A CASANOVA-ÖSSZEESKÜVÉS ÉRIC GIACOMETTI – JACQUES RAVENNE A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Éric Giacometti – Jacques Ravenne: Conjuration Casanova Fordította: Gergely Orsolya Szaklektor: Lovrics László Figyelmeztetés A Casanova-összeesküvés valós tényeken alapuló kitalált történet. A mű forrásául szolgáló megtörtént eseményekről a könyv végén található függelékben tájékozódhat az olvasó. A szerzők egyikének szabadkőműves hovatartozásától függetlenül a történet, illetve a szereplők által kifejtett nézetek nem hozhatók konkrét összefüggésbe egyetlen szabadkőműves páhollyal sem. A műben emlegetett Casanova páholy nem létezik. Ha mégis működik valahol azonos nevű közösség, a könyvben leírt és a létező műhely között semmilyen valós kapcsolat nem áll fenn.
ELSŐ RÉSZ „Van ugyan egy titok, de ezt olyannyira őrzik, hogy soha senkivel nem közlik.” (ford. Halasi Ottó) Seingalti Casanova Jakab emlékiratai és kalandjai, 1874
Előszó Thélème-i apátság, Szicília 2006. március 15. Mielőtt asztalhoz ültek volna, Thomas odacsúsztatott neki egy rövidke üzenetet. Keze elidőzött néhány pillanatig az övében, épp csak hogy érezhesse azt a jól ismert szívdobbanást. Arcán mosoly suhant át, lopva ránézett, majd szapora léptekkel elindult az apátság fogadóterme felé, ahol társai már a vacsorára vártak. Anaïs kihajtogatta a gyűrött cetlit. Szeretlek. Együtt menjünk haza! Anaïst megdöbbentette, hogy az ír fiú ennyire könnyen beadta a derekát. Soha azelőtt nem érezte magát ilyen furcsán, talán még kamaszkorában sem, amikor naplója fölé hajolva merengett ártatlan kis kalandjain. Ostobaság, de boldog volt a gondolattól, hogy Thomas ellenállása végleg megtört. Visszahajtogatta a lapot, és a táskájába csúsztatta. Én is szeretlek, Thomas. Egyetlen dologra vágyott csak, hogy kettesben legyenek, de a fiú már csatlakozott a társaihoz. Ismerte a lány türelmetlen természetét, és szívesen játszott vele. Anaïs így kénytelen volt megvárni a vacsora végét, hogy a fiú szájából hallhassa a vallomást. A gondolat, hogy a második szerelmi játszmát – kissé perverz önelégültséggel – Thomas nyerte, megmosolyogtatta Anaïst. Elhatározta, hogy vacsora után bosszút áll, természetesen a maga eszközeivel. Anaïs egy nagy falitükör előtt haladt el. Megállt, és elégedetten méregette magát. Ahogy a társai, ma este ő is maszkot viselt. Az általa választott sötét, jade színű álarc kihangsúlyozta zöld szemét. Elegáns fehér selyemruhája tökéletesen simult a testére, kisminkelt arca finoman emelte ki világos bőrszínét és hosszú fekete haját. Nem rossz. Egyáltalán nem rossz. Anaïs szépnek találta magát. Sosem gondolta volna, hogy ez újra megtörténhet vele. Mikor éreztem ilyet utoljára? Nem is emlékszem már. Évekkel ezelőtt. A tükörből rámeredő kifinomult ízlésű nőnek nem sok köze volt a régi Anaïshoz. És ezt neki köszönhetem, Thomasnak. Elég volt gondolatban kimondania a nevét, és szinte eufórikus öröm járta át minden porcikáját. Hűha, megint kezdődik. Segítség! Nem akarok újra ostoba liba lenni! Nem bánta meg, hogy eljött az apátságba. Az itt töltött idő alatt valósággal újjászületett, komor és unalmas élete pedig egyszer s mindenkorra véget ért. Eljött aztán a huszadik nap is, melynek végén a természet erőinek feltámadását dicsérő ünnepség alkalmával végre igazi párt alkothattak. A mésszel fehérített magas falak a vacsorára hívó harangszót visszhangozták. A vidáman zsivajgó vendégek helyet foglaltak az asztalnál. Az előételt és a bort, melyből bőséges mennyiségben rendeltek az eseményre, két libériás szolga kínálta. Minden arcot álarc fedett, de hang alapján könnyen felismerték egymást a résztvevők. Anaïs egy bekeretezett metszet alatt telepedett le. A korabeli portré Casanovát ábrázolta. Thomas, akinek arcát egy fehér színű velencei álarc takarta el, az asztal másik végénél ült, és ravasz mosollyal a szája szegletében méregette a lányt. Anaïs finoman felé fordította a fejét, és tettetett távolságtartással rámosolygott. Várj csak, Thomas, hamarosan kettesben leszünk…!
A termet gyertyák százai világították be, és a hatalmas kő-kandalló fölé vésett ezüst feliratok vörösen izzottak a fényben. Tégy, amit jónak látsz! Ez volt az apátság jelmondata. Apátság… a szóhasználat talán kissé illetlen, legalábbis, ha a keresztény vonatkozásra gondolunk. Bár gondot fordítottak a szellem nemesítésére is, ezen a helyen főként a testi örömökre fektettek hangsúlyt. A tanítások lényege az érzékek ünneplésén alapult. Az öt férfi és ugyanennyi nő mind azért érkezett erre a kies szicíliai vidékre, hogy napi huszonnégy órában gyakorolhassák azt, amit elméletben már ismertek. A beszélgetés zaja hirtelen elült. Az apátság vezetője lépkedett lefelé a márványlépcsőn, kezével simítva végig a díszes korlátot. A vendégek most mind őt figyelték, elegáns és kimért megjelenése nagy hatást gyakorolt rájuk. Viselkedése kissé színpadiasan hatott, de teljes összhangban állt az elbűvölő díszlettel. XIX. századi felöltőt viselt, rajta csipkés mellfodorral, az arcát takaró vékony, fekete álarc mögül szépen ívelt szempár körvonalazódott. Amikor megszólalt, zengő hangja betöltötte a termet. – Kedves barátaim, nagyon örülök, hogy ezt a vacsorát, az indulásotok előtti utolsó vacsorát veletek költhetem el. A vendégek némán ültek, és megbabonázva figyelték a feléjük tartó férfit: Dionüszoszt. Hangja most barátságosabban csengett: – No de, mi lelt benneteket? Legyen ez a lakoma egy gyönyörteljes és vidám éjszaka bevezetője! A szerelem tüze lobbantsa lángra a szívetek! – mondta, majd leült az utolsó üresen maradt székre. – Hadd mondjak tósztot két mesterünkre! Poharát szemmagasságba emelte, és távolba vesző tekintettel jól hallhatóan a következőket mondta: – A szerelemre és a gyönyörökre, amely mindnyájatok kiérdemelt jutalma! – A szerelemre és a gyönyörökre! – válaszolták kórusban a vendégek. Dionüszosz nagyot kortyolt a borból, a poharat a vakítóan tiszta térítőre helyezte, és tenyerével rácsapott az asztalra. – Éhes vagyok. Szavaira nevetés volt a válasz, majd kezdetét vette a vacsora. A résztvevők vég nélkül tréfálkoztak, és időnként lopva szeretőikre pillantottak, akik most mind nagyon szépnek és kívánatosnak tűntek. Anaïs a mellette ülő férfival beszélgetett, aki itt-tartózkodása alatt maga is szerelembe esett az apátság egyik vendégével. A lány szájába vett egy falat sült langusztát, majd folytatta a társalgást: – Nem is értem, hogy nem vettem azonnal észre, amikor az apátságba érkeztem. Igaz, engem mindig is a kissé androgén megjelenésű férfiak vonzottak, erre most beleszeretek egy írbe, aki pont úgy néz ki, mint egy rögbijátékos. Szomszédja elmosolyodott. – Én is így jártam. Imádok egy nőt, aki szöges ellentéte annak a típusnak, amit én egyébként szeretek. Hálás vagyok az isteneknek, hogy eljött erre a szemináriumra. Ti mit terveztek? Még mindig evés közben Anaïs szeretője felé biccentett, majd szinte suttogva így válaszolt a kérdésre: – Thomas és én holnap együtt indulunk haza. – És azután? – Soha többé nem válunk el egymástól. Eljön velem Párizsba, és ott fogunk élni. – Én úgy döntöttem, hogy elhagyom a feleségem. Ahogy hazaérek, beadom a válópert, és megváltoztatom az életem. Kimondhatatlanul boldog vagyok. Szinte szédülök… – Ez az apátság varázsa.
Anaïs már a saját szavait sem hallotta, tekintete újra összetalálkozott a fiúéval, és hirtelen forogni kezdett vele a világ. Ezúttal azonban nem a szenvedély ereje taglózta le. Szédült. Látta, ahogy Dionüszosz feláll az asztaltól, és arcán halvány mosollyal némán a vendégeket figyeli. Anaïs letette a kést és a villát, majd fejét a kezébe temette. A falak táncolni kezdtek a szeme előtt. Először arra gondolt, talán túl sok bort ivott, de ahogy félrefordult, látta, hogy asztalszomszédja teljesen magába roskadva ül mellette a széken. Megpróbált felállni, de mintha elzsibbadtak volna a tagjai, képtelen volt megmozdulni. Mindenki alszik. Anaïs reménytelen arccal nézett körbe. Szemével szeretőjét kereste, aki – akárcsak a többiek – kábultan ernyedt el a székén. Hol jársz, Thomas? Anaïs tekintete a Casanova-portréra tévedt. A híres csábító úgy nézett rá a képről, mintha fekete szemével a székéhez akarná szögezni. Ezután minden elsötétült. A teremben teljes volt a csend. A fekete felöltős férfi keresztbe tett karral nézett végig vendégein, akik eszméletlenül hevertek karfás székükben. Hangja mélyről tört elő, mint egy panaszos jajgatás. – Olyan szépek vagytok. Olyan tiszták… Mintegy varázsütésre négy szolga tűnt elő a semmiből, kezükben hordággyal. Megálltak Dionüszosz mellett, és úgy néztek a magatehetetlen vendégekre, mintha teljesen hétköznapi jelenetet szemlélnének. – Tudják, mi a dolguk. Az adagolás tökéletesen sikerült. Ahogy terveztük, mind alszanak. No, de rövid az éjszaka… A négy férfi szó nélkül megindult az elkábított vacsoravendégek felé, és egyiket a másik után fektették fel a hordágyra. Nehezebb időkben a kis kikötő törvényen kívüli kalózok menedékéül szolgált, akik itt húzták meg magukat a Palermótól keletre fekvő partoknál elkövetett rablások és fosztogatások után. A felújított épületek körüli jókora birtok egy ideje a thélème-i apátság vendégeinek zavartalan pihenését szolgálta. A homokos partot körülölelő sziklák természetes védőhálóként biztosították a látogatók nyugalmát. A sűrűn egymás mellett magasodó szirteken túl a sötét Rocca (Cefalù, a tengeri üdülőhely ősidőkből itt maradt urának) hatalmas csúcsa volt látható. A kikötő közepén rakott tűz magányosan pattogzott a csillagos ég alatt. Az erőt sugárzó, fenséges lángok magasra csaptak a sötét éjszakában, de a fahasábok ropogását szinte teljesen elnyomta a hullámok moraja. A tüzet a faoszlopokhoz párosával odakötözött nők és férfiak húsa táplálta. A szolgák előzőleg gondosan előkészítették a testeket, majd a szertartáshoz emelt máglyákhoz erősítették őket. Ugyanazok a nők és férfiak, akik délután még nevetgélve fürödtek a parton a nap jóleső sugaraiban, most egytől egyig élettelen bábok hatását keltették. Mialatt a szerelmesek az igazak álmát aludták, a lángok egyre magasabbra csaptak, és már a ruhájuk alját nyaldosták. Dionüszosz egy faszéken ült, szemközt a máglyákkal. Szolgálói már nem voltak vele, mert a szertartás idejére egyedül akart maradni. A mellé helyezett kis asztalon egy régi évjáratú, különleges pezsgő és egy pohár állt. A férfi hangja magasan szállt az égbe: – A szerelem, melyet általam ismertetek meg, egyben túlvilági belépőtök. Nem szenvedtek, és az idők végezetéig együtt maradhattok. Anaïs álmot látott. Szerelme óvó karjaiba zárta, miközben eggyé váltak az örökkévalósággal. Érezte, hogy Thomas erős keze soha többé nem engedi el. Ekkor fehér alagút nyílt meg előttük. A fiú rámosolygott, ő pedig szinte megrészegült a gondolattól, hogy boldoggá teheti őt.
Az alagút színe ekkor fehérből hirtelen égő vörösre váltott. Vészjósló pillanatok következtek, majd szeretője arca bomlani kezdett, a haja kihullott, bőre füstölt… Anaïs felordított. Dionüszosz a hang irányába fordult, és látta, hogy az egyik test ide-oda vonaglik a máglyán. A lány üvöltése jó érzéssel töltötte el. Szegény nővérem, ha tudnád, hogy az igazi megtisztulás számodra még csak most kezdődik. A férfi pisztolyt vett elő a zsebéből, és célba vette Anaïst, aki kétségbeesetten próbálta kiszabadítani magát. Dionüszosz meghúzta a ravaszt. Elégedett arccal egy rózsát emelt az orrához, hogy így fedje el az égő testek éjszakába vesző dögletes bűzét. Töltött egy kis pezsgőt, majd a poharat az óriásira nőtt lángok elé emelte. Szeme csillogott a fehéren izzó fényben, mely mostanra az egész partot beragyogta. Légy áldott, Casanova… mind halott. 1 Királyi Palota, Párizs 2006 márciusa Az első dolog, amit ébredés után meglátott, az a szúrós, mégis oly jól ismert szempár volt. Két, vékony szemöldökkel kiemelt fekete szem. A kövérkés faun ironikus tekintettel bámult rá az aranyozott keret mögül. Nem volt ebben semmi furcsa, hiszen a faun sosem kedvelte. Erre rögtön a kép megvásárlása után rájött, nem sokkal azután, hogy a régiségkereskedő becsomagolta a festményt, és ő kitöltötte a csekket. Ennek lassan két éve. Az aprócska mitológiai figura már akkor olyan gonoszul nézett rá, mintha legalábbis azt mondaná: „Most, hogy a tiéd vagyok, ígérem, jól fogunk szórakozni. Én legalábbis mindenképp.” A képre, mely egy XVIII. századi ismeretlen festő munkája volt, egy igencsak megkopott hírnevű párizsi régiségkereskedő boltjának hátsó szobájában talált rá. Leszámítva azt a két meztelen nimfát, akik egy furcsa, félig szatír, félig faun figura előtt lelkendeztek, az ismeretlen eredetű festmény egyszerű falusi jelenetet ábrázolt. A kompozíció olyan érdektelennek hatott, hogy első látásra maga is megvetően fintorodott el a láttán. Amikor azonban közelebbről is szemügyre vette, meglepetten tapasztalta, milyen érzékenyen ábrázolta a festő a három alak arcára kiülő érzelmeket. A két nő láthatóan transzban volt, de hogy mitől, arra nem adott magyarázatot a kép. Úgy tűnt, hogy extázisukat a központi figura idézte elő, látszólag minden különösebb ok nélkül, a puszta jelenlétével, ami kissé nevetségesen is hatott. A féltékenység, hogy ez az aprócska teremtmény ennyi örömöt képes szerezni a festményen látható nőknek, váratlanul tört rá. Kíváncsiságból vette a vásznat, amely azóta a hálószobájában, az ágyával szemközti falon lógott. A gondolat, hogy a faun szeme láttára éli szerelmi életét, általában izgalomba hozta. Most azonban szédülni kezdett a festmény láttán. Elfordította a tekintetét, és magára húzta a kék színű takarót. Jó érzéssel töltötte el, hogy a szeretője mellette fekszik. Szerető… Közönségesnek találta a szót, amellyel azt a valakit kellett illetnie, akibe őrülten szerelmes volt, és akivel szemben olyan beteges birtoklásvágyat érzett, hogy nem telhetett el nap anélkül, hogy ne lássa. Még akkor sem, ha határidőnaplója feketéllett a sok bejegyzett tennivalótól. Megérintette a haját, majd egy selymes fekete tincset kezdett el simogatni. Rengeteget tanult tőle az életről, de leginkább saját magáról. Lázasan várta azt a napot, mikor végre kimondják a válást, és teljesen odaadhatja magát annak a nőnek, aki már eddig is mindenre képes volt érte. Még a legintimebb őrültségekre is. Először volt szerelmes életében, most viszont feltétel nélkül szeretett egy nőt, akinek odaadását Isten ajándékának tekintette. Újra hasogatni kezdett a feje. A nap túl erősen sütött ahhoz, hogy reggel legyen, és arra is jól emlékezett, hogy pár órával korábban még a tanács megbeszélésén vett részt. Vagy az talán még előző
nap volt? Hirtelen nem is tudta. Képtelen volt rendet tenni a fejében kavargó gondolatok között, és idegesen megfordult az ágyon. Kézbe vette az éjjeliszekrényre helyezett elektromos ingaórát. Délután háromnegyed négy. Lehetetlennek találta, hogy ilyen késő legyen. Már rég az irodájában kellett volna lennie. Ahogy lehúzta a takarót, szeme szeretője testének bájos körvonalaira tévedt, melyek úgy kacskaringóztak, mint a meggyűrt lepedő redői. A válás kimondásáig alig egy hónap volt hátra. Már nem kellett sokáig takargatni az igazságot a média előtt. Nemsokára szabadon felvállalhatják egymást, ami olyan luxusnak számított, melyet három hónapja egyetlen egyszer sem engedhetett meg magának. Akkor hagyta el a családi fészket, egész pontosan egy boldog feleséget, és az apjuk távozását közönyösen fogadó két kamasz fiút. Gábrielle teljesen váratlanul toppant be az életébe, és azóta nem tágított. Azonnali és kölcsönös vonzalom, feltétlen bizalom, testi-lelki megifjodás: ezt mind általa ismerte meg. A fiatal nő annyira magával ragadta, hogy közelgő hatvanadik születésnapjának gondolata sem nyomasztotta többé. Gabrielle inkább klasszikus szépség volt, mintsem feltűnő, de volt benne valami meghatározhatatlan báj, mely azokból a fiatal szeretőkből mind hiányzott, akiket ismert és használt. Megpróbált kiszállni az ágyból, de a fájdalom olyan erősen hasított a fejébe, hogy kénytelen volt visszadőlni. Feje tehetetlenül zuhant vissza a párnára. Még soha nem tört rá ehhez hasonló erejű migrén. Nyugodj meg, mindjárt elmúlik, és minden megint rendben lesz. Késő délután egy találkozóra kellett mennie, de most attól tartott, hogy ilyen állapotban nem lesz rá képes. Mi történik velem? Tekintete újra a szemközti falra tévedt, ahonnan a faun – ha lehet – most még pimaszabbul és gúnyosabban nézett vissza rá. Valami nem stimmelt. A festmény két méterre állt az ágy lábától, a kisember vonásai mégis tökéletesen kivehetőek voltak. Látom szemüveg nélkül. Ez lehetetlen! Szívverése szinte visszhangzott a mellkasában. És mi van, ha…? Bénultan feküdt az ágyon. A rövid távú memória hiánya, a rövidlátás hirtelen megszűnése, és ezek a migrénes fájdalmak… Meg volt róla győződve, hogy az ébredés óta tapasztalt különös érzeteknek közös gyökerük van, mely valahol mélyen az átélt gyönyörökből ered. Lehet, hogy…? Elhatározta, ha végre sikerül felkelnie, pontos jegyzetet készít majd az elmúlt percek tapasztalatairól. Öröme azonban nem tartott sokáig, mert fejébe újabb migrénes fájdalom hasított. Mozdulatlanul várta, hogy a nyilallás alábbhagyjon, bár jól tudta, hogy mielőbb össze kell szednie magát, és fel kell állnia, hogy bevehessen egy aszpirint. A szoba körvonalai ekkor elmosódtak, és lelki szemei előtt különféle képek jelentek meg. Először Gabrielle-t látta, ahogy fekete kosztümjében felé siet a párizsi Pont des Arts1-on. A jelenet hihetetlenül valóságosnak tűnt fel előtte. Még a lány hajtókájára tűzött platina brosst is világosan látta. Szerelme lélegzetállítóan sugárzó arccal igyekezett felé. Majd a kép elhomályosult, és a környezet kicserélődött. Megint Gabrielle-t látta, de most a Musée d'Orsay-ben, amint ujjával egy Moreau-képre mutat. Még a mellettük álló két német turista megjegyzéseit is hallotta, de hirtelen ezt a képet is újabb vízió váltotta fel. Gabrielle most fölé hajolt. A háttérben még az irodája mennyezetét díszítő freskók is látszottak. Ahogy ott feküdt a padlón, még a diólécek közül kiáramló, frissen felkent viasz illatát is érezte. Olyan volt, mintha Gabrielle átlátna rajta éjfekete szemével. Ez az ismerős
jelenet első együttlétük emlékét őrizte, melyet egyébként többhetes várakozás és csábítás előzött meg. Az elsöprő erejű, mámorító ölelkezésre közvetlenül a fogadóterem mellett került sor, ahonnan több száz vendég hangja szüremlett be hozzájuk. Ő, az estély mindenható házigazdája ernyedten feküdt a földön, ölében egy zavarba ejtően izgató nővel, olyan gyönyörök után, amilyenekről soha még csak álmodni sem mert. A meleg viasz kipárolgása olyan jóleső emlékeket idézett fel benne azóta is, hogy néha, ha egyedül volt irodájában, le kellett hajolnia, hogy magába szívhasson egy keveset a parkettalécek közül feltörő illatból. Ezt a szokását ugyan maga is fetisizmusnak tartotta, de nem bánta, mert kimondhatatlanul jólesett neki. A fájdalom újra jelentkezett, és közben a díszlet is kicserélődött. Gabrielle egy temetőben állt, kezében tőrrel, és egy sír fölött zokogott. Ez a jelenet teljesen idegenül, és talán éppen ezért nagyon ijesztően hatott. A képek kaleidoszkópja kezdte átvenni az irányítást értelme fölött, és hiába harcolt az érzés ellen, a legelképesztőbb víziók megállíthatatlan folyamként törtek elő a semmiből. – Elég! – ordította, mire Gabrielle sértődötten ránézett, majd nyomban el is tűnt. Mintegy varázsütésre újra a szobát és a faunt látta maga előtt. Nagy megkönnyebbülésére, hisz ez kézzel fogható bizonyítéka volt annak, hogy végre újra a valóság talaján áll. Tudta, hogy most azonnal fel kell kelnie, hogy lemondja a találkozót, vagy legalább a helyettesét odaküldje. A Val-de-Grâce kórház sürgősségi osztályát is meg akarta keresni, hogy mielőbb beszéljen egy szakemberrel, mert kevés esélyt látott arra, hogy a jövőben ott lehessen a megbeszélésein, ha képes volt egyik pillanatról a másikra egy párhuzamos univerzumba csöppenni. A tágas szoba ajtaján kopogtattak. – Minden rendben, uram? – hangzott a kérdés az ajtó mögött várakozó férfitól. A titkára, aki egyébként mindig tisztes távolságból őrizte nyugalmát, ha egyedül szeretett volna lenni, vagy Gabrielle társaságában akarta tölteni az időt, most egy kissé nyugtalannak tűnt. – Igen… Mondd le a találkozómat, és kérd meg a sofőrt, hogy álljon készen! Húsz perc múlva indulunk. – Biztos, hogy jól van? Mintha kiáltást hallottam volna… – Igen… csak rosszat álmodtam. Készíts két jó erős kávét! – Meglesz, uram. A dolgát mindig kitűnően végző, diszkrét titkár sosem ellenkezett. Már tíz éve dolgozott neki, ami rekordnak számított ebben a szakmában, de ő jól tudta, hogyan tegye a dolgát anélkül, hogy felesleges kérdéseket tenne fel. A miniszter Gabrielle vállára tette a kezét, és gyengéden megrázta. Szeretője bőre egészen hidegnek tűnt. – Ébredj fel, szerelmem! Dolgoznom kell. Maga is meglepődött, hogy az ámbraillatú parfüm hatására újra erotikus gondolatok suhannak át az agyán. Erre azonban most nem volt idő, mindenképp… Hirtelen újabb látomás tört rá. Megint kezdődik! Szemben ültek az ágyon, meztelenül, és kezüket egymás mellkasán pihentették. Gabrielle szép lassan a hasa felé csúsztatta a karját, míg ő a lány torka körül kezdett kalandozni az ujjaival. Magáévá akarta tenni, de túl korai lett volna. A hallucináció egy csapásra köddé vált. Úgy érezte, hamarosan megbolondul, ha ezek a kaotikus víziók nem szűnnek. Nagyot nyelt, és egyszerre olyan védtelennek érezte magát, mint egy kisgyerek. Ő, aki mindig mindent az ellenőrzése alatt tartott, ezúttal képtelen volt uralkodni az érzékein.
Meg fogok őrülni! Segítségre volt szüksége, és most már bánta, hogy nem szólt a titkárnak. Egyedül Gabrielle tudta volna megmenteni, de ő szemmel láthatólag nem akart felkelni. Újra megrázta, most kicsit erősebben, de hiába. Arra gondolt, biztos megint bolondot csinál belőle, mint annyiszor, ha kelni kellett. Olykor odáig ment a játék, hogy szabályosan ki kellett löknie az ágyból. Ő is szeretett néha gyerekként viselkedni, mert ilyenkor újra azzá válhatott, aki azelőtt volt, hogy az élet számító és hatalmaskodó felnőtté keményítette volna. Ez is csak egy Gabrielle megannyi ajándéka közül. Az édeskés illat valósággal körülölelte a fiatal nőt, aki továbbra sem mozdult. Neki azonban most nem volt ideje játékra. A vállánál és a derekánál fogva próbálta maga felé fordítani szeretőjét, bízva abban, hogy ezzel észhez térítheti. – Gyerünk, kelj fel! Nem érzem jól magam. Ahogy próbálta megmozdítani Gabrielle testét, hirtelen újabb képsor jelent meg a szeme előtt, s a rémálom újrakezdődött. A miniszter nem akart engedni a látomásnak, és hevesen megmarkolta a matracot. Ne, csak ezt ne! Gabrielle olvasott, és arcán titokzatos mosollyal néha-néha ránézett. A kezében tartott könyv bőrkötését jócskán kikezdte már az idő. Sötét szobában ült, melynek falát egy festett portré díszítette, de a képen látható férfi vonásait nem lehetett kivenni. A látványt két márványoszlop keretezte. A miniszternek ezúttal olyan érzése volt, mintha egyszerre lenne ott az ágyban és az elképzelt világban. Ezúttal mindkét valóság egyformán közelinek tűnt. Gabrielle szótlanul nézegetett egy képet a varázskönyvnek tetsző kötetben. A rajz kontúrjai nem látszódtak jól, de messziről alkímiai metszethez, valamiféle különös szimbólumokkal tarkított allegorikus képhez hasonlított. A szoba másik végében halványan egy sötét sziluett jelent meg, egy kapucnis alak, aki Gabrielle-t figyelte. A látomás elhomályosult, és a miniszter újra maga mellett találta a lányt. A fehér párnahuzat szinte vakított koromfekete haja alatt. Szeme félig nyitva volt, arca sugárzott a boldogságtól. A miniszter közelebb hajolt, és észrevette, hogy Gabrielle szájának szegletéből vékony sugárban vér folyik alá, bepiszkítva porcelánfehér állát és nyakát. Értetlen arccal és remegő kézzel rázta meg a testet, mely továbbra sem mutatta az élet semmi jelét. Ekkor értette meg, mi történt, és miért feküdtek még ágyban ezen a késői órán. Megértette azt is, miről szóltak a lelki szemeit elözönlő látomások. Ez volt az utolsó tiszta pillanata, mielőtt elméje végleg elborult volna. Magához húzta a lány testét, erőlködés nélkül, mint egy lassított felvételen. Kezét végigcsúsztatta véráztatta mellkasán, és ordítani kezdett a kétségbeeséstől. Kiáltása messze hatolt a szomszédos termekbe, és visszhangként rázta meg az évszázados falakat. A bejárat felől tompa kopogás hallatszott, majd lenyomódott a kilincs, de az ajtó nem nyílt, mert kulcsra volt zárva. Az asszisztens éles hangja lázas nyugtalanságról árulkodott: – Mi történik? Azonnal nyissa ki, miniszter úr! Az ágy felől érkező sírás egyre erősödött. A panaszos zokogás hallatán a titkár ereiben megfagyott a vér. Még sosem hallotta a minisztert sírni. Erős és befolyásos férfinak ismerte meg, olyasvalakinek, aki nem fél semmitől. A titkár végül úgy döntött, sutba vágja a megszokott módszereket, és újra megpróbált bejutni, ezúttal azonban a vállával, mire az ajtó azonnal felpattant. – Miniszter úr…? A kultuszminiszter meztelenül ült a bevetetlen ágyon, kezében ringatva a lány élettelen testét. Úgy nyöszörgött, mint a kivert kutyák, a faun pedig, mint aki örömét leli a látványban, majd' kicsattant a jókedvtől. – Megöltem, megöltem! 2
Vosges tér, Párizs – Még egy kávét? Antoine Marcas felügyelő mogorva arccal nemet intett, mire a pincér hátat fordított és elment. Hátulról kifejezetten fiatalnak tűnt, pedig Maurice – ahogy a törzsvendégek szólították – már több mint negyven éve rótta a Bon Roy Henry IV teraszát. Ez rekordidőnek számított egy felszolgálói állásban. Maurice mindig korán érkezett, hogy elkészítse az árkádok alatti galériák vezetői számára lefőzött szertartásos reggeli kávékat, és este későn feküdt, hogy még kiszolgálhassa azokat a turistákat is, akik a hajdani Place Royale klasszicista épületeiben szerettek volna gyönyörködni. A mindennapi rutinon kívül nemigen ismert mást, élete egyszerűen, zökkenők és meglepetések nélkül zajlott. Olyan életet élt, melyet Marcas bizony nemegyszer megirigyelt tőle. A felügyelő felsóhajtott. Mostanában gyakran gondolkodott hasonló dolgokon, és rendre kezdtek megmutatkozni aszociális hajlamai. Az asztalra dobta a kezében tartott újságot, mert már a vezércikk címe is felidegesítette: Gyilkosság Szicíliában! Elege volt már abból, hogy mindig ugyanazokat a szerencsétlenségeket boncolgató blőd híreket olvassa. Nem kért többé a sok balszerencsét feldolgozó és eltúlzó kép– és írásáradatból. A vértől tocsogó címlapok nem indították be a fantáziáját. Persze, az is lehet, hogy ezzel egyedül ő volt így. A kávézó vendégei is szinte kivétel nélkül a megszenesedett holttesteket és kiabáló csinibabákat bemutató hírcsatornákat nézték. Élőben jelentkezünk Szicíliában Újabb mészárlás! Marcas túl messze ült a készüléktől, így nem hallhatta pontosan, mint mond az eseményről számot adó újságírónő. Persze nem is volt rá kíváncsi, már így is eleget kapott abból a sok erőszakos halálból, öngyilkosságból, kínzásból és mindenféle bűncselekményből, amit az emberek egymás ellen elkövettek. Körülbelül egy éve kérte elbocsátását a bűnüldözési csoporttól, és felvételét a kulturális javak csempészése elleni központba. Szeretett volna több időt szánni magára, nyugodtabb életet élni. Az áthelyezése előtt lefolytatott utolsó nyomozás is majdnem az életébe került[2]. Levonta a tanulságot, és mindent elkövetett annak érdekében, hogy áthelyezzék. Volt kollégái persze nem győztek gúnyt űzni belőle, nem hitték el, hogy tényleg ezt akarja. Hamis festmények, a Morbi-hanban elkövetett templomfosztogatás, maja szobrok csempészése: ez igazi váltásnak számított a sok visszataszító bűncselekményhez képest. Azóta régiségkereskedők, könyvárusok és különféle szakértők közé járt, akik sokkal kellemesebb társaságot nyújtottak, mint a Quai des Orfévres 36. szám3 alatt összegyűlt piti bűnözők. Valahogy mégsem volt elégedett. – Látja, felügyelő, olasz kollégái nem unatkoznak – vetette oda Maurice némi gúnnyal a hangjában. – Nem vagyok szolgálatban. – Kilenc hulla, és kivétel nélkül pecsenyére sültek. Azt mondják, valami szekta áll a háttérben. Marcas újra kézbe vette az újságot. Azt remélte, ha olvasást színlel, Maurice talán más hallgatóságot keres. – Mint megannyi élő fáklya, így mondják. Öt férfi és négy nő, ha igaz, amit mondanak. Maga mit gondol? – Őszintén? – Hát… persze. – Hmm… semmit. Maurice erre olyan arcot vágott, mint akit őszintén felháborít a válasz. – De hát, maga zsaru, akarom mondani rendőr! – És akkor? – Nem érdekli az ügy?
– Őszintén? Maurice habozott a válaszadással. Marcas folytatta: – Őszintén szólva, hidegen hagy. Azért jöttem, hogy igyak egy kávét, elolvassam az újságot, feltéve, hogy találok benne bármi érdekeset, és gyönyörködjek a XIII. Lajos korabeli épületek homlokzatában. Az biztosan boldogabb kor volt, hírek nélkül. Ráadásul a zsaru, itt maga előtt, nem foglalkozik gyilkosságokkal. A pincér egy ideig elképedve állt, majd szó nélkül sarkon fordult. Marcas felsóhajtott, majd újra kinyitotta a napilapját, de most a kulturális híreknél. Új szolgálati helyén kötelező olvasmánynak számított a rovat. REKORD VÉTELI ÁR EGY CASANOVA-KÉZIRATÉRT A DROUOT AUKCIÓSHÁZBAN Azt hittük, mindent tudunk a Casanova-legendával kapcsolatban. Tévedtünk, ugyanis Seingalt lovag, ismertebb nevén Casanova, kétszáz évvel halála után is tartogat még meglepetéseket csodálói számára. Csütörtökön a Drouot Aukciósház árverési termében az örök csábító egyik, ez idáig kiadatlan kéziratát csekély egymillió euróért vásárolta meg egy ismeretlen műkedvelő nevében Édouard Kerll, párizsi könyvkereskedő. „Ez az eladás az aukciósház legszebb pillanatai közé tartozik – magyarázta az árverést leütő értékbecslő. – A kiindulási ár 250 000 euró volt, és őszintén szólva, nem gondoltam volna, hogy elérjük az egymilliót. Kell ennél több bizonyíték arra, hogy a szívtipróként elhíresült Casanova egyben nagy író is?” Az ár emelkedésével párhuzamosan a hallgatóság is egyre feszültebben figyelte az eseményeket, de a vásárlók elszántsága a végsőkig kitartott. „Ami engem illet, én nagyon féltem, hogy az amerikai nyugdíjpénztár teszi rá a kezét a kéziratra – mesélte lelkendezve az aukción jelenlévő elismert író, Philippe Rubis, Casanova nagy csodálója. – Még föléjük is licitáltam, hogy ne szerezhessék meg, pedig nem állt rendelkezésemre az összeg. Meggyőződésem, hogy képesek lettek volna piacra dobni mindenféle, Casanova emlékezetét meggyalázó terméket, parfümöket vagy tudom is én. Az én szememben letörölhetetlen szégyenfoltot ejtett volna az Ólombörtön szökött foglyának megítélésében, ha a kézirat – akár csak áttételesen is – Miamiban élő nyugdíjasok kezébe került volna.” A Drouot-ház aukcióján szép számmal jelentek meg a leghíresebb írók, művészek és a történelmi arisztokrácia tagjai. Még a kultuszminiszter is tiszteletét tette az értékes oldalak elárverezésén, és a kézirat leütése után, a jelenleg Párizsban forgató, ragyogó színésznő, Manuela Réal társaságában személyesen gratulált az írás boldog tulajdonosának. Az aukció kapcsán már csak két rejtély vár megfejtésre. Az egyik: vajon kié volt eredetileg a zsákmány? Az eladót, akit egy zürichi illetőségű hagyatéki megbízott képviselt, valójában senki nem ismeri. Azt rebesgetik, talán a híres csábító távoli leszármazottja, de ez sem biztos. Kérdés még az is, kik állhattak az árverésen résztvevő licitálók mögött; azaz, miért lett végül az eladási ár ilyen mérhetetlenül magas? Habár a kézirat új tulajdonosa továbbra sem nyilatkozik, annyit bizonyosan tudni lehet, hogy a szöveg a híres velencei életének több, eddig ismeretlen részletére világít rá. Az árverést megelőző látogatása során a kéziratra ugyancsak áhítozó elismert divattervező, Henry Dupin az amerikai kutató, egyben Casanova-szakértő Lawrence Childer társaságában érkezett a Drouot-házba. Utóbbi volt szíves megosztani velünk néhány meglátását az aukció végeztével: „Az igazat megvallva, nem állt módunkban tanulmányozni, sőt, még most sem tudom, mit tartalmaz pontosan a kézirat. Henry Dupin és én mindössze néhány olyan részletet vehettünk szemügyre, melyet az aukciósház szakértője e célból feldolgozott. Ahogy azt bizonyosan önök is tudják, ha sikerül az új tulajdonos beleegyezését megszereznie, Édouard Kerll szeretné hamarosan bemutatni a kéziratot egy fogadás keretében. Remélem, hogy ez alkalommal többet tudhatunk meg róla.” Az aukció alkalmával szervezett estélyen azt rebesgették, hogy egy amerikai és egy olasz kiadó is
verseng az írás kiadásának jogaiért, amiért már most nagyobb árat fizetnének, mint amennyiért a kézirat elkelt. „Ezúton szeretném javasolni, hogy a bevétel egy részét fordítsák egy Casanova-szobor elkészítésére, melyet a Szent Márk téren állítanának fel. Igazán itt lenne az ideje” – hívta fel a figyelmet a tényre Philippe Rubis az olasz nemes tiszteletére mondott tósztja során. Meggyőződésünk, hogy véleményét minden Casanova-rajongó osztja, akik nemcsak Franciaországban, de egész Európában szép számmal akadnak. Marcas összehajtotta az újságot. Egymillió euró… A felügyelő szeme még mindig nem szokott hozzá azokhoz a csillagászati összegekhez, melyek kézről kézre jártak ezekben a körökben. Szakmájából adódóan ő is rögtön azon kezdett el gondolkodni, vajon ki lehet az írás régi, illetve új tulajdonosa. A régi kéziratok igen speciálisnak mondható eladó– és vevőkörének nemegyszer kellett hamisítványokkal szembesülnie. Gyakran még a hatalmas vételi ár sem bizonyult elegendő biztosítéknak a művek eredetiségét illetően. Az aukció tisztaságáról még az öreg rókának számító Kerll közvetítése sem győzte meg a felügyelőt. Casanova úr írásai roppant sokat értek. Casanova! Marcas még jól emlékezett azokra az estékre, melyeken nemrégiben elhunyt barátja, Anselme leemelte a polcról az Emlékiratok jegyzetelt kiadását, hogy egy-egy részletet felolvasson belőle. A Három Akácfának keresztelt szabadkőműves páholy néhai tagja előszeretettel emlegette a kalandort. „A nők mind egyformák” – mondta ilyenkor nevetve. Az örök csábító, a fényűző életet hajszoló libertinus4, a parókás és púderezett arcú, szenvelgő pojáca, amilyennek Fellini lefestette: ez mind Casanova volt. Marcas sosem tudta megérteni, hogy lehetnek bizonyos férfiak a velencei nemeshez hasonló csáberő birtokában. Vagyis inkább azt nem értette, ő miért nem tartozik ezek közé a férfiak közé. Hiába volt tisztában a kérdésfelvetés gyerekességével, mégsem tudta elfogadni, hogy – bár ő is a szakítást szorgalmazta –, válása óta önbizalma mintha valahogy teljesen elveszett volna. Házasemberként mindig magabiztosan fordult a nők felé, akikkel olykor kizárólag a csábítás kedvéért flörtölt. Amióta azonban egyedül élt, sokkal sebezhetőbbnek érezte magát. Kiveszett belőle az a tudatosan kezelt lazaság, mely azelőtt vonzerejét adta, és amelyet most egyedülálló férfiként nagyon hiányolt. A sors iróniája, hogy hiába volt arcra és megjelenésre pontosan olyan, mint azelőtt, Marcas valahogy mégsem érezte magát a réginek. Egyébként sem tartozott a szívtiprók közé, persze soha nem is akart az lenni. Az egyedüllét számára nem a kiérdemelt szabadságot jelentette. Sokkal inkább élte meg fájdalmas magányként, mely rendre megakadályozta abban, hogy továbblépjen. A legutóbbi kapcsolata is csúfos véget ért, és tudta, hogy most majd megint mindent elölről kell kezdenie valaki mással. Találkozni egy nővel, beleszeretni, vonzani, csábítani. Csábítani… Na hiszen! Casanova nevének puszta említésére görcsbe rándult a gyomra, mert saját kudarcaira emlékeztette. Már bánta, hogy egyáltalán kinyitotta az újságot. Az ablak felé fordult, és kinézett a Vosges térre, azon is túl a Victor Hugo Múzeumra. Ekkor eszébe jutott, hogy Hugo is kivételesen tehetséges hódító hírében állt, mely gondolatra megint elszomorodott, és azon kezdett el morfondírozni, minek is tette ki a lábát otthonról. Mobiltelefonja megcsörrent a zsebében, és a hívó fél száma láttán semmi kétség nem maradt benne afelől, hogy ez a nap végleg elromlott. A rendőri hivatás mindig a papságra emlékeztette. Sokszor ő is papnak érezte magát, akinek sem dicsőség, sem siker nem jár, de legkevésbé szerelem. Marcas hanyagul az asztalra hajította a kávé árát, majd felállt, lelkében azzal a nyomorúságos érzéssel, hogy a szabadnapja végleg kárba veszett. 3 Szicília
Anaïs kinyitotta a szemét. Nem tudta, hol van. Egy teljesen üres szobában találta magát, melynek egyetlen dísze egy csecsemőt kezében tartó Szűz Máriát ábrázoló festmény volt. Az átható tekintetű Szűz szeméből se együttérzést, se gyengédséget nem lehetett kiolvasni. A mennyezetről darabokban hullott a gipsz egy drót körül, melyről egy csupasz villanykörte lógott alá. A fakósárga áttetsző függönyön keresztül alig hatolt be világosság a szobába, és Anaïsnak nagyokat kellett pislognia, hogy szemét hozzászoktassa a gyenge nappali fényhez. A csendet csak a szomszédos szobában bekapcsolt tévékészülékből érkező halk nesz törte meg. Ahogy kezét ösztönösen ökölbe szorította, rájött, hogy egy ágyban fekszik. Ágyban… Meztelenül egy nedvességtől és kosztól ragacsos takaró alatt. A torka égett a szárazságtól, és nagyon szeretett volna inni valamit, mindegy mit, csak hideg legyen. Arra biztosan emlékezett, hogy előző este nem ágyban aludt el. Hirtelen fojtogató érzés tört rá, és hevesen vert a szíve. Hol vagyok? Anaïs emlékezetében egy gyertyafényes terem jelent meg, ott volt Thomas is… Lángok, máglyák, megkötözött testek. Az egyik máglyán Thomas égett, arca lassan elfeketedett, szőke haja lángra lobbant… A szeme pedig egyszer csak… szétdurrant az üregében… Anaïs felordított. Hirtelen minden az eszébe jutott. Szünet nélkül ordított, a falak majd' szétfeszültek az üvöltésétől. Egész valóját hatalmába kerítette a rettegés. A képek teljesen kitisztultak. Maga előtt látta a tűzcsóvákat és a máglyát, melyhez őt, illetve szeretőjét kötözték. Látta azt is, ahogy próbálja kiszabadítani magát, miközben a tűz lassan lángba borítja a többiek testét. Látta Thomas arcát, mely a szeme előtt torzult el. Aztán – mint egy mesében – a kötelek, melyekkel az oszlophoz erősítették, elégtek, ő pedig kiszabadult a máglya fogságából. Ebben a pillanatban lövés dördült, de ő ekkorra már az áldozati máglya mögötti partszakaszra zuhant. Kegyetlen részletességgel élte most újra át a történéseket. A feje fölött égő öt árbocrúd bevilágította az éjszakát. Az égett hús bűze facsarta az orrát. Ahogy a földön kúszva próbált menekülni a máglyáktól, hirtelen meglátta Dionüszosz mester mozdulatlan alakját, amint a jelenetben gyönyörködik. A gyűlölet ösztönösen fogta el a férfi iránt, aki ezt a szörnyűséget elkövette. Vetett egy utolsó pillantást szerelme felé, aki fáklyaként égett az éjszakában, majd őrült iramban futni kezdett a bozótos felé. A sírva bukdácsoló Anaïs leginkább egy vadászok elől menekülő vadállatra hasonlított. Ahogy megpillantotta a Rocca fenyegetően sötét tömegét a magasban, rögtön afelé vette az irányt, mert tudta, hogy segítséget csak arrafelé talál, Cefalùban. Nem tudta, hány kilométert tett meg így mezítláb és vérben ázva, mindenesetre hálát adott az égnek, hogy valaha atletizált. A félelem mintha új életet lehelt volna combizmaiba. Úgy futott, mint egy elkárhozott lélek, aki éppen most szabadult ki a pokol legfelsőbb bugyrából. Tudta, hogy a kínszenvedés, melyet maga mögött hagyott, teljesen értelmetlen volt, nem is kereste a morbid rendezés mögött meghúzódó okokat. Most egyedül maga a menekülés számított. Nem tudta, meddig futott így, de számára örökkévalóságnak tűnt. Mire rátalált az eldugott erdei házra, minden ereje elfogyott, és kimerülten rogyott össze a kis kunyhóban. Hirtelen kinyílt a szobaajtó, és a helyiségben erős fény áradt szét. Anaïs ösztönösen összegömbölyödött az ágyban, ahogy a kisgyerekek, mikor félnek. Arra gondolt, most biztosan érte jönnek, hogy befejezzék, amit tegnap nem sikerült. Sírni kezdett, és titkon azt remélte, hogy a fejére húzott takaró örökre eltünteti, és így megmenekülhet támadóitól. Minden ízében reszketett, egyszerűen képtelen volt uralkodni az erőn, mely a tagjait rázta. Valaki suttogni kezdett a szobában. Egy árny hajolt fölé, és Anaïs rémülten vette tudomásul, hogy már csak a vékonyka takaró választja el tőle. A sugdolózás egyre erősödött, a hangok teljesen körülölelték az ágyat. Anaïs félelmében még jobban összegömbölyödött. Kiáltani akart, hogy hóhérjait kérlelje, de
a torkán nem jött ki hang. Ajkait szólásra nyitotta, de suttogását csak ő hallhatta: Kérem, hagyjanak békén! Könyörgök! A takaróra ekkor már két ember árnya vetült. Anaïs érezte, ahogy leemelik róla a menedéket nyújtó paplant, és szemét elvakította a fény. Dühödten kapott a takaró után, és maga köré tekerte, hogy védje magát. Nem akarta látni az arcukat. Azt remélte, hogy – ha csak pár másodpercig is, de – még egy ideig békét hagynak neki. Egy dörmögő férfihang szólalt meg, és gazdájának árnyéka beterítette az egész takarót. Anaïs érezte, hogy egy kéz alányúl. A nagy és erős ujjak megpróbálták kitépni alóla a takarót, hogy áttörjék egyetlen védelmi vonalát. Anaïs minden erejét összeszedve állt ellen a rohamnak, és mereven tartotta magát. Egy másik kéz az arca magasságában kísérelte meg megfosztani őt a takarótól. Dühében és félelmében Anaïs az ágyneműn keresztül fogait az idegen kézbe mélyesztette. Kegyetlenül beleharapott. Egy nő kiáltása hangzott fel, mely olyan hévvel tört elő, ahogy a szitokszavak szoktak. A kéz visszavonulót fújt. Mondtam, hogy hagyjanak! Menjenek ki! Takarodjanak! Anaïs győzelme azonban csak néhány pillanatig tartott, az árny ugyanis hirtelen ránehezedett, és egy másodperc alatt leszerelte. A lány karja fájdalmas mozdulatlanságba merevedett a férfi testsúlya alatt. Hogy támadója arcát ne lássa, Anaïs becsukta a szemét. Tudta, hogy a játszmának vége, hisz nincs elég ereje tovább küzdeni. A takarót kitépték a kezéből, és ekkor újra sötétség borult rá. 4 Buttes-Chaumont park, Párizs „…A gorillamaszkos férfi újabb és újabb cafatokat vágott le az orvosi asszisztens megcsonkított testéről. Az áldozat fojtott nyöszörgése egy pillanatra sem vonta el a figyelmét, sőt, csak növelte az élvezetet. Most a nő felső combjából hasított ki kisebb-nagyobb darabokat, és egyre azt a gyönyörteli pillanatot várta, hogy vértől vöröslő pengéjét végre áldozata lüktető nemi szervéhez érinthesse. Módszeres ember lévén már jó előre elhatározta, hogy a szokásos nyomokat hagyja a nő testén, így ajánlva ez utóbbiakat Hunter nyomozó figyelmébe. A washingtoni gyilkosságiak kivételes tehetségű embere volt szemében az egyetlen, aki a nyomába érhetett az ő ragyogó értelmi képességeinek, és megérthette a számára valóságos műalkotásként megnyilvánuló bűntények mögött húzódó mélyebb értelmet. Feltekerte a rádiót, és a Dead Can Dance fülhasogató zenéje betöltötte a lehangoló és dohos helyiséget. Ahogy kését a nő combjának belsejébe döfte, kissé oldalra fordult, és látta, hogy az anyja mellé kötözött gyerek szeméből patakokban csorog a könny…” Marcas undorodva sóhajtott fel, majd becsukta a könyvet. A krimit egy kollégája ajánlására kezdte el olvasni, de már rég megbánta. A korlátolt zsarukkal packázó szuperintelligens sorozatgyilkosokról szóló történetek már a könyökén jöttek ki. Kissé betegesnek tűnő kíváncsisága azonban most sem hagyta nyugodni, és a felügyelő mégis visszalapozott arra az oldalra, ahol az imént abbahagyta az olvasást. Ahogy sejtette, a szerencsétlen kölyöknek ugyanazokon a kínokon kellett keresztülmennie, mint nem sokkal azelőtt az édesanyjának. Okádék! Nem akarta folytatni az olvasást. A hasonló thrillerek mindig annál nagyobb sikert zsebelhettek be, minél több tabut sikerült megsérteniük. A könyvesboltok „hentespultján” található kötetekből az derült ki, hogy jelenleg a gyerek– és kamaszáldozatokat szedő sorozatgyilkosok voltak a legnépszerűbb elkövetők. Marcas a pad túloldalára hajította a könyvet. Egy kamasz fiú elvált apjaként nem viselte el, ha egy könyvben gyerekeket vagy védtelen nőket kínoztak. Ha ilyet olvasott, valahogy ösztönösen a saját fia jutott eszébe, és az áldozat helyébe mindig őt képzelte.
Karrierje legelején kétszer is kellett gyerekgyilkosság ügyében nyomoznia, és ezekről az esetekről azóta is nagyon keserű emlékeket őrzött. Szembesülni egy műanyag zsákba csomagolt kiskölyök hullájával olyan tapasztalat volt, melyet Marcas még az ellenségének sem kívánt. Nem mintha beszari lett volna, a horrorfilmeket is imádta, de azt nem tudta volna elviselni, hogy még egyszer hasonló helyzetbe kerüljön. A padon fekvő könyv véres borítóképét nézegetve Marcas arca ösztönösen grimaszba rándult. A fantáziátlan Sikolyok Washingtonban címet viselő krimi kollégája tekintélyes gyűjteményének egyik darabja volt. A férfi azért gyűjtötte ezeket a könyveket, hogy megalkossa a sorozatgyilkosok sorozatgyilkosát, a felülmúlhatatlan gonoszság megtestesítőjét, az emberevő Hannibál és Einstein tökéletes elegyét, és írjon egy bestsellert, hogy azután végleg kiszálljon a rendőrség kötelékéből. Marcas ennél valamivel eredetibb ötlettel állt elő. Az ő elképzelése szerint a sorozatgyilkosok sorozatgyilkosa valójában egy kretén, egy vérengző retardált, aki a Pif magazinokhoz járó ajándéktárgyak segítségével gyilkol. Egy hibbant eszelős, aki azt érzi feladatának, hogy az összes sorozatgyilkosról szóló könyv szerzőjét eltörölje a föld színéről. Hogy a sztorit erőteljesebbé tegye, Marcas azt tanácsolta ismerősének, hogy rendőrnek egy ez alkalomra kiengedett, zárt osztályról érkező elmebeteget tegyen meg. A történet végén, miután rájönnek, hogy tulajdonképpen ikertestvérek, akiket a születésük után elválasztottak, a két debil egymás karjába omlik. Híres médiaszemélyiség válik belőlük, és megírják emlékirataikat, mely később bestsellerré válik. Marcas az óráját nézte. Már negyed hét van. A frissen kinevezett belügyi tanácsos késett. A felügyelő egy év alatt mindössze kétszer találkozott vele. Ambiciózus férfinak ismerte meg, aki mindent önös érdekből tesz, és állását ugródeszkának használja. A tanácsos ráadásul nem volt tagja semmilyen szabadkőműves páholynak, ami egy belügyminisztériumi tanácsos esetében igen ritkán fordult elő. Időközben sötétedni kezdett, és a sétálók nagy része megindult a Manin utcai metrómegálló felé. A park kapuit pontosan negyedóra múlva zárták, hogy békés álom borulhasson a kert lakóira is. A Szibilla nevet viselő kupola alatt csodálatos kilátás nyílt Marcas előtt Párizs egész keleti felére. Olyan ez, mint egy lugas, mondta mindig a felügyelő fia, ha néha-néha eljöttek ide piknikezni a nyári szünidő alatt. Lassan a park egésze beleveszett a sötétbe, Marcasnak pedig eszébe jutott, hogy aznap este még Anselme szabadkőműves búcsúztatására kell mennie. Ahányszor erre gondolt, összeszorult a szíve. Anselme a barátja volt, egyben szabadkőműves páholytestvére, és rettenetesen hiányzott neki. Egy háromrészes öltönyt viselő férfi igyekezett Marcas felé határozott léptekkel. A férfi – aki csak most tűnt fel az ösvényen – odébb tolta a vörös borítójú krimit, és leült a felügyelő mellé. – Érdekes, nem gondoltam, hogy ilyen könyveket olvas. Ajánlja nekem is? Marcas újdonsült padszomszédja felé nyújtotta a kezét, és úgy tett, mintha nem venné észre a férfi szavaiból kicsengő iróniát. – Nem ajánlom. Tíz kínzási jelenet és három nemi erőszak, amiből egyet egy hullán követnek el. Nem valami izgalmas. – A miniszternek valószínűleg tetszene… – Mindenkinek megvan a maga gyengéje. Mi lenne, ha a tárgyra térnénk? Találkozóm van még ma este, és nem szeretnék elkésni. A férfi rágyújtott egy fehér füstszűrős mentolos cigarettára, és ettől az egész megjelenése egy kissé mesterkéltnek hatott. Szippantott egyet, majd lassan kifújva a levegőt hosszan követte a füst útját a kora esti félhomályban. – Természetesen. A dolgok általában egyszerre világosak és sötétek. A Királyi Palotában történt eset részleteit nem ismétlem el, ha minden igaz, a helyettesem már elmondta önnek, miről van szó. Holnap
hivatalosan is ráállítjuk az esetre. Az ügyész előzetes nyomozást rendelt el, melyet a mi kívánságunkra ön fog vezetni. – Miért rám esett a választásuk? Én műtárgylopásokkal foglalkozom. Szerintem Loigril jobban megfelelne a feladatra, ráadásul a Moabon utcai gyilkosságok felderítése óta kifejezetten jól mennek a dolgai. A tanácsos szórakozottan simogatta a padot. – Igen, mi is gondoltunk rá, de ő túlságosan szeret szerepelni. Rendre meggondolatlan interjúkat ad. Többet szerepelt az újságokban és a kamerák előtt, mint maga a Moabon utcai nénikék gyilkosa. Úgy gondoltuk, célszerűbb lenne olyasvalakit választanunk, aki tud diszkréten viselkedni. Maga jelenleg is a bűnügyi osztály alkalmazottja, akkor is, ha ideiglenesen nem nekik dolgozik. Rendszeresen forog kulturális körökben. Visszautasíthatja a megbízatást, de a belügyminiszter nem fogja jó néven venni. Ezt tudnia kell. – Nem mondtam, hogy vissza akarom utasítani, csak magyarázatot szeretnék kapni. A férfi a galambok felé dobta félig szívott cigarettáját, mire a madarak hangos szárnycsattogás közepette felrebbentek. – Jókor, jó helyen. A miniszterre és halott szeretőjére délután négy óra tájt találtak a miniszter magánrezidenciáján. A nő halálát, úgy tűnik, agyvérzés okozta, pár perccel szeretkezés után. – Tudom, a helyettese ezt már mind elmondta telefonon. Érdekes, én mindig azt gondoltam, a férfiak szoktak közösülés után meghalni, nem a nők. – Mint az a jó öreg gall bíboros, aki egy csodaszép fiatal lány karjaiban vesztette életét, nem igaz? Hogy is hívták? – Danielou, azt hiszem, és Lyon bíborosa volt. – Az aztán a szép halál! Azt hiszem, minden férfi őt irigyelte akkoriban… Na de mindennek van kezdete és vége, nemde? A mi kis történetünkben az a hiba, hogy a miniszternek azóta teljesen elborult az agya. Szünet nélkül azt ismételgeti, hogy ő ölte meg a szeretőjét. Rendőri kísérettel Valde-Grâce-ba küldtük, hogy elvégezzenek rajta néhány neurológiai vizsgálatot. Marcas maga elé képzelte a minisztert, és akaratlanul is elmosolyodott. – Értem, egy kultuszminiszter, aki embert ölt. Vicces. A tanácsos élesen a szavába vágott. – Úgy látom, nem érti. Az ügy bombaként fog robbanni a médiában, és hetekig mindenki ezen fog csámcsogni. Egy karrierje elején álló sikeres politikus egyszer csak megőrül! Egy könnyed kis pásztoróra a Királyi Palota épületében! Holtan találnak a könnyűvérű szeretőre! Ez mesébe illő botrány lenne, és egész Franciaország lázban égne a hallatán. Végül azt se felejtsük el, hogy az érintett a belügyminiszter személyes jó barátja. Marcas beszélgetőtársa egy pillanatra elhallgatott. – Van még valami, amit tudnom kell? – tudakolta Marcas. A férfi újabb cigarettára gyújtott, minek nyomán erős mentolillat áradt szét a levegőben. – A miniszter szabadkőműves volt. Ezt tudta? A felügyelő nemet intett. – Tíz éve avatták be a Regius páholyban. – Nahát! – A páholy belekeveredett az Île-de-France-i közbeszerzések körüli botrányba. El tudja képzelni, mi történne akkor, ha a miniszter személyes holmija közül eddig nem ismert iratok kerülnének elő? Marcas szája megrándult. Attól félt, ennek már soha nem lesz vége. Unta már, hogy a kétes ügyeiről hírhedt Regius páholy az egész testvériség hírét bemocskolta, és Franciaország összes szabadkőművesét befeketítette a közvélemény előtt. A műhely szinte kizárólag számlahamisítókból,
kétes pénzügyi közvetítőkből és politikusok bérenceiből állt, akik azóta elhagyták a nemzeti színteret. Marcas több páholyt is látogatott, de mindenhol csak teljesen hétköznapi hivatást gyakorló nővérekkel és fivérekkel találkozott, tanárokkal, orvosokkal, rendőrökkel, vállalatvezetőkkel és szakszervezetisekkel. Ezek a közéleti szempontból jelentéktelen emberek mind saját maguk tökéletesítését tűzték ki céljukul, és fényévekre voltak azoktól az eltévelyedett testvérektől, akik csak azért jártak ülésekre, hogy – a megboldogult Anselme szavaival élve – „hárompontos testvéreik társaságában zabálhassák tele magukat”. Marcas minden diplomáciai megfontolást félretéve reagált a hallottakra: – Nem akarok tudni a Regiusról. Ezeket a szélhámosokat már a kezdetek kezdetén két lábbal kellett volna kirúgni a rendből. Ha jól értem, maga arra kér, hogy szerezzem meg a kultuszminiszternél lévő dokumentumokat. Úgy érzem, beszélgetésünk nekem egyáltalán nem tetsző irányt vett. Szívesen utánajárok ennek a történetnek, ha egyáltalán van minek utánajárni, de nem fogok titkosrendőrt játszani. Erre kérje Loigrilt, ő biztosan szívesen tetszelegne a betörő szerepében. – Ne legyen bolond, Marcas! Maga is nagyon jól tudja, hogy… A felügyelő azonban nem várta meg, hogy beszélgetőtársa befejezze a mondatot, szó nélkül felállt, és hangosan szimatolni kezdett. – Nem érzi ezt a furcsa szagot a levegőben? A tanácsost igencsak meglepte Marcas hirtelen reakciója. – Hát… nem… – Penészszagot, nem is, rothadásszagot érzek. Furcsa, pedig a szabadban vagyunk. Lényeg, hogy nem tetszik ez az egész, keressen valaki mást! A tanácsos igyekezett barátságos arcot vágni, és megragadta a felügyelő kabátujját. – Sajnálom. Mi csak azt nem szeretnénk, hogy ez az eset politikai, pénzügyi – ne adj' isten! – szexuális botrányt okozzon. Katasztrofális következményekkel járna, ha a feltételezett dokumentumok rossz kezekbe kerülnének. – Engem ez egy cseppet sem érdekel. Én nem fogom politikusok hírnevét tisztára mosni, sem szabadkőművesekét, akik azt sem érdemlik meg, hogy a vakolások után elmosogassanak. Léteznek erre szakosodott hivatalok. – Pontosan ezért maga a mi emberünk. Az ön feddhetetlensége minden gyanú felett áll. Az ön dolga, hogy megfejtse, mi történt, és természetesen anélkül, hogy bármit is elhallgatna, ezt a bíróval is megossza. – Természetesen… és ha egy széfben vagy egy fiókban netán néhány kéntől bűzös titokra találnék, gondolom, azt is meg kellene említenem a bírónak. – Itt még nem tartunk. Ha az előzetes nyomozás alapján felmerül a bűncselekmény gyanúja, vizsgálatot indítunk, és kinevezünk egy bírót. Ön is láthatja, nincs ebben semmi törvénytelen. Hogy indul-e nyomozás az ügy bizonyos mellékszálait illetően, azt a vizsgálóbíró fogja eldönteni. Marcas jelentőségteljesen nézett beszélgetőtársa szemébe, majd megigazította a kabátját. – Persze, persze, és ha nem tévedek, a bíró majd elnézően fátylat borít a múltból felbukkanó esetleges kellemetlenségekre. A tanácsos vállat vont. – Nem, nem feltétlenül. Mindenesetre biztosan nem fog kitálalni az újságíróknak, mielőtt vizsgálatot indítana. Hangsúlyozom, itt nem arról van szó, hogy elhallgassunk bármit is. A fontos az, hogy ne keverjük össze a dolgokat. A kormánynak jelenleg semmi szüksége erre. – A kormányoknak sosincs szükségük erre. – Akkor, elfogadja a felkérést? Felhívhatom a minisztert?
Marcas nem válaszolt. Igaz, ami igaz, érdekelte az ügy. Ráadásul mostanában semmi izgalmas nem történt a műtárgykereskedelem területén. Neki is szüksége lett volna valamire, ami lendületet ad. Kihívásra vágyott, viszont azt is tudta, hogy ez a játszma nem teljesen tiszta. Igaz, azok az idők is elmúltak már, mikor még elhitte, hogy szabadon végezheti a dolgát. Az igazság keresése csak mese volt egy olyan értékrendű világban, melyet egyébként sem értett. Tisztában volt azzal, hogy rendszeresen jelentést kell majd tennie, időnként telefonhívásokat kell lebonyolítania, és lesz egy ember, akit mindenről értesítenie kell, hogy amaz tovább adhassa az információt bizonyos befolyásos embernek. Ezek a szövevényes és perverz játékok rég nem szórakoztatták már, és mindig kesernyés ízt hagytak a szájában. Mégis úgy érezte, hogy el kell fogadnia az ajánlatot, és mindvégig vigyáznia kell arra, hogy a lelkiismerete tiszta maradjon. Különben is, hányszor de hányszor kellett már kompromisszumot kötnie azóta, hogy ezt a hivatást űzte? Ott volt például annak a képviselőnek a fia, akit rajtakaptak egy prostituált bántalmazásakor, majd elengedtek. Még csak nem is utasításra, csak egy jó barát kérésére. Persze az ilyesmi sosem utasításra történt. Vagy ott volt az az öreg kokainista újságíró, akit drogozáson kaptak egy éjszakai bárban a Szajna jobb partján, de megúszta, mert a rendőrség spiclijeként mindig előre szólt, ha az újságban, ahol dolgozott, nyomozásokkal kapcsolatos írásokat készültek leközölni. A lefolytatott nyomozások számához képest egyébként kevésszer kellett Marcasnak külső nyomásra cselekednie. Viszont azt a kevés esetet is nehezen nyelte le, mert úgy érezte, csak kompromittálja magát. Tudta azonban azt is, hogy igazságot úgysem talál, és a végén neki kell majd alkut kötnie. Alkut kötni, ez a kifejezés még számára is tökéletesen fedte a szomorú valóságot. – Rendben, de figyelmeztetem, szó sem lehet fenyegetésekről vagy bárminemű nyomásról. Az első zsarolásnál befejeztem. Marcas tudta, hogy beszélgetőtársát sem lehet könnyen átvágni, de szerette volna legalább a látszatot fenntartani. – Értettem. Holnap reggel kilenckor legyen a főkapitányságon! Rendelkezésére bocsátunk egy irodát, két emberét a régi csapatából, és eljuttatjuk önhöz a hivatalos felkérést is. Jelenlegi feljebbvalóját már értesítettük arról, hogy egy időre fel kell függesztenie az ottani szolgálatait. – Épp egy hamis Giacometti-szobor után nyomoztam. – Megvárja. A műtárgyak lényege éppen az, hogy nem a pillanatnak készülnek – ironizált a tanácsos. – Mikor értesítik a médiát? És főként, hogyan szól a hivatalos tájékoztatás? – A Kulturális Minisztérium kommunikációs osztálya hivatalos közleményben fogja hírül adni, hogy kimerülésre hivatkozva a kultuszminiszter lemondja megbeszéléseit, és szabadságra megy. – Komolyan azt hiszi, hogy az újságírók ezt beveszik? – Nem, de ezzel maga talán nyer néhány nap haladékot, mialatt megkezdheti a nyomozást, mi pedig közben azért izgulunk, hogy a miniszter összeszedje magát. Ha kiderül, hogy a hölgyet valóban természetes halál érte, kitalálunk valami hihetőt, és fájó szívvel lezárjuk az ügyet. Ez esetben a miniszter saját akaratából lemond, hogy ezentúl privát ambícióinak élhessen. – És ha ő ölte meg? – Azt csak a bíró mondhatja ki. Ez esetben ki kell találnunk valami hihetőt, és összeszorítjuk a fogunkat, amíg a botrány elül. – Gondolom, az államfő és a miniszterelnök már közbeléptek. – Igen is, meg nem is. Szeretnék ismerni a fejleményeket, hogy elejét vehessék az eset által okozott kellemetlenségeknek, de számukra is az a legfontosabb, hogy semmilyen módon ne keveredjenek az ügybe. A miniszter nem tartozik az államfő és a miniszterelnök szűk körébe.
A tanácsos az órájára nézett, majd felállt. – Most már mindent tud. Az előzetes nyomozást a lehető legnagyobb diszkréciónak kell öveznie. A bűnügyi rendőrség vezetősége és a minisztériumi főtitkárság is a beleegyezését adta. Hogy őszinte legyek, én nem önre szavaztam, de úgy tűnik, eddigi szolgálatai és szerencsétlen miniszterünkkel azonos hovatartozása alapján ön a megfelelő személy. Miután a miniszter tanácsosa kezet nyújtott, melyet Marcas kelletlenül elfogadott, elindult a parkot és a kis szigetet összekötő híd, az Öngyilkosok hídja felé. Az építmény szédítő magasságáról kapta a nevét, illetve azokról a kétségbeesett öngyilkosjelöltekről, akik szabadidejükben a hídról ugráltak a mélybe. A tanácsos elvégezte a rábízott feladatot. Marcas úgy sejtette, amint a férfi elég távol lesz tőle, bizonyosan előveszi a telefonját, és tudatja a felügyelő válaszát magas rangú megbízóival. Egész biztosan figyelmeztetni fogja őket Marcas önállósági hajlamaira, és javasolni fogja nekik, hogy titokban figyeltessék. Marcasnak nem akarózott elindulnia. Szerette volna visszapörgetni az idő kerekét. Szeretett volna újra kisfiú lenni, és vizes medencékben úsztatni a hajóit. Vajon hány gyerekből lesz visszataszító ügyekkel és szánalmas titkokkal foglalkozó nagyképű felnőtt? Hirtelen szeretett volna a szürke öltönyös férfi után futni, és megmondani neki, hogy nem vállalja a munkát. A tanácsos biztosan nem venne jó néven egy hasonló akciót. Érdekli is őt! – cáfolta meg saját félelmét Marcas, elvégre maga is egyre kevésbé hitt már a munkájában. Még csak attól sem kellett tartania, hogy egy ütött-kopott kapitányságra száműzik, mert szabadkőműves testvérei úgyis megvédték volna. Szabadkőművesekkel nem gyakran húztak ujjat, legalábbis olyanokkal nem, akik már egyszer bizonyítottak. A semmiből egyszer csak füttyszó harsant, és az őrök heves kézmozdulatokkal kezdték kifelé terelni a sétálókat. A park – mintegy varázsütésre – kiürült. Marcasnak nem volt kedve elindulni, és ücsörgött tovább a padon, mélyen a haragos arccal felé tartó őr szemébe nézve. Megtehette, azért egy felügyelő mégiscsak jóval magasabban állt a ranglétrán, mint holmi Buttes-Chaumont-i parkőr. A nagydarab, kinézetre az Antillákról származó férfi ujjával a park magas fémkerítésére mutatott. – Uram, legyen szíves, induljon a kijárat felé! – Nem. A katonasapkát viselő őr zavarba jött a kérésére érkezett abszurd választól, és tüntetőleg mérte végig Marcast. – Ez az előírás, különben hívnom kell a rendőrséget, és jókora büntetést sóznak a nyakába. Marcas meglengette igazolványát az őr orra előtt. – Én vagyok a rendőrség. Épp egy ügyben nyomozok, és ez a pad nagyon jó megfigyelőhelynek bizonyul. Az őr megmerevedett Marcas rangjelzése láttán, és hebegve így szólt: – Elnézést kérek, felügyelő úr. Szóljon, ha a kollégáim és én bármiben a segítségére lehetünk. – Egy dongalábú, kopasz férfit keresek vöröses kecskeszakállal. A fák között mutogatja magát a járókelőknek. Szóljon a kollégáinak, hogy nézzenek körül, de ne csapjanak zajt. A férfi nem veszélyes, de mindenképp el kell kapnom. Az őr bólintott, és elfutott az irodaként funkcionáló kis bódé felé. Marcas elmosolyodott. Szeretett volna kiszúrni valakivel, a parkőrök pedig épp megfelelő alanynak bizonyultak. Hogy ez kimeríti a hatalommal való visszaélés fogalmát, számára sem volt kétséges, de még így is nagyon jólesett neki. Úgy döntött, kihasználja az alkalmat, és tesz egy sétát a parkban, mely most csak az övé volt. Elővette az MP3 lejátszóját, és kikereste a This Mortal Coil egy számát, mely passzolni látszott a könnyed alkonyi hangulathoz. Az énekesnő tiszta és mély hangja betöltötte a teret.
Help me lift you up. Tíz-húsz méterre tőle egy utcai lámpa körtéje hirtelen elpattant. Maga sem tudta, miért, de Marcasnak hirtelen rossz előérzete támadt. 5 Szicília – Calma, signorina. Stati tranquilla.5 Miután sikerült Anaïs arcáról lehúznia a lepedőt, a férfi gyorsan a szoba végébe hátrált. Az ágy lábánál egy őszes hajú, idős nő állt, és mosolyogva próbálta nyugtatni a lányt. A jelenlévők arca nem volt ismerős Anaïs számára, az apátságban legalábbis biztosan nem találkozott velük. A férfi most meggyújtott egy régi pipát, és eregetni kezdte a füstöt a mennyezet felé. Az ámbraillat az egész szobát beterítette, tompítva kissé a helyiség spártai hangulatát. Az öregasszony Anaïs felé nyújtotta száraz és töredezett kezét, és megsimogatta a lány homlokát. Anaïs egy szót sem értett abból, amit ez a két szicíliai egymás közt mondott, de hanghordozásuk megnyugtatta. – Non parlo francese. Non lo capisco.6 Az öregasszony most a férfi felé fordult, és parancsolón biccentett. – Giuseppe! A férfi ábrándos tekintettel nézett Anaïs félmeztelen testére, majd – mint aki kicsit bánja, hogy távoznia kell – kelletlenül kiment a szobából. Az öregasszony előhúzott egy tálat az ágy alól, és kivett belőle egy barnás folyadékkal átitatott, keserű szagot árasztó, megsárgult rongyot. Finoman törölgetni kezdte vele Anaïs kezét és lábát, mire a lány egész teste görcsbe rándult. Ahogy a durva szövet felhólyagosodott bőréhez ért, Anaïs lélegzete elakadt a fájdalomtól. – Rettenetesen éget! Hagyja abba! Nem törődve a kiáltozással, az öregasszony tovább borogatta Anaïs sebeit. – Calma. A lány összeszorította a fogait, arcát könnycseppek áztatták. Ahogy érezni kezdte, hogy az arca is ég, szabad kezét a homlokához emelte. Az öregasszony erre megint rámosolyodott, és mintha olvasott volna a gondolataiban, nemet intett a fejével. Az ajtó felől lépések zaja hallatszott, mire a nő Anaïs mellére húzta a takarót. Az ajtón az előző férfi lépett be pipázva, és egy fiatal fiú, aki farmernadrágot és egy rock banda nevével feliratozott pulóvert viselt. A fiú az ágyhoz lépett, de még előtte kivette füléből a fülhallgatót, melyből ritmusos gitárzene szűrődött ki. Leült az ágy lábához, és keresztbe fonta a karját. – Giuseppe vagyok. Az apám megértette, hogy maga francia. Én beszélem egy kicsit a nyelvüket, mert nyaranta turistákat vezetek a környéken, hogy fizetni tudjam az egyetemet. Ha lassan beszél, tudok válaszolni a kérdéseire. Anaïs arcán halvány mosoly suhant át. – Köszönöm. Hol vagyok? – Az apám tanyáján, Cefalùtól tíz kilométerre, egy Santa Rieta nevű kis falu szélén. Egy pásztor talált magára a karámban, ahová a juhokat terelte vissza. El tudja mondani, mi történt magával? Anaïs teste újra összerándult. A sebeibe csorgó folyadék szörnyen égette a bőrét. – Beszélnem kell a rendőrséggel. Segítsenek, kérem! Többszörös gyilkosság történt, és tudom, ki a tettes…. Anaïs szája közben annyira kiszáradt, hogy valósággal nehezére esett a beszéd. – Adjanak valamit inni, nagyon szomjas vagyok! Giuseppe intett az öregasszonynak, aki erre megragadta az éjjeliszekrényre helyezett vizespoharat, és Anaïs felé nyújtotta. A langyos folyadék végigfolyt a lány torkán, és egy pillanat alatt a gyomrában
landolt. – Adjon még, legyen szíves! A második poharat még nagyobb lendülettel itta ki, majd feje visszahanyatlott a párnára. Giuseppe kezét Anaïs lábfejére tette. – Nem jó ötlet a rendőrséget értesíteni, signorína. Nálunk biztonságban van. Ha valóban üldözik, a rendőrség… hogy is mondjam, az emberek sokat beszélnek errefelé. – Nem érti, amit mondok. Láttam, ahogy a barátaimat megölték, elevenen megégették őket. Meg kell állítani a gyilkosokat! A pipázó férfi mormogott valamit a fiúnak, aki jól láthatóan összerezzent a szavak hallatán. – Apám is azt mondja, hogy butaság lenne. Mi hozzá vagyunk szokva a gyilkosságokhoz, és magunk közt szoktuk elintézni ezeket az ügyeket. Szeretné ismerni a részleteket. Javaslom, hogy válaszoljon a kérdéseire, apám elég türelmetlen ember. Anaïs őszinte aggodalmat vélt kiolvasni az idősebb férfi szeméből, és hirtelen rájött, hogy nincs veszíteni valója. Ezek az emberek hazavitték a házukba, és azóta ápolták. Anaïsnak nem volt más választása, meg kellett bíznia bennük. Ivott még egy pohár vizet, és belekezdett történetének rövid elbeszélésébe. Elmesélte, milyen kínokat élt át, és összefoglalta az eszeveszett menekülést megelőző órák eseményeit. Lassan, könnyes szemmel beszélt, Giuseppe pedig vidékies hanglejtésével, alig hallhatóan fordította apjának Anaïs beszámolóját. A pipázó férfi egyszer csak összeráncolta a homlokát, majd tagadólag kezdte rázni a fejét. Anaïs félbehagyta a beszámolóját. – Miért vág az apja ilyen képet? – Ne haragudjon, de nem értem a kérdést. – Úgy tűnik, az apja nem hiszi el, amit mondok. A fiatalember zavarodottnak tűnt. – Apám azt gondolja, hogy maga… – Mit gondol rólam? – Hogy prostituált, prostituta. Anaïs szeme tágra nyílt a csodálkozástól, és hirtelen nem tudott mit mondani. Mindenre számított, csak erre nem. A fiú kellemetlenül érezte magát, és egyre fészkelődött az ágy végében, miközben az apja halk hangon beszélni kezdett. – Azt mondja, hogy maga összevissza beszél, és azért találta ki ezt a történetet, hogy a kerítőjét védje. Az itteni prostitúciót szervező palermói család engedélyével tavaly albánok jöttek ide, hogy külföldi lányokat dolgoztassanak. Az albánok rendszeresen kínozzák a prostituáltakat, sőt, olykor meg is égetik őket, hogy ne dolgozhassanak másnak. Bagheria mellett egyszer találtak két lányt, akiknek az arcát és a testét több helyen cigarettával égették meg. Magán is vannak ilyen sebek, ráadásul a ruha, amiben a karámban találtak magára, kicsit… rövid ahhoz, hogy az ember városnézésre hordja. A férfi megvető tekintetéből és fia zavarából Anaïs megértette, hogy az eleven emberi testekből rakott máglya története nem győzte meg őket. – De én francia vagyok, a maguk prostituáltjai meg ezek szerint albánok, vagy tudom is én. Jó isten, hiszen hallja, hogy nem albánul beszélek! – Az semmit nem jelent. Az albánok sokszor a Közel-Keletről vagy Törökországból hozatnak nőket. Ezeken a helyeken beszélnek franciául az emberek. A fiú válasza olyan elutasító volt, hogy Anaïs nem tudta, miként bizonyíthatná be, hogy igazat mond. Ez nevetséges, ki kell találnom valamit, hogy megértsék, nem vagyok kurva! – Mi a szándékuk velem? A kérdésre Giuseppe félrefordította a fejét.
