztem,

aggodalmasan.

“Sietnem

kell!”

Ezt komolysággal dolgozta fel. “Oké. Majd gyere utánam, ha akarsz. Jó lenne tudni majd mindent. Várni foglak Vancouverben egy napig. Ismerem a várost. Nyomot hagyok a…” Egy másodpercig gondolkozott, aztán kuncogott. “Riley Parkban. Majd onnan

megtalálsz.

“Elérem

De

huszonnégy

Diegot

és

“Sok “Kösz,

óra

múlva

utánad

megyünk.”

sikert, Fred!

Sok

sikert

neked

is.

eltűnök” Bree.”

Majd

látlak!”

Már

rohantam

is.

“Remélem,” hallottam őt a hátam mögül. Tizenhatodik rész A harc... A többiek szimata után sprinteltem, a föld fölött repülvén, gyorsabban mint valaha. Szerencsém volt, hogy megálltak valamiért,—biztos, hogy Riley rájuk tudjon kiabálni —mert hamarabb kaptam el őket, mint kellett volna. Vagy lehet Rileynak eszébe jutott Fred, és megállt minket keresni. Egyenletes ütemben haladtak, mikor elértem őket, félig fegyelmezetten, mint tegnap este. Megpróbáltam besurranni a csoportba anélkül, hogy valaki észrevegyen, de láttam, mikor Riley körülnézett, hogy leszkennelje a nyomokat. A pillantása rámragadt, aztán elkezdett gyorsabban rohanni. Vajon azt gondolta, hogy Fred velem volt? Riley sose fogja őt többé látni. Nem

is

telt

el

öt

perc,

mikor

minden

megváltozott.

Raoul illatot fogott. Egy vad hörgéssel messzire jutott. Riley annyira felizgatott minket, hogy csupán egy kis szikrára volt szükség, hogy minden felrobbanjon. A

Raoul melletti vámpírok is elfogták az illatot, és mindenki megbolondult. Riley annyiszor megismételte nekünk ennek az embernek a létezését, hogy képes volt beárnyékolni minden eddigi utasítását. Vadászok voltunk, nem pedig egy hadsereg. Többé

nem

létezett

csapat.

Ez

egy

verseny

volt

a

vérét.

Még így is, hogy tudtam, ennek az egésznek legalább fele hazugság, nem tudtam teljesen ellenállni az illatnak. Muszáj lesz áthaladjak rajta. Friss. Erős. Az az ember nemrég volt itt, és annyira édes illata volt. Erős voltam annyi vérrel, amit itt ittunk tegnap, de többé már nem számított. Szomjas voltam. Égett a torkom. A többiek után rohantam, megpróbálván tisztán tartani a fejem. Annyit tehettem, hogy kicsit lelassultam és a többiek háta mögé mentem. A legközelebbi hozzám éppen Riley

volt.

Ő…ő

is

hátrált?

Mindig csak utasított, bár legtöbbször csak ismételt. “Kristie, menj körül! Menj már! Váljatok szét! Kristie, Jen! Hagyjátok abba!” Ez a kétágú terve, ez a csapda puszta öngyilkosság

volt.

Riley elérte a fő csapatot és megragadta Sara karját. Felcsattant, míg Riley elhajította balra. “Nézz körül!” üvöltötte. Elkapta a szőke gyereket, akinek a nevét sose tudtam meg, és Sarara lökte, aki persze nem volt túl elégedett emiatt. Kristie kilépett a vadászati lázból éppen annyi ideig, hogy észrevegye, mindehhez stratégia is kell. Raoulra pillantott éles tekintettel, aztán csikorogni kezdett a saját csapatára. “Erre! Gyorsabban! Megöljük őket, és hamarabb elérjük a lányt! Gyerünk!” “Én

majd

vezetek

Raoullal!”

kiabált

rá

Riley,

elfordulván.

Én haboztam, bár még mindig rohantam. Nem akartam a vezetők közé kerülni, de Kristie csapata már verekedni kezdett, Sara keze már a szőke gyerek fején volt. Amikor letépte a fejét, el is döntöttem, mit teszek. Riley felé sprinteltem, azon tűnődvén, hogy vajon Sara szünetel majd, hogy felégesse a Pókember kölyköt. Elég előre kerültem, hogy elkapjam Rileyt és őt követtem, míg elérte Raoul csapatát. Az

illat

“Raoul!”

nehézzé

tette,

hogy

a

üvöltötte

fontos

dolgokra

koncentráljak. Riley.

Raoul csak morgott, nem is fordult meg. Totálisan magába szippantotta az illatot.

“Segítenem

kell

Megrándultam,

Kristienek!

hogy

Majd

megálljak,

a

ott

találkozunk!

bizonytalanságtól

Koncentrálj!”

kővé

dermedtem.

Raoul csak ment tovább, nem válaszolt Rileynak. Ő lelassult, aztán már csak ment. Meg kellett volna mozdulnom, de meghallotta volna, ha elpróbálok bújni. Ehelyett megfordult,

az

“Bree,

arcán

mosoly

azt

volt,

és

hittem

meglátott

engem.

Kristievel

vagy.”

Nem

válaszoltam.

“Azt hallottam, valaki megsérült—Kristienek több szüksége van rám, mint Raoulnak,”

magyarázta

gyorsan.

“Te…elhagysz

minket?”

Riley arca megváltozott. Olyan volt, mintha az arcára lett volna írva a változás. A szemei

kitágultak,

hirtelen

aggódóak

lettek.

“Baj van, Bree. Azt mondta, hogy majd találkozni fog velünk, hogy segítsen, de nem érzem

a

nyomát.

Valami

történt.

Meg

kell

őt

találnom.”

“De nem tudod őt megtalálni, mielőtt Raoul eléri a sárgaszeműeket,” fejtettem ki. “Tudnom kell, mi történik.” Valóban kétségbeesettnek hangzott. “Szükségem van rá. Ezt

nem

kellene

“De

egyedül

csinálnom!”

a

többiek…”

“Bree, meg kell találnom őt! Most! Elegen vagytok, hogy elárasszátok a sárgaszeműeket.

Visszatérek

hozzátok,

amilyen

hamar

csak

tudok.”

Annyira őszintének hangzott. Haboztam, visszapillantván a járt útra. Fred biztos már Vancouverben van most. Riley nem is kérdezte őt. Lehet a képessége még mindig hatott. “Diego ott lesz, Bree,” mondta Riley sürgősen. “Benne lesz a támadásba. Nem fogtad már

meg

Megráztam

az

illatát? a

Még fejem.

nem

értél

“Diego

elég ott

közel?” volt?”

“Szerintem mostanáig már Raoullal van. Ha sietsz, segíthetsz neki életben maradni.” Egy hosszú másodpercig egymást bámultuk, aztán dél felé néztem Raoul útjához.

“Jó kislány,” mondta Riley. “Megyek, megtalálom őt, és visszajövünk, hogy segítsünk takarítani. Ezt biztosan megnyeritek! Lehet már vége is lesz, mire odaérsz!” Az eredeti úttól függőlegesre ment. Összeszorítottam a fogaim arra, hogy mennyire biztos

volt

az

útjában.

Egész

végig

hazudni…

De nem úgy tűnt, mintha lett volna más választásom. Újra dél felé sprinteltem. Muszáj volt elérjem Diegot. Húzzam el őt, ha kell. Utolérhetjük Fredet. Vagy magunktól elmenekülhetünk. Rohannunk kellett. Elmondanám Diegonak, hogyan hazudott Riley. Látná, hogy Riley valóban nem is akart segíteni ebben a harcban. Nem volt többé ok, amiért

én

is

segíteném

őt.

