Natalija Nyikityina: Hazatérek hozzád (részlet)
ELSŐ RÉSZ Egy héja lustán körözött a felhőtlen égen, mintha a kihalt külváros csendjét őrizné. A késő délutáni nap mélán gyönyörködött benne, míg a madár egyszer csak, szinte kelletlenül megmozdítva engedelmes szárnyait, el nem tűnt a horizonton. A kiszáradt ösvény meleget árasztott, és úgy tűnt, mintha Imre könnyű léptei külön örömöt okoznának neki. Imre végrevalahára meglátogatta távoli rokonait, és most, mint aki régi adósságot törlesztett, elégedetten gyalogolt vissza a városba. A sűrű bozótból halk madárcsipogás és kabócák ciripelése hallatszott. Imrének olyan könnyű volt a szíve, hogy énekelni támadt kedve, pedig ritkán esett meg vele ilyesmi, hiszen alig volt hallása. Felkapott egy keze ügyébe került görbe botot, tett vele két-három vívómozdulatot, mintha kard lenne, majd behajította a bozót sűrűjébe. Még körbe is pillantott, hogy véletlenül nem látta-e meg valaki. − Engedjen már el! Még eltöri az ujjaimat! − hasított a levegőbe egy síró lányhang. Imre megtorpant. Jókedve egy pillanat alatt elpárolgott. A hang irányába fordult. Túl a kanyaron, a galagonyabokrok tövében egy magas, vörös hajú fiú, kaján mosollyal az arcán egy szöszke leányzót próbált feltartóztatni. A lány kétségbeesve igyekezett kiszabadítani magát a fiú szorításából. Amikor megpillantotta Imrét, a segítségben reménykedve még hangosabban kezdett kiáltozni. Imrének nem első alkalommal volt dolga hasonló konfliktussal. Meg is fogadta, hogy kéretlenül többé nem üti az orrát mások dolgába, mégsem tudta megállni. Az ehhez hasonló jeleneteket mintha szándékosan neki rendezték volna. Egyszer épp vendégségből tért haza. Már elbúcsúzott a barátaitól, amikor egy ház előtt, egy kis mellékutcában dulakodás hangjait hallotta. Sötét volt, szinte semmit sem látott. A szóváltásból aztán megértette, hogy cigányok
egy asszony és a férje. De hogy melyikük
húzta-vonta a másikat, azt nem tudta kivenni. Tovább akart menni, mint ahogy mások is tették, de egy hirtelen kiáltás megállította: „A kést! Tedd el a kést!” „Hűha − gondolta magában −, ha a férj késsel támad a feleségére, rosszul állnak a dolgok. Most részegen megszúrja, de amikor kijózanodik, a saját fejét veri majd a falba.” Úgy döntött, elveszi a kést, aztán veszekedhetnek kedvükre.
Közéjük ugrott és megragadta a férfit: „Ide azzal a késsel, aztán tűnés!” De az késsel a kezében csak tovább hadonászott. Imre, miközben dulakodott vele, kérlelte az asszonyt: „Segítsen elvenni tőle!” A nő azonban teljesen váratlanul Imre ellen fordult. „A fene vigye el ezeket!” Ekkor hirtelen feltűnt egy jól öltözött járókelő. Imre kitépte magát a részeg szorításából és megszólította: „Ez a részeg itt azzal fenyegetőzik, hogy leszúrja a nőt. Jöjjön, vegyük el tőle a kést!” Imre rövidesen megértette, milyen lehetetlen helyzetbe került. És mit ért el vele? A járókelő persze eltűnt a sötétben, mint egy egér az egérlyukban. Imre pedig, ha megjelentek volna a rendőrök, nyakig benne lett volna a slamasztikában. Végül még neki kellett menekülőre fognia. Ettől kezdve eltökélte, hogy kész, vége: ehhez hasonló ügyekbe se csellel, se erővel nem engedi magát belerángatni. „Erre most, tessék, már megint, pedig micsoda nap, micsoda hangulat…” Imre megállt. − Hé, barátom, hagyd békén! − szólt úgy, hogy lehetőleg ne sértse meg a vörös fiú önérzetét. Közben azonban legbelül érezte: már megint belekeveredett valamibe, mintha pocsolyába lépett volna. − Húzz el innen, kisöreg, ez nem a te dolgod! Otthon vár anyuci! Na, ezt nem kellett volna
még ha magasabb is volt Imrénél, meg talán idősebb is. De hiszen
Imre nem akarta megsérteni. „Te kezdtél ki ezzel a lánnyal, és azt hiszed, amíg senki sem látja, neked mindent szabad.” − Sajnálom, de uraságodnak be kell fejeznie barbár tevékenységét − folytatta Imre féligmeddig tréfálkozva, miközben abban reménykedett, hogy a fiúnak lesz elég humora, hogy mérlegelje a dolgot és békében elvonuljon. „Csak nem akarja megölni ezt a pisze orrú lányt, aki mellesleg ki tudja, honnan pottyant ide. Valószínűleg nem egyedül jöhetett.” − Hogy mi? Ismételd csak meg, amit mondtál! A vörös fiú pillanatok alatt elengedte áldozatát és Imre felé fordult. Na, épp ez hiányzott… Közben a megmenekült lány, akár egy felreppenő, riadt madár, szaladni kezdett az ösvényen a távolban magasodó külvárosi házak felé. Láthatóan nem vágyott arra, hogy az érlelődő új konfliktus szemtanúja legyen. − Hát akkor ennyi. Ügy lezárva − mosolyodott el Imre.