– Mi nemigen szeretjük a prostituáltakat, mert úgy tartjuk, hogy az összes nő becsületét sértik. Sajnálom. Ha becsületbeli ügyről van szó, apám sosem tréfál, máskülönben számolnia kellene avval, hogy… – Mivel? A fiatalember hosszan nézett apjára, akinek arcán kárörvendő mosoly suhant át, majd erőtlen hangon így szólt: – Ha nem sikerül őt jobb belátásra bírnia, fel fogja kínálni magát a földjeinken dolgozó munkásoknak, majd visszajuttatja a kerítőihez. 6 A francia szabadkőműves páholyok közös székhelye, Párizs A templom falát feketére festették. A főmester emelvénye előtt két keresztet formázó csont és egy halálfej virított egy gyászlámpa zöldes fényénél. A testvérek gyászruhában ültek az oszlopokban, és komoly arccal szemüket a helyiség közepén elhelyezett, fehérrel szegett sötét lepedőre, illetve a három fekete papírral bevont lámpásra szegezték. A tisztségviselők, köztük az első és második felügyelő vastag lenvászondarabokat helyeztek a kalapácsuk alá, hogy a kalapácsütés tompa puffanásával jelezzék a közös gyászt. Antoine Marcas az északi oszlop alatt foglalt helyet, és tekintetét egy gyertyával halványan megvilágított, háromszöget formázó homorú oszlop felé fordította, melyen fekete betűkkel egy név állt. – Első felügyelő testvérem, melyik órában kezdik a testvérek fáradságos munkájukat? – Abban az órában, mikor a nap és az éj találkozik. – És miért akkor? – Mert az a gyász órája. – Hány óra van, második felügyelő testvérem? – A könnyek órája. A gyászszertartás évszázadok óta változatlanul zajló rituális párbeszédekkel folytatódott. A páholyok minden tavasszal megemlékeztek az előző év halottairól, az Örök Keletre távozott testvérekről, ahogy a szabadkőműves hagyomány fogalmazott. A szertartáson, mely egyszerre hívta fel a figyelmet az emlékezet és a remény jelentőségére, kivételesen az elhunyt családja is részt vehetett. Ez volt az év egyetlen napja, mikor profánok is ellátogathattak a templomba. Ez alkalommal azonban nem voltak rokonok a szertartáson, Anselme ugyanis, a páholy váratlan hirtelenséggel elhunyt főmestere életében nem tartotta szükségesnek, hogy megházasodjon, sem hogy családot alapítson. Utolsó útjára ezért egyedül testvérei kísérték el. Az égboltot mintázó mennyezetet három fojtott kalapácsütés rezgette meg, melyre nyomban meg is érkezett a válasz a két felügyelő felől. A testvérek felálltak, és tenyerükkel többször egymás után saját karjukra csaptak, miközben ritmusosan egyetlen szót ismételtek: – Jajgassunk! Jajgassunk! Jajgassunk! Kezdetét vette a gyászszertartás. Antoine Marcas hosszú évek óta ismerte Anselme-et, akivel valójában semmiben nem hasonlítottak egymásra. A néhai főmester, aki nagypolgári származást tudhatott magáénak, híres volt leleményes kompromisszumkészségéről, és fékezhetetlen csábítási ösztöneiről. A közös hovatartozás által ismerték meg egymást, és a válását követő komor hangulatú hónapokban Anselme volt Marcas egyedüli társa a magányban. Fájdalmas időszak volt ez a felügyelő életében, mely örökre az emlékezetébe vésődött. Körös-körül türelmetlen ügyvédekkel és fásult bírákkal, a családi viszály kellős közepén pedig egy kilencéves gyerekkel. Ebben a zűrzavaros időben, melynek során emberi
életek mentek tönkre, Anselme volt az egyetlen biztos pont Marcas életében. Ő volt a testvéri fény megtestesítője, azé a világosságé, melyet minden igaz szabadkőművesnek meg kellett osztania embertársaival. – Első felügyelő testvér – a főmester szavai visszhangot vertek a templomban–, jelen van-e tiszteletre méltó műhelyünk minden tagja? – Utána kell járnunk, érdemes főmester. – Hogyan tehetnénk ezt meg, második felügyelő testvér? – Meg kell győződnünk arról, hogy a testvéri lánc egyetlen szeme sem hiányzik. A résztvevők felálltak, és levették a kesztyűjüket. Karját melle előtt keresztezve minden testvér megfogta a szomszédja kezét. Lassan kialakult egy élő lánc, mely a halott szokásos helyén megszakadt, jelezvén, hogy hiányzik egy láncszem. – A lánc megszakadt. A szertartásos csend most még a szokásosnál is jobban nehezedett a teremre. A főmester következett: – Melyik láncszem hiányzik? – Anselme testvérünk, a páholy néhai főmestere. Marcas az üresen hagyott széket nézte, ahová a testvérek hosszú, fekete szalaggal átkötött virágcsokrot helyeztek. Innen vezette azelőtt Anselme az üléseket. A felügyelőnek hirtelen egy Truffaut-film jutott az eszébe: A férfi, aki szerette a nőket. Annak is az utolsó jelenete, a megrögzött csábító temetéséről szóló. Marcas maga előtt látta a szeretett, majd elhagyott nőket, ahogy fekete fátyollal az arcukon elmennek a temetőbe, hogy láthatatlan láncot alkotva, együtt gondoljanak arra a férfira, akit mindannyian szerettek. Azon gondolkodott, hogy erre az alkalomra is őket kellett volna meghívni, azokat a nőket, akik barátja életében megfordultak. Ők alkották a telhetetlen étvágyú Anselme igazi családját. A főmester balján ülő szónok belekezdett a halotti beszédbe. Ez a szónoki gyakorlat semmiben sem hasonlított a profán temetéseken elhangzó megemlékezésekre, ebben ugyanis kizárólag az elhunyt szabadkőműves életéről és munkásságáról esett szó. Így például a beszédet tartó testvér elmondta a jelenlévőknek, hogy halála előtt kevéssel Anselme egy olyan rajzolat megírásába kezdett, melynek témája – a szekták és az erotika kapcsolata – régóta foglalkoztatta a főmestert. Marcas felkapta a fejét. Eszébe jutott az egyik utolsó beszélgetésük, melynek során Anselme a szektákban elkövetett kollektív öngyilkosságról mesélt. A Jim Jones vezette guayanai szektáról, a texasi Waco faluban berendezkedett csoportról és a svájci, illetve franciaországi Naptemplom Rendről. Ezek az akciók együttesen több száz hívő halálát okozták. A testileg és lelkileg egyaránt kiszolgáltatott embereket paranoiás és megalomániás, beteg lelkű vallási vezetők rántották magukkal gyilkos lázálmaikba. Ezt az általános álláspontot képviselte Anselme is, leszámítva, hogy szerinte ezekben a szektákban egymás szervezett lemészárlása majdnem mindig a követők egyetértésével történt. Mintha egytől egyig valamilyen ismeretlen erő kerítette volna őket hatalmába. Anselme számára a titok ebben a tényben rejlett, és ez nem hagyta nyugodni. A néhai főmestert mindig lázba hozta ez a téma. Hiába romlott meg az egészsége, és hiába kellett megannyi élvezetről lemondania, a szekták és a vezetők hatalma körüli kérdések utolsó napjaiban sem hagyták nyugodni. Ahányszor csak találkoztak, mindig szóba hozta a kérdést Marcas előtt. Egy testvér állt fel, hogy páholytársai között szétossza a kezében lévő akácágakat. – Fivéreim, eljött az idő, hogy utoljára tiszteletünket tegyük elhunyt testvérünk előtt. Járuljatok az emlékhelyhez, és helyezzétek akácágaitokat a földre, így jelképezvén, hogy testvériségünk a halálon túl is érvényes. Marcas beállt az Anselme üres helyéhez vezető sorba azzal a gondolattal a fejében, hogy egy nap
testvérei az ő székére is ugyanígy fogják lehelyezni a búcsúágat. Az utolsó időkben Anselme szinte falta a szektákról szóló olvasnivalókat. Íróasztalán halomban álltak a könyvek, jegyzetek és különféle piszkozatok. Az általa elvégzett munka nagysága messze felülmúlta azt, amit egy szokásos rajzolat megkövetelt volna. Főként, hogy az általa felvetett kérdések sok szempontból különböztek a szokásos témáktól. A csábítás mint olyan egész életében foglalkoztatta Anselme-et, de halálához közeledve ez irányú érdeklődése egyértelműen ezoterikus fordulatot vett. Mintha maga a szerelem fogalma értékelődött volna át benne. Marcasnak néha az volt az érzése, hogy barátja egy számára ismeretlen földrészre, amolyan terra incognitára bukkant, melyről előre tudta, hogy teljes gazdagságában már nem lesz ideje felfedezni. Mintha Anselme egy másik valóságra bukkant volna egyetlen igazi szenvedélye, a szerelem mögött. Ez a felfedezés egyébként valószínűleg sok keserűséggel járt, hisz Anselme egész életében kizárólag azért szeretett, hogy saját magának örömöt szerezhessen. Mintha hirtelen rájött volna valamire, ami a kielégítettség vágyán túl új utakat nyitott meg előtte. Hasonló utakat azokhoz, melyeket előre nem látható következmények árán nem egy szekta fedezett már fel a történelem során. Marcas nem talált magyarázatot arra a csillapíthatatlan kíváncsiságra, mely Anselme-ben egyik pillanatról a másikra ezzel kapcsolatban kialakult. Barátja gyakran mesélt neki olyan gnosztikus szektákról, ahol a szerelem megszentelését orgiasztikus gyakorlatokkal képzelték el, és olyan beavatáson alapuló testvériségekről, ahol úgy hitték, hogy a megvilágosodás egyedül a szüzesség útján érhető el. Marcas azonban – földhöz ragadt ember lévén – nem értette sem azt, mi ezeknek a gyakorlatoknak a lényege, sem azt, miért ül ki mindig Anselme arcára az a furán titokzatos mosoly mesélés közben. Marcas szerette volna azt hinni, hogy egy öregedő férfi utolsó ábrándozásairól van szó. Mégis akárhányszor átment hozzá, Anselme őrületes tudásszomja egyszerűen letaglózta. Ha pedig gúnyolódni próbált, barátja mindig ugyanazzal a zavarba ejtő mondattal felelt: „Elérkezett a végzet órája.” 7 Conti rakpart, Párizs Dionüszosz az ablakon keresztül nézte az apró esőcseppeket, melyek szakadatlan hulltak a szürkében játszó Szajnára. Évszakhoz illő idő volt ez, igaz homlokegyenest különbözött a napfényes Szicília klímájától. Ott ekkortájt már azúrkék ég alatt ragyognak a narancsfák első gyümölcsei. Mikor Dionüszosz autóval elhagyta az apátságot, hosszan nézett a mozdulatlan olajfák után az éjszakában. A part felől kesernyés illat áradt. Számára azonban nem volt különbség: a földből kinövő kacskaringós ágak és a máglyára kötözött testek mögött ugyanaz az erő húzódott meg. Ugyanaz a hatalom, melyet ő is csak most ismert meg igazán. Halvány mosoly jelent meg az arcán, és testét hullámokban melegség járta át. Szerette ezeket a mámoros pillanatokat. Egész Európában keresték, de az emberek sem igazi nevét, sem igazi arcát nem ismerték. Egy saját híveit elevenen elégető gyilkos szekta vezetőjeként a Gonosz földi helytartója volt a szemükben. A rendőrségnek sem kellett sok idő ahhoz, hogy beszerezze a környékbeliek tanúvallomását arról, milyen furcsaságokat művelt az apátságban az a néhány férfi és nő. A világ összes tévécsatornája bemutatta az elszenesedett holttestekről és szájukat kiáltásra tátó szirénekről készült felvételeket, melyek Szicília homokos tengerpartját a Pokol előszobájaként mutatták be. A tűz! Egyedül Dionüszosz tudta megadni híveinek azt, ami egyhangú életükből hiányzott. A tüzet, mely megtisztítja őket és halhatatlanságot ad nekik. Testét újra melegség járta át, és ő tudta, hogy hamarosan teljesen elönti a forróság. Már alig várta. Elindult a plazmaképernyőhöz csatlakoztatott kamera felé. A végső igazságtételt megörökítő képeket
a készülék a digitális memóriában tárolta. Meg akarta nézni a felvételt, mely a világ démonait felébresztő és egységbe rendező pillanatokat, a halál magasztos pillanatát örökítette meg. Ezeket a képsorokat még senki sem látta. Ő maga készítette a parton. Saját használatra. Ahogy elindult a kamera felé, megcsörrent a kaputelefon. – Látogatója érkezett. Édouard Kerll úr van itt. A könyvkereskedő pontos volt, de Dionüszosznak most mással volt találkozója: saját magával. – Engedje be! Majd egy munkatársam beszél vele. A mester az előszobába ment. Az ajtóval szemben elhelyezett fotelben egy fekete öltönyt viselő férfi ült, aki Dionüszosz láttán sietve felállt. – Látogatónk van. A könyvkereskedő Édouard Kerll – mondta a mester. – Fogadja? – Nem, most nincs rá időm. Mondja meg neki, hogy más dolgom van! – Rendben. – Hozott nekem egy könyvet. Az aláírt átvételi elismervényt már előkészítettem, kérem, adja neki át. – Meglesz. Dionüszosz visszatért a képernyő elé, és nézni kezdte a képsorokat. A felvételen először vörösen izzó és szikrákat szóró parazsat, majd egy ide-oda tekeredő fekete alak haláltáncát lehetett látni. A legújabb generációs kamera kitalálói szemmel láthatólag jó munkát végeztek. A végeredmény még az eredeti képeknél is valóságosabbnak hatott. A mester a köldökére csúsztatta a tenyerét. Az erő, mely az imént kerítette hatalmába, most felerősödött. A hasa tájékán láthatatlan, ám egyre izzóbb tűz égett. Ezzel egy időben a parázsló máglyák is lángra lobbantak. Dionüszosz keze egyre feljebb csúszott, mintha egy testére rajzolt titkos ösvényen indult volna el. A tűz az egész képernyőt betöltötte, a mester pedig felemelt hüvelykujjal megragadta a saját torkát. Az erő most a kezében összpontosult. Az energia, melyet az emberek tudtukon kívül pazaroltak el a szerelmi aktus során. Az erő, melyet Dionüszosznak és egyedül neki sikerült megszelídítenie. Maga is sokáig kereste a megfelelő módszert. Sokféle beavatáson alapuló közösségbe belépett már, de vágyának beteljesítésére nem talált náluk megoldást. Azelőtt sosem gondolta volna, hogy az igazi hatalom a testek egyesüléséből fakad. Miután ezt felismerte, szép lassan megtanult bánni ezzel az erővel. Elolvasta és gyakorolta az igaz hagyomány összes írásos bizonyítékát. Egy olyan hagyományét, mely mostanra a homályba veszett, de néhány örök életre áhítozó hívő újra felfedezte. Ők páran rátaláltak az ösvényre, melyet rég benőtt a szexualitás áthatolhatatlannak tűnő erdeje. Bár a szokásból már náluk is kiment, ennek a tudásnak a magja a világ keleti felén még ma is fellelhető volt bizonyos körökben. Az etnológusokat azonban nemigen foglalkoztatta a kérdés. Számukra csak babonák zavaros egymásra rakodásáról volt szó. Ami pedig Európát illeti, a szexualitásban rejlő lehetőségek az idők során erotikus praktikák egyszerű tárházává silányultak. Stresszes és impotenciától fenyegetett hivatalnokok Káma Szútrája lett belőlük, és egzotikus képzetek után kutató háztartásbeliek számára írt tanácsadó rovatok témája. A testi élvezeteken túlmutató szexualitásnak egyébként Nyugaton is volt hagyománya, melyet a mester is ismert. Benne volt a Kabbala néhány tanításában, a középkori fin amor7 szerelemfelfogásban, de megtalálható volt néhány német és olasz ezoterikus szekta elméleteiben is. Dionüszosz elindult ebben a labirintusban, és megtalálta a közepét. Ahogy viszont azt Thézeusz legendájából is tudjuk, a tudásba való beavattatást csak áldozatok árán érdemelhetjük ki. Hogy a mítosz igazságát megismerhessük, meg kell ölnünk a Minotauruszt. Meg kell ölnünk, hogy újjászülethessünk.
A nap időközben lement, és a szoba sötétbe burkolózott. A tévé képernyőjén fénylő pontok tovább járták csendben táncukat. A mester kinyitotta az előszobába vezető ajtót. A könyvkereskedő által hozott könyv egy boríték társaságában ott feküdt a kerek kisasztalon. „…Ahogyan azt bizonyára ön is tudja, a Casanova-kézirat élénk érdeklődést keltett a médiában. Tudom, mennyire fontos önnek, hogy névtelenségét megőrizze. Ha azonban nem adunk semmilyen információt az újságíróknak, félő, hogy a hatóságok – engedve a nyomásnak – nyugtalankodni kezdenek az ön kiléte miatt, és előbb-utóbb reagálni fognak az eseményekre. Akárcsak ön, magam sem szeretnék a diszkréció szabályai ellen véteni egy olyan üzletkötés kapcsán, mely teljes mértékben az ön magánügye. Ezért is szeretném felajánlani önnek szolgálataimat, azaz hogy a magam nevében egyszeri előadást szervezzek a kézirat ismertetése köré, kielégítve ezzel a közkíváncsiságot. Egy hasonló esemény, melyet garantáltan a lehető legkörültekintőbb módon készítenék elő, az ön nyugalmának tökéletes záloga lehetne…” A mester visszahajtotta a levelet. Kockázatos volt meghozni ezt a döntést, de ő is tudta, hogy szükségszerű. Csontot kellett dobni a kutyák elé. – Hívja fel Édouard Kerll-t, és mondja meg neki, hogy elfogadom az ajánlatát. Az előadás napján eljöhet a kéziratért. – Igenis, uram. Megyek, és felhívom. Én… – Igen? – …Szicíliával kapcsolatban szerettem volna… – Miről van szó? – A rádióban kilenc áldozatról beszélnek. Öt férfiról, de csak… négy nőről. – Intézkedni fogok, most mehet a dolgára – válaszolta Dionüszosz a legnagyobb nyugalommal. A szobára néma csend borult. 8 Szicília Ez őrültség! Tényleg azért kellett megmenekülnöm, hogy szicíliai parasztok erőszakoljanak meg? Hogy nézhetnek engem ezek a korlátoltak kurvának?! A helyzet abszurditása egy időre eltompította Anaïs érzéseit, aki ébredése óta most először járt újra a realitások talaján. Félelme alábbhagyott. Ahogy meztelenül és védtelenül feküdt egy ágyon csupa ismeretlen embertől körülvéve, egyre azon gondolkodott, hogyan találhatna kiutat a szűnni nem akaró rémálomból. A pipás férfi hajthatatlannak tűnt, és látszólag nem volt sok esélye arra, hogy meggyőzze. Nem is beszélve arról a pillantásról, mellyel időről időre végigmérte. Anaïs felült az ágyban, és kimért hangon így szólt: – Mit kell tennem ahhoz, hogy higgyen nekem? Kérdését zavarodott csend fogadta. Az öregasszony végzett már sebeinek kitisztításával, és most épp a vizet csavarta a rongyból a piszkosszürke tálba. Giuseppe szeme sarkából apját leste, aki az imént ült vissza székébe, miután behúzta a szoba függönyeit. – Nincsenek nálam a papírjaim, de részletesen el tudom maguknak mondani, hol és kikkel voltam az elmúlt napokban, én… – Zitta, puttana!8 – vetette oda megvető arckifejezéssel az apa. Giuseppe egyre kényelmetlenebbül érezte magát, és ahogy Anaïsra nézett, szeméből tehetetlenségének tudata sugárzott. – Azt mondja, túl sokat beszél ahhoz képest, hogy…
– …hogy kurva vagyok. Megértettem, köszönöm. – Higgye el, nem gonoszságból beszél így, de ha az emberek megtudnák, hogy segített egy olyan nőn, mint maga, az olyan lenne, mintha hadat üzenne azoknak a családoknak, akik a prostituáltakból élnek. Az ő helyzetében ezt nem kockáztathatja meg. – Miért nem hagyja, hogy szépen elmenjek? Engem senki nem ismer itt. Eltűnök, és azzal vége. – Ez nem ilyen egyszerű. A pásztorok, akik idehozták, látták magát ebben a… viseletben. Az eset híre az egész falut be fogja járni. Anaïs felsóhajtott. Elképzelése sem volt, hogyan fordíthatná a helyzetet a maga javára. Az öregasszony most felállt, és a tálat a fal mellé helyezte. Egyedül ő látszott megértőnek. Anaïs feléje fordult, és kérlelni kezdte: – Asszonyom, kérem, segítsen rajtam! Maga is nő, hinnie kell nekem! Az öregasszony a fiúhoz lépett, és olaszul a fülébe súgott valamit. – Mit mond? – Hogy maga túl szép ahhoz, hogy erre a sorsra jusson. Azt mondja, imádkozni fog magáért. Ennél többet nem tud tenni, ő itt csak egy alkalmazott. Azt mondja, hogy altatót tett a poharába, mert szerinte jót tenne még magának egy kis alvás. Anaïs úgy érezte magát, mintha minden összefogott volna ellene. A reményvesztettség érzése úgy tört rá, mint egy hullám, mely bekebelez és örökre maga alá temet. A képek újra felidéződtek benne, zokogásban tört ki. Thomas arca táncolt a szeme előtt, és azok a boldog pillanatok, melyek végleg semmivé lettek. Dionüszosz alakját látta, a csodált mesterét, aki elárulta, majd odadobta őket a lángok martalékául. Anaïs összekuporodott az ágyon, és úgy érezte, az erő újra kezd elszállni belőle. Az öregasszony egyszer csak felkiáltott, kezét Anaïs nyakához emelte, egy mozdulattal letépte róla a vékony láncot, és korát meghazudtoló erővel lóbálta meg az ékszert. A pipázó férfi szemöldökét ráncolva közeledett az ágyhoz. Kezébe fogta a láncot, melyről egy alabástromból készült medál lógott, és elgondolkodva nézegette, miközben néha-néha Anaïsra tekintett. Azután a fiához fordult, és a fülébe súgott néhány szót. – Az apám szeretné megtudni, hogy kitől kapta ezt a láncot. Anaïs nevetségesnek találta a kérdést, és fásult hangon válaszolt: – És mégis miért? El akarja adni? Mondja meg neki, hogy nem ér semmit. Az idősebb férfi most odalépett hozzá, és határozott arccal az ágy melletti székre ült. Szúrós tekintetével majd' átdöfte Anaïst. A lány orrát cserzett bőrszag csapta meg. – Válaszoljon a kérdésre! – Az apátság tulajdonosa adta nekünk érkezésünkkor. Ez egy egyiptomi szimbólum, egy Hórusz-szem, amolyan talizmán. Maga Anaïs is nevetségesnek tartotta a magyarázatot, miközben a fiú serényen fordított apjának. – Melyik apátságról beszél? – Arról a birtokról Cefalù közelében, ahol én is voltam… A férfi szitkozódni kezdett, a földre köpött, mint akit sértegetnek, és olyan hirtelenséggel pattant fel, hogy a lány akaratlanul is összerezzent. – Mi baja? – Apám nagyon jól ismeri azt a helyet. Az az ördög háza. Anaïs arca görcsös mosolyba rándult. – Az ördög. Ezt nagyon jól mondja. – Maga ezt nem értheti. Don Sebastiano, a szomszédunk két évvel ezelőtt elvesztette a lányát, akinek holttestére a birtokra vezető úton találtak. A sziklafalról vetette le magát. A kezében ugyanolyan láncot tartott, mint amilyet ön hord a nyakában. A lány mindössze tizenöt éves volt, és halálosan
szerelmes egy férfiba, aki akkoriban – ahogy maga mondja – az apátságban vendégeskedett. Don Sebastiano megtiltotta a lányának, hogy találkozgasson az idegennel… Azóta átkozott az a hely. Anaïs most először érezte, hogy sikerült elbizonytalanítania vendéglátóját. Az altató viszont közben hatni kezdett. Egyre nehezebbnek érezte a fejét, de még mondani akart valamit: – Mondja meg neki, hogy nem hazudok… Ha ennyire nem szereti az apátság tulajdonosait, menjen el oda. Akkor végre ő is látni fogja, mi történt velem valójában. Én… Anaïs nem tudta befejezni mondanivalóját. Szédülni kezdett, az arcok elmosódtak, a matrac pedig megnyílt alatta, és egyszerűen magába szippantotta. Elaludt. 9 A francia szabadkőműves páholyok közös székhelye, Párizs – Testvéreim, készüljünk elő, és alkossuk újjá a halál által megszakított testvéri láncot! A teremben kalapácsütés koppant. – Álljatok fel, testvéreim! A testvéri lánc lassan, résztvevőről résztvevőre újraalakult. – Testvéreim, a lánc szemei újra összeforrtak. Vegyünk példát halottaink nagyságáról, hogy félelem nélkül nézhessünk szembe az Örök Kelettel. Most az első felügyelő vette magához a szót: – A félelem szerencsétlenné teszi az embert. A második felügyelő válasza így hangzott: – Az embert egyedül a testvériség teheti emberré. Nem ez volt az első gyászszertartás, melyen Marcas részt vett, ezek az ülések mégis mindig meghatották. Arra gondolt, hogyha nem lenne szabadkőművesség, ezek a férfiak sosem találkoztak volna, és nem teremtettek volna szellemi közösséget sem. Az ülés pontos és változatlan menetére koncentráló férfiak komoly arca közös buzgalmat tükrözött. Marcas számára nem volt kérdés, hogy szent eszme a vallás intézményén kívül is létezett. A szentség mindenütt ott volt, ahol emberek gyűltek össze, hogy együtt keressenek egy magasabb rendű igazságot. Ezt maga Anselme is így gondolta. Ez a meggyőződés mondatta vele azt is, hogy az anarchikus mozgalmak reneszánsza mögött a különféle szekták szentségesülés iránti visszafojthatatlan igénye húzódott meg. Az emberek spiritualitás iránti csillapíthatatlan vágyát a fogyasztói társadalmak nem tudták kielégíteni, sőt, többnyire épp az ellenkezőjét érték el. A szekták a fékevesztett fogyasztás materialista talajából nőttek ki, hogy egy kupac trágyán próbálják rózsákként eladni magukat. A konkurencia természetesen ezek között a csoportok között is élt, melynek nyomán guruk, varázslók és szellemi vezetők acsarkodtak egymás ellen, egymás ellen szegezve csodatételeiket, kultuszaikat és hermetikus tévhiteiket. Mindez azért volt veszélyes, mert a szekták gyakran a tudás egyedüli birtokosainak vallották magukat. A beteges vallásgyakorlatokban kifejeződő paranoia pedig a legrosszabb esetben kollektív öngyilkossághoz vezetett. A főmester felállt. – Nagyszakértő és szertartásmester testvérem, kérlek, álljatok a jelképes sír mellé! A két tisztségviselő elfoglalta a helyét, a főmester pedig folytatta: – Szabadkőművesek, emeljük kezünket abba az irányba, ahol Anselme testvérünk üresen hagyta a székét! Ünnepélyesen megkérlek mindnyájatokat, hogy kötelességként tekintsetek a testvéri lánc fenntartására, és fáradságos munkával dolgozzatok továbbra is az egyetemes rend megteremtésén. A nagyszakértő Kelet felé fordult. – Jelenlévő testvéreim nevében ígéretet teszek. – Az ígéretet tudomásul veszem. Marcasnak most az a Paul Valéry-idézet jutott eszébe, amelyet válása után Anselme tanultatott meg
vele szó szerint: „Don Juan nem az élvezet, de még csak nem is a hódítás kedvéért kereste a nők társaságát, illetve szerelmét. Érezte, vagy talán tudta is, hogy a szerelem első pillanatai magasabb rendű energiákat szabadítanak fel az emberben, aki megmámorosodik és egyszeriben megfiatalodik a diadaltól. Az élet, melyet hirtelen új erők táplálnak, könnyűnek hat, az elme szikrázóan élesnek tetszik, és az ember lelkét különös kellemesség érzete hatja át.” Volt, hogy mentora tanácsára Marcas tízszer is elismételte ezeket a sorokat, és ilyenkor mindig nagyokat nevetett saját magán. Az általános iskolát juttatta eszébe, mikor rendszeresen kellett verseket kívülről megtanulni. Anselme szerint ebben az idézetben mély tartalmakat lehetett felfejteni, de Marcas sosem tudta meg, pontosan mire gondol. A szerelem erejére talán? A felügyelő akaratlanul is elmosolyodott, ha erre gondolt. Nem volt kifogása az ellen, hogy barátja esetleg hasonló megfontolásokból bonyolódjon rendszeresen különböző szerelmi kalandokba. Maga Marcas is nemes törekvésnek tartotta az ember vágyát arra, hogy sorsát megismerje, és megtalálja a vezérfonalat, mely végigfut, ugyanakkor túl is mutat az életén. Azt azonban nem gondolta, hogy neki sok dolga lett volna még ezen a téren. A főmester kalapácsával az asztalra ütött, és rögtön utána a két felügyelő is így tett. – Első felügyelő testvérem, mikor fejezik be a szabadkőművesek munkájukat gyász idején? – Napkeltekor. – Hány óra van, második felügyelő testvérem? – A hajnal órája. – Minthogy eljött az idő… Az ülés a végéhez közeledett. Egy utolsó tiszteletadás erejéig a testvérek még egyszer felálltak székükből, és a kalapácsütés ütemére egy emberként kiáltották: – Reméljünk! Reméljünk! Reméljünk! A fények kialudtak. Marcas pedig nagyon egyedül érezte magát. 10 Conti rakpart, Párizs Dionüszosz belekezdett az általa kidolgozott szertartásba. Felkapcsolta az íróasztal bal oldalán álló, fehér fából és sodrott fémből készült olvasólámpát. A lámpa burája földgömböt formázott, és tejüvegből készült, hogy valamennyire tompítsa a villanykörte fényét. Meggyújtotta jobbján a rézkandeláberbe fogott gyertyát, az egyetlen tárgyat, amit az apátságból magával hozott, majd jobb kezét a könyvre helyezte. A szakértő leírása szerint a kézirat borítója Bécsben készült valamikor a XVIII. század végén, valószínűleg egy olasz származású mesterember keze nyomán. A bordó szattyánbőr bevonat tapintása kissé érdes hatást keltett. Dionüszosz becsukta a szemét, hogy ujjaival érezze a felület apró egyenetlenségeit. A bőr tapintásra puha volt és meleg. A mester végigfuttatta bal mutatóujját a könyvgerincen. A könyv borítóján se cím, se szerző nem állt, egyetlen dísze egy kacskaringós aranyszál volt. Meghökkentő letisztultságot tükrözött ez olyasvalaki számára, aki ismerte e vékony kötetben rejtező szavak erejét. Az egyszerű kötés azonban csak még jobban felcsigázta a mester érdeklődését, fokozta benne a vágyat, hogy végre olvashassa Casanovát. Dux vára Csehország 1798. április 2. „Ma vagyok hetvenhárom éves. A tükörből egy csapzott parókás, fogatlan és ráncos mosolyú öregember néz vissza rám. Nyoma sincs annak, ami valaha voltam. Először öt évvel ezelőtt, 1793.
szeptember 13-án az ágyból kikelve gondoltam az öngyilkosságra. Igazi valómban láttam önmagam. Egy emberi roncsot láttam magam előtt, egy írót, akit senki sem olvas, egy másokon élősködő parazitát, akinek nincs senkije, és már hiába is remél szerelmet. Azon a napon véget kellett volna vetnem az életemnek, de nem tettem meg. Fogtam egy tollat, egy lapot, és írni kezdtem. Arról írtam, hogy meg kellene halnom, de ahogy ezt a meggyőződésemet papírra vetettem, halálvágyam egyszer csak elillant. Ma újra tollat fogok, de teljesen más okból. Tudom, hogy meg fogok halni. A levegővétel nehezen megy, és erőtlen testem alig tudom megmozdítani. Egyedül fekszem az ágyban, és tudom, hogy közeleg a vég órája. Már csak azért könyörgök Istenhez, hogy engedje bevégeznem a dolgom, hogy lelkem és szellemem békével pihenhessen meg. Könyörgök a Világegyetem Nagy Építőmesteréhez, hogy várjon még sorsom befejezésével, és az Örök Kelethez, hogy a felejtés kapuját csak akkor nyissa ki, mikor annak valóban eljött az ideje. Mondanivalóm van…” [kihúzott sorok] „…Szerencsétlenségem másnapján két, feketébe öltözött férfi csengetett be az ajtómon, és én rögtön felismertem bennük Terrana gróf tanúit. Még be sem léptek hozzám, máris szándékaim felől érdeklődtek. Megmondtam nekik, hogy azt tesznek velem, amit csak kívánnak. – Nem vonjuk kétségbe, hogy ön úriember, és kész párbaj útján jóvátenni azt a halálos sértést, melyet a Terrana család ellen elkövetett. – Uraim, én nem gondolom, hogy megbecstelenítettem volna a szóban forgó fatál hölgyet, de kész vagyok alávetni magam bátyja, gróf Terrana akaratának, bármi is legyen az. – Párbaj tíz lépésről, pisztollyal. – Önök a halállal ajánlanak nekem randevút. – Terrana gróf számára nem létezik más kiút. – Ez esetben mondják meg a nagyméltóságú grófnak, hogy nem szeretnék elégtétele útjába állni. – Holnap reggel megfelel önnek? – Napfelkeltéig elkészülök. – A gróf elküldi önért a kocsiját. A tanúk elköszöntek. A kandalló fölötti óra megszólalt, és ahogy ránéztem, láttam, hogy a beszélgetés, mely lehet, hogy eldönti sorsomat, nem tartott tovább öt percnél. Elhatároztam, hogy nem megyek el hazulról aznap este. Bár az összes madridi testvérem vacsorameghívással küldte el hozzám a szolgáját, az ajánlatokat egytől egyig visszautasítottam. Szerettem volna egyedül maradni, hogy rendbe tehessem magamban a dolgokat. Igazság szerint a lelkemet akartam megvizsgálni. Mind természetemnél, mind gondolkodásmódomnál fogva filozófus voltam már akkor is, és valójában nem érdekelt, hogy meghalok-e vagy sem. Szívemet egy ennél sokkal gyötrőbb félelem rágta. Életemben először hagyott cserben a vágy. Először történt meg velem, hogy testem nem felelt egy meztelen nő testének látványára. Nem értettem, hogy történhetett ez. A hatlovas hintót már messziről észrevettem, melyet elölről két lovas és hátulról két párbajsegéd kísért. Amint a kocsi megállt a ház előtt, lesiettem a harmadik emeletről, és láttam, hogy a gróf a hintó hátsó ülésén ül, vele szemben két tanúja. Kinyitották az ajtót, és az egyik tanú átengedte nekem a helyét. Leültem, és már indultunk is. Senki még csak egy szót sem szólt. Ezek azok a pillanatok, mikor az embernek a lelke mélyére kell néznie. Én viszont szerettem volna még egyszer, utoljára kimondani ártatlanságomat. – Nagyuram, természetesen továbbra is fejet hajtok az ön döntése előtt, de kérem, higgye el, nem vettem el húga, donna Anna ártatlanságát. Az arcomról sugárzó őszinteség szemmel láthatóan zavarba ejtette a grófot.
– Mégis húgom szobájában találtak önre, ráadásul olyan órában és olyan helyzetben, mely nem hagy kétséget a történtek felől. – Nem tagadom, hogy donna Anna szépsége már a kezdetek kezdetén szinte letaglózott, és azt sem, hogy megkíséreltem bebizonyítani neki szerelmemet, de… – Ezekben az ügyekben nem létezik „de”, uram. Tagadja, hogy meztelen volt? Tagadja, hogy – Isten bocsássa meg neki – szerencsétlen húgom évakosztümben feküdt ön mellett? Nyelvemre tolult az igazság, bármilyen szégyenletes volt is kimondani: – Úgy van, ahogy mondja, méltóságos uram. Micsoda kísértés, mégis… A mondatot nem tudtam befejezni, de a gróf arcszínéből, mely hirtelen halálsápadtra vált, tudtam, hogy érti, mire célzok. – És higgye el – folytattam –, hogy tehetetlenségem azóta is nagy bánatom. – Elég, uram! Nem kérem, hogy beavasson a részletekbe. Ha mást nem, szégyellje magát azért, mert még csak férfi sem tudott lenni. A sértést hallván ösztönösen ragadtam meg kardom markolatát. A hintó azonban megállt, és hirtelen haragom végül nem ejtett bajba. Amint a helyszínre értünk, zakómat ledobtam, és kiválasztottam a pisztolyt, mely épp a kezem ügyébe akadt. A gróf magához vette a másikat. Eltökéltségem láthatóan elbizonytalanította. Levette az ingjét, és csupasz mellkassal fordult felém. Erre én is így tettem, majd öt-hat lépést hátráltam. Ennél messzebb nem mehettünk egymástól. Ellenfelem – ahogy én is – szeretett volna minél előbb végezni. Felajánlottam neki, hogy ő lőjön először. Nem válaszolt, csak célba vett, és arca eltűnt a pisztoly agya mögött. Gyávasága nagyon nem tetszett. Meghúzta a ravaszt, mire én is lőttem. Mikor láttam, hogy elesik, odarohantam hozzá. A földön feküdt, meglőtt mellkassal, véresen. Segíteni próbáltam neki, hogy felálljon, de ő rám kiáltott: – Hagyja csak! Becsületes emberként viselkedett, de ne feledje, hogy maga itt idegen, ráadásul szabadkőműves. A barátaim nem fogják megdicsérni azért, amit tett. Azt javaslom, azonnal hagyja el a várost, és ne törődjön velem! Még aznap este elindultam Granadába.” A telefon csörgésére Dionüszosz félretette a könyvet. – Mik a hírek? – Az olasz média tényleg azt állítja, hogy az egyik áldozat megmenekült a máglyahaláltól. Nő az illető, mert a helyszínen csak négy női hullát találtak. A mester nem szólt. – Koronatanúként tartják számon, de azt sem zárják ki, hogy köze volt a gyilkossághoz. Dionüszosz kezébe vette a kéziratot, és gyengéden simogatni kezdte a borítóját. – A sors útjai kifürkészhetetlenek. 11 Szicília Miközben a meghívottak kíváncsi tekintete mellett Anaïs az esküvői tortát vágta, Thomas végig szorította a kezét. Köröskörül fehérbe öltöztetett gyerekek szaladgáltak, a zenekar pedig épp egy ír nótába kezdett. Thomas átfogta Anaïs derekát, és lassan táncolni kezdtek a család meghatódott pillantásaitól kísérve. Még nagyapja is ott volt, bár a valóságban tíz éve meghalt. Úgy látszik, tényleg igaza volt az öregnek, mikor azt mondogatta, hogy mindenképp elmegy az esküvőjére. Minden rokona eljött, és mind szeretettel néztek rá… A tekintetükből áradó jóságból legalább is ez sugárzott. Még apja is mosolygott, pedig hányszor kérte azelőtt számon rajta az életmódját. Anyja könnyekig meg volt hatva… Végre nem ítélkeztek felette. Pörgött-forgott Thomas védelmező karjaiban, és teljesen átadta
magát a fiú csókjainak. Az ő szeme is ragyogott az örömtől. Élete legcsodálatosabb pillanatai voltak ezek, és szerette volna, ha sosem érnek véget. A zene ritmusa egyszer csak lassulni kezdett, majd teljesen leállt. A lámpák egymás után égtek ki, az arcok belevesztek a sötétbe, Anaïs rokonai és barátai egytől egyig eltűntek. Félni kezdett. Karjainak szorítása előbb engedett, majd Thomas is köddé vált. Hirtelen a fürdőszobában találta magát, ahogy csillogó ruhájában egyedül táncol a tükör előtt, és sír. Szeretlek… Úgy érezte, a legjobb az lett volna, ha inkább soha többé nem ébred föl. A piszkossárga függönyök azonban még mindig ott lógtak. Anaïsból úgy tört elő a zokogás, mint kiskorában. Pedig annyira szerette volna, hogy az emberek kedvesek legyenek hozzá, hisz soha semmi rosszat nem tett. Kisebb szünetekkel úgy negyedórát sírhatott így szinte önkívületben, mire szép lassan kezdett magához térni. Nem tudta, mennyi ideig aludhatott. Felhörpintette a melléje tett pohárból a vizet, és megpróbált felegyenesedni, mikor nyílt az ajtó, és erős sülthagymaillat szivárgott be a szobába. Giuseppe jött be, és szó nélkül az ágyra ült. Anaïsnak feltűnt a fiú rémült tekintete. – Sokáig aludtam? – Egész délután, mindjárt este hét óra. Elmentünk arra a helyre, amiről mesélt. – És? – Tele van rendőrökkel. Ott vannak a mentők, és rengeteg újságíró. Igaza volt, valóban megtörtént, amiről beszélt. A máglyák is ott voltak még… és a megégett holttestek is. A lány felsikoltott: – Mondtam. Nem vagyok őrült! – A rendőrség lezárta a környéket. Apámat is kikérdezték. Azt akarták tudni, nem látott-e valakit. Egy nőről kérdezték. – Mit válaszolt? – Nem mondott semmit. Anaïs legszívesebben kiugrott volna az ágyból. – De miért? Én vagyok a koronatanú. – Maga ezt nem értheti. A rendőrök azt mondták, hogy az apátság tulajdonosát keresik, és hogy egy pásztor látott elfutni egy magához hasonló lányt a földeken. Ez az információ az újságírókhoz is eljutott. – Pontosan erről van szó. Elmegyek, és elmondom a rendőrségnek, hogy mi történt. – Ez nem ilyen egyszerű. Apám hallotta, amint két rendőr hosszan elbeszélget egy férfival, aki Don Sebastiano lányának öngyilkossági ügyébe is belekeveredett. A férfi jegyző valahol nem messze, és azt az ügyet is ő tussolta el. Akkoriban gyakran látták az apátság környékén. – Ki kellene kérdezniük. – Még mindig nem érti. Ez a két rendőr nyomozott az előző haláleset során is. Mindenki tudta, hogy pénzt kaptak a férfitól, hogy szemet hunyjanak bizonyos részletek felett. Még Don Sebastiano sem tehetett semmit. – Rohadt rendőrök! Már csak ez hiányzott. – Ha rájönnek, hol van, maga nincs többé biztonságban. Balesetek könnyen történnek, és senki nem fog kérdezősködni. Szerencsére… Anaïs meglepett arccal nézett a fiúra. – Szerencsére mi? Erre a kifejezésre aztán igazán nem számítottam. – Apám kész segíteni nekünk. Rájött, hogy tévedett magával kapcsolatban, és Don Sebastiano segítségét kérte, akinek mindent elmondott. Ez azonban azt jelenti, hogy el kell…
Anaïs hirtelen mindent megértett. – …menekülnie. Igen. Méghozzá a lehető leghamarabb. Az a hír járja, hogy a rendőrség kész fizetni minden magával kapcsolatos információért. Egyszóval már kitűzték a fejére a vérdíjat. 12 Párizs Marcas a metróból az Austerlitz pályaudvarhoz vezető kijárat felé indult, majd a Szajna két partját összekötő híd felé vette az útját. A jobb parton található törvényszéki orvostani intézethez sietett, hogy megvizsgálhassa a holttestet, de a látogatás már előre elborzasztotta. Még a gondolatra is görcsbe rándult a gyomra. Kora reggel kelt, hogy megbeszélést tartson két új kollégájával ideiglenes irodájában. A nap fárasztónak ígérkezett, mert ezután még a miniszter lakására is el kellett mennie, hogy beszéljen a családdal, majd vissza az új irodába. Ha minden jól megy, másnap magát a minisztert is meglátogathatja a louve-ciennes-i klinikán. Ezeket a lépéseket mindenképp meg kellett tennie az ügy feltérképezése érdekében, amihez egyébként semmi kedve nem volt, és titokban abban reménykedett, hogy a törvényszéki orvos valamilyen banális indokkal még aznap lezárja az esetet. Egyébként is mérsékelt érdeklődése egy éjszaka alatt elpárolgott, és már kezdte azt hinni, mániás depresszióban szenved. Az autók árja fülsiketítő zúgásként hatolt el a járdán közlekedő járókelők füléig. Marcas már hónapok óta mindig a parkolóban hagyta autóját, ha Párizs belvárosában volt találkozója. A buszsávok kialakításától bedugult városrészeken mostanában a megkülönböztető fényjelzés is alig használt valamit. Ahogy a párizsiak általában, eleinte ő is szitkozódva vezette autóját a forradalmi állapotokat idéző forgalomban, majd saját maga hosszas győzködése után úgy döntött, hogy ideje áttérni a tömegközlekedésre. Később azon kapta magát, hogy ez a fajta helyváltoztatás még valamelyest kedvére is van. Őt is meglepte, hogy – bár hosszú évekig egyáltalán nem járt metróval – milyen profizmussal bánt most az átszállásokkal és zsonglőrködött a különböző vonalak járataival, hogy Aból B-be a lehető legrövidebb idő alatt jusson el. Sietve átkelt az Austerlitz hídon, és már látta is az orvostani intézet téglaépületét. Törvényszéki Orvostani Intézet… Ez a komoly, semleges érzelmi töltetű, az adminisztráció világát idéző név kétségkívül sokkal kellemesebben csengett, mint a „hullaház” kifejezés, mely rögtön lefagyasztott holttestek sokaságát és nem kifejezetten étvágygerjesztő boncolási jeleneteket juttatott az ember eszébe. A felügyelő a Rapée rakparti metrómegálló felé vette az irányt, majd elkanyarodott a Mázas tér felé, ahol a nagy tisztelettel övezett intézet bejárata állt. A formalitásokon gyorsan túlesett, és alig tíz perccel később Marcas már az azonosító helyiségben állt, ahová az egyik intézeti alkalmazott épp egy holttestet tolt be az erre szolgáló gurulós asztalon. A testet takaró kék lepedő alól női arc kandikált ki. Marcas közelebb lépett, bár utálta a fagyasztott emberi holttestek közelségét. A haláleset helyszínén látott hullák nem taszították, mert ilyenkor mindig azt érezte, mintha ezekben az emberekben még ott lenne az élet szikrája. Önmagának sem tudta megmagyarázni miért, de valahogy úgy gondolta, hogy a halottakat végérvényesen csak ez a hideg és csírátlanított hullaház küldi a másvilágra. A felügyelő zavarodottan nézegette az áldozatot. Először azt hitte, csak a holttestre vetülő fény játékát látja, de ahogy szembehelyezkedett az asztallal, teljesen megbénította a látvány. Először látott halottat mosolyogni, ha egyáltalán lehetséges ilyen. A finom vonásokkal ívelt szép arcra valamiféle megfoghatatlan boldogság ült ki, mintha a halál beálltakor a száj izmai nevetésre húzódtak volna. – „Istenem, de szép a halál.” Egyszerűen nem jövök rá, kitől származik ez az idézet!
A felügyelő összerezzent, majd megfordult. Hajlott hátú, szúrós tekintetű férfi állt mögötte fehér köpenyben. Marcas észre sem vette, hogy – a köpenyre csíptetett kis névtábla szerint – dr. Pragman belépett a helyiségbe. A neve viszont ismerősen csengett a fülében, és nem kellett sokat gondolkoznia, hogy rájöjjön, a boncolást vezető orvossal áll szemben. – Jó napot, felügyelő! Remélem, nem várattam sokáig. Marcas megszorította a feléje nyújtott, határozott szorítású kezet. – Nem, a lányt nézegettem. Ha nem lenne ilyen kék, az ember azt hinné, bármelyik pillanatban felébredhet. – Pedig nem fog. Elhiheti, mennyire sajnálom magam is. Gyönyörű nő volt, és gyönyörű vég érte. – Azazhogy? A törvényszéki orvos leemelte a gurulós asztal végéhez erősített műanyagtokot, és elővett belőle egy kék kartonmappát. Kis, kerek szemüveget tett fel az orrára, majd hangosan olvasni kezdett: – A boncolási jegyzőkönyv szerint közvetlenül felállítható a provizórikus kórisme. A kisasszony agyvérzésben hunyt el, és nagyon valószínű, hogy intenzív szexuális együttlét következtében. A nők esetében ez nagyon ritkán fordul elő. Viszont… – Igen? – Viszont a szokásos jelek közül egy sem utal arra, hogy túl sok vér áramlott volna a szívébe. Mintha traumatikus fájdalom nélkül állt volna be a halál. Ez felettébb különös. Marcas türelmetlenül hallgatta az orvos beszámolóját. – Doktor úr, engem csak az érdekel, gyilkosságról van-e szó vagy sem. Szeretném tudni, hogy az ön véleménye szerint a miniszter felelős-e a hölgy haláláért. Az orvos arca elkomorult. – Maguk, rendőrök mindig úgy sietnek… Én azt gondolom, majdhogynem lehetetlen, hogy a miniszter okozta volna a hölgy halálát. Marcas elégedetten felnevetett. – Még időben derült ki. Az ön következtetésének köszönhetően a bíró hamarosan megkapja a temetési engedélyt, és ezzel le is zárhatjuk az egész ügyet. Nem titkolom, nagyon örülök. A kormány nem keveredett botrányba, az ügy pedig kivizsgáltnak tekinthető. A felügyelő kicsit szégyellte magát, hogy ilyen pimaszul múlt időben beszél az esetről, de a gondolat, hogy a nyomozás lezárul, határtalan örömmel töltötte el. Az előzetes vizsgálat így még azelőtt befejeződhetett, hogy egyáltalán elkezdődött volna. Ő pedig visszatérhetett kedvenc hamisítóihoz, és így még az argentínai nyaralás terve is megvalósulni látszott. Már éppen búcsúzni akart, mikor észrevette, hogy az orvos nem mozdul. – Van más is, doktor Pragman? – Szeretnék kiegészítő vizsgálatokat folytatni. – Hogyhogy? Hiszen a halál okát már megállapította. – Én a kérdésére úgy válaszoltam: „Majdhogynem lehetetlen, hogy a miniszter okozta volna a hölgy halálát”. Ettől függetlenül el kell még végeznem néhány toxikológiai és biológiai vizsgálatot. A szív reakciójának hiánya nagyon gyanús. Marcas érezte, hogy újra hatalmába keríti az elkeseredés. Amíg a törvényszéki orvos nem adta le zárójelentését, az előzetes nyomozást folytatni kellett. – Nem szeretném siettetni, de mégis mennyi időre van ehhez szüksége? – Nem tudom. Három-négy napra, mindenesetre ezen a héten már biztosan nem végzek. – Tudja, ezt az ügyet felsőbb körökben is követik, és mindenki nagyon szeretné minél előbb lezárni. A miniszterelnök, a kormány, de az államfő is mind a nyakamon vannak. Egy miniszter a
bolondokházában, és… – Tudom – vágta félbe Marcast az orvos –, de nem maga fogja nekem megmondani, mit kell tennem. Volt már dolgunk kényes ügyekkel, és ilyenkor gyakran megtámadják a boncolás eredményét. Ha a család panaszt emel, a zárójelentésem belekerül egy végeláthatatlan jogi csatározás kellős közepébe. Egyszerűen azért, mert egy talpnyaló rendőr ravasz érveire hallgatva összecsaptam a munkám. Szeretném megkérni, felügyelő úr, hogy kíméljen meg a politikai tanácsaitól. Szép napot! Pragman doktor sarkon fordult, Marcas pedig egyedül maradt a holttesttel a nagy és üres teremben. A törvényszéki orvos szavaitól éktelen haragra gerjedt. Hogy ő talpnyaló lenne? Az orvos hangjában mély megvetés bujkált, amikor ezt a szót kimondta. Volt képe szolgalelkű funkcionáriusnak nevezni őt, aki hírnevét éppen hogy megvesztegethetetlenségével szerezte. A felügyelő nem értette, hogy engedhette meg magának ezt a hangot Pragman doktor. Vetett még egy utolsó pillantást a lányra, majd kiviharzott a Törvényszéki Orvostani Intézetből. A Szajna fölött feltámadt a szél, és maga előtt tolta a járdára felhalmozódott szemetet. A felügyelő sietősen szedte a lábát, fejében csupa lehangoló gondolat járt. Rettenetes sértettséget érzett, és egy pillanatra még azzal a gondolattal is eljátszott, hogy bosszúképp előveszi az orvos aktáját, hátha talál benne valamit, amit legközelebb a fejéhez vághat. Miközben azon elmélkedett, mit tehetne, Marcas hatalmasakat rúgott dühében egy földön heverő kartonpapírba. Először a miniszter tanácsosa és Buttes-Chaumont-i magánszáma, most meg egy arrogáns doki. A felügyelő úgy érezte, félresiklottak a dolgok. Egyébként is minden balul ütött ki, amióta szakított Jade-dal9. Bár eleinte nagy volt köztük a szerelem, pár hónap együttélés után az idill rémálomba fordult. A lánynak túl nagy volt a szája, túl független volt, túl magabiztos és túl szép, de legfőképpen túlságosan különbözött tőle. Marcas nem tudta, hogyan kell egy ilyen nővel együtt élni. Kapcsolatuk hamar megfeneklett a mindennapos gonoszkodás futóhomokjában, és szakításuk már szinte megváltásként érte a felügyelőt. A lány elfogadott egy állásajánlatot Franciaország washingtoni nagykövetségén, és egy este végleg magára hagyta Marcast tágas párizsi lakásában. A keserűség és a kétség azóta beette magát a felügyelő életébe. Orvosa, aki egyben szabadkőműves testvére is volt, azt tanácsolta neki, hogy menjen el szabadságra, és kiegészítésképp Prozac-kúrát írt elő számára. Három nappal azután, hogy a gyógyszer éreztetni kezdte a hatását, Marcas az egész doboz nyugtatót a kukába dobta. Szakmája már nem érdekelte annyira, mint azelőtt, és a szabadkőműves ülések sem lelkesítették többé. Tudta, hogy ezt így nem folytathatja, és negyvenegy évesen először gondolkodott el komolyan azon, hogy szakemberhez kellene fordulnia. Csak azt nem tudta, hogy szabadkőműves pszichiátert válasszon-e vagy sem. Ezt a kérdést egyrészt maga is nem odatartozónak találta, másrészt viszont nagyon is helyénvalónak tűnt a szemében. Egyedül szabadkőműves tudta megérteni azt a személyes fejlődés érdekében végzett munkát, melyet a páholyon belüli szerepvállalás jelentett. Tudta, hogy egy profán pszichiáternek sosem tudná elmagyarázni, mit jelent számára a faragatlan kő megmunkálásának szimbóluma. Azon gondolkodott, létezik-e vajon speciálisan szabadkőművesek számára kifejlesztett terápia, és komolyan elhatározta, hogy megkérdezi erről a páholy főmesterét. A szél egyre erősebben fújt, és tajtékot vert a Szajna szürke hullámain. Néhány munkás egy talapzat lefektetésére odahordott hatalmas kupac homokra próbálta visszahelyezni a ponyvát. Egy folyami közlekedést irányító tábla kitépte magát kötelékeiből, és elrepült az Austerlitz rakpart felé. Marcas is csak nagy nehezen tudott lépkedni, a szél őt is majdnem ledöntötte a lábáról. A híd másik
végén egy terhes kismama igyekezett felé nagy körültekintőn, nehogy az erős széllökések fellökjék. A fiatal nő nem tudta sokáig tartani magát, és pár méterrel a felügyelő lába előtt elesett, és kigurult az útra. Ahogy észrevette a robogót, ami teljes gőzzel felé tartott, a nő hatalmasat sikoltott. A motoros futár tövig húzta a féket, majd miután még így sem tudott megállni, nekiütközött a padkának. Marcas odasietett az úttesten heverő kismamához, miközben egy másik járókelő heves karjelzésekkel igyekezett elterelni a forgalmat. Marcas felsegítette a fiatalasszonyt, akinek ránézésre nem esett nagy baja. – Köszönöm. Úgy megijedtem. – Nincs mit. Minden rendben? A kismama elmosolyodott. – Nincs semmi bajom. Rekedt férfihang szállt a levegőben: – Hülye liba, legközelebb nézz a lábad elé! Totál szétment a motorom. Az ilyen fejősteheneknek, mint te, meg kellene tiltani, hogy szeles időben a járdán sétáljanak. A pocakos és kopaszodó fickó megpróbálta felállítani a járgányt. Marcas hagyta, hogy a fiatal nő összeszedje magát, és a futár elé lépett. – Lehetne udvariasabb! – Kérdeztelek, faszfej? Azt ajánlom, ne húzz fel! Én dolgozni próbálok. Marcas szinte repesett az örömtől, hogy végre talált valakit, akin kitöltheti a mérgét, és elégedetten lobogtatta meg igazolványát a futár előtt. – Tudod, mit tesz most a faszfej? Szépen bekísér az őrsre hatóság elleni erőszak és védekezésre képtelen személy ellen elkövetett támadás kísérlete miatt. A futár elsápadt sisakja alatt, és visszaejtette robogóját a földre. – Sajnálom, tényleg… Nem tudtam. Marcas galléron ragadta az ismeretlen férfit. – Most pedig bocsánatot kérsz a hölgytől, és átkíséred a híd másik oldalára. A jövő gyermekeinek támogatásra van szükségük. Ha meg leszek veled elégedve, elengedlek. Megértettük egymást? – Igen… uram. – Igen, milyen uram? – rivallt rá a futárra Marcas fagyos hangon. – Ööö… – Azt mondjuk, igenis, felügyelő úr. – Igenis, felügyelő úr. – Indulj! Túl jó vagyok hozzád. A futár karon fogta a fiatal nőt, aki köszönetképp széles mosollyal nézett vissza Marcasra. Az eset lenyugtatta a felügyelő idegeit, és szép lassan kezdte visszanyerni az uralmat indulatai fölött. Egy szerencsétlen futáron vezeted le a feszültséged, hivatali visszaélést követsz el egy parkőrrel szemben… Marcas, Marcas, a korral egyre szánalmasabb leszel… Ahogy a rakparton sétált, egyre a törvényszéki orvossal folytatott beszélgetés járt az eszében, és gondolatban igazat adott Pragmannak. Össze akarta csapni a munkáját, és ami még rosszabb, nem is szolgalelkűségből, hanem önzésből. Egyszerűen nem akarta komplikálni az életét, és már azt is elfelejtette, miért akart valaha rendőr lenni. Amikor ezt a szakmát választotta, még izgalomra vágyott, és persze igazságot akart tenni, javítani szeretett volna a társadalom rendszerén. Más szemében ez biztosan hangzatos és régimódi ideálnak tűnt volna, de benne őszintén élt egy eszménykép. Ezért lépett be a szabadkőművesek közé is, hogy templomot emelhessen az erénynek és sötét börtönt a bűnnek.
Eszébe jutott a halott lány fagyott arca, és a tény, hogy teste hamarosan az enyészeté lesz egy magányos sírgödörben. Magára hagyottan, emberek és igazság nélkül, csak mert ő, Marcas szeretett volna minél előbb szabadságra menni, és megszabadítani szánalmas kis életét a kellemetlenségektől. Hirtelen iszonyúan dühös lett magára, amiért megfeledkezett szabadon vállalt kötelességéről. Elhatározta, hogy a minisztert csak másnap látogatja meg a klinikán. Elővette mobiltelefonját, és tárcsázta új irodája számát. A telefont egyik embere vette fel: – Igen? – Megbeszélés holnap reggel nyolckor. – Voltam a lány családjánál, és… – Holnap elmondod. Most elmegyek a miniszter hivatalába, aztán a lakására. Itt az ideje, hogy játsszunk egy kis betörősdit. – Tessék? – Semmi, csak vicceltem. 13 Pimodan Hotel, Párizs Este kilenc óra A forgalom zaja lassanként alábbhagyott. A Szent Lajos nevét viselő sziget árbocától megfosztott, Párizs közepén megfeneklett hajónak tűnt a ködben. Az Anjou rakpart mentén felszálló ködfoltok mögött összemosódtak a házak, és a címeres homlokzatok kapui belevesztek a homályba. A tavasz vattacsomók formájában terült szét az utcákon, melyeket csak itt-ott oszlatott el az utcai lámpákból és a kivilágított emeleti ablakokból kiáramló fény. Az esőcseppektől csillogó járda a Pimodan Hotel bejárata felé igyekvő léptek zaját visszhangozta. A szél a folyó illatát hozta, és nyomában hullámokba redőzött a nők szőrmekabátja, a férfiak pedig felhajtották szmokingjuk gallérját. A meghívott vendégek mind azon gondolkodtak, vajon miért éppen ebben a szállodában rendezte meg az eseményt Kerll könyvkereskedő. Ismerték a férfit, az összes hóbortjával és provokatív megnyilvánulásával együtt, így aztán, ahogy az első vakuk felvillantak, mindenki azonnal széles VIP-mosolyra fakadt. Azután kitárult a kapu, és a XIV. Lajos korában épült hotel bejárata mögött előtűnt a hiányos mozaikpadló és a nagy ablakokkal csipkézett belső homlokzat. Az első vendégek már át is lépték az épület küszöbét. A fogadótermekbe vezető hatalmas lépcsőház nevetés és beszélgetés zaját visszhangozta. Minden egyes lépcsőfok mellett egy bronzrúd állt, melyen szfinx magasodott, karmában egy-egy meggyújtott gyertyával. Ezek a tárgyak minden bizonnyal még a Grand Siècle10 korát voltak hivatottak felidézni, melyben ez a különleges épület, a kor egyik legpompásabb szállodája megépült. Théophile Gautier Az ezerkettedik éjszaka című költeményére is utaltak a gyertyatartók, ugyanis ezek közé a falak közé járt már Balzac, Baudelaire, Nerval és Delacroix is, hogy – mint valami különleges fogásnak – átadják magukat a hasis okozta szélsőséges gyönyöröknek. Aznap este valószínűleg a lépcsőfordulóban szemlélődő Kerll volt az egyetlen, aki még ismerte ezt az irodalmi anekdotát, és így az egyetlen, aki jót is mulathatott rajta magában. Mosolygós arccal üdvözölte vendégeit, a férfiakat biccentéssel, a nőket mély meghajlással. Volt a megjelenésében valami idejétmúlt lovagiasság, valamiféle öröklött könnyedség, melyet úgy használt egyesek megszelídítésére, mint mások eltaposására. Kerll rettegett ember hírében járt a műkereskedők és gyűjtők között. Szakterületét a több száz éves nyomtatványok, méregdrága kötetek és az irodalom óriásainak kéziratai jelentették, mellyel az idők során kivételes pozíciót vívott ki magának a párizsi
piacon. Egyetlen reneszánsz kori kiadvány, vagy éppenséggel kiadatlanul maradt szöveg sem kerülte el a figyelmét. Az írócsaládok és leleményesebb műgyűjtők mind tudták, hogy a keze alatt megforduló könyvek aranyat érnek. Kerll pár év alatt forradalmasította a könyvek és kéziratok piacát, és befektetésre éhes japánoknak adta el Proust írásait, illetve amerikai magánnyugdíj-pénztáraknak André Breton Picasso által illusztrált köteteit eredeti kiadásban. Innen származott a vagyona és a hírneve, mely most is lehetővé tette számára, hogy bérbe vegye a fővárostól a legendás hotelt, és megrendezze a kora tavasz egyik leginkább várt nagyvilági eseményét. Az éppen aktuális hírességek és újságírók mindent bevetettek, hogy meghívást kapjanak a rendezvényre. A Casanova-kézirat eladása óta nem volt újság, amely ne cikkezett volna a hírről. A több mint két évszázadig eltűntnek hitt oldalak nagy port kavartak a médiában. A legrangosabb hírlapok legjobb tollforgatói egészen az előadás napjáig éltették az írást szuperlatívuszaikkal, finomra csiszolt mellékneveikkel, szófüzéreikkel. A Kerll által összeállított vendéglista így is okozott némi meglepetést. A kapuk ugyanis nemcsak az írott sajtó nagyágyúi előtt, hanem a kevésbé ismertek előtt is megnyíltak, akik döbbenten csodálták a szakma jelenlévő előkelőségeit. Erre a keveredésre senki sem számított, bár része volt Kerll stratégiájának, miszerint nem szabadott megfeledkezni a háttérben meghúzódó, rangtalan firkászokról sem, ha érdeklődést tanúsítottak. Legalábbis ezt sugdosta a mitológiai alakokkal díszített kandalló köré csoportosuló fiatal újságírók egy kisebb hada, mialatt gondolatban egyenként lefotózták a szalonba lépő sztárokat. A terem, ahol a kéziratot kihelyezték, egyelőre zárva volt, és ajtajában két szmokingos őr ácsorgott diszkréten. Hogy az előadás megkezdődhessen, a vendégek már csak a Kulturális Minisztérium képviselőire vártak. Édouard Kerll komótosan járt-kelt a termekben, oldalán egy kifogástalan szabású öltönyt viselő férfival. Mikor az emberek a könyvkereskedő társaságában érkező vendégben felismerték Henry Dupint, a beszélgetés zaja hirtelen alábbhagyott. A divattervező, akinek sikerült forradalmasítania a '68 utáni női divatot, egy ideje nizzai villájában élt visszavonultan. Jelenléte meglepte a vendégeket, nem úgy a gyűjtőket, akik jól ismerték a tervező irodalmi kéziratok iránti szenvedélyét. Dupin harminc éve vásárolta meg sorra a dedikált köteteket. Cocteau műveiből összeállított magángyűjteménye nagyobb volt bármelyik közkönyvtárénál, pár éve pedig a XVIII. századi irodalomért lelkesedett. Azt beszélték, hogy birtokában van Rousseau egyik kiadatlan levele a homoszexualitásról, és a Veszedelmes viszonyok 11 egy ismeretlen részletét is otthonában őrzi. Mostanában azonban inkább azt suttogták, hogy ő volt az egyik legkomolyabb licitáló a Casanovakéziratra, és többek szerint nagyon lelombozta a vereség. Ettől függetlenül ő is eljött, bár igencsak benne járt már a korban, és most gyöngyházkeretes szemüvege mögül szúrós tekintettel fogadta a kereskedő hozzá címzett szavait. – Hölgyeim és uraim! – A hang a terem másik végében elhelyezett dobogó felől érkezett. – Hölgyeim és uraim, kis türelmüket kérem! Vendéglátónk perceken belül kinyitja a szalon ajtaját, mely mögött ott rejtőzik Giacomo Casanova féltve őrzött kiadatlan kézirata. Az eddig ismeretlen alkotás, melyet Édouard Kerll barátunknak sikerült megszereznie… – …egy kliense számára, aki szeretné megőrizni anonimitását, de volt szíves erre a kis időre megválni a kivételes kézirattól, hogy egyetlen alkalommal, mégpedig ezen a mai estén megmutathassam önöknek – fejezte be a gondolatmenetet a könyvkereskedő. A bevezetőt mondó tévériporter hevesen tapsolni kezdett, mire a vendégek követték a példáját. – Szeretném mindannyiunk nevében megköszönni a lehetőséget kedves mecénásunknak, aki remélhetőleg hamarosan megajándékozza Casanova csodálóit – azt hiszem, vagyunk egypáran – egy újabb kötettel, mely méltán viselhetné a Kiadatlan emlékiratok címet.
A terem falait újabb tapsvihar rázta meg. – És most, kedves Édouard, eljött a várva várt pillanat… A bejárat közelében sürögni-forogni kezdtek az emberek, a tucatnyi vaku pedig kattogni. Mintegy vezényszóra mindenki az ajtó irányába fordult, ahol egy skarlátvörös ruha vonalai rajzolódtak ki a tömegben. A sziluett két testőr kíséretében szinte megolvasztotta az előtte ácsorgó vendégek hadát, és – mint tajték a vízen – egy név résztvevőről résztvevőre terjedt tova. Ez volt az Édouard Kerll által tartogatott meglepetések legnagyobbika: a francia-spanyol származású színésznő, Manuela Réal megjelenése, kinek angyali mosolya és szemtelenül kihívó domborulatai minden bizonnyal még aznap rákerültek a bulvárlapok címoldalára. Az emelvényen álló moderátor érezte, hogy ki kell használnia a lehetőséget. – Hölgyeim és uraim, kérem, üdvözöljék velem… A vendégek ismét tapsviharban törtek ki. A színésznő kezét szívére helyezve, gombnyomásra nedvesedő tekintettel fogadta az ovációt. – Köszönjük, Manuela. Köszönjük, hogy eljött. Köszönjük… és most… Először egy csembaló, majd rögtön utána hegedűk halk játéka csendült fel. A Vivaldi-mű bejárta az egész helyiséget, először gyorsan, mint egy szélvihar, majd a nagybőgő ritmusára komótosabban, mint egy elnyújtott panasz. Édouard Kerll jelet adott az őröknek, mire a zene elhallgatott, és a beszélgetések mintegy varázsütésre félbeszakadtak. A duplaszárnyú ajtó kinyílt, és a szomszédos terem mélyéről sárgás fény áradt ki. 14 Szicília Anaïs hirtelen ébredt zaklatott álmából. A szobában csend honolt, neki mégis az volt az érzése, hogy nincs egyedül. Az ajtó résnyire nyitva állt. A lány figyelmesen nézett szét a sötétben, de semmilyen fenyegető árnyat nem látott. A kis falióra szerint este tizenegy óra volt. Csak a képzeleted játéka. Felemelte az éjjeliszekrényre helyezett vizespoharat, melyből narancsvirág enyhe illata áradt a család figyelmességének jeleként, mely mostantól megillette. Orrában érezte a feloldott altató enyhe szagát, és egy kortyra felhajtotta az italt, remélve, hogy mielőbb újra elszenderül. Öt perccel később mégis kikelt az ágyból, hogy odaüljön a tükör elé, melyet az öregasszony egy vízzel teli edény társaságában a komódra helyezett. Anaïs fáradt arcát nézegette, és közben azon gondolkozott, hová tűnt az apátság hercegnője, a varázslatos lány gyönyörű ruhában. Most kifejezetten csúnyának tűnt, és a magány is gyötörte ebben a szánalmasan egyszerű szobában. Sajnálkozva tekintett vissza a régi mindennapokra, nyersanyagpiaci elemző állására. A Défense negyedben lévő irodájában töltött órákra, a kollégák közti apró piszkálódásokra, az üres tekintetekre a metrón. A szomszéd nőre, aki feljelentette a szakszervezetnél, mert babarózsaszín lábtörlőt tett ki az ajtaja elé, nem törődve a szabályzattal, mely egységességet rendelt el az épületbe kihelyezett lábtörlők terén. A vasárnapokra, melyeket egyedül vagy a barátjával a Hollywood aranykorában készült filmek nézésével töltött a takaró alatt. Az olyan mocskok, mint Dionüszosz, ezekben a filmekben mindig alulmaradtak a végén. Még az esős és szomorkás délutánok is hiányoztak most. Egy középszerű párizsi lány középszerű élete, középszerű állással és középszerű barátokkal. Hogy bevetted azt a sok baromságot, amit Dionüszosztól láttál és hallottál. Jól rászedett a hízelgő szavaival, és elhitette veled, hogy te más vagy. Érdekes vagy. Többet érsz, mint az a sok birka, akivel reggelente találkoztál a metrón. Hogy ragyogó csillag vagy. Anaïs mutatóujját a szeméhez emelte. Még látszottak sminkjének nyomai, melyek még jobban
kihangsúlyozták a szeme alatti fekete karikákat. Anaïs a szemfesték-lemosóját akarta, a kis vattakorongokat, az éjszakai hidratálókrémet… A fürdőszobámat akarom. Haza akarok menni a Montorgeuil utcai kétszobás lakásomba. Nem akarok itt maradni! Eldöntötte, hogy nem enged az újabb sírógörcsnek, és inkább visszamenekült az ágyba. A párna puhasága kissé megnyugtatta. Már-már biztonságban érezte magát. Dionüszosz arca azonban újból megjelent előtte, akár egy rossz emlék, ami minden próbálkozásunk ellenére könyörtelenül visszatér. Hat hónappal korábbi legelső találkozásukra gondolt. A munkája untatta, az utolsó férfi, akivel együtt élt, megcsalta és kihasználta. Szeretett volna találni valamit, ami értelmet ad az életének, és végül úgy döntött, részt vesz egy provence-i személyiségfejlesztő tréningen. Az utolsó nap, mint külsős közreműködő, Dionüszosz tartott előadást a tantráról és a keleti spirituális szokásokról. Vonzereje úgy hatott hallgatóságára, mint valami erős varázsital. Egy beavatáson alapuló társaság, a Thélème-i apátság alapítójaként mutatkozott be, mely – elmondása szerint – „a férfiak és nők testi valójának és spirituális lényének kibékítését tűzte ki céljául. A tökéletes androgén létrehozását.” A férfi, aki nevét az ünnepek és gyönyörök görög istenétől, Dionüszosztól kölcsönözte, viccelődve bevallotta, hogy polgári neve rettenetesen középszerű, és csak az adminisztratív ügyek intézéséhez használja. Alázatosságáról tanúskodott az is, hogy nem tartotta magát egy új vallás gurujának, sokkal inkább olyan, őt „megelőző entitások tanítványának”, mint Gandhi, Krishnamurti vagy Casanova, akit szerinte tévesen és bántóan festettek le gyalázatos csábítónak. „A világvallások mindig is tagadták a férfi és nő kiteljesedését lehetővé tévő testi örömök létjogosultságát. A gyönyör felszabadítása azonban egyben a rossztól való felszabadulás is, így erkölcsileg egyértelműen jó.” Ezek a szavak örökre Anaïs emlékezetébe vésődtek. A hallottaktól felbuzdult lány később találkozott az apátság néhány tagjával, és figyelmesen elolvasta Dionüszosz minden tanítását, melyek spiritualista történetek egyedülálló szintézisét alkották, és jócskán merítettek a mágiából, illetve különféle szexuális gyakorlatokból. Bár szerelmi téren nem ismert tabukat, Anaïst eleinte nyugtalanították ezek a szokások. Félelmei azonban hamarosan megszűntek, mikor rájött, hogy Dionüszosz soha nem lépett szexuális kapcsolatba tanítványaival, annak ellenére, hogy a hozzá csatlakozó nők nagy részét könnyedén elcsábíthatta volna. Néhány hónap alatt Anaïs rátalált arra, amit keresett. Emberekre, akik hibáival és ellentmondásosságaival együtt szeretik, és semmilyen erkölcsi értékrendet nem próbálnak ráerőltetni. Anaïs megszakította a kapcsolatot szinte minden régi barátjával, akiket azóta kifejezetten sótlannak talált, hogy csatlakozhasson ehhez az új, figyelmes, segítőkész és művelt családhoz. Ez a közösség két ideált tartott szem előtt, melyből az egyik, a „Tégy, amit akarsz!”, mint később megtudta, nem a Rabelais-tól átvett híres idézetre utalt, hanem egy kevéssé ismert angol szellemi vezetőtől származott, akinek azóta maga is elfelejtette a nevét. Beavatására a társaság egyik ingatlanában került sor a Var völgyében, mely után Anaïs örömmel elfogadta a meghívást a szicíliai apátságban szervezett együttlétre is. A Thomasszal való találkozás egy régi álom beteljesülését jelentette számára. Ez az álom azonban minden előzmény nélkül rémálomba fordult. Anaïs megfordult az ágyban. A gondolatok egyre kavarogtak a fejében, és nem hagyták aludni. Őrültek szektájába léptem be, és az egészből nem vettem észre semmit. Semmit. 15 Pimodan Hotel, Párizs A hosszúkás helyiség közepén egy egyszerű fehér faasztalon ott állt Casanova törlésekkel teli kézirata
a mennyezetbe rejtett spotlámpák halványsárga fényében. Különös módon az írást semmi nem választotta el a vendégektől. Se biztonsági üvegfal, se távolságot érzékelő detektor. A kötet, melyet találomra nyitottak ki, mint valami bizonyíték állt a kíváncsi tekintetek rendelkezésére. A megsárgult lapok olyan közelségben voltak, hogy az emberek akár meg is érinthették volna, végigsimíthatták volna a tintával írt betűket. A kísértésnek azonban mindenki ellenállt. A meghívottak épp csak vetettek egy pillantást a kéziratra, elmorzsoltak néhány szót az orruk alatt, és már rohantak is a büféasztalok irányába. Nem az volt számukra a fontos, hogy azt mondhassák: „láttam én is”, sokkal inkább, hogy azt mondhassák: „ott voltam én is”. Egyvalaki nem mozdult továbbra sem az asztal mellől, mint akit teljességgel lenyűgöz a látvány: Henry Dupin. Mohón vizsgálgatta a kacskaringós írást, a lázas betűket, melyek a kalandor szerelmi próbatételeit örökítették meg az utókor számára. – Ez igazán nagyon furcsa. Vajon miért van ennyi törlés az írásban? – szólalt meg egy női hang. – Azok a kéziratok, melyeket volt alkalmam közelebbről is szemügyre venni, lendületes és folyamatos írásról tanúskodnak. Ez a legelső darab, melyben… – Ne feledje, hogy ez egy kései kézirat, mely egy öregember tollából származik – vágott közbe élesen a szakértő. – Ráadásul ez csak egy piszkozat. Olyan szöveg, melyet Casanova sosem vett többé elő. Egy első változat. A Nemzeti Könyvtár főkönyvtárosa kényszeredetten mosolygott Dupinre. – Kétségtelenül… Kétségtelenül. Egyébként is keveset tudunk velencei barátunk írásmódszeréről. – Eleget azonban ahhoz, hogy neki tulajdoníthassuk ezeket a lapokat. Hatvan, hamarjában odavetett oldal, egy haldokló utolsó munkája. – Testamentuma bizonyos értelemben? – kíváncsiskodott Manuela Réal. Dupin mély meghajlással fogadta a színésznő kérdését. – Még annál is több, asszonyom! Sokkal több. A technikusok közben befejezték a mikrofonok ellenőrzését a bársonnyal leterített asztal mellett. Az újságírók lassan elfoglalták a helyüket. Mindenki tudta, hogy Édouard Kerll sajtótájékoztatóval kívánja zárni a fogadást. Amolyan retorikai gyakorlatként, melyet különösen kedvelt. Szócsataként, ahol alkalma nyílik megcsillogtatni képességeit. Az első kérdező feltette a kezét. – Kerll úr, hol talált rá a kéziratra? A válasz gyors volt és váratlan, mint egy kardcsapás: – Ott, ahol senki sem kereste. – Azaz? – Elég, ha annyit mondok, a kézirat több mint két évszázadot aludt át a vidéki Franciaországban. Casanovának volt egy testvére, Francois, korának egyik híres festője, aki hazánkban alapított családot, majd Bécsben telepedett le. Nem sokkal halála előtt Casanova csomagot küldött francia családjának, mellyel akkor már rég nem tartotta a kapcsolatot. Kért is tőlük valamit. – Mit kért? – A kéziratot kísérő levélben azt kérte tőlük, hogy… A könyvkereskedő halvány mosollyal az arcán végignézett hallgatóságán. – …azt kérte, hogy a kéziratot adják át Clermont hercegének. – Elnézést, milyen hercegnek? – Clermont hercegének, aki született arisztokrata volt. A herceg azonban 1771-ben meghalt, csakhogy Casanova ezt nem tudta. A kijelentés hallatán innen is, onnan is újabb kérdések érkeztek, Édouard Kerll pedig türelmesen várta, hogy elüljön a hangzavar.
– Miért éppen ehhez a herceghez akarta Casanova eljuttatni a kéziratot? – Nem tudom. Talán emlékül… – Minek emlékéül? A könyvkereskedő arcára egyre szélesebb mosoly ült ki. – Ne feledjék, hogy ebben az időben Casanova emlékiratai megírásán dolgozott. Maga előtt látta egész életét. Párizsi tartózkodását, barátait, testvéreit… Éles hang szólt közbe. – Jól hallottam: testvéreit? – Igen, testvéreit. Clermont herceg volt Franciaország összes reguláris páholyának nagymestere. Ő vezette be Casanovát a magas fokú szabadkőművességbe. A teremben zúgolódás támadt. – Tréfál? – Miért is? Casanovát 1750-ben avatták fel Lyon városában. Olvassa el az emlékiratok harmadik kötetének hetedik fejezetét! – És aztán? – Először inasként, majd mesterként látogatta a párizsi Jeruzsálemi Szent János páholyt. Ezt az információt maga Casanova közli emlékiratai második kézírásos változatában. Nyugodtan utánanézhet ön is. – De ön az előbb azt állította, hogy magas fokon is beavatták. – Pontosan így van. Mint tudjuk, 1760-ban Casanova Németalföldön tartózkodott, és ottléte alatt egyszer részt vett az amszterdami Jó Barátok páholy ülésén. Ahogy minden jelenlévő, ő is aláírta a jelenléti ívet. Mégpedig nagyfelügyelőként, mely a skót rítus szerinti legmagasabb, a harmincharmadik foknak felel meg. Egy kéz emelkedett a magasba, amit nemcsak látni, de a csuklóra helyezett ezüstkarkötők csörgése nyomán hallani is lehetett. – Igen, kisasszony? – Előttem van a kézirat leírása, melyet az eladás előtt tettek közzé. Tömörsége engem is, kollégáimat is igencsak meglepte. Bőséges információt találunk benne a korabeli kötésről, a bizonytalan lapszámozásról, a felhasznált papírról és az írás grafológiai elemzéséről. Röviden minden olyan részletről, mely lehetővé teszi, hogy a kéziratot Casanovának tulajdonítsuk. A tartalomról azonban szinte semmit nem találni benne. Mindössze ennyit, idézem: „Az emlékiratok egy, eddig kiadatlan fejezetében a haldokló Casanova életének néhány fontos momentumára tekint vissza, és személyes emlékeit filozófiai eszmefuttatásokkal szövi át.” – Elolvasta a katalógus első oldalát, kisasszony? – szakította félbe Kerll a kérdezőt. – Igen, elolvastam. Az aukció helyére, idejére, az értékbecslő és szakértő nevére vonatkozó útmutatások találhatóak benne. – Ahogy az enyém is, mellette dőlt betűvel: „szívesen áll az érdeklődők rendelkezésére”. Erről a sorról ritkán feledkeznek meg a vevőim. – Értsem úgy, hogy a pontosabb tájékoztatást legjobb vásárlói számára tartogatja? – tette fel a kérdést a L'Humanité című hírlap kulturális rovatát vezető újságíró. – Ahogyan az ön újsága is megtartotta magának a Kremlről szerzett sötét titkok legjavát. A teremben nevetés tört ki. Édouard Kerll jól célzott mondata talált. – Komolyra fordítva a szót: miről olvashatunk pontosan a Casanova-kéziratban, Kerll úr? A kérdés a téma elismert szakértőjétől, a Casanova kutatókat tömörítő folyóirat, a L'Intermédiaire des Casanovistes szerkesztőjétől, Lawrence Childertől érkezett.
– Először is egy utazásról, mely nem része a kiadott emlékiratoknak. – Utazásról? – Talán inkább úgy kellene fogalmaznom: egy külföldi tartózkodásról. – Hol? – Granadában 1768-ban. Ebben az időben Casanova Spanyolországban élt, és negyvenhárom éves volt. Érezte, hogy öregszik, és ez fordulópontot jelentett az életében. A kora, és hosszú ideje tartó kóborlása gondolkodásra ösztökélték. A terem másik végében álló Henry Dupin hirtelen elsápadt. Mintha a könyvkereskedő szavai érzékeny pontján találták volna el. Keresett egy szabad széket, leült, és fejét a mellére hajtotta. – Ebben az időszakban Casanova újra írni kezdett. Ezúttal azonban nem a szokásos módon jegyzetfüzetébe írta gondolatait, hanem esszébe fogalmazta. Egy filozófiai tárgyú munkába, melyet egész életében megőrzött, és nem sokkal halála előtt folytatott. Lawrence Childer újra szót kért: – Kerll úr, Casanova egész életében írt. Filozófiai esszéket, tudományos értekezéseket, politikai utópiákat, színdarabokat, operákat, irodalmi kritikát… Ezeket mind megtalálták, osztályozták és tanulmányozták. Én azt szeretném öntől megtudni, mégis miben más ez a kézirat. Édouard Kerll arca megdermedt. – Childer úr, ezt a kérdést a kézirat új tulajdonosának kellene feltennie. Biztosan jó oka volt rá, hogy több mint egymillió eurót fizessen ezért a mindössze hatvanoldalas írásért. A Nemzeti Könyvtár főkönyvtárosa összeszorította ajkait az összeg hallatán. A kultuszminiszter már az eladási ár felénél felhagyott a licitálással. Egyedül Henry Dupin merte folytatni a versenyt, majd a bűvös egymilliós licit előtt maga is bedobta a törölközőt. – Kerll úr, ki a kézirat tulajdonosa? – Egy műgyűjtő, aki nevét szeretné titokban tartani. – Azt lehet tudni, hogy szándékozik-e esetleg kiadni az ismeretlen írást? – Én nem kérdeztem tőle, de biztosan. A közhiedelemmel ellentétben a gyűjtők nem szenvednek Harpagon-szindrómában. Nem visszavonultan élő emberek, akik titokban gyönyörködnek a kíváncsi szemek elől rejtegetett kincseikben. Csupán szenvedélyes műélvezők, akik diszkréten meghúzódnak a háttérben, ha egy-egy kivételes darabra tesznek szert. Ennyi az egész. – Azt mondja: „kivételes darabra”. Hogy lehet, hogy ez a kézirat, melynek tartalmát magán és néhány kivételezett helyzetben lévő emberen kívül senki nem ismeri, rekordot döntött az eladási ár tekintetében? Ilyen összeget író kiadatlan kéziratáért még sosem fizetett ki senki. A kérdésre Édouard Kerll hangos nevetésben tört ki. – Nincs szó semmiféle titokról vagy kinyilatkoztatásról. Csupán egy olyan férfi összegző elmélkedéséről, aki egész életében a gyönyöröknek élt. A sajtótájékoztató ezzel véget ért, és az újságírók felkeltek a székükből. A teremben újra hegedűszó csendült. A büféasztalok mellett zsivajgó tömeg közepén Manuela Réal nevetve pezsgőt locsolt az újságírók irányába. A vakuk megint egymás után villantak fel, és egy pillanatra egy kijárat felé tartó férfi magányos lépteit világították meg. A falon Henry Dupin óriásira nőtt árnyéka távolodott a lármás vendégek hadától.