Megfogtam az ember és Raoul illatát. De Diegoét nem. Vajon túl gyorsan haladtam? Vagy csak az ember illatának volt hatalma felettem? A fél agyam el volt foglalva evvel a furcsa vadászattal—persze, megtaláljuk a lányt, de készen leszünk azután együttműködni?

Nem,

szétmarcangolnánk

egymást,

hogy

elérjük

őt.

Aztán meghallottam a morgásokat, a kiabálásokat és a fejcsikorgásokat, és tudtam, hogy a harc elkezdődött és túl késő volt, hogy utolérjem Diegot. Csak gyorsabban rohantam.

Lehet

még

meg

tudtam

őt

menteni.

Megéreztem a hamut,—az édes illatot, mikor a vámpírok égnek—és az előrehúzott. A csonkítások hangja még erősebb lett. Lehet majdnem vége volt. Vajon a klánunk nyert?

Vajon

Diego

rám

várt?

Körülvágódtam egy bojt hamun keresztül és az erdőn kívül találtam magam, egy hatalmas füves területen. Keresztülugrottam egy sziklát, aztán rájöttem, hogy amin éppen

átrepültem

az

egy

fejetlen

törzs

volt.

A szemeim végigpásztázták a környéket. Mindenhol vámpírdarabok voltak, és egy hatalmas máglya égett a terület közepén. A gomolygó ködön kívül, láthattam a ragyogó, csillogó testeket, harcolván és küzdvén, míg a széttépett vámpírok hangja egyre

erősebb

volt.

Egyetlen dolgot kerestem: Diego göndör, fekete haját. Senkinek se volt innen sötét haja. Mármint volt egy hatalmas nagy vámpír, akinek barna haja volt, majdnem fekete, de túlságosan is nagy volt, és ahogy ráfókuszáltám, láttam, hogy letöri Kevin

fejét és bedobja a tűzbe, még mielőtt egy másik hátára ugrik fel. A Jenére? Volt még egy, akinek egyenes, fekete haja volt, de túl alacsony volt, hogy Diego legyen. Az olyan gyorsan mozgott, hogy nem tudtam elmondani, hogy fiú-e vagy lány. Újra

leszkenneltem

a

területet,

rettenetesen

védtelennek

érezvén

magam.

Megfigyeltem az arcokat. Nem volt itt elég vámpír közülünk, még ha azokat is beszámoljuk, akiket megöltek. Nem láttam senkit Kristie csapatából. Biztos már sokan elégtek. A legtöbb vámpír, aki még állt, ismeretlennek tűnt. Az egyik szőke rámpillantott,

az

arany

szemei

Veszítünk.

megvillanván

a

napfényben.

Ilyen

nincs.

Hátrálni kezdtem a fák közé, nem mozogván túl gyorsan, mivel még mindig Diegot kerestem. Nem volt itt. Nem volt annak jele, hogy valaha is itt volt. Nem volt nyoma se az illatának, bár meg tudtam különboztetni a Raoul csapatának és az ismeretlenekét. Rávettem magam, hogy megnézzem a darabokat is. Egyikük sem tartozott

Diegohoz.

Még

egy

ujjat

is

fel

tudtam

volna

ismerni.

Megfordultam és a fák köze szaladtam. Hirtelen nyilvánvalóvá vált, hogy Diego jelenléte

is

ezen

a

helyen

Riley

egyik

hazugsága

volt.

És ha Diego nem volt itt, akkor már meghalt. Most már mindent megértettem. Annyira könnyű volt, hogy azt gondoltam, már egy ideje tudom is az igazat. Attól a pillanattól kezdve, mikor Diego nem jött be azon a pinceajtón Riley után. Már akkor halott

volt.

Már a fák között voltam, mikor egy hatalmas erő megütött hátulról és letepert a földre. Egy

kar

csúszott

az

állam

alá.

“Kérlek!” zokogtam. És úgy értettem, hogy kérlek, ölj meg hamar. Tizenhetedik rész A sárgaszeműek... A kéz habozott. Nem védekeztem, bár az ösztöneim azt súgták, hogy harapjak, hogy küzdjek, és, hogy tépjem kettőbe az ellenséget. A józanabb felem tudta, hogy az nem fog működni. Riley még ezekről az öreg, gyenge vámpírokról is hazudott. Sose volt

esélyünk legyőzni őket. De még akkor is, ha lenne egy mód, hogy ezt az egyet legyőzzem, nem tudtam mozogni. Diego meghalt, és ez a szembeszökő tény kiölte a harcot

belőlem.

Hirtelen a levegőben voltam. Nekivágódtam egy fának és legyűrődtem a földre. Meg kellett volna próbálnom elrohanni, de Diego meghalt. Nem tudtam túltenni magam ezen. A tisztáson lévő szőke vámpír elszántan nézett rám, a teste ugrásra készen. Olyan alkalmasnak tűnt mindenre, sokkal több tapasztalata volt, mint Rileynak. De nem is akart leteperni. Nem volt őrült, mint Raoul vagy Kristie. Teljesen kontroll alatt volt. “Kérlek,” mondtam megint, várván, hogy végezzen már velem. “Nem akarok verekedni.” Bár még mindig készen tartotta magát, az arckifejezése megváltozott. Furcsa módon nézett rám, nem is értettem. Annyi tudomány volt látható az arcán, meg még valami más

is.

Empátia?

Könyörület,

legalább.

“Én se, kölyök,” mondta egy nyugodt, kedves hangon. “Mi csak megvédjük magunkat.” Annyi őszinteség volt a fura sárga szemeiben, hogy hirtelen azon tűnődtem, hogyan is tudtam eddig elhinni Riley meséit. Olyan…hibásnak éreztem magam. Lehet ez a klán nem is tervezett minket megtámadni Seattleben. Hogy is tudtam elhinni még csak egy részét

is

annak,

amit

Riley

mondott?

“Mi nem tudtuk,” magyaráztam, valahogy szégyellvén magam “Riley hazudott. Sajnálom.” Hallgatott egy pillanatig, és észrevettem, hogy a harcmező lecsendesült. Vége volt. Ha valaha is volt kételyem abban, hogy ki volt a győztes, az a kétely eltűnt, mikor egy másodperccel később egy hullámos, barna hajú és sárga szemű vámpírlány sietett a szőke

elé.

“Carlisle?”

kérdezte

“Nem

akar

zavart harcolni,”

hangon,

rám

bámulván.

mondta

neki.

A nő elérintette a karját. Ő még mindig ugrásra volt készen. “Annyira meg van ijedve,

Carlisle.

Nem

lehetne…”

A szőke, Carlisle, rápillantott, kissé kiegyenesedett, bár láttam, hogy még óvatos volt. “Nem akarunk bántani,” mondta nekem a nő. Lágy, enyhe hangja volt. “Nem akartunk harcolni

egyikőtökkel

“Sajnálom,”

sem.”

suttogtam

újra.

A fejemben lévő zűrzavarnak semmi értelme nem volt. Diego halott volt, ez volt a fő és a legszörnyűbb dolog. Azonkívül, a harcnak vége volt, a klánom veszített és az ellenségeim győztek. De a halott kis klánom teli volt olyanokkal, akik jobb szerették volna, ha felégek, és az ellenségeim kedvesen szóltak hozzám, mikor semmi okuk nem volt rá. Ráadásul, biztonságosabbnak éreztem ezt a két ismeretlent, mint ahogyan valaha is Raoult vagy Kristiet. Megkönnyebbültem attól, hogy ők ketten meghaltak. De

akkor

is

olyan

zavaros

volt

minden.

“Figyelj,” mondta Carlisle, “megadod magad nekünk? Ha nem próbálsz minket bántani,

megígérjük,

hogy

És “Igen,”

mi

sem.”

hittem suttogtam.