− Egy nagy frássszt! − sziszegte a vörös. − Nem mész innen sehova, világos? Imre most már sajnálta, hogy eldobta azt a botot. „Ha még kés is van nála, akkor tényleg rosszul áll a szénám.” − Na ide figyelj, barátocskám! Elmész te a... − fordította komolyra a szót Imre. De az akkor már megragadta Imre új kabátját. Ha Imre megpróbálta volna kitépni magát, elszakítja a kabátot, és igencsak bánta volna, ha szakadt ruhában megy haza. Pedig a dolgok efelé haladtak. A vörös kárörvendő mosollyal az arcán befeszített. − Menj haza, barátom − próbálta csitítani Imre. − Magad is tudod, hogy nincs igazad. − Hogy miii? − Semmi… Amit Imre mondott, csak olaj volt a tűzre. A vörös boksz-zsáknak nézte. − Menj haza, öcskös! Látom, hogy erős vagy − mondta Imre bosszúsan. − Semmit sem látsz még… − Látom, látom, de engedj már el! A vörös mintha meg sem hallotta volna. A szemei kidülledtek, és kész volt megfojtani Imrét. − Szóval így állunk?! Imre erősen megragadta a fiú kezét, és tett egy cseles mozdulatot. − Ááá! − kiáltott fel az. − Engedj el! − Na, most mi van? Térdre kényszerítselek? Menj a pokolba! − azzal ellökte magától, majd kisimította ruháját és megigazította a kabátja gallérját. − Majdnem eltörted a kezem. Eszednél vagy? − nyöszörgött a másik. Arcáról már lefagyott a kárörvendő mosoly, és a hangja is mintha normálisan csengett volna. Úgy tűnt, kezdett lecsillapodni
mintha egy léggömböt eresztettek volna le.
− Akkor vége? − kérdezte Imre a biztonság kedvéért. − Persze, ha te mindenféle fogásokat tudsz. − És ha nem tudnék? − Hát, ha nem tudnál… − kereste a választ a vörös. − De miért ütöd az orrod mások dolgába? Persze lehet, hogy te magad akartál megismerkedni azzal a lánnyal. − Ezt az ökörséget meg honnan veszed? Én csak úgy erre sétáltam, aztán hirtelen egy sikolyt hallok. Odanézek, és épp a kezét csavarod ki annak lánynak. Te mit tettél volna a helyemben? Ezt mondd meg nekem! Úgy tettél volna, mint aki észre sem veszi? − De hát mit tehettem volna vele? − kérdezte a vörös, és láthatóan zavarba jött.
Mit
tehettem volna, hiszen nem is tudod, mit érzek iránta. Lehet, hogy érte én magam is… Ej!