MÁSODIK RÉSZ „Minden férfi és minden nő egy csillag.” Aleister Crowley 16 Bűnüldözési csoport, Párizs Marcas beviharzott az irodájába, és becsukta maga mögött az ajtót. Munkatársai a fal mellett ültek, cigarettáztak, és nem törődtek a fejük fölött gomolygó sűrű fehér füstfelhővel. – Undorító! Egy teljes évig voltam távol, mégis arra kell visszajönnöm, hogy a tüdőtök segítségért kiabál. A felügyelő szavai ironikusan csengtek, hiszen ő is nagy bagós volt, így a kijelentést fogadó nevetés talán még a felszálló füstnél is sűrűbb volt. – Örülünk, hogy újra köztünk van. Elege lett a sok entellektüelből, igaz? – Igen, szerettem volna újra maximum kétszótagos szavakkal beszélni. Megnyugtatja az idegeimet. Marcas leült egy billegő székre, és mélyen kollégái szemébe nézett. – Na, mi volt a lány családjánál? A fiatalabb és barna hajú rendőr egy kis piros noteszt nézegetve felelt a kérdésre: – Nem tudtak semmit mondani. Aszaltszilvaszagú, romantikus tévésorozatok előtt összetöpörödött nyugdíjasok. A lányuk öt éve megszakított velük minden kapcsolatot. Úgy tűnik, teljesen hidegen hagyja őket, hogy meghalt, és nem akarnak idejönni. Három órát utaztunk Oise-ba és vissza, hogy ne tudjunk meg semmit. És maga? Marcas felállt, aztán a két rendőrtiszt is. A piros füzetbe jegyzetelő férfi hirtelen felkiáltott: – Majd' elfelejtettem. Az utolsó pohár után, de még mielőtt kirúgott volna minket a lakásból, az öreg azt mondta, hogy a lánya eladta a lelkét az ördögnek. Marcas szó nélkül elvett egy cigarettát az egyik kollégájától, majd rágyújtott. – A miniszter felesége komplett műsorszámot adott le nekem. Mindenképp látni akarja a férjét, csak persze… előbb haza kellett érnie a Maldív-szigetekről. Állítólag válni akart. Mindössze annyit tudtam meg tőle, hogy sokat veszekedtek a lány miatt. Szerinte Gabrielle valamilyen furcsa pszichoterápiás csoportba rángatta bele a férjét. Nevet nem tudott mondani. A feleség gondolkodás nélkül megadta Marcasnak a férje páncélszekrényét nyitó kódot, majd szemét gondosan rajta tartva hagyta, hogy a felügyelő átnézze a miniszter személyes holmijait. Mivel azonban az előzetes vizsgálat nem tett lehetővé házkutatást, Marcas jobbnak látta, ha nem tesz erről említést kollégáinak. A széfben egyébként semmi különöset nem talált. Most Marcas idősebb rendőrtársa vette magához a szót: – Mit tudott meg a Királyi Palotában, ahol a két szerelmes olyan jót hancúrozott? – Találkoztam a miniszter helyettesével. Rendkívül barátságtalan férfi, de ő esküdni merne rá, hogy nem a főnöke ölte meg a lányt. Azt azért elmondta, hogy mindketten valamiféle órákra jártak, de se a kurzus nevét, se a helyét nem tudja. Szerinte a miniszter túlságosan szerette a lányt ahhoz, hogy valaha is erőszakot kövessen el ellene. A Regius páholyhoz kötődő iratok nem voltak a széfben, amiért Marcas hálát adott az égnek. Örült, hogy nem kell többé ezzel az utálatos üggyel foglalkoznia. – Mit csináljunk most? Egyébként a főfelügyelő nem nézi jó szemmel, hogy magának segítünk. Meg is mondta a magáét. – Sejtem. Nézzék meg a nyilvántartásban, hogy volt-e valaha valamilyen ügye a lánynak. Akármilyen.
Én elmegyek meglátogatni őexcellenciáját a klinikán. Egyébként nem hiszem, hogy sokra jutunk ezzel a nyomozással. 17 Szicília A nap megcsillant a kék porcelántányéron, mely üresen állt az asztalon. Anaïs egy morzsát sem hagyott benne. Olyan éhes volt, hogy mindent megevett, amit a szakácsnő elétett. Az öregasszony kizárólag helyi specialitásokat készített az alkalomra: arancinit, rizsből és húsból gyúrt gombócokat, panellét, csicseriborsóból készült fánkot, egy nagy adag involtinit12, és egy adag kivételesen finom, hideg caponatát, mely leginkább egy dél-francia egytálételhez, a ratatouille-hoz hasonlított. Anaïs jóllakottan, félig behunyt szemmel, kényelmesen elhelyezkedett a faszéken, hogy egy pohár muskotállyal a kezében kedvére sütkérezzen a tavaszi nap meleg sugaraiban. Tagjaiba lassan visszatért az erő, égési sérülései, melyekről időközben kiderült, hogy nem komolyak, szépen begyógyultak az idős szolgáló borogatásaitól, és izomláza is elmúlt. Giuseppének hála, Anaïs kapott négy nap haladékot a családtól. Hiába száradtak fel azonban a könnyei, Dionüszosz iránti gyűlölete nem hagyott alább, és a bosszúvágy egyre mélyebbre férkőzött a lelkében. Azelőtt soha senkit nem gyűlölt, most azonban egész lényét hatalmába kerítette ez az érzés. Olyan volt, mint valami fanyar bor, melyet beteges kényszeredettséggel kortyolgat az ember. Anaïs újra meg újra maga elé képzelte a mestert, amint sikoltozva ég a máglyán, melyet ő gyújtott neki. Dögölj meg, te rohadék! Szenvedj, ahogy ők is szenvedtek! Így gondolkodott aznap reggel is, míg a toalettjével foglalatoskodott, és hosszú ideje először mosolyodott el. A gondolatok csak úgy kavarogtak a fejében. Ha sikerülne elhagynia a szigetet, és hazajutnia Franciaországba, segíthetne a hatóságoknak abban, hogy elkapják a beteglelkű szörnyeteget. Az olasz rendőrség ugyanakkor már kereste. Most ott ült a ház teraszán, szemben a tengerrel, és azon gondolkodott, mihez kezd majd, hisz a tanyát még aznap el kellett hagynia, ez nem volt kérdés. Giuseppével hosszasan latolgatták a hazajutás különböző lehetőségeit, mikor váratlan segítség érkezett. Don Sebastiano, akit az eset lánya halálára emlékeztetett, becsületbeli ügyként kezelte Anaïs sorsát. A szicíliai lehetőségei azonban korlátozottak voltak, mert nem fordíthatta maga ellen a palermói családok támogatását is élvező korrupt jegyzőt. A maga diszkrét és hathatós módján mégis sikerült megszerveznie a lány menekülését. Anaïs haját házigazdája rövidre vágatta és vörösesszőkére festette, majd egy fényképész új igazolványképet készített neki. A fotót ezek után egy fiatal belga lány előző nap ellopott útlevelébe ragasztották. Giuseppe nevetve mesélte el Anaïsnak, hogy az áldozatot maga a zsebtolvaj, olaszul scippatore kísérte el a helyi rendőrőrsre. A jegyzőkönyvet egy beépített emberük készítette el, akivel bizonyos anyagi juttatásért cserébe előre megegyeztek, hogy a bejelentés napját késleltetve viszi majd be a központi számítógépbe. Így válhatott lehetővé, hogy a lány ez idő alatt repülőre szálljon a hamis útlevéllel. Az utazásra készülődve, Anaïs idejének nagy részét a tévéhíradók nézésével töltötte. A hírek képanyagát az apátságról készített felvételek és a főépületet körülzáró rendőrségi kisbuszok adták. A mészárlás híre az olasz határon túl is lavinaként söpört végig a médiában. A világ minden tájáról érkeztek forgatócsoportok Cefalùra, hogy kameráikkal követhessék a nyomozás menetét. Míg a szállodatulajdonosok kezüket dörzsölték a nem mindennapi turisták érkezésének hírére, addig a helyiek kifejezetten rossz szemmel nézték a betolakodók jövés-menését, akik a legfurább kérdésekkel ostromolták a környék lakóit. – Buona sera, signorina, come va?13 Anaïs most úgy találta, Giuseppe dallamos hangja beleillik a környezetbe, és arra gondolt, hogy más
körülmények között talán szívesen engedett volna a fiú vonzerejének. Más körülmények között… és persze, ha nem lett volna ennyivel fiatalabb nála. Azok a körülmények azonban, melyek most vették körül, ellenségesek voltak, és a gonosz uralkodott felettük. Giuseppe fehér inget viselt, mely kiemelte arcának amúgy is halvány színét. Bár hangja határozottan csengett, mégis idegesnek tűnt. – Don Sebastiano telefonált, és azt mondta, hogy előre kell hoznunk az utazását. – Hogyhogy? – A jegyző járt erre, és tudja, hogy maga itt van. Egy pásztor látta az autóját a felénk vezető úton. Reggel óta errefelé ólálkodott. Készüljön össze, elviszem Palermóba. Giuseppe ellentmondást nem tűrő hangon beszélt. Ez már nem az a kamasz volt, akit a lány megismert. Sokkal inkább egy határozott, felnőtt férfi. Anaïs remegő lábbal állt fel. Vetett egy utolsó pillantást a part felé és a tengert szegélyező zöld fenyőerdőkre. Látni vélte azt az aprócska öblöt is, ahol kis híján meghalt, és hirtelen az epe kesernyés ízét érezte a szájában. Hiába remélte, a félelem mégsem hagyta el, és most ott lapult a gyomrában, ébredésre készen. 18 Louvenciennes, Franciaország A patinás kapurácsok, melyeket a szürke kőfalba rejtett elektromos kapcsolóval irányítottak, hangtalanul nyíltak ki. Marcas elindult autójával a szép rendben tartott sziklakerttel övezett kis úton, majd lelassított az őrbódé előtt, mely olyan apró volt, hogy a kerítés túloldaláról nem is lehetett látni. A kis házból egy bizalmatlan pillantású férfi lépett ki, és kezével jelezte Marcasnak, hogy húzza le az ablakot. A felügyelő elővette az igazolványát, és türelmesen kivárta, hogy a férfi szemügyre vegye. A bivalynyakú őr kezében egy, a látogatók nevének feljegyzésére szolgáló fekete noteszt tartott, és szemmel láthatóan nem volt meghatva Marcas beosztása láttán. Tollat adott a felügyelő kezébe, hogy aláírhassa a látogatók listáját, és közben a kastély tövében kijelölt parkoló felé mutatott, mire a sötétkék, bérelt szolgálati autó újra elindult a kavicsos úton. Marcas telefonon szerezte meg a szükséges engedélyeket az ügyészi hivataltól. A miniszter lakásán tett látogatás nem vitte előrébb az ügyet, de Marcast mulattatta a tanácsos ideges reakciója, mikor közölte vele, hogy a kompromittáló iratok nem voltak a széfben. „Értem, de azért ne felejtse, hogy továbbra is keresnie kell őket” – hangsúlyozta bosszúsan a magas rangú tisztviselő. A dús lombú fák eltakarták a nap sugarait, és sűrűn szövött védőhálóként magasodtak a park fölé. Marcas a kijelölt helyen leparkolta az autóját, és érdeklődéssel nézte a főépület eléje táruló látványát. A reneszánsz stílusú, palatetővel fedett tornyok némileg ellensúlyozták a környék építkezésére egyébként jellemző komor hangulatot. A gyönyörű, fenyőfáktól övezett birtok közepén francia kert állt, benne apró tiszafákkal, melyeket tetejére fordított búgócsigára emlékeztető formára nyírtak. A bejárathoz vezető fehér kőlépcső mellett egy-egy betontömbhöz hasonló XX. századi szobor büszkélkedett. Marcas alig hitte el, hogy egy pszichiátriai klinikába készül belépni. Az épület inkább hasonlított kastélyszállóra, és a felügyelő azon se lepődött volna meg, ha hirtelen libériás szolga lép elé, hogy csomagjait elvegye. Az Ormeau Klinikát a köztársaság hű szolgálóinak tartották fenn arra az esetre, ha éppenséggel depresszióba esnének, de itt kaptak helyet a súlyosabb elmezavarral küzdő betegek is, mielőtt végleg az őrültekházában kötöttek volna ki. A helyet a nap huszonnégy órájában egy rendőri különítményesekből álló kisebb osztag tartotta diszkréten felügyelete alatt a nem kívánt látogatók távoltartása végett. Marcas jó előre leinformálta az intézetet, melyet a miniszterelnöki hivatal tartott fenn, és amelynek létezéséről csak kevesen tudtak. Egy bizonyos Anderson doktort kellett keresnie, a klinika vezető pszichiáterét. Ő kezelte a minisztert Val-de-Grâce-i áthelyezése óta. Az orvos titkárnője, akit még
délelőtt hívott, megígérte Marcasnak, hogy pár perc erejéig találkozhat a miniszterrel, és feltehet neki néhány kérdést a nyomozás érdekében. A felügyelő hóna alá csapta az esőkabátját, és elindult a körülbelül húsz méterre lévő bejárat felé. A lépcső tetején egy magas, széles vállú férfi várt rá. A kopaszodó, hosszúkás arcú, mandulaszemű és barna bőrű férfi keresztbe font karral fogadta. Személyéből mértéktartó erő áradt, mely kétséget sem hagyott afelől, hogy ő a ház ura. A felügyelő óvatosan közeledett, és egyenesen a smaragdzöld szempárba nézett, mely úgy követte lépteit, mint ragadozó madár a zsákmányát. Az óriás továbbra sem mozdult, mintha legalábbis testével védené a bejáratot. Még egy cerberus – gondolta a felügyelő, majd mogorva arccal előhúzta a Belügyminisztériumi Hivataltól kapott parancsot. Alig néhány méterre álltak egymástól, mikor Marcas hirtelen rájött, miért volt olyan ismerős számára a férfi arca és termete. A Sárga Árny… pontosan így nézett ki Bob Morane, a népszerű francia képregényhős ördögi ellensége, kedvenc gyerekkori olvasmányának kulcsfigurája. Igaz, az idegen bármelyik hollywoodi filmben eljátszhatta volna a gyilkost – érte Marcast az egyik felismerés a másik után. A fehér köpeny kissé szűknek bizonyult a férfi izomzatához képest, és szinte félő volt, hogy egyszer csak szétreped a kidolgozott mellkas és bicepsz feszítésétől. A merev vonások hirtelen megelevenedtek, és a hús-vér szobor végre életre kelt, arcán meglepően barátságos mosollyal. – Marcas felügyelő, üdvözlöm a klinikán. A miniszter jelezte az érkezését. Én doktor Anderson vagyok. Jacques Anderson. Marcast annyira meglepte, hogy emberismerete ilyen csúnyán cserbenhagyta, hogy egy pillanatig nem mozdult. Azután megragadta a felé nyújtott kezet, melynek fogása szokatlanul finom volt a férfi birkózó termetéhez képest, és még csak porrá sem zúzta csontjait, ahogy arra számítani lehetett. Mintha az orvos keze helyére valaki másét varrták volna, hogy így ellensúlyozzák durva megjelenését. – Nagyon örülök, doktor úr. Gyönyörű intézetet mondhat magáénak. A következő depresszióm alkalmával szívesen töltenék el itt pár napot. A férfi halványzöld tekintetét mélyen Marcas szemébe fúrta. – Remélem, hogy erre nem fog sor kerülni, felügyelő úr. Az intézet luxusszállóhoz illő berendezéssel dicsekedhet. Van meleg vizes úszómedencénk, fitnesztermünk, masszázsszalonunk, az éttermünk négy Michelin-csillagot is megérdemelne, vendégeink azonban igen súlyos mentális problémákkal küzdenek. Bár az Ormeau Klinika csodás eredményeket tudhat magáénak, melyekről az orvosi lapok sajnos sosem fognak cikkezni, kétlem, hogy jól érezné magát nálunk. Kérem, kövessen az irodámba, ott kellemesebben beszélgethetünk. Az izomkolosszus határozott mozdulattal megfordult, és belökte a legalább háromméteres üvegezett bejárati ajtót. Marcas követte a férfit az impozáns méretű hallon keresztül. Az épület kialakításában semmi nem utalt arra, hogy valójában egy klinikának ad otthont. A meglepő berendezéshez egy patinás fából készült recepciós pult, mindenféle plasztikák, fejet formázó kifényesített fémszobrok, talán korai Brâncuşi alkotások, itt-ott meleg színű szőnyeggel fedett parketta, középkori csatajelenetet ábrázoló festmények, négy fotel és egy Chesterfield kanapé tartoztak. A pult mögött A hölgy egyszarvúval címet viselő híres faliszőnyeg gyönyörű másolata alatt egy nő és egy férfi ült diszkréten. Anderson doktor átvágott a hallon, és fejével a recepciósok felé intett, akik mosolyogva viszonozták a köszöntést. – Az irodám a keleti torony első emeletén található. Ezt a kis luxust akkor engedélyeztem magamnak, mikor megválasztottak, elődöm irodájába ugyanis nem szívesen költöztem volna be. – Hogyhogy? Nem volt elég nagy? Esetleg a berendezése nem tetszett önnek? Anderson sietősen lépkedett.
– Berendezés? Így is mondhatjuk. Mire az igazgatóra rátaláltak, teljesen elvérzett. A csuklóján és a bokáján vágta fel az ereit. A parkettát barnára színezte a vére. A szemem valahogy nem tudta megszokni azt a színt. Egyébként kár, mert az irodájából csodás kilátás nyílt a parkra. Nem valami dicső halál, igaz? Ahogy próbált lépést tartani vele, Marcas esküdni mert volna, hogy az igazgató arcán halvány mosolyt látott átsuhanni. Az iroda felé egy hosszú és széles folyosón keresztül vezetett az út, melynek falai telis-tele voltak csillogó címerpajzsok reprodukcióival. A két férfi felment az emeletre vezető csigalépcsőn, és megállt az igazgató irodájába nyíló masszív tölgyfaajtó előtt. Anderson kinyitotta az ajtót, majd előzékenyen betessékelte vendégét. A szobába lépve Marcasnak olyan érzése támadt, mintha valaki hirtelen visszaforgatta volna az idő kerekét, és valahol a középkorban állította volna meg. A kör alakú helyiség közepén fényes fegyverzetű páncélos lovag állt, és összekulcsolt kezében kardot tartott. A titokzatos és egyben fenyegető alak látványa olyan hatást keltett, mintha bármelyik pillanatban feléledhetne kábultságából, hogy pallosával lesújtson a betolakodóra. Az iroda túloldalán az újonnan meszelt fal tövében állt az íróasztal, melynek lapja tejüvegből készült, és egy nagy selyemhuzatú kanapé. A levegőben édeskés, kissé émelyítő mandulaillat terjengett. Az orvos kezét a páncélos lovag vállára helyezte, és kíváncsian nézett Marcasra. – Üdvözlöm az én kis barlangomban. Bemutatom Von Hund bárót, hű testőrömet és egyben a klinika legfőbb célkitűzésének allegóriáját. – Nem értem. Anderson, akit szórakoztatott a berendezés felügyelőre gyakorolt hatása, most a páncélt babrálta, minek után olyan csikorgás támadt, mintha valaki acéllemezeket dörgölne egymáshoz. – Ez a páncél tökéletes mása annak a fegyverzetnek, melyet valamikor egy középkori földesúr, a porosz Hund család egyik sarja viselt. Ez a nemes ideje nagy részét háborúzással töltötte, és saját birtokain, de a szomszédos földeken is mindenkit rettegésben tartott. A vértet a kor legjobb fegyverkovácsa készítette számára, és a báró mindig ezt viselte gyilkos kilovaglásai során. Amerre járt, mindenhol legyőzhetetlennek mutatkozott, és még legszívósabb ellenfelei sem tudták megsebezni a párharcokban. A páncél egyszerűen sérthetetlen volt. Marcas udvariasan mosolygott, és közben azon morfondírozott, vajon hányszor mesélte már el az igazgató ezt a történetet. Valószínűleg minden egyes alkalommal, ha látogatót fogadott az irodájában. Az önhittség ezek szerint mindenképp egy volt az orvos gyengéi közül. Anderson meghatott hangon folytatta előadását: – Egy nap a szomszédos grófi birtok ura megelégelte a földjein elkövetett gyilkosságokat, és fizetett zsoldosok segítségével csapdát állított a nemesnek. A zord idők szellemében, ugyebár… Von Hundot egy fához kötözték, majd fegyverzete hasadékain át több tucat csótányt és pókot küldtek a páncél alá. A rovarok szorgosan igyekeztek beférkőzni a báró testének legkisebb nyílásaiba is. A báró rettenetes kínokat élt át, három teljes napig szenvedett, mire a kimerülés végzett vele. Így vált a báró legjobb barátja legnagyobb és egyben végzetes ellenségévé. – Zord idők voltak, az biztos. – Ennek az erőtől duzzadó embernek az lett a veszte, ami előzőleg legyőzhetetlenné tette, és nevetséges módon ártalmatlan bogarak gyötörték halálra. Itt az Ormeau Klinikán ugyanilyen erőtől duzzadó embereket ápolunk, akiket hasonlóan belülről rág valami. Magas beosztású embereket, akiknek valamilyen idegen elem férkőzött be a pszichéjüket védő páncél alá, és hirtelen fenekestül felfordult az életük. A vért, melyet itt lát, csak látszólag ad hatalmat. Impozáns, de rendkívül sebezhető darab az összeillesztések mentén.
– Gratulálok, doktor úr. Nagyon szépen sikerült szemléltetnie a helyzetet. Megtenné, hogy rátér a miniszter esetére? Marcas szerette volna, ha az orvos megérti, ő nem egy látogató, akit el lehet kápráztatni holmi álintellektuális handabandával. Nem volt ínyére a szerep, melyben Anderson próbált tetszelegni. A doktor megértette a célzást, és lassan kinyitott egy piros mappát, melyben a miniszter orvosi vizsgálatainak eredményét tartotta. – Rövid leszek. Még mindig nem tudjuk, mi játszódik le a miniszter fejében. A Val-de-Grâce-i kollégák által elvégzett MR-és egyéb szkenneres vizsgálatok semmi különöset nem mutattak ki. Ez eddig rendben is van, hisz az én munkám éppen ott kezdődik, ahol idegi jellegű traumáról nem lehet beszélni. A minisztert egyelőre megfigyelés alatt tartjuk, de nemsokára megkezdhetjük az érdemi munkát. Marcas némi önteltséget érzett ki az orvos szavaiból. – Milyen állapotban van? – Vagy a végletekig kimerült, vagy teljesen meg van zavarodva. Nem hiszem, hogy a kérdéseivel bármi értelmeset ki tud húzni belőle. Az orvos megjegyzésére Marcas akaratlanul is felemelte a hangját: – Én azért mégis megpróbálnám. Anderson doktor kihúzta magát. – Minek? Vannak netán különleges analitikus képességei? Egy klasszikus rendőri kihallgatásnak nem lenne semmi értelme, sőt, talán a felépülésben is hátráltatná. Betegeink érdekeit általam életbe léptetett szigorú szabályok védik. Úgy is mondhatnám, egy alkotmány, hisz mi itt, ugye mind a köztársaság szolgáit gyógyítjuk. – Anderson Alkotmánya14… Kissé nagyképű megfogalmazás ez, nem gondolja? A játszma megkezdődött, a felek mostantól nyílt lapokkal játszottak. – Nem áll szándékomban lyukat ütni a miniszter páncélján – folytatta Marcas fagyos hangon –, de az eljárás megkívánja, hogy kikérdezzem a gyilkossággal gyanúsított felet. Ha valóban úgy gondolja, hogy nem tud válaszolni a kérdéseimre, adjon erről egy igazolást, melyet haladéktalanul átadok a vizsgálóbírónak. Ha azonban erről nincs szó, akkor kérem, vezessen a miniszter szobájához. Anderson szenvtelen arccal nézett Marcasra, aki azonban állta az orvos tekintetét. Egy néma párharc esetén biztos lehetett a győzelmében, hisz a felügyelőnek sokszor hosszú órákat kellett csendben töltenie a szabadkőműves ülések alkalmával. Marcas teljesen valószerűtlennek találta ezt a középkori díszletben folytatott játszmát, melynek tisztaságát egy páncélos lovag volt hivatott szavatolni. A doktor végül kelletlenül a telefon után nyúlt, de szemét egy pillanatra sem vette le Marcasról. – Coboly úr ébren van? Várnia kellett néhány másodpercet a válaszra, majd letette a kagylót, felállt, és az iroda ajtajára mutatott. – Jöjjön, odavezetem – hangjából irónia érződött ki. Marcas bólintott. Elégedetten nyugtázta, hogy a Sárga Árny elleni első meccset sikerült megnyernie. – Miért hívta a minisztert Coboly úrnak? – Ezt a nevet viseli a szobája. Az én ötletem volt, hogy minden egyes szobának egy heraldikában használt festék vagy máz nevét adjuk. Így lesz a közönséges feketéből coboly szoba vagy a szürkéből kőszín szoba. Ez is biztosan Hund báró hatása. A felügyelő még jól emlékezett az egyik címertani szimbolikáról tartott szabadkőműves rajzolatra, és gondolta, megkockáztat még egy viadalt. – Ha jól emlékszem, a heraldikában minden színhez tartozik egy bolygó, egy ásvány és egy eszme.
Anderson már a lépcsőnél tartott, és menet közben reagált Marcas megjegyzésére: – Így van. A coboly, azaz a fekete a szomorúságot szimbolizálja. Köve a gyémánt, bolygója a Szaturnusz. Miután a miniszter úr igen gyakran fakad sírva, azt gondoltam, illik majd hozzá ez a szoba. A lépcső egy folyosóban folytatódott, mely egy négyzet alaprajzú termen vezetett keresztül. Marcas kissé furcsállta, hogy a helyiségből nyíló négy ajtó üvegből készült. Oda is lépett az egyikhez, hogy bekukucskáljon rajta, de a szeme elé táruló kép láttán nyomban kővé dermedt. A terem másik végében elhelyezett emelvényen egy öltönyös férfi állt, és határozott hangján előadást tartott körülbelül harminc nőből és férfiból álló hallgatósága előtt. Az eseményt kamerával vették, és egy tribün mögött kifeszített óriási vászonra vetítették ki élőben. Ahogy Marcas arcát az üvegajtóhoz közelítette, rögtön felismerte a szónokot. – Hiszen ez Censier képviselő úr. Úgy tudtam, három hónappal ezelőtt egy platánfának hajtott a motorjával. – Ezt mondták a médiának. Valójában azonban depresszióban szenved. Mikor idejött, már a gondolat is halálra rémítette, hogy emberek előtt kell majd beszélnie. Mostanra szinte teljesen meggyógyult. A teremben ülők egytől egyig a klinika gondosan megválogatott dolgozói. Egyikük valaha újságíró volt, és most az a dolga, hogy minél jobban megizzassza a képviselőt. – Sok politikust gondoznak önöknél? – El sem tudja képzelni, hány közszereplő szenved depresszióban. Folyamatosan úgy kell tenniük, mintha minden rendben lenne, és állandóan mosolygósnak, bizakodónak kell látszaniuk. De miután ők is épp olyan emberek, mint mi, néhányan bizony nem bírják sokáig a feszültséget. Ilyenkor jönnek el hozzánk, és kérik titokban a segítségünket. A saját személyiségükről kialakított képük ekkorra általában már köddé foszlott. A páncél, az a bizonyos páncél… A teremből viharos taps szűrődött ki. A képviselő arca valósággal sugárzott a boldogságtól. Marcas most a másik ajtóhoz lépett. Ebben a teremben egy fekete kosztümöt viselő nő elnökölt valamiféle ülést egy ovális asztal mellett. Az asztal közepén egy hatalmas csirke teteme díszelgett. A terem jobb oldalán nyíló helyiségben két fehér köpenyes férfi felügyelte az eseményeket, és le sem vette a szemét a jelenlévőkről. – Itt mi történik? Ez a csirke teljesen szürreálisan hat. – Claire D. 1985-ben végzett a Nemzeti Közigazgatási Főiskolán, és azóta több miniszteri hivatalt is igazgatott pompás eredményekkel. A cérna a madárinfluenza kitörésekor szakadt el nála. Egy reggel azon kapták az irodájában, hogy egy padlóra fektetett csirkét döfköd bőszen, késsel a kezében. Kényszeres neurózisban szenved. Ahogy meglát egy szárnyast, rohamot kap. A terápiával párhuzamosan próbáljuk hozzászoktatni a csapatmunkához, mintha még mindig dolgozna. – Sokáig kell még bent maradnia? – Ezt nem lehet tudni. A köztársasági elit pszichéje titokzatos tájék még a mi számunkra is. Marcas nem tudta, mit válaszoljon, inkább odalépett a harmadik ajtóhoz. Benézni azonban már nem tudott, mert egy fehér köpenyes férfi ugrott elő a semmiből. – Anderson doktor, gondunk van Cobollyal. – Mi történt? – Egyszer csak rángatózni kezdett, és… Az orvos arcáról azonnal lehullott az önhittség álarca. – És mi? A férfi hebegni is alig tudott: – Nem túl szép látvány.
19 Szicília Az öreg Fiat teljes gázzal haladt előre a palermói autópálya felé vezető keskeny országúton. Anaïs szótlanul nézte a tájat, oldalán a szicíliai fiatalemberrel, aki vezetés közben ideges pillantásokat vetett a visszapillantó tükörbe, és sután bele-beleszívott a kezében lévő cigarettába. Egy szűk kanyarban Giuseppe hirtelen félrekapta a kormányt, és autójával egy sűrű bozóttal övezett, sáros ösvény felé vette az irányt. Ahogy gondolataiból felocsúdott, Anaïs ösztönösen az ajtónyitó gomb után nyúlt. Giuseppe egyenesen egy göcsörtös olajfákkal teleültetett kert mögé hajtott, majd nagyot fékezett. Ujjával csendre intette Anaïst, még mielőtt az szólhatott volna. – Ne mozduljon! Alighogy ezt kimondta, a kanyarban, ahol az imént letértek az útról, egy fekete autó jelent meg. A vezető arca épp csak néhány pillanatra vált láthatóvá, de a lánynak így is sikerült felismernie a sasorrú férfiban Dionüszosz egyik emberét. Anaïs ujjaival görcsösen az ülésbe kapaszkodott. Tagjait félelem járta át. Nem volt kétséges számára, hogy a férfi, aki már társai kivégzésénél is segédkezett, be akarja fejezni a megkezdett munkát. Először a lába kezdett el remegni, de nemsokára minden ízében rázkódott. Úgy tűnt, nincs nyugta, és ellenségei újra és újra az életére akarnak majd törni. Hogy megnyugodjon, Giuseppe erősen magához szorította Anaïst. Hiába, a lány most úgy küzdött, mint egy sebzett állat, és körmét mélyen megmentője húsába mélyesztette. A határozatlan természetű fiú érezte, hogy ha így folytatja, a pánik pillanatokon belül őt is hatalmába keríti. Üldözőik valószínűleg azóta követték őket, hogy elhagyták a családi házat, és Giuseppe világosan látta, mihelyst rájönnek, hogy letértek a főútról, ők is visszafordulnak. Minden elvesztegetett másodperc közelebb hozta őket. A fiú káromkodott egy nagyot, eltolta magától a lányt, és jó erősen megrázta. – Próbáljon megnyugodni! Az autó elhajtott. Most lerázhatjuk őket. – Nem, maga nem ismeri ezeket. Ezek szörnyetegek, és meg fognak találni. A fiú most még erősebben rázta meg Anaïst. – Elmúlt a veszély. Szedje össze magát! A remegés valamivel alábbhagyott. Anaïs nyelt egy nagyot, és kiegyenesedett az ülésben. – Jobban van? – kérdezte Giuseppe mosolyt erőltetve az arcára, majd beindította a motort. A Fiat nyomában sárga por szállt a magasba. Az autó megindult a kátránytól csillogó földúton, és a következő lehetőségnél le is tért róla a dombok irányába. Negyedórás kátyúkerülgetés, zötykölődés után rákanyarodtak egy forgalmasabb útra. A háttérben Anaïs felismerte Cefalù környékét és a fölé magasodó Rocca sötét alakját. Ez a környék már ismerős volt számára, mert egy este erre indult el az apátságban megismert barátaival, hogy sétáljanak egyet a város kikötőjében. Az emlékek újra előtörtek. Anaïs Thomast látta maga előtt, csavartmintás fehér pulóverében, amint magához húzza és arra kéri, hogy váljanak külön, és sétáljanak el a normann katedrális felé. Anaïs gondolatban újra átélte, mikor egy virágos terasz alatt és a teraszon kötögető néni jóindulatú pillantásától kísérve, először megcsókolta őt a fiú. Újra érezni vélte Thomas illatát, ölelő karját… Meghalt, ő már meghalt. Szedd már össze magad!, hessegette el az emlékképeket Anaïs, és tekintetét az útra szegezte. – Nem fogom hagyni, hogy elkapják ezek a szemetek! – morogta Giuseppe tőle szokatlan hanghordozással, mely színlelt határozottságról árulkodott. Ahogy a tükörbe nézve Anaïs tekintete összetalálkozott a fiú nyugtalan pillantásával, testén borzongás futott végig. 20
Conti rakpart, Párizs Dionüszosz leült a számítógép elé, és beírta a böngészőbe az internetes keresőoldal címét. Már csak egy gombnyomás választotta el a kívánt fórum megnyitásától. A szektatagok csak az interneten és a piramis elv alapján kommunikálhattak egymással. Ráadásul a szicíliai események óta mindössze két emberrel tarthatták a kapcsolatot, eggyel a maguk szintjén, és egy náluk magasabban állóval. A hierarchia különböző fokai közt minimálisra korlátozódott a kommunikáció, és csak egy maroknyi magasabb rangú beavatott kereshette meg közvetlenül a mestert. Az átadott információ egysége azonban így sem sérült. Mindenkinek volt feladata a szektán belül, és mindenkinek rendszeresen be kellett számolnia tevékenységéről a nála egy szinttel magasabban elhelyezkedőnek. Az üzeneteket ideiglenesen létező fórumokon adták át egymásnak, és minden egyes szinten újrakódolták. A dekódolás pillanatok alatt végbement, és a keresett weboldal címe megjelent a képernyőn. Dionüszosz figyelmesen olvasta a híreket. Nem szívesen vált meg a kézirattól, még egy estére sem, főleg, mivel nagyvilági eseményről volt szó. A kölcsönzés azonban célját érte. A kézirat szóba sem került többé, mindenki a Kerll által szervezett fogadásról, és az ott megjelent sztárokról beszélt. A ködösítés jól bevált taktikája ezúttal is működött. A mester bezárta a honlapot, és csatlakoztatta a műholdról érkező televíziós vevőkészüléket. A különböző csatornák műsorai mozaikszerű kis ablakokban jelentek meg. Dionüszosz kényelembe helyezte magát a fotelben, és találomra nagyított ki egy-egy villogó képkockát. Lenyűgözve, de egyben megvetéssel figyelte a látszólag minden logikát nélkülöző műsorok szakadatlan folyamát, melyet vele egy időben tévénézők ezrei néztek a világ legkülönbözőbb pontjain. Filmek, sorozatok, sportversenyek, beszélgető show-k, dokumentumfilmek és ezek mindenféle változatai követték egymást éjjel-nappal, szünet nélkül. Dionüszosz most a hírcsatornák adásaira volt kíváncsi, hogy megtudja, hogy állnak a dolgok a kis szicíliai örömtüzével kapcsolatban. Az olasz híradóval kezdte, mert különösen szórakoztatta az a halálra vált arckifejezés, melyet az ottani riporterek szemmel láthatóan kötelező érvényűnek tartottak a rossz hírek közlése esetén. A képsorok most egy ötvenes éveiben járó, barna hajú nőt mutattak, aki Cefalù utcáin dugta mikrofonját a járókelők orra alá. Megkérdezte tőlük, hogy ismerték-e az apátság lakóit, vagy felfigyeltek-e bármilyen gyanús dologra. A válaszok legalább olyan nyomorúságosan hangzottak, mint a feltett kérdések. Egy bizalmatlan tekintetű hentes például kijelentette, hogy ő sosem volt hajlandó az apátságba szállítani, mert lakóit mindig is gyanúsnak találta. Az interjúalanyban Dionüszosz azonnal felismerte a férfit, aki hetente látta el hússal a csoportot, és hangos nevetésben tört ki. A hentes még prostituáltakat is ajánlott a vendégek számára. A mester csatornát váltott, és újra végignézte az elszenesedett emberi maradványokról készült és immár több százszor levetített képsorokat. Dionüszosz az órájára nézett, majd átkapcsolt egy francia hírcsatornára. Ezen az adón komoly megjelenésű nő állt az apátság homlokzata előtt. Szavaiból kiderült, hogy szektákra specializálódott szakértő, és hosszasan fejtegette a híressé vált kollektív öngyilkosságok mögött rejlő motivációs lehetőségeket: „Nem kétséges, hogy ezúttal is a guayanai Jim Jones tiszteletes köréhez, illetve a svájci Naptemplom Rendhez hasonló szektával van dolgunk. A vezetőnek sajnos sikerült elmenekülnie, tehát továbbra is veszélyezteti környezetét. A rendőrség szerint a gyilkosság megrendezése…” Dionüszosz már nem is hallotta a beszámolót, csak bámulta a nőt, aki nem átallotta egy lapon említeni a többi kisstílű fekete mágussal. Igaz, egyedül ő tudhatta, hogy hamarosan sokkal erősebb lesz mindegyiknél. „A vallás eme vadhajtásaiért felelős emberek gyakran kivételes értelmi képességekkel rendelkeznek. A
szicíliai mészárlás tervét kidolgozó egyén vagy egyének csoportja azért különösen veszélyes, mert rejtőzködik. Még az is lehet, hogy máris újabb gyilkosságokon törik a fejüket. Legutóbbi munkám, melyet a szekták befolyásának szenteltem…” Dionüszosz gondolatban megköszönte a szakértő bókját, kikapcsolta a számítógépet, és visszatért a Casanova-kézirat tanulmányozásához. Már hiányzott neki a bőrkötés és a pergamenlapok érintése. Újra érezni akarta, hogyan gyorsul légzésének ritmusa minden elolvasott sorral. „…érkezésem másnapján elvittek a Capite Galeato páholyba, hogy találkozzam Eques testvérrel. Így nevezték Pausolès márkit szabadkőműves körökben. Először a levelem adták át neki, majd nem sokkal utána magam is bemehettem hozzá. A termetes férfi jöttemre felállt, és nevetve megkérdezte, mit tehetne ő Granadában egy olyan emberért, akit Clermont grófja ajánl a figyelmébe. Hogy megértse helyzetem, elmeséltem neki madridi kalandjaim történetét, és hozzáfűztem, hogy emiatt kellett olyan sietve Granadába jönnöm. – Ha jól értem tehát – vágott szavamba a márki –, soha nem jött volna el hozzám, ha nem történik ez a párbaj. – Ez igaz, viszont megtörtént, és szeretném, ha tudná, menynyire örülök, hogy megismerhetem őexcellenciáját, akinek nevét Európa összes páholyában ismerik és ismerni fogják még sokáig. Erre azt válaszolta, hogy mivel Clermont gróf kérése számára parancs, bemutat engem néhány testvérének, akikkel érdemes lenne megismerkednem. Azt mondta, péntekenként szívesen lát vacsorára, és egyben megígérte, hogy elküldi értem egy szolgáját. Miután a Clermont gróf által írt levél tanult emberként mutatott be, a márki felajánlotta, hogy körbevezet a könyvtárában. Átvágtunk a kerten, melyből egy függönnyel eltakart, rácsos szekrényekkel teli helyiségbe léptünk. Ahogy a márki kinyitotta a kulcsra zárt tárolókat, nevetnem kellett, hisz nem könyvek, hanem borral teli üvegek sorakoztak benne. – Ez az én könyvtáram és egyben a szerájom is, hisz öregember lévén a nők csak megrövidítenék az életem. A jó bor viszont meghosszabbítja, de mindenképp kellemesebbé teszi. – Őexcellenciája biztosan felmentést kapott az egyháztól, ha pénteken is ihat, mikor egyébként nem szabadna. – Ön téved. Spanyolországban mindenki maga döntheti el, hogy a kárhozatot választja vagy sem, feltéve, hogy nem kürtöli világgá. Máskülönben meggyűlik a baja az Inkvizícióval. Ha békét akar magának köztünk, azt ajánlom, fogadja meg ezt a jó tanácsot. A vele töltött két óra alatt párizsi testvéreink hogyléte felől tudakozódott, közülük is leginkább Pernety abbé érdekelte, akinek hermetikus tanokról írt szótára minden titkokért bolonduló szabadkőműves kedvenc olvasmánya. 1758-ban, második párizsi tartózkodásom idején a városi értelmiség egésze ezt a könyvet falta, mely – bár művészileg nem sok értéket képviselt –, sokak szerint az alkímia összes titkát felfedte. Házigazdám kérdésére elmondtam, hogy Pernety testvér folytatja a Királyi Művészet terén végzett kutatásait, és továbbra is reméli, hogy egy nap rábukkan a Bölcsek Kövére. A márki erre kijelentette, hogy nem hisz az efféle ostobaságokban, és hozzátette, hogy az igazi hatalom, ha létezik ilyen, szerinte bennünk lakozik, és nem valamiféle mesébe illő szubsztanciában. – Biztos vagyok benne, hogy a boldogság forrása az ember lelkében keresendő. – Én legalább olyan biztos vagyok ebben, mint ön, bár azt is tudom, hogy a sebzett lélek olykor az ember önnön pokla. – Ez esetben miért is ne lehetne önnön paradicsoma? De maga szenvedést emleget, drága barátom. Milyen balszerencse érhet egy olyan férfit, mint ön, hogy így beszél? Ennyi figyelem és testvéri jóság láttán nem szégyelltem elmesélni a közelmúlt eseményeit. Érdeklődve
hallgatott végig, fel-felsóhajtva a lelkemben dúló küzdelmek hallatán. – Önt különös érzékenységgel áldotta meg a sors, mely könnyen válhat a gyönyör, de éppúgy a szenvedés forrásává is. Amit szerelmi ügyei kapcsán megosztott velem, csak megerősít engem abban, hogy maga igenis kivételes tudás birtokában van. – Olyan tudás birtokában, mely nem okoz mást számomra, mint gyötrelmet, mert rég nem értem már. – Szeretni tudni, és hagyni, hogy mások szeressenek, a legnagyobb ajándék, Casanova. Néha istenekhez hasonlóvá tesz minket, néha rosszabb, mint maga a kárhozat. Ha viszont akaratunkon kívül irányít bennünket, meg kell tanulnunk kordában tartani. – Értem a szavait, de bennem nincs ennyi bölcsesség. – Maga eddig csak az élvezeteknek élt, leszakasztott minden útjába kerülő virágot, mely megzavarta érzékeit. Mostanra viszont szeretné tudni, mi áll a sok csábítás hátterében. Választ azonban eddig nem sikerült kapnia. – Belátom, hogy így van. Legnagyobb bánatomra. – Lelkét tehát olyan szerelem gyötri, melyet hiába üldöz. Hódításai pedig a lépéseit vezérlő ideál múló visszatükröződései csupán. Ha ez valóban így van… de kérem, kövessen. Felálltunk, és kimentünk a kertbe, melyet a márki csodálatos rendben tartott. – Nézze ezt a kertet, Casanova! A növényeket még régi uraink, a mórok ültették. A kertet megörökölte a családom, és vele együtt a sok munkát is, melytől ma sem kímélem meg magam. Esténként néha az egész emberiség példázatát látom benne. Látom az erőt és a vágyat, mely a nap felé húzza a növényeket. Látom a belőlük áradó szépséget, és mögötte a szorgos kezek munkáját, az igyekezetet, hogy ez a nagy mű létrejöhessen. A szerelem ugyanígy működik. Erőfeszítésre, saját korlátaink túllépésére van szükségünk ahhoz, hogy meglássuk az igazságot. – Ha jól értem, ön szerint létezik egy végső cél, és a szerelem csak a hozzávezető út. Néhányan arra születtünk, hogy a szerelem töltse ki egész életünket. Ebben keressük a megálmodott boldogságot, mely csak egyre távolabb kerül. Ezek az emberek végtelen utat járnak. Mások számára más utak léteznek, de egy biztos: egyszer mindenkinek meg kell botlania ahhoz, hogy rájöjjön, halad valami felé. A szívem hevesen kezdett dobogni a márki szavaira. Úgy hatottak rám, ahogy a tiszta és friss vizű forrás oltja az eltévedt vándor szomját. – Szavai egyrészt meglepnek, másrészt elbűvölnek. A racionalitás korát éljük, és maga úgy beszél a szerelemről, mint az önmegvalósítás eszközéről! Ennek aztán semmi köze ahhoz a filozófiához, melyet a modernek szeretnének ránk erőltetni! Párizsban biztosan kinevetnék! – Ez azonban Granada, kedves barátom. A szerelem földje öröktől fogva. A mórok palotái olyan költők énekét visszhangozzák, akik még tudták, mi a szerelem művészete. Ki tudja, talán egyszer maga is meghallja majd. Ekkor egy szolga jelent meg, kezében levéllel. Ideje volt indulnom. Mikor elbúcsúztunk, kölcsönös elragadtatásban a találkozástól, a márki azt mondta, türelmetlenül várja a viszontlátást. Magára hagytam, és megcsillant bennem a remény, hogy talán nem ismerem magam olyan jól, mint hittem.” 21 Szicília Giuseppe bekapcsolta a rádiót. A hangszóróból először Anaïs számára érthetetlen, olasz nyelvű ordítozás szűrődött ki, valószínűleg futballszurkolók kiabálása. Ezt egy másik adón sugárzott rapzene követte, majd rögtön utána egy hegedűverseny első szólamai hangzottak fel. A fiú benyomta a magnólejátszó félig letört gombját, mire fájdalmas trombitaszóló harsant fel. Anaïs ismerni vélte a szomorú melódiát, de hiába próbálta felidézni, a címe nem jutott az eszébe. Giuseppe a szeme sarkából figyelte a lányt, és megismerkedésük óta talán most először
elmosolyodott. Anaïsnak feltűntek a fiú vakító fehér fogai. – Min mosolyog? – Felismerte a zenét? – Rémlik valami. Mi szól? – Il Padrino! – Il Padrino? Az mi? – Tudja, a film, A keresztapa. Don Corleone családjának története Marlon Brandóval, Al Pacinóval és Robert de Niróval. Nem látta? – De igen, csak már régen, és őszintén szólva kicsit elnagyoltnak találtam. Magát nem bosszantja, hogy az összes szicíliait maffiózónak állítja be? Az előttük haladó söröshordókat szállító kamion olyan lassan döcögött, hogy Giuseppe elvesztette a türelmét, és bosszúsan megelőzte az autót. – Ellenkezőleg. Nagyon is hízelgőnek találom. Coppola híressé tette Szicíliát. Az egyik közeli kisváros polgármestere a főtéren akart szobrot emeltetni Marlon Brandónak. A Cosa Nostra el volt ragadtatva a film ötletétől, és ajándékokat küldött a stábnak. Szicília és a maffia, ez a két dolog azóta mindenkit álmodozásra késztet. Sajnálja inkább Szardíniát! Náluk semmi nincs, ami álmodozásra késztetne. Erre már Anaïs arca is felderült. Brando jutott eszébe, és a vattapamacsok, melyeket azért tettek a szájába, hogy nagyobbnak tűnjön a pofazacskója. Maga előtt látta Al Pacinót, a szigetre menekülő fiatal férfi szerepében, és szicíliai szerelmét, aki a történet szerint egy autóba rejtett bombával együtt maga is a levegőbe repül. – Sok ismerősöm szerint hasonlítok Al Pacinóra – kockáztatta meg Giuseppe. – Maga mit gondol? Anaïs alig akart hinni a fülének. Ez a férfi flörtöl velem, mindazok után, amin keresztülmentem – gondolta, de inkább csendben maradt, Giuseppe pedig kis szünet után folytatta: – Ami a maffiát illeti, nem gondoltam teljesen komolyan, amit mondtam. Valójában rengeteg embert öltek meg, köztük igazán jó embereket is, mint amilyen Falcone bíró volt, de mi nem tehetünk semmit ez ellen. – Hacsak nem azt, hogy beteszi a film zenéjét, mialatt Don Sebastianót és a haverjait furikázza… Akárcsak egy piti maffiózó. Giuseppe felnevetett, majd vetett egy pillantást a visszapillantó tükörbe. – Szó sincs róla. Én a turistákat furikázom, és a zenét ők szeretnék hallani, amolyan helyi különlegességként. Úgyhogy felveszem a fehér ingem, a fekete mellényem, a régi sapkám, és körbeviszem őket a környéken, miközben a Cosa Nostráról szóló legendákat mesélek nekik. Mindig megállunk egy kis faluban, ahol néhány borostás képű haverom iszogatás közben verekedést színlel. A csomagtartóban pedig van egy öreg puska, amiről azt szoktam mondani, hogy épp az egyik helyi bandatagnak szállítom le. – Gondolom, a vendégek elégedettek. – El vannak ragadtatva, főleg a nők… Már megint kezdi, egy kicsit fárasztó ez a fickó, de tény, hogy nem csúnya. Anaïs kétkedve nézett Giuseppére, de nem szólt semmit. Ekkor vette csak észre, hogy a szomjúságtól teljesen kiszáradt a torka. – Nem állhatnánk meg, hogy igyak valamit? – Nem lenne okos dolog. – Nagyon szomjas vagyok, és a mosdóba is ki kell mennem. A fiú nagyot mordult. Anaïs már azt hitte, nem teljesíti a kérését, de Giuseppe öt perc múlva mégiscsak letért az útról. Kicsit
messzebb, egy kereszteződésben romos kávézó homlokzata tűnt fel a látóhatáron. Giuseppe egy sarkon parkolta le az autót, valamivel messzebb a bejárattól, három óriási ciprus árnyékában. Ahogy ezzel végzett, a kávézó ajtajára mutatott. – Tíz percet adok magának, semmivel sem többet. Én addig felhívom Don Sebastianót, és elmondom neki, hogy követtek minket. Most körülbelül negyedórára vagyunk a reptértől. – Köszönöm. Ígérem, nem maradok sokáig. Anaïs kiszállt a kocsiból, és nagyot nyújtózott. Az utcán hétágra sütött a nap, és a meleg gyengéden cirógatta a bőrét. Anaïs belépett az üres kávézóba, és egy pohár jeges limonádét kért a pincértől. Frissen és elégedetten indult vissza az autóhoz. Sikerült valamennyire megnyugodnia, és hirtelen arra gondolt, milyen csodálatos lenne ezen a helyen meghalni, háttérben az azúrkék tengerrel. Itt, ahol egyetlen szerelme is nyugszik. Anaïs-nak most nagyon jólesett volna egy ölelés. Egyszerre gyengédségre és vigasztalásra vágyott. Ahogy közeledett az autó felé, a lány egyszer csak arra lett figyelmes, hogy Giuseppe félmeztelenül a csomagtartó fölé hajol, és inget vesz elő egy kartondobozból. Maga is meglepődött, milyen jóleső érzéssel nézegeti a fiú finoman kidolgozott izomzatát és az alhasán gyöngyöző apró izzadságcseppeket, melyek meg-megcsillantak a nap sugaraiban. A vágy, hogy a fiú, akit alig ismert, most magáévá tegye, hihetetlen erővel tört Anaïsra, ösztönös, már-már állatias módon. Szerette volna újra kívánatosnak érezni magát, ha csak pár pillanatra is. Nem szabad! Elégedj meg a látvánnyal! Vagy már elfelejtetted volna Thomast? Anaïs elhessegette erotikus gondolatait. Úgy érezte, erre most nincs idő. Giuseppe közben meghallotta közeledő lépteit, és megfordult. Kihúzta magát, majd barátságosan rámosolygott. – Elnézést a hiányos öltözékemért. Csak inget szeretnék cserélni, nem állt szándékomban megijeszteni. A fiú nevető fekete szeme elárulta, hogy szavai csak tettetik a félénkségét. Diadalittas arccal tett néhány lépést a lány felé. Ironikus mosolyát csak kihangsúlyozta kétnapos szakálla, mely most valóban hasonlóvá tette a fiatal Al Pacinóhoz. Anaïs szemével követte az izmos vállak vonalát. – Én nem szerelmes turista vagyok – suttogta, és közelebb lépett a fiúhoz. Giuseppe legalább fél fejjel magasabb volt nála, és fiatal korához képest most meglepően férfiasnak tűnt. Még mielőtt Anaïs bármit is tehetett volna, Giuseppe derékon ragadta, és mohón szájon csókolta. Kezét a ruhája alá csúsztatta, és finoman megérintette a lány pamutbugyiját. Anaïs azt hitte, elolvad a gyönyörűségtől, végül azonban mégiscsak kitépte magát az ölelésből. – Nem. Nem akarom – mondta lelkiismeret-furdalástól elfúló hangon. Thomas meghalt. Nem ezt érdemli tőlem. Készült volna eltaszítani a fiút, azonban a hang újra megszólalt benne: Nemsokára talán neked is meg kell halnod. Inkább használd ki ezt az utolsó alkalmat. Giuseppe egyre erősebben szorította, miközben egyik kezével Anaïs hátát simogatta, de a lány nem állt kötélnek. – Nem szabad, Giuseppe. A fiú, nem törődve Anaïs ellenkezésével, száját újra a lány ajkaira tapasztotta, aki, bár kissé erőszakosnak érezte a közeledést, mégis mohón csókolt vissza. A pár sietve beült a hőségtől felforrósodott autóba, és valósággal bevágták maguk mögött az ajtót. Anaïs izgatottsága nőttön-nőtt, főként, hogy tudta, bárki megláthatja őket. Kit érdekel? Lehet, hogy utoljára érezhetem magam nőnek. Lehúzta a fiú cipzárát, majd kezét a nadrágjába csúsztatta. Giuseppe nyelvével cirógatta a lány fülét. Simogatóan meleg lehelete csak fokozta Anaïs vágyát, mely borzongatón járta át minden porcikáját. A
lány türelmetlen zihálással vette le a bugyiját. Csak még egyszer… Giuseppe meglepő gyengédséggel hatolt belé. Átforrósodott teste szinte vibrált remegő keze alatt. Nyelve falánkul vette birtokba a száját, izzadtságtól sós bőrét. Anaïs végigdőlt az ülésen, és körmét a fiú verejtékben úszó hátába, majd izmos fenekébe mélyesztette, mely mind gyorsabban hullámzott a keze alatt. Érezte, hogy közel a beteljesedés pillanata, mikor Giuseppe fojtott hangon felnyögött. A fiú megelőzte. Anaïs testét borzongás járta át, és hirtelen beléhasított a gondolat, hogy soha többé nem fog ezzel a férfival szeretkezni. Megvárta, hogy kissé kifújja magát, majd finoman eltolta magától Giuseppét, aki most tágra nyílt szemmel nézett rá. – Olyan… olyan szép vagy! A fiú felhúzta a nadrágját, Anaïs pedig gyorsan magára kapta a ruháját. Szégyellte magát. Úgy érezte, hiba volt megadnia magát, mert ezzel Thomast árulta el. Egy könnycsepp csordult végig az arcán. Időközben elindultak, és az autó Palermo felé vette az irányt. Nem szóltak egymáshoz, szótlanul hallgatták a rádió hírműsorát. Az út jobb oldalán elhelyezett tábla szerint a következő kijárat már a reptérre vezetett. A Fiat ügyesen előzgetett a komótosan haladó autók között, és alig néhány perccel később leparkolt a repülőtér mélygarázsában. Giuseppe kivette a kulcsot az indítóból, és kezét a lány lábára tette. – Hadd mondjam el… – kezdte, de Anaïs azonban félbeszakította: – Nem! Ne mondj semmit! – Csak azt szerettem volna tudni, hogy sikerült-e neked örömet okoznom. A lány idegesen azon gondolkodott, hogy tudnak a férfiak ennyire értetlenek lenni. – Köszönöm, és ezzel fejezzük is be. Hiba volt a részemről, de hál' istennek, többé nem fordul elő. Giuseppe keze megremegett a lány combján, és Anaïs érezte, hogy a fiú megértette a célzást. Kiszálltak az autóból, és a reptér bejárata felé indultak. – Don Sebastiano minden szükséges intézkedést megtett – kezdte félénken Giuseppe. – Csak fel kell mutatnod a jegyed és az útleveled a pultnál. Ne téveszd el a neved! Anaïs megállt, és megragadta a fiú csuklóját. – Nem is tudom, hogyan… Giuseppe komoly arccal nézett a lányra. – Mondjuk, hogy erkölcsi kötelesség volt a részünkről. Tudod, nálunk sem mindenki maffiózó… Anaïs lábujjhegyre állt, és arcon csókolta a fiút. Giuseppe az órájára nézett. – Késésben vagyunk. A beszállás az épület másik végében zajlik. A pillanatnyi csendet az induló járatokat részletező légikísérő hangosbeszélőből áradó hangja törte meg. A parkolóban egy lélek sem járt. Giuseppe és Anaïs a reptér csarnokába vezető tolóajtóhoz sétált, és már épp beléptek volna rajta, mikor egy férfi tűnt fel balról. Anaïs azonnal felismerte a közeledő alakot, és ijedtében nagyot dobbant a szíve. Dionüszosz embere közeledett feléjük, kezében késsel. – Kedves gyermekem, a mester ég a vágytól, hogy újra láthasson. 22 Louvenciennes, Franciaország Marcast meglepte, hogy testessége ellenére is milyen gyorsan fut mellette az orvos. Alig egy perc alatt átvágtak a klinika főépületén. Mire a Coboly szobához értek, két ápoló már megelőzte őket, és egy ágyban ülő kék pizsamás férfit fogtak éppen le, aki szemmel láthatóan nem ellenkezett. – Mi történt? – kérdezte azonnal az orvos, miközben sietős léptekkel az ágy felé indult.
Marcasnak nem kellett megvárnia az ápolók válaszát. A szoba fala csupa vér volt. A skarlátvörös arabeszkek jól kivehető rajzokká és mondattöredéknek tűnő írásfoszlányokká álltak össze. Az élénkpiros foltok bizarr hatást keltettek a vajszínű falakon, és fakó bőrön éktelenkedő, metszett sebekhez hasonlítottak. – Felvágta az ereit a csuklóján, hogy azután a saját vérével fesse újra a falakat – vetette oda szánalommal teli hangon az egyik ápoló. – Azt hittem, már régen elvettek tőle minden vágó– és szúróeszközt – válaszolta Anderson keményen, miközben vizsgálódva a beteg fölé hajolt. – Meg akart borotválkozni, nem gondoltuk, hogy ez lesz belőle – mormolta az egyik fehér köpenyes. – Idióta! Tűnjön el, és ne is jöjjön vissza! – szidalmazta az orvos az ápolót. A miniszter mosolyogva bámult egy képzeletbeli pontot Anderson feje fölött. A lepedő és a párna vérben ázott alatta. Marcas maga is elindult az ágy felé, bár előre tudta, hogy nem sok értelme lenne most egy kihallgatásnak. Újabb ápoló lépett a helyiségbe, maga előtt tolva egy gurulós asztalkát, rajta kötszerekkel és egy infúziós folyadékot tartalmazó üvegcsével. Az orvos helyet adott kollégájának, majd karon fogta Marcast. – Jobb lesz, ha most elmegy. Nyugtatókat kell adnunk neki, és infúzióra kötjük. Legalább egy liter vért vesztett ezzel a mázolással. Határozott hangja ellentmondást nem tűrően csengett. Az óriás és a rendőr hosszasan méricskélték egymást. Marcas úgy ítélte, valóban jobban teszi, ha most visszavonul, de az erőviszonyok tisztázása végett azért még jól érthetően így szólt: – Rendben, de még ezen a héten visszajövök. A nyomozás érdekében mindenképp ki kell hallgatnom a minisztert. – Természetesen, de e pillanatban ez nem lehetséges. Nincs olyan állapotban. Ön csak… Még mielőtt azonban az orvos befejezhette volna a mondatot, a szoba csendjét kiáltás törte meg: – Nem! Marcas és Anderson az ágy felé fordult, ahonnan a miniszter tágra nyílt szemmel meredt rájuk. – Kész vagyok válaszolni a kérdésekre. Nincs semmi rejtegetnivalóm a rendőrség előtt. Az orvos ellenkezni próbált, de Marcas gyorsabb volt nála, és szempillantás alatt ott termett az ágy mellett, egy fekete notesszel a kezében. – Biztos benne, hogy tud beszélni, miniszter úr? – Megtiltom, hogy nyomást gyakoroljon a betegre, felügyelő! Engem terhel a felelősség, hogy… – Hallgasson, doktor! – szakította félbe a beteg, aki – úgy tűnt –, időközben teljesen összeszedte magát. – De… – Elég! Jól figyeljen arra, amit mondok. Elegem van abból, hogy taknyos kölyökként kezel. Nem tudom, hogy történt az egész. Egyszer csak azon kaptam magam, hogy az ereimet vagdosom, aztán elvesztettem az eszméletem. Mikor magamhoz tértem, a fogdmegjei már az ágyam mellett álltak, és a matrachoz szorítottak. Jó isten, mi történik velem? Marcas fogott egy hokedlit, és az ágy fejéhez húzta. Az alkalom tökéletesnek bizonyult a kihallgatásra, és sietni kellett, nehogy a miniszter újra elveszítse az eszméletét. Az izzadságtól gyöngyöző homlok és a hamuszürke arc a miniszter gyenge fizikai állapotáról árulkodott. – Mi is ezt szeretnénk tudni, miniszter úr. Marcas felügyelő vagyok, és én folytatom az előzetes kivizsgálást annak a… személynek az ügyében, akit az ön miniszteri hivatalában ért a halál. A beteg arca egyszerre görcsbe rándult, szeme forogni kezdett az üregében. Marcas azon gondolkodott, hogyan tudná megnyugtatni, majd hirtelen eszébe jutott, hátha a miniszter is
szabadkőműves, mint ő. Támadt egy ötlete, odahajolt a férfihoz, és néhány szertartásos szót suttogott a fülébe: – Mondja ön az első betűt… A miniszter arcizmai ellazultak. Megértette a célzást, és halványan a felügyelőre mosolygott, majd így válaszolt: – …majd én megmondom a másodikat. Az orvos továbbra is némán állt az ágy lábánál, és rosszalló pillantásokkal a felügyelőt méregette. A miniszter megpróbálta felemelni a fejét a párnáról, miközben az ápoló bekötötte az infúziót. – Istenem, valóban megtörtént. Nem álmodtam… tényleg meghalt. A végső elragadtatás… – ahogy beszélt, hangja egyre szaggatottabbá vált, és szája szögletéből nyál csordult az állára. Látszott, hogy az elalvás ellen küzd. Kemény, szinte pengeéles körmeit mélyen Marcas csuklójába fúrta. Az orvos fejével az ápoló felé intett, aki erre a beteget hasa és lába magasságában egy-egy hevederrel szorosan az ágyhoz szíjazta. A miniszternek egyre nehezebben ment a beszéd, és úgy kapaszkodott Marcas karjába, mint egy mentőbójába. Borostás arcán könnyek csorogtak végig. – Kezdem… kezdem elveszteni a talajt a lábam alól. A fal, testvérem, a fal. Egyszer te is megérted majd… A csillagok… Mindannyian csillagok vagyunk… Kezével a falra rajzolt véres kalligráfiák felé mutatott, majd hirtelen álomba merült. Mintha csak erre várt volna, az orvos azonnal Marcasra vetette magát. – Látja, mit ér el a kérdezősködésével? Azonnal hagyja el a szobát, sőt, az egész klinikát. Legközelebb akkor jöhet vissza, ha én jónak látom. Világos, amit mondok? – Nagyon is világos – válaszolta Marcas, és közben szép lassan felállt a székről. Nem törődve Anderson doktor dühös pillantásaival, a titokzatos képekkel borított falhoz lépett. Gépies mozdulatokkal zakója felső zsebébe nyúlt, és elővette mobiltelefonját. – A betegek szobájában tilos telefonálni. Marcas mosolyogva állta az orvos tekintetét. – Valóban? Gondolom, ezt is az „andersoni alkotmány” egy cikkelye írja elő. Nyugalom! Csak készítek néhány felvételt. A felügyelő a rajzok magasságába emelte a telefont, és lassan végigjáratta a fal teljes hosszán. – A fejlődés nem áll meg, ebben a telefonban beépített kamera található, így otthon annyiszor nézhetem újra a miniszter műalkotását, ahányszor csak akarom. Most visszafelé is végigvezette mobiltelefonját a kép előtt, majd elégedett mosollyal az arcán visszatette a zsebébe, és elköszönt az orvostól. – Ne fáradjon! Ismerem az utat. Az óriási ember keresztbefont karral és szigorú pillantásokkal követte Marcas mozdulatait. – Jelentést fogok készíteni a viselkedéséről, felügyelő, és elhiheti, a minisztérium összes szabadkőművese sem fogja tudni megvédeni magát. Marcas megértette, hogy Anderson minden egyes szót hallott a miniszterrel folytatott beszélgetésből. Vállat vont, és folytatta útját a betegszoba ajtaja felé, majd anélkül, hogy megfordult volna, jól hallhatóan így szólt: – Kérem, ne vegye sértésnek, de ez a páncélteória nekem egy kissé primitívnek tűnik. Egyébként meg mintha egy szappanoperában már hallottam volna. A legközelebbi viszontlátásra! A felügyelő örült, hogy végre megszabadulhatott az orvostól, és elégedetten indult el a recepcióhoz vezető hosszú folyosón. Szinte semmi újat nem tudott meg, és még mindig nem látta a kapcsolatot a miniszter képzelődései, illetve a lány halála között. Ráadásul a klinika főorvosát is sikerült magára haragítania, akinek minden bizonnyal sok befolyásos barátja volt. Keresztülvágott a középkori előcsarnokon, és megkönnyebbülve lépett ki az ajtón. A köztársaság hű szolgálói számára létesített
luxus őrültekháza rossz érzéseket keltett benne. Attól félt, őt is bármikor bezárhatnák ide. A gondolatra, hogy egyszer esetleg ő is a Sárga Árny keze közé kerül, egész testében megborzongott, és mintegy menekülőre fogva, kettesével kezdte szedni a lépcsőfokokat. Ahogy kilépett az épületből, egy éjkék Peugeot kanyarodott halkan a bejárat elé. Egy fehér köpenyes ápoló kinyitotta a kocsi hátsó ajtaját, majd előzékenyen utat engedett egy barna hálóruhát viselő, rövid hajú férfinak. Közvetlenül mögötte egy másik apró termetű férfi szállt ki az autóból, kezében diplomatatáskával. Ahogy megindultak a klinika bejáratához vezető lépcsőn, és elhaladtak mellette, Marcas azonnal felismerte a pizsamás alakot. A magas rangú katonatiszt azért került nemrég az újságok címlapjára, mert állítólag megpróbálta elhallgatni egy afrikai hadművelet sikertelenségét. Most őt is jó néhány hónapra kivonták a forgalomból. Ahogy a közelébe értek, Marcas figyelmesen fülelni kezdett, hátha meghall valamit, de egyedül a „hirtelen visszaesés” és az „engedélyezett eltávozás” szavak jutottak el hozzá. Odasétált az autójához, és közben egyre azon gondolkodott, vajon a katonatisztek számára is rendez-e be Anderson doktor termet vigyázzállásban sorakozó álkatonákkal, és gondoskodik-e reggelente a zászlófelhúzásról, mint az a kaszárnyákban szokás. Beindította a motort, és autójával a kijárat felé indult. Közeledtére felemelkedett a sorompó, és alig egy perc múlva már a főúton robogott Louvenciennes központja felé. Bekapcsolta a rádiót, de a gondolatok tovább kavarogtak a fejében. Az volt az érzése, hogy a miniszter maga sem tudja, mit jelentenek az általa készített rajzok. „Mindannyian csillagok vagyunk …” Egy profán számára a „csillag” szó semmiféle mélyebb értelmet nem rejtett, de egy szabadkőműves esetében – mint Marcas – más volt a helyzet. A lángoló csillag a segéd fokozatának legfőbb szimbóluma volt. Egyszerre jelképezte az útmutató kalauzt, és magát az elérendő célt. Az ötágú csillagot minden szabadkőműves ismerte. Marcasba beléhasított a kétely, hátha a miniszter mégsem képzelődött… Mikor lefilmezte a falra festett ábrákat, és próbálta kielemezni a látottakat, nem talált koherenciát a képek között. A rajzok valóban csillagokra hasonlítottak, néhány girbegurba vonal pedig mintha betűt ábrázolt volna. Abban az egyben mindenesetre biztos volt, hogy Anderson doktor nagy örömmel keresi majd meg az ákombákom mögött rejlő pszichoanalitikus magyarázatot. A lejtő alján közlekedési lámpa állt, Marcas lassított, és a piros jelzést kihasználva, rágyújtott egy cigarettára. Az ügyet teljes egészében abszurdnak találta, és még csak a lehetőségét sem látta semmilyen logikus magyarázatnak. Ott volt egy lány, aki túlságosan beleélte magát a hancúrozásba, és szívrohamot kapott szeretője oldalán, akinek viszont azóta teljesen elment az esze. Mégis mivel lehet egy hasonló történetet megmagyarázni? A lámpa zöldre váltott, Marcas pedig balra fordult, hogy folytassa útját Párizs felé. Nem tudta eldönteni, az autópályán közelítse-e meg a várost vagy sem, mert ez esetben nyugat felől érne oda, és így egész biztosan dugóba kerülne. A Diadalív környékén mindig hatalmas volt a forgalom a késő délutáni órákban, így butaság lett volna az Étoile tér15 felé menni; akkor már inkább Saint-Cloud-n keresztül kellett volna levágni az utat. Az Étoile… Hirtelen eszébe jutott egy részlet a miniszter rajzáról. A csillag… Miért is nem gondolt erre már hamarabb? Haladéktalanul vissza akarta nézni a mobiltelefonnal készített felvételt. A leállósávra hajtott, és leállította a motort. A miniszter szabadkőműves volt, tehát szabadkőművesként gondolkodott, a rajzai pedig… Marcas megnyomta a lejátszó gombot, és nézni kezdte a képeket, majd hirtelen megállította a felvételt, és végre úgy érezte, nyomon van. 23 Palermo repülőtere, Szicília
Ahogy a férfi egyre közelebb ért, a kezében tartott kés pengéje köröket rajzolt a levegőben. Az idegen láthatóan elégedett volt a hatással, melyet mozdulatai keltettek áldozatában, és halványan elmosolyodott. – Végállomás. Mindenki leszáll. Ami azt illeti, nem vagytok valami agyafúrtak. Már a fogadó parkolójában majdnem utolértelek titeket. Alig egy perccel késtelek le benneteket. Hé, digókám, maradj nyugton! Capisci?16 Anaïs ereiben megfagyott a vér. Torka összeszorult, és ösztönösen Giuseppe utazótáskát tartó keze után nyúlt. A férfi közelebb lépett. – Nincs vesztegetnivaló időm! Érthető? Giuseppe egy hirtelen mozdulattal kirántotta kezét Anaïséból, és maga mögé tolta a lányt. Hátranézett, hogy rendben van-e, majd színtelen hangon így szólt: – Nem akarok bajt. Hajlandó vagyok az együttműködésre. Anaïs nem mozdult, és arra gondolt, ha Giuseppe elmegy, nem lesz, aki megvédje. Ellépett a férfitól, és hagyta, hogy Dionüszosz szolgája melléje kerüljön. – Menj vissza a kocsidhoz, és húzz el! Majd én gondoskodom a kisasszonyról. A szigeten tett kiruccanás számára még nem ért véget. A férfi még közelebb húzódott Anaïshoz, de ebben a pillanatban a reptér várócsarnokára nyíló tolóajtó kitárult, és egy őszes hajú nő lépett ki rajta maga előtt tolva egy csomagokkal megrakott gurulós kocsit. Mit sem sejtve arról, hogy odakint mi történik, éles hangján így szólt a férfihoz: – Please, could you…?17 Dionüszosz embere oldalra fordította a fejét, de még abban a másodpercben rájött, hogy hibát követett el. Anaïs utazótáskája villámgyorsan csapott le rá. Az ismeretlen nő megdöbbenésében felsikoltott, Giuseppe pedig rávetette magát a támadóra, és a földre terítette. Anaïs álmélkodva és félelemtől lebénult tagokkal nézte a két férfi harcát. Az idős hölgy elmormolt néhány szitokszót, melyek közül Anaïs felismerni vélte a „maffia” szót, és nem törődve a történtekkel, csomagjaival dühösen a parkoló felé indult. A két férfi mindeközben tovább birkózott, és – bár Giuseppének sikerült mozgásképtelenné tennie ellenségét –, a kés hegye egyre közelített a hasához. A fiú ekkor üvölteni kezdett: – Anaïs, tűnj el gyorsan! A jegyek és az útleveled a táskában vannak. A lány néhány pillanatig habozni látszott, majd megmarkolta a vászontáskát, és az ajtó felé fordult. Végül azonban mégsem lépett be rajta, hanem megfordult, és csomagjával újra támadója fejére ütött. A táska biztonsági zárja felsértette a férfi arcát, aki fájdalmában nem tudta tovább szorítani a kést, és kigurult Giuseppe alól. Az alkalmat kihasználva a fiú teljes erőből arcon vágta, majd gyorsan felkelt a földről, kezét az oldalához szorítva. – Siess! A kapuknál már nem történhet bajod. Velem ne törődj! Menj! Anaïs nyelt egyet. – Szólni fog a társainak. Ha itt nem is kapnak el, Párizsban biztosan várni fognak rám. – Nem. Elintézem. Bízz bennem! Menj már! Az idegen férfi megpróbált felkelni, mire Giuseppe hatalmasat rúgott a bordái közé. Anaïs hátrálni kezdett az ajtó irányába. – Sok szerencsét! – mondta, majd meg sem várva a választ, elindult a bejárat felé. Nem volt vesztegetnivaló ideje, így egyenesen a mozgólépcsőhöz sietett, miközben minden erejével azon volt, hogy megnyugodjon. Hogy megszabaduljon a tagjait bénító félelemtől, mélyeket lélegzett, de közben egyre attól rettegett, hogy Dionüszosz embere egyszer csak mögé lép. Anaïs úgy gondolta, ha Giuseppének valóban sikerült felülkerekednie a férfin, neki is van esélye megmenekülni. Körbenézett, és nagy megkönnyebbülésére senkit nem látott közeledni. Mint aki saját sorsához fohászkodik, szabadon lévő mutató– és középsőujját keresztbefonta, és határozott léptekkel
az országon belüli járatok terminálja felé indult. A hall faliórája fél négyet mutatott, így mindössze negyedórája maradt a regisztrációra. A check-in pultokhoz vezető folyosó végén Anaïs szíve újra hevesebben kezdett verni. A bejáratot öt rendőr és egy biztonsági kapuval kiegészített széles viaszosvászon kordon zárta el. Előtte hosszú sorban várták az emberek, hogy a rendőrök egyenként végignézzék az összes utas személyigazolványát. Giuseppe előre figyelmeztette, hogy a belföldi járatoknál is számíthat hasonló ellenőrzésre, de Anaïs azért remélte, hogy a rendőrök nem olyan aprólékosan vizsgálják majd meg az iratokat, mint a nemzetközi utazók esetében. Minden bizonnyal őt keresték, és Anaïs attól félt, nem fog tudni átjutni az ellenőrzésen. Nem volt azonban más választása, és beállt a sorba, majd még egyszer utoljára hátranézett. Ha sikerült volna elintéznie támadójukat, Giuseppének már fel kellett volna bukkannia. Anaïs aggódva vette elő zakója zsebéből a lopott útlevelet. Az igazolványképről rámeredő szemek alatt fáradtságról árulkodó, fekete karikák éktelenkedtek, új frizurája pedig számára is szokatlanul kemény vonásokat kölcsönzött neki. Ez a nő te vagy – ismételgette magában –, szinte hihetetlen, és mellé ez az idióta név, Jocelyne Grignard! Hogy hívhatnak valakit így? Nem csoda, hogy ellopták az iratait. Jocelyne Grignard, született 1970. július 21-én Liège-ben. Mint egy mantrát, Anaïs magában ismételgetve tanulta be új adatait. Egyébként sosem járt Liège-ben, de még csak Belgiumban sem. Attól való félelmében, hogy a rendőrök esetleg kérdezgetni fogják, már jó előre mindenféle érdektelen életrajzi elemet kitalált. Mintha legalábbis egy Gestapo által szervezett kihallgatásra kellett volna számítania. A nevem többé nem Anaïs Lesterac. Jocelyne Grignard vagyok. Grignard… Ahogy haladt a sor, úgy rándult egyre jobban görcsbe Anaïs gyomra is. Nem fog sikerülni. Rá fognak jönni, hogy lopott az útlevél. Nem is látszom belgának. Anaïs ostobának érezte magát, reménytelenül magányosnak és végtelenül hülyének. Egyszer csak emberi test melegségét érezte maga mögött. Mintha valaki szorosan rátapadt volna. Ereiben azonnal megfagyott a vér, mert arra gondolt, Dionüszosz embere az. Megtalálta a tömegben, és ő még csak észre sem vette, hogy követi. Attól félt, ha hátrafordul, egyenesen támadója arcába kell majd néznie, ezért inkább meg sem mozdult. A gondolatra, hogy a férfi visszajuttatja Dionüszosz karmai közé, könnybe lábadt a szeme. A rettegés ravaszul, szinte alattomosan kerítette újra hatalmába. Úgy érezte, azonnal a rendőrökhöz kell sietnie, és egyúttal fel is kell adnia magát. Nincs más választásom. Ez a legegyszerűbb megoldás. Így legalább lesz, aki megvédjen. Ha pedig ezek is korruptak, hát így jártam. Utazótáskája kicsúszott remegő kezéből, mire egy mögüle érkező férfihang mekegve így szólt: – Menjen már! Le fogom késni a gépem. Anaïs megfordult, és egy zsémbes küllemű, hevesen gesztikuláló, sapkás öregemberrel találta szemben magát. Anaïs nagyot sóhajtott a megkönnyebbüléstől. Nem ő az. Talán mégis van esély? A sor közben hirtelen megindult, és most legalább egy méter választotta el az előtte állótól. Egy izzadságcsepp gördült le a hátán. Felvette táskáját a földről, és maga is előrébb lépett. Ránézett az indulási információkat jelző táblára, és látta, hogy alig öt perce maradt a regisztrációra, a következő Rómába tartó gép pedig csak este nyolckor indult. Alig akart hinni a szemének. Tudta, hogy nem maradhat tovább a szigeten. Ha még öt órát kellene eltöltenie a palermói reptéren, az a halálos ítéletét jelentené. 24 Bűnüldözési csoport, Párizs A miniszter vérrel festett rajzai vakítóan hatottak Marcas sötétbe burkolózó irodájában. A
csillagalakban felvitt geometriai formák barnás szövedékké álltak össze a számítógép monitorján. Marcas megállította a felvételt, és ráközelített az egyik ábrára, melynek vonalai valamivel kivehetőbbek voltak a többinél. Egy spirál alakban forgó csillag rajzolódott ki a részleten. Marcas a felnagyított területre kattintott, hogy kinyomtassa, és papíron is szemügyre vehesse. Ezen a kései órán egy lélek sem járt az emeleten, melynek csendjét a nyomtató zúgása is csak alig törte meg. Marcas megdörzsölte fáradtságtól kipirosodott szemét. Hosszú nap állt mögötte, este tizenegy óra volt, és ő még mindig az irodában ült. Maga sem tudta, miért ragaszkodott annyira ahhoz, hogy visszajön dolgozni ahelyett, hogy egyenesen hazament volna, és engedett volna magának egy kád forró vizet. A Belügyminisztériumtól egyébként is hiába várta a túlórák kifizetését. Persze ha jobban belegondolt, ebben a szakmában nem is létezett túlóra. Ami pedig a 35 órás munkahetet illeti, minden betartására irányuló kísérlet groteszk véget ért volna. A csendet hirtelen visító hang törte meg. Marcas nagyot sóhajtott, mert azonnal megértette, hogy már megint a nyomtató döglött be. Bosszúsan konstatálta, hogy áthelyezése óta semmi nem változott régi irodájában. Megütögette a gép fedelét, és visszaült a képernyő elé. A miniszter által készített rajz mágnesként vonzotta. Különösnek, szinte abszurdnak találta a tekeredő csillag motívumát. Azon gondolkodott, vajon mi késztet egy ilyen elismert embert arra, hogy saját vérével firkáljon tele egy falat. Nem tudta, mit gondoljon az egészről. Egyedül a motívum volt ismerős számára. Azonban épp ez volt a baj, hisz az egyedüli jelentés, melyet kapcsolni tudott hozzá, nemigen állta meg a helyét. Mikor ezt a csillagot utoljára látta, ex-nejével ült az első kerületi Saint Martin utcai vegetáriánus bárban. A selyempárnákkal berendezett helyet, ahol mindig keleti zene szólt, volt felesége nagyon szerette. Aznap azért találkoztak, hogy válásuk körülményeit beszéljék át. Miután végzett az evéssel, Marcas ex-neje szeretett volna egy utolsó kísérletet tenni a békülésre, és átszellemült arccal egy pakli tarot-kártyát tett az asztalra. Mondván, nehogy rossz döntést hozzanak. Anne François divatra szakosodott újságíró volt, aki szabadidejében azzal dicsekedett férje és a barátok előtt, hogy képes megjósolni, mi várható az életükben. A próbálkozások sikere sajnálatos módon fordított arányban állt az energiával, melyet arra fordított, hogy saját magát is meggyőzze tehetségéről. Marcas ugyan erősen megkérdőjelezte a jóslások eredményét, még inkább felesége képességeit, a látszat fenntartása végett házassági évfordulóikra mégis mindig jóskártyát ajándékozott neki. Bár hatékonyságában nem hitt, szerette a lapok esztétikáját és szimbólumrendszerét. Megérkezett a desszert, Anne pedig elővette a kártyákat, vagyis az arkánumokat – ahogy mondani szokta –, és nekikezdett közös életük utolsó kártyavetésének. Az eredményen nem volt mit félreérteni, a jelek sosem hazudtak. A jóslat szerint Anne-nak és Marcasnak nem szabadott elválnia egymástól. Marcast őszintén meghatotta felesége lefegyverző naivsága és a szemébe szökő könnyek látványa. Ekkor Anne az utolsó kártyát is kirakta, melyen egy csillag állt, a remény jelképe. A lap egy nőt ábrázolt, amint a kezében lévő serlegből vizet tölt egy másik kancsóba. A kép bal felső sarkába csillagot rajzoltak, mely körbe-körbe forgott egy láthatatlan tengely körül. Anne odaadta Marcasnak a kártyalapot, és megígértette vele, hogy megtartja, hogy később szerencsét hozzon neki. Aznap este szerelmeskedtek utoljára. Mindez két évvel ezelőtt történt. Másnap reggel zsebében a kártyával Marcas búcsúzás nélkül ment el felesége lakásából, és félévre rá kimondták a válást. A kártyát egy évig őrizte a fiókjában, majd több régi emlék társaságában betette egy kartondobozba, és elvitte a szüleihez. Marcast az Orfèvres rakparton elhaladó motoros durrogtatása zökkentette ki az álmodozásból. Mindenképp meg akarta találni a kártyalapot. Megnyitott egy internetes böngészőt, és beírta a tarotkártya keresőszavakat. Az oldal nagy meglepetésére rengeteg találatot jelzett. Kiválasztotta az első
felkínált lehetőséget, és egy bankkártyás fizetéssel elérhető jövendőmondást kínáló oldalra lépett be. Egy jóslatot öt euróért kínáltak, és Marcas volt a 657 000-dik látogató. Nem kellett sokat számolgatnia, hogy maga is megállapítsa, micsoda aranybányára leltek az oldal kitalálói. Megnyitott egy másik honlapot, ahol new age-zenére egy egyiptomi szemű, gyönyörű barna lány megígérte neki, hogy bevezeti a tarot titkaiba. Marcas végignézte a marseille-i tarot huszonegy nagy arkánumnak nevezett lapjait, de a kártyáról, mely őt érdekelte, nem talált pontos leírást. Bosszankodva egy másik oldalra látogatott, de értékelhető elemzést ez sem tartalmazott. Kikapcsolódásként a szabadkőműves blogra kattintott. Marcas minden szabadkőművességet közvetlenül vagy közvetve érintő eseményről ezen az oldalon szerzett tudomást. A honlapot szerkesztő belga testvér ezúttal egy amerikai weboldal címét ismertette, mely szabadkőműveseket fricskázó humoros rajzokat tett közzé. Miután ezeket végignézte, Marcas továbblépett az oldal szabadkőműves-ellenes rovatába, amely minden kőműveseket ért internetes támadásról beszámolt. Ide Jiri egy újabb összeesküvés-elméleteket szövögető honlapot linkelt be, amely igencsak megérte a pénzét. Ezen az oldalon a szabadkőműveseket tették felelőssé a pedofíliáért, a szeptember 11-i terrortámadásért, a világon dúló háborúkért, a homoszexualitásért, mintha az valami betegség lenne, melyeket az oldal írói szerint a szabadkőművesek hitehagyott zsidókkal együtt terjesztettek el. Marcas hangosan felnevetett, és közben arra gondolt, milyen határtalan is az emberi butaság, melyért már eddig is nemegyszer a szabadkőműveseknek kellett megfizetniük. Hátradőlt, és rágyújtott. A tarot-jelkép nem hagyta nyugodni. Volt felesége egyszer elmondta neki, hogy legalább százféle tarot létezik, mely közül sok közös elődjük, a marseille-i tarot rendszeréből táplálkozott. Marcas három dolgot tehetett: vagy egész éjszaka az interneten keresgél, vagy hazamegy a szülői házba, hogy elővegye azt a bizonyos kartondobozt, vagy felhívja az ex-feleségét. A három lehetőség közül egyiket sem találta különösebben vonzónak. Végül helyzetébe beletörődve elővette mobiltelefonját, és Anne számát tárcsázta. Maga is nevetségesnek találta, hogy este tizenegykor egy tarot-kártya neve miatt hívja fel, és sejtette, hogy ex-neje hülyének fogja nézni. Már majdnem meggondolta magát, és letette a telefont, amikor Anne beleszólt a kagylóba: – Igen? A háttérből beszélgetés zaja és elektronikus zene hallatszott. Anne szokása szerint annyit se mondott „halló”, egy unott „igen” szerinte tökéletesen megfelelt a célnak. Így most is, mint mindig, Marcasnak kellett köszöntenie. Ez minden egyes telefonbeszélgetés során így alakult, azaz kéthetente egyszer, illetve az iskolai szünidő kezdetén, amikor Marcas elvitte magához közös fiukat. – Szia! Antoine vagyok. Egy… kis szívességet szeretnék kérni. – Ha azt szeretnéd, hogy Pierre-rel és veled maradjak hétvégére, a válaszom nem. DélFranciaországba utazom. Nekem is van jogom néha azt tenni, amit én akarok. Marcasban hirtelen feléledt a lelkiismeret-furdalás. Legutóbb, a téli szünidő alatt az utolsó pillanatban kellett lemondania a tervezett egyhetes együttlétet fiával, mert dolgoznia kellett. – Nyugodj meg, nem erről van szó! Elviszem magammal a hétvégén. Csak azt szerettem volna tudni, hogy hívják azt a tarot-kártyát, amelyikből egy lapot nekem ajándékoztál. Emlékszel még? – Ez valami vicc? Éppen barátokkal vacsorázom. – Nem, komolyan kérdezem. Nyakig benne vagyok egy nyomozásban, és szükségem lenne erre az információra. A telefonból nevetés szűrődött ki, melyből Marcas ex-felesége jelenlegi élettársának a hangját vélte kivenni. Kis idő elteltével Anne végül jól tagoltan így szólt: – Nahát, a máskor oly racionális és intelligens Marcas felügyelő a tarot iránt érdeklődik. Csak nem azt reméled, hogy a csillagok elvezetnek a bűnöshöz? Marcas érezte magában az egyre növekvő indulatot, de próbálta megőrizni hidegvérét.