“Igen,

neki.

feladom.

Senkit

se

akarok

bántani.”

Biztatóan kinyújtotta felém a kezét. “Gyere velünk. Várj, amíg a családom megbeszélést tart egy pillanatig, aztán lesz számodra pár kérdésünk. Ha őszintén válaszolsz

rájuk,

akkor

nem

kell

félned

semmitől.”

Lassan felálltam, nem tettem egy olyan mozdulatot sem, ami fenyegetőnek tűnt volna. “Carlisle?”

kiáltotta

egy

férfi

hang.

És aztán még egy sárgaszemű csatlakozott hozzánk. Minden biztonságérzetem eltűnt, mikor

megláttam

őt.

Szőke volt, mint az első, de magasabb és karcsúbb. A bőre teli volt sebhelyekkel, a legtöbb a nyakán és az állkapcsán volt. Egy pár kisebb jel a karján friss volt, de a többi nem a mai harctól volt. Több ilyesmin vett részt, mint amennyit el tudtam képzelni, és sose veszített. Az aranybarna szemei rámpillantottak, beállítottsága több félelmet Amint

sugárzott,

mint

meglátott,

egy

mérges ugrásra

oroszlán. készült.

“Jasper!”

figyelmeztette

Carlisle.

Jasper hirtelen megállt, és tág szemekkel bámult Carlislera. “Mi történik?” “Nem

akar

harcolni.

Megadta

magát.”

A sebhelyes vámpír homloka összeráncolódott, és hirtelen, váratlanul, erősen csalódottnak

éreztem

magam,

bár

fogalmam

sem

volt,

miért.

“Carlisle, én…” Habozott, aztán folytatta, “Sajnálom, de ez nem lehetséges. Nem lehetünk társulva az újszülöttekkel, mikor eljön a Volturi. Tudod, milyen veszélynek tenne

ez

ki?”

Nem igazán értettem, mit mondott, de azért fel tudtam fogni annyit, hogy tudjam: meg akart

ölni.

“Jasper, ő csak egy gyerek,” tiltakozott a nő. “Nem ölhetjük meg őt csak úgy, hidegvérrel!” Olyan fura volt őt hallani, olyan volt, mintha emberien beszélne, mintha az ölés rossz dolog

lett

volna.

Elkerülhető.

“A családunk forog itt kockán, Esme. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy azt gondolják

rólunk,

hogy

megszegtük

a

szabályt.”

A nő, Esme közém és Jasper közé állt. Érthetetlenül hátat fordított nekem. “Nem.

Nem

állok

ki

ezért.”

Carlisle aggodalmasan pillantott rám. Láthattam rajta, hogy törődött a nővel. Ugyanúgy néztem volna ki én is Diegoval szemben. Megpróbáltam kezelhetőnek tűnni. “Jasper, szerintem kockáztatnunk kéne,” mondta lassan. “Nem vagyunk a Volturi. Követjük a szabályaikat, de nem veszünk el életet könnyen. Majd elmagyarázzuk.” “Azt is gondolhatják, hogy saját újszülötteket teremtettünk, hogy megvédjük magunkat.” “De nem tettük. És még ha így is lett volna, itt nem volt tapintatlanság, csak Seattleben. Nincs olyan törvény, ami tiltja, hogy vámpírokat teremts, ha kontroll alatt tartod “Ez

őket.” túl

veszélyes.”

Carlisle elérintette Jasper vállát. “Jasper. Ezt a gyereket nem ölhetjük meg.” Jasper dühösen nézett rá, és hirtelen mérges lettem. Biztosan nem bántaná ezt a kedves vámpírt, vagy a nőt, akit szeretett. Aztán Jasper sóhajtott, és tudtam, hogy minden

rendben

van.

A

dühöm

elpárolgott.

“Nem tetszik ez nekem,” mondta, de nyugodtabb volt. “Legalább hadd gondoskodjak róla. Ti ketten nem tudtok kezelni olyasvalakit, akinél már régóta elszabadult a pokol.” “Persze,

Jasper,”

mondta

a

nő.

“De

légy

kedves.”

Jasper megforgatta a szemeit. “Csatlakoznunk kéne a többiekhez. Alice azt mondta, nincs

sok

időnk.”

Carlisle bólintott. Kinyújtotta Esmeért a kezét, aztán kimentek a tisztásra. “Te ott,” mondta Jasper nekem, az arca megint barátságtalan volt “Gyere velünk. Ne tégy

hirtelen

mozdulatokat,

másképp

leteperlek.”

Újra dühösnek éreztem magam, ahogy rámnézett, és egy részem azt akarta, hogy rámorogjak és megmutassam a fogam fehérjét, de úgy tűnt, pont erre a kifogásra várt. Jasper szünetelt, mintha éppen kigondolt volna valamit. “Csukd be a szemed,” parancsolta. Én

haboztam.

Végül

úgy

döntött,

mégis

“Tedd

megöl? meg!”

Összeszorítottam a fogaimat és becsuktam a szemem. Kétszer annyira tehetetlennek éreztem

magam,

mint

máskor.

“Kövesd a hangomat és ne nyisd ki a szemed. Ha kinyitod, veszítesz, értetted?” Bólintottam, azon tűnődvén, hogy vajon mit nem akar, hogy lássak. Azért éreztem egy kis megkönnyebbülést, hogy valami titoktartásra zavartatta magát. Nem volt ennek más

oka,

“Erre.” Tizennyolcadik rész.

ha

meg

akart

volna

engem

ölni.

Lassan utána mentem, óvatosan, hogy ne adjak neki kifogásokat. A vezetése tapintatos, előzékeny volt, nem vezetett fák elé, legalábbis. Éreztem, hogy megváltozott minden, mikor a tisztásra értünk; a szél is más volt itt, és a klánom szaga is égés közben erősebb volt. Éreztem a nap melegét az arcomon, a szemhéjam belseje világosabb volt, míg csillogtam. Közelebbvezetett a lángokhoz, olyannyira közel, hogy a hamu már a bőrömet érintette. Tudtam, hogy máskor is megölhetett volna, de a tűz

közelségétől

“Itt

akkor

ülj.

is

ideges

voltam.

Becsukott

szemmel.”

A föld meleg volt annyi naptól és tűztől. Mozdulatlanul maradtam, megpróbáltam arra koncentrálni, hogy ártalmatlannak tűnjek, de éreztem magamon a tekintetét, és az felzavart. Bár nem voltam mérges ezekre a vámpírokra, akikről tényleg elhittem, hogy csak megvédik magukat, akkor is éreztem valami furcsa dühöt. Nem hittem, hogy önmagam

vagyok.

A dühöm nem tett idiótává, mivel túl szomorú voltam—nyomorult is, akár. Csak Diego járt a fejemben, és nem tudtam nem gondolni arra, hogyan halt meg. Biztos voltam benne, hogy nem mondta el önszántából Rileynak a titkainkat—titkok, amik okot adtak arra, hogy addig bízzak Rileyban, amíg túl késő. A fejemben, újra láttam Riley arcát—az a hideg, sima arckifejezés, ami akkor alakult ki, mikor mindenkit avval fenyegetett, hogy megbünteti, ha nem viselkedik. Megint hallottam azt a kísérteties és furcsán részletes leírását—majd elviszlek a lányhoz, és tartalak, amíg ő letépi rólad a lábaidat, és aztán lassan, nagyon lassan elégeti az ujjaidat, füleidet,

ajkadat,

Most

rájöttem,

nyelvedet hogy

és

minden

Diego

más

felesleges

halálának

függelékedet.

leírását

hallottam.