− Jól van, gyere, mutatkozzunk be − nyújtotta a kezét Imre, megkönnyebbülve, hogy a dolog végül békésen ért véget. − Gábor − nyögte ki a vörös. − Mindjárt az elején mindent elmondtam neki magamról, de ő, a leendő balerina… képzelheted… Egy egyszerű melós neki nem parti. Azonnal szabadkozni kezdett, hogy nem ér rá velem találkozni. De miért baj az, ha én viselem gondját a beteg anyámnak meg a három húgomnak? Talán én vagyok a hibás, hogy az apám nem bankigazgató, hanem egyszerű gyógyszerész, és még csak nem is él velünk. Megmondtam neki őszintén, hogy nem vagyok egy Krőzus. Egy barátom folyton azzal jön, hogy miért mondom fel minden lánynak azonnal a teljes önéletrajzomat. Ettől szerinte úgy elszaladnak, mint egerek a macskától. „Vegyél példát rólam − mondja nekem. − Ha én egyszer belekezdek a mesébe, hogy filmszínész vagyok, az apám üzletember, az anyám meg híres színésznő, a lányok csak úgy tátják a szájukat.” És tényleg körüldongják! De egyszer kiderül majd az igazság… − És a barátod is csak egy egyszerű munkás? − Hát persze! − csattant fel diadalmasan Gábor. − Ugyanolyan egyszerű burkoló, mint én. Ő is csak a térdén csúszkál a gazdag házak padlóján. Mit kell ezen szégyellni? Nem vagyok én tolvaj. Szégyenkezzen az, aki lop… Ekkor már egymás mellett ballagtak a városba vezető ösvényen, és úgy beszélgettek, mintha ezer éve ismerték volna egymást. Imre azonban még emlékezett arra, hogy Gábor, támadásra készen hogyan düllesztette ki a szemét. Isten tudja, mi történt volna, ha akkor sikerül felülkerekednie. Gábor közben egyre többet mondott el magáról, így Imre előtt kezdett jobban kirajzolódni a jelleme. Végül kiderült, hogy jólelkű, egyszerű fiú. Imre úgy megsajnálta, mint egy kitett macskakölyköt, de azért nem esett túlzásba. Annál is inkább, mert ez a kölyökmacska alig egy órával ezelőtt még rá akarta vetni magát, és darabokra akarta szaggatni. „És persze annak a leányzónak sem volt alkalma arra, hogy meglássa Gáborban a jó embert. Bár, ki tudja, mi kell ezeknek a lányoknak.” Átmentek a vasúti síneken és az út mentén bandukoltak tovább. A lenyugvó nap még mindig ugyanolyan derűsen sütött, csak a város felőli oldalon gyülekezett néhány áttetsző, mozdulatlan felhő. − Na, viszlát! − nyújtott kezet barátságosan Imre. − Lehet, hogy még találkozunk. Kicsi a világ.
Imre pilótaként teljesít szolgálatot az orosz fronton, amikor egy végzetes napon gépét találat éri. Sebesülten és magányosan kell túlélnie a kegyetlen orosz télben. Ráadásul elveszti az apjától kapott tiszti tőrt, a becsület és hűség jelképét. Reménytelen helyzetéből Olga, az egyszerű orosz parasztlány menti ki. Az idill azonban nem tarthat sokáig, mert közbeszól a történelem. Natalija Nyikityina új regénye az orosz klasszikusok mesélőkedvével és az őket jellemző mély emberismerettel festi meg a II. világháborút és az utána következő időket, egy megható szerelmi történet keretében. „Imre apja, a vezérkari tiszt, akinek egész életét meghatározta, hogy utolsó leheletéig hűségesen szolgálta Magyarországot emlékezetében egyetlen perc alatt végigpergette élete eseményeit. (…) nem hozott-e véletlenül szégyent tiszti becsületére” Fordító: Liberman Mária Natalija Nyikityina 1957-ben született. 1997 óta tagja az Oroszországi Írók Szövetségének. Aktív irodalmi tevékenységéért kitüntették az A. P. Csehov emlékéremmel. A Pedagógiai Tudományok Nemzetközi Akadémiájának rendes tagja, a Szent Olga Alapítvány kuratóriumának elnöke. Magyarul eddig trilógiája (A tolvaj, A szépségverseny, A tűzmadár) és a Fizetés nélküli szabadság című regénye volt olvasható. Hazájában nagy népszerűségnek örvend az Olga hercegnőről készült munkája, valamint a kiváló orosz közgazdászról és filozófusról, Ivan Vernadszkijról írott könyve. Ezen kívül több gazdaságtörténeti és polgári jogi tudományos publikációja és monográfiája jelent meg Moszkvában és Szentpétervárott. Fordító: Liberman Mária