– Rendben, akkor hagyjuk. További szép estét! Add át üdvözletem Pierre-nek is. – Ne húzd fel magad! Úgy hívják Thot-tarot. Bármelyik jobb ezoterikus boltban megtalálod. Miért akartad tudni? – Sajnálom, de ez bizalmas információ. – Sejtettem. Ahogy gondolod. Egyébként… – Egyébként? – Ezt a paklit nem tartottam meg. Gondolhatod, miért. – Anne hangja kissé ellágyult, és Marcas újra hallani vélte azt a sajátságos hanghordozást, mely kapcsolatuk elején annyira elbűvölte. Maga is melegebb hangnemre váltott: – Ne haragudj, hogy zavartalak. Tudom… – Te természetesen mindig mindent tudsz. – Anne nem tudta sokáig félretenni szarkazmusát. – Nem akarlak tovább feltartani. Folytasd a vacsorát! – Ne felejtsd Pierre-t! Szombaton pontban déli tizenkettőkor nálam. – Anne letette a telefont. Marcas is az asztalra helyezte a magáét, és visszaült a számítógép elé. Hiába telt el két év, a sebek még mindig nem gyógyultak be teljesen. Ahogy a székbe telepedett, azon gondolkodott, vajon meddig kell még hallgatnia volt felesége csípős megjegyzéseit. A böngészőbe a Thot könyve és tarot kifejezéseket írta be, és a találatok bőséges választékából a legteljesebbnek tűnő oldal címére kattintott. A honlap tartalmát az angolszász hagyományokat követő tarot-nak, köztük az 1900-as években Frieda Harris által rajzolt Thot-tarot kártyáknak szentelték létrehozói. A bevezető név szerint sorra vette mind a huszonegy lapot. Marcas végigfutotta a listát, és meg is találta, amit keresett. A honlap szerint a Csillag a 17-es arkánumnak felelt meg a tarot-ban. Marcas a képre kattintott, és a monitoron megjelent a keresett kártyalap. Pontosan így emlékezett rá. Egy vizet töltő, ülő nőt ábrázolt, forgó csillaggal a bal felső sarokban. A háttérben egy mályvaszínű bolygó belsejében csillag tekergőzött felfelé spirál alakban. Marcas kinagyította a képet, és a miniszter rajza mellé helyezte. A két szimbólum tökéletesen megegyezett. Leszámítva a kártya fehér színét és a falra festett motívum vörösét, a két kép ugyanazt ábrázolta. Marcas elégedett volt a felismeréssel, újra cigarettára gyújtott, és elgondolkodva a monitorra meredt. Biztos volt benne, hogy a miniszter rá akarta vezetni valamire, mikor nála járt, csak azt nem tudta, mire. A honlap nem árult el sokat a kártyalapról, ezért Marcas visszatért a felkínált oldalak listájához, majd rövid keresgélés után rátalált egy teljességgel Thot könyvének szentelt weboldalra. Kicsit várnia kellett a kapcsolódásra, majd megjelent egy tarkabarka oldal, közepén egy háromdimenziós könyv, rajta feketével: Thot könyve, az arkánumok arkánuma. Marcas mosolygott a kissé giccses beállításon, majd a könyv borítójára kattintott, hogy sorra vegye a fejezetcímeket. A misztikus-ezoterikus szókincsből építkező írás oldalakon keresztül részletezte a kártyalapok jelentését. A Csillag. Marcas hiába olvasta végig a leírást, még mindig nem látta, mi köze lehet mindennek a miniszterhez, megnyitott hát egy másik fejezetet, mely A Thot könyvének eredete címet viselte. Ebben a leírásban a kártyalapok festőjéről is talált információt, de az oldal szerkesztője szerint valójában nem ő tervezte az illusztrációkat. A rajzok az okkultizmus neves szakértője, egy bizonyos Perdurabo, egy mágiát gyakorló társaság alapítójának tanácsai alapján készültek. Már megint egy sarlatán. Minden kornak megvannak a maga szemfényvesztői, akik az emberi hiszékenységből igyekeznek hasznot húzni. Marcas az angol származású mágus képére kattintott. A monitoron egy kopasz, kissé túlsúlyos, de érzékiséget sugárzó férfi alakja jelent meg, fején fura háromszöget formázó kalappal. A férfi arcát két keze közé fogta, és a beállítás akár nevetségesnek is lett volna mondható, ha átható tekintetéből nem áradt volna az a sziklaszilárd keménység.
Marcasnak elege volt a sok handabandázásból, ami sehová nem vezetett. A fáradtság is egyre jobban hatalmába kerítette, nem volt már más vágya, minthogy mielőbb hazamenjen. Megkezdte a honlap egész tartalmának kinyomtatását, és mivel a nyomtatónak még legalább egy óra kellett ahhoz, hogy megbirkózzon a feladattal, fogta a kabátját, és lekapcsolta a villanyokat. Épp elhagyni készült az irodát, mikor a sötétben egyedüli világító pontként fehérlő monitor odavonzotta tekintetét. Ahogy a felügyelő még egyszer a képernyőhöz fordult, akaratlanul is az az érzése támadt, hogy a halott mágus rosszindulatot sugárzó szemével egyenesen őt bámulja. 25 Palermo repülőtere, Szicília A sor alig haladt. A rendőröknek Anaïs előtt még vagy húsz japán turista papírjait kellett ellenőriznie, akik közül néhányan pont most nem találták az irataikat, hiába keresgélték őket hatalmas bőröndjeikben. Anaïs egyre dühösebb lett. A kordon mögött három utas töltögette a csomagokra ragasztandó etiketteket. Le fogom késni, a francba is! Az öreg sem tágított mögüle, és ahogy hangosan morgolódott, Anaïs a nyakán érezte a férfi gyanús szagú leheletét. Ahogy a lány egyre azon gondolkodott, hogyan kerülhetne ki szorult helyzetéből, hirtelen támadt egy ötlete, és kiabálni kezdett: – Vén disznó! – kiáltott fel, és kipattant a sorból, majd az utasok és rendőrök szeme láttára teljes erőből arcul csapta a döbbenettől megbénult férfit. Az egyik rendőr abbahagyta a papírok ellenőrzését, és szemöldökét ráncolva elindult feléjük. Anaïs egyenesen a szemébe nézett, és próbált minél sértődöttebb arcot vágni. – Io non parlare italiano.18 Belga vagyok. Ez a szatír folyamatosan hozzám dörgölőzik, és az előbb a fenekembe csípett. Érti, amit mondok? Anaïst elképesztette saját vakmerősége. Egy grafikus barátja, Olivier, igazi társasági ember, és a jiddis nyelv bolondja, az ilyen helyzetekre mindig azt mondta: „hucpa”. Ez a kifejezés a szüleit meggyilkoló zsidó anekdotájából származott, aki azt hozta fel saját védelmére a bíróságon, hogy időközben árva lett. Anaïs most épp „hucpa oklevelének” átvételére készült. Kezét a fenekére tette, és tüntetően meglapogatta. A rendőrt szemmel láthatóan szórakoztatta a jelenet. Az öreg tágra nyílt szemmel álldogált, és mikor rájött, hogy az emberek undorral az arcukon őt bámulják, magyarázkodni kezdett a rendőr előtt: – Nem csináltam semmit. Ez a nő bolond. – Szemét disznó! Kezeltesse magát! Anaïs gyengéden átkarolta a rendőrt, és a lehető legkönyörgőbb tekintettel nézett rá. Valahogy úgy, ahogy jó kislányok szoktak az anyukájukra. – Le fogom késni a római gépet. Nem tenné meg, hogy előre vesz? A regisztrációs pult pár perc múlva bezár. A rendőr kihúzta magát. – Természetesen. Jöjjön! Szükségem lesz az útlevelére és a jegyére. Anaïs nagy levegőt vett, és meglengette Jocelyne Grignard, liège-i lakos útlevelét. – Maga belga? – Igen. – Anaïs nem mert többé a rendőr szemébe nézni. A leleplezés gondolata is rettegéssel töltötte el. – Szép ország. Az unokatestvéremnek pizzériája van Brüsszelben. Ismeri Brüsszelt? – Hát persze! Édesanyám a Manneken-Piss utcájában lakik. Ha látnál, Olivier! Biztosan nekem ítélnéd a „hucpa oklevelet”, és gratulálnál az egész vizsgabizottság nevében. A rendőr néhány pillanatig mélyen Anaïs szemébe nézett, majd mosolyogva visszaadta neki
az útlevelét. – Szép napot, kisasszony! Pont van még annyi ideje, hogy regisztráljon. Tartsa továbbra is magánál az iratait, mert a beszállás előtt még egyszer ellenőrizni fogják őket. Anaïs visszamosolygott a férfira, intett a kezével, futni kezdett, és meg sem állt az Alitalia légitársaság pultjáig. A beszállás elvileg negyedóra múlva kezdődött meg, rögtön a milánói gép indulása után. Anaïs büszkén fogta átszállókártyáját, miközben áthaladt az újabb vám– és rendőri ellenőrzésen. Ekkorra már a reptér kizárólag utasok számára fenntartott részében járt, ahol a különböző terminálokat üvegfal választotta el egymástól, és ahová illetéktelen nem juthatott be. Végre elhúzok innen! Itt hagyom ezt az átkozott szigetet. Az a néhány utas, aki az épületnek ebben a részében lézengett, mind egy-egy országon belüli járat indulására várt. Ahogy Anaïs szemével a római géphez vezető C kaput kereste, tekintete megakadt a mosdót jelző táblácskán. Még volt annyi ideje, hogy tegyen egy rövid kitérőt, és felfrissítse az arcát. Az ellenőrző kordon mögé nézett, hátha meglátja Giuseppét, és köszönetet mondhat neki a segítségért. Szeretett volna elbúcsúzni tőle. Ahogy azonban visszafordult, az eléje táruló látványtól a vér is megfagyott az ereiben. Tőle alig három méterre, az üvegfal másik oldaláról támadója bámult rá gyűlölködő arccal. 26 A francia szabadkőműves páholyok közös székhelye, Párizs Ahogy mindig, a nagymester ezúttal is szenvtelen arccal igyekezett nem kimutatni az érzéseit. Amíg arra várt, hogy a jelenlévők elcsendesedjenek, tekintetét végigjáratta a körülötte helyet foglaló tanácsosok arcán. Társai néhány hónapja választották meg, és remélte, hogy most végre kiderül, miért éppen rá esett a választásuk. – Miért nem mondtátok el? – Azt gondoltuk – jött a válasz –, hogy nincs semmi jelentősége. Nem tarthatunk minden páholyt az ellenőrzésünk alatt. Az ön megválasztásánál elsődleges szempontunk volt, hogy a rend egysége fennmaradjon. Az összes szabadkőműves kívánságát… – Ne beszélj mellé, testvér! Taglétszámunk egyre nő, mára az egész világon jelen vagyunk. És mindez miért? Mert szabadságot hirdetünk, és visszautasítunk minden kétes spiritualitást, mely az őrületbe kergeti az embereket. Erre most megtudom, hogy hónapok óta teret engedünk egy olyan páholynak, melynek tagjai varázslókként tartják magukat számon. – De hisz mi sem tudtuk! Azt gondoltuk, hogy testvéreink egész egyszerűen az európai hermetikus hagyományokat kívánják követni. Ők… – Ők voltak a biztosíték, mely most kioldódott. Ez az igazság. Először csak a szertartásokat változtatják meg, aztán újakat találnak ki helyettük, és a végén miszticista őrületbe torkollik az egész… Csak azt ne mondd, hogy eltúlzom a dolgot! Mondjak egy példát is? – Fivérünk letévedt a helyes útról, és… – Fivérünk a köztársaság minisztere, aki a bolondokházában kötött ki egy szép kis botránnyal a háta mögött – vágott közbe élesen a nagymester. Most egy másik tanácsos ütötte össze két tenyerét, jelezvén, hogy szólni kíván. A szertartások betartására irányuló diszkrét felhívás nyomán a jelenlévők kissé visszanyerték nyugalmukat. – Testvéreim, én úgy gondolom, pánikra semmi okunk. A közvélemény jelenleg nem tud sem testvérünk állapotáról, sem szabadkőműves hovatartozásáról. A hivatalos verzió szerint a kultuszminiszter egyszerűen kivett néhány szabadnapot. Ezért nem riasztja senki a sajtót. A nagymester elmosolyodott. Jól tudta, hogy testvérei egytől egyig azt gondolják, bármilyen helyzetet kezelni tudnak. Megnyomott egy gombot, mely a titkárnője asztalán lévő belső telefont hozta működésbe.
– Hozzon be kávét, legyen szíves, és… a mai újságokat is! Köszönöm, Claire – mondta, majd körbenézett a teremben. – Senki nem riasztja a sajtót. Valóban így gondoljátok? A jelenlévők arca hirtelen görcsbe rándult, majd – mielőtt bárki is válaszolhatott volna – kinyílt az ajtó, és a titkárnő az asztalra helyezte a kávéskannát, illetve a reggeli napilapokat. – Mielőtt kiszolgálná az urakat, kérem, olvassa el ennek az újságnak a főcímét. – Halál a Királyi Palotában. – És az alcím? – A kultuszminiszter neve is belekeveredett az ügybe. Az imént felszólaló tanácsos elsápadt. – Köszönöm, Claire. Szólok, ha szükségünk van magára. A nagymester megvárta, míg titkárnője becsukja maga mögött az ajtót, majd folytatta: – A miniszter ügyét részletező legfontosabb cikkeket itt hagyom nektek, hogy elolvashassátok. Most azt szeretném, ha arra az oldal alján található rövid írásra vetnétek egy pillantást, melyet egy szabadkőműves kötény fotójával illusztráltak. Vegyetek el egy-egy fénymásolatot az asztalról! MINISZTERÜNK A REGIUS PÁHOLY TAGJA VOLT. Jelen pillanatban senki sem tudja, mi történt, és a véletlen baleset esete sem zárható ki. Eszerint csupán egy rosszul végződött heves szerelmi együttlétről volna szó. A rossz nyelvek azonban ezúttal is megoldódtak, és a közeli ismerősök, főleg a politikával foglalkozó barátok tudvalevőleg szeretnek beszélni. Értesüléseink szerint a miniszter szabadkőműves mester, és sokáig a Regius páholy tagja volt. Talán emlékeznek még azokra a körülbelül tíz évvel ezelőtt kitört botrányokra, melyek a páholy tagjai által elkövetett számlahamisítások körül kerültek napvilágra. Szabadkőműves körökben egyre többször hallani arról, hogy a miniszter néhány barátjával, vagyis testvérével, egy ideje szabadkőműves üléseknek álcázott fura szertartások előtt hódolt. Érthető, hogy a páholyt felügyelő rend igyekszik minél hamarabb elsimítani az ügyet, ahogyan végül is az sem derült ki soha, mit követtek el a Regius páholy magas állami pozíciókat betöltő tagjai. A gyakran politikusi hivatalokban ülő hárompontos testvérek nem ragaszkodnak ahhoz, hogy olyan tényeket hozzanak velük kapcsolatban napvilágra, melyek kegyetlenül lerántanák a leplet különféle ballépéseikről. – És most, kedves testvéreim, bizonyára megmagyarázzátok, miről van szó. Meddig fog még kísérteni minket ez a Regius páholy? Ha arra gondolok, hogy valaha az elsők között hívtam fel az akkori nagymester figyelmét ezekre a csalókra! A tanácsos újra magához ragadta a szót: – A Regius páholy tíz éve nem létezik, és a volt tagok nagy része azóta el is tűnt a süllyesztőben. Nincs semmilyen kihatással ránk. Ami a minket érintő ügyet illeti, a Kultuszminisztérium sajtótájékoztatót tart ma reggel. A szükséges lépéseket már megtették, ellentétben azzal, amit ez a… szennylap állít. A Belügyminisztérium előzetes nyomozást indított. Ez a hír szemmel láthatóan meglepte a nagymestert. – Vagyis? – Vagyis minden rendben halad, a kezdetektől fogva. – Ki vezeti a nyomozást? – Egy testvérünk. – Ismerhetem? – Nem. Antoine Marcasnak hívják. Azelőtt a bűnüldözési csoportnak dolgozott, majd az illegális műtárgy-kereskedelem visszaszorításával bízták meg. A Thule-ügy is az ő nevéhez kötődik. Írt néhány
cikket a szabadkőművesség történetéről. Magányos harcos, ráadásul idealista. – És biztos vagy benne, hogy…? – Segíteni fogunk neki – vágta rá Alexandre Parell. A nagymester kifogyott a kérdésekből, de legalább sikerült megértenie, miért őt választották meg testvérei. 27 Palermo repülőtere, Szicília Legszívesebben felkiáltott volna, de nem jött ki hang a torkán. A férfi lassan elhúzta hüvelykujját a nyaka előtt, miközben rosszindulatúan mosolygott. Valamit mondott is, de szájának mozgásából Anaïs nem tudta kikövetkeztetni, mi lehet az. A lány hátrálni kezdett, mintha üldözője bármelyik pillanatban átléphetne az őket elválasztó üvegfalon. Képzelete beindult, és arra a következtetése jutott, hogy a férfi egyedül azért állhat most előtte, mert sikerült Giuseppét megölnie. A gyűlölet hatalmas erővel tört rá, és szándékosan állta a férfi pillantását, hogy megértesse vele, nem hódol be előtte. Néma párharcuk mindössze néhány pillanatig tartott, mikor is Anaïs hirtelen hátat fordított támadójának, és lassan a kapuk irányába indult. Közben sikerült gondolatait is összerendeznie, hisz Dionüszosz emberének esélye sem volt arra, hogy elkapja. Nem volt beszállókártyája, és nem tudhatta azt sem, Anaïs melyik gépre száll fel. Onnan, ahol a férfi állt, nem lehetett látni a különböző kijáratokat. Ráadásul hat járat indult minimális időbeli eltéréssel. Nem valószínű, hogy Dionüszosz minden érkezési helyszínre szervezett volna számára fogadóbizottságot. Azt mindenesetre Anaïs már most eldöntötte, hogy mielőtt átszállna párizsi gépére, ki sem teszi a lábát a római reptér tranzit zónájából. Egyre a különböző variációs lehetőségeken gondolkozott. Biztos volt benne, hogy üldözője nem fordul a rendőrökhöz, a stewardessek pedig nem adhatták ki neki. Dionüszosz embere nem kockáztathatta meg, hogy lebuktatja, hisz akkor maga is fennakadt volna a repteret biztosító rendőrök hálójában. Anaïs felgyorsította a lépteit, hogy a lehető legtávolabb kerüljön üldözőjétől, akinek tekintetét szinte a tarkóján érezte. Giuseppe halott. Minden férfi, akit valamennyire szeretett ezen a szigeten, meghalt. Biztos én vagyok az oka. Megkönnyebbüléssel vette észre, hogy időközben megkezdődött a beszállás a C kapunál, és pillanatokon belül már a gép gyomrába vezető folyosón igyekezett előre. A szigorú arcú légikísérő előbb ellenőrizte a jegyét, majd a repülő végébe mutatott. Alig tíz perc telt el a felszállásig, és mire ez megtörtént, Anaïsnak is sikerült kissé megnyugodnia. Forró és izzadtságtól nedves arcát szorosan az ablaküveghez nyomta, minek nyomán jóleső frissesség áradt szét testében. Alatta több száz méterrel Szicília partjai lassan távolodni látszottak. Jobbra Palermo tűnt fel, majd a repülő irányt változtatott, azután már csak a Földközi-tenger türkizkékjét lehetett látni. Ha Anaïs kiegyenesedett volna, talán még Cefalùt és a Roccát is láthatta volna, de inkább nem tette. Hagyta, hogy a légnyomás a szék háttámlájához szorítsa. Látómezejéből ekkorra a sziget utolsó darabkája is eltűnt, és vele együtt az állandó fenyegetettség érzése, mellyel Dionüszosz szektája immár örökre megátkozta. Anaïs azokra a társaira gondolt, akiknek hamvai a szigeten maradtak, és eszébe jutott, hogy könnyedén végezhette volna ő is egy urnában. És most… mit fogsz tenni? Napok óta gondolkodott azon, mit tegyen a hazaérkezése után. Az első, reflexszerűen felvillanó lehetőséget, hogy a rendőrséghez fordul, részben Giuseppe javaslatára, azonnal elvetette. Ez esetben ráadásul azzal is számolnia kellett volna, hogy ott tartják, szünet nélkül kérdezgetik, és valószínűleg a médiának is kiszolgáltatják. Másrészt viszont ő volt az egyetlen szemtanúja ennek a szörnyű esetnek, ezért aztán az élete is veszélybe került, hacsak nem sikerül
Dionüszoszt, illetve cinkosait idejében megállítani. „Az agy egymásnak ellentmondó parancsai pszichotikus viselkedést idéznek elő” – elemezte volna ki a szituációt pszichiátere, akihez már évek óta járt. Haza sem mehetett, mert a közösség tagjai ismerték a lakcímét. Egyszer egy közös meditáció alkalmával meg is hívta őket magához. Maradt a család és a barátok. Azonban őket is hiába hívta volna fel, mert ismerősei és rokonai mind elutaztak a húsvéti ünnepekre, Alzheimerben szenvedő édesanyja pedig egy erre szakosodott intézményben várta a halált. Ami pedig apját illeti, ő már Anaïs születésekor feliratkozott az örök hiányzók listájára. Egyedül vagyok, nincs senki, aki segíthetne rajtam. Egyvalaki tudott volna tenni valamit az érdekében, de ez a valaki egyben az a személy volt, akihez Anaïs kizárólag a legutolsó esetben fordult volna. Anselme bácsikája, akivel csúnyán összevesztek, amikor belépett Dionüszosz szektájába. A család szabadkőművese, aki azonnal felidegesítette, ha száját szólásra nyitotta, mert bármiről beszélt, mindig hosszas előadásokat tartott. Kapcsolatuk leginkább kutya-macska barátságra hasonlított. Őt minden spiritualitással és misztikummal összefüggésbe hozható dolog érdekelte, nagybátyja viszont megrögzött ateista volt, aki nyers és racionális szavaival mindig kész volt Istenre és Anaïs társaira lesújtani. Pedig mióta anyja megbetegedett, Anselme jelentette számára a családot. Karácsony óta azonban őt sem látta, nagybátyja ugyanis éktelen haragra gerjedt, mikor bevallotta neki, hogy csatlakozott az apátság köré szerveződött társasághoz. Anaïs emlékezetében azóta is élénken élt az öreg Martyrs utcai lakásán lejátszódó jelenet, mikor ez utóbbi kezét az égnek emelve, és szemével villámokat szórva, egyre őt szapulta: „Hogy az én unokahúgom egy szektához csatlakozzon! Azt hittem, már nem érhet ekkora csalódás. Nem vagy magadnál! Szépen átmossák az agyadat, és rabszolgát csinálnak belőled.” Emlékezett arra is, milyen hirtelen buggyant ki belőle megvetéssel teli válasza: „Te beszélsz, aki kötényes sáfárok közé jár, és ha kell, ha nem, velejéig soviniszta előadásokat tart az erényről és a toleranciáról?! Vén hülye vagy!” Ezután a beszélgetés után Anaïs az ajtót becsapva távozott, és még azt a kézitáskát sem vitte magával, amit nagybátyja karácsonyra ajándékozott neki. A repülőgép újra oldalra fordult, ezúttal a bal felére. A biztonsági öv bekapcsolását jelző lámpa kialudt, és Anaïs arcát újra az ablakhoz nyomta. Odalent a nagy kékség közepén egy vakítóan fehér pont hívta fel magára a figyelmet, mely nagy valószínűséggel gondtalan turistákat szállító hajó volt. A gondtalan szóra Anaïs szíve összeszorult. Három üzenetet is hagyott Anselme üzenetrögzítőjén. Hiába. Talán nem volt otthon. Anaïs viszont így is bejuthatott a lakásába, csak el kellett kérnie a kulcsokat a házmesternétől, hisz azelőtt is mindig ezt tette. Anselme családneve nem egyezett az övével, így senki nem tudhatta, hogy rokonok. Dionüszosznak is csak egyetlen alkalommal beszélt róla, aki – miután végighallgatta a történetet – a maga finom és elbűvölő módján, együtt érző hangon így válaszolt: „Ne haragudj a nagybátyádra! Nem ismeri a szerelem által megismerhető tudást. Meg kell bocsátanunk a tudatlanoknak.” Ahogy újra megjelent előtte az arc, mely ahhoz a férfihoz tartozott, aki egyetlen szerelmét meggyilkolta, Anaïs testén hideg borzongás futott végig. Elaludt, de ezúttal se álom, se remény nem kísérte pihenését. 28 Muller utca, Párizs Egyszer csak megszólalt a telefon. Marcas máig nem tudta megszokni a készülék fülsiketítő csörömpölését. Ettől függetlenül nem akart megszabadulni tőle, mert – bár az újonnan vásárolható telefonokhoz képest antik darabnak számított –, a szerkezet már házasságának idején is a lakás tartozéka volt. Válása óta ezenkívül sem változott semmi a berendezésben, leszámítva a hálószobában
oszlopokba rendezett imbolygó könyvhalom nagyságát. Bár a szakítás óta volt felesége be sem tette hozzá a lábát, Marcas mégsem tudta rávenni magát, hogy átrendezze közös lakásukat. Mindig mindent ugyanoda tett. Néha persze őt is elkapta a költözés, de legalábbis a tatarozás vágya. Sokszor olvasni könyvekben olyan egyedülálló emberekről, akik halk rádiószó mellett egy ecsettel és vakolókanállal a kezükben új életet kezdenek. Marcas azonban nem volt az a barkácsolós fajta. Egy-egy kiégett villanykörte kicserélése hetekig váratott magára, a bejárati ajtó kilincse pedig régóta siralmas állapotban csüngött a helyén. Az a néhány nő, akivel válása óta dolga volt, nemigen foglalkozott a berendezéssel. A hálószobában felhalmozott könyvek látványa úgyis hamar tudatosította bennük, hogy egy elvált és az egyedüllétben megkeményedett férfi barlangjába tévedtek be. A telefon tovább csörgött. Marcas utálta, ha kora reggel hívták. Ez volt az a pár óra, mikor kedvenc időtöltésének hódolhatott, azaz kanapéján összegömbölyödve, skót kockás takarója alatt gondolataiba merülhetett. Most is kelletlenül állt fel. – Antoine Marcasszal beszélek? – Igen – dörmögte. – Alexandre Parell vagyok, a rend tanácsosa. Jó napot, testvérem! – Jó napot! – válaszolta Marcas ezúttal valamivel barátságosabb hangon. – Minek köszönhetem…? – A nyomozásodról van szó, testvér. – A nyomozásomról? – Igen. Olvastad a tegnapi újságokat? – Egy is elég volt. – Akkor biztosan te is tudod, miért hívtalak. Egy szabadkőműves miniszter a gyanúsítottak listáján… A rend úgy döntött, itt az ideje tenni valamit. Segíteni szeretnénk neked. Marcas bosszúsan arra gondolt, miért nem maradhat semmi titokban a testvérek előtt. Beszélgetőtársának pattogós beszédstílusa is kifejezetten idegesítette. – Értem. Kérlek, köszönd meg a támogatásukat a nevemben is. Nem is vártam, hogy ilyen hamar, ilyen váratlanul érkezik majd a felajánlás, de a nyomozás ezúttal nélkülük fog zajlani. – Én sajnos nem hiszem, hogy így lesz. – Én viszont biztos vagyok benne, hogy igen. Alexandre Parell nagyot sóhajtott. – Mondták, hogy nem vagy egyszerű eset, de… – Nem hazudtak neked. Van még valami? – Találkoznunk kell. – Nem szükséges. Most mondtam. – Gondolkozz azért rajta! Tízkor megtalálsz a Vivienne sétálóutca kávézójában. Egy negyedórát várok rád… – Ne vesztegesd az időd! – …és azt ajánlom, gyere el. Az ismeretlen férfi hanghordozása most legalább annyira sértette Marcas fülét, mint az imént a telefon csörgése. A szabadkőművesek között – mondhatni – hagyománynak számított a kölcsönös segítségnyújtás. Az eskü letételekor minden beavatott megfogadta, hogy támogatni fogja a testvériség összes tagját. Ez volt az a fogadalom, melyet a leginkább betartottak, még ha a segítségnyújtás határait nehéz is volt meghúzni. Mennyire avatkozhat be valaki egy testvér életébe? Meddig mehet el a rend tagjainak megsegítésében? Egyáltalán mire való ez az egész? Marcas halott barátjára, Anselme-re gondolt. Ő
biztosan adott volna néhány hasznos tanácsot, de mostantól már rá sem számíthatott. Egyedül volt. Egyedül. Ez a helyes szó. Volt egy mindenben ellenségesen viselkedő ex-felesége. Néhány futó kapcsolata és egy fia. Klasszikus képlet. Egy negyvenes éveiben járó rendőr, akinek minden idejét felemészti a munkája, de a megpróbáltatások ellenére halántéka még korántsem ősz. Pedig az a pár ősz hajszál milyen jól jött volna néha a csábításhoz…! Egy ideje Marcas kifejezetten élesen látta maga előtt az életét. Képességének hirtelen felismerésében egyébként nemigen lelte kedvét. Esténként, közvetlenül elalvás előtt egyre határozottabb képek jelentek meg lelki szemei előtt. Életének egyes mozzanatai mindenféle rendszer nélkül, visszatarthatatlanul törtek elő belőle. Egy vidéki nyaralás, elvesztett barátok, női arcok, melyek képzeletében nem öregedtek, és az ifjúság ígéretét hordozták magukkal. Elfelejtett emlékek mögül előbújó tájak. Egy egész múlt várt elszámolásra. Úgy tűnt, negyvenes évei Marcast sem kímélték meg attól, hogy mérleget vonjon. A kellemetlen felismerések és lelkiismeret-furdalások ideje következett. Az egész egy legyezőre hasonlított, melyet egyszer csak összecsuk valaki. Már a szabadkőművesség történetéről szóló publikációi sem érdekelték igazán. Közönyös szívvel írta őket, miközben egyre felejtést remélt. És mégis… Mint a miséhez ragaszkodó katolikusoknak, egyetlen megdönthetetlen támasza volt neki is: a páholyban végzett munka. Ilyenkor nem beszélt, csak hallgatott, próbálta minél alázatosabban, pontosabban és józanabbul betartani a szertartásos előírásokat. Jólesett neki az is, ha a templom bejáratánál hagyhatta az érceit19. Persze ott volt még rendőri hivatása is. Jelen esetben egy nyomozás, amely igencsak nehéznek ígérkezett. Mit volt mit tenni, fel kellett kelnie a kanapéról. Kinyitotta az ablaktáblákat, és arra gondolt, végül is miért ne menne el a találkozóra. Egyelőre nem döntötte el, mit tesz, de egy barátját mindenképp meg akarta látogatni előtte. Marcas összeszedte magát, és alig egy órával később a Monsieur-le-Prince utca sarkán becsukta maga mögött a rendelt taxi ajtaját. ÉROSZ KÖNNYEI ANTIKVÁRIUM A megfakult aranysárga felirat egy sötét fából készült bejárat felett díszelgett, mely generációk óta mit sem változott. Az egymás tetejére, illetve sorba rendezett könyvek mintha évezredek óta álltak volna a kirakatban. A könyvesbolt tulajdonosa szemmel láthatóan semmilyen igyekezetet nem tett, hogy felhívja boltjára a figyelmet. A vásárlónegyeden egyébként is kívül eső csendes utcácska egyenesen a Luxemburg-kert főbejáratához vezetett. Párizsnak erre a mindenfajta történelmi múltat nélkülöző helyére csak azok tévedtek, akiknek erre volt dolguk, illetve az a néhány könyvkereskedő, aki az irodalom egy-egy területére specializálódott, és itt rendezte be üzletét. Hogy bejusson a boltba, Marcasnak jó erősen kellett lenyomnia a kilincset. Az üzlet belsejében megszólalt egy csengő, majd egy férfi hangja, melyet rögtön gazdájának magas és csontos alakja követett. – Mit parancsol? Ah, te vagy az! – Igen. Jó napot, testvér! – Béke és testvériség! Egy hamisító nyomában jársz, egy közeli akcióra akarod felhívni a figyelmem, vagy egyik Luxemburg-kerti zarándoklatod hozott erre? A felügyelő és Stéphane Belleau gyakran viccelődött így egymás között. Marcas egy-egy nosztalgiával átitatott Luxemburg-kerti sétája során gyakran betért a könyvesboltba, hogy irodalomról beszélgessen barátjával. Ilyenkor Gide-ről értekeztek, aki a környéken nőtt föl, szóba került a régi Corti könyvesbolt és a valamikori szenátus könyvtára, ahol köztisztviselő korában Anatole France is dolgozgatott, híresen
kevés lelkesedéssel. A kultúrkör, melynek örökségét igyekeztek ápolni, a legtöbb ember számára már régen feledésbe merült. – Nem. Találkozóm van, amolyan szakmai jellegű, és a tanácsodat szeretném kérni. – Egy vén libertinus tanácsát? Az évek során Stéphane Belleau az erotikus irodalom ritkaságszámba menő írásaira szakosodott. Portékái mindig keresettnek számítottak, ilyen tartalmú írások iránt ugyanis rengeteg gyűjtő érdeklődött. Egy XVIII. századi anonim kézirat vagy egy eredeti sikamlós rézmetszeteket tartalmazó Sade-kiadás mindig aranyáron kelt el, és az egész világon lázba hozta az érdeklődőket. Az asztalon most két, tökéletes állapotában megőrzött kiadvány várt arra, hogy becsomagolják. – Mi ez? Stéphane Belleau szórakozott pillantást vetett a könyvekre. – A karthauzi portás20 és a Les Fureurs utérines de Marie-Antoinette. Ez egy forradalom idején írt pamflet a szerencsétlen Marie Antoinette romlottságáról, aki egyszerre volt boldogtalan királyné és mellőzött feleség. Az első betűtől az utolsóig színtiszta pornográfia. – És A karthauzi portás? – Jó írás, de nekem egy kissé sablonos. Azt írja le, mi minden történik egy monostorban sötétedés után. A választ szerintem magad is könnyen kitalálod. A korban szerették az ilyen könyveket. – Ma is szeretik. – De még mennyire! – Eszerint egy elégedett emberrel beszélek? – A kereskedő elégedett, a műértő már kevésbé. Nézd meg ezt a könyvet! – mondta, és egy vékonyka kötetre mutatott az íróasztalán. – Ez Georges Bataille21 Madame Lawrencea című írásának eredeti kiadása. A kiadást tekintve hihetetlen ritkaság, egyébként meg irodalmi remekmű. Na, hát ez a könyv még nem talált gazdára. – Túl sok agymunkát igényel az elolvasása. Az erotikus irodalomnak egyébként is mindig több időre van szüksége, hogy az utókor érdeklődni kezdjen iránta. Sade életművét több mint két évszázaddal később ismerték csak el! A Gallimar kiadása szinte még meleg. – Hát igen. „Pokol biblialapokon”22. – Apropó pokol… – Marcas hangja hirtelen elkomorult. – Mi jut eszedbe a szerelemről és a… halálról? Belleau hátradőlt a fotelben. – A miniszterről van szó, igaz? Marcas arca görcsbe rándult. – Egy miniszterről, aki egyúttal szabadkőműves testvérünk. – Most aztán megtudod, mit jelent a testvériség fogalma! – Én nem ragaszkodom hozzá – vágta rá Marcas. – A köztársaság egy szajhája tisztázatlan körülmények között meghal, és maga mögött hagy egy szabadkőműves minisztert, aki az eset után megőrül. – Az újságok szerint… Marcas nyugtalanul az órájára nézett. – Az újságok összevissza írnak mindenfélét. – Akkor hát miben halt meg a nő? – Valószínűleg agyvérzésben, ami belső vérzést okozott nála. – És ezt mi okozta?
– Hogy mi okozta? Nem tudom, hacsak nem az, hogy előtte szeretkeztek a miniszterrel, és ez aggaszt engem igazából. Marcas a könyvekkel teli polcokat bámulta. A könyvkereskedő kezével háromszöget formált, majd a szájához emelte, és így folytatta, mintha nem akarta volna, hogy bárki is meghallja, amit mond. – Halál és szerelem! Erről szeretnél hát beszélni? Pokoli párosítás, az egyszer biztos. Tudod, hogy a szexuális kielégülés pillanatát kishalálnak is nevezik? Marcas bólintott. – Egyesek szerint a szerelem a halál felé vezető legszebb út. 1899 óta az orvosok is számon tartják ezt a jelenséget, és szerelmi halálnak nevezik. – Ez így nem egészen világos. – Nem ismered a Félix Faure-ügyet? – Nem. – Egy volt köztársasági elnökről van szó, aki kötelességeinek… szerelmi kötelességeinek teljesítése közben halt meg. – Ne mondd! – Hát, műveltséged hagy némi kívánnivalót maga után. – Akkor hát segíts nekem! – 1899. február 16-án Félix Faure hosszas magánbeszélgetést folytatott egy bizonyos Mme Steinheillel. – Kíváncsivá teszel. – Ennek a hölgynek állítólag olyan jóleső volt az érintése, hogy az szinte már káros volt az ember egészségére nézve. – Egy nő tündéri ujjakkal. Marcas megjegyzésére a könyvkereskedő hangos nevetésben tört ki. – Olyannyira, hogy szerencsétlen Félix Faure a nő szakértő kezei között lelte halálát, aki ijedtében otthagyta a halott minisztert, és félmeztelenül, egy szolgálati lépcsőn keresztül sietett el. Az eset országos botrányt keltett. – Az én ügyemet is ez fenyegeti. – Nem is beszélve az újságírók csípős hangú gyanúsítgatásairól… – Pont ennek iszom én is a levét – sóhajtott fel keserűen Marcas. – …és a politikai ellenzék támadásairól. Az elnök halála után Clemenceau lépett a „képviselők házának” emelvényére. – El tudom képzelni, mit művelt. – Jól képzeled. Egy mondatával örökre kollégájára szegezte a koporsó fedelét. Azt mondta: „Félix Faure Cézárnak hitte magát, pedig nem ért többet Pompeiusnál.” Marcas kezébe temette az arcát, melyről sugárzott a gondterheltség. – Gondolhatod, milyen reakciókat váltott ki az ügy a képviselőházban. Öröm lehetett nézni. – Azt is gondolom, milyen reakciókat vált majd ki a sajtóból az, ha nem találok racionális magyarázatot a miniszter szeretőjének halálára. A könyvkereskedő testvéréhez hajolt: – Te szerinted, miben halt meg? Marcas újra az órájára nézett. Alig harminc perc múlva a Vivienne utcai kávézóban kellett lennie, ezért sietve felkelt a székből. – Miben halt meg? Hisz most mondtad… a SZERELEMBEN. Marcas intett búcsúzóul, és már ott sem volt.
A Vivienne sétálóutcát azért építették, hogy általa kössék össze a Nemzeti Könyvtár és a tőzsde környékét, így hozván létre azt a mesterséges találkozási pontot, mely a kor pénzbeli és szellemi javai előtt hódolók között teremtett kapcsolatot. A hely azóta elvesztette ez irányú jelentőségét. A tőzsde és a könyvtár új épületbe költözött, de néhány éves szendergés után, újabb üzletek megnyitásával és egy avantgardizmusával hódító divattervező szalonjával sikerült új életre kelteni a teret. Az 1820-as évek környékén épült Vivienne, csakúgy mint a Colbert árkádsor tervezői között bizonyosan voltak szabadkőművesek. Más magyarázatot legalábbis nemigen lehetett találni a belső homlokzatot díszítő, és faragott domborművek formájában megjelenő különös frízekre. A beavatott szem ma is megakad a két talán legkülönlegesebb domborművön. Egyik egy páholymunkát szimbolizáló méhkast, a másik pedig jellegzetes szabadkőműves kézszorítást ábrázol. Marcas épp ez utóbbi alatt sétált el, mikor megfogalmazódott benne a kérdés, vajon hogyan fogja felismerni a rend tanácsosát. Nem kellett sokáig gondolkodnia, hisz a kávézó érkezésekor egy asztal kivételével teljesen üres volt. – Alexandre Parell. Örülök, hogy tudtál rám időt szakítani. A férfi hüvelykujja belemélyedt Marcas tenyerébe, pontosan a szertartás által kijelölt helyen. A felügyelő hasonlóképp tett, majd megszólalt: – Gondolom, nincs sok időd. Nekem sem. Ezért kérlek, mondd el, mit vár el tőlem a rend. – Őszinteséget és diszkréciót. – Ez valami vicc? – vágta rá Marcas, és úgy tett, mint aki azonnal távozni akar. – Őszinteséget felénk, diszkréciót pedig a profánok felé. Ez a rettentő kínos ügy az egész szabadkőművességet bemocskolhatja. – Ez már megtörtént. – Akkor hát, te is láthatod… – Nem, én nem látom, ugyanis ennek az esetnek semmi köze a szabadkőművességhez. Mondhatni, magánügy. – Én nem hiszem, hogy… – Egy miniszter története, aki hibát követett el azzal, hogy túl fiatalnak hitte magát, és a szeretőjéé, akinek rossz volt a szíve. Parell egyszerre lassabban és határozottabban kezdett beszélni: – Ismered a boncolási eredményeket? – Nem, még nem… – Mi viszont igen, és annak a lánynak nem szívelégtelenség okozta a halálát. Marcas arca hirtelen bíborpirosra vált a dühtől. – Magam beszéltem a törvényszéki orvossal, aki azt mondta… – A belügyminiszter azt kérte tőle, hogy igyekezzen a munkával, és értesítse az eredményről az illetékeseket, ez esetben bennünket… Még nem is rendeltél. Nem kérsz egy kávét? – Mégis milyen játékot űztök? – Azt, amit akkor szokás, ha bajban vagyunk. A „minél gyorsabban találd meg a kiutat” nevűt. – Nem értem. – Mi viszont attól félünk, túlságosan is értjük. Marcas egyenesen testvére szemébe nézett. A férfi alig lehetett több harmincnál, hajlékony szárú, finoman ívelt szemüveget és hamuszürke öltönyt viselt. Egyértelműen ahhoz a fiatal szabadkőműves generációhoz tartozott, melynek tagjai többnyire a politika és a kommunikáció találkozáspontján tevékenykedtek. Ők tudták igazán, hol összpontosul a hatalom. Igyekeztek részt venni az információ ellenőrzésében, ugyanis szívesebben voltak annak formálói, mint befogadói. A szabadkőművesség mindig igyekezett elkerülni, hogy bemocskolják a nevét.
– Készítettünk számodra egy dossziét, a lehető legteljesebbet. A miniszter hódolt néhány furcsa szenvedélynek. Majd meglátod. – Én nem vagyok ebben olyan biztos. – Minden testvér keresi az útját, és némelyek bizony… eltévelyednek. Marcas értetlenkedve kérdezett vissza: – Eltévelyednek? – A szabadkőművesség hosszú és nehéz út. Ebből adódóan nagy a kísértés arra, hogy egy-egy keresztútnál letérjünk az ösvényről. – Azt akarod mondani, hogy ez történt vele is? Parell a márványasztalra csúsztatta a miniszter mappáját. – Annál sokkal több. 29 Rue des Martyrs23, Párizs A hideg szél az arcát ostorozta, és ruhája alá is befújt. Anaïs kiszállt a taxiból, és miközben igyekezett visszatartani a tagjait rázó reszketést, egyenesen a kapuhoz szaladt. Beütötte a hatjegyű kódot, remélve, hogy nagybátyja nem változtatta meg a számsort távollétében. Megkönnyebbült, mikor az ajtó hangos nyikorgással kinyílt. Belépett rajta, és elindult az udvar végébe, ahol a házmesterné fülkéje állt. Az ablaküveg majdnem betört, olyan erősen kopogtatott rajta. A kopottas, narancssárga színű függöny szétnyílt, és egy kedves arcú fiatal lány jelent meg az ablakban. Anaïs azonnal felismerte a házmesterné lányát, aki egyetemista lévén gyakran helyettesítette édesanyját az iskolai szünetek alatt, hogy némi zsebpénzre tegyen szert. Nemsokára az ajtó is kinyílt. – Anaïs kisasszony, lépjen beljebb! Még megfagy ebben a hidegben. Anaïs hidegtől elgémberedett tagjai hamar felengedtek a helyiség melegétől. Az egyetemista lány hosszan vizsgálgatta nyári öltözékét, mely szemmel láthatóan megdöbbentette. – Üljön le! Épp teát készültem inni. Kér egy csészével? – Nem, köszönöm. Valójában a nagybátyám lakásának kulcsaiért jöttem. – Persze, persze. Biztosan sok emlék köti hozzá… Tényleg nem iszik egy csésze teát? Anaïs ekkorra már teljesen kimerült a fáradtságtól, és rövidre akarta zárni a beszélgetést: – Emlék?… Én csak a kulcsokat szeretném elkérni. Hosszú útról jövök, és nagyon fáradt vagyok. Szeretnék lepihenni, és tudom, hogy a nagybátyám ilyenkor nem szokott még otthon lenni. A házmesternő lánya döbbenten hallgatta Anaïst. – Istenem! Hát maga nem tudja? – Mit nem tudok? – A nagybátyja körülbelül tíz nappal ezelőtt meghalt. Anaïs úgy érezte, megnyílik lába alatt a föld. A rémálom újrakezdődött. Egyszerre zihálni kezdett, majd lehanyatlott a szürke szövethuzatú fotelbe. – Nem értem. – Szívinfarktust kapott a lépcsőházban. Mikor meghallottam a puffanást, odasiettem, és azonnal hívtam a mentőket, de már késő volt. A negyediken lakó nyugdíjas orvos és a szomszédja is próbálták megmenteni, de hiába. Anaïs igyekezett visszafojtani a könnyeit. Erősnek kellett lennie, nem adhatta meg magát, legalábbis addig nem, míg a lakásba ér. Fakó hangon így szólt: – Adja oda a kulcsokat, legyen szíves! A lány leemelte a kulcscsomót a parafatábláról.
– Tessék. Szeretné, hogy felkísérjem? – Nem, köszönöm. Minden rendben lesz. Anaïs felállt, hogy elvegye a kulcsokat, majd a lány szomorú tekintetétől kísérve szótlanul az ajtó felé indult. A lépcsőházban viasz szaga terjengett. Anaïs lassan szedte a fokokat, miközben szeméből kibuggyantak az első könnycseppek. Anselme meghalt, mostantól tehát nem volt, aki segítsen rajta. Felért a második emeletre, kinyitotta a jól ismert nehéz tölgyfa ajtót, majd sietve becsukta maga mögött. A lakásban félhomály honolt. Anaïs egyenként kinyitotta a szobák ajtaját, majd a hálószobába ment, és maga sem tudta miért, végigsimított az ágyon. A lakásban rend és tisztaság uralkodott. Olyan érzése volt, mintha nagybátyja épp most lépett volna ki az ajtón. A dolgozószobában tudatosult benne először, hogy Anselme tényleg nincs többé. Az asztal tele volt könyvekkel, újságkivágásokkal, iratokkal, melyeket vékony rétegben por lepett be. 30 Conti rakpart, Párizs Dionüszosz visszahelyezte az újságokat az asztalra. Ragaszkodott hozzá, hogy maga vegye meg őket, miután végzett azzal a néhány találkozóval, mely a fővárosban várt rá. Ha port kellett kavarni, és össze kellett kuszálni a szálakat, a médiára mindig számíthatott az ember. A szicíliai máglyák tüze átterjedt a szomszédos országokra is, és oldalakon keresztül cikkeztek róla a Le Parisien, a Liberation és a Le Figaro lapjain. A Le Monde egy elemző írást is leközölt. Mindenki a gyilkosság elkövetői és a lehetséges indítékok után kutatott. A szektákra specializálódott szakember, akit előzőleg Dionüszosz is látott a tévében, azóta is rendszeresen elemezte a képernyőn a guru személyiségét. Egy másik specialista ellentmondást nem tűrő hangon kijelentette, hogy a hasonló eltévelyedések az ezoterikus könyvek társadalomra gyakorolt hatásának köszönhetőek. Ő egyébként úgy gondolta, hogy a Naptemplom Rend követői bukkantak fel újra. Idióta! Ennyi butaság láttán a mester nem tudta megállni, hogy ne mosolyodjon el, és ez még csak az igazi vihar kezdete volt. Dionüszosz arrébb tolta az újságokat, és kinyitotta a Casanova-kéziratot. „…A márki szolgája tizenegy órakor jött el értem, hogy elvigyen a gazdájához, akire egy aprócska szobában találtam rá. A padlót selyempárnák borították, a réz– és ezüstedényeken tálalt vacsora pedig kis asztalkákon várt az elfogyasztásra. Hamarosan megérkeztek a márki barátai is, és végül is heten ültünk asztalhoz. A vacsora amolyan mór módra zajlott, mind a kiszolgálás, mind az ételek tekintetében. A márki eredetisége egyáltalán nem lepett meg, és viselkedését tisztelete, illetve bizalma jeléül könyveltem el. Arra már megérkezésemkor felfigyeltem, hogy Granadában rengeteg hagyomány maradt fenn a kalifák idejéből. Egyesek szerint néhány család elődeik hitéhez is hű maradt. Azt suttogták, hogy keresztény nemesek is ápoltak bizonyos mór eredetű hagyományokat, melyeket generációról generációra adtak tovább. Ahogy az illendőség megkívánta, vendéglátóm mindenkinek bemutatott, de az én érdeklődésemet egyedül egy hatvanas éveiben járó férfi keltette fel. Ő volt mind közül a legjóképűbb, tekintetéből bölcsesség és szelídség sugárzott. Bármi került is szóba asztalunknál, ő mindig figyelmesen hallgatott engem anélkül, hogy egyetlen szót is szólt volna. A helyiségből kimenet rákérdeztem a vendég kilétére Pausolès márkinál, aki azt felelte, ritka értékes ember a vendége, akinek nagy becsben kell tartanom a barátságát, ha felajánlja. Tetszett nekem a jellemzés, és amint visszatértünk a kertben tett sétánkról, hogy a szalonban folytassuk a beszélgetést, én rögtön Don Ortega mellé ültem. Így hívták ugyanis a spanyol származású férfit, aki ilyen nagy hatást tett rám. Ami ezután következett, úgy mesélem el, ahogyan volt, még ha néhány részlet nevetségessé is tesz olvasóim előtt.
– Kedves jó barátom, ön életének egy fordulópontjához érkezett. Tudnia kell, hogy nagyon kevesen érik el a tudatosságnak azt a fokát, melyet ön birtokol. Még kevesebben jutnak túl rajta. Szavai Pausolès márkiéra emlékeztettek. Megkérdeztem, testvérem-e, mire ő elmosolyodott, és a szertartásos módon kezébe vette az enyémet. Megöleltem, ujjongván az örömtől, hogy igaz fivéremre leltem benne. – Önt Franciaországban avatták be – mondta. – Megítélésem szerint ottani testvéreink többet foglalkoznak politikai kérdésekkel, mint filozófiai természetűekkel. – Igaz, hogy Rousseau Társadalmi szerződése minden páholyban megtalálható. Testvéreink olvassák, elemzik… – …és, ha jól gondolom, közben a társadalom megújításáról álmodoznak. Azonban higgye el, testvérem, igazi forradalom csak az ember lelkében mehet végbe. Szavai elgondolkodtattak. Hiba lett volna a francia szabadkőművességet olyan politikai csoportosulásként láttatni, mely kizárólag a történelem folyásának alakításán dolgozik. Rengeteg testvérnek más ambíciói voltak, és sok páholy egyértelműen misztikus eredetű szertartások alapján gyakorolta a szabadkőművességet. – Egyetértek azzal, amit mond. Én azonban sok olyan testvérrel is találkoztam életem során, akik szabadkőművesként egyáltalán nem foglalkoztak profán ügyekkel. Sőt, maguk is a felszín mögött rejlő igazságot keresték. Valójában sosem tudtam, mit gondoljak azokról a páholyokról, melyek okkult rítusaikban látják a biztos beavattatás garanciáját. Bár tagjaik őszintesége kétséget kizáró volt, vezetőikről sok esetben már nem lehetett ugyanezt elmondani. Don Ortega arcán szomorú mosoly suhant át. – Értem, mire céloz. Én azonban attól félek, hogy ezek a próbálkozások valójában ezoterikus sületlenségek, melyek szégyent hoznak az igazi szabadkőművességre. Szavai hallatán az a bizonyos Cagliostro jutott eszembe, akiről még Itáliában hallottam, és akit én magam csak egy évvel később Aix-en-Provence-ban ismerhettem meg. Ő is egyike volt a hermetikus csodatevők és bolondos rituálék nagy szakértőinek. – Nem vitás, hogy a sarlatánok korát éljük, és nap mint nap hallani olyan kalandorokról, akik állításuk szerint az égiekkel társalognak, hogy azután újabb és újabb szertartásokat eszeljenek ki. Elmeséltem neki, hogy Párizsban és Lyonban jártam olyan testvérek között, akik azon dolgoztak, hogy közvetlen kapcsolatba léphessenek a Világegyetem Nagy Építőmesterével, mire beszélgetőtársam hangos nevetésben tört ki. – Magam is részt vettem hasonló összejöveteleken. Egy időben igen divatosak voltak Spanyolországban, pedig igencsak veszélyes vállalkozás volt a megszervezésük, hisz az Inkvizíció nem tréfál, ha mágiáról van szó, legyen az bármily nevetséges is. Ezután hosszasan a különféle ezoterikus rítusokról beszélgettünk, melyek során testvéreink, akiket egyébként józan gondolkodású embereknek tartottunk, a természet különféle erőihez imádkoztak, és Uriel arkangyalt hívták segítségül. – Ha éppenséggel nem pentagrammákat festenek a földre, hogy magukhoz szólítsák a Világegyetem rejtett erőit. – Vagy tömjénfüstben úsznak. – Mindez azonban – fordította komolyra a szót Don Ortega – arra az alapvető hiányra vezethető vissza, mely abból ered, hogy az ember mindaddig tökéletlen marad, amíg meg nem találja másik felét. Nem szóltam, és ő folytatta: – Egyébként madridi kalandja is azt sugallja számomra, hogy ön is a hiányzó részt keresi.
Válaszolni szerettem volna, de Don Ortega felállt. – Nagyon örülök, hogy beszélhettem önnel, mert úgy látom, az ön szíve tiszta és szelleme nyitott. Az igazi tudás pedig nem szerezhető meg e kettő nélkül. Arca felderült, és erősen magához ölelt. – Számítson rá, drága Casanova, hogy hamarosan újabb találkozót kérek majd öntől, és barátsága, melyet számomra felkínált, viszonzásra talál. Azt a kevés ismeretet, mellyel rendelkezünk, illik átadnunk testvéreinknek. Számíthat rám, mindent meg fogok tenni annak érdekében, hogy segítsem magát azon az úton, melyet a szívünk jelöl ki számunkra. Visszakísértem az ajtóig, ahol Pausolès márki már várt ránk. Illendően elbúcsúztam Don Ortegától, aki újra megígérte, hogy felkeres. – Milyennek találja testvérünket? – kérdezte a márki, amint egyedül maradtunk. – Szavakkal nem lehet kifejezni, milyen hálás vagyok, hogy megismertetett egy ilyen nagy emberrel. – Testvérünk igazi tudós a szó nemes értelmében. Életéből hosszú éveket áldozott arra, hogy Granada történelmét tanulmányozza. Éjszakákon át olvasta a mórok korából ránk maradt krónikákat. Látnia kellene a könyvtárát. Rengeteg kötetet és muzulmán időkből származó pergament halmozott fel benne. – Nem kockázatos dolog napjainkban egy másik vallás szent könyvei iránt érdeklődni? – Don Ortega nagy tiszteletnek örvend, és királyságunk legnagyobbjai fordulnak hozzá szívességért. Papjaink pedig legalább annyira tudatlanok, mint mohók. Ha arab írásra bukkannak könyvtárukban, ahelyett, hogy elégetnék, ahogy azt az Inkvizíció megkívánná, testvérünkhöz sietnek annak reményében, hogy jó pénzt kapnak érte cserébe. Mosolyognom kellett, ahogy magam elé képzeltem a koszlott reverendás szerzetest, aki tudtán kívül egy ritka könyvet cserél el néhány nyomorult pénzérmére. – Ortega testvérünk egyébként – folytatta Pausolès márki – nem az egyedüli, aki szívesen idézi fel a múltat. Ahogy azt már előbb is mondtam, a világ, melyben élünk, hagyományokkal terhes, és kötelességünk gondosan ápolni ezeket a tradíciókat. A mórok is csak örökösei voltak egy olyan tudásnak, mely náluk is jóval régebben született. Az előszobában álltunk, és vendéglátóm szolgája arra várt, hogy hazakísérhessen. – Biztosan lesz alkalma ezekről a kérdésekről magával Ortegával is értekezni. Nem szeretném megfosztani önt attól az élménytől, hogy az ő véleményét hallja először. Viszont mi dolga holnap? Kérdésére gondolkodás nélkül rávágtam, hogy szívesen állok rendelkezésére. – A Szentháromság-kolostorba ellátogatott már? – Még nem volt részem ebben a szerencsében. – Ez a város legrégibb kolostora, nővérem is ott él. Ott imádkozik lelki békénkért, és gondoskodik arról, hogy az apácajelöltek jó nevelésben részesüljenek. – Szent és nemes hivatás. – Kétségtelenül. A lányok, akiket odaküldenek, néha igen… meglepően viselkednek. – Kíváncsivá tett. – Nem azért jött Granadába, hogy élete új értelmet nyerjen? – Az ön szíves segítségével, igen. A márki előbb megfogta a kezem, és úgy folytatta: – Biztos lehet benne, hogy megismertetem magával az Utat.” 31 Montplaisir utca, Párizs Marcas egyetemista kora óta szerette a kávéházak hangulatát. A zsivaj nem zavarta, az állandó jövésmenés mellett is könnyedén merült a gondolataiba, ha úgy tartotta kedve. Egyébként is szeretett
kávézókban várakozni. Főleg, ha egy ismeretlennel volt találkozója. Most azonban, ahogy felnézett, annyira meglepődött, hogy kávéja helyett véletlenül az asztalra szórta a cukrot. Az idegen kérdezés nélkül leült, és Marcas elé tette névjegykártyáját, melyen az Isabelle Landrieu név állt. – Nem gondolta, hogy egy nővel van találkozója, igaz? – Nem. Ráadásul, ahogy láttam bejönni, azt hittem… – …hogy férfi vagyok? Igen, tudom, mostanában elég fiúsan nézek ki. Egyenes szárú nadrágot és zakót hordok… Ha azelőtt lát, mikor még a „femme fatale” korszakomat éltem, most biztosan nem ismerne fel. – Dehogyis, csak… – Csak mi? Unalmasnak tartja az öltözködésem? – Nem… ellenkezőleg. Hmm… A nő ráncolni kezdte a homlokát, mire Marcas rájött, úgy belegabalyodott saját mondanivalójába, mint egy pattanásos kamasz. – Inkább azt mondja meg, mivel foglalkozik tulajdonképpen! – Mondja el maga, mit tud rólam. Sok dolgom van még ma. Marcas nagyot sóhajtott. Az éjszaka nagy részét annak a dossziénak az olvasásával töltötte, melyet a rend küldötte adott át neki. Mire végzett vele, a helyzet rémisztően súlyosnak tűnt fel a szemében. Másnap reggel felhívta Parellt, aki volt olyan diszkrét, hogy nem tett semmilyen ironikus megjegyzést Marcas előző napi hitetlenkedésére. Mindketten azon a véleményen voltak, hogy az ügy bombaként robbanhat, ha nem vigyáznak. Parell ezért segítséget ajánlott neki. „Figyelj! Ez az egyetlen lehetőségünk arra, hogy kikeveredjünk a csávából. Ismerek egy szakértőt. Találkoznod kell vele, és így ráadásul köztünk marad a dolog, ha érted, mire gondolok.” Marcas nagyon is értette, mire céloz Parell, és elfogadta a Montplaisir utcai találkozó ötletét. – Amit én tudok rólad… Engedd meg, hogy tegezzelek, hisz mondhatni… – …egy család vagyunk. Persze, rendben. Folytasd! – Parell azt mondta, hogy a szekták nagy ismerője vagy, és hogy a tárcaközi bizottságnak dolgozol. – Ez minden? Isabelle kihúzott egy szálat Marcas cigarettásdobozából, miközben az egyik pincér egy csapat belga turista kedvéért felhangosította a tévét, melyben épp a híradót adták. – Ez nem elég? – De. Időnként tanácsadóként dolgozom a kormánynak, segítek nemzetvédelmi hivataloknak, részt veszek parlamenti kivizsgálásokban, információt gyűjtök. Néha egy-egy újság is megkeres, de szeretném, ha tudnád… – Megijesztesz. – Szeretném, ha tudnád, hogy ebben az ügyben elsősorban mint nővéred veszek részt. Olvastad a cikket? – Sajnos igen. – Hidd el, emiatt a szánalmas történet miatt nem a kormány fog bajba kerülni, hanem mi. A média célja nem más, minthogy szektaként mutasson be bennünket. Marcas tenyerével végigsimított a tanácsos által átadott dosszién. – Márpedig ha erről tudomást szereznek, könnyű dolguk lesz. El se hiszem, hogy léteznek még szabadkőművesek, akik varázslónak képzelik magukat. Isabelle a táskájába nyúlt, és egy Marcaséhoz hasonló mappát húzott elő belőle.
– Én is olvastam. Egy hete dolgozom már rajta. Parell igazán jó munkát végzett. – Az egész teljességgel hihetetlen. Régi korok rítusai, hatalomvágytól égő, hitet és törvényt nem ismerő misztikusok. Mintha csak az ősi istenek feltámasztásán dolgoznának. – De legalább nem az illuminátus24 tagjai. Szertartásaikból úgy tűnik, élő hagyományokból táplálkoznak. – Vagyis? A nő arcán különös mosoly suhant át. – Matrjoska baba! – Ezt nem tudom követni. – Az orosz, egymásba rejthető babák rendszere. Az egyikben benne van a másik. – Kifejtenéd kicsit bővebben? Isabelle újra cigarettára gyújtott. – Van itt, ugye, az a páholy, amelyhez a miniszter is tartozik. Természetesen nem a Regiusra gondolok, hiszen az már nem létezik. Viszont alapítottak helyette egy minden előírásnak megfelelő, minden szempontból hétköznapinak tekinthető páholyt. – Kivéve, hogy tagjai között találunk egy minisztert, és minden bizonnyal… – …más fontos személyiségeket is. Így van, de ez teljesen rendjén való. Akár szabadkőművesek, akár nem, az ismert emberek szívesebben járnak olyan helyekre, ahol egymás között lehetnek. – Ez aztán a testvériség! – Viszont ettől még nem lesz egy társaságból szekta. Marcas, aki nem is olyan rég kezdett el újra dohányozni, maga is cigarettáért nyúlt. – Akkor mi nem stimmel velük? – Az, hogy megváltoztatták a rituálét. Két éve kértek engedélyt arra, hogy egy ősi szertartást használhassanak a páholyban. Nem ritka, hogy egy műhely ezt teszi, mert a szabadkőműves történelem egy-egy korszakát szeretné feleleveníteni. – Jól ismert szertartásról van szó? – Igen is meg nem is. A XVIII. században sok olyan rítus volt használatban, melyeknek csak rendőrségi aktákból és magánlevelezésekből ismerjük a nevét. Jelen esetben egy jegyzékbe vett szertartásról van szó, de fogalmunk sincs, hogy mit tartalmaz valójában. Ez csak álca. – A szövegét csak ismertetniük kellett. A szertartásbizottság elfogadta? – Igen. – Akkor biztosan létezik legalább egy másolat. – Nem. A dosszié eltűnt. Akárcsak a páholy táblája a tagok neveivel, és a jelenléti ív, melyből a résztvevők kilétét tudhatnánk meg. Az üléseken készült beszámolók is egytől egyig köddé váltak. – Mink van akkor? – Az, amit Parell megtudott: egy miniszter az őrültekházában és egy lány a halottasházban. – Zseniális! – Bizonyos híresztelések alapján azonban van még egy nevünk: Henry Dupin. – A divattervező? Marcas ujjaival az asztalon dobolt. Isabelle pedig az órájára nézett, majd folytatta: – A páholyt valamiféle szekta tagjai is látogatták. Ebben biztos vagyok. – Parell is ezt mondja, de egy szekta guruját azért nem olyan nehéz megtalálni. – Nem hiszem, hogy felismernéd, ha találkoznál eggyel. Hacsak nem adja bizonyítékát különleges hatalmának. – Ahogy tette azt a miniszterrel is, aki – mily' furcsa – egyszeriben második fiatalkorát kezdte élni. Ki
tudja, ez a mester talán megtalálta az örök ifjúság elixírjét. Hacsak nem magát a Szent Grált vagy a Bölcsek Kövét. – Feltéve, ha ez a három nem egy és ugyanaz. – Viccelsz? – Nem. – Nem gondolhatod komolyan… Marcasnak hirtelen Anselme jutott eszébe. – Nekem most mennem kell – vágott a szavába Isabelle. – Viszont a legújabb tudományos kutatások alapján készítettem neked egy összefoglalást. Magad is meg fogod látni. Ha egészséges, a szellem rengeteg mindenre képes. Csak hit kell hozzá és a leghathatósabb mozgatórúgó… – Azaz? – A szex! Isabelle egy kék mappát tett az asztal műmárvány lapjára, majd felállt. – Ezt olvasd el! A helyiségben hangos kiabálás támadt. Marcas a turisták felé fordult, akik nevetgélve kiáltoztak, és közben hevesen gesztikulálva a tévére mutogattak. A képernyőn Manuela Réal volt látható, kezében mikrofont tartott, és dekoltázsa mögött csodás keblek sejlettek fel. Isabelle Marcashoz hajolt: – Na mit mondtam? 32 Conti rakpart, Párizs Dionüszosz a nappali közepén elhelyezett díványon ült. A helyiség két ablakából a Szajnát lehetett látni, azon túl a Louvre udvari homlokzatát, illetve a Vert-Galant parkot. A függönyöket elhúzták, és a város esti fényei szabadon hatoltak be a szobába, különféle geometriai formákat rajzolva a padlószőnyegre. A díványt az ablakokkal szemben, az ajtónak háttal helyezték el. Az előszobában a mester egyik tanítványa őrködött, le sem véve a szemét a képernyőkről, melyeken a különböző bejáratok felett működő kamerák által vett kép jelent meg. A tény, hogy közvetlen környezetét ellenőrzése alatt tartja, egyszerre hozott megnyugvást és izgalmat a mester mindennapjaiba. Az utcáról érkező fénycsíkok nem adtak elég világosságot ahhoz, hogy Dionüszosz láthassa magát a szoba egyik sarkában elhelyezett tükörben. A tükörképből csak egy kontextusától megfosztott forma, egy anonim arc halvány nyoma nézett vissza rá. Dionüszosz egyébként sokáig nem szerette saját vonásait. Egészen addig, amíg meg nem értette, hogy egy tekintetet, egy mosolyt ugyanúgy lehet és kell formálni, mint egy szobrot, tökéletességre törekvő igényes vonalak mentén. Az arcot csakis egy belülről jövő kép alapján lehetett életre kelteni. Ehhez viszont szükség volt a módszer ismeretére. Dionüszosz módszere a következőképp nézett ki: a mester először hosszasan a saját szívverésére koncentrált, az egyre szabályosabb dobbanásokra. Addig figyelt így csendben, míg olyan érzése támadt, mintha egy metronómot hallgatna. Ekkor lélegzését a csalhatatlan ütemű ritmushoz igazította. Minden egyes levegővételnél megpróbálta vizualizálni arca egy szeletét, és ezt a képet a következő kilégzés során emlékezetébe vésni. A gyakorlat végére olyan élesen látta magát lelki szemei előtt, mintha fotón nézné azt. Ettől kezdve légzését lelassította, és minden egyes be–, illetve kilégzést hosszan kitartott. Az arcán végrehajtásra váró változtatások alapja ez a gyakorlat volt, mely által képzelete, mint egy fotólemez, a hosszan kigondolt metamorfózisok lenyomatává vált. Mikor Dionüszosz elért a legpontosabb képig, hirtelen megszakította a gyakorlatot. Korábbi megfigyelései alapján arra a következtetésre jutott, hogy erősebb hatást tud elérni, ha hagyja dolgozni
tudatalattiját is. Az eleusziszi misztériumokba beavatott régi görögök is pontosan tudták, mi mindenre képes a tudatalatti. Látszik ez abból is, ahogyan legtitkosabb szertartásaik során rendre megünnepelték az elültetett búzamag érését a földben. Ahhoz, hogy a tökéletes formát világra hozhassák, jelképes halált kellett halniuk, be kellett hódolniuk a mélység erői előtt. Dionüszosz kinyitotta a szemét, jobb karját pedig kinyújtotta. A kanapé végében egy könyv feküdt, melyből már nem volt sok hátra. Egy kötet, melynek megjelenésére sokáig várt: Lawrence Childer A szabadkőműves Casanova című könyve. A híres szakértő szerint Casanova puszta kíváncsiságból vált szabadkőművessé. A legendás csábító tudvalevőleg szívesen járt kozmopolita és gyakran rossz hírű társaságokba, a szabadkőművesség pedig segített neki támogatókat találni Európa összes udvarában és városában. A nemzetközi hálózat tagjaként Nápolytól Berlinig, Párizstól Szentpétervárig bárhol érvényesíthette érdekeit. Childer kimerítően tanulmányozta Casanova szabadkőműves kapcsolatait, melyeket 1750-es lyoni beavatásától fogva alakított ki. Az Emlékiratok írója Goethétől Voltaire-en, a transzvesztita Éon lovagon és II. Frigyes porosz királyon át majdhogynem az összes fontosabb testvért felkutatta hosszú kalandon pályafutása során. Ha egyszer-egyszer bajba került, fivérei mindent megtettek, hogy segítsenek rajta, és gyakran előre figyelmeztették, ha a letartóztatás vagy a száműzetés veszélye fenyegette. Nem is beszélve örökös anyagi gondjairól… Childer könyvében elnéző együttérzéssel ecsetelte például azt az 1764-es esetet, mikor Brunswick hercege saját bankáraival szembemenve tetemes összegről állított ki váltót Casanova nevére. A sok hasonló segítségnyújtás történetét olvasva joggal lepődik meg az ember a kor szabadkőműveseinek zavarba ejtő naivságán, persze az sem kizárt, hogy mindezért Casanova is nyújtott valamiféle ellenszolgáltatást. Childer szerint Casanova minden kétséget kizáróan azért járt a páholyokba, és főként a magas fokú ülésekre, hogy kapcsolatrendszerét szélesítse, de talán még ennél is jobban motiválta a vágy, hogy újabb és újabb rítusokba avattassa be magát, és a megszerzett ismeretet utazásai során kamatoztathassa, így az sem meglepő, hogy egyesek szerint gyakran fordult meg az ősi hermetikus hagyományokba nápolyi tartózkodása során beavatott Tschoudy báró páholyában, akinek Lángoló csillag25 című könyve az egész európai szabadkőművesség alapolvasmányává vált. Casanovát sokszor látták egy bizonyos Joseph Balsamóval, későbbi és ismertebb nevén Cagliostróval is, a későbbiekben világszerte elterjedt egyiptomi rítusú szabadkőművesség alapítójával. A híres kalandor Oroszországban a titokzatos Melissino közeli barátja lett, azé a szabadkőművesé, aki a magas fokok gyakorlatát a cár udvarában bevezette. Childer tökéletesen alátámasztott következtetései mindenkit meggyőztek volna. Dionüszosz újraolvasta a befejező részt, majd letette a könyvet a karfára. Mint mindig, ha ellenvéleményére alapot talált, melyet így érvényre juttathatott és így győzelmet arathatott, most is szinte repesett az örömtől. Egy ilyen könyv kétségtelenül letörölte Casanováról a sarlatán, és a szabadkőműves páholyokról a nyomorult és hiszékeny emberek szektájának bélyegét. Childer jó munkát végzett, egyedül a híres kalandor motivációit illetően tévedett. Casanova ugyanis nem azért járta szorgalmasan a páholyokat, és nem azért bábáskodott megannyi magas fok létrehozásánál, hogy üzletet csináljon. Nem! Mindennek merőben más oka volt. „– …Tudta ön – kérdezte a márki a kolostorhoz vezető úton –, hogy a mórok idején egyes lányokat az örömszerzés művészetére tanítottak? – Erről a gyönyörteli történelmi tényről eddig nem hallottam. – Meglepi? – Egyáltalán nem. Hiszen nem azt ígérte a Próféta is a jó ügyért harcolóknak, hogy Allah paradicsomában szűzleányok várnak majd rájuk, hogy teljesítsék minden kívánságukat?
– Látom, ismeri a Koránt. – Tanulmányoztam azt is, ahogy minden szent könyvet. – Érdekelték önt valaha is a szúfik? Még emlékeztem, hogy Konstantinápolyban beszéltek már nekem erről az iszlám szektáról, melyet a történelem során hol a magasba emeltek, hol üldöztek, és amely napjainkban leginkább elkorcsosulni látszott. – A kerengő dervisekre gondol? Pausolès márki akaratlanul is elmosolyodott. – Úgy beszél most, mint Voltaire. A szúfik valójában az igazság nyomában jártak, ugyanis az Istenhez vezető utat keresték. – A Próféta szerint csak egy ilyen út létezik. – Bár igazhitű muzulmánok voltak, a szúfik nem vetették alá magukat a vallási dogmáknak, és éppen így válhattak a bölcsesség közvetítőivé. Nem szóltam, ezért a márki folytatta: – A szúfik egyik és talán legnagyobb adománya, hogy olyan hagyományokat is lejegyeztek, sőt, gyakoroltak, melyek nem képezték részét vallásuknak. – Becsülendő tolerancia. – Így például ők hívták fel először a figyelmet arra, micsoda tehetségük volt a sivatag asszonyainak, vagyis a berber nőknek ahhoz, hogy örömet szerezzenek a férfiak számára. – Ritka tehetség. – Mondhatni, istenadta. A következő kérdést csak félve mertem feltenni, de hajtott a kíváncsiság: – És ez a tehetség a mai berber asszonyokban is megvan? A márki kezével egy széles, fehér falra mutatott, mely szinte vakított a napsütésben. – Megérkeztünk. Miután barátom jelezte érkezésünket nővérénél, mindkettőnket a beszélőhöz vezetett, és alig egy perccel később már jött is a lány, a márki vágyának tárgya. A fiatal apáca még nem töltötte be tizenkilencedik életévét, és vonásai finomsággal vegyes szelídséget tükröztek. A barna hajú, érzéki lány feszülő inget viselt, mely érzékelni engedte dús kebleit, és szemmel láthatóan szívesen vette pillantásainkat, hisz nem mutatott magából mást, mint amire minden szerelmes vágyik. Megjelenéséből természetére is könnyen lehetett következtetni, elbűvölő arcocskája alapján pedig mindenki csak előnyére ítélhette volna meg. Egy pillanatig elgondolkodtam azon, vajon milyen kapcsolat fűzi az apácajelöltet a márki nővéréhez. Ez utóbbi arcán ráadásul olyan huncut kifejezés ült, mely nem hagyott nyugodni. Egy örök életére bezártságra ítélt nőhöz képest vonásai olyan frissességet és derűt árasztottak, mely kibékíthetetlen ellentétben állt apácaruhája komor szigorúságával. A kontraszt szinte mellbe vágott, és lelkialkatom alapján egyedül olyan következtetésre tudtam jutni, mely egész valómat lángra lobbantotta. Belső zűrzavarom valószínűleg arcomra is kiült, mert a két nő egyszerre tört ki hangos hahotázásban. Zavaromat látva még a márkinak is nevetnie kellett. – Hát mit mondtam, drága Casanova? Nem két olyan virággal állunk most szemben, melyek illata egyszerűen megrészegít? – Ez a csokor bizony elkábítja az ember érzékeit. A legmerészebbnek azonban mindünk közül a fiatal apácanövendék mutatkozott, akinek tekintete többször is összeakadt az enyémmel. Gondolatban ennél többre egyetlen hasonló találkozás esetén sem ragadtattam még el magam. Lelkem támadásra buzdított, és még mialatt bókjaimmal fűztem tova a beszélgetés fonalát, vágyam által olyan vizekre tévedtem, melyre nem számítottam. Képzeletem mindig
is gazdag volt, de ez a kétértelműén mosolygó gyermek ókori istennőként tűnt fel előttem, aki azért jött el hozzánk, halandókhoz, hogy álmainkban kísértsen bennünket. – Szabad megkérdezni a nevét, kisasszony? A kérdésre a márki nővére válaszolt: – Mi Alsachának hívjuk. – A mórok nyelvén ez annyit tesz: „csillag” – tette hozzá a márki. – Egy elszigetelt hegyi faluból származik, és… néma. Ez a kijelentés nagyon megdöbbentett. – Nem tud beszélni? – Ahogy mondja. Isten azonban sok más képességgel megáldotta. – Való igaz, a tekintete… – Maga jó megfigyelő. Mondja, milyen hatást gyakorol önre a tekintete? Keresni kezdtem a szavakat, egyrészt, hogy elkápráztassam ezt a bájos lényt, másrészt, hogy kellő pontossággal fejezzem ki érzéseimet. – Olyan a tekintete, mint a szél, amely felszítja a képzelet parazsát. – Találó! Így aztán kényszerű némasága is inkább szerencse. – Hogy érti? – Amit szavakkal nem lehet kifejezni, benne összegződik. – Még mindig nem értem. – Nemsokára maga is megérti. Valahol a kolostor mélyén harangszó csendült, mire a két nő sötét, vállig érő kendővel takarta be az arcát. – Elérkezett a mise ideje. Mennünk kell – szólalt meg a márki. Ahogy felkeltem, hogy elbúcsúzzam, Alsacha az ajtóhoz indult, majd mielőtt kilépett volna a beszélő bejáratán, még egyszer hátranézett, és egy utolsó pillantást vetett rám. Szívem nagyot dobbant. A találkozás lelkem mélyéig megrázott. Olyan érzés volt, mintha lábam alatt megremegett volna a föld. Egy pillanatra úgy éreztem, egy másik világot pillantok meg, és megindultságomban megragadtam barátom vállát. – Most megtette az első lépést a valódi élet felé – suttogta fülembe a márki.”