Azon az éjszakán, biztos voltam abban, hogy valami megváltozott Rileyban. Diego megölése volt az, ami megváltoztatta, ami megkeményítette. Most már csak egyetlen dolgot tudtam elhinni Riley szavaiból: ő jobban értékelte Diegot, mint bárki más közülünk. És akkor is nézte, mikor a teremtőnk bántotta. Nincs kételyem abban sem, hogy

segítette.

Együtt

ölték

meg

Diegot.

Azon tűnődtem, vajon mennyire fájt volna, ha elárulom, cserbenhagyom Diegot.

Szerintem nagyon. Legalább ennyibe került volna Diegonak is a helyemben. Szörnyen éreztem magam. Azt akartam, hogy a Diego gyötrelmes kiabálásának a képe kiszálljon Aztán

a

fejemből,

még

itt

de

is

belémragadt.

hallottam

kiabálásokat.

Majdnem kinyitottam a szemem, de Jasper rámmorgott mérgesen, és akkor jobban összeszorítottam.

Nem

láttam

többet

a

füstnél.

Kiabálást hallottam, és egy furcsa, vad üvöltést. Hangos volt, és hosszú. Nem tudtam elképzelni, hogy egy arc egy ilyen kiabálásba torzul, és ez a nemtudás ijesztőbbé tette a hangot. Ezek a sárga szemű vámpírok annyira különböztek tőlünk. Legalábbis, tőlem, mivel én voltam az egyetlen, aki életben maradt. Riley és a teremtőnk biztosan eltűntek

valahová.

Neveket hallottam, Jacob, Leah, Sam. Annyi különböző hangot hallottam, de ez az előbbi üvöltés még nem állt le. Riley biztosan a vámpírok számáról is hazudott nekünk A kiabálás elvékonyodott, amíg már csak egyetlen hangot hallottam, egy gyötrelmes, embertelen nyivákolást, amitől össze kellett szorítanom a fogaimat. Olyan tisztán láttam

Diego

arcát

a

fejemben,

mintha

ő

üvöltene

itt.

Carlislet is hallottam. Könyörgött, hogy látnia kell valamit “Kérlek, hadd nézzem meg. Hadd segítsek.” Senki se vitatkozott vele, de ha mégis, valami ok miatt, a hangja nekem

úgy

tűnt,

mintha

veszítene.

Aztán az üvöltés elért egy teljesen metsző hangmagasságot, és hirtelen Carlisle azt mondta, “köszönöm”. A hangja buzgó volt, és a nyivákoláson kívül egy csomó test mozgását

hallottam.Valaki

vagy

valakik

közeledtek.

Jobban koncentráltam a hangokra, és hallottam valami várhatatlant és lehetetlent. Nehéz lélegzések mellett—és sose hallottam senkit a klánomból így lélegezni—olyan mély, öklöző hangok voltak, tucatjával egyszerre. Majdnem olyanok, mint a… szívdobogások. De biztosan nem emberi szívek voltak ezek. Azt a bizonyos hangot már ismertem. Mély levegőt vettem, de a szél a másik irányból fújt, így csak a füstöt éreztem.

Figyelmeztető hang nélkül valami megérintett, és meglökött a fejem másik felén. A szemeim kinyílni kezdtek a pániktól, amíg kezdtem feltántorogni, és a fogásából elmenekülni.

Aztán

megpillantottam

Jasper

kéthüvelyknyire

figyelmeztető

nézését

az

úgy

arcomtól.

“Fejezd be,” csattant rám, visszarántva a helyemre. Csak hallani tudtam őt, de aztán észrevettem, hogy a kezei a fejemet fogják, teljesen eltakarván a füleimet. “Csukd be a szemed,” parancsolta megint, biztosan normál hangon, bár alig tudtam hallani. Azon kínlódtam, hogy megnyugodjak és becsukva tartsam a szemem. Voltak dolgok, amiket nem akart, hogy meghalljak. Nekem jó—ha azt jelentette, hogy ettől életben maradhatok. Egy pillanatig előrukkolt Fred arca. Azt mondta, hogy várni fog egy napig. Vajon betartja a szavát? Azt kívántam, bárcsak elmondhatnék neki mindent a sárgaszeműekről, és mennyi dolog volt, amit még tudnunk kellett volna. Ebből a világból

most

már

semmit

se

tudtunk.

Érdekes lenne azért felkutatni a világot. Főleg egy olysasvalakivel, aki láthatatlanná tesz,

és

akivel

biztonságban

vagyok.

De Diego már nem volt. Nem jöhetett velem, hogy keressük meg Fredet. Ez enyhén visszataszítóvá

tette

a

jövő

elképzelését.

Még mindig hallottam valamiket, de csupán azt az üvöltést meg egy pár hangot. Bármi is volt az az öklöző valami, most már túl halk volt számomra, hogy megvizsgáljam. Valamiket azért ki tudtam bogozni, mikor egy pár perccel később ezt mondta Carlisle, “Muszáj lesz …”—a hangja túl mély volt egy másodpercig, aztán—“… innentől. Ha tudnánk

segíteni,

megtennénk,

de

nem

mehetünk

el.”

Hallottam egy hörgést, de furcsamód nem volt fenyegető. A vonyításból hirtelen nyafogás lett, de az is elpárolgott lassan, mintha elment volna tőlem. Pár percig csend volt. Több hangot is hallottam, főleg Carlisleét és Esmeét, de még mást is, ismeretlenekét. Azt kívántam, bárcsak tudnék szagolni valamit, vagy ilyesmi

—a vakság a hallhatalansággal összekombinálva arra késztetett, hogy bármilyen érzéki információ után keressek. De csak a rettenetesen édes füst illatát éreztem. Azért volt egy hang, magasabb és tisztább, mint a többieké, amit könnyen hallhattam. “Még öt perc,” mondta. Biztos voltam benne, hogy egy lány beszélt. “És Bella kinyitja a szemeit harminchét másodperc múlva. Azt se kétleném, hogy hall minket most.” Ennek nem volt semmi értelme. Mást is ráerőltettek arra, hogy becsukva tartsa a szemeit? Vagy azt hitte, hogy a nevem Bella? Senkinek se mondtam el a nevem. Megint

azon

törekedtem,

hogy

szaglásszak.

Motyogások. Semmiben se lehettem biztos, mikor Jasper keze szorosan a fülemhez volt “Három

simulva. perc,”

Jasper

mondta kezei

a

magas,

tiszta

elhagytak

hang. engem..

“Most kinyithatod a szemed,”mondta nekem, pár lépés távolságot tartva. A mód ahogyan mondta igazán megijesztett. Hamar körülnéztem, várván a veszélyre, amit elő

tudott

hozni

ez

a

hang.

Ez a füst mindent olyan homályossá tett. Közel hozzám, Jasper a homlokát ráncolta. A fogai össze voltak szorítva és olyan arckifejezéssel nézett rám, ami majdnem…rémült volt. Nem mintha félt volna tőlem, de félt miattam. Arra emlékeztem, hogy mit mondott korábban, hogy veszélybe sodrom őket valami Volturi miatt. Kíváncsi vagyok, mi volt az a Volturi. Nem is tudtam elképzelni mitől is félhet ez a sebhelyes, veszélyes

vámpír.

Jasper háta mögött, négy vámpír állt egy vonalban, mindegyikük háttal volt nekem. Az egyik Esme volt. Mellette volt egy magas szőke nő, egy alacsony fekete hajú lány, és egy sötéthajú férfi vámpír, amelyik olyan nagy volt, hogy ránézni is ijesztő volt— ez ölte meg Kevint. Egy pillanatig elképzeltem, amint ez a vámpír megragadja Raoult. Furcsa

volt,

de

kellemes.