HARMADIK RÉSZ „A hím és a nőstény által rajzolj kört, majd kockát, majd háromszöget, végül még egy kört, így jutsz el a Bölcsek Kövéhez.” Michael Maier, alkimista, 1618 33 Albaicín városnegyed, Granada, Spanyolország Még nem volt nyár, de már az egész városban tombolt a hőség. Az Alhambra tartóoszlopaitól a katedrálisig, Albaicín magasan fekvő részeitől a hajdani cigány barlanglakásokkal lyuggatott Sacromontéig a lakók mind az utcán voltak, hogy a kora esti friss levegőn hűsöljenek. A beszélgetés a négy nappal később esedékes Szent Hét előkészületeiről folyt. A csuklyás felvonulás menetét már jó előre, másodpercre pontosan megszervezték, hogy a Szent Család előtti tiszteletadás a lehető legméltóságteljesebb módon történjék meg. Éppúgy, mint Andalúzia más nagyvárosaiban – az örökös vetélytársként emlegetett Sevillában, a gőgös Córdobában és a nyílt tengeri Cádizban –, Granadában is vallási buzgalommal átitatott, gyászos hangulatú körmenetekre került sor az ünnep kapcsán. Éjjelnappal hívők tízezrei tolongtak a csúcsos sipkát viselő, vezeklő szerzetesek szekerei körül. A különféle vallási társaságok a legpompázatosabb színekben vonultak fel Jézus Krisztus és Szűz Mária tiszteletére, közülük is a legfontosabbak feketében, kékben, pirosban, illetve fehérben. Hiába volt azonban Isten a mélyen vallásos andalúziaik többségének örök lelki vezetője, Manuela Réal nem tartozott az általa csak „bigott csordának” titulált emberek köréhez. Rég kiűzte már gondolataiból a Názáretit és annak meggyalázott keresztjét, mely számára az évszázadokon át folyó elnyomást és a sok megtört lelket szimbolizálta. A színésznő albaicíni háza ugyan dugig volt régiségekkel, keresztény tárgyaknak azonban sem a falakon, sem a szekrények mélyén nyoma sem volt. A asszony magát boszorkányként, úgynevezett brujaként tartotta számon, akinek semmi dolga se Istennel, se az ő ájtatosságtól remegő lábú vazallusaival. A katolikus vallással szembeni ellenérzései egyébként azokból az időkből származtak, mikor családját sorozatos üldöztetéseknek tették ki Franco uralma alatt. Nagyapját, a kiváló jogprofesszort és haladó szellemiségű keresztényt a köztársaságpártiak megkínozták, majd agyonlőtték. Manuela, aki egy Franco-hű apácák által vezetett intézetben nevelkedett, máig őrizte az engedetlenségéért kapott büntetések, illetve a családja „vörös” múltja miatti gúnyolódások nyomát. A hátára mért ütések száma, amiért nem tudott kellő alázattal nézni a keresztre, évről évre egyre gyarapodott, de ezzel párhuzamosan nőtt lelkében a gyűlölet is. Mire elérte a nagykorúságot és az intézet falait elhagyhatta, Manuela megfogadta, hogy Krisztust és a Szent Családot örökre megtagadja. Ezt az elhatározást azóta sem tudta semmi felülírni. Épp ellenkezőleg. Az idők során Manuela egyre népszerűbb lett, és a hírnév megadta számára a szabadságot, hogy olyan egyházzal szembehelyezkedő vallási, illetve filozófiai mozgalomhoz csatlakozzék, amilyenhez éppen kedve támadt. Egy egyiptomi forgatás alkalmával például ellátogatott Nag-Hammadiba, ahol néhány évtizeddel korábban gnosztikus kéziratokat tartalmazó titkos könyvtárat tártak fel a régészek. Látni akarta azt a titokzatos helyet, ahol férfiak és nők évszázadokon keresztül vívtak harcot a keresztények elnyomó uralma ellen. Ezek az „eretnekek” álmodozásra késztették Manuelát, akit valósággal elvarázsoltak a gondolat anarchiáját hirdető és a hivatalos vallás megnyomorító dogmáit megtagadó emberek totális szabadságra ösztönző elképzelései. Nem is beszélve a szexualitáshoz fűződő kapcsolatukról, melyet a korlátlan függetlenség jegyében alakítottak ki. Az erkölcsöknek ez a fajta „szabadossága” magával ragadta Manuelát.
A színésznő magasan ívelő karrierje csúcsán vásárolta ezt a régi granadai házat, úgynevezett carment, melyből közvetlenül az Alhambra falaira lehetett látni. Ízlése szerint kialakított egy hatalmas teraszt és kertet, építtetett egy úszómedencét, melyet narancsfákkal, illetve különféle cserjékkel takart el a földi halandók elől. Miután a katolikus királyok elfoglalták Granadát, a mórok a városnak ebbe a régi negyedébe menekültek, Manuela háza pedig egy arab orvos utolsó lakhelyéül szolgált, mielőtt 1568. szentestéjén több száz muzulmán társával együtt meggyilkolták volna. Természetesen Jézus Krisztus legnagyobb dicsőségére. A világ legtávolabbi szegleteiben zajló forgatások között ebbe a kis palotába vonult vissza Manuela, hogy feltöltődjön, és férjével legyen. Sok színésznővel ellentétben ő csak egyszer házasodott. Az ismerősök és rokonok gyanúsítgatásai és kritikája ellenére szövetségük állta az idő próbáját. Fiatalabb férjet választani még a Franco-éra utáni Spanyolországban is egyet jelentett a konzervatív emberek állandó rosszallásával. Képmutató, frusztrált és alattomos ember pedig még ma is bőven akadt. Az őt ért támadásokkor Manuela mindig azokra gondolt, akik évente egyszer, húsvét idején a legnagyobb buzgalommal vetették magukat Jézus lába elé. Birkáknak tartotta őket, akik az év többi napján ugyanezzel a lelkesedéssel borultak a bűn oltárához, teljesen megfeledkezve az evangélium tanításairól. Ő legalább nyíltan vállalta szerelmét. A spanyol nők bálványként imádott énekesével, Juan Obregonnal kötött házassága hihetetlen port kavart mindkettejük rajongótáborában. Az esküvő napján egy félőrült nő valósággal Manuelára ugrott a polgármesteri hivatal előtt, hogy saját kezével vágja el a torkát, miközben azt ordítozta, hogy a színésznő juttatja majd pokolra Juant. Manuela azóta is magán hordta a „megvilágosodott” keresztény asszony pengéjének nyomát. Ezek az idők azonban elmúltak, és most, ahogy a ház teraszán állva az Alhambra csipkés homlokzatában gyönyörködött, Manuela kimondhatatlan örömöt érzett. Olyan szerelmes perceket töltött el az imént férjével, mely minden eddigi együttlétüket felülmúlta. Reggel érkezett vissza Párizsból, rögtön egymás karjába omlottak, ahogy minden egyes viszontlátás alkalmával, ezúttal azonban valami nagyon különlegessel kísérleteztek. Olyasvalamivel, melyre már készültek, és amelyet régóta érleltek magukban. Ölelkezésük közben Manuela többször is azt hitte, meghal, majd újjászületik, hogy azután újra azt érezze, semmivé lesz. Őrült orgazmust élt át, mely semmiben sem hasonlított ahhoz, amiben ez idáig valaha is része volt. Olyan érzés fogta el, mintha a gyönyör óceánjában oldódott volna fel. Megfordult, és a nagyszoba üvegén keresztül Casanova portréjára nézett. A festményt kérésére egy perui barátnője készítette, aki szép volt, mint egy szentkép, és az Amazonas vidékéről származott, ahol a nőknek olyan képességeket tulajdonítottak, melyekkel megbabonázták a férfiakat. Malénak sikerült megragadnia azt a zavarba ejtő érzékiséget, mely a nagy csábító titokzatos tekintetéből áradt, és amellyel mágnesként vonzott magához mindenkit, aki kicsit is fogékony volt rá. Manuela szerette ezt a portrét, és valahányszor ránézett, mindig olyan érzése támadt, mintha valamilyen időtlen érzelmi közösség fűzné őt össze Casanovával. Amíg élt, a kalandornak nemegyszer ugyanolyan gyönyörben volt része, mint most Manuelának. Egy dallam csendült az éjszakában. A színésznő azonnal felismerte azt a saetának nevezett cigány dalt, mely kizárólag a vallási felvonulások alkalmával volt hallható. Ez volt az egyetlen dolog, amely ezeken a számára elviselhetetlen keresztényünnepeken örömöt okozott neki. Az énekes valószínűleg a körmenetre gyakorolt. A gondolatra, hogy mit tesz majd ő a vezeklők éjjeli felvonulása alatt, Manuela arcán halvány mosoly suhant át. Ő bizony semmiféle bűnért nem fog vezekelni, ahogy azt a sok bigott katolikus teszi. Sőt, inkább elköveti őket. Két évvel korábban férjével kibérelt egy második emeleti kis lakást a belvárosi San Fernando úton, és a felvonulások idején mindig itt húzták meg magukat. A
behatolást mindig arra a pillanatra időzítették, mikor a Szűz Mária-szobrot vivő kocsi az ablakuk alá ért. Manuela különös örömöt lelt abban, hogy Jézus szülőanyjának figyelő tekintete mellett élvezhet el. Lelke mélyén nem érezte istenkáromlásnak, amit tett. „Szűz Mária minden bűnösnek megbocsát, még neked is.” Ezt Juan mondta az ölelkezések után, bár ő azért a maga részéről rendszeresen kisebb adományokkal támogatta a Szent Szűz Társaságot. Manuela végigsimított hosszú, fekete haján, és visszaindult a hálószobába. Ahogy a tükör előtt elhaladt és belenézett, az a kínzó érzése támadt, hogy teste újra veszített feszességéből. Alakja, mely hihetetlen jó formában volt negyvenhét éves kora ellenére is, bárkit lenyűgözött volna, de ő egyre több hibát fedezett fel rajta. Most azonban, hogy rájött, az igazi gyönyör forrása nem az emberi külső, ez sem érdekelte már igazán. Átvágott a nappalin, és halkan kinyitotta a hálószoba ajtaját. A takarók a földön hevertek, tíz évvel fiatalabb férje pedig még ott feküdt a vetetlen ágyban. Juant szőkesége miatt – mely meghökkentő kontrasztban állt Manuela fekete hajával –, El Rubiónak nevezték a rajongói. Az énekes, akit olyan megszállottan foglalkoztatott a külseje, hogy szépségének megőrzése érdekében még plasztikai műtétnek is hajlandó volt alávetni magát, most ott feküdt a hátán, félrefordított fejjel. Manuela vágyakozva nézte őt, majd nemi szervét izmos combjai között, mely ilyenkor olyan vékonynak és erőtlennek tűnt, hogy a színésznő mindig csodálattal vegyes megdöbbenéssel vette tudomásul, ha kell, milyen hihetetlenül keménnyé tud válni. Persze a keresztény intézményekben ezt sem tanították. Manuela fejébe hirtelen éles fájdalom hasított. Az ágyhoz botorkált és leült, hogy kissé összeszedje magát. Egyszerre minden ízében remegni kezdett, és úgy érezte, karja és lába képtelenül hosszúra nyúlik. Juan felé tapogatózott, de mintha ebben a pillanatban egyszeriben megnőtt volna köztük a távolság, karjával nem érte el a férfit. Egyre azon gondolkozott, mi történik vele. Pánikrohama sosem volt, és ez a váratlan rosszullét felkészületlenül érte. Épp próbált volna felállni, mikor a fájdalom ismét hatalmába kerítette, de ha lehet, ezúttal még intenzívebben. Alig kapott levegőt, és görcsöktől kínzottan gömbölyödött össze az ágyon. Biztosan az utazás fárasztott ki. Igyekezett megnyugodni és ellenállni a félelemnek. – Juan, segíts! Kérésére azonban nem jött válasz, mire újra kiabálni kezdett: – Jó isten, Juan! Ébredj fel! Férje nem mozdult. Ekkor Manuela megragadta a bokáját, és olyan erővel mart belé, hogy felsebezte rajta a bőrt. Juan azonban továbbra sem moccant. Manuela nehézkesen felállt, és valami nagyon különösre lett figyelmes az ággyal szemben. A falon lévő festmény fényárban úszott. A kék hihetetlen intenzitással vibrált, és az ötágú csillag – mintha életre kelt volna – szaggatottan forgott saját tengelye körül. A fénysugarak az egész szobát beragyogták. A vászonra festett, hosszú hajú nő teste szünet nélkül hullámzott egy láthatatlan spirál mentén. Manuela kezdett ráeszmélni, mi történhetett. Csillagok vagyunk. Segítséget kellett hívnia, mielőtt újabb roham törne rá. A fájdalomtól bénultan az éjjeliszekrényhez vonszolta magát, hogy telefonáljon. Alig egy méterre lehetett a készüléktől, amikor odakint újra felharsant a saeta. Manuelának hirtelen az a furcsa gondolata támadt, hogy a cigány neki énekel, és így kíséri nyomorúságos kapálózását a telefonért. Érezte, hogy bármelyik pillanatban elvesztheti az eszméletét, ezért gyorsan megragadta a készüléket és tárcsázta a mentők számát. A diszpécser szavait azonban már nem hallotta, mert újabb roham tört rá. A padlóra hanyatlott, és elsötétült előtte a világ. 34
Saint-Antoine Kórház, Párizs A kórház felvételi osztálya előtt először egy betegszállító, majd egy mentőautó viharzott el szélsebesen. Az intézetből fehér köpenyes férfiak és nők siettek a kocsikban érkező új betegek fogadására, miközben a régi épület falai fájdalmas kiáltások zaját visszhangozták. Isabelle a bejárat előtt várt Marcasra. A találkozást megelőző telefonbeszélgetés során a nő zavarodottságot hallott ki a felügyelő hangjából, amit látatlanban annak a mappának tudott be, melyet korábban ő adott neki. Mint általában a szabadkőművesek, Marcas is hitt testvérei becsületességében, a szektákat pedig beteges karizmával megvert szemfényvesztők és a hatásuk alatt álló gyengeelméjű emberek menedékének tartotta. Szemében ezek a szélhámosság és a bizalommal való visszaélés ékes példái voltak, és sosem ismerte volna be, hogy bizonyos szabadkőműves rítusok sok hasonlóságot mutatnak néhány szekta szertartásaival. Isabelle-nek azonban pontosan ezt sikerült igazolnia értekezésében, amikor tudományosan igazolta a képzelet hatalmát az emberi viselkedés felett. Bizonyos koncentrációs és drámatechnikák ugyanis ugyanolyan hatást értek el, akár szabadkőműves páholyban, akár szektában gyakorolták őket. Marcas sietős léptekkel közeledett, miközben Isabelle felé intett. – Köszönöm, hogy eljöttél. Remélem, nem borítottam fel teljesen a napirended – szólította meg Isabelle. – Nem. Főként, ha segítségemre lehet – válaszolta közömbös hangon a felügyelő. Isabelle és Marcas elsétáltak a főépület mellett, kikerülték az orvosoknak fenntartott parkolót, majd beléptek egy újonnan emelt melléképületbe. – Itt is vagyunk – konstatálta Isabelle. A Saint-Antoine Kórház alkalmazott neurológiai kutatóosztályán jártak. A részleg csúcstechnológiát képviselő laboratóriumában a leginnovatívabb módszerekkel vizsgálták a központi agy és az idegrendszer között fennálló bonyolult kapcsolódások természetét. Munkája során Isabelle rendszeresen ellátogatott ide. Néhány évtizede egyre több olyan szekta tűnt fel, ahol hagyománykövetés címén olyan szertartásokat végeztek, amelyek különösen hasonlítottak a tudósok által kollektív hipnózisként és önszuggesztióként emlegetett jelenségekhez. A tudományos lélekorvoslás egy ideje valahol a klasszikus pszichológia és az ideggyógyászat határán folyt, és az általa hozott meglepő eredmények egyaránt érdekelték a terapeutákat, a hadsereget, de úgy tűnt, még a szektavezetőket is. Egyre inkább beigazolódott, hogy adott körülmények között a lélek erős befolyást gyakorol az emberi viselkedés egészére. Marcas szkeptikus volt, és Isabelle lénye is kissé zavarodottá tette. Figyelmesen végigolvasta a dossziét, és – bár a benne leírt kísérletek is megdöbbentették – a téma bemutatásának tényszerűsége és pontossága még inkább meglepte. Nővére munkája maga volt „a helyes módszer” iskolapéldája. Az értekezés igazi funkcionáriusnak láttatta Isabelle-t, kellően hidegnek és eltökéltnek. Olyan nőnek, akitől Marcas mindig megijedt, velejéig szakmabelinek, aki hibátlanul végzi a dolgát és tudatosan megközelíthetetlen. Egyúttal azonban vonzó is, ami a felügyelő szemében már-már az ésszerűtlenség határait súrolta. Marcas jól ismerte saját magát: Isabelle-lel szemben, aki könnyen keltett lényével kisebbrendűségi érzést másokban, a felügyelő is hamar elveszthette a talajt a lába alól. Idegen volt számára az a fajta elgondolás is, miszerint a szimbólumok hatalma egyszerű illúzió, a képzelet játéka. Mint megannyi szabadkőműves, Marcas is kelletlenül állt azok előtt a tudományos megállapítások előtt, amelyek sikerrel rántották le a leplet a korábban misztikumként számon tartott tényekről. Egy beavatott számára a szabadkőművesség titka egyértelműen a rítusok gyakorlásában rejlett, a rítusokéban, amelyek a tudat módosítását szolgálták. Ennél többet azonban maguk a szabadkőművesek
sem tudtak a gyakorlatok mechanizmusáról. A szabadkőműves szertartásokat még sosem tanulmányozták pszichológiai nézőpontból. Azt persze a testvérek sem vitatták, hogy például a harmadik, mesteri fokba való átlépés, és annak színpadias mivolta olyan intenzív érzelmi töltettel párosul, amellyel szemben senki nem tudna közömbös maradni. Ezzel a megállapítással tulajdonképpen meg is elégedtek, mintha azáltal, hogy a szertartások mögött rejlő értelmet keresnék, azt kockáztatnák, hogy valamiféle útvesztőben vesznek el. Kinyílt az ajtó, s a rajta kilépő rövid, barna hajú, középkorú nő egyenesen Isabelle felé indult. A nőből ugyanaz a tekintély és módszerismeret sugárzott, mint Isabelle-ből. – Kísérletet szeretnél végignézni, vagy konzultációra jöttél? A vizsgálataid eredményét még nem kaptam meg. – Az egyik kísérlet miatt jöttem. Hadd mutassam be Marcas felügyelőt. – Örvendek, doktor Cohen vagyok. Eszerint a rendőrség is érdeklődik az ideggyógyászat iránt? – A rendőrség minden iránt érdeklődik. – Ez nem valami megnyugtató! Isabelle közbeszólt: – Ne aggódj! Antoine is szektákkal foglalkozik, és megkért, hogy frissítsem fel az ismereteit. – Mégis milyen területen? Marcas úgy érezte, itt az ideje, hogy megszólaljon: – Kezdje az elején! A kutatók ugyanúgy dolgoznak, mint a rendőrök: a történet elején mindig van egy titok. A doktornő legyintett. – Akkor menjünk az irodámba! A helyiségbe lépve a doktornő azonnal cigarettáért nyúlt. Ezek szerint ő is a dohányzást nyilvános helyeken tiltó korlátozások áldozata. Ez némileg szimpatikusabbá tette a felügyelő szemében. Doktor Cohen élvezettel szívta le az első slukkot, majd Marcashoz fordult: – Maga zongorázik, felügyelő úr? – Nem, amióta felső tagozatosként egyszer csúnyán kudarcot vallottam vele. Az orvosnő elmosolyodott: – Akkor valószínűleg azt sem tudja, milyen az, ha egy zenésznek izomgörcse van. – Igaza van, nem tudom. – Bizonyos hangszerek okozzák, ha rendszeresen játszanak rajtuk, ilyen a zongora vagy a nagybőgő. Valóságos tragédia ez egy művész számára. Egy meghatározott kéztartás ismétlése a kéz deformálódásához vezet, amely olyan intenzív fájdalommal jár, hogy a végén képtelenné teszi az embert a játékra. – Értem, de… Cohen doktornő közbevágott: – Azt szeretné tudni, mi köze mindennek a neurológiához? Nos, az orvosok is sokáig keresték rá a választ, mígnem rájöttek, hogy ez a mozgásszervi zavar nem muszkuláris, hanem cerebrális eredetű. – Vagyis agyi? – Pontosan. A radiológiának köszönhetően az orvosok arra jutottak, hogy valójában nem maguk az ujjak, csak a betegek róluk alkotott képe mondható hibásnak. Most Isabelle vette át a szót: – Vagyis az agy akaratunkon kívül a fájdalom érzetét kelti, ami, bár illúzió, mégis nagyon kellemetlen. Marcas arcára döbbenet ült ki.
– Az ember minden valós ok nélkül képes fájdalmat érezni? A kérdésre újra Cohen doktornő válaszolt: – Igen, ahogyan az ellenkezőjét is. Erre a patológiás elváltozásra az a megoldás, ha az ember bizonyos gesztusokat rendszeresen ismétel: lassú és a megszokottól eltérő mozdulatokat gyakorol. Ennek következtében az agy más területeket kezd mobilizálni, mire visszaáll az egyensúly. Isabelle újra magához ragadta a szót: – A szellem hatalma az anyag felett. – Így van – helyeselt a doktornő –, és még ennél is több. – Ennél több? – Marcas hangja sürgetővé vált. – Ahelyett, hogy a beteg valóban elvégezné, szimulálni is tudja a gyakorlatokat. – Úgy érti, hogy elképzeli őket? – Igen. Az agy két kivételes képességgel rendelkezik. Ezek közül az egyik a formálhatósága, vagyis hogy újra tudja alkotni magát, a másik… – A másik…? – …hogy képes becsapni saját magát, változni, valóságos vagy akár elképzelt szituációkhoz alkalmazkodni. – A férfiak jól ismerik ezt a jelenséget, hiszen a nemi szervükkel is csupán lekövetik a mentális szuggesztiót, vagyis a fantáziát – tette hozzá nevetve Isabelle. A két nő ironikus mosollyal figyelte Marcas reakcióját. – És ha a dolog ilyenkor működik… – Akkor működik… – fűzte tovább a szót Marcas. – Minden más esetben is! – fejezte be a doktornő. – Mutassak egy példát? – Ha lehetséges… – Egy pillanat. Néhány perccel később doktor Cohen egy laboratóriumi szobába vezette Isabelle-t és Marcast, ahol két egyetemista üldögélve nézegette az asztalra fektetett kezét, illetve hüvelykujját, melyhez jeladót erősítettek. – Az első ilyen kísérletet Clevelandben végezték 2000-ben. Azért ismételjük most meg, hogy pontosíthassuk az eredményeket. – Mi a kísérlet lényege? – Nagyon egyszerű. Azt kértük ezektől a fiatalemberektől, hogy negyedórán át minden ötödik másodpercben képzeljék el, hogy megfeszítik a hüvelykujjuk távolító izmát. – Ez minden? – Igen. – És a hüvelykujjon található jeladó mire szolgál? Marcas a színes elektródákra mutatott, melyek egy képernyővel ellátott jelátalakítóhoz csatlakoztak. – A jelátalakító által ellenőrizzük, hogy ténylegesen nem feszül-e az izomzatuk. Marcas lenyűgözve figyelte a jelenetet. – És mit állapítottak meg? – Meglepő eredményekre jutottunk. Három hónap önszuggesztió alatt az izomzat 35%-kal erősebbé válik. – Anélkül, hogy bármilyen erősítő gyakorlatot végeznének, kizárólag képzeletbeli stimuláció által – tette hozzá Isabelle. – Ez valami vicc? – Nem, ráadásul ez az eredmény bármelyik izom esetében elérhető.
– És mégis mivel magyarázzák mindezt? – Nem magyarázzuk, csak mérjük. Az agy az elképzelt történésnek megfelelően reagál, azaz növeli a folyamatban szerepet játszó neuronok közti adatátvitelt, megerősíti a kapcsolódási pontokat, és egyre hatékonyabb válaszokat ad. – És az egyetlen magyarázat erre a képzelet hatalma? – Igen. Tulajdonképpen ugyanaz történik, mint amikor valaki gyorsabban fut valóságos veszély esetén. – Vagy elképzelt veszély esetén – szólt közbe nyugodt hangon Isabelle. – Egy seattle-i intézetben például, a súlyos égési sérülést szenvedett betegek kötését úgy cserélik, hogy közben rájuk erősítenek egy videójátékhoz hasonló virtuális kivetítőt, amin folyamatosan háromdimenziós képek cserélődnek iglukkal és jéghegyekkel tarkított sarkköri tájakról. – Csak azt ne mondd, hogy… – De igen. A fájdalomérzet 50%-kal csökken. Ez az eljárás megdöbbentően eredményesebb, mint a fájdalomcsillapító gyógyszerek használata. Cohen doktornő egyenesen Marcas szemébe nézett: – A leghatásosabb kábítószerünk a saját képzeletünk. Isabelle és Marcas némán haladt egymás mellett a járdán. A felügyelő rá-rápillantott nővérére, aki sötét zakójában és koptatott farmerjában, szorosan hátrafésült hajjal, gondolataiba merülve sétált mellette. Képzelete szemmel láthatóan messzire szállt, és Marcas most nagyon szerette volna valamilyen odaillő és frappáns kijelentéssel felhívni magára a nő figyelmét. Isabelle csodálkozó tekintetére vágyott, azt szerette volna, ha úgy néz rá, ahogy egy csillagra szokás. – Nem akarok indiszkrét lenni, de… ha jól értettem, a doktornő valamilyen vizsgálatokat említett. Valami baj van? Isabelle félszegen elmosolyodott. – Nem. Három éve volt egy kisebb jóindulatú agydaganatom, de doktor Cohennek köszönhetően meggyógyultam. Így ismertem meg. Makacsul ragaszkodik ahhoz, hogy évente elvégeztessek néhány rutinvizsgálatot. Kénytelen vagyok engedelmeskedni neki, már csak azért is, mert főmester a páholyunkban. Marcas megköszörülte a torkát. – Téged érdekel a tarot? Isabelle lelassította a lépteit. – Miért kérdezed? – Elmentem arra a klinikára, ahová a minisztert bezárták. Kapott egy rohamot, mialatt ott voltam. Elég súlyosat, olyannyira, hogy összevissza kaszabolta az ereit, majd a vért szétkente a falon. – Szétkente? – Mondjuk, hogy az absztrakt festészet egy ékes példáját hozta létre. – És mi köze ennek a tarot-hoz? – Azt hiszem, felismertem az egyik kártya, egy úgynevezett arkánum motívumát. – És azt tudod, hogy pontosan melyik tarot-lapon szerepel? – A Thot-tarot paklijában van. Ez egy egyiptomi ihletésű kártyacsomag. – Thot, Thot – ismételgette Isabelle. – Azt hiszem, mindkettőnknek jól jönne egy kávé. Mire Marcas és Isabelle az utcára ért, a Faubourg-Saint-Antoine dugig telt autóval, és levegője nehézzé vált a kipufogógáztól. Időközben az eső is szemerkélni kezdett. Marcas törzshelyére mentek, azon kevés helyek egyikére, ahol még lehetett dohányozni, és ahogy egymással szemben helyet foglaltak, Marcasnak eszébe jutott, hogy már másodszorra ül egy asztalnál
Isabelle-lel. Bárki, aki arra járt, és benézett a vízcseppektől rovátkás ablaküvegen, könnyedén szerelmes párnak gondolhatta volna őket. Marcas most kifejezetten szépnek találta asztalszomszédját, akinek megjelenése teljesen elütött a trafikként is üzemelő bár olcsó hangulatától. Isabelle cigarettára gyújtott, majd Marcashoz fordult. – Thot-tarot. A miniszter tehát az egyik kártyalap képét festette a falra. Melyiket? – A 17-es számút. A Csillagot. – Tudod, hogy eredetileg ki készítette a rajzot? – Egy angol nő, azt hiszem. – Frieda Harris. A férje angol parlamenti képviselő volt az 1930-1940-es években. – Lám, lám! Értesüléseid egy internetes oldaléval vetekednek. – És azt tudod, ki rendelte meg tőle a képeket? – Valamilyen fura, Perdurbado nevű szerzet. Ez aztán a művésznév! – Én más néven ismerem. – Hogyan? – Aleister Crowley. A pincér az asztalukhoz lépett a számlával. Isabelle gyorsan fizetett, majd rendelt még két kávét. – Aleister Crowley? – „Az Egyesült Királyság legutálatosabb és legperverzebb személyisége.” Ezt az angol igazságügyi miniszter mondta róla. – És egy rendkívüli sorsot beteljesítő személyiség, ha nem tévedek. – Rendkívülibb, mint gondolnád. Megfordult a világ minden századvégi ezoterikus társaságban. Saját szektát is alapított, melynek elvitathatatlan hatalmú vezetője volt. Követőinek nagy része bolondokházában végezte… feltéve, ha életben maradt. Ahogy a miniszter is. – De miért? – Crowley különböző tradíciókból saját maga alakította ki saját mágikus rítusait. – Mágikus rítusait? – Igen, például A bal kéz útját. Marcas előbb elgondolkodott, és csak aztán kérdezett: – Felvilágosítanál? – Inkább nem. Isabelle válasza joggal lepte meg. – Miért nem? – Őszintén szólva, ezen a területen nem vagyok túl jártas. Marcas nem akart erősködni, és úgy döntött, majd utánanéz maga. – Mit tudsz még Crowleyról? – Attól függ, mire vagy kíváncsi. – Mindenre. – 1875-ben született egy gazdag, de szigorú család gyermekeként. Szülei rendíthetetlen anglikánok voltak, akik szó szerint követték a Biblia tanításait. Főleg az édesanyja. – Amolyan bigott katolikusok? – Annál is rosszabb. Crowley anyja minden alkalmat megragadott a szentbeszédre és a tiltásra. Mondhatni, terrorizálta a fiát. Ezért aztán Crowley már gyerekkorában meggyűlölte a keresztény vallást. Másrészt… – Másrészt? – A Biblia néhány része mégis nagy hatással volt rá, különösen a Jelenések könyve. Később egyébként
Fenevadnak neveztette magát. – Az apokaliptikus fenevad, aki magával hozza a világvégét… – Pontosan. Hiába tartozott a legtehetségesebb diákok közé, Crowleyt még kamaszként eltanácsolták Cambridge-ből. – Miért? – Dühödt ateizmusának köszönhetően. – Egy korát megelőző laikus… – A különleges tehetség és a már-már kegyetlen durvaság furcsa elegye. Írt baudelaire-i ihletettségű verseket, bejárta az egész Brit Birodalmat, és kiváló hegymászó volt. Egyébként élete is ezen a ponton vett hatalmas fordulatot. – Végzeteset? – Nem. Crowley egy túra során ismerkedett meg egy bizonyos Julian Bakerrel, aki később bevezette őt a szabadkőművességbe. Isabelle-nek sietnie kellett, így aztán Marcas elkísérte a metrólejáróig. Ahogy a felügyelő visszaindult a Faubourg-Saint-Antoine-on, egy férfiaknak árusító ruhaüzlet kirakatába az eladónő éppen a legújabb kollekciót helyezte ki. Marcas megállt, hogy szemügyre vegye a tökéletes vonalú zakókat és nadrágokat, gyöngyházgombos ingeket, mindazt, amit Henry Dupin stílusnak nevezett, legalábbis a kihelyezett plakát szerint, melyről a híres divattervező életnagyságú mása nézett sokatmondóan a járókelőkre kagyló alakú szemüvegén keresztül. Marcas nagyot sóhajtott, mintha Dupin gőgös tekintete az ő kopott bőrzakóját és rosszul vasalt vászonnadrágját vette volna célba. Úgy döntött, jobban teszi, ha inkább a nyomozásra koncentrál, és folytatta útját. Az eső addigra elállt, de a tükörsima járda még csillogott a nedvességtől. Marcas nagyokat lépett, mint mindig, ha gondolataiba merült. Az Isabelle-től szerzett értesülések csak növelték a homályt. Marcasnak további információkra volt szüksége. Szemét az égre emelte, majd sietősebbre fogta a lépteit. Pontosabb információk kellettek, és tudta is, hol szerezhetné meg őket. 35 Rue des Martyrs, Párizs A gazdagon berendezett, régi stílusú lakásra néma csend borult. Anaïs nem sokkal korábban fejezte be nagybátyja papírjainak rendezését, és most a nappaliban ült. Most kezdte csak megérteni, miért volt Anselme bácsi olyan indulatos, amikor bejelentette neki, hogy csatlakozik Dionüszosz köréhez. Anélkül, hogy tudta volna, vallomásával nagybátyja elevenébe hatolt. Ha jól értette a felhalmozott írások tartalmát, Anselme régóta foglalkozott már a szerelem és a vallásos hit kapcsolatának feltárásával. Mindez a meglepetés erejével hatott Anaïsra, aki nehezen tudta elképzelni, hogy a félelmetes csábító hírében álló nagybácsi hasonló témákért lelkesedjen. A család Anselme-ről csak félszavakban, befejezetlen mondatokban beszélt. Később, amikor Anaïs elolvasta Prousttól Az eltűnt idő nyomában első részét26, Anselme-et azzal a nagybácsival azonosította, akit a polgári normarendszer indexre tett, amiért rendszeresen félvilági nők és férfiak társaságában mutatkozott. Ez az irodalmi rokonság egyébként Anaïst és Anselme-et semmilyen tekintetben nem hozta közelebb egymáshoz. Jól emlékezett még arra az esetre is, amikor tizenhét évesen, komplexusokkal teli kamaszként egy nap összetalálkozott nagybátyjával és oldalán egy nála alig pár évvel idősebb fiatal lánnyal. Az esetet érdekes módon magára nézve is lealjasítónak találta, és sokat gondolkodott később azon, vajon tudat alatt nem kísértette-e őt ez az érzés egész életében. Végeredményben szerelmi élete Thomasszal való találkozásáig kudarcok sorozatából állt. Anaïs mára már a harmincat is betöltötte, de a férfiak, akikkel korábban dolga volt, mind csak múló reményt csillantottak fel a lelkében. Maga sem
értette, miért nem képes normális kapcsolatot létesíteni a másik nem képviselőivel. Bár kívánatosnak tartották, mégsem szerették. Úgy tűnt, Anaïs olyan világhoz tartozik, amely kívül esik a férfiak vágykörén. Mintha a sors úgy rendelte volna, hogy az életnek egy olyan tartományába szülessen, ahol a szexualitás nem létezik. Egy szó, mint száz, Anaïs nagybátyjának gyökeres ellentéte volt, mintha ez utóbbi a családi vonzerő utolsó tartalékait is felhasználta volna. Egy idő után egyébként egészen hozzászokott ehhez a helyzethez, egészen addig, amíg nem ismerte meg Dionüszoszt. Az utcáról tompa puffanás zaja hallatszott. A kapu csapódott be. Anaïs sietve lekapcsolta az olvasólámpát, és csendben az ablakhoz lépett. A közvilágítás halvány fénye csak alig hatolt be a lakásba, ezért Anaïs észrevétlenül húzódhatott meg a függöny által vetett árnyékban, hogy onnan figyelhesse meg a ház bejáratát. Egy férfi állt a kaputelefonnál. Talán látogató volt, vagy egy lakó, aki elfelejtette magával vinni a kulcsát. A lépcsőházban visszhangzó ajtónyitó hangja megerősítette Anaïs gyanúját. Valaki kinyitotta a bejáratot. Visszaült az asztalhoz, és próbálta felidézni, hol is tartott az imént gondolataiban. Dionüszosznál. Ő figyelt fel rá, ő ismerte fel először, hogy különleges. Egyszer azt mondta neki, hogy a lelke mélyén minden ember valamilyen archetípust hordoz. Anaïst nem lepte meg a kijelentés. Akkor már hosszú ideje nagyon magányosnak és elszigeteltnek érezte magát. Dionüszosz azt is elmondta neki, hogy egyes emberekben ez az archetípus olyan erősen jelen van, hogy az nagymértékben befolyásolja a társadalmi beilleszkedésüket is. Másokban a vonzás, vagy a teljes elutasítás érzetét kelti. Mindettől függetlenül Dionüszosz szerint ennek egyáltalán nem kell mindig így maradnia. Beszélgetésüknek ezen a pontján Anaïs megértette, hogy metamorfózisának kulcsa a mester kezében van. Ettől kezdve vakon követte Dionüszosz tanácsait, és egészen a végsőkig kitartott mellette. Újra zajt hallott, de most már a lépcsőházból. Pedig a kapu jóval korábban nyílt ki. Anaïs azon gondolkodott, vajon ki jár a házban, és hol van a látogató, aki az előbb jött be. Mit csinált azóta, hogy ő visszaült a székébe? Hiába fülelt, most nem hallott semmit. Igaz, a folyosót vastag szőnyeg borította. Anaïs lélegzet-visszafojtva figyelt. Arra gondolt, talán valaki más is bejött az ajtón. Egyszerűen beütötte a kapukódot, csak ő azt már nem hallotta. Erre a gondolatra megnyugodott, és elindult a konyhába egy pohár vízért. Nem rettentette vissza, hogy sötétben kellett keresztülmennie az egész lakáson, mert újra biztonságban érezte magát. Épp elindult, amikor hirtelen kulcs kattanását hallotta a zárban. A folyosó végén járt, amikor az ajtó kinyílt, és ő egy ugrással a vendégszoba félig nyitott ajtaja mögé bújt. Egy férfi lépett a lakásba, de csak a sziluettjét látta. Anaïs azt remélte, hogy az idegen nem gyújt fényt, és egyenesen az iroda felé indul. Ha az ajtó nyitva marad, talán ki tud rajta menekülni. Reményeivel ellentétben azonban a váratlan vendég megnyomta a villanykapcsolót, mire a lakásban világosság támadt. Anaïs beljebb húzódott, így az ismeretlen arcát továbbra sem láthatta. Megtalált a rohadék. A gyomrát maró keserű érzés újra előtört benne. Akárcsak Szicíliában, testét megint egy csapásra hatalmába kerítette a rettegés. Ugyanaz a félelem, ugyanaz a gyűlölet. Pontosan tudta, hogy néz ki a vendégszoba, ahol gyerekkorában maga is többször töltötte az éjszakát. Az ablakkal szemközti falra nagybátyja egy fejszét akasztott. A fanyélhez erősített, ovális alakú, hosszúkás és nehéz szerszámot Anselme még nagyapjától örökölte, aki pedig egy périgord-i mezőn találta, és saját kezével készített hozzá nyelet, hogy hasonlítson az eredeti fegyverhez. Anselme nagyon ragaszkodott a fejszéhez, mely a Dordogne-ban töltött gyerekkori vakációkra emlékeztette. Azt biztosan nem sejtette, hogy egy nap unokahúga életét menti majd meg. Anaïs óvatosan hátrálni kezdett a fal felé. Lekapta a fegyvert, és visszaosont a leshelyére. Az idegen –
mint akinek földbe gyökerezett a lába – egy bekeretezett fotósorozat előtt állt. A képeken Anselme volt látható. Maga tette ki őket, szemmagasságban, hogy a látogatók jól szemügyre vehessék. Anaïs szemében ez is csak egy volt a nagybátyja hiúságáról árulkodó megannyi példának. A betolakodó fura mód továbbra sem mozdult, és olyan arcot vágott, mint akit hipnotizál az eléje táruló látvány. Nagyot sóhajtott, majd jobb kezével háromszor alkarjára ütött, és valamit mormogott, amit a történéseket döbbenten szemlélő Anaïs nem értett. A lány ekkor pár lépéssel hátrébb húzódott. Nem akart hátulról támadni, bár biztos volt abban, hogy Dionüszosz emberei gondolkodás nélkül megtennék. Feje fölé emelte a fejszét, és abban a pillanatban, ahogy az idegen megfordult, egy határozott mozdulattal lesújtott rá. 36 RTL Férje, Juan Obregon közös granadai villájukban bekövetkezett hirtelen halála után Manuela Réal színésznőt tegnap kórházba szállították. A hamarosan a mozikban is látható Végzetes vágyak című film főszereplőjét szigorú orvosi ellenőrzés alatt tartják egy Sevilla külvárosában található klinikán. Manuela Réal párizsi ügynöke egy szűkszavú közleményben arról tájékoztatta a közvéleményt, hogy a színésznő jól van, és hamarosan újra színpadra lép. A készülő film producerétől megtudtuk, hogy Manuela Réal nagy valószínűséggel nem vesz majd részt a film promóciós turnéján, mely az eredeti tervek szerint április elején kezdődne. Az énekes spanyol rajongói virágcsokrok százait helyezték el a házaspár granadai háza előtt. Egy alkalommal a rendőrség beavatkozására is szükség volt, mivel néhány fiatal lány a villa kerítéséhez láncolta magát. Egyikük öngyilkosságot is megkísérelt, melyet a hatóságok sikeresen megakadályoztak. A színház és film világából is sokan fejezték ki együttérzésüket, Thierry Sirdas színész, Manuela Réal egykori élettársa pedig így nyilatkozott: „Manuela csodálatos nő. Biztos vagyok benne, hogy előbbutóbb feldolgozza a tragédiát. Természetesen szeretném tudni, hogy van, ezért még a napokban meglátogatom.” A halál pontos okát véglegesítő boncolás után, Juan Obregont a család Jaen városához közeli kriptájában helyezik örök nyugalomra. FRANCE INFO Granada tartományi ügyészsége tegnap bejelentette, hogy előzetes nyomozást indít Juan Obregon énekes Manuela Reállal közös granadai villájában bekövetkezett halála ügyében. Az elszenvedett trauma hatása alatt álló színésznő jelenleg nincs abban az állapotban, hogy a rendőrség kihallgathassa. Bizonyos törvényszéki körökben lábra kapott híresztelés szerint Juan Obregon hálószobájában kokaint találtak. Az énekes rajongói klubja országos aláírásgyűjtést szervez, melynek célja, hogy szobor emeltessék bálványuk szülővárosában. Bár mozivásznon elért sikerei az utóbbi időben mérséklődni látszanak, Manuela Réal mind Spanyolországban, mind Franciaországban a mai napig igen népszerű, és a sajnálatos eset sokak szomorúságát okozza mindkét országban. 37 Rue des Martyrs, Párizs A fejsze nyele a keretbe vágódott, és a fotók üveglapja millió darabra tört. Az ismeretlen férfi egy szempillantás alatt megperdült a tengelye körül, majd gyakorlott mozdulattal a tenyere élével Anaïs alkarjára vágott. A lány erre torkaszakadtából ordítani kezdett, de a férfi megragadta a vállát, és egy határozott rántással kibillentette az egyensúlyából. A harc a földön folyt tovább, majd miután sikerült
Anaïst mozgásképtelenné tennie, a betolakodó hangosan kiabálni kezdett: – Rendőrség! Marcas felügyelő vagyok. Ne mozduljon! Már jó ideje ültek egymással szemben, mire Anaïs felállt, hogy teát készítsen. Sokkal jobban érezte magát. Vagy egy órát beszélt a történtekről, s most megkönnyebbült. Marcas gondolataiba merülve ült a díványon. Úgy festett, mint akinek mostantól a vállára kell vennie a tragikus események terhét. Anaïs mindent elmondott. Egészen az elejéről kezdte. Elmesélte, hogyan csatlakozott a szektához, hogyan vált egyre elkötelezettebb tagjává, beszélt a szicíliai utazásról és Thomasról… Ami ezután következett, azt a felügyelő is tudta. A tengerparton füstölgő máglyákról készített felvételek még mindig rendszeresen megjelentek a tévéképernyőkön. Anaïs nem mondta el részletesen a szicíliai menekülést, főként azt nem, hogy az olasz hatóságok azóta is keresik. Marcas nem kérdezősködött, inkább Anselme-ről beszélt, és a megszállott szektakutatásról, melynek jó barátja utolsó hónapjait szentelte. Most már mindketten jobban értették, mi ösztönözhette munkájában Anselme-et. Marcas a testvére által gondosan rendszerezett mappákat kezdte lapozgatni, miközben Anaïs újabb csésze forró teát töltött magának azzal a jóleső gondolattal, hogy hosszú idő után végre újra biztonságban érezheti magát. Marcas kinyitotta a Crowley címet viselő dossziét. Még elevenen élt benne, amit Isabelle-től hallott az árnyvilág nagy csodálójáról, a Toth-tarot kitalálójáról. Az egyik oldalra Anselme latinul a következő címeket jegyezte fel: De arte magica; De homunculo; De nuptiis secretis deorum cum hominibus. Marcas Anaïs felé nyújtotta a lapot. – Tud latinul? – Igen, az egyetemen tanultam. Várjon! Az utolsó cím talán azt jelenti, hogy Az emberek és istenek titkos házassága. Marcas a fejét csóválta. Az alapján, amit eddig megtudott róla, Crowleyt egy örökösen képzelgő, kötözni való bolondnak tartotta, aki azzal áltatja magát, hogy képes közvetlen kapcsolatba lépni az istenekkel. Csakúgy, mint ez a Dionüszosz, akiről először Anaïstól hallott. – Nem értem. Pedig maga racionális gondolkodású nőnek tűnik. Mégis mi vette rá arra, hogy csatlakozzon egy szektához? Anaïs megrázta a fejét. – Őszintén? Sosem éreztem magam olyan jól, mint miután az apátság tagjává váltam. Azelőtt mindig úgy éreztem, teher vagyok a családom számára. Az életemet szürkének láttam, és harmincéves koromra teljesen kiégtem. Senki sem értette, hogy miért. – És maga? – Nem, én sem. Hiába győzködtem magam arról, hogy minden rendben. Volt bennem valami, ami miatt másnak éreztem magam. – A szektatagokkal szemben is? – Velük szemben nem, de ők mindnyájan különleges módon gondolkodtak a szerelemről. A férfiak többsége valaha igazi csábító volt, aki idővel megcsömörlött. – Megcsömörlött? A felügyelő hangjából kétkedés érződött ki. – Igen, olyasvalami ez, mint amikor túlcsordul a pohár. Az volt az érzésük, hogy már nem uraik semminek, és az irányítás kicsúszik a kezük közül. Egyébként Dionüszosz pont rajtuk keresztül mutatta be először a tanítása lényegét. – Kíváncsivá tett. – Dionüszosz azt állította, hogy minden emberben ott lakozik az isteni hatalom, csak éppen mindenkiben más jelleget ölt. Akárcsak az ókori görögöknél, ahol a különböző istenek mind egy isten
különböző megnyilvánulási formái voltak. – És ezt maguk bevették? – Bevettük. Gondolja csak el, a szektatagok egytől egyig olyan élethelyzet foglyai voltak, amellyel szemben tehetetleneknek bizonyultak. Nem tudtunk mit tenni a bennünket megbéklyózó belső erő ellen. Ekkor jön valaki, aki ahelyett, hogy elirányítana a legközelebbi pszichiáterhez, közli, hogy egész egyszerűen isteni valónk került önkifejezésre. – Mármint a rossz közérzet által? Anaïs előbb elgondolkodott, és csak azután válaszolt: – Dionüszosz szerint ez nem is történhet másként. – Hogyhogy? – Minden emberben az istenségnek csak egy darabkája van jelen. Egyetlen szelete. Olyankor kezdjük rosszul érezni magunkat, mikor önvalónk tökéletlensége tudatosul bennünk. – És aztán? – Meg kell találnunk a hiányzó részt. Antoine elhallgatott. Egyszerűen nem tudott szavakat találni arra az emberi ostobaságra, amellyel ezek a szekták operáltak. – Komolyan mondom, hallgatnia kellett volna a nagybátyjára. Őt aztán nem lehetett holmi vásári filozófiával félrevezetni. Hiányzó rész… Micsoda badarság! – És ezt pont maga mondja?! Ha jól tudom, minden szabadkőműves az elveszett igét keresi! – vágott vissza Anaïs ingerülten, mert Marcas szavai túlságosan is nagybátyja kiselőadásaira emlékeztették. – Ennek a két dolognak semmi köze egymáshoz. – De persze az igét a mai napig nem sikerült megtalálniuk. – Ezt a gurujától hallotta? – Dionüszosz szerint a szabadkőművesek már saját rítusaik lényegét sem értik. Marcas nem felelt, mert Anaïs megjegyzése ezúttal az elevenébe talált. Maga is ismert jó néhány olyan testvért, aki úgy követte a szertartásos előírásokat, hogy azok szimbolikus tartalma teljességgel ismeretlen maradt előtte. Igaz, a szabadkőművesség mindig is szellemi szabadságot hirdetett tagjai számára, akik maguk dönthettek el, mit kezdenek vele. A szabadkőművesek mindenekelőtt azonban egy beavatáson alapuló közösség tagjai voltak, és elsődleges feladatuknak azt tekintették, hogy az ősidők óta felhalmozódott tudást továbbadják. Erről a küldetésről azonban a legtöbb páholy rendszerint megfeledkezett. Persze ahhoz, hogy a megmunkálatlan kőből faragott lehessen, először is az eszközök használatát kellett jól ismerni. Anaïs nagyot ásított, Marcas pedig felállt, hogy kinézzen az ablakon. Az utca csendes volt, de nyugalma akár csalóka is lehetett. – Védelem alá fogom helyeztetni. Anaïs felpattant. – Viccel? Azt akarja, hogy visszaküldjenek Olaszországba? – Az egyik saját emberemet fogom megbízni a feladattal. Mondjuk úgy, hogy teljesen személyes ügyként fogja kezelni ezt a dolgot. Nem áll szándékomban tájékoztatni a feljebbvalóimat. – Megbízhatok magában? A felügyelő mélyen Anaïs szemébe nézett. Nem akárkivel állt szemben, hanem egyik legjobb barátjának unokahúgával. – Megbízhat. Marcas magára vette a kabátját. Egy kérdés azonban továbbra sem hagyta nyugodni. – Ha már a rítusoknál tartunk…
– Igen? – Volt a társaságnak saját szertartása? Anaïs egy csapásra elvörösödött. – Nevezhetjük annak is. – Megmondaná, hogy nézett ki? A lány lesütött szemmel hallgatott, de Marcas nem hagyta annyiban a dolgot. – Van valamilyen neve talán? Marcas megértette, hogy ennél többet most nem fog megtudni. – Megadom a mobilszámom. Már ma este megszervezem a védelmét. Ha esetleg… na mindegy. Nyugodtan hívjon fel, ha úgy érzi! – Köszönöm. A felügyelő az előszoba felé indult, hogy magához vegye a házmestertől kapott kulcsokat, melyeket elmenet vissza akart neki adni. – Várjon! Marcas megállt. – Ha már a szertartás nevét kérdezi, Dionüszosz valóban kitalált egyet. – És mi volna az? – A bal kéz útjának nevezte. 38 EUROPE 1 Drámai fordulat a Manuela Réal-ügyben. Most kaptuk az értesítést, hogy a színésznő tegnap este öngyilkosságot kísérelt meg a klinikán, ahol ápolják. Manuela Réal felvágta az ereit, de az ápolók szerencsére idejében érkeztek, és sikerült megmenteniük. Jelenleg nincs hír a színésznő egészségi állapotáról. További részletekről következő hírblokkunkban hallhatnak. FRANCE INTER A Manuela Réal férjét ért tragikus halál kivizsgálásával megbízott ügyész bejelentette az előzetes nyomozás lezárását. A Juan Obregon holttestén elvégzett boncolás eredményeként megállapítható, hogy az énekes agyvérzésben hunyt el, és nem állt kábítószer hatása alatt. Feleségét, Manuela Réalt, akinek pihenésre van szüksége, egy egészségügyi intézménybe szállították, melynek nevét nem hozták nyilvánosságra. Ügynökének legutóbbi nyilatkozata szerint a színésznő összes tervezett szereplését három hónapra lemondták. Egy rendőrségi forrás szerint Manuela Réalt néhány halállal fenyegető névtelen elkövető azzal vádolja, hogy ő gyilkolta meg Juan Obregont. Az üzenetek hátterében a rendőrség az énekes elkeseredett rajongóit sejti. 39 Casanova emlékiratainak folytatása „…A kolostorban tett látogatásom másnapján egy öreg szolgáló állított meg az utcán, és egy aranyhímzéssel díszített dohányzacskót kínált megvásárlásra. Egy piasztert kért érte. Épp visszautasítottam volna az üzletet, mikor kezembe nyomta portékáját, hogy megértsem, egy levelet rejt az erszény. Feltűnés nélkül kifizettem, majd folytattam utam Pausolès márki háza felé. A márkit nem találtam otthon, ezért sétálni indultam a kertjében. Mivel a lepecsételt levélen nem találtam címzést, és az sem volt kizárt, hogy a szolgáló tévedett, kíváncsiságom nőttön-nőtt. A levél tartalma így fordítható: „Ha szeretné viszontlátni azt a személyt, aki ezt a levelet írta önnek, fogadja el Don Ortega baráti meghívását.” Meglepett a papirosra írt üzenet szűkszavúsága, de még inkább a „viszontlátni” kifejezés, mivel
granadai megérkezésem óta mindössze két nővel volt szerencsém találkozni, vendéglátóm nővérével, illetve a boszorkányos tekintetű és néma Alsachával. Nem gondoltam, hogy a levelet egyikük írta volna, bár tény, hogy ez utóbbi igen kedvemre való lány volt. – Oh! – kiáltottam fel hangosan. – Ha valóban te vagy, aki írsz nekem, azonnal új erőre kapok. – Magam is ezt kívánom önnek, kedves Casanova. Szabad megkérdeznem, mégis ki szívének szerencsés választottja? A márki lépett be a kertbe, és nekem épp csak annyi időm maradt, hogy a ruhám ujjába rejtsem a levelet. – Hát nem válaszol? Talán én is ismerem az illetőt? Úgy döntöttem, nem hazudok, csak épp egy kicsit megváratom a márkit a válaszommal. – Valóban ennyire kíváncsi? Barátom kezét a vállamra tette. – Bevallom, igen. – Akkor hát nem rejtem tovább ön elől az igazságot. Igen, szerelmes vagyok! Sajnálatos módon azonban csak a képébe, mert ez a nő nem érhető el számomra. – Hogyhogy? – Nem találja ki? Pausolès márki érdeklődőn nézett rám. – Csak nem Alsacháról van szó? – Ki másról? – Éreztem tegnap, hogy nagy hatással volt önre. – Nagyobb hatással, mint gondolná. Időközben elindultunk a nyári lak felé vezető ösvényen. – Hasonló ez az érzés ahhoz, amit korábban tapasztalt más nőkkel szemben? Teljes valójában nem mertem felfedni előtte szerelmi elragadtatásom természetét, melyet ez a fiatal apáca keltett bennem, a márki azonban csak tovább erősködött. – Velem őszintén beszélhet, akár egy testvérrel. Nem azért vagyok most is itt, hogy segítsek magának? – Ha beszélek, hitvány libertinusnak fog tartani. – Hát olyan biztos ebben? – Sok nőt ismertem… – Tudom, hiszen akárhová megy, a híre jóval megelőzi önt. – …de ahányszor képzeletem szárnyra kelt, mindig tisztelettel párosítottam a szenvedélyt. A márki arcán vidám mosollyal figyelt. – Ha kérhetem, fogalmazzon egy kicsit világosabban, drága Casanova! – Rendben… Én minden alkalommal őszintén hittem, hogy életem szerelmét találtam meg. Bármilyen furcsán is hangzik, őszintén így gondoltam. – És ezúttal? – Ezúttal egyedül a gyönyör ígérete hajt. Az élvezetre vágyom, amit a neme ígér. Nincs bennem más érzelem. Ekkor megálltunk, hogy szemügyre vehessük a lábaink előtt elterülő várost. A márki nyugalma furcsán hatott. – Nem ütközik meg azon, amit mondok? – A világért sem. Maga most kezdi elveszíteni az illúzióit. Úgyis mondhatnám, hogy a helyes útra lépett. – Milyen illúzióról beszél?
– A szerelem társadalmi szerepéről. Higgyen nekem, az egyház, akárcsak az irodalom, mindig olyan értékekkel akarta felruházni a szerelmet, melyek távol állnak tőle. – Meglep, amit mond. A márki hangja egyszerre komolyabbra vált: – A házastársi hűség és a házasság szentsége olyan béklyók, melyek mögött az igazi szenvedély elhalványul, hogy aztán végleg kimúljon. A szerelemnek mindehhez semmi köze. A szerelem erő és akarat. Nem ezt érzi maga is, ha Alsachára gondol? – Igen, de közben azt is tudom, hogy mihelyst a lelkem és testem emésztő vágy kielégülést nyer… – A teljesség érzése elmúlik? – Igen, és jó párszor tapasztaltam már ezt. – Omne animál post coitum triste27! Ahogy az ókoriak mondták. – És milyen igazuk volt. – Nem volt, és be is bizonyítom magának. A márki szavaira nem válaszolhattam, mert egy szolga igyekezett felénk a liget felől. Ideje volt elindulnom. Miközben búcsúzkodtunk, a márki átható tekintetét mélyen az enyémbe fúrva ezeket a szavakat mondta: – Gondolkodjon el azon, amit mondtam, és gondosan őrizze lelkében Alsacha képét. Maga nem ismeri még az érzelmek igazi erejét. – Követni fogom a tanácsát, testvérem. – Holnap este visszavárom. Megígértem, hogy elkísérem Don Ortegához – mondta búcsúzóul, és arcára jóságos mosoly ült ki.” 40 Belügyminisztériumi Hivatal, Párizs Marcas ingerülten nézegette az óráját. Már több mint fél órája várt a belügyi tanácsos irodájának előterében. A férfi, akivel a Buttes-Chaumont parkban találkozott, a titkárnőjén keresztül üzente a felügyelőnek, hogy egy fontos megbeszélés miatt meg kell őt váratnia. A várakozó felügyelő lekapott egy mountain bike-okat reklámozó prospektust az asztalon heverő újsághalom tetejéről. Épp kinyitotta volna, amikor egy rendőrtiszt lépett a folyosóra, aki kezében iratköteget tartva, kopogtatás nélkül benyitott a tanácsos irodájába. Marcast megmosolyogtatta a gondolat, hogy a tiszt minden bizonnyal a folyosó másik végén lévő, és az ott dolgozók hatékonysága nyomán elhíresült „ügyeleti irodából” lépett ki. A felügyelő jól tudta, hogy ez a szoba volt a rendőrségi hírszerzés egyik legfontosabb csomópontja, ahol éjjel-nappal fogadták a Belügyminisztériumot érintő eseményekről és bűncselekményekről érkező híreket, illetve a különféle szigorúan bizalmas jelentéseket. A tanácsos minden jel szerint szívesen csemegézett ezekből az információkból. Marcas visszatette az újságot az asztalra. Nem igen érdekelték a kerékpárok, még kevésbé a sáros utakon száguldozó biciklik. Szerinte mazochistának kell lenni ahhoz, hogy valaki élvezetet találjon ebben a sportban. Fel akarta hívni Anaïst, hogy megkérdezze, minden rendben van-e, de végül meggondolta magát. Miután saját embere ügyelt a lány biztonságára, Marcasnak nem volt oka az aggodalomra. Anaïs feltűnése és vallomása jelentősen megbolygatta a nyomozást. Ráadásul rövid időn belül Marcas másodszorra hallott a bal kéz útjának nevezett szektás gyakorlatról. Először Isabelle mesélt róla, amikor az angol mágusról beszélt neki, majd Anaïst hozta szóba a pszichopatákból álló kis közössége kapcsán. Marcas nagyot sóhajtott. Hirtelen úgy érezte, helyesebb lett volna a lányt azonnal átadni a
kollégáinak, és felvenni a kapcsolatot az Interpollal. Igen, ezt kellett volna tennie, de nem tette. Nem sokkal azután, hogy Anaïstól elvált, egy kollégája felhívta, hogy elmesélje a Manuela Reállal megesett tragédiát. A színésznő férjének halála egyszeriben kiszorította a médiából a szicíliai mészárlás hírét. Az avatott szem számára egyértelmű volt a hasonlóság a miniszter szeretőjét ért tragikus vég és az utóbbi eset között, és Marcas is biztos volt abban, hogy nem ő az egyetlen, aki felfedezte a párhuzamot. Miután a hír elért hozzá, a felügyelő egyenesen az irodájába sietett, és egyik emberével két óra alatt összegyűjtötte az interneten található összes hírt a granadai halálesetről és a színésznőről. A spanyol újságok többségének címoldalán Manuela Réal villájáról készített fotók szerepeltek, a színésznő ugyanis nem sokkal a szerencsétlen események előtt hívta meg egy lakberendezési újság munkatársait, hogy fényképes riportot készítsenek vele a lakhelyéről. Azóta bárki maga elé képzelhette a tragédia színhelyének legkisebb részletét is. Mintha az egész világ bekukucskálna az ablakodon. A képek nézegetése közben Marcas szíve egyszer csak nagyot dobbant. A pár hálószobájában készült fénykép láttán valósággal megfagyott a vér az ereiben. Az egyik falon függő festmény egy nőt ábrázolt, kezében kancsóval, melybe valahonnan az égből víz csordogált. Pontosabban az égnek azon pontjáról, ahol egy csillag állt. Egy spirál alakban tekeredő csillag. A Toth-tarot 17-es arkánumának tökéletes másolata. Ezt látva Marcas azonnal felhívta egy hírszerzésnél dolgozó szabadkőműves ismerősét. A férfi sajnos nem tudott olyan jelenleg is létező szektáról, amely a bal kéz útjának gyakorlatát űzné, de Crowleyval kapcsolatban már bőségesebb információval szolgált. Úgy tűnt ugyanis, hogy az angol mágus sátánista és pogány körökben a mai napig igen nagy hírnévnek örvend. Marcas szeretett volna ismerősének további kérdéseket feltenni erről a titokzatos személyiségről, de ekkor kapta a hívást a miniszteri tanácsos titkárnőjétől, aki arra kérte, hogy mielőbb jelenjen meg a belügyi hivatalban. – Felügyelő, a tanácsos úr várja. Anélkül, hogy egy pillantásra is méltatta volna, a titkárnő az irodába vezette Marcast, majd becsukta mögötte az ajtót. – Kedves Marcas, hát hogy van? A tanácsos barátságos hangja hamisan csengett. – Jól, köszönöm, már amennyire a helyzet megengedi. – Nagyon örülök, hogy a miniszter iratai között nem talált semmit a Regius páholyról. Végre megszabadulhatunk egy régi kísértettől. Mi a helyzet a nyomozással? Gondolom, végzett már vele. – Őszintén szólva nem. – Nahát! Ezek szerint nem jutott még semmilyen eredményre? Én viszont igen. Szegény miniszterünk kimerült a munkában. Ráadásul itt az ideje, hogy kielégítsük a média érthető kíváncsiságát. Már le is szerveztem egy sajtótájékoztatót, ahol beszámolunk az áldozat boncolási eredményeiről. A hölgy szíve nem bírta a terhelést. Elhívunk egy specialistát, ott lesz egy pszichiáter is… – Gondolom, doktor Anderson. – Hát persze, ön is ismeri. Egyébként erről is kell váltanunk pár szót… Hol is tartottam? – Ott, hogy egy megkérdőjelezhetetlen tekintélyű és kompetenciájú specialista és egy pszichiáter elmondják majd, hogy a miniszter erejét felemésztette a polgártársai érdekében végzett önfeláldozó munkája. Nem tudta feldolgozni az áldozat tragikus hirtelenségű halálát, és hosszú időre lesz szüksége ahhoz, hogy az érzelmi traumából felépülhessen. – Maga gúnyolódik velem, Marcas? – kérdezte a tanácsos, miközben szeme szikrákat szórt a felügyelő felé. – Nem. El kell utaznom Spanyolországba, hogy kikérdezzem Manuela Réalt.
– Manuela Réalt? – A színésznőt. – Köszönöm. Tudom, ki ő, én is járok moziba. Azt nem értem, miért éppen őt akarja meghallgatni. – Az ügye kapcsolatban áll a miénkkel. A miniszter története és a granadai eset sokban hasonlít egymásra. A tanácsos döbbenten nézett Marcasra. – Olvastam a hírt, de én nem látom a kapcsolatot. – Mindkét áldozat hasonló módon halt meg. A miniszter és a színésznő pedig ugyanazokat az elmezavaros tüneteket produkálja. – Hallgasson ide, felügyelő! Ezek nem hasonlóságok, hanem véletlen egybeesések. Jobb, ha tőlem tudja, hogy a következtetései elhamarkodottak, és éppen ezért hibásak. Marcas utálta olyan emberek előtt védeni az álláspontját, akik szakmai felemelkedésüket inkább köszönhették opportunizmusuknak, mintsem kitűnő eredményeiknek. Bár soha nem vezetett nyomozást, a tanácsos mégis vette a bátorságot, hogy véleményezze Marcas munkáját. – A két ügynek van egy másik közös pontja is, melyről az újságokban nem olvashatott. A színésznő egyik festményén és a miniszter rajzán, melyet a klinikán készített, egy és ugyanaz a szimbólum található. – Szimbólum – vetette oda a tanácsos gúnyos hangon –, maguk, szabadkőművesek mindenhol szimbólumokat látnak. Marcas úgy gondolta, jobb, ha nem reagál a piszkálódásra. – Megismétlem, az egybeesés nem véletlen. Mi több, a miniszter és Manuela Réal jól ismerik egymást. Legutóbb egy kézirat kapcsán szervezett aukción találkoztak Drouot-nál. Mivel a miniszter jelenleg nincs abban az állapotban, hogy kihallgassam… – Tudom. Egyébként panaszt is emeltek az ön viselkedése ellen. Egész pontosan doktor Anderson, annak a klinikának az igazgatója, ahol szerencsétlenül járt szabadkőműves testvérét ápolják! Az orvos szerint maga veszélybe sodorta a miniszter terápiáját. – Doktor Anderson képesítése nem teszi lehetővé, hogy az én rendőri munkámat bírálja. – Mostanáig az ön munkája semmilyen említésre méltó eredményt nem hozott. Leszámítva azt a hóbortos ötletet, hogy kikérdezze Manuela Réalt. Szó sem lehet arról, hogy Granadába utazzon! Egyébként a spanyol hatóságok sem fogják engedélyezni a kihallgatást, de ha kell, erről én magam gondoskodom majd. A tanácsos magatartásából áradó önelégültség lelombozta Marcast. – Emlékeztetem rá, hogy maga keresett meg engem, és kért arra, hogy vizsgáljam ki az ügyet. Ha azonban minden egyes döntésem igazolnom kell maga előtt, akkor inkább magam mondok fel. Marcas felállt, és közben egyenesen a tanácsos szemébe nézett. Örült, hogy Anaïst nem említette. – Jobban tenné, ha más hangnemet használna. – Olyat használok, amilyen nekem tetszik. A tanácsos ujjaival az íróasztal fenyőlapját kocogtatta, majd hirtelen maga is felállt. – Ismétlem, szó sem lehet arról, hogy Spanyolországba utazzon. Ami pedig a nyomozást illeti, ajánlom, a jövőben több diszkrécióval, de főként nagyobb hatásfokkal végezze a munkáját. Marcas sarkon fordult, és a tanácsos szavai csak az ajtóban érték utol. – Gondoljon a karrierjére! Ha nem haragszik, nem kísérem ki. A felügyelő feleslegesnek találta, hogy elköszönjön a tanácsos titkárnőjétől, aki le sem vette a szemét az asztalán elhelyezett monitorról. Zsebében hirtelen megcsörrent a mobiltelefon, majd egy rémült női hang szólt bele, melyben Marcas azonnal Anaïséra ismert.
– Dionüszosz… – Mi történt? – Dionüszosz rám talált. 41 Párizs A Champs-Élysées-n robogó motor szlalomozva száguldott végig a lépésben haladó autók között. Marcas hálát adott az égnek, hogy kismotorjával ment a Belügyminisztériumba. Befordult a Concorde téren, majd útját a Madeleine felé vette. Anaïs ijedtsége nem lepte meg, bár jól tudta, hogy egyik embere mindvégig diszkréten vigyázott a lány biztonságára. Alig tette le a kagylót, Marcas felhívta a kollégáját, hogy tőle tudja meg a részleteket, de szerinte semmi különös nem történt. Az épületbe, ahol azelőtt Anselme lakott, nem lépett be senki, és Anaïs sem hagyta el. Dionüszosz ezek szerint telefonon vette fel a kapcsolatot a lánnyal. A forgalom valamivel alábbhagyott. Marcas gyorsított, mire a motor számlálója hamarosan hetven kilométer per órát mutatott. A felügyelő megelégedéssel nyugtázta, hogy megdöntötte a csúcsforgalomban mért eddigi rekordját, majd a Saint Lazare pályaudvar felé vette az irányt. Ha Dionüszosz valóban Anselme lakásán hívta Anaïst, akkor mielőbb új búvóhelyet kellett találnia a lánynak. Egyébként sem állíthatott nyomozót hivatalos indok nélkül őrségbe. Testőrösdit játszani magáncélból akár nagyon sokba is kerülhetett volna. Nem egy óvatlan kollégáját kapták már azon, hogy fizetés-kiegészítésként munkaidőben biztosították bizonyos „ügyfelek” védelmét. Az ilyeneket még a helyszínen felmentették rendőri kötelezettségük alól. A Szentháromság téren pirosra váltott a jelzőlámpa, Marcas azonban továbbhajtott, mit sem törődve a merőleges utcából érkező autósok hangos tülkölésével. A motor teljes gázzal robogott a Rue des Martyrs felé. A felügyelő járművét a járdán parkolta le, meglobogtatta rendőrigazolványát a feléje siető biztos előtt, és egyenesen a bár felé indult, ahol kollégája posztolt. – Szóval? – Semmi, főnök. Egy gyanús embert sem láttam. Ha valóban figyelik, akkor azt olyan diszkréten teszik, ami az én kompetenciámat felülmúlja – válaszolta a nyomozó, és egy kortyra hörpintette ki a kávéját. A fiatal rendőr két évvel korábban lépett szolgálatba, kevéssel azelőtt, hogy Marcas otthagyta a bűnügyi osztályt. Egy évvel később ő mentette meg a kezdő kolléga karrierjét azzal, hogy szemet hunyt egy ügye felett, miután amaz egy éjszakai szórakozóhelyen jól helybenhagyott egy stricit, aki történetesen a hírszerzés egyik besúgója volt. A fiatalember valószínűleg egy életre megtanulta, hogy rendőröknek nem ajánlott prostituáltakkal érzelmi kalandokba bocsátkozniuk. Marcas az utcát kémlelte. – Rendben. Induljunk ki mindenesetre abból a feltevésből, hogy valóban rátaláltak. Felmegyek érte. Amíg becsomagol, te állj az autóval a ház elé, persze csak ha már megbizonyosodtál arról, hogy tiszta a terep. Megpróbálom elintézni az albán transzfert, és kérek egy megkülönböztető jelzés nélküli kocsit a belvárosba. A nyomozó elmosolyodott. A Marcas által használt kifejezés arra a módszerre vonatkozott, melyet előszeretettel használtak bizonyos albán származású kerítők a rendőrségnek szemet szúró lányok eltüntetésére. Ilyenkor bevágták a prostituáltat egy autóba, egy parkolóházba hajtottak vele, ahol cinkosuk egy másik kocsival már várta őket. A lánynak épp csak annyi ideje volt, hogy kiszálljon az autóból és bepattanjon a másikba. A tetteseket követő rendőrautónak esélye sem volt, hogy visszatolasson a parkoló bejáratához vezető lejtőn. A rendőrök hamar rájöttek a trükkre, és rögtön ki is találták rá a választ. Ők is bevetettek egy másik kocsit, amely a kijáratot zárta el, és ezzel együtt a
menekülők útját. – Az albán transzfer részemről rendben. A felügyelő már tárcsázta is a megfelelő számot. – Marcas vagyok. Szeretnék egy megkülönböztető jelzés nélküli autót a Saint Lazare negyedbe, a Passage du Havre bevásárlóközponthoz. Mikorra lesz ott a kocsi? – Maximum húsz perc. Marcas elégedetten nézett az órájára. Ha valaki valóban megfigyelte őket, a bevásárlóközpontnál most tőrbe csalhatják. Igaz, csaliként saját magát és Anaïst kellett bevetnie, viszont egyedül így érhette el, hogy üldözöttekből üldözőkké váljanak. Az albán transzfer tiszta és egyszerű elintézési módnak tűnt, ráadásul biztosnak, hiszen fényes nappal az utcán is kivitelezhető… A felügyelő már bánta, hogy nem vette magához a szolgálati Glock pisztolyát, bár sosem használta, és most is ott porosodott az íróasztalába rejtett páncélszekrényben. Marcas a lőtérre sem tette be a lábát, hiába írta elő a szabályzat. Ezért viszont számítania kellett arra, hogy a legkisebb baklövést is leverik rajta. Marcas a kávézóból egyenesen Anselme házába igyekezett, ahol kettesével szedte a lépcsőfokokat az emeleti lakásig. Kopogtatnia sem kellett, érkezésére azonnal kinyílt az ajtó, mely mögött Anaïs várt rá halálra vált arccal. – Figyeltem az ablakból. Azonnal el kell tűnnöm, ezek a rohadékok biztosan eljönnek értem. Marcas finoman beljebb tolta a lányt, és becsukta maga mögött az ajtót. – Nyugodjon meg! Odalent már vár ránk egy autó, biztos helyre viszem. Tegye a holmiját egy táskába, de előtte hallani szeretném, mi történt. Anaïs a könyvespolc melletti kényelmes fotelbe kuporodott. – Éppen elszundítottam a tévé előtt, amikor csörgött a telefon. Azt hittem, hogy maga hív, de ehelyett… – Dionüszosz volt? – Igen. Ez a… szörnyeteg azt mondta, hogy nem esik bántódásom, ha befogom a számat. Azt állította, hogy valójában hagyott megszökni, bár tudta, milyen következményekkel járhat, és mindezt azért, mert szeret. Folyamatosan kedveskedni próbált, mintha a Szicíliában elkövetett szörnyűségek nem is történtek volna meg… Szörnyeteg! – panaszkodott remegő hangon Anaïs, miközben öklével a vörös bőrfotel karfáját verte. – Ezután mi történt? – Azt mondta, értem jön, és nála biztonságban leszek. A lány minden ízében reszketett. Marcas utazótáskát vett elő az egyik szekrényből, és Anaïs felé nyújtotta. – Nyugodjon meg! Mostantól a rendőrség védelme alatt áll. Nem eshet baja. Tudom, hogy ez sovány vigasz azok után, amit átélt. – Más is nyugtalanít. – Mi? – Dionüszosz hangja. Úgy hatott, mintha bölcsőben ringatnának, és egy pillanatra majdnem el is hagytam magam. Dionüszosz úgy használja a hangját, mint egy varázsló. Az ember szinte beleveszik. Magával sosem történt még meg, hogy egy hang hatása alá került? – Nem, de értem, mire gondol. Nemrég végighallgattam egy szabadkőműves rajzolatot a vokális intonációk terén végzett legutolsó kísérletek eredményeiről. Ezek szerint a nők érzékenyebben reagálnak a különböző hanghordozásokra, mint a férfiak. – Ez színtiszta hímsovinizmus!
– Csodálkoznék rajta, mert nő tartotta az előadást. Na de most már igyekezzen! – Kész vagyok, hisz nincs mit magammal vinnem. A felügyelő elnevette magát. – Elnézést, ez kiment a fejemből. Marcas Anselme irodájába indult, hogy magához vegye a Crowleyról készült jegyzeteket. Mire újra az előszobába ért, Anaïs már várta, kezében a Szicíliából hozott utazótáskával. A lány szomorúan nézett körül a lakásban. – Abban sem vagyok biztos, hogy valaha visszajövök még ide. Túl sok minden emlékeztet itt a nagybátyámra. Állandóan azt lesném, vajon melyik szobából jön elő. – Nekem is hiányozni fognak az Anselme-mel együtt töltött esték, melyeken gondolatban közösen emeltünk börtönt a bűn számára, és templomot az erénynek. Anaïs összerezzent. – Mit mond? – Hogy az éjszakába nyúló beszélgetések, melyeket Anselme-mel ebben a lakásban folytattunk, nagyon hiányozni fognak. – Nem. A bűnnel és erénnyel kapcsolatos megfogalmazására gondolok. – Ez egy páholyokban használatos és kissé divatjamúlt szabadkőműves kifejezés. Anselme mindig ezzel kezdte, azután kinyitott egy üveg jó bort. – Különös. Dionüszosz is ezzel a mondattal vezette be a közös eszmecseréinket. „Azért gyűltünk ma össze, hogy sötét börtönt emeljünk az intoleranciának, és templomot a gyönyörnek, illetve a szerelemnek.” – Ez valóban érdekes. Lehet, hogy valaha ő is szabadkőműves volt, aki szertartásainkat később a saját szája íze szerint alkalmazta. Nem egy példát ismerek ilyenre. Lesiettek a lépcsőn, majd a házmesterné lakása elé érve Anaïs hirtelen megállt. – Várjon! Beszélnem kell néhány szót a házmester lányával. – Adja oda neki a robogóm kulcsát is, egy emberem később érte jön majd. Marcas elővette a mobiltelefonját. – Leroy a ház udvarán vagyunk. – Tiszta a levegő, minden oké. – Öt perc múlva ott leszünk – mondta a felügyelő, majd letette a telefont. Marcas tudta, hogy nem rejtegetheti sokáig Anaïst a lakásán. Hivatalos búvóhelyre nem vihette engedély nélkül, de elveivel is ellenkezett volna, hogy ezt tegye. Amennyiben viszont a szicíliai mészárlás, a Réal-ügy és a miniszter esete között valóban volt kapcsolat, szüksége volt a lányra a nyomozás folytatásához. Anaïs megjegyzése a bűn és erény kapcsán csak tovább erősítette benne a gyanút, hogy a halálesetek összefüggnek. Ennél messzebb azonban egyelőre ő sem látott. Anaïs visszatért. – Odaadtam neki a kulcsokat. Megígérte, hogy vigyáz a nagybátyám lakására, amíg vissza nem jövök. Ha egyáltalán visszajövök… – Anaïs kissé habozni látszott, majd folytatta: – Szeretnék kérni öntől egy szívességet. Szükségem lenne néhány ruhára. Nem tudnánk megállni egy üzletnél, mielőtt újra bebörtönöz? Marcas elgondolkodott, végül úgy találta, a lány ötlete talán kapóra is jöhet. – Végül is miért ne? Úgyis egy bevásárlóközponthoz megyünk. Legalább lesz rá ürügyünk is. Marcas kinyitotta az ajtót, és kitessékelte rajta Anaïst. Kiléptek az utcára, és beültek Marcas társának szolgálati Peugeot-jába. A sofőr beindította a motort, majd – miután vetett egy pillantást a visszapillantó tükörbe – így szólt:
– Fekete motor, rajta egy férfi éjkék bukósisakban úgy húsz méterre. Mit csináljak? – Menj a Clichy tér felé. Meglátjuk, minket követ-e. Az autó normális sebességgel haladt, miközben Anaïs egyre a felügyelő csuklóját szorongatta. A lány most először keresett menedéket Marcasnál. – Biztos benne, hogy minden rendben lesz? Marcas rámosolygott. – Ne aggódjon! A kollégáim már várnak minket a bevásárlóközpontnál, hogy tőrbe csaljuk az üldözőinket. Már, ha valóban léteznek. Az autó előbb balra, majd jobbra fordult, de a motoros továbbra is mögötte haladt. – Nem tévedtünk, főnök. Hívjam a többieket, hogy beszoríthassuk, vagy elmegyünk a parkolóházig, és maradunk az albán transzfernél? – Maradunk az eredeti tervnél. Állj meg a Clichy téren, veszek egy doboz cigit, hogy ne fogjanak gyanút, aztán egyenesen a Saint Lazare parkolóba megyünk. A lejárónál satuba szorítjuk őket. A Peugeot leparkolt egy kései nyitva tartása miatt jól ismert és az éjjeli baglyok által kedvelt dohányüzlet előtt. Marcas kiszállt az autóból, és azonnal meglátta a tér másik oldalán parkoló motort. Bement a bárként is üzemelő kis helyiségbe, és valóban kért egy doboz cigarettát. Ezután felhívta a központot, ahol kapcsolták neki a másik kocsi sofőrjét. – Marcas beszél. Ismeri az utasítást? – Minden rendben, felügyelő. Szépen bekerítjük, aztán bekísérjük az őrsre. – Jól van. Később még hívom. Marcas kilépett a bár ajtaján, beült az autóba, és már indultak is. Anaïs szótlanul nézte az utcákat az ablakon át. A motoros továbbra is követte őket. – Megérkeztünk, főnök. Marcas a lány felé fordult. – Jól figyeljen! Mikor szólok, kiszáll az autóból, és mellettem marad. A vásárlást később megbeszéljük. Rendben? – Igen, de.. – Nincs de. 42 A Sorbonne doktori képzéseit összefogó intézete28, Párizs A Második Császárság idejében épült nagy, sötét faburkolattal fedett teremben, ahol meghívott tanárként volt jelen, Isabelle befejezte a szektákról tartott előadását, majd végigjáratta a tekintetét a hallgatóságon. Ahhoz képest, hogy az óra harmadéveseknek volt meghirdetve, szokatlanul sokan ültek a padokban. Igaz, az előadásnak már a címe is igen figyelemfelkeltő volt: Erotika és spiritualitás. Bár az intézmény mindig a legkülönfélébb témák köré szervezett kurzusokat, ez az óra még ennél is több érdekességet ígért. Olyannyira, hogy miután tudomást szerzett a tantárgy létezéséről, két professzor is megkereste Isabelle-t, hogy finoman kutatási területéről kérdezgessék. Bár ő a szokásos profizmusával reagált az érdeklődésre, a kérdezők arcára még így is sokszor sikerült mosolyt csalnia. Persze érthető, hogy egy szexuális vágyat és vallásos érzületet egy lapon említő kurzus zavarba ejti a tanári kart és izgalomba hozza még a legtisztább lelkiismerettel rendelkező professzorokat is. A diákokat már kevésbé lehetett ilyesmivel megbotránkoztatni, mindössze az lepte meg őket, hogy két olyan világ összefüggéseiről hallhatnak előadásokat, melyek azelőtt kibékíthetetlen ellentétet jelképeztek a számukra. Ezért is tervezett az óra végére Isabelle pár perc kötetlen beszélgetést, melynek keretében bárki feltehette további kérdéseit. Egy kéz a magasba emelkedett, mielőtt azonban Isabelle megadta volna a szót, először jól szemügyre
vette a kérdezőt. A fiatal lány kék rakott szoknyát, állig begombolt fehér blúzt viselt, haját pedig szoros fonatba rendezte. Megjelenése alapján nem volt nehéz kitalálni, milyen kérdés foglalkoztatja. – Igen? – Előadásának témáját kizárólag a keleti spirituális és filozófiai hagyományokból vett példákkal illusztrálta, olyanokból, mint a taoizmus vagy a tantra. Engedje meg, hogy felhívjam a figyelmét arra, hogy semmilyen kereszténységgel kapcsolatos utalás nem hangzott el a szájából. – Ön tehát azt gondolja, hogy a szexnek és a keresztény szellemiségnek semmi köze egymáshoz? – Igen. Isabelle elmosolyodott. – Akkor téved. Hallott már a gnosztikusokról? – Ha jól tudom, eretnekek voltak. – Keresztények voltak, akiket az egyház eretneknek nyilvánított. Számukra Jézus volt az egyedüli Isten, ő jelképezte a Jót, szemben az Ótestamentum Istenével, akiben a Gonosz megtestesítőjét látták. – Ez dualista elképzelés. – Pontosan. Bizonyos gnosztikus csoportok szerint fel kell venni a harcot a Gonosszal, hogy úgy mondjam, gyökerestül ki kell irtani a rosszat. A hallgatók egy csapásra elcsendesedtek, Isabelle pedig folytatta: – A gnosztikusok úgy gondolták, hogy a Gonosz legyőzéséhez meg kell szakítani a generációk láncolatát, és el kell választani a szexuális gyakorlatot szokásos céljától, azaz a gyermeknemzéstől. – Mégis milyen módon? – hangzott egy névtelenül feltett kérdés. – Különféle szexuális szokások által. Különösen a coitus interruptus29 egy formájának segítségével, melynek nyomán a spermát összegyűjtötték, mielőtt még az anyaméhbe kerülhetett volna. – Viccel? – vágott vissza gúnyos hangon a diáklány. – Nem, a világért sem. Erről a rituális gyakorlatról egy kortársuk, bizonyos Épiphanész számol be. Egy egyház által szentté avatott ember szavahihetőségét talán ön sem kérdőjelezi meg. A teremben nevetgélés támadt. – Mégis mit csináltak a… azzal, amit összegyűjtöttek? – Épiphanész elmondása alapján a sperma elfogyasztásra került, és a gnosztikusok minden egyes korty után a következő rituális mondatot ismételték: „íme, Krisztus igazi teste.” – Ez gusztustalan! – Számukra nem volt az. A szerelmi együttlét során termelődött sperma az istenség újra felfedezett erejét szimbolizálta. Elfogyasztása pedig az ősi egység visszaállítását jelképezte. – Nevetséges! – pattant fel a kérdező. – Ki tudja!? Ha a kenyérben és borban ott van Isten, ahogy egyesek hiszik, miért ne lehetne ott a spermában is? A termen döbbent morajlás futott végig. Mialatt Isabelle békés mosollyal az arcán a diákok reakcióját nézte, a terem végében nyíló ajtó mellett valaki diszkréten felé intett. Az öltönyt és nyakkendőt viselő férfiban Isabelle rögtön felismerte szabadkőműves testvérét, Alexandre Parellt. – Az órának vége, köszönöm a figyelmet. A jövő héten találkozunk. A rend tanácsosa elindult a katedra felé. – Figyelemre méltó előadás! Minden órát hasonló… kinyilatkoztatásokkal fejezel be? – Oh, a legjavát kihagytam. A gnosztikusok ugyanis a nők menstruációs váladékát is rendszeresen fogyasztották szertartásaikon. – Tréfálsz? – Nem. Ne felejtsük el, hogy Krisztus teste mellett ott a vére is.
Parell fejét csóválva bámult Isabelle-re. – Idehallgass, most nem ezért jöttem. – Sejtem. – Úgy hallom, Marcas távol áll attól, hogy a miniszter szentté avassa. Úgy döntöttünk, hogy diszkréten a háttérbe vonulunk. Szeretném, ha te is távol tartanád magad az ügytől. – Marcast értesítettétek erről a pálfordulásról? – kérdezte Isabelle ironikus mosollyal az arcán. – Nem, de az ügyet lezárják, és minden visszaáll a régi kerékvágásba. Kezdve vele. – Mi van, ha ő nem így gondolja? – Ha fel akarja venni a harcot a sötétség erőivel, az az ő dolga. Ha viszont így dönt, számolnia kell azzal, hogy egyedül marad. 43 Saint Lazare negyed, Párizs Az autó először a buszsávba hajtott, majd rákanyarodott a parkolóház keskeny lehajtójára. – Abból a csillagászati összegből, amit egy óráért fizet az ember egy ilyen parkolóházban, igazán építhetnének szélesebb lejárót – szitkozódott a sofőr. – Egy Twingo alig fér el itt! Marcas elővette a kesztyűtartóból kollégája szolgálati fegyverét, ellenőrizte a tárat, kioldotta a biztonsági reteszt, majd tárcsázta a másik autó sofőrjének telefonszámát. – Echó 1! Merre van? – A bejárattal szemben. A gyanúsított követi önöket. Fél percen belül a parkoló bejáratához ér. – Értem. Körültekintően járjon el! Sok szerencsét! – Vettem. Echó 1, vége. – Leroy tudod, mit kell tenned. – Elveszem a jegyet, és közvetlenül a sorompó után megállok. Elzárom előle az utat, miközben a kollégák hátulról bekerítik. A Peugeot a jegykiadó automatához ért, és megállt a sorompó előtt. – Rajta, Anaïs! Marcas és a lány kipattant a kocsiból, és befutott a bevásárlóközpontba vezető lépcsőházba. A fémajtó nagy robajjal csukódott be mögöttük, de ők nem álltak meg. Felrohantak az épület földszinti bejáratához. Az épületben hatalmas tömeg kígyózott. Marcas körülnézett, majd Anaïshoz fordult. – Rendben, lassíthatunk. Nyugodtan az épület keleti kijárata felé indulunk. Marcas mobilja csörögni kezdett. – Igen? – Itt Echó 1. Változtatnunk kellett a terven. A motoros nem fordult le a parkolóba, hanem továbbhajtott a Chôteaudun utca felé. – A francba! – Megpróbáljuk utolérni, de nem lesz egyszerű. A szarházi ide-oda szlalomozik az autók között. – Ellenőrizték a rendszámtábláját? – Igen. A motort tegnap lopták el. – Próbálják meg bekeríteni, és küldjenek értünk egy másik autót a központhoz. – Nem gond! Duval nyomozó önökért megy. Magas, barna hajú férfi bézs bőrkabátban. Echó 1, vége. Marcas meggyorsította lépteit, a riadt Anaïs pedig igyekezett követni őt. – Nem kapták el? – Nem. Utálom az ilyet. A felügyelő újra körülnézett. A butikok dugig voltak vásárlókkal, férfiak és nők százai jöttek-mentek mindenfelé. Marcas jól tudta, hogy itt nincsenek biztonságban. Ekkora tömegben senki nem vette
volna észre, és ezért aztán meg sem akadályozhatta volna, ha valaki rájuk akar lőni. A központ kijáratáig még körülbelül kétszáz méter volt hátra. Marcas megragadta Anaïs kezét, és úgy tett, mintha egyszerű szerelmes pár lennének. Ahogy keresztülvágtak az épület központi folyosóján, majdnem fellöktek egy nehéz csomagokat cipelő kismamát. A hangszórókból fülsiketítő zene szólt, melyet időről időre reklámokkal szakítottak meg. Alig harminc méterre lehettek a mozgólépcsőtől, mikor a telefonban kapott leírás alapján Marcas megpillantotta az őket váró kollégát. Duval nyomozó a mozgólépcső tetején állt, és tekintetével őket kereste. – Anaïs, maradjon mögöttem, amíg felérünk az emeletre, és ha szólok, hajoljon le! – Maga aztán igazán megnyugtató fickó… A felügyelő nem reagált a szurkálódásra. Azon gondolkodott, vajon mi történhetett. A motorosnak követnie kellett volna őket a parkolóházba. Hacsak… Marcas rögtön rájött, hol hibázta el. A motoros valószínűleg kifigyelte az őt követő rendőröket, akiket a központ küldött a felügyelő kérésére. – Mielőbb ki kell jutnunk innen. Ahhoz már késő volt, hogy visszaforduljanak. Marcas erősen szorította zsebében a pisztolyt. A mozgólépcső nagyon lassan haladt felfelé, és a két menekülő most legalább olyan könnyű célpontot nyújtott, mint a vásári céllövöldében kiállított ajándéktárgyak. Az épület falai rapzenét visszhangoztak, melynek hangereje messze túl volt a még elviselhető határán. Az emeletre Marcas érkezett fel elsőnek, némán kezet szorított a nyomozóval, és szorosan maga mögött tartotta Anaïst. Alig tizenöt méterre lehettek a kijárattól, mikor a felügyelő látószögében egy hosszú, szürke kabátot viselő férfi jelent meg. – Földre! – üvöltötte Marcas, miközben előrántotta fegyverét. Két lövés dördült el, közvetlenül egymás után. A szürke kabátos férfi duplacsövű fegyvert tartott a kezében, melyet egyenesen rájuk emelt. Marcas, Anaïs és Duval nyomozó egy emberként vetették magukat a földre. Az idegen erre kitépett édesanyja kezéből egy mackót ölelő kislányt, hogy pajzsként vegye maga elé. Anaïs felemelte a fejét, és félelmében kiabálni kezdett: – Ez a férfi követett engem a reptérig. Dionüszosz bérelte fel, hogy megöljön. – Hajtsa le a fejét! – vágta rá Marcas. A nyomozó közben az oldalára gördült, és egy gyorsétterem üvegfala mögött keresett menedéket. Újabb lövés dördült, és a Marcas melletti kirakat millió szilánkként hullott a földre. Üldözőjük újratöltött, majd felkiáltott: – Érted jöttem, Anaïs. A mesternek szüksége van rád. A szürke kabátos férfi gépies mozdulatokkal közelített, úgy rángatva maga előtt a kislányt, mint egy rongybabát. A gyerek anyja halálra vált hangon üvöltött mögötte. Duval nyomozó a támadó lábát vette célba, majd meghúzta a ravaszt. A golyó azonban célt tévesztett, és egy édességes pult hátlapjába fúródott. A szürke kabátos erre megperdült a tengelye körül, és egy egész sorozatot leadott a nyomozó irányába, akinek azonnal szétloccsant a feje, és a belőle spriccelő vér beterítette a gyorsétterem üvegfalát. A nyomozó agyának egy darabkája egy hatalmas, paradicsomszószban úszó hamburgert hirdető plakáton végezte. Üldözőjük ekkor egy homokfútt üveggel határolt üzlethelyiséget kezdett el lőni. Az őrült golyózápor először a kirakatot robbantotta szét, majd mellkason talált egy eladónőt is. A tébolyult férfi ujjongott örömében: – Ez itt a kiárusítások ideje. Használják ki a lehetőséget! Ürítsék ki az épületet! Marcas tehetetlenül figyelte az értelmetlen gyilkolászást. Attól félt, hogy eltalálja a kislányt, ezért
nem merte használni a fegyverét. Az idő azonban üldözőjüknek dolgozott, aki egyre közelített feléjük. A rémült járókelők összevissza futkostak, akaratlanul is elrejtve Marcast és Anaïst a gyilkos szeme elől. – Ismerem ezt a fajta bevásárlóközpontot. Bal kéz felől kell lennie egy személyzeti lépcsőnek. Oda tudnánk szaladni, amíg nem lát minket. Ha itt maradunk, nem fogjuk megúszni – kiáltotta Anaïs. Marcas döbbent arccal nézte, hogy a lány felpattan és egy nyitott ajtó felé rohan. Felállt maga is, és ahogy futni kezdett Anaïs után, érezte, hogy egy golyó alig pár milliméterre süvít el a tarkója mellett. Üldözőjük rájött a trükkre, ledobta a gyereket, mintha legalábbis egy szemeteszsáktól akarna megszabadulni, és találomra a menekülők irányába kezdett lőni. Egy fekete kosztümös nő a földre zuhant, magával rántva a mellette álló sikoltozó kamaszt. – Azonnal tegye le a fegyvert! Egy egyenruhás, színes bőrű biztonsági őr érkezett most futva, kezében lengetve a gumibotját, mely jelen esetben nem ért többet egy játékautónál. A szürke kabátos felnevetett, majd két újabb golyót küldött az őr felé, aki rémülettől tágra nyílt szemmel a hátára zuhant. Anaïs és Marcas lélekszakadva rohant a személyzeti lépcsőházig. Eltűntek az ajtó mögött, melyet a felügyelő bezárt mögöttük, majd a lányhoz fordult: – Itt átgondolhatjuk, mit tegyünk. Ezt az ajtót még a duplacsövű puskájával sem tudja kinyitni. – Úgy éreztem magam, mint egy gonoszok ellen harcoló rendőr a krimikben. – Én is. – Ha jól emlékszem, erre eljuthatunk a metróaluljáróhoz. Marcas elővette a mobilját, de szomorúan állapította meg, hogy a lépcsőházban nincs térerő. Újra futni kezdtek, Anaïs zihálva, szinte hörögve vette a levegőt, ahogy megszállottan rohant előre. Vagy egy tucat járókelőt löktek félre az útjukból, mire kiértek a metrófolyosóra. Anaïs a Cour de Rome-ra vezető kijárat felé mutatott, majd továbbfutott. Ahogy felértek az utcaszintre, Marcas újra elővette a telefonját. – Halló, központ! Vészhelyzet van. Sürgősen jöjjenek értem a Cour de Rome-ra! A Passage du Havre bevásárlóközpontba küldjenek erősítést! Sebesültek is vannak. – Vettem, felügyelő. Egyébként már értesítettek minket. Az autók hamarosan ott lesznek. Anaïs kezdte összeszedni magát, miközben azon ámuldozott, honnan lett hirtelen ennyi ereje. Olyan érzése támadt, mintha a Szicíliában történtek átformálták volna. Sosem gondolta volna, hogy valaha képes lesz hasonló megpróbáltatásokat kiállni, most mégis eddig számára is ismeretlen képességeket fedezett fel magában. Miközben Marcas a térre vezető utcákat kémlelte, hirtelen egy pokoli sebességgel érkező fekete Peugeot parkolt le előttük. Egy barna pulóveres, rendőri karszalagot viselő férfi szállt ki az autóból, és feléjük intett. Marcas és Anaïs beszállt a kocsiba, mire a vezető gázt adott, és bekapcsolta a megkülönböztető fényjelzést. – A főkapitányságra megyünk, felügyelő? – Igen. Amilyen gyorsan csak lehet. Marcas gondolatai egyre akörül forogtak, micsoda pocsékolásnak lett akaratán kívül is az okozója. Egy kollégáját fényes nappal megölték, egy bevásárlóközpontban embereket sebesítettek meg, vagy talán meg is öltek. Nem voltak illúziói. Tudta, hogyha tárgyilagos jelentést akart megfogalmazni, azonnali felfüggesztéssel kell számolnia. Ha nem ennél is rosszabbal. Arra meg aztán végképp nem volt engedélye, hogy személyes okból biztosítsa bárki védelmét. Köztéren folytatni rendőri akciót súlyos vétségnek számított. A Rue des Martyrs utcai lakásból
Marcasnak egyenesen a főkapitányságra kellett volna vinnie Anaïst. Csakhogy ez esetben alaposan meg kellett volna indokolnia tettének szükségességét, Anselme unokahúgának védelme azonban nem igazolta a rendőri erők bevetését. Ha bevallja, hogy Anaïs a szicíliai mészárlás első számú tanúja, akit ő nem bocsátott a hatóságok rendelkezésére, megint csak a legkellemetlenebb következményekkel kellett volna számolnia. A rendőrség kötelékében dolgozó testvérei sem tudták volna megvédeni, a belügyminiszteri tanácsos pedig egyenesen el lett volna ragadtatva a gondolattól, hogy beperelheti Marcast. Pocsék nap állt a felügyelő mögött. Visszagondolva arra a mérhetetlen sok kockázatra, amit feleslegesen vállalt fel, nem tudta nem hibáztatni magát. Maga előtt látta a fiatal nyomozó szétroncsolt arcát, és azon gondolkodott, volt-e vajon barátnője, esetleg felesége, netán gyerekei. Vagy ott volt az a szerencsétlen kislány, akit üldözőjük golyóálló mellénynek használt. A bevásárlóközpont bejáratához mindenfelől szirénázó mentőautók és rendőrségi kisbuszok érkeztek. A kerületből kiérve Marcas keze ökölbe szorult. Alig öt percre voltak a főkapitányságtól, ideje volt eldönteni, hogy mit tegyen. Életében először kényszerült hazugságra a munkahelyén. A felügyelő úgy érezte, ezúttal messzire került a helyes úttól. – Forduljon jobbra! Irányt változtatunk – fordult Marcas a sofőrhöz, és hagyta, hogy Anaïs a karjába csimpaszkodjon. – Felugrunk hozzám. Nálam biztonságban lesz – mondta végül elcsigázott hangon. 44 Belügyminisztériumi Hivatal, Párizs – Várjuk a magyarázatát. A miniszteri tanácsos, oldalán az országos rendőrfőkapitánnyal és a párizsi rendőrfőnökkel, viszolyogva nézett Marcasra. – Olvasta a jelentésem. Nem tudom, mit tehetnék még hozzá. A tanácsos kezébe vett egy sárga mappát, és megvető arckifejezéssel a felügyelő elé hajította. – Ne nézzen hülyének, Marcas! Ez a jelentés csak úgy bűzlik a hazugságoktól. – Hogyhogy? Talán maga is szokott hasonlókat megfogalmazni? A befolyásos szabadkőműves hírében álló rendőrfőnök diszkréten elmosolyodott. A tanácsos, akinek figyelmét szerencsésen elkerülte a kolléga reakciója, forrt a dühtől. – Ne tetézze a bajt pofátlansággal! A miniszter ügyének bizalmas kivizsgálására kértük, nem arra, hogy cowboyosdit játsszon Párizs belvárosában. Hogy került ide hirtelen ez a lány, amolyan meglepetés tanúként, aki azóta újra el is tűnt? Folyamatosan értesítenie kellett volna a nyomozás menetéről. – A hölgy maga keresett meg engem mint a miniszter ügyének kulcsfontosságú tanúja. Fenyegetve érezte magát, és arra kért, szervezzem meg a védelmét, amit haladéktalanul megtettem. Nem is lett volna időm beszámolni minderről. – Hát persze! És hogy a védelmet megerősítse, vásárolgatni indul vele a Saint Lazare negyedbe. Ahelyett, hogy azonnal biztonságba helyezné. – Ezek szerint nem olvasta elég figyelmesen a jelentésem, tanácsos úr. Ő már a bevásárlóközpontból hívott engem, ahol előzőleg menedéket keresett. Én mondtam neki, hogy ott várjon meg. Azután… Vagy inkább hagynom kellett volna, hogy lepuffantsák, mint egy nyulat? A tanácsos a szomszédaihoz fordult. – Kedves uraim, maguk mit gondolnak? A rendőrfőkapitány a torkát köszörülte. – Sürgősen lépnünk kell! Meg kell találnunk a gyilkost. Nem lehet büntetlenül hagyni, hogy valaki hidegvérrel lelőjön egy rendőrt. A tanúk segítségével készült egy jól használható fantomkép. El kell
kezdenünk keresni a férfit. Azután… – És azután, főkapitány úr…? – kérdezte a tanácsos, de a szemét továbbra sem vette le Marcasról. – Egyetértek önnel abban, hogy Marcas felügyelő jelentésében van néhány homályos részlet. Anélkül, hogy kételkednék a becsületességében, hisz mindannyian nagyra értékeljük szakmai felkészültségét, indítványozom, hogy mielőbb kezdeményezzünk belső nyomozást. Kérdezzük ki az akcióban részt vevő kollégákat, akik remélhetőleg meg fogják erősíteni Marcas felügyelő verzióját a tényekről. Egyetért velem, felügyelő úr? Marcas bólintott, bár egyáltalán nem tetszett neki az ötlet, hogy a belső ügyosztály segítségét vessék be az ügyében. – Ha valóban azt gondolja, hogy ezáltal tisztábban látnak majd, csak támogatni tudom az ötletet. Ha megengedik, most visszavonulnék, egy nyomozást kell folytatnom, és… – Maga mostantól nem folytat semmiféle nyomozást! – vágott közbe élesen a tanácsos. – A miniszter nagyot csalódott a hozzáállásában. Az ügy mielőbbi lezárását lehetővé tévő világos következtetéseket várt magától. Ehelyett Párizs központja mészárlások helyszínévé vált, és olyan magyarázatokat kell végighallgatnunk, melyeknek se füle, se farka. Marcas most szemtől szembe megkapta a kritikát. – Emlékeztetem, hogy biztos nyomra bukkantam a Manuela Réal-ügyet illetően, és van egy tanúm. Én… – Elég! Maga szabadságra megy, és a nyomozást Loigril felügyelő veszi át. Már a legelején így kellett volna döntenem. Elmehet, Marcas – jelentette ki a tanácsos fagyos tekintettel. Két kollégája nem nézett a felügyelőre. Marcas a rossz hírtől lesújtva némán felállt. Úgy érezte, egész karrierje alatt egyszer sem alázták meg ennyire. Ökölbe szorított kézzel az ajtó felé indult. Friss levegőt akart szívni, mielőbb maga mögött hagyni ezt a nyomasztó légkörű hivatalt, és minél messzebbre űzni annak fojtogató bűzét. A Beauvau tér szinte teljesen kihalt volt a napnak ezen a kései óráján. A belügyminisztérium előtt strázsáló őr a kezét dörzsölve melegítette magát. Marcas az Élysée-palota felé indult, majd letért a Clemenceau tér irányába. Próbált megnyugodni és lecsillapítani a dühét, mely ebbe a kilátástalan helyzetbe sodorta. Az eset egyetlen pozitívuma az volt, hogy nem függesztették fel, és továbbra is szabadon járhatott-kelhetett. Hogy verzióját megerősíthesse, kollégáját már előzetesen ellátta a kellő információkkal, és fejébe véste, hogy Marcas sosem ült az autójába Anaïsszal a Rue des Martyrs-on. A lány egyelőre biztonságban volt nála, de ki tudja, meddig – és azt is meg kellett akadályoznia, hogy Loigril a nyomára bukkanjon. Ha a felügyelő kikérdezi a lányt, az biztosan hamar összezavarodik, és Marcas nem engedhette meg magának, hogy kollégája rájöjjön arra, hogy Anaïs ott volt Szicíliában. Szabadnak hitt mozgástere nevetséges méretűre csökkent. Marcas egészen az Operáig sétált, miközben egyre a megoldást kereste. Egyelőre nem találta, és azt érezte, ez egyszer tényleg nyakig ül a pácban. Zsebében megcsörrent a telefon. – Ejnye, Marcas! Nagyon nem szép dolog trükközni a jelentésekkel. – Ez nem a legmegfelelőbb alkalom a szurkálódásra – válaszolta a felügyelő, aki hangjáról azonnal felismerte a rendőrfőnököt. – Valóban, de szerettem volna beszélni veled. Szép kis csávába kerültél. Van időd meginni velem egy kávét? – Épp a Boulevard des Capucines-en30 vagyok. – Menj az Operához! Negyedórán belül csatlakozom hozzád a Grand Caféban.
Marcas megfordult, és lassan az Opera felé indult. Közben felhívta Anaïst, de a lány nem vette fel a telefont. Nem hagyott üzenetet a rögzítőn, mert arra gondolt, hogy vendége biztosan alszik. Felhívta inkább a kollégáját, aki a lakásában maradt, hogy vigyázzon Anaïsra. Álmos hang szólt a telefonba: – Igen, felügyelő? – Csak azt szerettem volna megtudni, hogy minden rendben van-e. – Minden rendben. Hogy sikerült a megbeszélés? – Rosszul. Nemsokára újra hívom. A világért se mozduljon el mellőle! – Ne aggódjon! Marcas letette a telefont. Anaïst mielőbb biztonságba kellett helyeznie, és a lehető leghamarabb elutaznia, hogy kihallgassa Manuela Réalt. A két tennivaló nehezen volt összeegyeztethető. A felügyelő folytatta útját az Opera felé. Forgalom szinte nem volt, alig néhány autó haladt el a Grands Boulevards-on31. Ezt látván az ember nem is hitte volna, hogy egy szűk órán belül az egész városrész forgalma bedugul majd. Marcas belökte a Grand Café nehéz bejárati ajtaját, és belépett a hatalmas terembe. Kávét rendelt, és közben saját jelentését olvasgatta. Valaki megkocogtatta a kirakatot. Marcas felnézett, és látta, amint odakint a rendőrfőnök felé int, majd továbbmegy a bejárat felé, hogy csatlakozzon hozzá. Impozáns termete ellenére a „túlsúlyos testvér”, ahogyan szabadkőműves körökben hívták a tisztviselőt, meglepő mozgékonysággal jártkelt. Marcas hat éve ismerte, és bár a testvériség szálai összefűzték őket, a felügyelő sosem tudta igazán levetkőzni fivérével szembeni bizalmatlanságát. A kulisszák mögött azt mesélték, hogy a rendőrfőnök egyszer segített elsimítani egy túladagolással kapcsolatos ügyet, hogy egy piszkos ügybe keveredett nagy vállalati igazgató bőrét mentse. Ez persze csak egyike volt a testvérek között egyébként is létező segítségnyújtás ékes példájának. Ami az ellenszolgáltatást illeti, az mindig csupán idő kérdése volt. A nyugdíj felé közeledő rendőrfőnök már most biztos lehetett benne, hogy egy külföldi cégnél hamarosan felajánlják neki a biztonsági szaktanácsadó posztját, amivel tisztviselői bérének négyszeresét fogja majd keresni. A kövér férfi leült Marcas mellé, és intett egy pincérnek, akitől egy pohár sört és egy tányér sült krumplit kért. – Ma miattad fekszem későn. – Őszintén sajnálom. Gondolhatod, hogy én is szívesen kihagytam volna ezt a megbeszélést. – Csúnya ügy. – Csúnyább, mint képzeled. – Segíteni szeretnék neked. Marcas biztos volt abban, hogy testvére tud rajta segíteni, de abban is, hogy ezért egyszer nagy árat kell fizetnie. Szívességért szívesség járt cserébe. Ingyen nem kaphatott semmit fivérétől, aki egyébként is egy másik szabadkőműves rend tagja volt. – Tudom, hogy szereted megoldani mások gondjait. – Hát igen, az ember nem változik. Nem hagyhatok bajban egy testvért, még akkor sem, ha az egy balos elveket képviselő páholy tagja. Marcas óvatosan belekortyolt gőzölgő kávéjába. – Én is mondhatnék egyet s mást délkeleti testvéreidről. Itt van például az a korrupt bíró, aki neked jó barátod. A médiát valósággal elárasztják a hőstetteiről szóló hírek. Vagy… – Jól van, nyugodj meg! Csak tréfáltam. Elmondom, mit ajánlok. Ha akarod, rendszeresen be tudok neked számolni arról, hogy áll a belső nyomozás. Van ott egy jó barátom. Biztosan sejted, hogy a tanácsos ambícióit kissé eltúlzottnak találom. Túl messzire néz és túl gyorsan akar előrelépni, pedig
még csak nem is szakmabeli. Marcas tudta, hogy a rendőrség öreg rókái növekvő ellenszenvvel viseltetnek a fiatal tanácsossal szemben. Nagyon rossz szemmel nézték a férfi sorozatos kinevezéseit. Valószínűleg sok rendőr örült volna annak, ha a tanácsost esetleg szerencsétlen autóbaleset éri. – Lekötelezel. Mit kívánsz cserébe? A felügyelő beszélgetőtársa úgy falta a krumplit, mint aki három napja nem evett. – Egyelőre semmit. Jelenleg nem vagy olyan helyzetben, hogy bármiben is segíteni tudnál rajtam. Majd meglátjuk. Marcas a forró kávéját szürcsölgetve gondolkodott az ajánlaton. – Rendben. Amilyen gyorsan csak lehet, Spanyolországba kell utaznom, ha már egyszer szabadságon vagyok. Magammal kell vinnem valakit. Tudnál segíteni abban, hogy mindez, hogy is mondjam, gördülékenyen történhessen meg? – Kiről van szó? Marcas tudta, hogy nyílt lapokkal kell játszania, de kollégája megelőzte. – Csak nem a híres tanúról? – De igen! Szükségem van rá, de ami a legfontosabb, nem akarom, hogy Loigril keze közé kerüljön. – Pedig nem valószínű, hogy megfeledkeznek róla. Ő az egyik első számú tanú a tegnapi lövöldözések ügyében. Úgy tűnt a szolgáltatás ára nőttön-nőtt, hisz Marcas testvére nem tudhatta, nem lesz-e egyszer neki is szüksége segítségre. – Tudom, de vagy mellettem állsz, vagy elintézem nélküled. A rendőrfőnök előbb jól szemügyre vette Marcast, majd hangos nevetésben tört ki. – Mind egyformák vagytok. Te meg a testvéreid minden alkalmat megragadtok, hogy felvághassatok és feltételeket szabhassatok. Egy nap mi leszünk többen Franciaországban, és akkor kénytelenek lesztek abbahagyni a mások leckéztetését. Marcas nem nevetett. – Szóval? – Szóval megteszem a szükséges lépéseket. Van még valami? – Igen. Ki kell kérdeznem Manuela Réalt, de nincs semmilyen hivatalos meghatalmazásom. Először is meg kellene győznöm a színésznő franciaországi ügynökét. A nevét már tudom. Alain Tersens-nek hívják. Nem tudnál információt szerezni erről az úrról, arra az esetre, ha az érveim esetleg nem győznék meg? – De igen, feltéve, hogy van bármi olyan, amit a szemére vethetnénk. – Aki keres, az talál – mondta a felügyelő, és kollégájára kacsintott. 45 Párizs A Sortilèges közönségkapcsolati iroda levegője a múltat idézte. A kis zsákutcába ékelődött udvarház földszinti lakásának falain még ma is a '80-as évek híres színésznőinek képei lógtak. Csak néhány, a ma embere számára is ismerős név jelezte, hogy az ügynökség munkatársai nem szenderültek örök álomra. A váróterem egyik ajtajára kihelyezett képen Marcas Manuela Réal bájos arcát ismerte fel, melyet vagy tizenöt évvel ezelőtt rögzíthettek az utókornak. A helyiség egy híres belsőépítész munkáját dicsérte, akinek dedikált portréja ugyancsak ott függött a falon, jelezve a látogatók felé, hogy az ügynökség tulajdonosa nem fukarkodik anyagi lehetőségeivel. Az egyik kanapén egy őszes hajú, arisztokratikus küllemű férfi rágta idegesen a körmét, és közben egyre az irodaajtót leste.
– Nem egy filmben láttam már ezt a férfit, de a nevére nem emlékszem – súgta Anaïs a felügyelő fülébe. – Én nem ismerem. Valószínűleg az a fajta színész, aki örökké mellékszerepeket kap, és ezért sosem kerül rá a plakátra. Anaïs már épp megszólította volna az ismeretlent, mikor Manuela Réal ügynöke kinyitotta irodájának kétszárnyú ajtaját. A magas, rövid szőke hajú és hihetetlenül élénkzöld szemű Alain Tersens méretre készített, bézs színű öltönyt viselt, és megjelenéséből azonnal kiérződött karizmája. Az őszes férfi felpattant a kanapéról, és kezét nyújtva sietett az ügynök felé. – Végre! Van valami híred a castingról? Akárhányszor felhívlak, a titkárnőd mindig kitér a válaszadás elől. Nem tudtam tovább várni. Az ügynök a színész vállára tette a kezét. – Sajnálom, de nem téged választottak, pedig ott voltál a befutók között. Ne aggódj, lesz még alkalom. A férfit szemmel láthatóan lesújtotta a hír, és a szemébe könny szökött. – Ezt a szerepet nekem találták ki. Nekem! Az ügynök a színész válla fölött odaintett Marcaséknak, majd a bejárathoz kísérte a látogatót. – Amint új ajánlatot kapok, hívlak. Ígérem.
Alain Tersens becsukta az ajtót a színész mögött, és a folyosó másik végén lévő irodába invitálta vendégeit. – Erre tessék! Anaïs nem tudta megállni, hogy rákérdezzen az imént távozott ügyfél kilétére: – Ki volt ez a férfi? – Daniel Cox. Pár éve sok tévéfilmben szerepelt. – Fontos szerepet pályázott meg? Nagyon letörtnek látszott. – Harminc másodpercet egy camambert sajtot hirdető reklámban. A rendező túl régimódinak találta a játékát. Szegény Cox! Már legalább három éve senki nem kíváncsi rá. Próbálok segíteni neki, de tudják, kemény munka ügynöknek lenni. Marcas és Anaïs követték vendéglátójukat a világos szobába, melynek falait XVIII. századi francia festmények díszítették, majd leültek egy kis asztal mellé, melyen egy teáskanna és néhány tányéron pirítós várt rájuk. – Épp teázni készültem. Hozassak önöknek csészét? Marcas elutasította, Anaïs viszont elfogadta a kínálást. A ház ura lehuppant egy mályva színű díványra, mely nevetségesen kicsinek tűnt magas termetéhez képest. Zöld szemét mélyen Anaïs tekintetébe fúrta. – Kedvesem, magának nagyon szépek a vonásai és gyönyörű a szeme. Nem is tudtam, hogy a rendőrség is casting alapján válogatja a munkatársait. Magának a mozivásznon lenne a helye. – Jó isten! Már harminc is elmúltam, tíz évvel korábban kellett volna találkoznunk – válaszolta Anaïs tökéletes nyugalommal. – A filmezést sosem késő elkezdeni. Látván, hogy a lány nem válaszol, az ügynök Marcas felé fordult. – Ha nem tévedek, ön Marcas felügyelő. – Igen. Bemutatom a kolléganőmet, Müller nyomozót. Köszönöm, hogy fogadott. – Bevallom, hogy a hívása meglepett. Miben lehetek a rendőrség szolgálatára? – Szeretnénk találkozni Manuela Reállal egy nem hivatalos beszélgetés keretében. Tersens arcára halvány mosoly ült ki. – Sokan szeretnének vele találkozni. Főleg most. Ha tudná, hány újságíró jár a nyakamra, hogy exkluzív interjút készíthessen vele. – Mi nem újságírók vagyunk – hangsúlyozta Marcas tekintélyt parancsoló hangon. Az ügynök másodszorra is teát töltött magának, majd az előzőhöz képest szárazabb hangnemben folytatta: – Így aztán önök még kevésbé fontos emberek a szememben. Azt sem látom tisztán, mégis mit akarhatnak Manuelától. – Köze lehet egy ügyhöz, melynek kivizsgálását én… mi folytatjuk. Alain Tersens ribizlilekvárral kenegette a pirítósat, és szerelmes cirógatásra emlékeztető módon játszadozott a kenyérszeleten vékony pengéjű, csontnyelű késével. A jelenet különösen obszcén hatást keltett. – A mi drága kultuszminiszterünk! Finom ember, aki érti a szakmánkat. Csalódást fogok okozni önöknek, de Manuela és a miniszter nem ismerték egymást. Anaïs közbevágott: – Nemrég mégis együtt voltak Drouot-nál a Casanova-kézirat árverezésén. A természetesség, mellyel az ügynök nevetésre fakadt, érezhetően tettetett volt. – Manuela imád szórakozni, és minden héten több száz hírességgel találkozik. Ha önök szerint ebből
áll a személyes kapcsolat… Vessenek egy pillantást a bulvárlapok nagyvilági híreire, és meg fogják érteni, miről beszélek. Magam is egész estéket mosolygok végig olyan emberek mellett, akik teljesen ismeretlenek a számomra. Most Marcas próbálta átvenni a szót: – Ha jól értem tehát… – A válaszom: nem. Manuelának pihennie kell. Az önökkel való találkozás felzaklatná. A spanyol rendőrség egyébként is lezárta az ügyet. Férjének elvesztése rengeteg fájdalmat okozott Manuelának, és a gyász még korántsem ért véget a számára. Anaïs visszatette teáscsészéjét az asztalra, és szinte suttogva így szólt: – Azért ez a történet igen jó reklámot csinált neki. A karrierjéről egy ideje már csak múlt időben beszélhettünk, most meg azt olvasni, hogy a napokban több szerepajánlatot is kapott. Tersens arca megrándult. – Ízléstelen a megjegyzése. Manuela tehetséges színésznő, és semmi szüksége nem volt egy hasonló tragédiára ahhoz, hogy a karrierje újrainduljon. Remélem, nem bánják, de sok dolgom van még. Az ügynök éppen felállni készült, mire Marcas keményen visszaparancsolta a székébe: – Üljön vissza! – Tessék? – Még nem fejeztük be – mondta a felügyelő, és egy piros mappát csúsztatott az asztalra, melyen fekete filccel a következő állt: Keller-ügy. Tersens vetett egy pillantást a dossziéra, és azonnal elsápadt. Marcas kinyitotta az irattartót, és kivette belőle egy jegyzőkönyv fénymásolatát. – Őrületes, milyen tökéletes forgatókönyv válhatna néhány olyan aktából, amit a rendőrségi fiókokban lehet találni. Kíváncsi lennék, ön mit gondol erről. Az ügynök szó nélkül visszaült a helyére. – Ez itt például egy olyan lány történetét meséli el, aki filmezni szeretett volna. Majd találkozott egy kedves férfival, aki a szárnyai alá vette és fényes jövőt ígért neki. Hogy a karrierjét beindítsa, az ügynök meghívta egy lakásában rendezett partira. Az este egy kissé elfajult, és véletlenül a lány kezébe került egy pohár, amelyben valaki benne felejtett egy kis drogot. GHB-nak hívják, ha jól tudom. – Ezt a kábítószert adják a nőknek, hogy utána megerőszakolhassák őket? – kérdezte Anaïs. – Igen, és a kedves impresszárió ki is használta a helyzetet. Keresztben, széltében és hosszában. Ráadásul nem egyedül. Egy híres színésznő és nemrégiben elhunyt férje is részesült a fiatal csillag bájaiban. – Hol szerzett tudomást erről? – kérdezte Alain Tersens olyan halkan, hogy alig lehetett érteni a szavát. – Várjon! Még nem fejeztem be. Képzelje, az impresszárióról közben kiderült, hogy nem is olyan kedves. Másnap a lány kérdéseire azzal válaszolt, hogy szétverte a fejét egy hamutállal. Mentségére mondva, a sok kokaintól azt sem tudta, hol van. A szétroncsolt arcú lány végül a sürgősségi osztályon kötött ki. – És nem emelt panaszt? – kérdezte ismét Anaïs. – Mintegy varázsütésre, a semmiből egyszer csak egy ügyvéd került elő, no és egy halom pénz. Épp annyi, amiből az ember visszavásárolhatja a jó hírét, és még egy plasztikai sebészt is ki tud fizetni belőle. Anaïs megvetően nézett az ügynökre, akinek sápadt arca időközben görcsösen rángatózni kezdett. – Ezt az ügyet… lezárták. – A rendőrség igen. Nem hiszem azonban, hogy az újságok is. Én magam is ismerek néhány újságírót,
nem filmkritikusokat, inkább amolyan szarkeverőket… És mint tudjuk, a Manuela Réalt, illetve közvetlen környezetét érintő hírek elég kelendőek mostanság. – Ez zsarolás! – Ejnye, ejnye! Ne használjunk ilyen csúnya szavakat! Most már elképzelhetőnek tartja, hogy átgondolja a kérést, amivel önhöz fordultunk? Az ügynök magába roskadva ült a díványon, és kezdeti fölényessége mintha köddé vált volna. – Rendben. Mindjárt felhívom. A titkárnőm megadja önöknek a klinika elérhetőségeit. Manuela fogadni fogja önöket. Marcas mosolyogva kelt fel a székről, Anaïs azonban továbbra is megvetően méricskélte Tersens-t. – Talán felesleges is mondanom, hogy az előbbi ajánlata, miszerint színésznőt csinál belőlem, nem igazán csigáz fel. Elég nehéz lehet magának. – Mi lehet nehéz? – Minden reggel a tükörbe nézni. – Remélem, nem haragszanak, ha nem kísérem ki önöket. Alighogy kiléptek az iroda ajtaján, Anaïs Marcashoz fordult. – Ez aztán mocskos egy alak! De a maga módszerei sem sokkal jobbak, felügyelő úr… Marcas cinkosán nézett vissza a lányra. – Csak amióta magát ismerem, kisasszony. Anaïs nem hagyta annyiban: – És mi van a szabadkőműves erkölcsökkel, kérem? – Hölgyem, ne feszítse túl a húrt! Anaïst szórakoztatta a felügyelő kihívó hangja. – Eszembe jutott valami. Figyelte az irodában kiakasztott festményeket? – Nem igazán. Miért? – Biztos vagyok abban, hogy az egyik… Casanovát ábrázolta. – És? Anaïs habozott. – Semmi, csak mostanában minden felzaklat, ami közvetve vagy közvetlenül Casanovával áll kapcsolatban. Hogy megnyugtassa, Marcas szerette volna a lány vállára tenni a kezét, de végül meggondolta magát. Közben odaértek a szomszédos utcában parkoló szolgálati autóhoz, és mindketten beszálltak. – Szeretne velem jönni Granadába? – kérdezte halkan a felügyelő. – Itt már nem tudom garantálni a biztonságát. Vagy dönthet úgy is, hogy tanúként jelentkezik a kollégáknál. Anaïs elmosolyodott, de nem nézett Marcasra. – Jobban kedvelem a maga társaságát. Alain Tersens behúzta az irodája függönyeit, és egy párizsi számot tárcsázott. Négy csörgést várt meg, majd letette, és újra hívta a számot. A telefon másik végén egy szelíd és nyájas hang szólt a kagylóba. – Igen, drága Tersens. – A zsaru és a lány most ment ki az irodámból. – Rendben. – Kénytelen voltam engedélyezni számukra egy találkozót Manuelával. A vonal másik oldalán fagyos csend állt be. Az ügynök érezte, hogy homlokáról nagy cseppekben hull alá az izzadtság. – Egy aktával fenyegetett meg. Én… – Te egy idióta vagy, és ráadásul még gyáva is.
– Gyanút fogott volna, ha ezek után is visszautasítom. Egyébként… egyébként pedig azt gondoltam, hogy elfogjátok őket, mielőtt elutaznának. – Te ne gondolj semmit! Nincs hozzá eszed. Franciaországban már nem tehetek ellenük semmit. Mindenhová követik őket. – Sajnálom, de… A mondatot azonban nem fejezhette be, mert a hívott fél letette a telefont. Alain Tersens gyomra görcsbe rándult a gondolatra, hogy megszegte az alapszabályt, miszerint soha nem szabad ellentmondani Dionüszosznak. 46 Casanova-kézirat „…Don Ortegához este kilenc óra tájt érkeztem meg Pausolès márki társaságában. A dombok mögül előbújó hold fénye bevilágította a kertet, mely sokban különbözött a márkiétól. Don Ortega szemmel láthatóan szerette a nyugalmat és a diszkrét légkört. A parkot széltében-hosszában sorba rendezett magas ciprusok határolták, így vágva el a ház urát a profán világtól. A kert közepén labirintus állt formára nyírt sövényekből. – A Hold nemsokára magasabbra hág, és jobban láthat majd a fényénél – szólított meg Don Ortega. – Addig is, jöjjön! A szolgák már tálaltak a kerti lakban. Követtem egy kis faépületig, ahol helyet foglaltunk a vacsorához. Ismervén szokásos elevenségüket, beszélgetőtársaim szótlansága kissé meglepett. Ez alkalommal különösen komolynak tűntek, mint egy előttem ismeretlen vallást hirdető papok, akik titkos áldozatra készülnek. – Testvéreim! Az étel kitűnő, önöket azonban nem látom olyan jókedvűnek, mint máskor. – Azt gondolja, kedves Casanova, hogy csupán azért hívtuk meg ma este, hogy jól érezzük magunkat együtt? – Nem tudom – válaszoltam –, de arcukról lerí, hogy mesterkednek valamiben. Elsőként Pausolès márki arca derült fel. – Nem is hinné, milyen jók a megérzései! Azonban mondja csak, gondolkodott a nemrégiben tett látogatáson? – Ha a kolostorban történt találkozásra gondol, melyet kizárólag önnek köszönhetek, elmondhatom, hogy a lányt azóta sem tudtam kiverni a fejemből. Don Ortega közbeszólt: – Fivérem, a márki mesélt nekem a beszélőnél tett látogatásáról, illetve a nővérével és annak… tanítványával váltott szavairól. Úgy hallom, a lány nagy hatással volt önre. – Olyannyira, hogy tegnap éjjel is róla álmodtam. A két férfi meglepődve nézett rám. A gyertyák halvány fényénél is láttam arcukon, hogy szavaim döbbenetet keltettek bennük. – Gyakran álmodik, Casanova? – Nagyon ritkán. Vagy talán csak nem emlékszem rájuk. A legutóbbi álom is a kedvére kóborló képzelet szüleménye volt csupán. Nem tartozom azok közé, akik reggel rohannak megfejtést keresni az álmaikra. – Bizonyára helyesen teszi. Az álmok ugyanis nem úgy fejthetőek meg, ahogyan azt az egyszerű ember hiszi és reméli. Nem mutatnak rá a jövőnkre. Ettől függetlenül jobban tesszük, ha nem nézzük le őket. – Ezt hogy érti? – Nem véletlenül álmodunk, főleg nem egy asszonyról. Barátaim komoly tekintetét látva nem mertem szólni. Don Ortega folytatta: – Gondoljon csak Dantéra és az ő Beatricéjére. A költőt valójában nem az igazi Beatrice inspirálta,
hanem az a nő, aki a gondolataiban élt. Ő viszont olyan mély benyomást tett rá, mely Dante egész életét megváltoztatta. – Bizonyos képek különös hatással vannak ránk – tette hozzá a márki. – Némelyikben több a realitás, mint magában a valóságban. Egyes álmok képesek magasabb rendű igazságokra rámutatni. – Mesélje el inkább az álmát! – szakította félbe a márkit Don Ortega. – Ha elmondom, mit álmodtam, csalódottak lesznek. Az egésznek se füle, se farka. Vagyishogy… – Hagyja, hogy mi eldöntsük! – Hát legyen! Emlékszem egy városra, és arra, hogy benne sétálok. Nagy és rikoltozó tömeg vesz körül. Állandóan meglök valaki. Nem találom a kivezető utat. Keresztutcákon próbálok kijutni, de az emberáradat nem szűnik. A zaj fáraszt, és úgy érzem, nyugalomra van szükségem. – Ha a bizalmasa lennék, most azt mondanám, hogy az önt körülvevő tumultus az életét jelképezi. A szenvedélyek labirintusát, melyben csak elveszni lehet. – Olyat, mint amilyen az ön kertjében is van? Olaszországban már láttam hasonlót. Azok többnyire szerelmi légyottok helyszínéül szolgáltak. – „A szerelem és a véletlen játéka”32; de térjünk vissza az álmához. Érzem, hogy a befejezés egészen váratlan fordulatot hoz majd. – Nem is hinné, mennyire, ugyanis hamarosan egy teljesen kihalt templomban találtam magam. A templomban mindössze néhány gyertya pislákolt, az világította be a boltozat íveit. Keresni kezdtem az oltárt, majd miután megtaláltam, meglepve tapasztaltam, hogy nincs egyetlen keresztény szimbólum sem a környékén. Még csak egy kereszt sem. A helyén egy festmény lógott. – Vallásos tárgyú? – Nem. Egy nőt ábrázolt, aki egyszer csak… lelépett a képről. Teljesen meztelen volt. A márki poharát az asztalra tette. – És gondolom, Alsachára hasonlított. – Igen, de a folytatás… – Minket éppen a folytatás érdekel, kedves Casanova – szúrta közbe Don Ortega. – Ne szemérmeskedjen! Én azonban akaratomon kívül is elvörösödtem. – Nem a szokásos erotikus fantáziálásról van szó. Nyoma sem volt az álmomban kielégülésre irányuló állatias vágynak. A gondolat, hogy belehatoljak, szükségletként tört elő belőlem. Mindent elsöprő, fájdalmas szükségletként. – És azután? – kérdezte a márki. – Magamévá tettem, de nem úgy, ahogy önök értik. Soha nem volt ilyen izgalomban részem, és pontosan ez az izgatottság akadályozott meg abban, hogy… – Hogy? – Hogy elhintsem a magom. Minél tovább ölelkeztünk, annál nagyobbra nőtt bennem a vágy, hogy a végén már nem voltam ura önmagamnak. A lány közben egyre tetézte izgalmamat. Egyszerre olyan érzésem támadt, mintha a szívem nőni kezdene a mellkasomban. Alig kaptam levegőt. Azt éreztem, bármelyik pillanatban elájulhatok… Ennek ellenére… – Ennek ellenére? – Nem féltem. Ellenkezőleg. Azt gondoltam, ha a beteljesülés még sokáig várat magára, meg fogok… Barátaim érdeklődve figyeltek, de én nem állhattam a pillantásukat, és lesütöttem a szemem. – …ekkor ébredtem fel. Don Ortega megfogta a kezem, és különös arckifejezéssel nézett rám. – Gondol néha a halálra, Casanova?”
47 Granada, Spanyolország Ameddig a szem ellátott, olajfák lombjai hullámzottak a szikrázó napsütésben. A kis úton egy bérelt autó suhant végig, meg-megelőzve a traktorokat és az út szélére húzódó kamionokat. Anaïs nagy örömét lelte a vezetésben, mert a koncentrálás segített elűznie a pánikot, amely időnként még mindig rátört. Vetett egy pillantást az anyósülésen szundikáló Marcasra. A felügyelő szigorú vonásait megvilágították a napsugarak. Anaïs biztonságban érezte magát mellette, főként – bár jóval fiatalabb volt nála –, mert Marcas nagyon emlékeztetett elhunyt nagybátyjára. Az a bizonyos magabiztosság lehetett az oka, amelyet egyre kevésbé talált meg a férfiakban. Hirtelen Thomas arca jelent meg lelki szemei előtt, de gyorsan elhessegette a fiú emlékét. Az andalúz táj vidéki idilljének sikerült szinte teljesen elfeledtetnie Anaïsszal, hogy a túlélésért harcol. Olyan gyorsan történt minden, hogy az Almeriába vezető út alatt Anaïsnak nem volt alkalma összegezni a közelmúlt eseményeit. Hamis útlevelét Marcas a „túlsúlyos testvér” segítségével szerezte. Repülővel szerettek volna eljutni Granadába, de a Szent Hét közelsége miatt nem volt hely a járatokon. Így aztán be kellett érniük egy Almeriába induló chartergéppel, és ott bérelt autóba ültek, hogy a tengerparti városig fennmaradó távolságot a termőföldek mentén vezető országúton tegyék meg. Hirtelen motoros vágott ki az egyik kereszteződésből, és Anaïsnak gyorsan kellett reagálnia, hogy ne történjen baleset. A lány vadul dudálni kezdett, mire Marcas felébredt. A felügyelő kinyújtóztatta a tagjait, és kinézett az ablakon. – Messze vagyunk még? – Legfeljebb tíz kilométerre. Marcas felegyenesedett az ülésen. – Átveszem a kormányt, ha gondolja. – Nincs szükség rá. Jól ismerem a várost. Hat hónapot töltöttem itt egyetemistaként egy európai csereprogram keretében. A felügyelő a nyakát dörzsölte. – Valahogy úgy, mint a Lakótársat keresünk című filmben? Egy fiatalokkal teli óriási lakásban, akik éjjel-nappal buliznak? Anaïs szándékosan nem mosolygott. – Egyáltalán nem. Én egy apácák által vezetett, tisztes leányotthonban laktam. A szobákban se fiút, se alkoholt nem tűrtek meg. Szerencsére… – Szerencsére? – Időnként azért sikerült kilógnunk. El tudja képzelni, milyen így élni húszéves kamaszként? Most már persze nosztalgiával gondolok ezekre az időkre. Részem volt egy kis kalandban is, ami pontosan a tiltás miatt idővel nagyon romantikus irányt vett. De ennél többet nem mondhatok… Marcas oldalról figyelte a lányt. Szép ívű profilja és ajkai, melyeket össze kellett szorítania, nehogy elnevesse magát, nagyon vonzóvá tették. Továbbra is hiába kereste rajta az Anselme-mel való hasonlóságot, viszont amióta ismerte, most először látta meg benne a nőt. Marcas azonban a testvéri lojalitás parancsának engedelmeskedve vette magára a védelmező szerepét, és szigorúan tartózkodott mindenféle félreérthető érzelmi megnyilvánulástól Anaïsszal szemben. Ahogy ezen morfondírozott, eszébe jutott a fia. Ahogy azt a felügyelő előre sejtette, ex-neje természetesen a szemére vetette, hogy ezen a hétvégén megint kibújik a felvigyázás kötelezettsége alól. Marcas meg sem próbálta elmagyarázni volt feleségének, milyen fontos nyomozást folytat. Ahogy kiejtette száján a Spanyolország szót, Anne éktelen haragra gerjedt, és az egészben az volt a
legrosszabb, hogy tulajdonképpen igaza volt. Marcas egy hónapja nem látta már Pierre-t, és joggal félt attól, hogy fia lassan nem apaként, hanem kísértetként fog rá gondolni. A felügyelő próbálta elhessegetni magától a bűntudatot, és azt latolgatta, vajon mi vár rájuk Granadában. Először kivesznek egy szobát a belvárosban, majd onnan egyenesen Manuela Reálhoz mennek, aki – miután a vártnál előbb kiengedték a klinikáról – egy ideje már otthon pihent. A színésznő telefonszámát még az ügynök titkárnőjétől megkapták, aki leszervezte a kora esti találkozójukat is. Marcas magával hozta a miniszter ügyével kapcsolatos jegyzeteit. Biztos volt abban, hogy a két eset összefonódik, és egy pillanatig sem hitte, hogy véletlen egybeesésről lenne szó. A Thot könyvéből származó tekeredő csillag képe nem volt tipikus képzőművészeti motívum. A felügyelő tudta, hogy – ha másból nem is –, abból le tud majd szűrni valamit, hogyan válaszol a kérdéseire a színésznő. Ellentétben a miniszterrel, aki továbbra sem volt beszámítható, Manuela hamar összeszedte magát. Egy rögtönzött sajtótájékoztató keretében még interjút is adott a klinikán, amelyet később a tévében is leadtak. Jegyzetein felül Marcas magához vette Anselme Crowleyval kapcsolatos kutatási anyagát is. Az írást teljes egészében még nem olvasta el, de még élénken élt benne a jellemzés, amelyet Isabelle adott neki a gururól. Crowley sok szempontból erre a titokzatos Dionüszoszra emlékeztette, aki nemrég csúnyán kicsúszott a keze közül. Olyan érzése volt vele kapcsolatban, mintha a történelem önmagát ismételné. Anaïs és Marcas letért a főútról, hogy Granada és az Alhambra csipkés ormú mór palotái felé vegyék az irányt. Ipari övezeten haladtak át, melynek épületei lehangoló módon ugyanúgy néztek ki, mint más európai városok kereskedelmi központjai. – Elég kiábrándító a fogadtatás. Sokkal izgalmasabbnak képzeltem el a környezetet. Az alapján, amit látunk, tarthatnánk akár Párizs külvárosába is az A 1-en – bosszankodott Marcas. – Granada lakóinak is joga van ahhoz, hogy bevásárlókocsit toljanak vagy barkácsoljanak, ha úgy hozza a kedvük. Nem mór függőkertekben laknak, ahol csak füttyenteni kell, és a szolga máris ott terem. Majd meglátja, a belváros egész más. – Aha. Elkanyarodtak Granada központja felé, és alig tíz perccel később leparkoltak az El Splendido szálloda szegényes bejárata előtt. A mogorva portás az utcasarkon magasodó parkolóház felé irányította Anaïst. – Ez se valami nagy szám – sóhajtott fel Marcas. – Eljönni Granadáig, hogy egy egycsillagos hotelben aludjon az ember… – Örüljön neki, hogy egyáltalán találtunk szállást a Szent Hét idején. A spanyolok legalább három hónappal előre lefoglalják a szobákat. – Ha maga mondja… Marcas és Anaïs a parkolóban hagyta a bérelt autót, és visszaindult a szálló felé. A recepciós átadta nekik a kulcsokat, de mosolyra már nem futotta az erejéből. A lift nem üzemelt, ezért gyalog kellett felmenniük a negyedik emeletre. Beletörődő arccal indultak fel a rozoga lépcsőn. Az egyik szobából hangos kiabálás ütötte meg a fülüket. – Bájos, mondhatom – jegyezte meg grimaszolva Marcas. – Ez van. Ide legalább nem jön utánam Dionüszosz. Ah, ez az én szobám. Szomszédok leszünk. A siralmas állapotú szoba dohszagot árasztott. A félig leszakadt redőnyök mögött nyíló ablak egy szeméttel telehintett belső kertre nézett. Az ágy fölé akasztott műanyag keresztről a megfeszített Krisztus nézett a semmibe, szebb napokra várva. Marcas a földre helyezte Anaïs táskáját.
– Ez aztán a luxus! Alig százhúsz euróért éjszakánként. A szultán udvarában sem találni jobbat. Megyek, megnézem az enyémet. – Ne panaszkodjon! Csak egy éjszakát töltünk itt. Holnap este otthon alhat a kedves kis legénylakásában. Marcas kinyitotta a szomszédos szoba ajtaját. – Én jobban jártam. Nálam még ablak sincs, de így legalább nem látom az udvart. – Ezt nem hallgatom tovább – visszhangzott a folyosóról Anaïs válasza. – Fél óra múlva a recepciónál találkozunk! Ennyi idő elég lesz egy gyors zuhanyra. Utánanéztem, hol van a színésznő háza. A legjobb, ha itt hagyjuk a kocsit, és gyalog megyünk. Különben is jól fog esni egy kis séta. Az ajtó tompa zörejjel becsukódott a lány mögött, Marcas pedig az ágyra vetette magát, mely meglepően kemény volt. Még mindig nem sikerült magához térnie a kábultságból, amely a repülőn lett úrrá rajta. Aztán azon gondolkodott, vajon helyesen tette-e, hogy magával hozta Anaïst, hiszen a lány első számú célpont volt üldözői szemében. 48 Granada – Calle San Juan de Ios Reyes. Ez az – mutatott Marcas egy nagy, fehér ház homlokzatára. Hogy jó helyen járnak-e, egy pillanatig sem volt kétséges. A halomba rakott kiszáradt virágcsokrok és az elhunyt férjet, Juan Obregont ábrázoló óriási fényképek társaságában vagy egy tucat fiatal üldögélt békésen a ház tövében. A fehérre meszelt falak a legkülönfélébb színű firkákkal voltak telemázolva. Anaïs a Manuelát sértegető írásokat nézegetve megállapította, hogy a leggyakrabban visszatérő szó a „gyilkos” volt. A két francia gyalog érkezett a dombon elhelyezkedő Albaícin városrészbe, útközben megmegcsodálták a mór negyed utcácskáit. Marcas sajnálta, hogy nem turistaként jött ide, és ügyelve arra, hogy Anaïs ne vegye észre, időnként visszafordult, hogy megbizonyosodjon róla, nem követik őket. A látogatók a szolgálatát teljesítő őr elé léptek, aki tudott az érkezésükről, ezért azonnal kinyitotta nekik a nehéz kovácsoltvas kaput. Egy kiugró arccsontú és megjelenéséből kikövetkeztethetően indiai származású cseléd előbb tisztelettudóan üdvözölte Anaïst és Marcast, majd felkísérte őket az emeletre. A vendégeket egy szalonba vezette, ahol hellyel kínálta őket, azután szó nélkül elhagyta a helyiséget. A szoba múzeumra hasonlított, melyben minden a tulajdonosok dicsőségét hirdette. Egy élénk színeket felvonultató festmény Manuela Réalt ábrázolta tánc közben, cigányok vidám ünnepi forgatagának kellős közepén. A képen ábrázolt jeleneten a színésznő rövid piros ruhába bújtatott teste buján ringott egy feketébe öltözött gitáros játékára. Egy másik falon, épp a látogatókkal szemben, egy Juan Obregont ábrázoló hatalmas festmény függött egy dohányzóasztal fölött. A kép a lehető legelőnyösebb pózban örökítette meg az énekest, aki finom, mégis férfias vonásaival, sötét szemével, ironikus mosolyával mintha a kanapén várakozó vendégeken gúnyolódott volna. – Szép férfi volt. Kár érte – jegyezte meg Anaïs szórakozottan. Marcas végigjáratta a tekintetét a szobán. – Nem vitás, hogy a ház tulajdonosai betegesen nárcisztikus emberek. – Féltékeny, mert szebb volt magánál! – Erre nem mondok semmit – vetette oda Marcas szárazan, de lelke mélyén valóban irigyelte egy kicsit a ragyogó tekintetű szépfiút. Manuela Réal jelent meg az ajtóban. Tekintete merev volt és arca soványabb a tőle megszokottnál. Mackónadrágot és halványzöld pulóvert viselt, szemét napszemüveg takarta el. Megjelenésével most mérföldekre volt attól a tüzes menyecskétől, akit a festmény ábrázolt.
Átvágott a szobán, és kezét üdvözlésképp a látogatók felé nyújtotta. – Jó napot! Az ügynököm ragaszkodott hozzá, hogy találkozzam önökkel. Mit tehetek magukért? Hangja közömbösen csengett, és kiérződött belőle, hogy gondolatban máshol jár. Mintha csak épp beugrott volna. – Köszönöm, hogy a történtek után fogadott bennünket. Rövid leszek. – Remélem is. A spanyol hatóságok kérdéseire már válaszoltam. A cseléd belépett a helyiségbe, és egy tálcáról vizeskancsót, illetve egy poharat helyezett az asztalra. Egy finoman megmunkált kristálypoharat, melyből egyedül a ház úrnője ivott. Anaïs arca kissé elhalványult az udvariatlanság láttán. Marcas folytatta: – A Párizsban történt haláleset ügyében nyomozunk… – Tudom – szakította félbe a felügyelőt Manuela Réal. – Az ügynököm felvilágosított róla. Jobb, ha tőlem tudja, hogy nem ismerem se a minisztert, se… Egyetlen alkalommal találkoztam vele egy párizsi fogadáson. Igazán nem értem, mi köze mindennek a férjem halálához. A cseléd vizet töltött a színésznő poharába, majd diszkréten visszahúzódott, becsukva maga mögött a szalon ajtaját. – Legyen szíves, és mondja el, hogyan halt meg a férje – kérte Anaïs. Manuela Réal nem válaszolt. Akár azt is hihette volna az ember, hogy a színésznő alszik sötét szemüvege mögött. Arcizma nem rándult, mereven és némán ült, mint egy szobor. Fantomhoz hasonlított, aki egy kísértetek lakta házban él. Juan Obregon fekete szeme a feleségén függött. Vagy egy perc is eltelhetett így néma csendben, mire Marcas együtt érzőn megszólalt: – Asszonyom, tudom, hogy kellemetlen, mégis arra kérem, válaszoljon a kérdésre. A szobor most kitört mozdulatlanságából, és lassú mozdulatokkal felállt. – Sajnálom, de hiába tették meg ezt a hosszú utat. Nincs mit mondanom. A cselédem kikíséri önöket. Manuela Réal felkelt, és hátat fordított, mintha Anaïs és Marcas ott se lenne. A látogatók kővé dermedve néztek egymásra. A cseléd mintegy varázsütésre megjelent a helyiségben, és karjával az ajtó felé mutatott. Manuela Réal a terasz irányába indult. – Dionüszosz! – Anaïs hangja céltáblát kereső nyílként hasított a levegőbe. Mint akit megbabonáztak, a színésznő megtorpant a tolóajtó előtt. – Kitől hallotta a láthatatlan mester nevét? 49 Granada – A láthatatlan mester? – kérdezte Marcas. Manuela Réal sietős léptekkel indult vissza a vendégekhez. Egy hirtelen mozdulattal levette arcáról a napszemüveget, és láthatóvá vált szeme, melyben most vad tűz izzott. – Hol van? Találkoznom kell vele. Meg kell magyaráznia! El kell mondania, miért halt meg Juan. Anaïs a színésznő elé lépett, és a két nő most szemtől szemben állt egymással. – Ismerem Dionüszoszt. Magam is követtem a tanításait, és tudok a bal kéz útjáról. Én vagyok a Cefalùn történt gyilkosság egyetlen túlélője. Manuela Réal minden ízében reszketni kezdett. Hogy megkapaszkodjon, kezét a kanapéra tette. – A szicíliai esetre gondol? Nem értem, mi köze ennek Dionüszoszhoz. – Ő rendelte el a kivégzéseket – vágta rá Anaïs remegő hangján. Marcas megrökönyödve figyelte a két nőt, akik töviskoszorút viselő engesztelő áldozatnak tűntek most a szemében. – Asszonyom, könyörgök, hallgasson meg! Magát manipulálták, hogy aztán becsaphassák és elárulhassák. Ahogyan engem is. Szeretett férjének emlékére kérem, mondja el, amit tud!
A színésznő remegő kézzel vizet töltött a poharába. – A férjem! Tudni akarja, igaz? Tudni akarja, milyen egy fiatalabb férfit szeretni. Egy bálványozott férfit, aki után nők ezrei vágyakoznak. Kívánatos, fiatal és mindenre képes nők, akik azonnal a lába elé vetették magukat, ahogy kilépett a házból. Korombeli nők… Anaïs és Marcas némán hallgatták vendéglátójukat. – Nem, maga még nem tudja, mit jelent megöregedni. Amikor hatalmába keríti a kétely, amikor a teste már nem engedelmeskedik, amikor éjszaka felkel, hogy megnézze magát a tükörben. Manuela Réal kezével a napszemüvegét kereste. – Nem tudtam, mit tegyek. Elkeseredett voltam. Juan mindenféle lotyóval megcsalt, és én tudtam, hogy hamarosan el fog hagyni. Szerelmünk poshadásnak indult állóvízzé vált. Tudtam, hogy egyedül maradok. Aztán… aztán elmentem a velencei Mostrára. Tavaly történt. – A filmfesztiválra? – Igen. Egy film, amiben én is szerepeltem, bekerült a versenybe. Ott találkoztam vele. – Dionüszosszal? – Nem. Henry Dupinnel, a divattervezővel. Anaïs és Marcas mozdulatlanul figyelt, nehogy megzavarja a vallomást. – …Egymás mellett ültünk az egyik díszvacsorán. Sokkal fiatalabbnak tűnt a koránál. Sziporkázó volt, humoros és a végletekig megnyerő. Egyszerűen fiatal volt! Erre nincs más szó. A vacsora alatt végig Velence hírességeiről mesélt anekdotákat. Egyszerűen kifogyhatatlan volt a történetekből. Minél többet beszélt, annál jobban vonzott. Mintha valamiféle belső fény áradt volna belőle. Csillagként ragyogott előttem. Teljesen a hatása alá kerültem. A fogadás végén meghívott magához, a saját szigetére. – Elfogadta a meghívást? Manuela arcára szomorú mosoly ült ki. – Henry mellett egy nőnek nem sok félnivalója van. Természetes, hogy elfogadtam a meghívást. Teljesen elbűvölt a személyisége… – És nála hogy telt az este? – A szó hamar intimebb témákra terelődött. Sziporkázó humora után emberi mélységét tapasztalhattam meg. Nem tudom már, hogy történt, de elkezdtem Juanról mesélni. – Dupint meglepték a szavai? – Nem. Úgy viselkedett, mintha előre tudta volna, hogy hasonló vallomást teszek. Éreztette velem, hogy megbízhatok benne, és szavai alapján olyan érzésem támadt, hogy valamikor ő is ugyanezeken a nehézségeken ment keresztül, csakhogy neki azóta már sikerült kikecmeregnie a gödörből. Henry biztosított arról, hogy vissza tudom hódítani Juant. Ismert egy hihetetlenül hatásos módszert. Ekkor beszélt először… – Dionüszoszról? – Nem. Casanováról. A felügyelő nem szólt, de eszébe jutott az újságcikk, amit a Vosges téri árkádok alatt olvasott a Casanova-kézirat elárverezéséről. Aznap a színésznő, a kultuszminiszter és Henry Dupin is ott volt Drouot-nál. Manuela Réal hangja egyszerre szaggatottabb lett: – Dupint lenyűgözte a híres kalandor. Elmondta nekem, hogy Casanova egyedül azért válhatott sikeres nőcsábásszá, mert ismert egy titkot, mely generációról generációra öröklődött. Bevallotta, hogy őt is beavatták. Azt mondta, ha szeretném, átadja nekem ezt a rendkívüli tudást. – A bal kéz útjára gondol, igaz? – kérdezte Anaïs.
– Igen. Marcas még mindig nem értette, mit takar pontosan a kifejezés. – Mondják már el nekem is, mi az a bal kéz útja! A színésznő lehalkította a hangját: – A szeretkezés egy speciális módja. Keleten tantrának hívják. Tulajdonképpen az a lényege, hogy az ember nem a gyönyört keresi a szerelemben, hanem az erőt. – Az erőt? – A vágyból fakadó erőt. Juan beleegyezett, hogy közösen végezzük a gyakorlatokat, és ennek köszönhetem, hogy végül visszajött hozzám. A szexen keresztül tudtam megfogni. Tréfás, nem? A módszer lényege, hogy az ember lemond a beteljesülésről, igyekszik egyre tovább halogatni a végső pillanatot, hogy az aktust végül ne kövesse kielégülés. – Nem frusztráló? – Az elején az, de ez az egész tulajdonképpen olyan, mintha egy folyó áramlását gáttal szelídítenénk meg. Mintha ahelyett, hogy az energia elveszne, egész valónkat birtokba venné. Mintha testünket tűz lobbantaná lángra. – Tényleg mesés érzés – tette hozzá Anaïs. A „tűz” szó Marcasban a csillag emlékét idézte fel, melyet a miniszter rajzolt kórtermének falára. – Jól tudom, hogy van önnek egy ötágú csillagot ábrázoló festménye? – Honnan tudja? – kérdezte Manuela Réal gyanakvó hangon. – Egy képesújságban láttam. A miniszter ugyanazt a csillagot rajzolta a klinikán. A színésznő elcsigázott arccal felállt, és intett vendégeinek, hogy kövessék. A terasz mentén egy tágas szobába vezette őket, melynek közepén egy hatalmas ágy állt. Szemben vele Crowley tarotkártyalapjának megfestett másolata függött a fehér falon. Marcas közelebb lépett a festményhez. – A csillag… – mormolta a felügyelő. Manuela Réal leült az ágyra, Anaïs pedig Marcas mellé lépett. – Ezt a képet Dupintől kaptam. Szerinte a tudatára ébredt szexuális energiát jelképezi, melyet minden nő kifejleszthet magában. Juannal követtük a Dupin által előírt gyakorlatokat, és szeretkezés közben magunk elé képzeltük a festményt. – Ezt tették aznap este is, mikor a férje meghalt? – Igen. Hihetetlen gyönyört éltem át Juannal, és mikor felébredtem, olyan érzés fogott el, mintha a látóterem megsokszorozódott volna, ettől függetlenül nem éreztem jól magam. Dupin azt állította, ha látom magam előtt tekeredni a csillagot, az azt jelenti, hogy elértünk Dionüszosz tanításának legmagasabb szintjére. Marcas nagyot sóhajtott. Jó öreg racionalizmusa szólalt meg a lelkében, és értetlenkedett azon, hogy hihetnek el értelmes emberek hasonló butaságokat. Hátrébb lépett, hogy jobban lássa a képet. Volt felesége, aki ugyanezt a kártyalapot adta neki ajándékba, nem is sejtette, hogy az arkánum jelentése misztikus-szexuális tartalmakkal is bír. Manuela Réal hátát egy párnának támasztotta, és halántékát masszírozta. – Az imént hazudtam maguknak. A miniszter és én… egy páholy tagjai vagyunk. A felügyelő összerezzent a kijelentés hallatán. – Melyik páholyról beszél? – A Casanova páholyról. Anaïs és Marcas zavartan nézett össze, a színésznő pedig folytatta: – Dionüszosz alapította, és Dupin a nagymestere. A miniszter egy évvel azelőtt vált taggá, hogy én beléptem volna. Nagyon elszomorított a hír, hogy a szeretője meghalt.
Anaïs a homlokát ráncolta. – Mivel foglalkoztak a páholyban? – Férfiak és nők közösen gyakoroltak különféle szexuális rítusokat. A férjem és a miniszter szeretője is belépett a közösségbe. – Orgia misztikus módra – ironizált Marcas. – Nem. Mindaz, ami ott történt, nagyon szép volt. Higgye el! – Jó ég! Ez őrület! Maguk visszaéltek a hagyományainkkal. A páholy szabadkőműves kifejezés. Ellopták tőlünk egy szavunkat, pedig igazi szabadkőműves soha nem venne részt ilyen tébolyult szexuális rítusokban. A színésznő arcán halvány mosoly jelent meg. – Dupin azt mondta, hogy Dionüszosz valaha szabadkőműves volt. Azért adta a társaságnak a Casanova páholy nevet, mert… nem is tudom… sajnálom, de most pihennem kell. Kezd kiújulni a migrénem. Borzalmas fájdalom! Olyan érzés, mintha szét akarna robbanni a fejem. Marcas nem engedett, még véletlenül sem szerette volna, ha a vallomás félbeszakad. – Hol találjuk Dionüszoszt? Manuela Réalt elfogta a reszketés. – Nem tudom… Nem tudom… A bálon, talán? – Milyen bálon? – Henry Dupin minden évben rendez egy álarcosbált velencei otthonában, ahová a Casanova páholy tagjait hívja meg. A láthatatlan mester sosem hagyja ki a fogadást, de kilétét nem fedi fel a többiek előtt. Egyébként is mindenki jelmezt ölt magára… Három nap múlva tartják. A színésznő hangja egyre erőtlenebbé vált. – Maga tudja, mi a kapcsolat a csillagmotívum és Casanova között? – Dupin szerint Casanova egyik írása alapján készült a kép. Gondolom, az Emlékiratokban kell keresni… Könyörgök, hagyjanak magamra! Nem bírom tovább. – Nem igaz! – szólt közbe Anaïs. – Ez a festmény Aleister Crowley tarot-jának egyik arkánumát ábrázolja. – Nem tudom – válaszolta Manuela Réal alig hallhatóan. – Mit tud Crowleyról? – vette át a szót Marcas. A színésznő arca halálsápadtra vált. Bőrén izzadságcseppek gyöngyöztek, keze és lába reszketett. Manuela Réal megnyomta az ágy melletti csengőt. – Crowley maga az ördög! A sátán! A cseléd szinte futva érkezett, kezében egy pohár vízzel és egy doboz gyógyszerrel. Marcasnak hirtelen ugyanaz a rossz előérzete támadt, mint a klinikán, ahol a minisztert látogatta meg. – Maga találkozott valaha Dionüszosszal? – Soha – hebegte a színésznő –, de Dupin azt mondta, ő az egyedüli, aki át tudja adni a tudást, az egyetlen, aki ismeri Casanova legnagyobb titkát. Manuela Réal tagjai egyre erőteljesebben rángatóztak, szeme forogni kezdett az üregében. – El medico. Por favor. Tengo tanto miedo.33 A csillag újra felragyogott… Marcas tett egy utolsó kísérletet. – Mégis, mi az a titok? A színésznő minden ízében reszketett a fájdalomtól. – A titok megtanítja… legyőzni a halált… 50 Granada
A villára és környékére félhomály borult. A rajongók mostanra tábort bontottak, és nem maradt utánuk más, mint néhány nejlonzacskó és pár sörösdoboz. Anaïs és Marcas szótlanul sétált lefelé a kihalt utcán. Ahogy gondolataikba merülve haladtak egymás mellett, lépteik zaja visszhangzott az éjszakában. A csendet, mely Manuela Réal vallomása nyomán állt be köztük, végül a felügyelő törte meg. – Még egyszer vissza kell jönnünk hozzá, és aztán azonnal hazautazunk Párizsba. Az alapján, amit elmondott, minden teljesen más megvilágításba kerül. Anaïs megállt, és Marcas felé fordult. – A házban volt egy festmény Casanováról, csakúgy, mint az ügynöknél, és ahogy a szicíliai apátságban is. Ez kész őrület! A felügyelő tűnődve nézett a lányra. Anaïs folytatta: – Mi köze lehet a Cefalùn történteknek ehhez a Casanova Társasághoz? – Ez nem társaság, hanem egy páholy. Amolyan kifordított szabadkőműves műhely. – De Dionüszosz nem említett semmiféle páholyt. Dupint sosem láttam, és soha nem találkoztam miniszterekkel és a felső tízezer más tagjaival sem. Marcas hátát egy ház falának támasztotta. A levegőben narancsvirág illata érződött. – Szerintem Dionüszosz két különálló szervezetet tartott fenn. Egy elitista, tagjait ajánlás alapján válogató páholyt, ahová a miniszter, a színésznő és Dupin is tartozott… – Akárcsak a szabadkőművesek. – Ezt most ne keverjük ide! A másik közösség lehetett az apátság körüli csoport, melynek maga is a tagja volt, és amely már kevésbé szelektív módon toborozta a híveit. Ha jól értettem, ott szinte mindenkit szívesen láttak, ahogy az a szektákban szokás, hogy minél több követőt gyűjtsenek. Azt hiszem… – Antoine! Odanézzen! – ordította Anaïs ujjával egyenesen előre mutatva. A bevásárlóközpontban lövöldöző férfi ott állt előttük a járdán, arcán elégedettségtől sugárzó, különös félmosollyal. Lassan felemelte a karját, és barátságosan feléjük intett, mint egy régi jó ismerős. A páros ösztönösen hátrálni kezdett, és a felügyelő rákiáltott Anaïsra: – Tűnjünk el! Most rögtön! Anaïs és Marcas futni kezdett, a férfi azonban nem mozdult, és arcáról továbbra is ugyanaz a derű sugárzott. Egy autó fordult ki a szomszédos utcából, elzárva a menekülők útját. A kocsiból két férfi szállt ki, mire Marcas megragadta a lány kezét. – Vissza! Alighogy megfordultak, Dionüszosz embere már ott állt előttük, kezében egy automata fegyverrel. – Vége a dalnak! Szálljanak be a kocsiba! A gyilkos beindította a motort, majd szórakozottan nézegette foglyait a visszapillantó tükörben. – Szicília, Párizs, végül Granada… Szinte csalódott vagyok, hogy elkaptalak benneteket. Hiányozni fognak ezek a kis kiruccanások, Anaïs. Ami pedig téged illet, zsarukám: biztosíthatlak, hogy semmi értelme az ajtóval próbálkoznod, le van zárva. A baljukon ülő férfi feszülten figyelte minden mozdulatukat, Anaïsnak és Marcasnak nem volt esélye a menekülésre. – Mit akar? A sofőr nem válaszolt, helyette odaintett a szomszédjának. Marcas még látta, ahogy egy boxer ezüstös fénye megcsillan a levegőben, majd a fegyver egyenesen az állkapcsán landolt. A felügyelő fájdalmában felordított. Szájából spriccelni kezdett a vér, telefröcskölve a sofőrülés hátoldalát. – Állatok! – kiabálta Anaïs, mire arcán hatalmas pofon csattant.