Három másik vámpír volt a nagyobbik háta mögött. Nem láttam tisztán, hogy mit csinálnak, mivel előttem állt. Carlisle a földön térdelt, és mellette egy férfi vámpír

volt, akinek bronzvörös haja volt. Mellettük volt még egy másik alak, de nem láttam belőle túl sokat, csupán valami farmert és barna csizmát. Vagy egy lány volt, vagy egy fiatalabb

férfi.

Éppen

javították

őt?

Szóval nyolc sárgaszemű volt összesen, plusz az a sok üvöltés korábban, bármilyen furcsa vámpír lett az volna; biztosan volt legalább még nyolc hang. Szóval tizenhat, lehet több. Szóval kétszer annyian voltak, mint amennyit Riley mondott. Azon kaptam magam, hogy azt remélem, hogy a sötét köpenyesek utolérik Rileyt és nem

könyörülnek

neki.

A földön lévő vámpír lassan felállt—ügyetlenül mozogván, majdnem úgy, mintha valami

kétbalkezes

ember

lett

volna.

A szél Jasperen és rajtam keresztül fújta a füstöt. Egy pillanatig minden láthatatlan volt, kivéve őt. Bár nem voltam annyira vak, mint ezelőtt, hirtelen sokkal izgatottabbnak éreztem magam valami ok miatt. Olyan volt, mintha izgatottságtól vérzett

volna

a

mellettem

lévő

vámpír.

A szél most már visszafelé fújt, és a következő másodpercben mindent tudtam látni és érezni. Jasper mérgesen rámmorgott és a hajolásomból letepert vissza a földre. Tizenkilencedik rész Égő torok... Ő volt az—az ember, akire pár perccel ezelőtt vadásztam. Az illat, amitől az egész testem arra koncentrált. Az édes, zamatos vér illata, ez volt a legfinomabb, amelyért valaha

vadásztam.

A

szám

és

a

torkom

már

égett.

Megpróbáltam koncentrálni—a tényre, hogy Jasper arra vár, hogy hirtelen megmozduljak, hogy meg tudhasson ölni—de csupán egy részem bírt. Olyan volt, mintha

valaki

kettőbe

akarna

törni.

A Bella nevű ember csodálkozva nézett rám barna szemeivel. Ránézve rosszabb lett. Láthattam a vért, amint az a vékony bőre alatt kering. Megpróbáltam másfelé nézni, de

a

szemeim

folyton

visszapillantottak

rá.

A bronzhajú halkan hozzászólt. “Ő megadta magát. Ilyet még nem láttam. Csak Carlisle

tud

Carlisle

ilyenekre

biztosan

gondolni.

Jaspernek

elmagyarázta

neki,

ez

nem

mikor

tetszik.”

nem

hallottam.

A vámpír mindkét keze az emberlány körül volt, és fordítva. A torka két hüvelykujjnyira volt a fiú szájától, de nem úgy tűnt, mintha félne tőle. És a vámpír nem vadászat közben volt. Régebb azon az ötleten tűnődtem, hogy milyen lehet egy vámpírklán egy ember háziállattal, de nem éppen így képzeltem el. Ha a lány vámpír lett

volna,

“Jasper “Jól

akkor

azt

jól van.

De

“Megharapták?”

hittem

volna,

van?” a

méreg

kérdezte,

még úgy

hogy

együtt

suttogta

az

csípi,”

mondta

tűnt,

sokkolta

vannak. ember.

a

vámpír.

az

ötlet.

Mégis ki volt ez a lány? Miért engedték ezek, hogy velük legyen? Miért nem ölték meg eddig? Ő meg miért nem érezte magát kényelmetlenül, mintha nem is félne tőlük? Úgy tűnt, mintha része lenne ennek a világnak, de akkor se értette a tényeit. Persze, hogy megharapták Jaspert. Ő éppen a klánommal verekedett—és tönkre is tette

őket.

Ez

a

lány

legalább

tudta,

hogy

mik

voltunk?

Ugh, az égő torkom! Megpróbáltam nem arra gondolni, hogy a vére eloltaná azt, de a szél pont az arcomba fújta az illatát! Túl késő volt tisztán tartani a fejem— megszagoltam

a

prédát,

és

ezt

már

semmi

sem

változtathatta

meg.

“Megpróbált mindenhol egyszerre lenni,” mondta a bronzhajú a lánynak “Igazából azt akarta, hogy Alice ne csináljon semmit” Megrázta a fejét, míg ránézett az alacsony sötéthajú

lányra.

“Alicenek

nincs

szüksége

senkinek

a

segítségére.”

Az Alice nevű vámpír Jasperre pillantott “Oltalmazó és ostoba egyszerre,” mondta egy tiszta, szoprán hangon. Jasper visszanézett rá egy félmosollyal. Egy pillanatig elfelejtette,

hogy

létezem.

Nehezen tudtam avval az indulattal megküzdenni, hogy kihasználjam a pillanatot és az emberlányra ugorjak. Kevesebbe kerülne, mint egy pillanat és aztán a meleg vére— az ami hallható volt a bőre alatt—eloltaná a tüzet. Annyira közel volt hozzám… A bronzhajú vámpír elkapta a tekintetem, vadul és figyelmeztetően nézvén. Tudtam,

hogy meghalok, ha elérem azt a lányt, de a kín a torkomból is azt az érzést adta, hogy akkor is meghalok, ha nem teszem meg. Annyira fájt, hogy hangosan kiabálni kezdtem. Jasper rámmorgott, és megpróbáltam nem megmozdulni, de valahogy úgy éreztem, hogy a vérének illata olyan, mint egy óriási kéz, ami lerántana a földre. Sose próbáltam leállítani magam, mikor vadászni kezdtem. Beástam a kezeimet a földbe, keresvén valamit, amiben megfogózhatok, de semmit sem találtam. Jasper lehajolt, és még akkor is, ha tudtam, hogy két másodperc választ el a haláltól, nem tudtam leállítani

ezeket

a

gondolatokat.

Aztán Carlisle Jasper mellé termett, és a vállára tette a kezét. Kedves, nyugodt szemmel nézett rám. “Fiatalasszony, meggondoltad magad?” kérdezett. “Nem akarunk megölni,

de

megtesszük,

ha

nem

tudsz

uralkodni

magadon.”

“Hogyan bírjátok?”kérdeztem tőle, majdnem könyörögve. Ő nem égett? “Akarom őt.”Az emberre bámultam, megint azt kívántam, hogy a távolság köztünk ne is létezzen.

Az

ujjaim

haszontalanul

kutatták

a

koszt

a

földön.

“Muszáj kibírnod,” mondta Carlisle komolyan. “Gyakorolnod kell uralkodni magadon. Nem lehetetlen, és ez az egyetlen dolog, ami most megmenthet.” Ha tűrnöm kell ezt az embert úgy, ahogy ezek a furcsa vámpírok, és ha ez az egyetlen módja, hogy életben maradjak, akkor máris halálra vagyok ítélve. Nem akartam meghalni, nem akartam fájdalmat, de ennek mi értelme volt? Mindenki más meghalt. Diego

is,

csak

ő

már

napok

óta.

A neve az ajkamon volt. Majdnem kimondtam hangosan. Ehelyett, megragadtam a fejem mindkét kezemmel és megpróbáltam olyasmire gondolni, ami nem fájt. Nem az emberlányra,

sem

Diegora.

Nem

ment

túl

jól…

“Nem kéne arrébb menjünk tőle?” suttogta az emberlány, és ezután már nem tudtam koncentrálni. A szemeim megint őt nézték. A bőre annyira vékony és puha volt. Láttam

a

vér

lüktetését

a

nyakában.

“Itt kell maradnunk,” mondta a vámpír, akihez a lány ragaszkodott. “Idetartanak észak felől.”