A vezető már-már gondterhelt arccal figyelte a jelenetet. – Első szabály: Sose tegyél fel kérdést Oidipusznak! Büntetés jár érte. Marcas megpróbált felegyenesedni. A feje iszonyatosan sajgott, és a szájából patakokban folyt a vér. – Szarok rád, idióta! Melyikőtök Oidipusz? Az ezüstösen csillogó fegyver ezúttal a felügyelő gyomorszájában landolt. Marcas kétrét görnyedt, és úgy érezte, menten szétrobbannak a belső szervei. Anaïs kiegyenesedett, szemében könny csillogott. A sofőr rátaposott a gázra, nem törődve a járókelőkkel, akik bosszúsan menekültek fel a járdára. – Megismétlem: Engedély nélkül ne tegyél fel kérdést Oidipusznak! Egyébként én vagyok Oidipusz – mondta, és arcára széles vigyor ült ki. – A mester tanácsolta, hogy harmadik személyben beszéljek magamról. Jó hatással van a tudatra, főként, ha az ember szakmájából adódóan azzal foglalkozik, hogy nemkívánatos személyeket semmisít meg. Az autó elhagyta az Albaícint, és a belvárosba vezető Plaza Nueva felé vette az irányt. A sofőr fejét félrefordítva folytatta: – Dionüszosz javasolta azt is, hogy tartsak távolságot az áldozatokkal szemben. Nevetni fogtok, de… – Semmi kedvem nevetni – mondta a felügyelő, és kiköpött egy letört fogdarabot. Oidipusz elmosolyodott, és egy papír zsebkendőt nyújtott Marcas felé. – Ejnye, ejnye! Ez csak amolyan szólásmondás! Szóval lehet, hogy nevetni fogtok, de működik. Oidipusz azóta sokkal jobban alszik. Ugyanis nem szörnyeteg ő, tudjátok? Töröld meg a szádat, nem akarom, hogy összevérezd az ülést. Nem tagadom, Cefalù után Oidipusznak rémálmai voltak. Látni azt a sok összeaszott testet, azokat az elszenesedett fiatal testeket. Dionüszosznak hála, azóta Oidipusz újra visszatalált küldetésének céljához. – Nagyon örülünk, seggfej! – mormogta Marcas, miközben fájdalomtól eltorzul arccal a gyomrát szorította. – Hogyan? – Semmi. Nem szóltam. A sofőr lassított, majd Marcas számára érthetetlen nyelven szitkozódni kezdett. A Reyes Catholicos utat, a várost kelet-nyugati irányban átszelő főútvonalat rendőri kordon zárta el. Az úttestet és a járdát bámészkodók tömege foglalta el. Anaïs erősen megszorította Marcas kezét, és a füléhez hajolt: – Az egész belvárost lezárták a körmenet miatt. Az autó nem tudott továbbhaladni, és előtte már hosszú sorban várakoztak a kocsik. A téren egyre több járókelő gyűlt össze. A sofőr körülnézett, hátha talál valamerre kiutat, de úgy tűnt, csapdába kerültek. Odasúgott valamit a mellette ülőnek, majd hátrafordult a foglyokhoz: – Azt ajánlom, ne mozduljatok. Oidipusz szomszédja magára vett egy zakót, kiszállt a kocsiból, és elindult egy kordon mellett cigarettázó rendőr felé. Térképet vett elő, mire a rendőr tagadólag rázta meg a fejét. Oidipusz feszülten figyelte a jelenetet, majd egy borítékot húzott elő a zsebéből. – Majdnem elfelejtettem. Dionüszosz kérte, hogy adjam át ezt a levelet Anaïsnak. Tessék! Ezután egy kis kézi kamerát vett elő, beállította rajta a fényerősséget, és a lány arcára irányította, aki rettegve nyitotta fel a borítékot. – Gyorsabban! Vedd ki, ami benne van, és mosolyogj szépen! Meg kell örökítenem ezt a felejthetetlen pillanatot. Anaïs tágra nyílt szemmel vizsgálgatta a boríték tartalmát, pár fotót és egy pergamenre írt levelet. Az első fotó róla és Thomasról készült, amint az apátság kertjében ölelkeznek. A gyilkosság előtti éjszaka készült. A második képen megint csak őket lehetett látni, ahogy Thomas szobájában szeretkeznek. A harmadik fénykép Thomast ábrázolta mosollyal az arcán, csapzott hajjal. Az utolsón a máglya volt
látható, rajta egy elszenesedett alak és egy szétroncsolódott arc. Thomasé. Anaïs viszolyogva emelte arcát a kamera felé. Egyszeriben hánynia kellett, de szeméből egyetlen könnycsepp sem csordult ki. Szívét gyűlölet öntötte el. – Csodálatos arckifejezés, szépségem. Dionüszosz el lesz ragadtatva. Olvasd el a levelet is! – vetette oda ironikusan a férfi. Anaïs úgy vette kezébe a cédulát, mint aki mérges kígyót készül megérinteni. 51 Granada Édes kicsi csillagom! Mivel a szerelmeddel töltött szicíliai vakációból nem tudtál semmilyen emléket magaddal vinni, voltam oly bátor, hogy kiválasztottam számodra néhány darabot személyes gyűjteményemből. Remélem, örömöt okoz majd az anyag, amit összeállítottam. A kedvencem a negyedik fotó, hisz talán nincs is annál szebb, mint égni a szerelem tüzében… A mielőbbi viszontlátás reményében üdvözöl, D – Rohadék! – csattant fel Anaïs komor arccal, és közben egyenesen a kamerába nézett. – Ez undorító! Az Oidipuszként bemutatkozó férfi ráközelített a lány arcára. – Adj ki magadból mindent! Vágj a fejéhez, amit csak akarsz. Biztosan örülni fog neki, ha este megnézi majd a felvételt. – Hagyja békén! – avatkozott közbe Marcas, mire a sofőr odaintett a hátsó ülésen helyet foglaló társának, aki boxerével hatalmas ütést mért a felügyelő bordái közé. Marcas felordított. – Az az idegesítő magukban, franciákban, hogy sosem engedelmeskednek, pedig a szabály egyszerű: Nem teszünk fel kérdéseket és nem osztogatunk parancsokat Oidipusznak. Hogy segítsen neki felegyenesedni, Anaïs a felügyelőhöz hajolt, és erősen megszorította a kezét. – Hagyja abba, maga szadista! – Igazi szar alak – sziszegte Marcas az oldalát fogva. A sűrű tömeg sietve haladt el az autó mellett. Mindenfelől kíváncsiskodók érkeztek, hogy láthassák a vezeklő szerzetesek kora estére tervezett érkezését. A sofőr bosszúsan konstatálta, hogy a járókelők teljesen elzárták a kocsi útját. Odakint a társa, aki az imént segítséget kért a rendőrtől, igyekezett utat törni magának, hogy visszaszállhasson az autóba. A tér egyik oldalán, alig tíz méterre tőlük elnyújtott dobpergés dübörgött fel. Az emberek itt is, ott is kiabálni kezdtek: – Estan aquí!34 – La cofradía roja!35 Az autó utasai a kinyújtott kezek irányába emelték tekintetüket, és meglátták az elsőként érkező vezeklő barátokat. A kezükben fáklyát tartó szerzetesek hosszú, vörös sipkái hullámozva haladtak előre a dobok ütemére. A látvány olyan hatást keltett, mintha pirosba öltözött kísértetek keltek volna most fel évszázados álmukból. A fejfedők sötét hasítéka itt is, ott is láttatni engedte a többórás készülődésben kifáradt szerzetesek merev tekintetét. Néhányan mezítláb jöttek, az úttesten hagyva véres lábnyomukat. Skarlátvörös köpenyükön nehéz fakeresztek himbálóztak. A menetet hosszú, fekete reverendás papok fogták közre, akik kezükben egy-egy hatalmas, tömjénnel teli kelyhet tartottak. – Nem is tudtam, hogy a Ku-Klux-Klan a spanyolok körében is ilyen népszerű! – rikkantotta Oidipusz. A tömeg őrült tapsolásba kezdett, és mindenfelől kiáltások harsantak: – Mira, la Virgen!36 – Que guapa!37
Néhány vörös barát a vállán egy öt méter magas ezüsttrónt cipelt, rajta Szűz Mária szobrával. Az aranycsillámmal és csillogó kövekkel díszített alak láttán férfiak, nők, gyerekek, mindenki tisztelettudóan keresztet vetett. A dobpergés dörgő moraja ekkorra az egész teret betöltötte. Hogy jobban lássa az eseményeket, hirtelen egy gyerekekből álló kisebb csoport pattant fel a kocsi motorháztetőjére, illetve az autóra, maguk alatt himbálva a kocsit és annak utasait. Ezt látván a barna zakós férfi, aki időközben visszaért, erősen megragadta az egyik kislányt, és nem törődve a járókelők rosszallásával, lependerítette az autóról a gyereket. Egy másik kisfiút arrébb lökött, mire a többiek, tartva a további következményektől, azonnal szétszéledtek. A férfi beszállt a kocsiba, és bevágta maga mögött az ajtót. – Nem tudunk továbbmenni. Amíg a körmenet a katedrálishoz nem ér, minden utcát lezártak. – Az mennyi idő? – kérdezte a sofőr. – Legalább húsz perc. – A francba! Anaïs és Marcas egymásra pillantott, és szemükben halvány reménysugár csillant. Kopogtattak az ablakon, mire Oidipusz összerezzent. A kocsi mellett két rendőr állt, és arra kérte a sofőrt, hogy húzza le az ablakot. – Felhívom a figyelmeteket, hogy bármilyen próbálkozás szerencsétlen véget érne – vetette oda foglyainak Oidipusz. Marcas érezte, ahogy oldalának feszül a boxer. A rendőr sürgetésképp újra megkocogtatta az üveget. Oidipusz megnyomott egy gombot, mire az ablak kinyílt, és a dobok fülsiketítő hangja beáradt az autó utasterébe. – Si?38 – Usted tiene que eperar média hora.39 A sofőr bólintott, száját széles mosolyba húzta, és ennyivel részéről le is zárta a beszélgetést. A rendőr behajolt az autóba, és végignézett az utasokon. Anaïs Marcasra pillantott, majd felkiáltott: – Me ahogo! Por favor…! Me falta aire!40 – mondta, majd a hasához kapott és reszketni kezdett, mit sem törődve Oidipusz szúrós pillantásaival. – Socorro! Me siento muy mai!41 A rendőr Oidipusz vállára csapott. – Dejala salir del coche!42 A három férfi elképedve nézett egymásra. Egyikük kezét a zsebébe dugta, melyből pár centi hosszan egy fekete pisztolytus bújt elő. Oidipusz tagadólag rázta meg a fejét. – Tedd vissza, te idióta! Marcas csodálattal nézte, ahogy Anaïs teste görcsösen rángatózni kezd, és közben azon gondolkodott, neki miért nem volt ehhez bátorsága. A rendőr tekintete egyre sürgetőbbé vált. – Tienes algun probléma, senora?43 – kérdezte a lányt. – Ayudame! Necesito aire!44 Oidipusz döbbenten nézte Anaïst, aki időközben ordítani kezdett. Az egyik rendőr hátrament, hogy megnézze az autó rendszámtábláját. – Usted tiene sus papeles, por favor?45 A sofőr egy ideig Anaïs grimaszoló arcát figyelte a visszapillantó tükörben, majd beletörődő arccal odaszólt a hátsó ülésen utazó társának: – Szállj ki velük! – De… – Ne vitatkozz! – mondta, és közben egy fekete irattárcát nyújtott a rendőr felé.
Az ajtózár egy kattanással kinyílt. Elsőként Marcas és fogvatartója szállt ki, majd Anaïs, akinek a rendőr segített kikecmeregni a járműből. A járókelők sűrű szövetként fogták őket közre. A papírokat tartó tiszt Anaïs felé fordult: – Quieres un medico?46 – No, gracias47 – felelte a lány megkönnyebbült arccal. Emberek ezrei lepték el a teret. Marcas körülnézett, és úgy találta, ha sikerülne szert tenniük néhány perc előnyre, könnyedén beleolvadhatnának a tömegbe, és eltűnhetnének üldözőik szeme elől. Oidipusz is kiszállt a kocsiból, és helyét a szomszédja vette át a kormánynál. Elmosolyodott, majd foglyaira nézett, és a fejét csóválta, jelezve, hogy még véletlenül se próbáljanak elmenekülni. Marcas a hullámzó emberáradatot figyelte. A körmenetet lezáró biztonsági fémkordon alig öt méterre volt tőlük. A felügyelő egyre azon törte a fejét, hogyan juthatnának át a korláton, és vághatnának keresztül a tömegen. – Próbálja diszkréten megmondani a rendőrnek, hogy egyiküknél fegyver van! Csináljon úgy, mintha át akarná mozgatni a tagjait! – súgta oda Marcas a lánynak. – Ahogy a rendőr megfordul, futni kezdünk a kordon irányába. – Szuper! Klasszikus üldözési jelenetre vágyik? Megőrült? – Nincs más ötlet a tarsolyomban. Oidipusz lassan feléjük lépett. A rendőr arrébb akart állni, mire Anaïs megragadta a karját, és valamit a fülébe súgott. A tiszt bólintott, hagyta, hogy a lány visszamenjen az autóhoz, majd intett a motorháztető mellett ácsorgó kollégájának. Ez utóbbi kezét a szolgálati fegyverére tette, mire Oidipusz odakiáltott a társának: – Kapd el őket! Indulj! A rendőr szigorú arccal bámulta Oidipuszt, majd ráemelte a pisztolyát. – Manos arriba!48 A fegyvert látva egy mellettük elsétáló idős asszony hatalmasat sikoltott, mire mindenki az autó irányába fordult. – Fusson, az istenit! Marcas és Anaïs bevágódott a sorok közé, és megpróbált utat törni magának a sűrű tömegben. Oidipusz azonnal megértette, mi történt, arcára mosoly ült ki, majd kezét kimért mozdulattal a zsebébe csúsztatta. 52 Casanova-kézirat „…Don Ortega halállal kapcsolatos kérdése elgondolkodtatott. Bevallom, nem értettem, mi köze lehet a tudat megsemmisülésének ahhoz a hihetetlen belső erőhöz, mely álmomban tört rám. A szolgáló elkezdte leszedni az asztalt, én pedig szomszédomhoz fordultam: – Bevallom, Don Ortega, nem értem utolsó kérdését. Miért beszél nekem halálról, mikor – igaz, hogy csak álmomban – de a létezés olyan elemi erővel nyilvánult meg akkor előttem, mint még soha? – Amit álmában átélt, kedves Casanova, a valóságban is létezik. Az erotikus kép hatalmas erőket mozgósított önben. – Ismeretlen erőket keltett életre. Ezt nevezik bizonyos vallási hagyományok a Kígyó erejének – tetézte zavaromat Pausolès márki. – A bibliai teremtéstörténet szerint a kígyó az ördög hatalmát jelképezi. – A tudatlanok számára talán igen. Számunkra viszont a kígyó az ember lelkében lakozó erő szimbóluma, és mi tudjuk, hogyan kéli életre hívni. – Szavai megkísértenek, ugyanakkor félelmet is keltenek bennem. Még mindig nem értem azonban, mi köze mindennek a halálhoz.
– Az erő, mely Alsacha képe mögött sejlett fel önben, múló benyomás volt csupán, mely egyedül egy emléket hagyott maga után. – Nem szeretné, ha ez az érzés örökre a lelkébe ivódna? –kérdezte Don Ortega. – Mit nem adnék azért, ha szabadon rendelkezhetnék egy hasonló képességgel! – Ezt az erőt birtokolni művészet, és áldozatot követel. Egy férfi egyedül nem képes a birtokába jutni, mert természetéből adódóan nem juthat el a teljességig. Ahhoz, hogy ez megtörténhessen, szüksége van egy nőre, aki kiegészíti. Hirtelen eszembe jutott, mit mondott két testvérem azokról a berber nőkről, akiket a mór megszállás idején az örömszerzés művészetére oktattak. Szóhoz azonban nem jutottam, mert a márki máris folytatta: – Valódi erő csak az ellentétek összegzésével, a férfi és női erők egyesítésével jöhet létre. Ha szeretné álombéli tapasztalatát a való életbe átültetni… – …át kell esnie a legmagasabb szintű beavatáson – fejezte be a mondatot Don Ortega. Barátaim felálltak, és kérték, hogy tartsak velük. A Hold teljes fényében ragyogott az égen, és kékes sugarai bevilágították a parkot. A kert közepén álló labirintus olyan sötétnek és bevehetetlennek tűnt, mint egy erőd. Ahogy közelebb értünk az útvesztőhöz, egyszer csak szaggatott lihegés hangja ütötte meg a fülemet. Valamilyen panaszos zihálásféle, de hogy élvezet vagy szenvedés áll a hátterében, azt nem tudtam megállapítani. Don Ortega és Pausolès márki a labirintus bejáratánál megálltak. – Még mindig az igazságot keresi, Casanova? Nem mertem válaszolni. – Itt az ideje, hogy eldöntse. Tudnia kell azonban, hogy semmi nem kényszeríti rá, főként mi nem. Egyszerre emésztett a félelem, hogy mi vár rám, és a vágy, hogy – ha csak a töredékét is, de – újra átéljem, amit álmomban tapasztaltam. – Hallgasson ide! Ha úgy határoz, hogy átlépi a labirintus küszöbét, sosem lesz már ugyanaz az ember. Gondolkodjon tehát, és döntsön! A sövény túloldaláról továbbra is hallatszott a jajgatás, sőt, úgy tűnt, mintha üteme időközben felgyorsult volna. Egy titok várt rám odaát, melyet meg akartam fejteni. Testvéreimhez fordultam, és kezük után nyúltam a sötétben. Némán felvettük a testvéri láncot, majd barátaim magamra hagytak. Beléptem a labirintusba. Bár sok idő telt el azóta, ma sem tudom, hogy találtam meg a kiutat Daidalosz útvesztőjéből. Ahogy odabenn kóboroltam, egyszer csak víz tükröződésére lettem figyelmes, mely visszaverte a holdfényt. A zihálás megszűnt, így nem volt, mi vezessen utamon. A sövények mögül elő-előbukkanó vízfelület alapján próbáltam tájékozódni. Azt reméltem, talán a labirintus közepét jelzi. A remény, hogy újra átélhetem az álomban tapasztaltakat, egyre hajtott előre. [áthúzott sorok] …Ahogy bolyongtam, egyszer csak kiszélesedő térre bukkantam. A közepén egy téglalap alakú és csillogó víztükrű medence állt, melynek káváját kőből rakták ki. A szélén… [áthúzott sorok] …A márki nővére volt. Azelőtt csak apácaruhában láttam, és ahogy ott ült meztelenül, ahogy Isten megteremtette, azonnal lángra lobbant bennem a szenvedély. Ugyanaz az érzésem támadt, mint álmomban. Ugyanazt az erőt éreztem magamban. A vágy, mely nőttön-nőtt bennem, arra várt, hogy kitörhessen. A lány mágnesként vonzott magához. Ő is meglátott, de nem üdvözölt, sőt, a másik irányba indult. Követtem, és akkor pillantottam meg őt. Alsacha a köveken feküdt. Ahogy a Hold megvilágította a testét, látni lehetett, hogy minden ízében remeg. Közelebb léptem, de nem elég gyorsan. A márki nővére megelőzött, és ami azután következett, legőrültebb fantáziáimat is felülmúlta.
A szapphói szerelem az én szememben mindig csak amolyan bevezetés volt. Ártatlan szórakozás, mely megnyitja az utat a férfiúi élvezet előtt. Lassú izgatás, mely a két ellenkező nem egyesülését készíti elő. Amit viszont aznap este láttam, nem ezt igazolta. Az apáca, aki maga is meztelen volt, tanítványa előtt térdelt, és arcát mélyen Alsacha lába közé fúrta. Nem ez a jelenet hozott azonban lázba. Merengve néztem Alsacha eksztatikus arckifejezését. Orcái belső tűztől égtek, ajkáról láthatatlanul távozott lehelete, tágra nyitott szemében ördögi tűz égett. Lélegzetvételének üteme egyre gyorsult. Barátnője minden határozottabb mozdulatára Alsacha akkorát nyögött, mintha a halálán lenne. Mint akinek démon szállta meg a lelkét. Kiáltásainak ritmusa a végsőkig fokozódott. Viselkedésével űzött vadra emlékeztetett. A márki nővére hirtelen felállt, Alsacha pedig kétrét görnyedve feküdt tovább a földön. Megragadta nemi szervét, mire olyan különös hang jött ki a torkán, hogy még ma is emlékszem rá. Az apáca felém fordult: – A tiéd – mondta. Nem mertem közeledni, bár majd' elemésztett a vágy. – Tedd magadévá! Most! A szenvedély tüze egy pillanat alatt felizzott bennem. Szabaddá tettem a szerszámom, és azon nyomban rohamra indultam. Úgy merültem el Alsachában, mint szentelt vízben a megkeresztelt. Ahogy belehatoltam, valami leírhatatlan meleg áradt szét a testemben. Szememet fehéren izzó fény vakította el. Alsacha felkiáltott. Nem tudom, hogy tört rám végül a beteljesülés, de mintha valami hallatlan erejű folyam gyűrt volna maga alá, és én teljesen átadtam magam ennek az érzésnek. Gyorsan visszavonulót fújtam. Felálltam, és összevissza botladoztam. A szívem úgy vert, hogy majd' kiugrott a helyéből. Ereimben szétáradt a tűz, belülről emésztett, mint egy kárhozottat. Valaki a vállamra tette a kezét. Riadtan fordultam hátra, és láttam, hogy Don Ortega áll mögöttem. Megfogta a kezem, és a következőt mondta: – Most már te is ismered a lángoló csillagot. Hirtelen csend lett, mert Alsacha nyögdécselése abbamaradt. Sietve odaléptem hozzá, és láttam, hogy halott.” 53 Granada A rendőr Oidipuszra szegezte a fegyverét, és behajlított térddel lőállásba helyezkedett. – E por la ultima vez, manos arriba!49 Oidipusz továbbra is rendületlen nyugalommal mosolygott a tisztre, de szemével a menekülőket követte, akik igyekeztek utat törni maguknak a tömegben. Az autó belsejében két fénycsóva villant, a lövések zaját azonban elnyomta a dobok és a trombiták fülsiketítő hangja. A golyók szó szerint leszakították a rendőr állának alsó részét. A tiszt behunyta a szemét, térde inogni kezdett, majd rögtön utána a földre rogyott. Oidipusz közben maga is előrántotta Berettáját, és három golyót röpített a másik rendőrbe, aki élettelenül zuhant az autó mögé. A járókelők egy csoportja elborzadva figyelte a jelenetet. – A menet felé futnak! – ordította Oidipusz. – Nem látom őket! – kiáltotta vissza a barna zakós férfi. Oidipusz megfordult a tengelye körül, fegyverét a kordon irányába emelte, és célba vette azt a pontot, ahol pár másodperccel azelőtt Anaïs és Marcas feltűnt. Hezitálni látszott, majd leengedte a karját. A menekülők néhány idősebb nézelődő bosszús pillantásaitól kísérve átugrottak a korláton, belevetették magukat a tömegbe, útközben félrelöktek két fáklyás szerzetest, és a Mária-szobor felé futottak.
– Erre! – üvöltötte a felügyelő. Megkerülték a szekeret, közben felborítottak egy útjukat álló sipkás barátot, és a menet túloldalán folytatták a menekülést. Marcas visszanézett, és látta, hogy nem sokkal messzebb Oidipusz egyik társa maga is átugorja a kordont. – A nyomunkban vannak! Siessen! – kiáltotta Anaïsnak. A menet végét vették célba, és rohanás közben majdnem elsodortak egy újszülöttet megáldó papot. Anaïs szíve hevesen vert, miután az imént ő is megpillantotta üldözőjük bíborvörös arcát a csuklyás barátok között. A boltok kirakatait és az előttük tornyosuló tömeget egy rövid szakaszon nem választotta el biztonsági kordon. Anaïs és Marcas a rés felé nyomakodott, kitépték magukat a menetből, és behúzódtak egy fedett buszmegálló mögé. A felügyelő ösztönösen megragadta Anaïs vállát, magához húzta, majd letérdeltette a lányt. Anaïs nem ellenkezett, bármilyen nevetségesen is hatott, ahogy a bámészkodók lába alatt kuporogtak. – Mit tegyünk? – Várunk. A fickó alig pár méterre volt az előbb. Hagyjuk, hogy eltávolodjon, aztán… – Aztán? – kérdezte Anaïs, arcát Marcas borostás arcához nyomva. – Aztán elhúzunk innen. A baj csak az, hogy azt sem tudom, hol vagyunk. Anaïs még közelebb húzódott. – Én igen. Még egyetemista koromból emlékszem a városra. Ez a Calle Elvira. Marcas légzése lassan visszaállt a normálisra, a fülében azonban továbbra is fájdalmasan lüktetett a vér. – A csomagokért és a kocsiért nem mehetünk vissza. Vonat ilyenkor már nem indul. Az egyetlen esélyünk, ha elkötünk egy autót. Keresnünk kell egy nyugalmas utcát. Anaïst nem lepte meg a szabálysértés ötlete. A dolgok ilyetén alakulása mellett szinte természetes felvetésnek tűnt, hogy egy rendőr autót lopjon. Marcas kimért mozdulatokkal felegyenesedett, hogy körülnézzen. – Forduljunk be egy merőleges utcába, hogy eltávolodjunk a menettől! – Mi van, ha ránk találnak? – Fogalmam sincs. Keljen fel! Anaïs és Marcas átvágott a bámészkodók özönén, és balra befordult egy sétálóutcába. Vagy ötven métert tehettek meg így futva. – Meg kell kerülnünk a katedrálist, hogy elhagyhassuk ezt a negyedet! – mondta Anaïs. – Ezekben az utcákban nem lehet parkolni. Egy ünnepi öltözetbe bújt spanyol családon és néhány mantillát50 viselő nőn kívül az utcán nem járt senki. A menekülők jobbra fordultak, és egy szűk utcácskában folytatták az útjukat. Ahogy sietve szedték a lábukat, hirtelen olyan érzésük támadt, mintha a dobok hangja megint közelebbről hallatszana, és újra a menet felé haladnának. A kereszteződéshez érve Anaïs megállt egy cipőbolt felett kihelyezett tábla előtt, és nagyot sóhajtott. – Nem ismerem Granada összes utcáját, de szerintem rossz irányba megyünk. Próbáljuk meg balra! Alighogy ezt kimondta, ijedtében felsikoltott, majd szorosan a felügyelőhöz simult. Az úton három, fekete selyemruhába öltözött szerzetes igyekezett feléjük. Hosszú, csúcsos sipkájuk szinte a lámpákat verdeste, ahogy egymás mellett közeledtek, széltében eltorlaszolva az egész utcát. Anaïs és Marcas egy hentesüzlet kirakatához lapulva engedett utat a vezeklő barátoknak. – Bocs. Kicsit megijedtem. Olyanok, mint a kísértetek. A három csuklyás eltűnt egy kanyarban, Anaïs és Marcas folytatta útját, de most már lassabban. A dobok zaja tovább erősödött.
– Remélem, nem a térre lyukadunk ki, különben kis barátaink azonnal leszednek, mint a túlérett gyümölcsöt. – Nem. Biztosan észak felé haladunk – nyugtatta meg a felügyelőt Anaïs. – Mindenfelé találni kisebb meneteket az utcán. A szerzetesek különböző negyedekben élnek, és az ünnepekre felosztják egymás között a várost. Ez még segíthet is, mert a ruhájuk alapján tudunk tájékozódni. Ha vörös csuklyásokkal találkozunk… Marcas nem szólt, csak ment a lány után. Mindene fájt, de hogy ne hagyja el magát, egyre szorult helyzetük megoldásán gondolkodott. Henry Dupin nevével, úgy érezte, komoly nyomra bukkant. El is határozta, hogy amint visszaérnek Párizsba, utánanéz a divattervezőnek. A szálak kis szerencsével akár Dionüszoszig is elvezethetnek. Hirtelen beléhasított a felismerés, hogy hatalmasat lendítene a karrierjén, ha egyszerre sikerülne felgöngyölítenie mindhárom ügyet. Ellenkező esetben… Időközben egy nagyobb úthoz értek, ahol sűrű tömegben gyülekeztek az emberek. – Még egy körmenet. Elképesztő! – hüledezett Marcas. A legkevesebb száz méter hosszú emberáradatot fehér csuklyás barátok vezették, és Mária helyett itt Krisztus alakja emelkedett ki a tömegből. A szoborra festett szomorú tekintet egyenesen a földre szegeződött. – Sosem jutunk ki innen, az egész város őrültekkel van tele! – bosszankodott a felügyelő. Marcast hitetlen szabadkőművesként roppant kényelmetlenül érintette a szentképekkel és bigott hívőkkel tarkított katolikus ünnepség látványa. A vallásos hitet a középkorból visszamaradt, minden racionalitást mellőző hiszékenységnek tartotta. A fenyegető álarcok a rettegett Inkvizíció időszakát juttatták az eszébe, azokat az időket, amikor a katolicizmus legelvetemültebb hívei saját testvéreiket is máglyára küldték. A felügyelő szemében ez az ünnep is csak annak volt a bizonyítéka, hogy azóta sem változott semmi. Most már azt sem csodálta, hogy annak idején annyi buzgó követője akadt Francónak. Marcas megfogta Anaïs kezét. – Próbálja megtalálni a kiutat! Különben az egész éjszakát ezek között a csuklyások között tölthetjük. Anaïs meglepődve fordult a férfihoz. – Én szépnek találom. – Örülök, akkor talán oda is mehetne, és megkérdezhetné, hogy jutunk ki innen. Anaïs odalépett egy komoran ünnepélyes ruházatú asszonyhoz, aki egy aprócska kísértet kezét fogta. Megkérdezte, hol vannak, mire a nő az utca végére mutatott, majd odébb állt a kezében bibliát tartó apró szerzetessel. – Ezek szerint létezik gyerekméret is. Őrület! Maga szerint a csecsemők számára is gyártanak ilyen csuklyát? Képzelem, hogy nézhet ki egy családi összejövetel. – Némi toleranciát, ha szabad kérnem! Egyébként pedig a maguk köténye is megéri a pénzét… Jó hírem van! A Gran Via de Colonon vagyunk, ez az út vezet a kórházhoz. Hamarosan megcsillogtathatja az autótolvajoktól ellesett trükkjeit. Marcas a lány vállára tette a kezét. – Hajoljon le! Most! Mielőtt Anaïs ellenkezhetett volna, a felügyelő egy lámpaoszlophoz húzta. Marcas arca egyszerre úgy elsápadt, hogy a szerzetesek ruhája sem volt most fehérebb az arcánál. – Az egyik ott van a túloldalon. Azt hiszem, meglátott minket. Gyerünk! – kiáltotta Marcas, és már futottak is a menet vége felé. Anaïs érezte, hogy a szíve hevesebben ver, és szájában újra az a jól ismert fémes ízt érezte: a félelem ízét. Gondolkodás nélkül követte Marcast. Nem akart körülnézni, még kevésbé hátrafordulni.
Üldözőjük a szemközti járdán futott utánuk. Termetes férfi lévén erőfeszítés nélkül lökte félre a bámészkodókat. Egyre közelebb ért a menekülőkhöz, és már csupán néhány méter választotta el a menet végétől, ahol csak át kellett kelnie az úton, hogy elkapja őket. – Jobbra! – ordította Marcas, és egy bodegákkal zsúfolt szűk utcára mutatott. Anaïs és Marcas berohant az utcácskába, mire üldözőjük megtorpant, és belevetette magát a tömegbe. Útjában fellökött egy szerzetest, akiről esés közben lerepült a csuklya. Egy utcára kihelyezett asztalnál három német turista vacsorázott. Mikor ezt meglátta, a felügyelő lassítani kezdett, majd felkapott egy kést a tányérok mellől. Megragadta Anaïs karját, és továbbfutott vele a sötét utcán. Ahogy Marcas hátrafordult, láthatta, hogy üldözőjük maga is befordult az utcába, és most már fegyverrel a kezében rohant utánuk. A felügyelő a következő kapualjig futott, ahol Anaïst magával rántva behúzódott egy sötét zugba. – Ne mozduljon! Üldözőjük feltartóztathatatlanul közeledett, és Marcas számára is világos volt, hogy a körülmények nem nekik kedveznek. Kése nem sokat ért üldözőjük fegyverével szemben, főként, miután ez utóbbi szakmabeli kezében volt. Miután az idegen nem tudta, merre lehetnek, lassítani kezdett, majd alig egy méterre tőlük megállt. A férfi egyszer csak megértette a helyzetet, és a beugróhoz lépett. Marcas karja kinyúlt a sötétből, és kése egyenesen üldözőjük gyomrába fúródott, aki fájdalmában kétrét görnyedt. A felügyelő visszahúzta fegyverét, majd másodszorra is lecsapott vele, de ezúttal támadójuk hátába szúrta a kést. Anaïs felsikoltott. Oidipusz embere megragadta Marcas nadrágját, és próbálta magával rántani. Fehér inge ekkorra már úszott a vérben. A felügyelő lábával hatalmasat rúgott a férfi fejébe, aki engedett a szorításán, és kiterült a földön. Anaïs némán bámult a felügyelőre, aki a lábánál heverő holttestet nézte. – Az istenit! Elsőként Anaïs tért magához rémületéből. – Imára most nincs idő. Gyerünk! A lány gépies mozdulatokkal kilépett a kapualjból, és futni kezdett. Őrült iramot diktált. Vagy tíz percig futottak így némán, időnként lassítva, hogy Anaïs szemügyre vehesse az utcatáblákat. Végül egy modernebb házakkal övezett sugárútra értek, ahol már parkoltak autók az út mindkét oldalán. – Keressen egy kocsit, és tűnjünk el innen, amilyen gyorsan csak lehet! A lány elszántsága Marcast is meglepte, aki az oldalát fogva igyekezett összeszedni magát. – Két perc! Alig kapok levegőt. – Egy percünk sincs – vetette oda Anaïs. – Majd pihenhet a kocsiban. A felügyelő elővette a véres kést. – Íme, a kulcsok kulcsa. Remélem, nem jöttem ki a gyakorlatból. Egy legalább tízéves autót kell keresnünk. Marcas végignézett a közelben parkoló járműveken, és végül egy szebb napokat is megélt Seat mellett tette le a voksát. Alig öt perc múlva Anaïs és Marcas a kocsiban ült. A felügyelő a kormány alá nyúlt, és kitépte a műszerfal műanyag burkolatát. Néhány pillanatig habozni látszott, majd kiszakított néhány elektródát, melyeket egymáshoz illesztett. A motor kétszer egymás után felnyögött, majd asztmás köhögésre emlékeztető robajjal beindult. – Ez megvolna. Merre? – Majd mutatom, csak induljunk már. A Seat átvágott a kórház körüli városrészen, ráfordult az Avenida de la Constituciónra, majd a pályaudvar zord épülete mellett rákanyarodott a Madridba vezető országútra. Negyed órával később a menekülők már a városon kívül jártak, és vidéki tájon robogtak tova a csillagtalan égbolt alatt. – Ugye tudja, hogy ennyivel nem fogják beérni? – szólalt meg aggódva Anaïs.
– Tudom. Oidipusz az Albaícin negyedet Alhambrával összekötő Darro-folyó kis hídján könyökölt. Szánalmasnak érezte magát. Elemi erővel tört rá régi ellensége, a kétely. Három évvel korábban még Jean-Pierre-nek hívták. Betegesen félszeg és a végletekig bizonytalan, jelentéktelen figuraként élte segédkönyvelői életét. Ekkor csatlakozott Dionüszosz tanítványaihoz, és egy csapásra minden megváltozott. A mester azonnal felismerte benne az erkölcsi értékrend teljes hiányával párosuló mértéktelen hatalomvágyat, melyet csak tovább kellett fejleszteni, hogy JeanPierre csodás átalakulása sikerrel mehessen végbe. Egy kommandós kiképzés az Egyesült Államokban, küzdősportok rendszeres gyakorlása, és természetesen a mester utasításainak pontos követése hamarosan megtették a hatásukat. Az elegy robbanékony koktélnak bizonyult. Oidipusz eleinte védtelen hajléktalanokon gyakorolt, de rövidesen elegendő magabiztosságra tett szert ahhoz, hogy továbblépjen. Az első gyilkosságot egy autópálya pihenőparkolójában követte el. A mosdóról kijövő kocsitulajdonos megölése határtalan örömmel töltötte el. A második után pedig, melyet alkoholista és anyját rendszeresen bántalmazó apja sérelmére követett el, egyenesen újjászületett. Az Oidipusz nevet ezután a kiváló cselekedet után kapta a mestertől, melyet ez utóbbi a pszichoanalízis által is emlegetett híres görög tragédiahőstől kölcsönzött. Némi iróniával a hangjában Dionüszosz rendszeresen elmondta neki, hogy Oidipusz Heinrich Himmlerre emlékezteti. A félénk és rövidlátó tyúktenyésztőre, akiből a náci ideológia térnyerésével egy csapásra az SS tökéletes vezetője vált. Oidipusz semmit nem bánt. A főnökei által is lenézett hivatalnoki munkáját örömmel cserélte fel Dionüszosz kedvenc bérgyilkosának szerepére. A bevásárlóközpontban véghezvitt mészárlás is nagyon a kedvére volt, még ha minden nem is pontosan úgy alakult, ahogy azt a mester szerette volna. Néha mégis előtört belőle a bűntudat. Hiába küzdött ellene, időnként hatalmába kerítette a lelkiismeret-furdalás és a kétely. Ilyenkor újra Jean-Pierre volt. Oidipusz hosszan bámulta a kezében lévő mobiltelefont, végül azonban sikerült elhatároznia magát, és beütötte a mester számát. A vonal túlsó végéről barátságos hang szólt a kagylóba: – Igen, Oidipusz? – Elvesztettük őket. – Oidipusz rendszeresen csalódást okoz mostanában. Oidipusz nem szerette, ha a mester egyes szám harmadik személyben beszél róla. – Sajnálom… – Kövessétek a további utasításokat! – Igen, mester. Ezzel a beszélgetés véget ért. Oidipusz átadta társának a telefont. – Tessék, tiéd lehet a megtiszteltetés. Mialatt szomszédja a telefonnal babrált, Oidipusz távcsövet vett elő, és Albaícin felé fordította. Manuela Réal házában még égtek a villanyok. Oidipusz cinkosa beütötte az első hét számjegyet. – Örökkévalóság… Manuela. A nyolcadik gomb nyomán láng szökött az égbe, melyet azonnal óriási robbanás követett. Oidipusz meg mert volna esküdni rá, hogy ugyanebben a pillanatban valahol messze egy cigány fogott bele panaszos énekébe. 54 Spanyolország Marcast a kocsi tetejére hulló esőcseppek kopogása ébresztette álmából. Ahogy a borzongató reggeli hideg megcsapta, gyorsan magára húzta vászonzakóját. Anaïs fejét vállára hajtva, szorosan
hozzásimulva aludt mellette. Marcas szerette volna kinyújtani elgémberedett lábát, de nem akarta felébreszteni a lányt, ezért csak nagyon óvatosan mocorgott. Úgy tervezték, hogy Madrid felé indulnak, ahonnan egyenesen Párizsba mentek volna, ha időközben nem változtatják meg a tervüket. A menekülés Granada utcáin kimerítette mindkettőjüket. Marcas nem tudta kiverni a fejéből az előző nap történéseit, és megkéselt áldozatának könyörgő tekintete azóta is kísértette. Ezért sem ellenkezett, amikor Anaïs azt javasolta, hogy húzódjanak le a főútról, és aludjanak pár órát. Rákanyarodtak egy kis földútra, és egy valaha szebb napokat is látott vendégház romjaihoz hajtottak. Az épület falára erősített tábla félig lekopott betűi a következőt hirdették: venta quemada, vagyis leégett fogadó, ahogy Anaïstól később megtudta. Miután sikerült olyan helyre parkolni az autót, ahol a kíváncsiskodó tekintetek nem láthatták, Anaïs és Marcas hátradöntötték az üléseket, és elhelyezkedtek alkalmi ágyukban. A felügyelő még látta, hogy Anaïs szótlanul és könnyes szemmel a tájat szemléli az ablakon át, majd rögtön ezután elnyomta az álom. A hajnal halvány sugarai bevilágították a kihalt fennsíkot, az eső pedig egyre jobban zuhogott. Marcas megborzongott. Számára is meglepő módon hirtelen kimondhatatlan gyöngédséget érzett az alvó Anaïs iránt, aki időközben az oldalára fordult. A könyörtelenül megkínzott és üldözött lány nem is olyan rég menekült meg a halál torkából, de azóta is csodálatra méltó állhatatossággal vette az újabb és újabb próbatételeket. A szundikáló Anaïs békés arcát látva senki nem gondolta volna, hogy a fiatal nő élete egy ideje valóságos rémálomként zajlik. Marcas kihúzta a kezét zakója alól, és magához ölelte a bajtársává lett lányt. Anaïs testének melege blúzán keresztül is érezhető volt, és ahogy a felügyelő tekintete melltartójának kikandikáló csipkéjére tévedt, hirtelen kéjes gondolatok suhantak át az agyán. Maga is szégyellte, de elemi erővel fogta el a vágy, hogy kezét a lány blúza alá csúsztassa, és megérintse mellét, amelyet gondolatban keménynek képzelt. Anélkül, hogy tudta volna, Anaïs ekkor combját Marcas nemi szervéhez nyomta, ami most még inkább fokozta a felügyelő izgalmát. Nem hiszem el, ez már beteges. A felügyelő gyorsan elhessegette az erotikus képeket, és arrébb húzódott. Az álmot még mindig nem sikerült kiűznie a szeméből. Mintegy varázsütésre, az eső közben elállt, és az égen meggyűlt sötét felhők mögül előbújt a nap, melegét szórva mindenfelé. Az autóban, melynek ablakán még mindig pára ült, állott cigarettafüst szaga terjengett. Hogy nyakizmait átmozgassa, Marcas kissé megemelte a fejét, és ahogy kinézett az ablakon, egy vézna hollót pillantott meg a vendégház romjain. Bár nem volt babonás, Marcasnak most mégis eszébe jutott az a hiedelem, miszerint a madár mindig valamilyen közelgő veszedelem jele. Hogy a hirtelen rátörő komor gondolatokat elűzze, megpróbálta számba venni azokat a lehetőségeket, amelyek szorult helyzetükben szóba jöhettek. Egyik sem kecsegtetett sok jóval. Tudta, hogyha visszamegy Párizsba, mindenről részletesen be kell számolnia a feletteseinek. Viszont egyedül csak így tudta Anaïst biztonságba helyezni. Azzal is tisztában volt, hogy hiába mondaná el, mit tudott meg Dupinről, az azonnali felfüggesztést akkor sem úszhatna meg. A miniszter tanácsosa saját zsákmányaként tekintett rá. Marcas biztos volt benne, hogy hiába indítanának vizsgálatot a divattervező ellen, ő akkor sem húzhatna semmilyen hasznot a nyomozás eredményéből. A körülmények átvették az irányítást, és neki nem volt mibe kapaszkodnia. Az utasításokat osztó Marcas felügyelő, a profi nyomozó egyszerűen megszűnt létezni, megkerülhető figura lett. Elveszetten bolyongott egy idegen országban, ahol arra sem voltak eszközei, hogy megvédje magát. Élete senkinek sem volt fontos ezen a vidéken, de ami még rosszabb, biztos lehetett benne, hogy amint hazaér, felettesei minden hatalmától megfosztják. Senki még csak a kisujját sem fogja mozdítani,
hogy segítsen rajta. Ebben a pillanatban rettenetesen hiányzott neki Anselme. Elfogta a kétségbeesés, és hirtelen tutajon hányódó hajótöröttnek érezte magát, akinek vészes iramban közelítő, óriásira nőtt fekete hullám tör az életére. Hatalmába kerítette a félelem, pedig jól tudta, ha Dionüszosz kutyái ilyen állapotban találnak rá, nem fogja tudni megvédeni magát. A nap lassan teljesen előtűnt a felhők mögül, és elindult keletről nyugatra vezető útján. Marcasnak eszébe jutott a szabadkőművesek Kelete51: minden dolog kezdete, az újrakezdés megtestesült jelképe. Ezután a páholyban végzett munkára gondolt. Ahogy felidézte a mozaikpadló és a kőből faragott kocka képét, a szögmérőt és a körző egyenes ívét, légzése apránként lelassult. Megszámlálhatatlanul sokszor élte már át a szabadkőműves szimbólumok által keltett harmóniát, de mind közül a Keletet tartotta a legtöbbre, a minden reggel újjáéledő remény jelképét. A dohányillatba most nedves föld szaga keveredett. Marcas félelme is kezdett alábbhagyni. Fáradt agyában hirtelen egy ötlet fogant meg, mely nyomán egész valóján izgatottság lett úrrá. Elhatározta, hogy semmiféleképp nem bújik újra az áldozat szerepébe. Sajgó ereiben megint pezsegni kezdett a vér, és egész lénye új erőre kapott. Egy dologban biztos volt: nem akart többé az események elszenvedőjeként élni. Anaïs kinyitotta a szemét. Mosolyogni kezdett, majd Marcas karjaiba vetette magát, aki örömmel hagyta, hogy a lány biztonságot adó melege átjárja. Az ötlet egyre élesebben körvonalazódott a felügyelő előtt. Dupin volt a megoldás kulcsa. Ő volt az egyetlen ember, aki elvezethetett Dionüszoszhoz. Marcasnak eszébe jutott a bál, amelyet Manuela említett nekik, amikor nála jártak. Dupin bálja járt a fejében, amely három nap múlva kerül megrendezésre, és amelyet a láthatatlan mester a világért sem hagyott volna ki. Manuela Réal szavai táncra perdültek Marcas fejében, aki egyszerre napnál is világosabban látta a megoldást. Rájött, hogy ott tud csak lecsapni Dionüszoszra, ahol az a legkevésbé várja. A gonosznak is menedéket nyújtó Velencében. 55 Párizs Oidipusz lement a tánctérhez vezető lépcsőn, odabiccentett a miniszoknyás hostessnek, és leült egy bárszékre a pultnál. A mixer, egy nagydarab, kopaszra nyírt, fekete férfi barátságos arccal sietett a vendég üdvözlésére. – Oidipusz úr, rég nem láttuk. – Pár napot Andalúziában töltöttem. – Hozhatom a szokásos Bloody Maryt? – Igen, Jonas. Hogy megy az üzlet? – Nézzen csak körül. Egy csomó embert be sem tudunk engedni. A Bougies vezetői most biztosan átkoznak minket. A vendégek csak úgy özönlenek, amióta megjelent az a cikk a… nem emlékszem, melyik hetilapban. – Csak nem?! Újra a szex a címlapokon? A sok, szabadkőművességről és ingatlanüzletről szóló írás mellett, nem tudom, érdekel-e ez még egyáltalán valakit. Igaz, nyáron szívesebben olvasnak az emberek ilyesmiről. A pultosból kibuggyant a nevetés. – Nyár, tél vagy tavasz… Ebben az üzletben nem számítanak az évszakok. Feltéve, hogy mindig akad egy-egy újság, ahol foglalkoznak velünk, és így toborozzák nekünk az újabb és újabb vendégeket. Oidipusz a parkettet vizslatta, ahol néhány pár egy 70-es évekbeli Polnareff-számra lejtett buja táncot. Tekintete egy vörös hajú, rövid szoknyát és magas szárú csizmát viselő lányon akadt meg, aki térden
állva vonaglott a sztriptízrúd mellett, melyet a vendégek kedvükre használhattak. A nagy, piros kanapén egy híres, és valaha Goncourt-díjjal is kitüntetett író folytatott láthatóan szenvedélyes társalgást a Paris Saint-Germain egyik játékosával. Valamivel messzebb egy televíziós műsorvezetőnő simogatta diszkréten, de nagyon elégedett arccal egy ismeretlen férfi combját. „Sokszínűség és változatosság az érzéki örömök szolgálatában” – így hangzott a szabadosságáról világszerte ismert Casanova-klubok láncolatának jelmondata. Erre a nyugat-párizsi szórakozóhelyre nem csak tagokat engedtek be. A bejutás egyetlen feltétele az volt, hogy a vendég rendelkezett a százötven eurós belépődíj összegével, illetve egy-egy pohár italért is ki tudta fizetni ugyanezt az árat. Cserébe viszont igazi sztárokkal szórakozhatott, ami pedig – mint tudjuk – megfizethetetlen élmény. Hogy később legyen mire visszagondolni – mondogatta Oidipusz. Gondolt itt például arra az estére, amikor egy amerikai topmodell féktelen szenvedélyét kellett kielégítenie. A profi bérgyilkos felkelt a székéről, és a táncparkettet megkerülve elindult az illemhely felé. Ezen a szórakozóhelyen még a mosdó is hatalmas és finom ízléssel berendezett helyiség volt, mint egy nagypolgári szalon. A falakat körös-körül tükrök fedték, hogy az itt-tartózkodók is gyönyörködhessenek a látványban, ha netán itt kapnának kedvet a szexhez. Oidipusz nem viszonozta az alsónadrágra vetkőzött, szemmel láthatóan kissé becsípett férfi kérlelő mosolyát. Bement az egyik fülkébe, gondosan bezárta maga mögött az ajtót, és megnyomta a WC-tartály mögé rejtett titkos gombot. Ebben a pillanatban elfordult a tükör, és mögötte egy gyengén megvilágított folyosó vált láthatóvá. Oidipusz besurrant a szűk átjáróba, mire a tükörajtó azonnal becsukódott mögötte. A folyosón enyhe pézsmaillat érződött. A parfüm használatát maga Dionüszosz írta elő, mert szerinte „a pézsma anélkül stimulálja az érzékeket, hogy kielégítené őket”. Oidipusz végighaladt a hosszú tükörfolyosón, majd benézett a Szívélyes egyetértés elnevezésű szalonba, melynek közepén egy öt méter széles baldachinos ágy díszelgett. Szakértő szemmel csodálta meg az ágyon elhelyezkedő három pár akrobatákat meghazudtoló pózát, majd látván a kis asztalra helyezett három pezsgősüveget, ösztönös és gyors fejszámolást végzett. Számításai szerint a szobában folyó Káma Szútra-szeánsz legalább ezerötszáz eurós bevételt jelentett a bárnak. Oidipusz üdvözölte Dionüszosz pragmatikus pénzügyi tanácsadóját, aki a világ legjelentősebb fővárosainak előkelő negyedeiben működtette a mester elegáns szexbárjait, melyek az utóbbi által folytatott okkult tevékenységekhez szolgáltatták a tőkét. Oidipusz folytatta útját a folyosón, majd egy kis, szemmagasságban elhelyezett kémlelőnyílásnál megállt, hogy bekukkantson rajta. A fekete szobát azok számára tartották fenn, akik nem kívánták minden ruhájukat levetni, és félmeztelenül szerették mutogatni magukat mások előtt. Ez a helyiség volt Oidipusz kedvence, mert az itt látható eseményeket sokkal érzékibbnek találta, mint bármelyik másik szalon történéseit. Ebben a szobában minden figyelő tekintetek kereszttüzében zajlott. A nyílást a szobából nézve egy Casanova-portréba rejtették, és a híres kalandor szeme leplezte a bent tartózkodók előtt. Jelenleg egy vörös hajú, kivágott ruhát viselő nő foglalta el a helyiséget, két férfival, akik őt simogatták, és egy nővel, aki a jelenetet figyelve magát cirógatta. Oidipusz visszazárta a kémlelőnyílást, és a folyosó végén lévő fémajtóhoz sietett. A sötétben égő kék jelzés azt jelentette, hogy bemehet. Lenyomta a kilincset, és belépett a kétszer háromméteres helyiségbe, ahol a falakat mindenhol tévéképernyők borították. A hét monitorból álló oszlopsor fölött egy-egy digitális faliórára vésett név mutatta, hogy melyik városban készültek a felvételek. A képernyők élőben közvetítették, amit a világ összes Casanova-klubjában elhelyezett titkos kamerák rögzítettek. A mozaikkockák nők és férfiak százait vették, amint azok a legkülönfélébb pozíciókban szerelmeskedtek. A több ezer test szünet nélkül fel és alá, jobbra és balra csavarodott a képeken. Az
egyik épp a londoni klub viktoriánus bútorokkal berendezett szalonjainak híres Bollywood elnevezésű orgiáját közvetítette. Rögtön mellette a felső tízezer által különösen kedvelt Los Angeles-i bár „kötél és languszta” tematikájú partija volt látható. Tőle jobbra pedig Szentpétervár ünnepelte cárnőit és muzsikjait. A szoba közepén elhelyezett állítható támlájú, piros bőrfotelben Dionüszosz gyönyörködött felépített birodalmában. Nem fordult meg Oidipusz érkezésére, aki azóta tisztelettudóan várt a háttérben. A székben ülő férfi, akiből csak karfára támasztott keze és a benne tartott vékony cigaretta látszott, dallamos hangon így szólt: – Tudja-e Oidipusz, miért szeretem ezt a helyet? Bár még mindig sértette, hogy a mester harmadik személyben beszél róla, a bérgyilkos türelmes hangon válaszolt a kérdésre: – Nem. – Egy festményre emlékeztet, amely a pokol egyik bugyrát ábrázolja, ahol elkárhozott lelkek csimpaszkodnak kétségbeesetten egymásba. A különbség mindössze annyi, hogy az én festményemen ábrázolt alakok állandó mozgásban vannak. Tetszik Oidipusznak a látvány? – Igen, nem mindennapi. Mondhatnám, világraszóló orgia. – Ahogy mondja. Leginkább azt az energiát tartom csodálatra méltónak, ami ebből a sok emberből árad. A szakadatlan szexuális erőt. Távirányítója segítségével Dionüszosz ráközelített a berlini szórakozóhely egyik jelenetére. A képernyőt egy igen érzéki, barna hajú nő arca foglalta el. Úgy tűnt, közel jár a beteljesülés pillanatához. A nő lihegve zihált, miközben tágra nyílt szeme egy képzeletbeli pontra szegeződött. – Látod? Nézd a szemét! A pupillái kitágultak. Ez a jelenség csak a nőkön figyelhető meg. Midriázisnak hívják. – Valóban? – Igen. A nők pupillája megnyílik a vágy örvénye előtt. Ezt az eksztatikus pillanatot el szoktam menteni a számítógép memóriájába. Ezek az arcok nem öregednek. Ők az én sztárjaim. Oidipusz szótlanul hallgatta a mester szavait. Nem szeretett túl sokáig időzni ezeken a képeken, mert ilyenkor mindig elfogta a szédülés. Dionüszosz hátrafordult a székében, és egyenesen a bérgyilkos szemébe nézett. – Oidipusz kudarca Granadában nagyon kiábrándító. Még velencei érkezésem előtt meg kell találnia őket. Anaïs nem csúszhat ki a kezünkből, túl értékes a számunkra. – Meglesz. Oidipusz a bocsánatát kéri. Dionüszosz embere tudta, hogy ezzel nem ússza meg, és nem is a büntetés bekövetkeztének ideje foglalkoztatta, sokkal inkább a módja. Mint aki olvas a gondolataiban, a mester elmosolyodott, és világos szemét Oidipuszra szegezte. Szépsége zavarba ejtően hatott a bocsánatkérőre. – Jöjjön ide hozzám! A fájdalom lesz a jutalma. Oidipusz közelebb lépett, majd letérdelt a mester előtt, aki időközben felerősítette a hangszórókat, mire a szobát gyönyörkiáltások hangja lepte be. – Oidipusz rendünk Ipissimus fokán áll. Annak a szenvedéséről, aki ezt a rangot birtokolja, saját magam kell, hogy gondoskodjak. Ez az én feladatom… és örömöm – suttogta Dionüszosz. A ház ura zakója belsejéből egy Hórusz-szemet ábrázoló brosst vett elő, és meglobogtatta Oidipusz előtt, akinek a szeme sem rebbent a látványra. Ezután megfogta a bérgyilkos kezét, és a tűt mutatóujjának hegyéhez érintette. A fémdarabka lassan egyre beljebb, és beljebb kúszott Oidipusz körme alá, aki összeszorított foggal állta a megpróbáltatást. Fájdalma már most az elviselhetőség határát súrolta, pedig jól tudta, hogy ez még csak a kezdet.
A tű megállíthatatlanul hatolt egyre mélyebbre az élő húsban, mialatt Dionüszosz eksztatikus arccal a következő szavakat mormolta: – A gyönyör és a kín lényege azonos. Szálljon magasra a fájdalom– és örömkiáltás közös éneke! Dionüszosz szemét egy pillanatra sem vette le a képernyőről, ahol egy berlini nő több ezer kilométeres távolságban épp az élvezet csúcsára ért. A mesterben szétáradó erő szinte bizsergette tagjait, Oidipusz pedig ordítva tűrte a büntetést. 56 Almeria Az El Loco internetkávézó gyakorlatilag teljesen üres volt ezen a kora délutáni órán. Az üzlet a régi városrészben, az Alcazabára keresztelt mór erőd bástyái mellett kapott helyet, és valamikor egy flamenco bár állt a helyén. A helyiség új tulajdonosai nem vették le a falról a tüzes cigánylányokat ábrázoló plakátokat, ezzel is hangsúlyozva a kontrasztot, melyet a parányi bokszokban világító számítógépek hosszú sora szolgáltatott. Anaïs és Marcas a terem végében ült, tekintetüket egyenesen a monitorra szegezték. A felügyelő kezében tartotta a bankkártyáját, és éppen a biztonsági számsort másolta be a gépbe. Az Ibéria nevű spanyol légitársaság honlapja először befejezte az adatok ellenőrzését, majd elküldte a jegyfoglalást hitelesítő visszaigazolást. Marcas hátradőlt, és kiitta a poharát. – Kész. Indulás Almeriából 17 órakor, érkezés Barcelonába 17.20-kor. A velencei járat este nyolckor indul. – Mikor száll le a gép? – 21.45 körül – válaszolta Marcas, és poharát az asztalra tette. – Legkorábban éjfélre érhetünk a városba. – Éjfélkor Velencében… Ez nagyon romantikus, nem igaz? Gondolom, az éjszakát a Danieliben töltjük… – mondta Anaïs, és a lehető legbájosabb mosolyát vette elő. Marcas az órájára nézett, és felállt. – Mindjárt megtudom, ha sikerül visszahívnom a párizsi kontaktom. Itt viszont nincs térerőm, ki kell mennem a kávézó elé. – Hát akkor menjen! – folytatta huncut hangon a cukkolódást Anaïs. A felügyelő átvágott a helyiségen, és elővette a mobiltelefonját. Leült a kirakat előtti napfényes járdaszigetre kihelyezett asztalok egyikéhez. Már négy óra telt el azóta, hogy elhagyták a fogadó romjait, Marcas izgatottsága azonban csak nem akart szűnni. Anaïs nem ellenezte a velencei utazás ötletét. A lány még mindig bosszúra szomjazott, ezért is fogadta meg a felügyelő, hogy Anaïs minden lépését figyelni fogja. A cél természetesen nem az volt, hogy megöljék Dionüszoszi, hanem hogy elkapják. Ha sikerül egyáltalán a közelébe kerülni – tette hozzá gondolatban Marcas. Ha Velencében azonosítani tudnák, értesíthetnék a rendőrséget, és végre véget érne ez a rémálomhoz hasonlító nyomozás. Anaïs a Cefalùn elkövetett gyilkosság első számú tanújaként biztonságba kerülne, Marcas pedig bebizonyíthatná, hogy az ügy kapcsolatban áll a Királyi Palotában és a Granadában történt halálesetekkel. A felügyelőt Anaïs beszélte le arról, hogy Madridba utazzanak, és így a partot követve inkább Almeria felé vették az irányt, mely közelebb volt, és nemzetközi repteréről is rendszeresen indultak járatok. Az utazók félúton megálltak a Granada és Almeria között húzódó fennsík egyik fogadójánál, hogy Marcas felhívhassa a „túlsúlyos testvért”. Azt kérte fivérétől, hogy újra segítsen rajtuk, mert tudta, hogy egyedül semmi esélyük nem lenne Velencében. Kérésére a rendőrfőnök megígérte, hogyha a reptérhez érve újra felhívja, jó hírekkel tud majd szolgálni. Mialatt Marcas testvére számát kereste a telefonjában, a nap sugarai egyre az arcába tűztek. Szívesen töltötte volna az egész napot Almeriában, és hagyta volna az ügyet a fenébe.
Az asztalon a spanyol konzervatív erők napilapja, az ABC egyik példánya feküdt. Los asesisos de la semana santa.52 A címlapfotón mosolygó arcról Marcas azonnal felismerte azt a rendőrt, aki akaratán kívül is segített nekik megszökni Oidipusz elől. A felügyelő nagy vonalakban annyit értett meg a cikkből, hogy a lövöldözés során még két ember meghalt, a tetteseknek viszont sikerült elmenekülniük. A címlap alsó részén Manuela Réal fotója volt látható. Marcasnak nem volt ideje arra, hogy ezt a cikket is megpróbálja kibogozni, mert megszólalt a nemzetközi hívásokra jellemző csörgés hangja, és a vonal túlsó végén felvették a telefont. Ismerős hang szólt a kagylóba. Marcas zakója zsebébe gyűrte az újságot, majd feltette a kérdést: – Sikerült mindent elintézned? – Igen. Egy olasz testvérünk várni fog titeket a Marco Polo reptéren, és elvisz benneteket a belvárosba. Mellette biztonságban lesztek. – Hogy ismerem majd fel? – Egy tábla lesz a kezében, rajta Boaz53 úr felirat… – Igen? Nagyon vicces. És őt hogy hívják? – Giacomo Teone. Azelőtt az olasz különleges egységnél szolgált, majd egy hajózási társaságnál helyezkedett el. A velencei Hermész páholy főmestere, és személyes jó barátom. Jobb, ha tudod, hogy ez egy fekete műhely. Marcas értette a túlsúlyos testvér célzását, aki arra próbálta felhívni a figyelmét, hogy olasz barátja a magas fokú szabadkőművesség tagja. A kék szín azokat a páholyokat jelölte, ahol a legmagasabb elérhető tisztség a mesteré volt. Ezt követte a zöld, a piros és a fekete. Fekete páholy tagjaként Teone valahol a tizenkilencedik és a harmincadik fok között helyezkedett el. Marcast nem igazán érdekelték a rangok, és sokkal több költőiséget talált a fokok elnevezésében, mint jelentőséget. Az érckígyó fejedelme, a frigyláda fejedelme, a keresztes hadak ura, az égi Jeruzsálem fenséges skótja… Megkopott szavak voltak ezek, mégis sok szabadkőműves vágyott arra, hogy viselhesse valamelyiket. – Csak azt ne mondd, hogy valaha a P2 páholynak is tagja volt. – Ha azt mondanám, hogy nem, elhinnéd? – Nem, de most nem vagyok abban a helyzetben, hogy utána tudjak nézni egy testvérem testvérének. Az akkumulátor alacsony töltöttségét jelző hang megszólalt, és Marcasnak még el kellett intéznie egy fontos telefont. – Most le kell tennem. Köszönöm a segítséged. – Vigyázz magadra! Egyébként a miniszter barátnőjének ügyében folytatott nyomozást ma hivatalosan is lezárják. A szakértői vélemény szerint természetes halál érte, és hancúrozásról szó sem esik majd a híradásokban. A téged helyettesítő kolléga nem vesztegette az idejét. Az igazságügyi orvos szakértő állítólag máig nem felejtette el a történteket. A tanácsos el van ragadtatva, az újságírók pedig minden különösebb felhajtás nélkül adták le a hírt. Marcas idegesen sóhajtott fel. – Sejtettem. Holnap felhívlak. – Várj! Más hírem is van. Számodra rossz. A miniszter tanácsosa azt kérte a felettesedtől, hogy azonnal hívjon vissza Párizsba. Rájöttek a lány személyazonosságára. Egy hírszerzésen dolgozó ismerősöm szerint sikerült megtörniük az egyik embered. Kényszerítették arra, hogy mondja el az igazságot. Vizsgálat fog indulni ellened. – „A sötétség erői hatalmukba kerítik a fényes Keletet” – tette hozzá Marcas elcsigázott hangján. – A mobilodat le fogják hallgatni. Velencében más számról hívj majd! – Mindent köszönök. A felügyelő újra egy párizsi számot tárcsázott. Sietni akart, mert amint ezt a hívást elintézte,
indulniuk kellett a reptérre. Női hang szólt a telefonba: – Halló, tessék? – Marcas vagyok. – Antoine, már aggódtam érted. Hol vagy? – Almeriában, Dél-Spanyolországban. Szükségem van a segítségedre. Henry Dupin nyomában vagyok. A telefon másik végén hallgattak. – A divattervezőről beszélsz? – Igen. Emlékszel? Egyszer beszéltél nekem róla. Tegnap este Manuela Réal is említette, és úgy tűnik, beleillik a képbe, amit elmondott. Szükségem van néhány információra Crowleyval kapcsolatban. – Miért? Amióta Marcas elhagyta Párizst, nem volt ideje belenézni az Anselme által készített feljegyzésekbe, pedig a színésznő és a miniszter esetében is szerepet játszott a csillag jelképe. Minél előbb meg kellett találnia a megfejtés kulcsát. – A Thot-tarot egyik lapjáról van szó, arról, amelyiken a csillag van. – Megnézem, mit tudok kideríteni, de kis időbe telik. Visszajössz Párizsba? – Nem, most Velencébe megyek. Nagy esély van arra, hogy Dupint ott találom. – Ez őrültség! Nincs semmilyen bizonyítékod ellene. – Szerintem fogok találni. Ráadásul nincs mit vesztenem. Holnap felhívlak Velencéből. – Rendben. Ölellek. – Én is. A felügyelő letette a telefont. Anaïs közben kilépett a bárban uralkodó félhomályából, és kezét Marcas vállára tette, majd erősen megszorította. – Közeli barátja? Marcas elmosolyodott, miközben azon gondolkodott, hogy lehet ilyen csalhatatlan a női megérzés. – Egy nővérem, Isabelle-nek hívják. Segít nekünk. Anaïs elgondolkodott, majd folytatta: – Akkor irány Velence? – Irány Velence!
NEGYEDIK RÉSZ A kiválasztott mesterek egyenesen szeretik a halált, mert az az egyetlen út, mely a tökéletességhez vezet. Casanova Melissimo nevű jó barátjának szabadkőműves szertartása, 1765 57 Velence A sebesen haladó motorcsónak nyomában jeges vízsugarak fröccsentek szerteszét, és hullámként terjedtek tova a sötét éjszakában. A kis jármű fürgén kerülgette a jelzőbójákat. Anaïs és Marcas a hajó végében elhelyezett kényelmes bőrülésről leste a valaha dózsék által vezetett város fényeit, de a kis ablakokon keresztül csak egy-egy hajó fényét láthatták. A színésznő sokkoló halála egyszerűen nem fért a fejükbe. Az egyik spanyol napilapban megjelent hosszú cikk, melyet a repülőút alatt Anaïs lefordított Marcasnak, azt a feltételezést népszerűsítette, miszerint a ház gázrobbanás következtében égett le. Ők természetesen egy pillanatig sem hitték, hogy véletlen balesetről lenne szó. A szabadkőműves testvér, aki a vámhatósági ellenőrzés után kísérőjükül szegődött, a kapitány mellett állt, jobb karját egy mentőcsónaknak támasztva. Anaïs és Marcas az utolsó járattal érkezett Velencébe, és hamar túlestek a formaságokon, hála a rendőröknek, akik szerettek volna mielőbb hazamenni. Nem mondhatni, hogy túl sok érdeklődést mutattak volna a spanyol turistákat szállító repülőgép iránt. Az ötvenes éveiben járó, őszes hajú és karvalyorrú Giacomo Teone előbb a szabadkőművesek előírásos kézfogásának megfelelően Marcast üdvözölte, majd meghajolt, hogy kezet csókoljon Anaïsnak. Régimódi udvariassága tökéletesen illett hozzá. Anaïs nem állhatta meg, hogy ne súgja oda útitársának, menynyire hasonlít velencei barátjuk a Vámpírok bálja erdélyi grófjára. A férfi egy motorcsónak-társaságot működtetett a repülőtér és Velence között, de ezenkívül tulajdonrésze volt egy adriai kompvállalatban is. Megjelenése kifinomult karizmáról és nagy tekintélyről tett tanúbizonyságot. Érkezésük pillanatától tökéletes franciasággal beszélt a két szökevényhez. A motorcsónak jobbra fordult, és két, vízbe vert cölöpsor között haladt tovább. – Végre, Velence! Már látni lehet az épületek kivilágított homlokzatát! – lelkendezett Anaïs, majd felállt, hogy jobban megcsodálhassa a látványt. Hogy ő is gyönyörködhessen benne, Marcas is kihúzta magát az ülésen. A cölöpökre épült város fényei ott égtek a sötét víztömeg mögött, de egyelőre csak olyan halványan, mintha a tenger hulláma bármelyik pillanatban kiolthatná őket. Marcas kétszer is járt már Velencében, és azonnal felismerte a város északi részén található Cannaregio negyed háztetőit. A hajó helyzetéből arra következtetett, hogy a Canale delle Fondamente Novén haladnak előre. Áthúzódott a másik oldalra, hogy ellenőrizze, nem csal-e az emlékezete. Nem csalt. Ahogy gondolta, a másik ablakon keresztül kedvenc velencei szigetére, a San Michelére lehetett látni. A sötétbe burkolózott szigeten, mely egyben Velence temetője is volt, alig égett lámpa. Állítólag ez a zord, mégis gyönyörű, ciprusoktól zöldellő táj szolgált valamikor mintául Böcklin Holtak szigete című festményéhez. Marcasban régi emlékek idéződtek fel, melyek még egy másik nőhöz kötötték. Giacomo Teone lement az utastérbe, futó pillantást vetett Anaïsra, majd leült a felügyelő mellé. – Kicsit messzebb, az Arsenal közelében horgonyzunk le. Egy barátom házában tudom elszállásolni önöket. Ő most nyaral. Szívesen fogadtam volna önöket nálam is, de közös fivérünktől azt a
tájékoztatást kaptam, hogy jobb szeretnének önállóak maradni. Mire lenne pontosan szüksége? – Néhány információra és… fegyverre. A férfi rendületlen nyugalommal nézett Marcasra, mintha amaz a világ legtermészetesebb dolgát kérte volna tőle. – Két igen értékes árucikkről beszél. Kezdjük az információval. Gondolom, Henry Dupinről és a palotájáról van szó. – Igen. Látom, testvérünk jó munkát végzett. – A ház nappalijának asztalán talál egy dossziét, amit az ön számára készíttettem. – Ön ismeri? – Nem. Sok olyan embernek van háza Velencében, aki csak nagy ritkán jön a városba. Az év nagy részében ezek az épületek sajnálatos módon hidegen és némán állnak, teljesen üresen. Ahogy sokan mások, Dupin is csak februárban látogat el ide, a karnevál idejére, és még néhány napra a nyári szezonban. Azonban… – Azonban…? – Dupin nem tipikus külföldi milliárdos. Megvette a San Francesco del Deserto-szigetet a város másik végén található lagúnában, ahol három nap múlva nagy álarcosbált rendez. Egy velencei szállítócégtől ötven főre rendeltek ételt, és ugyanennyi jelmezt az egyik ruhakölcsönzőben. – Érdekes – tette hozzá Anaïs, aki közben Marcas mellé lépett. A csónak lassított, minek nyomán kivehetőbbé vált a hajónak csapódó hullámok zaja. – Mi a helyzet a fegyverekkel? – Átgondoltam, és azt hiszem, két kiskaliberű pisztolyra lesz szükségünk, Beretta-félére. Egy éjjellátó szemüvegre és egy kézigránátra. Teone felnevetett. – Csak nem azt tervezik, hogy megrohamozzák Dupin szigetét? Rakétavetőt és katonai hajót is szeretnének? Jöjjenek, elkísérem önöket a szállásukra! A motorcsónak egy hajóhíd lábához ért, mire a kapitány kiugrott a járműből, kidobta a köteleket, és helyére tette a kilépésre szolgáló pallót. A parton úszó bársonyszerű köd láttán Anaïs testén borzongás futott végig. A házak magasan ívelő homlokzatára elegáns lámpaoszlopok szórták enyhén okkeres fényüket. A város régi lőszertárának bejáratát két, csipkés ormú torony vigyázta, tetejükön egy-egy szélben lobogó zászlóval. Az éjszakai sétálók vagy tíz percig járták némán a szűk utcákat, maguk mögött hagyva két aprócska kanálist és több nedvességtől omló vakolatú átjárót. Marcas biztos volt abban, hogy akkor sem emlékezne az útvonalra, ha fényes nappal tette volna meg. Ahogy eltűntek mögöttük, a kacskaringós utak azonnal a házakba csimpaszkodó ködbe vesztek. – Ez lenne az – vetette oda Teone, majd zsebéből egy régi, nehéz kulcsot vett elő, és kinyitotta vele az ovális, fából készült bejárati ajtót. Mielőtt beléptek volna, Marcas tett egy utolsó kísérletet az utcanév megjegyzésére: Calle dell'Arco. Átkeltek a piciny belső kerten, melyből egyetlen tölgyfa ajtó nyílt. Teone beütötte a kódot a kőbe vésett acél kapucsengőbe, mire kattant a zár, és az ajtó mögött egy magas, türkizzöld márvánnyal borított folyosó vált láthatóvá. A látogatók felsétáltak a második emeletre az ugyancsak zöld falikárpittal szegélyezett lépcsőn, ahol Teone újabb és ezúttal modernebb kulcsot vett elő. A lakásba lépve jóleső melegség csapta meg az érkezőket. – Végre egy kis kényelem! – jegyezte meg Anaïs, és kabátját egy fotel támlájára dobta. Teone egy aprócska szalonba vezette a vendégeket, amelyet a XVIII. század kifinomult ízlésének megfelelő, korabeli bútorokkal rendeztek be. A kék bársonnyal fedett ülőbútorok nőies ízlésvilágot
sugalltak, és meglepően hatottak a letisztult bejárathoz képest. Teone elhúzta a függönyöket, mire az ablakon túl egy zárt spalettás palota tűnt fel, háttérben egy kanálissal. – Foglaljanak helyet! – mondta a középkorú férfi ellentmondást nem tűrő hangon, és két székre mutatott egy asztal mellett. – Szeretném tudni, mit akarnak tenni a fegyverekkel. – Nem szeretnék erről beszélni – válaszolta szárazon Marcas. – Sejtem, én viszont igen. Semmi szükségem arra, hogy a rendőrség kérdezősködni kezdjen nálam, ha expedíciójuk Dupin úrnál balul sül el. Ha nem akar beszélni, holnap reggel vissza kell indulniuk Párizsba. 7.30-kor indul az első gép. Alighogy befejezte a mondatot, Teone háta mögött egy magas és széles nyakú, sebhelyes arcú férfi lépett be sietve a szobába. Marcas azonnal rájött, mi lehet az idegen kabátja alól kipúposodó tárgy. A férfi Anaïs mellé lépett, és kezét hátulról a lány székének támlájára tette. Anaïs riadtan nézett a felügyelőre. Teone hanglejtésének hirtelen váltása és arcának szigorúsága félelmet keltett benne. Marcas elgondolkodott, majd az asztalon heverő mappára nézett, amelyre elegáns betűkkel Henry Dupin nevét írták. – Rendben, de figyelmeztetem, idő kell, hogy megmagyarázzam. – Velencében az idő fogalma egészen mást takar, mint a világon bárhol. Hallgatom. Bő fél órára volt szüksége Marcasnak ahhoz, hogy részletesen elmesélje kálváriájuk és a Dionüszosz ellen folytatott hajtóvadászatuk történetét. Mialatt beszélt, Teone testőre könnyű vacsorát szolgált föl nekik. Marcas azt is elmondta, hogyan szeretne Dupin szigetére bejutni, és ezzel mondandója végére ért. A velencei férfi egy intéssel kiküldte emberét a szobából, majd álla alatt összefonta ujjait, és hosszasan meredt a szökevényekre. – Döbbenetes! Úgy látszik, vétek lenne Dionüszosz képességeit alábecsülni. A maguk terve viszont, bocsássanak meg, de egyszerűen amatőrségre vall. Ha a tulajdonosa ott tartózkodik, a szigetet mindig egy csapat magántestőr biztosítja. Ilyen körülmények között bejutni, elkapni Dionüszoszt, majd mobilon hívni a rendőrséget teljességgel lehetetlen. – Nincs más választásunk. – De igen. Talán van más mód is arra, hogy bejusson a palotába. Az álarcosbál egyik vendége segíthetne magának. Anaïs, aki eddig csak hallgatott, most Marcashoz fordult, és így szólt: – Arról szó sem lehet, hogy én kint maradok. Ezt még az idefelé vezető út előtt kikötöttem, és egyébként is, nekem van rendeznivalóm Dionüszosszal. – Túl veszélyes vállalkozás ez egy olyan szép nőnek, mint maga – mondta a velencei, és egyre Anaïs felé mosolygott. – Itt nagyobb biztonságban lesz. – Teone úr, nem kívánom magának, hogy ugyanazt átélje, ami az elmúlt egy hét alatt velem történt, de azt hiszem, tudom, mit jelent a „veszély” szó. Talán még jobban is, mint bárki ebben a szobában. Marcas megfogta a lány kezét. – Az úr csak segíteni szeretne. – És semmi esetre sem szeretném megbántani – tette hozzá Teone. – Lényeg, hogy ne is próbáljanak lebeszélni róla. Ott leszek, mikor Dionüszoszt megtaláljuk, és kész. Egy pillanatra csend borult a helyiségre, majd a velencei hátradőlt, és folytatta: – Ahogy óhajtja. Elmondom, én mit javaslok. Be fogjuk juttatni önöket a bálba. Ismerem a ruhakölcsönző tulajdonosát. Ha megkérem, át fogja adni nekem azoknak a meghívottaknak a listáját, akikhez kosztümöt kell szállítania. A velencei rendőrségen is van egy-két jó barátom, és az egyik, bűnügyieknél szolgáló kapitányt is be fogom avatni a tervbe. – Testvérünk?
– Egész pontosan Jeruzsálem nagyhercege. – Tizenhatodik fok, ha nem tévedek… – Bravó! Elhintem neki, hogy ha akarja, most elkaphatja a cefalúi mészárlás felelősét, és biztos sikerül majd rávennem, hogy egy hajónyi embert a sziget közelébe küldjön. Anaïs arca felderült. – Jó ötlet! Meghívóra is szükségünk lesz. Csak mert jelmezt viselünk, biztosan nem fognak beengedni bennünket. Teone arcára mosoly ült. – Erre is van megoldás. Majd' elfelejtettem, párizsi testvérünk azt kérte, hogy szerezzem meg neki egy Casanova-szakértő elérhetőségét. Nem tudják, miért? Elég sok ilyet találni Velencében. Marcasnak Manuela Réal szavai jutottak az eszébe. Ha a színésznő igazat mondott, Dupin és bandája azt vallották magukról, hogy a velencei csábító okkult tudományának egyedüli letéteményesei. Ez azonban kényes információ volt, amit a felügyelő senkivel sem akart megosztani. Legalábbis most nem. – Ha jól tudom, Henry Dupin különösen érdeklődik Casanova iránt. Ez is nyomra vezethet. – Egy kicsit gyengének tűnik az érvelés, felügyelő! Velencében egyszerre mindig legalább tíz Casanova-szakértő kutatja az archívumot. Amolyan igazi könyvmolyok. – Akkor nevezze meg közülük a legjobbat! – A legkomolyabb talán André del Sagredo. A Finni Alapítványnál dolgozik, Velence egyik leghíresebb magánkönyvtárában. Nagy tekintélye van a témában. Bármikor felhívhatom, ha szeretnék. – Igen, a lehető leghamarabb. – Nem gond. Most el kell mennem. A bejárat melletti kis komódban találnak egy mobiltelefont. A kódot az előszoba falára ragasztottam, és a szobák is készen állnak. – Köszönjük a segítséget. – Nincs mit. Most pont azt teszem, amit régen a rendőrségnél, és persze azt az eskümet sem szegném meg soha, hogy segítsek egy bajba jutott testvéren. Holnap találkozunk! Anaïs udvariasan elköszönt az olasztól, aki testőre kíséretében kilépett a lakásból. Teone már épp becsukta volna maga mögött az ajtót, amikor még utoljára visszaszólt a folyosóról: – Még valamit! Majdnem találkoztak Dupinnel a reptéren. Egy órával korábban érkezett Párizsból. 58 Velence Marcas csak késő délelőtt kelt ki az ágyból, az autóban töltött éjszakára emlékeztető erős hátfájással. A granadai események óta először aludt nyugodtan, bár Anaïstól külön, amit egy kicsit bánt. Titkon szerette volna megosztani az ágyát a lánnyal, és az érzés, amely előző reggel tört rá a romos vendégház előtt, még élénken élt az emlékezetében. Annál azonban jóval lelkiismeretesebb volt, mintsem hogy kihasználja a helyzetet. Anaïs egy fotelben ült a nappaliban, lábát egy széken nyugtatta, és egy kávéscsésze társaságában az Henry Dupinről készített dossziét olvasgatta figyelmesen. A felügyelő érkezésére felnézett olvasmányából. – Jó napot! Maga aztán igazi mormota. – Az én koromban már több pihenésre van szüksége az embernek. Anaïs elmosolyodott. Marcas szerette ezt a mosolyt. – Kér kávét, kedves öreg Antoine-om? A konyhában van még. Teone hívott. Egy óra múlva találkánk van a szakértővel a Café… – Ne mondjon semmit! A Café Casanovában, igaz?
– Ez a Teone vicces ember – jegyezte meg Anaïs nyújtózkodva. – És nagyon jóképű. – Az ilyen típusú férfiakat szereti? Őszes halánték, régimódi gesztusok… Igazi apafigura – vágta rá Marcas, talán kissé túl hirtelen. Anaïs felegyenesedett a fotelben, és szája újra széles mosolyra húzódott. – Csak nem féltékeny az én drága felügyelőm? Milyen aranyos! Ha már itt tartunk: maga milyen nőket szeret? Az Isabelle-féléket? A kötényt viselő entellektüel nővéreket, akik szeretkezés közben is a körzőről és a szögmérőről diskurálnak? – Nagyon humoros! – Marcas hangja elárulta zavarát. Egyáltalán nem volt biztos abban, hogy ebben a témában ő viheti el a pálmát, de végül is, jelenleg semmiben sem volt biztos. – Úgy látszik, Isabelle-lel beletrafáltam. – Buta megjegyzés volt – morogta a felügyelő, és kivette Anaïs kezéből a mappát. – Mit talált benne? A lány elfintorodott. – Újságkivágásokat, egy felmérést a vagyonáról. Egy interjút, amiben Casanova iránti érdeklődéséről beszél. Van benne egy riport a velencei villájáról is, ami valaha ferences rendi monostor volt. Néhány érdekes részlet, mint például a ház tervrajza. Ennek talán még hasznát vehetjük. Marcas kinézett az ablakon. A köd még nem szállt fel teljesen, és maradt valami a város előző éjjel megismert kísérteties bájából. Marcasnak eszébe jutott, hogy beszélnie kell nővérével. – El kell intéznem egy hívást. – Gondolom, Isabelle-nek akar telefonálni. Milyen megható! – vetette oda Anaïs, és újra kezébe vette a térdén heverő piros dossziét. Marcas kiment az előtérbe a mobiltelefonért, melyet Teone készített oda neki, és tárcsázta a számot. – Isabelle Londrieu. Tessék! – Itt Marcas. Jó napot, Isabelle! – Antoine! Hol vagy? – Velencében. – Te aztán nem adod fel! Tudni akarom, mi történt. A felügyelő visszasétált a nappaliba, leült egy ablakkal szemközti fotelbe, majd belekezdett a történetbe. Időnként lopva Anaïsra nézett, akinek vonásait még szebbé tette pajkos vidámsága, kócos haja és a férfipizsama, ami szemmel láthatóan túl nagy volt rá. A Dupinhez való bejutás tervének kifejtésével Marcas mondandója végére ért. – Megőrültél! Ti ehhez kevesek vagytok. Marcas nem szerette, ha kételkednek a képességeiben, főként, ha nő az illető. Ilyenkor ösztönösen kibújt belőle a hímsoviniszta. – A döntést már meghoztam – mondta szárazon, és közben kissé kihúzta magát. – Tőled csak azt kérem, hogy juttasd el hozzám az információkat, amikre szükségem van. Küldd el őket e-mailben! Meg tudom nézni. – Hogy van Anaïs? Marcas egy pillanatra elhallgatott. – Honnan tudod? – Alexandre Parelltől. A kollégád állítólag mindent bevallott. Szerintem nálad jó kezekben van a lány. Tudod egyébként, hogy mindenki cserbenhagyott? – Tudom. – Biztos, hogy a lánnyal együtt akarsz elmenni ahhoz az őrülthöz? – Igen. – Rendben van. Ha a velencei rendőrök nem érkeznének meg időben, javaslom, használd az
adukártyád. A kőr dámát, Anaïst. – Ezt hogy érted? – A szektavezéreknek általában van egy közös gyenge pontjuk. Nem tudják elviselni, ha egy régi követőjük ellenük fordul. Attól való félelmükben, hogy elveszítik hatalmukat, ilyenkor többnyire iszonyú haragra gerjednek. Az jelenti számukra az igazi győzelmet, ha sikerül visszacsábítaniuk az eltévedt bárányt. Azokban a társaságokban, amikkel én foglalkozom, több hasonló eset is előfordult már. – Nem tudlak követni. Anaïs annyira gyűlöli ezt az embert, hogy legszívesebben a saját kezével fojtaná meg. – Csak azt mondom, hogyan tudnátok időt nyerni, ha a rendőrök késlekednének. Ha bajba kerülnétek, kérd meg Anaïst, hogy játssza el a tékozló fiú szerepét. Vesse magát Dionüszosz lába elé, és tegyen úgy, mintha elárulna téged. Ezzel talán sikerül némi haladékot nyernetek. – Dionüszosz sosem venné ezt be. – Egyáltalán nem biztos. Régóta tanulmányozom már a szektaalapítók lelkivilágát. Perverz személyiségük kulcsa a megalázás és a hatalomvágy. Ha Anaïs könyörögni kezd neki, ráadásul ezt más szektatagok előtt teszi, Dionüszosz biztosan nem fog tud uralkodni a gőgjén. – Meglátjuk – válaszolta Marcas még mindig kétkedőn. – Hívj fel, miután átküldted az anyagot Crowleyról! – Vigyázz magadra, testvér! – Úgy lesz! Marcas letette a telefont. Anaïst újra hatalmába kerítette a félelem. Aggodalma nem volt alaptalan, és már csak huszonnégy órája maradt, hogy felkészüljön a Dionüszosszal való találkozásra. Velencébe érkezése óta Anaïsban először tudatosult saját sebezhetősége. 59 Párizs A Conti rakpart kövét hideg eső áztatta. Az a kevés járókelő, aki az utcára merészkedett, csuromvizes esernyője alatt húzta meg magát. Oidipusz megjelent a kapualjban, majd beszállt a járda mellett várakozó taxiba. – A Roissy reptérre, legyen szíves. 2D terminál – szólt a sofőrhöz, egy ázsiai származású férfihoz, aki mélyen a szemébe húzva hordta baseballsapkáját. – Rendben. A vezető gázt adott, és besorolt az utcán közlekedő kocsik közé. Oidipusz fehér kötéses mutatóujját vizsgálgatta. Nem érezte úgy, hogy túl nagy árat fizetett volna azért, hogy részesülhessen a rengeteg előnyből, amelyet Dionüszosz közelségében élvezhetett. Egyedül azt bánta, hogy a mesterrel történt rövidke találkozó következményeként aznap már nem szórakozhatott a klub vendégeivel. Ezt a privilégiumot egyébként mindig kihasználta, ahányszor csak Dionüszosz birodalmába látogatott. Sosem értette, hogy a mester miért nem folyt bele a klub életébe. Hiába tulajdonított mérhetetlen jelentőséget a szexnek, a guru sosem engedett bepillantást a saját szexuális életébe. Oidipusz öt éve szolgálta, de még soha nem látta urát se nők, se férfiak társaságában. Dionüszosz a beavatottak szexuális szertartásain is mindig csak megfigyelőként vett részt. Ez is egyike volt a sok rejtélynek, amely a mester alakját övezte. A taxi sebesen száguldott előre a buszsávban, nem törődve a többi autóssal, akik a párhuzamos sávokban szobroztak tehetetlenül. Oidipusz még egyszer ellenőrizte, hogy nála van-e a Velencébe szóló Air France-repülőjegy és megnézte, biztosan érvényes útlevelet hozott-e magával.