Ők? Észak felé pillantottam, de csak füstöt láttam. Rileyt és a teremtőmet értették? Hirtelen megint pánikba estem, de azért éreztem egy reményt is. Az nem volt lehetséges, hogy a lány és Riley legyőzzék ezeket a vámpírokat, ugye? Még ha a vonyítók is elmentek, Jasper úgy nézett ki, mintha egyedül is képes lenne szembeszállni

kettejükkel.

Vagy

ezt

a

titokzatos

Volturit

értette?

A szél újra az arcomba fújta az emberlány illatát, és a gondolataim rögtön szészóródtak.

Szomjasan

néztem

rá.

A lány találkozott a pillantásommal, de az arckifejezése annyira különbözött attól, aminek lennie kellett volna. Bár a fogaim fehérje látható volt, és bár reszkettem, uralkodván magamon, hogy ne ugorjak rá, nem tűnt úgy, mintha félne tőlem. Ehelyett csodálkozva nézett rám. Mintha beszélni akart volna velem—mintha kérdései lennének

számomra.

Azután Carlisle és Jasper visszahátráltak a tűztől—és tőlem—egyvonalba állva a többiekkel és az emberrel. Mindegyikük a tüzet bámulta, szóval, bármi is volt az, amitől féltek, közelebb volt hozzájuk, mint hozzám. A füsthöz mentem, eltávolodván a tűztől. Vajon el kéne rohannom? Vajon eléggé el vannak térítve ahhoz, hogy elmeneküljek? És mégis hova mehetnék? Fredhez? Vagy menjek valahova egyedül? Találjam meg Rileyt és fizettessem meg azért, amiért megölte Diegot? Amíg haboztam, megbabonázva az utolsó ötlettől, a pillanat eltelt. Mozgást hallottam északról és tudtam, hogy szendvicsbe pakoltak a sárgaszeműek és a jövevények között Húszadik rész A jövevények.... “Hmm,”

mondta

egy

halott

hang

a

füst

mögül.

Abból az egy szótagból rögtön tudtam, hogy ki az, és ha nem lettem volna megfagyva ettől A

a

félelemtől, sötét

eliszkoltam köpenyesek

volna. voltak.

És ez mit jelentett? Egy új harcot? Tudtam, hogy ezek a sötét köpenyesek azt akarták,

hogy a teremtőm végezzen ezekkel a sárgaszeműekkel. Hát nem sikerült neki. Ez azt jelenti, hogy meg fogják őt ölni? Vagy Carlislet és Esmet meg a többieket innen ölik meg? Ha ez rajtam múlt volna, nem a foglyulejtőimet öltem volna meg, az biztos. A köpenyesek elkerülték a füstöt, hogy szembenézzenek a sárgaszeműekkel. Egyik sem

nézett

felém.

Meg

sem

mozdultam.

Négyen voltak, mint a múltkor. De az nem tett köztük különbséget, hogy hét sárgaszemű volt itt. Ők ugyanolyan óvatosak voltak ezekkel az alakokkal, mint Riley és a teremtőm. Volt még valami, ami nem volt látható, hanem érezhető. Ők voltak a büntetők, “Isten

és

hozott,

Jane,”

ők mondta

a

sosem

sárgaszemű,

aki

vesztettek.

az

emberlányt

fogta.

Szóval ismerték egymást. De a bronzhajúnak a hangja egyáltalán nem volt barátságos —de gyenge sem, vagy buzgó arra, hogy örömet szerezzen, mint Riley. Még dühös sem volt, ahogyan a teremtőm. A hangja csupán hideg volt, udvarias és egyáltalán nem volt meglepve semmitől. Szóval ezek a sötétköpenyesek voltak a Volturik? A kis vámpír, aki őket vezette—Jane, látszólag—lassan körülszkennelte mind a hét sárgaszeműt és végül felém fordult. Először pillantottam az arcára. Fiatalabb volt, mint én, de egyben sokkal idősebb, azt hiszem. A szemei bíborvörösek voltak. Tudván, hogy túl késő, hogy senki se vegyen észre, lenn tartottam a fejem, letakarván a kezeimmel. Lehet, ha világossá válik számára, Jane ugyanúgy fog bánni velem, mint Carlisle. “Nem

Igaz, is

“Ő

értem,” megadta

“Megadta

nem Jane

volt halt

magát,” magát?”

túl

hangja

sok egy

kis

magyarázta csattant

remény

erre.

bosszúságot a

takart.

bronzhajú.

fel

Jane.

A köpenyesek pillantást váltottak. A bronzhajú azt mondta, hogy sose látott még olyat, hogy valaki megadja magát. Lehet ilyet még a köpenyesek se láttak. “Carlisle adott neki választást,”mondta a bronzhajú. Úgy tűnt, ő a sárgaszeműek szóvivője.

Azt

hittem,

Carlisle

volt

a

vezető.

“Nincs választása olyasvalakinek, aki megszegte a szabályt,” mondta Jane, a hangja, mint

mindig,

unott

volt.

A csontjaim jéggé változtak, de már nem éreztem pánikot. Minden annyira elkerülhetetlennek

tűnt

most.

Carlisle megpróbált finoman válaszolni Janenek “Ez már a ti dolgotok. Amíg nem támadt meg minket, nem láttam szükségét annak, hogy megöljük. Őt nem tanították be.” Bár a szavai közömbösnek tűntek, majdnem azt gondoltam, hogy az életemért esedezik.

De,

ahogy

“Ez

ő

is

mondta,

a

hülyeség,”

sorsom

nem

tőle

függött.

erősített

Jane.

“Ahogy

gondolod.”

Jane kétféle arckifejezéssel bámulta Carlislet: az egyik csalódottságnak tűnt, a másik pedig zűrzavarosnak. Megrázta a fejét, aztán az arca újra olvashatatlanná vált. “Aro azt remélte, hogy majd látni fogunk téged, Carlisle” mondta. “Üdvözöl.” “Majd

add

át

neki

az

én

üdvözleteimet

is,”

válaszolta.

Jane mosolygott. “Persze.” Aztán újra rámnézett, a szája széle majdnem mosolyra gördült. “Úgy tűnik, elvégeztétek helyettünk itt a munkánkat… a legtöbbet. Csak szakmai kíváncsiságból, hányan voltak? Sok nyomot hagytak Seattleben.” Munkáról és szakmáról beszélt. Akkor igazam volt, az volt a munkája, hogy büntessen. És akkor ha léteztek büntetők, akkor szabályoknak is kell lenniük. Carlisle ezelőtt azt mondta “Mi követjük a szabályokat” és azt is, hogy “Nincs olyan törvény, ami tiltja, hogy vámpírokat teremts, ha kontroll alatt tartod őket”. Riley és a teremtőm inkább csak a Volturi megjelenésétől féltek, és nem tőlük. Tudtak a szabályokról, és azt is, hogy megszegik azokat. Akkor miért nem mondták el nekünk? És több Volturi volt, mint ez a négy. Ez a valaki, akit Aronak hívtak és többen is. Biztosan jó sokan lehetnek, Carlisle

hogy válaszolt

Valamelyik

a Jane

közülük

vámpírok

kérdésére alig

féljenek

“Tizennyolcan,

hallhatóan

beleértve

morgott

egy

tőlük. őt

is.” egyet.

“Tizennyolcan?” ismételte Jane, a hangja meglepett volt. A teremtőnk sose mondta el neki, hogy hányat teremtett közülünk. Vajon Jane tényleg meg volt lepve, vagy csak tette

magát?

“Mindegyikük

újszülött

volt,”

mondta

Carlisle.

“Képzetlenek

voltak.”

Képzetlenek és tudatlanok, hála Rileynak. Kezdtem érteni, milyennek tűntünk ezeknek az idősebb vámpíroknak. Jasper is újszülöttnek nevezett. Mint egy csecsemőt. “Az

összes?”

csattant

fel

Jane.

“És

ki

volt

a

teremtőjük?”

Mintha nem is ismerte volna őt. Ez a Jane nagyobb hazug volt, mint Riley, de sokkal jobban

értett

“A

neve

hozzá,

Victoria

volt,”

mint

ő.

a

bronzhajú.

válaszolta

Ő hogy tudta, mikor én nem? Arra emlékeztem, hogy Riley azt mondta, ebben a csoportban van egy gondolatolvasó. Ezért tudtak ők mindent? Vagy ez is egy hazugság

volt.

“Volt?”

kérdezte

Jane.

A bronzhajú vámpír észak felé fordította a fejét, mintha mutatna valamit. Felnéztem és

láttam

a

füstfelhőt

a

hegy

széléről.

Volt. Körülbelül annyira kellemes volt ezt hallani, mint elképzelni, amint a nagy vámpír

felaprítja

“Ez

Victoria,”kérdezte

a

Raoult.

Csakhogy lassan

ez

Jane.

“A

sokkal,

sokkal

tizennyolcon

job kívül

volt volt?”

“Igen,” erősítette meg a bronzhajú. “Csak egy másik volt mellette. Nem volt annyira fiatal,

mint

ez

itt,

de

idősebb

sem,

mint

egy

év.”

Riley. A vad élvezet egyre jobban fokozódott. Ha—oké, mikor—meghalok, legalább a tervem végbement. Rileyn már bosszút álltak. Majdnem mosolyogtam. “Húsz,” mondta Jane. Vagy több volt ez, mint amennyit elvárt, vagy egy fenomenális színésznő “Én,”

volt.

“És

ki

mondta

intézte

a

el

a

bronzhajú

teremtőt?” fagyosan.

Bárki is volt ez a vámpír, még ha ember háziállatot is tartott, vagy sem, ő barátom volt. Még ha ő is kellene megöljön a végén, akkor is sokkal tartoznék neki. Jane “Te

megfordult ott,”

és csattant

szűk

szemekkel fel.

“A

rámbámult. neved.”

Már amúgy is halott voltam legalábbis szerinte. Szóval miért kellene megadjam ennek a hazug vámpírnak azt, amit akart? Csak bámultam rá.

Huszonnegyedik rész A vég… Jane rámmosolygott, fényes, boldog mosollyal. Ilyen csak az ártalmatlan gyerekeknek van. Hirtelen égni kezdtem. Olyan volt, mintha visszaéltem volna életem legszörnyűbb éjszakáját. Tűz hatolt a testem minden egyes sejtjébe, eltakarván az egész bőrömet, megrágván belőlem a csontokat. Úgy éreztem magam, mintha el lennék temetve a klánom temetési máglyájában, ami minden részen lángokkal volt teli. Nem volt olyan sejt a testemben, ami az elképzelhető legrosszabb fájdalommal nem égett volna. A saját kiabálásomat is alig hallottam meg, mivel a füleim is fájtak. “A neved,” mondta megint Jane, és, ahogy beszélt, a tűz elpárolgott. Pontosan úgy, mintha

mindezt

csak

elképzeltem

volna.

“Bree,” mondtam, amilyen gyorsan csak tudtam, még mindig zihálva a már nem létező

fájdalom

miatt.

Jane újra mosolygott, és a tűz megint előjött. Mennyi fájdalom kell, hogy emiatt meghaljak? A kiabálások már nem úgy tűntek, hogy tőlem jönnek.Miért nem tépi már le valaki a fejem? Carlisle túl kedves volt ahhoz, mi? Vagy bárki is volt a gondolatolvasójuk.

Nem

tudta

az

is

megérteni

és

megállítani?

“Mindent elmond, amit tudni akarsz,” morgott Janere a bronzhajú. “Nem kell ezt tenned.” A fájdalom megint elpárolgott, mintha Jane leoltotta volna a villanyt. Hason feküdve találtam

magam,

“Ó,

tudom,”

zihálván, mondta

mintha

szükségem Jane

lenne

vidáman

levegőre. “Bree?”

Megborzongtam, mikor meghallottam a nevem, de a fájdalom nem kezdődött el. “Ez

igaz?”

kérdezte.

“Húszan

voltatok?”

A szavak kirepültek a számból. “Tizenkilencen vagy húszan, lehet többen, nem tudom! Sara és az, akinek a nevét nem tudom, elkezdtek verekedni az úton ….” Vártam, hogy a fájdalom megbüntessen, mivel nem volt ennél jobb válaszon, de ehelyett

Jane

“És

ez

újra a

beszélni

Victoria—ő

kezdett.

teremtett

titeket?”

“Nem tudom,” vallottam be félénken. “Riley sose említette a nevét. Azon az éjszakán nem láttam semmit… olyan sötét volt, és nagyon fájt!” Kissé hátráltam. “Nem akarta, hogy képesek legyünk rá gondolni. Azt mondta, hogy a gondolataink nincsenek biztonságban.” Jane “Mesélj

rápillantott nekem

a

Rileyról,”

bronzhajúra,

aztán

mondta

“Miért

Jane.

megint hozott

rámnézett. titeket

ide?”

Visszaemlékeztem Riley hazugságaira amilyen hamar csak tudtam. “Riley azt mondta, hogy el kell pusztítsuk a fura sárgaszeműeket innen. Azt mondta, könnyű lesz. Azt mondta, hogy a város az övéké, és értünk fognak jönni. És azt is mondta, hogy mikor megöltük őket, az összes vér a miénk lehet. Nekünk adta az illatát.” Az emberlány felé mutattam. “Azt mondta, tudni fogjuk, hogy a helyes klánt támadjuk meg, mert a lány velük

lesz.

Azt

mondta,

aki

először

ér

hozzá,

megkaphatja.”

“Úgy tűnik, Riley tévedett a könnyű résznél,” mondta Jane, a hangja kissé ugratónak látszott. Úgy tűnt, Janenek kedvezett a sztorim. Ha figyelmesen ránéztem, rájöttem, hogy meg volt könnyebbülve attól, hogy Riley nem mondta el nekem, vagy a többieknek, hogy meglátogatta a teremtőnket. Victoriát. Ez volt a mese, amit a sárgaszeműeknek kellett tudniuk és elhinniük—az, amelyik nem foglalta magába Janet vagy a Volturit. Hát, akkor játsszunk így. Remélhetőleg a gondolatolvasó mindent megtud majd. Nem tudtam fizikailag bosszút állni ezen a szörnyetegen, de mindent el tudtam mondani

a

sárgaszeműeknek

a

gondolataimmal.

Remélhetőleg.

Bólintottam, beleegyezvén Jane kis mókájával, és felálltam, mert fel akartam hívni a

gondolatolvasó figyelmét, bárki is lett volna az. Avval a verzióval folytattam a történetet, amelyikkel a többiek mondtak volna. Kevinnek tettettem magam. Hülye voltam,

mint

egy

zacskó

szikla

és

teljesen

műveletlen.

“Nem tudom, mi történt.” Ez a rész, mondjuk, igaz volt. A harcmezőn lévő felfordulás még mindig rejtély volt számomra. Kristie csapatjából, legalábbis, nem láttam senkit. Vajon a titkos üvöltő vámpírok érték el őket? “Elváltunk, de a többiek nem értek ide. És Riley elhagyott minket, és nem jött segíteni, ahogyan megígérte. Aztán minden olyan zavaros volt, és mindenki darabokra volt törve.” Meghökkentem, mikor eszembe jutott a törzs, amiben beleakadtam. “Féltem. El akartam szaladni.” Carlislera bólintottam. “Az azt mondta, hogy nem bántanak, ha nem verekszem.” Ez biztosan nem árulta el Carlislet semmiféleképpen. Ennyit már elmondott Janenek. “Á, de neki nem volt joga erre, fiatallány,” mondta Jane. Annyira élvezte magát. “Megszegett

szabályoknak

szükségük

van

következményekre.”

Még mindig tettetvén, hogy Kevin vagyok, csak bámultam rá, mintha túl hülye lettem volna,

hogy

megértsem.

Jane ránézett Carlislera “Biztosan legyőztétek az összeset? A másik felet is, amelyik különvált

tőlük?”

Carlisle

bólintott

“Mi

is

különváltunk.”

Szóval a vonyítók érték el Kristiet. Azt reméltem, hogy bármik is voltak azok, a vonyítók

nagyon,

nagyon

félelmetesek.

Kristie

megérdemelte

ezt.

“Nem tagadhatom, hogy meg vagyok lepve,” mondta Jane, a hangja őszinte volt, így azt hittem, hogy ez volt az igazság. Jane azt remélte, hogy Victoria hadserege majd kárt “Igen,”

okoz egyezett

itt, bele

de halkan

a

egyértelműen Jane

háta

nem

mögött

lévő

sikerült.

három

vámpír.

“Sose láttam egy klánt, amely túlél egy ekkora csapást,” folytatta Jane. “Nem tudjátok mi volt ennek az egésznek a háta mögött? Elég extrémnek tűnik, ha azt nézzük, hogyan is éltek ti. És miért volt a lány a kulcs?” A szemei egy pillanatra az emberlányra “Victoria

villantak. neheztelt

Bellára,”

mondta

neki

a

bronzhajú.

Szóval végre mindennek értelme volt. Riley azt akarta, hogy a lány meghaljon, és nem is

érdekelte,

hányan

halunk

meg

ezért.

Jane boldogan nevetett. “Ez aztán.”—és úgy mosolygott az emberre, mint a múltkor rám.—“Úgy tűnik, ez a lány különösen erős reakciókat kelt fel a mi fajtánknak.” Semmi nem történt a lánnyal. Lehet Jane nem is akarta őt bántani. Vagy a szörnyűséges

képessége

nem

működött

az

embereknél.

“Megtennéd, hogy abbahagyod?” kérdezte a bronzhajú egy kontrollált, de mérges hangon. Jane megint nevetett. “Csak csekkoltam. Úgy tűnik, nem okoztam kárt.” Kevinesnek próbáltam tartani az arckifejezésem, hogy ne hagyjam cserben a tervem. Szóval akkor Jane nem tudta bántani ezt a lányt, úgy, ahogyan engem, és ez nem volt normális neki. Bár Jane nevetett ezen, elmondhattam, hogy ez a dolog az őrületbe kergeti őt. Ezért tűrték ezt az emberlányt a sárgaszeműek? De ha valami módon különleges

volt,

akkor

miért

nem

változtatták

át

vámpírrá?

“Hát, úgy tűnik, itt nem nagyon van mit csinálnunk,” mondta Jane, a hangja újra monoton volt. “Furcsa. Nem szokásunk hiába érkezni. Kár, hogy elvesztettük a harcot. Úgy

hangzott

nekem,

mintha

elég

szórakoztató

lett

volna

nézni.”

“Ja,” vágta vissza a bronzhajú. “És olyan közel voltatok. Pechetek volt, hogy nem érkeztetek egy fél órával hamarabb. Lehet akkor beteljesítettétek volna itt a célotokat

.”

Majdnem mosolyogtam. Szóval a bronzhajú volt a gondolatolvasó, és ő mindent hallott, ami akartam, hogy tegyen. Jane nem ússza meg ezt szárazon. Jane visszabámult a gondolatolvasóra egy üres tekintettel. “Bizony. Kár, hogy a dolgok

ilyenre

A

bólintott.

gondolatolvasó

fordultak, Vajon

mit

hallhatott

nem?” Jane

fejében?

Jane felém fordította most az üres tekintetét. Megkapta tőlem azt, amire szüksége volt. Nem tudta, hogy minden más információt a gondolatolvasónak adtam. És megvédtem az ő klánjának is a titkait. Tartoztam neki. Megbüntette Rileyt és Victoriát helyettem. Rápillantottam

a

szemem

sarkából,

és

azt

gondoltam,

Köszönöm.

“Felix?”

mondta

“Várj”

mondta

Jane a

lustán.

gondolatolvasó

hangosan.

Carlisle felé fordult és gyorsan beszélt “Elmagyarázhatjuk a szabályokat neki. Nem úgy tűnik, hogy vonakodik a tanulástól. Nem tudta, hogy mi tesz.” “Persze” mondta Carlisle hevesen, Janere nézvén. “Vállalni fogjuk Breet.” Jane arca úgy tűnt, mintha nem lett volna biztos abban, hogy viccelnek vagy sem, de ha ezt is tették volna, viccesebbek voltak, mint amennyire ő felfogta. Szörnyű volt. Ezek a vámpírok ismeretlenek voltak, de mégis, mindent megtettek értem.

Tudtam,

hogy

semmi

sem

menthet

meg

,

de

akkor

is.

“Nem teszünk kivételeket,” mondta nekik Jane, látszólag élvezte magát. “És sosem adunk

második

esélyt.

Rosszat

tesz

a

hírnevünknek.”

Olyan volt, mintha hirtelen másvalakiről beszélt volna. Az nem érdekelt, hogy a halálomról beszélt. Tudtam, hogy a sárgaszeműek nem tudják őt megállítani. Ő volt a vámpírrendőr. De még akkor is, ha ezek mocskok voltak, —túlságosan is—legalább a sárgaszeműek

tudtak

róla.

“Ha már itt tartunk...” folytatta Jane, a szemei megint az emberlányon voltak, és a mosolya tágabb lett. “Caiust majd érdekelni fogja, ha meghallja, hogy még ember vagy,

Bella.

Lehet

meglátogat

majd.”

Még mindig ember. Szóval akkor át fogják őt változtatni. Kíváncsi vagyok, mire várnak. “Már ki is van szabva az időpont.”mondta az alacsony sötéthajú vámpír “Lehet eljövünk

és

mi

magunk

látogatunk

meg

pár

hónap

múlva.”

Jane mosolya úgy eltűnt, mintha valaki letörölte volna. Vállat vonva nézett a fekete hajú vámpírra, és azt feltételeztem, hogy bármennyire is utálta az emberlányt, ezt az alacsony

vámpírt

tízszer

jobban

gyűlölte.

Jane visszafordult Carlislehoz ugyanolyan üres tekintettel, mint ezelőtt. “Örülök, hogy megismertelek, Carlisle—azt hittem, Aro túlreagálja a dolgot. Hát, amíg újra találkozunk…” Akkor most végem volt. Még mindig nem féltem. Az egyetlen, amit megbántam, az az

volt, hogy nem tudtam mindent elmondani Frednek. Most teljesen vakon fog nekivágni a világnak, ami teli van mindenféle veszélyes rendőrökkel, és titkos klánokkal. De Fred okos volt, elővigyázatos és volt egy különleges képessége. Mit árthatnának neki, ha nem is látják? Lehet a sárgaszeműek majd találkoznak egy nap Freddel.

Légy

kedves

vele,

mondtam

magamba

a

gondolatolvasónak.

“Rendezd azt el, Felix,” mondta Jane közömbösen, rámbólintván. “Haza akarok menni.” “Ne

nézd”

Becsuktam a szemem.

suttogta

a

bronzhajú

vámpír.