Végiggondolta összes teendőjét, amely a lagúnák városában várt rá. Dionüszosz utasításait nem lehetett felülbírálni, pedig még maga Oidipusz is elborzadt, ha arra gondolt, milyen tervet eszelt ki a mester. Ha minden jól alakul, a szektavezér biztos lehetett benne, hogy az egész világ emlékezni fog a Velencében történt eseményekre. Casanova kultúrtörténeti jelentőségű helyét pedig egyszer s mindenkorra Dionüszosz veszi majd át. 60 Velence Anaïs és Marcas türelmesen várt, amíg a kínai turisták csoportja átkelt a bárkával és gondolával dugig telt csatorna aprócska hídján. Őket azonban közvetlenül mögöttük francia gimnazisták siettették, úgyhogy a párnak végül félre kellett állnia, hogy utat engedjen a zajongó fiataloknak is. – A polgármesternek meg kellene tiltania, hogy a turisták csapatban közlekedjenek. Ez mindent tönkretesz. Marcas finoman Anaïs kezéhez ért. – Ne legyünk elitisták! Ezeknek az embereknek is jogukban áll a város varázsa alá kerülni. – Sajnálom, de nem hiszek a turizmus demokráciájában. Velence a párok városa, a reszkető szerelmeseké, a fájdalmas szakítóké, és nem a hülyéké, sem a kulturálatlan barmoké. Ponte della Nostalgia: állt fekete betűkkel az egyik oszlopsor tetejébe vésve. Marcas tanulmányozni kezdett egy kihelyezett térképet, és némi habozás után a csatorna irányába mutatott. – Ha jól látom, a második utca jobbra. – Hol vagyunk most? – A régi zsidónegyedben, a gettóban. Ezt a fajta elkülönítést még a velencei szenátus találta ki a XVI. században, de hamar elterjedt egész Európában. A név a fémöntödék körüli városrészek nevéből származik, ahová a zsidókat száműzték. Praktikus megoldás volt, mert éjszaka és a keresztény ünnepeken a hatóságoknak egyszerűen csak le kellett zárniuk a hidakat. – És a velenceiek büszkék erre? – A velenceiek mindig is gyakorlatias emberek voltak. Ah! Megérkeztünk. Café Casanova. A kicsiny, sarki épületnek nem sok köze volt a Szent Márk téri Café Floriánhoz, amely évszázadok óta oly sok örömet szerzett a világ turistáinak. Ennek a helynek a tulajdonosa biztosan azt hitte, hogy a nemzetközi hírű csábító puszta neve ezrével fogja vonzani az utazókat, de tévedett. A helyiségben csak törzsvendégek tartózkodtak, akiknek többsége végeláthatatlan dominópartikba merülve üldögélt az asztalánál. Anaïs és Marcas láttán egy tweedzakós férfi állt fel a helyéről szakállát simogatva. – Maguk Giacomo Teone barátai? Marcas nehezen hitte el, hogy a néhai titkosrendőr, de ma már sikeres üzletember ismeri ezt a tudóst, akit leginkább Mekk mesterhez lehetett volna hasonlítani. – Igen. Bemutatom… – A felügyelő azonban nem fejezhette be mondatot, mert az öreg könyvmoly máris Anaïs mellett termett, hogy kezet csókoljon neki. – Engedje meg, hogy bemutatkozzam. Nevem André del Segrado. A barátom említette rendkívüli szépségét, de azt hiszem, nem mondta el a teljes igazságot. Inkább metaforákban kellett volna önről beszélnie. – Jól ismeri Teone urat? – szólt közbe Marcas, nehogy túl hosszúra nyúljon a velencei amúgy is terjedelmesnek ígérkező szóáradata. – Itt Velencében mindenki ismer mindenkit. Giacomo nagyon nagyvonalú volt a Finni Alapítvánnyal, ahol én is dolgozom. Mikor mondta, hogy két külföldi érdeklődik Casanova iránt… – Mi valójában alig ismerjük Casanova életművét, csak néhány információra lenne szükségünk. – Egész pontosan azt szeretnénk tudni, hogy ön mit gondol arról a pár hete lezajlott párizsi árverésről,
ahol eladták azt a bizonyos kéziratot – tette hozzá Marcas. – Feltételezem, önök a biztosítónak dolgoznak. A kutató szeme ravaszul csillogott, Anaïs és Marcas azonban hirtelen nem is tudta, mit válaszoljon. – Én megértem. Szeretnének diszkrétek maradni. Ami azt illeti… – Igen? – Ismervén a vételi árat… Az öregember olyan profizmussal játszotta a szerepét, mint a színészek szokták a színpadon. – Mire céloz egész pontosan? – sürgette a felügyelő. – Arra, hogy nem kis felelősség egy ilyen kézirat biztosítása. Anaïs úgy döntött, belemegy a játékba. Arra gondolt, ha egyszer biztosítási ügynöknek nézi őket a kutató, miért ne tehetnének úgy, mintha valóban azok lennének. – Tudja, a mi cégünk már ennél sokkal értékesebb műtárgyakat is biztosított. – Nem kétlem. Viszont ha elképzeljük, hogy valamilyen sajnálatos baleset történik a kézirattal, ebben az esetben önöknek is szép összeget kellene kiadniuk a kezükből. – Egymillió eurót – jelentette be Marcas, aki előző este az interneten utánanézett az eladás részleteinek. – Az sok – álmélkodott del Sagredo. – Céline vagy Kafka kéziratai ennél is többet érnek. – Akkor is sok – kötötte az ebet a karóhoz az öregember. – Mégis miért mondja ezt? – Mert az a kézirat hamisítvány. 61 Hűséges Szent János páholy, Calle de Oro, Velence Teone testvér az utolsók között lépett ki a templomból. Az előcsarnokban mesterek vitatkoztak halkan az ülésen elhangzott rajzolat kapcsán. Néhányan már a nedves szobában vártak a vacsorára. A helyiségből nevetés zaja hallatszott, és sűrű cigarettafüst áradt felfelé a lépcsőn. A nagyszakértő egy fekete bőröndön hajtogatta a szertartások kellékéül szolgáló szalagot, mialatt a szertartásmester a rendhez érkezett hivatalos leveleket gyűjtötte be az információs tábláról. Velence toleránsnak mutatkozott a szabadkőművességgel szemben, ez azonban nem volt mindig így. A testvérek így aztán hozzászoktak már ahhoz, hogy semmit ne hagyjanak a templomban, ami egy váratlan látogatót kísértésbe hozhatna. Egyedül a páholy 1780-as alapító okiratának másolata függött mindig az előcsarnok falán. Az eredetit a Nemzeti Archívumban őrizték. Teone sosem döntött anélkül, hogy ne járt volna utána a kapott információknak. Életét is többször óvatosságának köszönhette. A két franciát, akiket a „túlsúlyos testvér” kérésére fogadott, előítéletek nélkül hallgatta meg. Most azonban már ő is úgy érezte, hogy ideje utánanézni különös kalandjuk valóságtartalmának, és aszerint dönteni arról, mit tegyen. A főmester Teonéhoz lépett, és karon ragadta. – Gyere! Bemutatlak valakinek, akivel már régóta meg akarsz ismerkedni. Teone szótlanul követte testvérét. Két nappal korábban, miután Anaïst és Marcast magára hagyta, megkereste a páholy főmesterét. Mondandóját rövidre fogta, de a főmester így is megértette kérését, amelyet azonos fokú szabadkőműves lévén nem utasíthatott vissza. Főleg, ha az illetőt Teonénak hívták. – Az angol szalont nyittattam ki. Nem használjuk gyakran, de ott legalább senki sem zavar titeket. Az angol szalon! A páholy tagjai hosszú idők óta legendákat szőttek a helyiség köré. A XIX. században Velencére amolyan esztétikai zarándokhelyként tekintettek a műveltebb angolok. Miután
John Ruskin könyveivel egész Európa figyelmét felhívta a Velencei Köztársaság elfeledett bájaira, honfitársai százával költöztek a városba, palotát béreltek vagy vásároltak, melyeket drágán felújíttattak. Sokan közülük szabadkőművesek voltak, és Velencébe érve látogatni kezdték a Hűséges Szent János páholyt, amely a Brit Birodalomban elterjedt skót rítust követte. Az olasz testvérekkel tökéletesen zajlott az együttműködés, egy idő után azonban az angolok kezdték szükségét érezni annak, hogy egymás közt is tarthassanak összejöveteleket. Megkapták az engedélyt, hogy az emeleten saját szalont rendezzenek be, ahol egy angol klub hangulatát idéző feltételek mellett találkozhattak egymással. A találkahely, amely Őfelsége alattvalóinak több generációján keresztül szolgálta az angolokat, Mussolini hatalomra kerülésével zárta be kapuit. A második világháború végétől a szalont nem használták, de a mindenkori főmesterek nagy gonddal igyekeztek megőrizni az állapotát, bizonyítékául annak, hogy a múltban köttetett testvériség örökre szól. Teone belépett a szalonba. Az egyik bőrfotelben egy ötvenes éveiben járó, sötét öltönyt viselő, rövid, ősz hajú férfi ült. – Giacomo, engedd meg, hogy bemutassam neked Michele testvért. – Örvendek, fivérem. Melyik páholy tagja vagy? Az idegen szemében ravasz fény csillogott, a főmester pedig hangosan elnevette magát. – Michele testvér a dominikánus rend tagja. Azt mondtad, szükséged van valakire, aki ért a szektákhoz. Tessék, itt van! Teone megértette, hogy azért nyitották ki a szalont, mert egyházi személy nem léphetett a páholyba. Éppen magyarázkodni kezdett volna, de a barát megelőzte. A dominikánus szerzetes hangja olyan hűvösen és határozottan csengett, hogy Teonét valósággal kirázta a hideg. Az Inkvizíció emléke még ma is élénken élt a velenceiek, főként a szabadkőműves velenceiek emlékezetében. Teonénak azonban információra volt szüksége, így hát… – Igazság szerint arról szeretném kérdezni… – A főmester említette, hogy a szexuális rítusokat gyakorló szektákról szeretne hallani. Jól értettem? Teone habozott a válaszadással. – Valójában… A barát szivart vett elő bőrbevonatú tárcájából. – Dohányzik? – Igen. – Tessék, szolgálja ki magát! Ezt a bocsánatos bűnt csak a monostor falain kívül engedélyezem magamnak. Márkája szerint Romeo y Julieta. Legendás páros. Témánál is vagyunk. Teonét szórakoztatta a barát humora. Elvett egy szivart, és amíg szájához emelte, a dominikánus belekezdett mondandójába: – Azok a szekták, melyek szertartásaik középpontjába a szexualitást helyezik, mind azt vallják, hogy a kezdetek kezdetén létezett egy pár, kiknek nászából új lény született, az androgün. – Honnan ered ez az elképzelés? – A Teremtéstörténet félremagyarázásából. Bizonyos szekták úgy tartják, hogy a bűnbeesés valójában a nemek szétválasztásával kezdődött. A füst már a plafont nyaldosta. Teone mélyet szippantott a kezében lévő szivarból, és feltette azt a kérdést, amely a leginkább foglalkoztatta: – Szerintük tehát a szex által lehet visszaállítani az eredeti létállapotot? – Két módszer létezik, de mindkettő a szexualitáson alapul. Az egyik az orgiasztikus gyakorlatokat, a másik az ejakuláció visszatartását hirdeti. – Az orgiát még értem, de mi értelme az ejakuláció visszatartásának?
– A mag megőrzése. Ezt az utat egyébként többen javasolják. Teone nem tudta lenyelni az ironikus megjegyzést: – A keresztények között is? A barát arcára mosoly ült. – Olvasta valaha a Mária kérdéseit? – Nem. – Ez egy kora keresztény gnosztikus írás. Van egy részlet, ahol Jézus maga elé képzeli Mária Magdolnát, minek utána gigantikus erekciója lesz. – Erekciója? – Igen és rögtön utána magömlése. – Viccel? – Nem. Ha tudná, milyen ostobaságokat találni ezekben az eretnek szövegekben! Istennek hála, a Szentegyház gondosan kiválogatta és megsemmisítette ezeket a beteg elméktől származó kitalációkat. Teone, akit meglepett a szerzetes felkészültsége, szivarját a hamutartóba helyezte. – Jézus és Mária Magdolna összeházasodnak, és utódaik születnek, akiket a Szent Grál gyermekeinek neveznek el. A történet egy nemrégiben megírt bestsellerre emlékeztet, amit úgy visznek mostanában, mint a cukrot. Más vallási hagyományok is vallanak hasonló nézeteket a szexszel kapcsolatban? – Igen, például az indiai tantra vagy a kínai tao. A gyakorlat mindkét vallás esetében ugyanaz. A szexuális együttlét során a férfinak vissza kell tartania az ejakulációját. Ennek az önmegtartóztatásnak idővel fel kell élesztenie a tantrahívők által Kundalininek 54 nevezett energiaközpontot. – Amolyan spirituális erőt? – Igen. Ez az erő az ember átváltozásához vezet, miközben eljuttatja az isteni szintre, a végső megvilágosodáshoz. Teone meredten bámulta a szerzetest. – Őszintén, maga hisz ebben? – Engem az egész csak annyiban érint, hogy a szekták tagjai hisznek benne. Teone még mindig bizalmatlan volt a két franciával szemben. A „túlsúlyos barát” ajánlása a leghitelesebb garancia volt a szemében, valamit azonban szeretett volna még tisztázni a vendégei történetét illetően. – Aleister Crowley neve mond magának valamit? A barát eloltotta a szivarját. – Ő volt mind közül a legelvetemültebb. Nem az energiákat kereste, hanem az igézet általi hatalmat. Kizárólag azért gyakorolt szexuális rítusokat, hogy uralkodhasson az emberek fölött. – Milyen módszereket használt ehhez? – A közösülés és maszturbáció útján szerzett tapasztalatokat. A franciák ezek szerint nem hazudtak. Valóban létezett egy ősi tradíció, amely bizonyos szexuális szokásokat a paradicsom, illetve a pokol kapujaként állított be. Teone számára nem volt többé kérdés, mit kell tennie. – Kíváncsi még valamire? – Nem, köszönöm a magyarázatot. Egyébként… – Teone felállt, indulnia kellett. – …nem is tudom, hogy köszönjem meg, hogy eljött… hozzánk. A szerzetes tagadóan intett a kezével. – Örömömre szolgált. Sosem jártam még szabadkőműves páholyban. Teone nem mozdult. Egy pillanatra elképzelte, ahogy a barát visszajön, de ez alkalommal az Inkvizíció követeként, kezében mindenféle keresztekkel, nyomában lobogó máglyával.
Teone távozása után nem sokkal Michele testvér is indulni készült, ezért a főmester udvariasan kikísérte őt az ajtóig. – A barátját szemmel láthatóan nagyon érdeklik a szekták. – Biztosan rajzolatot készít, ahogy mi mondjuk. – Mindenesetre elég tájékozott a témában. Kevesen ismerik Aleister Crowley nevét. A főmester, aki épp a szalon ajtaját próbálta bezárni, nem válaszolt a megjegyzésre. – Azt azért furcsálltam, hogy egy másik ember nevét nem hozta szóba. – Kire gondol? Az ajtó zárjában a kulcs hosszas próbálkozás után végre elfordult. – Casanovára. 62 Velence Anaïs és Marcas döbbenten meredt asztalszomszédjára. – Azt mondja, hogy a Casanova-kézirat hamisítvány? André del Segrado mosolyogva bólintott. – Igen, egyértelműen. Kételyeit Anaïs fogalmazta meg elsőként. – És ennyi pénzbe került! Hiszen egy ilyen értékű műtárgy esetében a szakértők mindent megvizsgálnak, az írást, a tintát, a papírt… – Természetesen, és abban is biztos vagyok, hogy mindent rendben találtak. Ekkora összegnél nem bízzák a véletlenre a hamisítók. – De ennek a kornak az írásmódját egyszerűen lehetetlen utánozni! – Téved. Ezt az írást a legkönnyebb. A XVIII. században minden művelt ember kalligrafikusan írt. Hasonlítsa össze Voltaire kézírását Rousseau-éval! Majdhogynem ugyanolyan, egyedül a betűk nagysága és dőlésszöge különbözteti meg őket egymástól, illetve néhány apró jellegzetesség. Ha a technikát már sikerült elsajátítanunk, egy jó lúdtollal semmi akadálya, hogy hamisítványokat készítsünk. Marcast nem győzte meg a szakértő magyarázata. – Elég mintát venni a tintából, és elvégezni néhány vizsgálatot. – Így van. Pontosan ismerjük a korban használt tintákat, és a különböző kémiai elemek arányát. A szakosodott laboratóriumok interneten közlik a tinták összetételét. Elég a kellő vegyületet létrehozni. Ne is említse a radiokarbonos vizsgálatokat, mert nem tudnak pontos eredményt hozni. Túl kicsi az időbeli távolság. – Mi a helyzet a papírral? – kérdezte Anaïs. – Lépjen be a Livre-rare-book honlapjára! Ez egy svájci antikvárium. Kattintson a kézirat fülre, ahol jó pár XVIII. századi számadási könyvet talál majd! Az adásvételeket jegyző kereskedők gyakran nem írták tele ezeket a füzeteket. Sokszor tíz, húsz, ötven vagy ennél is több üres oldal maradt bennük. Nem kell mást tennie, minthogy kivágja ezeket a lapokat. Marcas nem igazán értette a dolog lényegét. – De hát mi értelme hamis kéziratot készíteni? Del Segrado lemondóan legyintett. – A nyereségvágy. Casanovától nagyon ritkán jelennek meg eladó kéziratok. A híres kalandor sok kiadatlan művet hagyott maga után, de ezeket mind a Waldstein család szerezte meg. Náluk élt Casanova az utolsó éveiben. Az írások ezután egyenesen a prágai állami archívumba kerültek. Ilyen körülmények között egyetlen lap sem tűnhetett el.
– Ha jól értem, nem létezhet ismeretlen Casanova-kézirat, tehát… – A Drouot-nál eladott darab hamis. – És a tartalom? Úgy tűnt, del Segradót meglepte a kérdés. – Hogyhogy a tartalom? – Ahhoz, hogy a potenciális vevők érdeklődését felkeltse, a szövegnek mondania is kell valamit, és ha nem tévedek, ez az írás több titokról is lerántja a leplet. – Főként, ami Casanova szabadkőműves hovatartozását illeti – tette hozzá Anaïs. A szakértő hangos nevetésben tört ki. – Hogy Casanova szabadkőműves volt, ezt természetesen mindenki tudja. Kérdezze csak meg Teone barátunkat! Nincs új a nap alatt. – Akkor miért pont a szabadkőműves kérdésről írt a hamisító? Del Segrado hirtelen hangnemet váltott: – Hogy miért? Gondolkozzon egy kicsit! Maga hivatásos hamisító. Ma már a legapróbb részletekig ismerjük Casanova életét. Mi újat tudna még mondani? – Nem tudom. Egy eddig ismeretlen szerető esetleg? – tette fel a kérdést magának is Anaïs. – Butaság! Casanova nosztalgikus alkat, akinek minden hódításáról azonnal be kell számolnia, legalábbis megemlítenie. Nem egyet újra meg újra látni akart. Ahányszor csak egy olyan városban járt, ahol valaha szeretett valakit, azonnal a régi szerető nyomába indult. Minden egyes szeretőjét legalább kétszer említette az emlékiratokban. Egészen biztos, hogy soha nem írt olyan nőről, akit valahol máshol ne említett volna meg a könyvében. – Hát akkor? – Egyértelműen a szabadkőművességet kell választani, hiszen ez Casanova tevékenységeinek az a köre, amit a legkevésbé ismerünk. Hiába írtak vagy egy tucat könyvet erről, egyetlen irat bizonyítja, hogy Casanova szabadkőműves volt, mégpedig egy páholy jegyzőkönyvébe írt aláírása. – Akkor miért mondja, hogy mindenki tudott Casanova szabadkőművességéről? – Mert ő maga világgá kürtölte, és mert akkoriban divatos dolognak számított, és azért is, mert Casanova az utókor számára írt. Azt azonban senki sem tudja, hogy mit tett valójában szabadkőművesként. Marcas türelmetlenül vágott közbe: – Azt mondja, hogy a hamisító azért választotta a kalandor életének ezt az aspektusát, hogy nagyobb mozgásteret biztosítson magának a témát illetően? Del Segrado a pult fölé helyezett repedezett faórára nézett, és megállapította, hogy későre jár. – Igen, de van ennek egy másik oka is. – Éspedig? – kíváncsiskodott Anaïs. – Hogy kitágítsa a potenciális vevők körét. – Ezt hogy érti? A szakértő épp elővette volna a tárcáját, mire Marcas intett neki, hogy ne tegye. – Nem, nem! Maguk Teone barátai, tehát a vendégeim. Tudják, Velencében létezik egy legenda, mely szerint Casanova saját páholyt alapított, ahol bevezetett egy saját szertartást is. – Saját szertartást… – ismételte hangosan Marcas anélkül, hogy igazán figyelt volna a szavak értelmére. – Igen. Azt mondják, hogy ez a szertartás igen különös gyakorlatokból állt. Mikor Casanovát letartóztatták, a velencei hatóságok rengeteg könyvet találtak nála. Mágikus tartalmú leírásokat, varázskönyveket és titkos tanokat hirdető szövegeket.
– Ez biztos információ? – kérdezte Anaïs döbbenettel a hangjában. – Igen. Ma is megvan az inkvizítoroknak az a jelentése, amelyben sorra veszik a könyveket. Higgyék el, valóságos okkult könyvtárat foglaltak le Casanovánál. – Ez nem jelent semmit. – Képzelje csak el, mi történik akkor, ha ezek után csodás módon előkerül egy olyan kézirat, mely pontosan leírja a szertartás menetét. Gondoljon bele! Kik lehetnek tehát a potenciális vevők? Marcas egy pillanatra azt hitte, mindent megértett, de ez az érzés még ugyanabban a pillanatban elmúlt, így hát inkább nem szólt semmit. – Nem tudják? Akkor én elmondom: az összes misztikus, ezoterikus és spirituális fanatikusról beszélek. Ők egytől egyig rávetnék magukat egy ilyen írásra. – De miért? – Hogy új vallást alapítsanak. A saját vallásukat. 63 Velence A szürke négyemeletes épület a város csodás építészetével szemben elkövetett merényletként hatott a látogató szemében. Teone két üres raktárépület közé ékelt vállalati székhelye a Santa Lucia pályaudvar sínhálózatára nézett, de küllemre akár Milánó vagy Torino elhagyatott ipari negyedében is lehetett volna. A harminc éve használaton kívül helyezett forgalomterelő sínek egyikének kellős közepén két rozsdás és lukas fenekű motorcsónak feküdt, mint döglött halak a víz színén. Az épület melletti csatorna felől iszapszag terjengett. – Fenséges látvány! Íme Velence rejtett oldala, melyről egyetlen útikönyv sem tesz említést. Esküszöm, a Danieli Hotel és a Szent Márk tér elbújhatnak mellette – zsörtölődött Anaïs az orrát befogva. – Ez most nem fontos. Majd turistáskodunk később, például Dupin palotájában – válaszolta Marcas kissé ingerült hangon, és közben melengetésképp egymáshoz ütögette két lábfejét. Anaïs és Marcas egy olívazöld bejárati ajtó rácsos kémlelőnyílása előtt állt. Marcas csengetett, mire a rács kinyílt, és a nyíláson keresztül egy ember tekintete vált láthatóvá. – Hermész – mondta Marcas rekedtes hangon. – Triszmegisztosz – válaszolta az ajtó mögött álló férfi. Az izomkolosszus, aki előző este ideiglenes lakhelyére kísérte Anaïst és Marcast, kinyitotta előttük az ajtót, és egy jelzőbójákkal, hajóalkatrészekkel és lakkozott falécekkel teli helyiség felé irányította őket. A falon egy valaha szebb napokat látott vasmacska lógott egy hatalmas szögről. A vendégek átkeltek a termen, majd benyitottak egy még sivárabb hangulatú szobába. A helyiség jobb oldalán egy hippi szellemiséget tükröző, gigantikus naplementefotó sárgult a falon. Balra egy 1969-es falinaptár hirdette egy csábos pin-up lány bájait, aki azóta valószínűleg egy nyugdíjas otthonban tengeti napjait. A furnérlemezekből összetákolt masszív íróasztal alig látszott ki egy vastag csomagolópapírhalom alól. – Úgy tűnik, Teone úr üzlete nem megy valami jól – súgta Anaïs Marcas fülébe. A vállalat vezetője hajlított lábú, görgős székben ült, és felnézett a monitorról. Elmosolyodott. – Kedves barátaim, Isten hozta önöket a Teone-palotában! – mondta mosolyogva. Anaïs kényszeredett mosollyal kereste Marcas tekintetét. A férfi nem állt fel a székéből, de nem is kínálta hellyel látogatóit. – Mondják meg őszintén! Jobbra számítottak, igaz? – A látszat… – kezdte gúnyosan a felügyelő, majd meggondolta magát. – Hol van a rendőr, akivel beszélnünk kellene?
– A látszat néha csal – fejezte be Teone a félbehagyott mondatot. Székével együtt elfordult az asztaltól, és kezét a falon függő kis műanyag horgonyra helyezte. A látogatók legnagyobb meglepetésére, Teone mozdulatára a naplemente mögötti falrészen rejtett ajtó nyílt. – Az igaz fény a csillagokból ered. Kérem, kövessenek! – tette hozzá az olasz komoly arckifejezéssel. – Vigyázzanak, a lépcső meredek! A következő lépcsőfordulóig mentek, majd útjukat egy szűk folyosón folytatták, ahol alig fért el egy ember széltében. Szabályos időközönként lámpa fénye villant, mely épp csak annyira volt elég, hogy még idejében ki tudják kerülni a nedves földön összegyűlt tócsákat. Egy újabb lépcső mentén felfelé indultak el, majd egy fémajtóhoz értek, mely fölött hatalmas Mussolini-portré függött. A rohamsisakos diktátor szemét az ég felé emelte. A kép alá írt felirat a következőt hirdette: Con il Duce, fino alla morte!55 – Elragadó! – vetette oda Anaïs. – Az öreg fasiszták baráti körébe visz minket? Csak szólok, hogy otthon felejtettem a szöges bakancsom. Teone hangja visszhangot vert az átjáróban: – Akkor találtam erre a titkos járatra, mikor édesapám itt rendezte be a vállalkozását a '60-as években. A folyosó kijáratként szolgált a fasiszta titkosrendőrség számára. Ezen keresztül közlekedtek a besúgók, hogy az ellenállók ne lássák, ki jár-kel az épületben. – És most mire használják? – Én használom, hogy eljussak az irodámba. Az én kis búvóhelyemre. Hiába jöttem el a rendőrségtől, a mai napig lázba hoz a rejtőzködés. Ami a duce képét illeti, azt csak tréfából hagytam az ajtó fölött. Teone elővett egy fekete műanyag kártyát, és a zár helyére szerelt finomacél nyílásba helyezte. Belökte az ajtót, és maga elé engedte vendégeit. Hatalmas és modern irodájából erős fény áradt. A nap sugarai az egész helyiséget bevilágították a barackszínű fal mentén nyíló ablakokon keresztül. A parkettát sötétvörös perzsaszőnyeg takarta. A könyvespolc fölött egy, a San Giorgio Maggioretemplom Giudecca felőli oldalát ábrázoló festmény függött. A kép láttán Marcas úgy sejtette, vagy egy eredeti Canaletto-műről van szó, vagy egy hibátlan másolatról. A homokszínű kanapén egy testes, tweedzakós férfi cigarettázott hanyagul. Az egyik arcát sebhely csúfította el. Halványkék szemével hosszan vizsgálgatta az érkezőket. Teone elélépett, és vendégei felé mutatott. – Kedves Pratt százados, megérkeztek a barátaink. Hosszú utat tettek meg Velencéig. Leültek, és az idegen futólag mindhármuk kezét megszorította. – Pratt úr is beszéli a nyelvüket, mert tíz éve az Interpol lyoni irodájában dolgozott. Öné a szó százados. A tiszt kiterítette az asztalra San Francesco del Deserto szigetének részletes térképét, miközben meredten bámult Anaïsra, illetve Marcasra. – Teone részletesen elmesélte a történetüket. Jobb, ha tudják, kockázatos vállalkozásba készülnek belefogni. Arról szó sem lehet, hogy egy emberem is elkísérje önöket Henry Dupin palotájába. Hivatalos felhatalmazásom sincs erre. – Ezt nem is kérjük öntől. Csak némi logisztikai segítségre lenne szükségünk ahhoz, hogy elkapjuk Dionüszoszt – vágott a dolgok elébe Marcas. – Mondják el röviden, pontosan mit szeretnének tenni – vetette oda Pratt, és mélyet szippantott a kezében lévő cigarettából. – Dupin báljára egy másik pár meghívójával érkezünk. A helyszínen Anaïs azonosítja Dionüszoszt anélkül, hogy felfedné előtte kilétünket. Ekkor felhívom önt, és három emberével ön is a szigetre jön,
hogy letartóztassa. Pratt először Teonéra nézett, majd visszafordult a franciákhoz. – Ez túl veszélyes lenne. Sajnálom, de nem sikerült meggyőznie. Ha valami közbejön, túl sokat kockáztatok. Anaïs próbált annyira kedves lenni, amennyire csak lehetett: – Százados úr, a kockázatot mi vállaljuk. Ha Dionüszosz vagy egyik embere felismer bennünket, habozás nélkül megölnek minket. – Igen, így viszont lenne okom közbeavatkozni. Nem vethetem be az embereimet felsőbb utasítás nélkül. – Hacsak nem a cefalùi mészárlás elkövetőjéről van szó. Ebben az esetben minden elismerés önnek járna – hízelgett Anaïs. A tiszt elnyomta cigarettáját. – Van egy másik megoldás is, egy ennél sokkal egyszerűbb. Itt és most letartóztatom, mint egyetlen tanút. Az ország összes rendőre magát keresi. Ezután embereimmel körbeveszem Dupin szigetét, és letartóztatom Dionüszoszt. Összehívjuk a vendégeket, és maga azonosítja a tettest. Így is minden elismerés az enyém lesz, magának pedig nem kell feleslegesen kockáztatnia az életét. Anaïs riadtan nézett Marcasra. – Tökéletes elgondolás, kedves kolléga – kezdte a felügyelő –, de még ha le is tartóztatja Anaïst, mi a biztosíték arra, hogy a felettesei engedélyezik a Dionüszosz elleni akciót? Arról már nem is beszélve, hogy Anaïs nemcsak tanú, de egyben gyanúsított is. Akár ő is elkövethette volna azokat a gyilkosságokat. – Soha senki nem hinné el, hogy egy ilyen ördögi szekta vezetője nő. Sajnos az ilyen borzalmakat mindig férfiak követik el – ellenkezett a tiszt. – Ezúttal hálás vagyok a hímsoviniszta megjegyzéséért – gúnyolódott Anaïs. Teone a kanapén ülve, keresztbe tett lábbal figyelte az eseményeket. – De kedves Pratt, nem butaság, amit mondanak. Be kell engedni őket az oroszlán barlangjába. Sőt, én is velük megyek, hogy ott legyek, ha segítségre lenne szükségük. Anaïs és Marcas döbbenten nézett egymásra, de Pratt is alig akart hinni a fülének. Teone azonban egy legyintéssel elűzte kétségeiket. – Ne is nyissunk vitát! Én már döntöttem. Engedjék, hogy felidézzem a régi szép időket! Amióta csak figyelemmel kísérem az ügyüket, egyre a szolgálatban eltöltött évekre gondolok. Elsőként Marcas tért magához a döbbenetből. – Rendben, de akkor magának is szüksége lesz meghívóra. Teone arcára széles mosoly ült ki. – Már mindent elintéztem a ruhakölcsönzős segítségével. A kollégáim közvetlenül a bál kezdete előtt három vendéget őrizetbe vesznek. Csupa fontos embert. Egyikük egy luganói bankár, aki elismert szakértőként menekít meg nagy vagyonokat. A másik kettő egy milánói tévétársaságot működtető pár. A Casanova páholy szemmel láthatóan nem halászik a zavarosban. Amíg szükséges, fogva tartjuk őket. Biztos, hogy nem fognak beszélni. Örülnek, ha hazamehetnek. Látván, hogyan értelmezik az olaszok az erkölcs fogalmát, Anaïs hangos nevetésben tört ki. – Egy nap maradt a bálig. Szóval, benne van, kedves… Jeruzsálem nagyfejedelme? – szegezte a kérdést a rendőrfőnöknek Teone. – Remélem, kedves testvéreim, tudják, mit csinálnak. – Nem igazán, és valójában ez a legrémisztőbb az egészben – vonta le a következtetést Marcas. 64
Velence A nap már az omladozó vakolatú paloták mögött járt, a tengeren és a házak ablakain hagyva vöröses lenyomatát. Majd a sötétség lassanként beszivárgott a csatornákat övező szűk utcákba, és kiűzte az utolsó napsugarakat is. A három fekete köpenyes, néma alak kísérteties látványa szemmel láthatóan nem lepte meg azt a kevés járókelőt, aki még az utcán volt. A kis társaság, mely tíz perccel korábban lépett ki a Dorsoduro negyedben található ruhakölcsönzőből, az Accademia rakpart felé igyekezett. A lagúnára megint sűrű köd ereszkedett, és miután a velenceiek jobbnak látták hazamenni, a Canal Grande mentén csak néhány, a szezonban egyébként is ritkának számító turista lézengett. A három köpenyes alak már közel járt a hajóhídhoz, amikor a köhécselő vaporetto beemelte a hajókötelet, és eltávolodott a kikötőtől. A háttérben magasodó Akadémia homlokzata lassan beleveszett az éj sötétjébe. Anaïs leemelte a kapucniját, mely alól egy zöldesen csillogó, fekete tollakkal díszített fehér velencei álarc bukkant elő. A lány arcából egyedül szájának vonala látszott ki. – Félelmetes ez a hely sötétben – mondta két társának, akiknek továbbra is kapucni fedte az arcát. – A gyilkosok régen itt dobták az áldozataikat a vízbe. Ez azonban még jóval az Akadémia megépítése előtt volt – magyarázta Teone, és maga is lehúzta a fejéről a csuklyát. A velencei ébenfekete maszkja ragadozó madár fejét mintázta, amelyből a kilátást ferde ívben kivágott, elnyújtott nyílás tette lehetővé. Marcas az órájára nézett, majd elégedetten nyugtázta, hogy csak három percet kell várniuk a motorcsónakra, mely Dupin szigetére viszi őket. Elővette a keményített papírból készült, fényes fekete meghívót, melyet – nemes egyszerűséggel – egy ovális medálra festett Casanova-portré díszített. A meghívó francia nyelvű szövegét a hátoldalon helyezték el régies írással: A csillag ünnepe a Kelet ablakában Henry Dupin San Francesco del Deserto Palota Marcas orrát megcsapta a fektetett holdat mintázó maszkból áradó bőrszag. Visszatette zsebébe a meghívót, melynek felirata a Crowley számára is oly kedves csillag jelképre utalt. A szöveg láttán egy különös könyv titokzatos címe is felidéződött a felügyelőben: A Nyugat ablakának angyala, de – maga sem tudta miért – egy magas fokú szabadkőműves író által megálmodott figura, Corto Maltese56 egyik kalandja is eszébe jutott róla. Marcas lelki szemei előtt hirtelen egyik emlékkép tűnt elő a másik után. Észrevette, hogy Anaïs kesztyűs kezével idegesen csapkodja a köpenyét, és odalépett a lányhoz. – Még mindig van visszaút, ha akarja. Anaïs erősen megszorította a felügyelő kezét. – Tudom. Közel állok ahhoz, hogy elfussak. Félek attól, ami ott vár ránk. – Ha akarja, lefújjuk az egészet. A lány ujjai mélyen Marcas tenyerébe fúródtak. – Nem. Gyávaság lenne most megfutamodni. Az egyik felem halálra van rémülve, a másik viszont… – A másik? – A másik viszont még egyszer látni akarja ezt a szörnyeteget. Minden olyan zavaros, percenként változnak az érzéseim. Ha nem érkezik meg most rögtön a motorcsónak, szertefoszlik minden bátorságom. Irigylem a nyugalmáért. Marcas kezét Anaïs vállára tette. – Ne gondolja, hogy én olyan nyugodt vagyok. Ez csak a látszat… Próbálom megőrizni a hidegvérem, meg aztán az is megnyugtat, hogy Teone velünk van. – Kedves, hogy ezt mondja, testvér – szólt közbe az olasz barátságos hangon. – Gondoljanak a Casanova páholy három tagjára, akik voltak szívesek átengedni a helyüket, hogy egy dohos pincében
kuporogjanak. Ah, megérkezett a sofőrünk. Fekete motoros bárka sziluettje jelent meg a ködben, és lassan leparkolt a várakozók előtt. A hajó mélyéből Pratt lépett elő, hosszú antracitszürke kabátban és homlokára tolt álarcban. – Elnézést a késésért, de ebben a ködben nem lehet gyorsabban hajózni a csatornán. Az utasok beszálltak a járműbe, és mialatt lassan elfoglalták a helyüket, a bárka a Canal Grande kijárata felé vette az irányt, elhaladva a Guggenheim Múzeum előtt. Pratt állva maradt, és az alacsony tető egyik kiszögellésébe kapaszkodott meg. – Nemsokára megérkezünk a szigetre, úgyhogy jól figyeljenek! Kapnak tőlem egy kis szerkezetet – akkora, mint egy kulcstartó –, amivel egykilométeres körzetben tudnak elektronikus jelet leadni. A jel működésbe hoz egy világítórakétát, mely figyelmezteti az embereimet. – Miért pont egy rakétát? Ha Dionüszosz meglátja, azonnal szedi a sátorfáját. – Elkapjuk, ne aggódjanak! Ha bajba kerülnének, mondják, hogy a rendőrség körbeveszi a szigetet. A legrosszabb esetben túszként használják majd magukat, hogy megmenekülhessenek. – Elbűvölő! Hol vannak az emberei? – Három hajó állomásozik a sziget körül háromszög alakban. A hajóhídtól kétszáz méterre, kívül a Dupin házát biztosító radarok hatótávolságán, melyek a nemkívánatos vendégek távoltartására szolgálnak. – És a rakéta? – Az egyik búvárom egy, a szigettől ötven méterre levert cölöp lábához erősítette. Ha az épület fogadótermében vannak, balra láthatják majd. Marcas levette az álarcát, és láthatóvá váltak a homlokán gyöngyöző izzadságcseppek. Anaïs magán hagyta az övét, és továbbra is mereven bámult a sötétbe. Pratt is idegesnek tűnt. – Még valami: a jelzés leadása és az embereim partraszállása között bő öt perc fog eltelni. Hogy ráijesszünk a biztonságiakra, be fogjuk kapcsolni a szirénákat is. – Mi a biztosíték arra, hogy nem fognak fegyvert? – kérdezte Anaïs fagyos hangon. – Dupin őrei sosem fognának fegyvert rendőrre. Persze gondolnunk kell a legrosszabbra is, de az igazi veszélyt valószínűleg Dionüszosz testőrei jelentik majd. Ahogy a csónak elhaladt a lemenő nap fényében fürdő Lido előtt, Marcas a lányhoz fordult. – Jól van? – Nem. Jólesne egy ital, hogy kicsit összeszedjem magam. A kijelentésre Teone egy barna üveget és két agyagcsészét vett elő az ülés alól. Töltött, majd a franciák felé nyújtotta az aranysárga folyadékkal telt csészéket. – Curaçao. A legjobb ital, ha az ember farkasok elé készül vetni magát. – Köszönöm szépen, ez igazán megnyugtató – jegyezte meg Anaïs, majd egy húzásra felhörpintette a felkínált narancslikőrt. A bárka lassítani kezdett, és ráfordult a fákkal szegélyezett csatornára, amely Dupin szigetéhez vezetett. A háttérben már látszottak a monostor okkersárga falai, amely valaha ferences szerzeteseknek adott otthont. A lagúna vize az iszap kesernyés illatát árasztotta. – Itt az idő – mondta Pratt, és a kapitány mellé lépett. A három bajtárs helyére igazította a maszkját és felállt. Marcas karon fogta Anaïs. – Csak egy szavába kerül, és a hajó visszafordul. Később már nem lesz rá lehetőség. Anaïs zöld szeme meglepő elszántsággal csillogott az álarc mögött. – Nincs mit vesztenem… Szicília óta. Gyerünk! A bárka leparkolt a famóló mellé, melyet vagy ötven, szabályos távolságban elhelyezett fáklya fénye világított meg. A móló végében – mint valami kísértetekből álló fogadóbizottság – a Commedia
dell2Arte három jól ismert alakja várt az érkezőkre egy lépcső alján. Anaïs és két társa libasorban közeledtek a bejárathoz. A Harlekin-jelmezt viselő férfi tréfás hajbókolás közepette kezét Anaïs felé nyújtotta, hogy így segítse a feljutásban. – Bienvenuti a San Francesco del Deserto. Mi presenti i suoi inviti.57 Marcas elővette a három meghívót, és a Pulcinella-jelmezes férfi kezébe nyomta, aki mindezt mély meghajlással köszönte meg. – Vi aspetta una notte di piacere. Che colui che regge il cielo abbia cura… del resto!58 – Grazie mille59 – válaszolta Teone. Pulcinella vetett még egy pillantást a jelmezekre, majd útjukra engedte a vendégeket. A bárka, amely a szigetre hozta őket, hangos motorzúgástól kísérve lassan hátrálni kezdett. Anaïs visszafordult, és görcsbe rándult gyomorral nézett a ködbe vesző hajó után. Ahogy közeledtek a bejárathoz, a lány szíve egyre hevesebben vert. A sötétben táncoló fáklyák láttán pedig akarva-akaratlanul a Szicílián gyújtott könyörtelen és gyilkos tűz képe idéződött fel benne. A lángok forró lehelete szinte égette a bőrét az álarca alatt. Az a baljós érzés fogta el, hogy minden újrakezdődik, és ezúttal valóban elevenen ég majd el. Anaïs megállt, és úgy érezte, nem képes továbbmenni. Átkozta magát, amiért belefogott ebbe a veszélyes vállalkozásba. Újra megfordult, és még látta, ahogy Pratt bárkája végleg beleveszik a ködbe. Ekkor tudatosult benne igazán, hogy már nincs visszaút, és – mintegy védelmet keresve – ösztönösen Marcas keze után nyúlt. – Bátorság! – érkezett a válasz a felügyelőtől. Anaïs szótlanul haladt előre, és tudta, hogy minden egyes lépéssel a gonoszhoz kerül közelebb. Dupin otthonát óriási ciprusok vették körbe. A kavicsos út végén magasodó épület hatalmas faragott ajtaja előtt egy fekete felöltőt viselő, parókás férfi állt álarc nélkül. Ahogy az idegen vonásai kivehetővé váltak, Anaïs rémületében majdnem felsikoltott. Utoljára akkor látta a férfit, amikor bort töltött a poharába a cefalùi apátság fogadótermében. Ez az utolsó éjszaka történt. A gyilkosság éjszakáján. 65 Velence Teone megmutatta a meghívókat a szolgának, mire az tisztelettudóan fejet hajtott, és kinyitotta a bejárati ajtót. Ahogy félelemtől merev tagokkal belépett az épületbe, Anaïsnak olyan közel kellett elmennie Dionüszosz embere mellett, hogy még a férfi citromos arcvízének émelyítő illatát is érezte. A szolga a lányra emelte tekintetét és elmosolyodott, mire Anaïs még sietősebbre vette a lépteit, hiába tudta belül, hogy álarca megvédi a felismeréstől. Egy másik szolgáló elvette a vendégek köpenyét, és egy ovális ajtóra mutatott, mely mögül ritmusos zene szűrődött ki. A hatalmas terem lehetett azelőtt a monostor főszárnya. A két oldalt magasodó románkori ablakok és az ezüstös fényben úszó, tágas kőárkádok olyan benyomást keltettek, mintha a falak az égbe futnának. A terem mind a négy oldalán Casanova lámpákkal megvilágított portréja függött az okkersárga falon. A helyiség közepén férfiak és nők járkáltak elegánsabbnál elegánsabb jelmezeikben. Aranyosan ragyogó barokk ruhája, a csillárok fényét visszatükröző hímzett zakója és lazán szövött, pókhálószerű sötét kabátja felett minden vendég arcán ott volt a kilétét leplező álarc. A régmúlt korokat idéző sziluettek úszni látszottak a kőpárkányokra helyezett gyertyák fényében. Az árkádok szivárványos csillogásában fürdő kosztümös kísértetek tangót jártak a dörmögő basszust kísérő magas, szinte androgén hangon énekelt dallamra. A terem végében márványemelvény, közepén kőből faragott trón állt a félhomályban. A falak mentén
kisebb csoportok ácsorogtak a csalogató étkekkel megrakott büféasztalok körül. Kaviárral telt tálak, hatalmas fürjtojáshalmok és mindenféle vadhús várt elfogyasztásra. – Ennyi ennivaló a fél városnak elég lenne – súgta Anaïs Marcas fülébe. A szolgák tálcán kínálták a pezsgőt. Teone elvett egy poharat, és Anaïs felé nyújtotta. – Igya meg! Nem lehet baja belőle. Itt az ideje, hogy megkeressük a maga guruját. A legjobb, ha úgy teszünk, mintha mi is jól szórakoznánk, és elkeveredünk a vendégek között – javasolta az olasz. A nevetgélés és a legkülönbözőbb nyelven kiejtett szófoszlányok hullámokban verődtek vissza a falakról. – Igen, igen, jól szórakozunk… – lehelte Anaïs elhaló hangon. – Olyan érzésem van, mintha a Vámpírok bálja egyik jelenetébe csöppentünk volna. – Lassan mániájává válik ez a film – jegyezte meg a felügyelő, miközben tekintetével a lehetséges menekülő utakat kereste. – Igen, ott van például az a rész, amikor a jelmezes táncolók és vámpírok együtt táncolnak a tükör előtt. A tükörből visszavetülő kép elárulja őket, mire a vérszívók rájuk vetik magukat. – Értem – zárta rövidre Marcas. – Nyugodjon meg, itt nincsenek vámpírok. – Azok nincsenek, csak őrültek, akik embereket égetnek el. A zene hirtelen elhallgatott, és a világítás színe is megváltozott. Az egész terem kékes fényben kezdett úszni, mely valószínűtlen színt csalt a vendégek arcára. Egyedül a Casanova-portrék maradtak jól kivehetők. Egy alak vált ki a tömegből, és elindult a fehéren megvilágított emelvényre vezető márványlépcsőn, melyet azelőtt nagy valószínűséggel a főapát használt. A feketébe öltözött, háromszög alakú kalapot és álarcot viselő férfi a mikrofonhoz lépett, és felemelte a kezét. A beszélgetés zaja elhalkult, és a vendégek az emelvény felé fordították a tekintetüket. Marcas megfogta Anaïs kezét. – Ő az? Anaïs alig kapott levegőt, és úgy meredt a mikrofon mögött álló férfira, mint aki hipnotikus álomba zuhant. Marcas a jeladót keresgélte a zsebében, és nagyot sóhajtott, amikor sikerült kitapintania a négyszögletes tárgyat. Már csak a megfelelő pillanatra várt, hogy működésbe hozhassa a szerkezetet. – Anaïs, kérem válaszoljon! Ez a férfi Dionüszosz? A lány maszkba bújtatott arcát Marcas felé fordította. – Nem tudom… Nehéz megmondani az álarc miatt. Talán, ha megszólal. A felügyelő szemével Teonét kereste, aki közben szorosan az emelvény mellé állt. A mikrofon mögött álló férfi lassan a maszkjához nyúlt, mire Anaïsnak majd' kiugrott a szíve a helyéről. Meredten várta, hogy bármelyik pillanatban megláthatja azt a jól ismert és mélységesen gyűlölt arcot. Először a férfi álla, alsó ajka, majd egész szája láthatóvá vált. Gyorsabban! Rohadék! Mutasd a pofádat! Anaïs ereiben őrült iramban lüktetett a vér, majd egy arc jelent meg a holdfényt idéző fehér megvilágításban. San Francesco del Deserto urának, Henry Dupinnek az arca. – Nem, ez nem ő – vetette oda Anaïs csalódott hangon. – A francba! – bosszankodott a felügyelő, és levette kezét a jeladóról. – Isten hozott benneteket! A gyönyör és a szerelem vezéreljen bennünket ma is! – Henry Dupin hangja magasra szállt az árkádok mentén. Zengő szavait hallgatósága kitörő tapssal fogadta. – A csillag ünnepe a Kelet ablakában elnevezésű estélyt ezennel megnyitom, de előtte… A divattervező rövid hatásszünet után folytatta: – …hadd üdvözöljem azt a valakit, aki nélkül mindez nem lenne lehetséges. Egyetlen igazi urunkat,
Sir Aleister Crowleyt, a csillag felszabadítóját. Amint a házigazda kimondta az utolsó szavakat, mintegy varázsütésre a Casanova-képek eltűntek a falakról, és helyüket egy kopasz, réveteg tekintetű férfi portréja vette át. Bár sosem látta, Marcas biztos volt benne, hogy a festmények Crowleyt ábrázolják. A gonosz tekintetű, torz arkangyal feltámadt, hogy újra kézbe vegye a misztikus őrület irányítását. A vendégek szó szerint sikoltozni kezdtek örömükben, mint a messiás érkezésére egybegyűlt elkárhozott lelkek. Henry Dupin kezével csendre intette a jelenlévőket. – Most pedig üdvözöljük a titkos mestert. Az igaz szó prófétájának örökösét, aki itt van közöttünk – mondta a divattervező, és a hozzá legközelebb álló vendégek felé mutatott. Anaïs erősen megmarkolta a felügyelő kezét, aki erre újra megkereste a zsebében a jeladót. Úgy tűnt, most tényleg eljött az idő a cselekvésre. – Szólok Prattnak. – Még ne! – kiáltotta Anaïs rekedtes hangon. – Előbb látni akarom. – De… – Antoine, könyörgök! Dupin – mint aki imádkozik – kézfejét összekulcsolta a mellén, és a következő szavak hangzottak el a szájából: – Kezdődjék az ülés! Ahogy ezt kimondta, az emberek kört formáltak, és farkába harapó kígyóként ide-oda tekeredtek. – Jelenjenek meg a kiválasztottak! Öt álarcos alak vált ki a tömegből. – Rajzoljátok fel a csillagot! Az öt meghívott a körbe lépett, és az ötágú csillag láthatatlan csúcsainak helyére állt. – A csillag kész. Hozzátok a Földet! Egy keskeny ajtónyílásban meztelen nő jelent meg. Nem hordott álarcot, és merev arca holdkóros hatását keltette. Fiatal volt és feltűnően dús keblű. – Tegyétek a kör közepébe! Marcas mereven bámulta a földön hánykolódó testet. – Nővéreim, emeljétek ki a Földben rejtőző magot! A csillag két csúcsán álló két férfi elhagyta a helyét, és a lányra feküdt, mire Anaïs lehajtotta a fejét. A kövezetről zihálás hangja szállt a magasba. – A mag emelkedik. – A mag emelkedik – ismételték hangos szóval, kórusban a jelenlévők. A nyöszörgés ritmusa egyre gyorsult. – Készüljetek, fivéreim! Most a jelképes csillag három másik csúcsán álló álarcos lépett ki jelmezének alsó feléből. – Szökjön magasba az élet fája! Marcas sem szívesen nézte a jelenetet, és most ő hajtotta le a fejét, de hallani hallotta a hirtelen beállt csendben visszhangzó lépések zaját. Dupin vibráló hangja lángként terjedt tova a teremben. – Fivéreim, ez az este különleges, mert bevezetést nyertek a legmagasabb fokú tanításokba. Választott mesterekké váltok. Ahogy egykor Crowley és Casanova, most ti is megtapasztaljátok a csillag mibenlétét. A gyülekezet tagjai összesúgtak. – Elégíttessék ki a csillag három csúcsa! A fiatal lány hangosan kiabált, majd amikor a harmadik férfi is belehatolt, hatalmasat ordított. A tömeg ujjongott örömében.
– A Földet megmunkálták! A Földet elfoglalták! A Földet bevetették! A tomboló éljenzés percekig is eltartott, végül Dupin véget vetett neki: – Vonuljatok vissza, fivéreim! Marcas felnézett, és látta, hogy a lányból nem maradt más, mint egy mozdulatlanul heverő húsdarab. Halott volt. – Istenem! – lihegte Anaïs. – Ezek betegek! Valamivel hátrébb az emelvényen, egy fehér álarcos alak figyelte a történéseket, kezét a hasán pihentetve. A halott lány látványa szemmel láthatóan megigézte. – Kezdődjék a halotti tánc! – üvöltötte Dupin éles hangon. – Danse macabre! – válaszoltak a felhívásra a transzba esett vendégek. Az árkádok alatt zölden és fehéren villódzó fény gyulladt. – Nem hiszem el. Tényleg táncolni fognak! – hebegte Marcas. A falba süllyesztett hangfalakból állatias hangok törtek elő, a zene ritmusa hirtelen felgyorsult. A vendégek kézen fogták egymást, és megkezdődött a halotti tánc. Anaïs a felügyelőhöz fordult. – Mi ez a cirkusz? Marcasnak azonban nem volt ideje válaszolni, mert egy kéz megragadta, és a táncolók felé húzta. Anaïs bukdácsolva hátrálni kezdett, mint akit örvény húz a mélybe. – Antoine! Segítsen! A lány szavai belevesztek a táncolók zsivajába. Marcas próbálta elengedni a kezet, amely fogva tartotta, de csuklóján a szorítás olyan erős volt, hogy majdnem elesett a nagy igyekezetben. A Harlekin– és Pulcinella-jelmezes férfi őrült iramban rángatta magával a felügyelőt, aki térdeit rogyasztva igyekezett lassítani a tempón. Mindhiába. Álarcos társainak vasmarka majd' szétzúzta Marcas ujjperceit. Úgy pörgették-forgatták, mint egy gumibabát. Látása elhomályosult, és a csúfolódó álarcok kaleidoszkópként röpködtek a groteszk ünnepi forgatagban. A hangfalakból érkező hörgés egyre erősödött, és Marcas érezte, hogy képtelen tovább követni a tempót. A Harlekin– és Pulcinella-ruhás férfiak előbb az emelvényhez vonszolták, majd hagyták, hogy a földre zuhanjon. Marcas megpróbált felállni, de annyira forgott vele a világ, hogy mozdulni sem tudott. Eltelt néhány másodperc, majd a kép tisztulni kezdett, és ahogy a felügyelő fejét félrefordította, látta, hogy épp Crowley ördögi portréja alatt esett össze. Kábulatából nyöszörgés hangja ébresztette. Teone térdelt előtte, homlokára tolt álarccal, vérző szájjal. – Dion… Láttam Dionü… – A mondatot azonban már nem fejezhette be. A velencei élettelenül rogyott a földre. – Ne! – üvöltötte Marcas, és már nyúlt volna a zsebébe, mikor egy gumibot sújtott le a tarkójára. 66 Velence A kőből faragott trón a nagy csúcsíves ablakok előtt állt. A jócskán megkopott, domború háttámlára Salamon csillagát vésték, a jelképet, mely évszázadok óta vita tárgyát képezte. A teremben sötétség honolt, kivéve magát a trónt, melyet reflektorokból érkező fénynyalábok vakító fehérsége vett körül. Mellette egy kis állványon nagy, bőrkötésű könyv feküdt. Dionüszosz fellépett az emelvényre, megállt az antik trónszék mellett, és kezével simogatni kezdte a kőből faragott karfát. Szavai legalább annyira szóltak önmagához, mint hallgatóságához: – Ezt a trónt Velencében Antiochus szószékeként ismerik. A hagyomány szerint még Péter apostol, azaz az első keresztény pápa is ült benne. Nemrég még a San Pietro di Castello-templomban állt. Mikor a széket restaurálni vitték, kihasználtam az alkalmat, és az eredetit egy másolattal
helyettesítettem. Dionüszosz végigfuttatta tekintetét a kollektív transzba esett sokaságon, majd Anaïsnál megállt. A lányt, akinek álarca a lába előtt hevert a padlón, két fekete felöltős férfi tartotta fogva. Anaïs szeméből ádáz gyűlölet sugárzott. Alig pár lépésre tőle az öntudatlan felügyelő összegörnyedve feküdt a földön, Teone holtteste pedig az emelvényre vezető lépcsők mellett hevert vérben ázva. Dionüszosz folytatta: – A legenda szerint minden vágya teljesül annak, aki ebbe a székbe ül. Lássuk csak! A mester lassú mozdulatokkal elhelyezkedett a trónon, és kezét a könyöklőre tette. – Az első kívánságom meghallgattatott. Szerettem volna viszontlátni az én kis csillagomat, Anaïst. Íme, itt áll előttem. Anaïs gyilkos pillantásokat vetett a beszélőre. – Mégis hogy ismertél fel bennünket e között a sok idióta között? Dionüszosz a szájához emelte a mutatóujját. – Házigazdánk palotájában nincs helye sértésnek. Egyébként könnyedén. Mikor megérkeztetek, Pulcinella szájából egy Ariosto idézet hangzott el, melyet Casanova is említ az emlékirataiban, mikor az ólombörtönbeli szökés történetét írja le. „Che colui che reggé il Cielo abbia cura… del resto!”60 Erre a következőt kellett volna válaszolnotok: „Che la Providenzia se ne occupi se non spetta al Cielo.”61 Minden vendég tudta a jelszót, csak ti nem. – Tehát a megérkezésünk óta tudtad, hogy itt vagyunk. – Igen. Pulcinella figyelmeztetett. Az egész szigetet kamerák figyelik… Van azonban egy második kívánságom is. Lássuk, valóban képes-e csodákra ez a szék? Szeretném ezt a rendőrt holtan látni. Nem engedhetem, hogy bárki is hazugságnak vegye a legendát. Oidipusz, eressz golyót a fejébe! – Ne! – kiáltotta Anaïs, miközben elkeseredetten próbálta kiszabadítani magát fogságából. Anaïs sikoltására mindenki felé fordult. A lány jól tudta, ha Marcas felébredne, és működésbe hozná a jeladót, az olasz rendőrség percek alatt partra szállhatna a szigeten. A feladat egyértelmű volt. Amíg csak tudta, Anaïsnak húznia kellett az időt. Lehet, hogy egy perc is elég lett volna. A felügyelő tanácsát kellett követnie, azaz követői előtt legyezgetni Dionüszosz hiúságát. Hátha időközben Marcas is magához tér. Anaïs hangosan beszélt, hogy mindenki hallja: – Beismerem, hogy hibáztam. A bocsánatodért esedezem. Dionüszosz, kérlek, fogadj vissza! A mester egy ideig szenvtelen arccal nézett maga elé, majd így szólt: – Annak ellenére, amit veled tettem? Annak ellenére, hogy a szeretőd elevenen elégettem Szicíliában? Megöltem az egyetlen férfit, akit valaha szerettél, és most azért könyörögsz, hogy megbocsássak? – Igen – válaszolta a lány, és a hallgatósághoz fordult. – A halál csupán egy átjáró. Ez az igazság. A mester megmutatta nekem az utat, de én nem tudtam követni. Dionüszosz odaintett Oidipusznak, aki elengedte Anaïst. A lány megalázónak érezte a komédiázást. Nem akart könyörögni annak az embernek, akit mindennél jobban gyűlölt a világon, de csak így volt esélye a menekülésre. Anaïs térdre borult. Dionüszosz mozdulatlanul ült trónszékén. A hideg és sápasztó fény túlvilági ábrázatot kölcsönzött maszkos arcának, melyre diadalittas mosoly ült ki. Anaïs folytatta a könyörgést. – Kérlek, oldozz fel a bűnöm alól! A vendégek között sustorgás támadt. – Állj fel, gyermekem! Oidipusz, engedd közel a lányt, ha ez a kívánsága. Anaïs Marcasra pillantott, majd lassan felállt, imádkozva, hogy a felügyelő minél előbb magához térjen, és leadja a segélykérő jelet. Lelkét gyűlölet és a megaláztatás fájdalma rágta szüntelen. – Megbocsátod, hogy hibáztam, mester? – kérdezte fakó hangon.
Dionüszosz a karfán könyökölve állát kezébe helyezte. Szeme csillogott az álarc mögött. – Csillagom, én szeretném azt hinni, hogy őszintén beszélsz, de egyszer már elárultál. Pedig én a halhatatlanságot kínáltam neked. Mire lennél képes azért, hogy higgyek a szavaidnak? Furcsa, hogy mindig a nők árulnak el. Manuela is ezt tette. – Bármit – motyogta Anaïs dühtől elhaló hangon. Ébredj, Antoine! Nyomd meg a jeladót! – Akkor gyere ide mellém. A küldetésed még nem ért véget. Ahogy Anaïs az emelvényhez lépett, az volt az érzése, mintha a felügyelő megmozdult volna. Nem volt biztos abban, hogy jól látta, de mintha Marcas elhúzta volna a kezét a kövezeten. A lány megállt az utolsó lépcsőfokon, és a mester lábához kuporodott. Ahogy Dionüszosz kezét a fejére tette, és szórakozottan simogatni kezdte, Anaïst valósággal kirázta a hideg. A mester úgy cirógatta, mint az engedelmes kutyákat szokás. A lány belül ordított fájdalmában, és legszívesebben Thomas gyilkosának esett volna, hogy letépje róla a maszkot, és körmével csúfítsa el híresen szép arcát. Szét akarta zúzni ezt az arcot, és letépni ördögi mosolyát, hogy csak az eleven hús maradjon csontjain. Nyugodj meg! Minden perc számít. Muszáj tovább hízelegned ennek a szemétnek! – csitítgatta magát. – Dionüszosz az én uram! – mondta jól hallhatóan. – Valóban? Nocsak! Ez dicséretet érdemel. A férfi kimért mozdulatokkal levette az álarcot, és nőies arca felragyogott az erős megvilágításban. A gyűlölet hulláma elöntötte Anaïst. A mester pontosan úgy nézett ki, mint Szicíliában. Magabiztosnak, hatalmaskodónak és kegyetlennek tűnt. – Most majd meglátjuk, hogy a mi kis csillagunk valóban őszinte-e. Oidipusz, add neki oda a fegyvered! Téged pedig Anaïs, arra foglak kérni, hogy öld meg a férfit, akivel jöttél. Dionüszosz embere engedelmes arccal átnyújtotta a fegyverét Anaïsnak, aki gépies mozdulatokkal felállt, és görcsösen megmarkolta a pisztolyt. A mester szórakozott arccal várta, hogy mi történik – Hát akkor, csillagom! Vagy talán már elfelejtetted a jelmondatunk? „Tégy, amit jónak látsz!” Látod? Én bízom benned, hisz akár ellenem is fordíthatnád a fegyvert. Anaïs semmit nem szeretett volna jobban, mint hóhérja halántékához szorítani a pisztolyt, és az összes golyót a fejébe röpíteni. Látni, amint szétloccsan az agya, megbosszulni Thomast. Ebben a pillanatban úgy érezte, az sem számít, ha utána ő következik. Legalább békében mehetne el. Marcas viszont nem halhatott meg, hisz nem tehetett semmiről. Anaïs próbálta húzni az időt, hátha a felügyelő végre magához tér. – Csillagom, ne vesztegesd az időnket! Öld meg! – csattant fel Dionüszosz. Ebben a pillanatban azonban Marcas is felemelte a fejét, majd Oidipusz hűvös pillantásaitól kísérve nehézkesen felállt. Annak reményében, hogy a felügyelő működésbe tudja hozni a jeladót, Anaïs nagyot sóhajtott. Megtette az első, majd a második lépcsőfokot, és pár lépésre Marcastól megállt. A felügyelő látása még nem tisztult ki teljesen. Kezével lassan zakója belső zsebéhez közelített, ahová a jeladót rejtette. – Édes Anaïs, remélem, nem gyengültél el – mondta ellentmondást nem tűrő hangon Dionüszosz. Marcas most nézett először a férfi szemébe. – Antoine, nyomja meg a gombot! – kiáltotta Anaïs. – A jeladót! A felügyelő azonban nem mozdult, leengedett karokkal meredt előre. Tágra nyílt szemmel bámulta az emelvényt. Anaïs megint azt érezte, hogy a rémálom újrakezdődik. Nem értette, miért nem nyúl Marcas a zsebébe. – Antoine, könyörgök! A jeladót! – ordította a lány.
A felügyelő, mint egy holdkóros, elindult a lépcső felé. – Nem hiszem el! Pont te? – kérdezte alig hallhatóan. Dionüszosz nagyot nevetett androgén hangján. – Isabelle… – lihegte Marcas. 67 Velence – Antoine, kedves testvérem, üdvözöllek minálunk. Isabelle hangját rejtett mikrofon erősítette fel, és falba süllyesztett hangszórók szórták szét. A hívek az emelvény körül tolongtak, hogy jobban lássák, mi történik. Marcas egyszerűen képtelen volt levenni a szemét a nőről, aki Dionüszosznak hívatta magát. – Antoine! – kiáltotta megint Anaïs, de a felügyelő mintha nem is hallotta volna, egyre Isabelle-t bámulta. Nem akart hinni a szemének. A kedves és intelligens nő, akit ő ismert, megszűnt létezni a trónszékben ülő szörnyeteg szigorú tekintete és gúnyos mosolya mögött. Ugyanaz az arc volt, de most valami megfoghatatlan, démoni erő sugárzott róla. Nem volt sem férfié, sem nőé, inkább a kettőé egyszerre. Dionüszosz maga volt a tökéletes androgén megtestesítője, és pimaszul állta a felügyelő tekintetét. – Antoine Marcas, drága fivérem. Meglep, hogy Dionüszosz valójában nő? Nincs kedved velünk együtt ünnepelni ezeket a megható pillanatokat? Ha már egyszer Anaïs nem akar golyót röpíteni a fejedbe. A felügyelőnek sikerült nagy nehezen kiegyenesednie. – Miért? Isabelle diadalittas mosollyal az arcán hátradőlt a székében. – Olyan sok a „miért”, hogy úgy sem értenéd a magyarázatot. Mondjuk, hogy ti egy olyan jövő építésében vesztek részt, amit sajnos már nem élhettek meg. Anaïs újra az emelvény felé fordult, és a kezében lévő pisztolyt Dionüszoszra emelte. Oidipusz, aki azóta levette Harlekin-maszkját, két testőr kíséretében felugrott az emelvényre, és fegyverükkel célba vették a betolakodókat. – Azonnal tedd le a pisztolyt! Különben lelőlek, mint egy kutyát! – ordította Oidipusz vérben forgó szemmel. – Nyugalom! Anaïs úgysem tenne olyat, nem igaz? – szólalt meg Isabelle. Hiába szorította görcsösen a fegyver markolatát, Anaïs nem tudta megállítani kezének remegését. Dionüszosz arca megjelent a célkeresztben, és a lánynak csak meg kellett volna húznia a ravaszt, hogy véget vessen a rémálomnak. – Nem érdekel, ha meghalok. Megölted Thomast meg a többieket, és velem is ezt tetted volna. Miért? – Már megint egy „miért”… – válaszolta a mester, és két kezét mellén összekulcsolta, mintha imára emelné. – Valamit be kell vallanom neked. A te életed sosem volt veszélyben. Egyetlen egyszer sem. Sosem akartam neked rosszat. – Hazugság! – ordította Anaïs dühödt hangon. – Az embered Szicília óta üldöz engem, és ha nem találtam volna menedéket, már halott lennék. Most meg fogsz fizetni mindezért. – Valóban? – kérdezte Dionüszosz, és kezével a tömeg felé intett. Két reneszánsz fejedelemnek öltözött férfi vált ki a sokaságból, és elindult az emelvény felé. – Ne mozduljanak! Különben lövök! – üvöltötte Anaïs. – Barátaim, kérlek vegyétek le az álarcot, hogy megnyugtassuk a mi kis csillagunkat – kérte a mester az ismeretleneket.
A két férfi levette maszkját, mire Anaïs ijedten sikoltott fel. – Nem… ez nem lehet igaz. Giuseppe és édesapja állt előtte, a szicíliaiak, akik megmentették az életét. Mosolyogva néztek rá, mintha régi jó barátot látnának viszont. Anaïs bárgyún pislogott, egyszerűen nem értette, mi történik. A fiatal fiú csókot dobott felé. – Ilyen nincs. – De igen. Giuseppe és az apja leghívebb követőim Szicíliában. Te csak egy kisebb adag altatót kaptál, hogy még időben felébredj. Az embereim messziről követtek, egészen a karámig. Egyik éjjel meg is látogattalak Giuseppe otthonában. Úgy aludtál, mint egy csecsemő. Megsimogattam a homlokod… – Mi van Don Sebastianóval és a meggyilkolt lányával? – hebegte Anaïs. – Az csak mese volt. Anaïs riadt arccal nézett Giuseppére, a fiúra, aki, igaz, csak rövid ideig, mégis olyan gyöngédnek mutatkozott vele szemben. Felfogni is alig tudta, hogy a fiú most ott áll előtte, és rajta gúnyolódik. Nem akarta elhinni, hogy mindenki kijátszotta. – Ennek semmi értelme! – kiáltotta Marcas. – Miért kellett követni Anaïst a palermói reptérre? – A látszat kedvéért. Fel akartam benne szítani a gyűlöletet. Azt akartam, hogy utáljon. Párizsban Anaïs lakását és a nagybátyjáét is megfigyelés alatt tartottam. Mindent tudtam róla, hisz az egész életét elmesélte nekünk, amikor még közénk tartozott. – Mi értelme volt a párizsi gyilkosságoknak? – Bevallom, azt nem én terveztem el. Oidipusz spontán akciója volt. Őszintén szólva nem számítottam arra, hogy összetalálkoztok. A véletlen hozta, hogy szabadkőműves testvérünk a miniszter szolgálatába állt, és rájött a Manuela Réal ügyével kapcsolatos összefüggésekre. Azt sem tudhattam előre, hogy Anselme személye összehoz majd benneteket. Emiatt is kellett folyamatosan változtatnom a tervemen. A legviccesebb mégis az volt, mikor a páholyod arra kért, hogy segítsek neked. Ezt egészet biztosan a végzet akarta így. – Mi a helyzet a sevillai eseményekkel? – Én mondtam Oidipusznak, hogy keressen meg benneteket, és végezzen Manuelával. Amikor viszont sikerült megszöknötök Granadából, azt hittem, szem elől vesztelek benneteket. Szerencsére a mi drága Marcas testvérünknek az az ötlete támadt, hogy szeretett Isabelle nővérétől kérjen segítséget. A velencei utazás gondolata tökéletesen beleillett a tervbe. Persze, ha magatoktól nem jöttetek volna, Oidipusz úgyis elhozott volna benneteket. Anaïs leengedte pisztolyt tartó kezét. – Nincs is megtöltve, igaz? Ez is csak játék volt a részedről. – De igen. Viszont azt is tudom, hogy nem fogsz lőni. Most már biztosan kíváncsi vagy, mi a te szereped a történetben. Marcas elővette a jeladót, és meglobogtatta Isabelle előtt. – A játszmának vége. A velencei rendőrség körbevette a szigetet. A történet folytatását majd elmeséled a bíróságon. Egyszeriben pánikhangulat kerekedett, és a vendégek kérdőn nézegettek egymásra. – Csak blöfföl – vetette oda Henry Dupin, és közelebb lépett az emelvényhez. A felügyelő a vendégekhez fordult, akik ellenséges arccal meredtek a jeladóra. Isabelle arcára megvető mosoly ült, Aleister Crowley tekintete pedig fenyegetőbbnek tűnt, mint valaha. Marcas finoman megnyomta a gombot, minek nyomán távolról érkező robbanás zaja rezgette meg az épület csúcsíves ablakait. A hívek fejüket a hang irányába fordították, és láthatták, amint a jelzőrakéta az égbe emelkedik. Ezt újabb detonáció követte, és az éjszakai égbolt egy pillanatra megvilágosodott,
majd a rakéta visszahullt a tengerbe. – Gyönyörű csillag! Én is készülhettem volna ilyennel a cefalùi tűzijátékra. Ebben a pillanatban felhangzottak a rendőrségi szirénák, Marcas pedig a tömeghez fordult. – Pillanatokon belül partra szállnak a csendőrök. Azt ajánlom, ne váljanak további gyilkosságok bűnrészeseivé. A játszmának vége! A vendégeken eluralkodott a pánik, és ide-oda rohangáltak a kijáratot keresve. Dupin is eltűnt az emelvényről, ahogy Oidipusz és a mester két másik embere is. Isabelle azonban nyugodt maradt, és szórakozottan nézte a lökdösődést a trónszékéről. – Menjetek, gyermekeim! Úgyis találkozunk még! – kiáltotta, majd Anaïshoz fordult. – Számodra még van egy meglepetésem. Lassú mozdulatokkal felállt, és egy vászonzsákot vett elő a szószék mögül. Szemmagasságban meglobogtatta, majd egy határozott karlendítéssel tartalmát a lépcsőre szórta. Anaïs pisztolyát időközben újra Isabelle-re emelte, és homlokáról patakokban folyt az izzadság. Egy barna, gömbszerű tárgy gurult a lány lába elé, aki azonban egy pillanatra sem vette le a szemét hóhérjáról. – Meg sem nézed? Pedig olyan gondosan őrizgetem azóta a bizonyos éjszaka óta. Anaïs érezte, hogy a zsák tartalma nekiütődik a lábfejének, de nem akart odanézni. Pontosan tudta, milyen meglepetésről beszél a mester. Marcas közelebb lépett, de amint meglátta, miről van szó, elborzadva fordította el a tekintetét. A kövezeten egy elszenesedett koponya feküdt, melyen jól kivehetőek voltak a fekete szemüregek, illetve a homlok és a száj körüli bőr maradványai, melyek groteszk grimaszba meredve tapadtak a csontokhoz. Marcas kérlelni kezdte a lányt: – Ne lőjön, Anaïs! Adja oda a pisztolyt, és ne nézzen oda! Most már vége ennek a szörnyűségnek. Engedelmeskedve a felügyelő kérésének, a lány leengedte a karját. Odakint az ablakok alatt elhelyezett rendőri reflektorok a monostor homlokzatát pásztázták. Isabelle hangszórókból érkező hangja magasra szállt: – Anaïs! Nem akarod még egyszer látni a szerelmed? Magam vágtam le a fejét, miután megszöktél. – Nem igaz! – üvöltötte a lány, és fejét az elszenesedett koponya irányába fordította. Anaïs gyűlölete a végsőkig fokozódott. Pisztolyával egyenesen Isabelle fejét célozta meg, és ujját a ravaszra helyezte. – Ne lőjön! Sosem fogjuk megtudni az igazságot, ha most megöli! – kiáltotta Marcas. Ugyanebben a pillanatban rendőrök léptek a terembe. Isabelle magához vette a trónszék melletti állványon fekvő bőrkötéses könyvet. Mindezt olyan megszállottsággal, mint akibe az ördög költözött. Megrázta a több száz éves kötetet, mint valaha Mózes tette a Tízparancsolatot tartalmazó kőtáblákkal. – A szerelem és a halál misztériumának lényege ebben a Casanova-kéziratban található. Amint a világ vallásai megismerik a könyv tanítását, maguktól szűnnek meg létezni, ahogy Aleister Crowley is megjósolta. Valójában ez az írás csillagokká változtatja a férfiakat és a nőket. A végső megszabadulást ajándékozom általa az egész emberiségnek. – Ez őrültség! A kézirat hamisítvány. Téged becsaptak. Tedd le a könyvet, és add meg magad! – ordította Marcas. Isabelle boldogságtól ragyogó arccal bámult Anaïsra. – És te, kedvenc csillagom! Te sem hiszel nekem? Tudod milyen nehéz volt Thomas fejét leválasztani a gerincéről? Azt a gyönyörű arcot… Lövés dördült, majd rögtön utána még egy. Isabelle tágra nyílt szemmel nézett csupa vér mellkasára.
A Casanova-kézirat a földre hullott, Marcas pedig Anaïshoz sietett, és kitépte a kezéből az automata fegyvert. Isabelle bukdácsolni kezdett, és a mellkasából szivárgó vér a könyvre csorgott. – Anaïs… én egy csillag vagyok… Isabelle megperdült a tengelye körül, majd összecsuklott. 68 Két hónappal később Az óriási képernyőre az éjszaka képét vetítették. Öt máglyán öt férfi és négy nő ordított a félelemtől és a fájdalomtól. Dionüszosz felemelt karral állt a lángokkal szemben, arcát maszk takarta el. Érthetetlen varázsszavakat kántált, mialatt áldozatai jobbra-balra tekeregtek a tűzben. Mellette két megtermett dobermann ugatott fogát vicsorítva. A máglyák mögött egy fiatal nő kúszott lihegve a fűben. A jelenetet egy narrátor kommentálta: „A fiatal francia nőnek tehetetlenül kellett végignéznie a vérontást, melyet a Casanova páholy szadista és biszexuális mestere rendelt el. Látnia kellett, ahogy barátja, Thomas kétségbeesetten próbálja kiszabadítani magát. Mindhiába. Teljesen meztelenül, egy fa mögött bújt el, és még ott megfogadta, hogy megbosszulja halálra kínzott szerelmét. Áldokumentumfilmünk a reklám után folytatódik. Kérjük, tartsanak velünk, hogy önök is láthassák, hogy történt a cefalùi mészárlás.” A Mi igaz a hírekből? című műsor meghívott vendégeként Anaïs növekvő undorral figyelte a történetéből készült televíziós áldokumentumfilmet. A szerepét játszó réveteg tekintetű, festett szőke színésznő egyáltalán nem hasonlított rá. A Dionüszoszt interpretáló színész pedig pont úgy nézett ki, mint egy Maréchaux úti bárból szalasztott transzvesztita. A film tele volt hazugságokkal, és Anaïs már bánta, hogy elfogadta a meghívást. Most már azonban késő volt. A levetített képsorok előtt egy félórás interjút készítettek vele, de a műsor producere úgy döntött, inkább a film után játssza be a beszélgetést, hogy az emberek ne Anaïsról alkotott képük alapján nézzék végig a bejátszást. A reflektorok felgyulladtak a színpadon, amit nyomban viharos taps követett. A szilikonozott szájú műsorvezetőnő széles mosolyra fakadt, majd kezével intette csendre a nézőket. – Felkavaró képsorokat láthattunk. Csak gratulálni lehet ahhoz a bátorsághoz, melyet ez a fiatal hölgy a testet öltött gonosszal szemben tanúsított. Anaïs Lesterac, köszönjük, hogy elfogadta meghívásunkat a Mi igaz a hírekből? mai adásába. A gyártásvezető meglobogtatta a kezében lévő táblát, mire a közönség soraiban újabb tapsvihar támadt. A lámpák vakító fényében Anaïs nem láthatta az utasításokat távirányított robotként végrehajtó nézők arcát. Az állandó ováció és Dionüszosz kivetítőre nagyított, hatalmas arca nagyon kellemetlenül hatottak rá. Egy dologra vágyott csak, mégpedig arra, hogy minél előbb elhagyhassa ezt a helyet. A mellette helyet foglaló riporternő barátságosan rámosolygott, majd kezével finoman megigazította a fülhallgatóját. Anaïs számára nem hallhatóan néhány szót suttogott a gyártásvezetőnek, mire az újabb táblát emelt a magasba. Ezen a STOP szó állt csupa nagybetűvel. A taps azonnal megszűnt. A nézők tökéletesen követték az utasításokat, amit még a felvétel előtt vagy tízszer elismételtettek velük. Anaïs szeretett volna még eloszlatni néhány súlyos tévedést, melyet a film állított, de mikrofonját már kikapcsolták. A műsorvezetőnő észrevette vendégének növekvő türelmetlenségét, és nagyot kiáltott: – Köszönjük, hogy velünk együtt izgulták végig a Casanova szekta szörnyűségeiről készített műsorunkat. Az ügy még koránt sincs lezárva. Jövő héten egy tabu témáról, a transszexuális
mozgássérültekről lesz szó itt, a Mi igaz a hírekből? stúdiójában. Kedves barátaim, tartsanak velünk akkor is! A viszontlátásra! Fülsiketítő zene harsant fel, a közönség pedig egy emberként pattant fel, és a biztonsági őrök irányítása mellett megindult a kijárat felé. A riporternő arcára fagyott mosollyal Anaïshoz fordult. – Tartunk egy kis fogadást a kulisszák mögött. Nincs kedve csatlakozni? – Nem, köszönöm. Inkább hazamegyek. A barátom a bejárat előtt vár. Azt azért elmondanám, hogy a dokumentumfilmjük tele van tévedésekkel. Sosem voltam például meztelen. Én… – Nincs jelentősége – vágott közbe a tévésztár, aki évente legalább háromszor a hetilapok címlapjára került. – Maga mostantól médiahíresség. Akartam is kérdezni: Mikor jelenik meg a könyve? – Milyen könyvem? – Csak nem azt akarja mondani… A Dionüszosz-per minden újság vezető híre. Egy ilyen botrány krónikája, akár a Naptemplom Rendé, egész biztosan bestsellerré válna. Isabelle, a gyönyörű és velejéig romlott androgén, briliáns és perverz manipulátor, a megtestesült gonosz, szexuális rítusok papnője, elit szexbárok királynője! Az újságírók bármit megtennének, hogy mindent megtudjanak róla. Csak nem azt akarja mondani, hogy a cefalùi vérontás egyetlen túlélőjeként nem akarja megírni az emlékeit?! – Nem akarom. A műsorvezetőnő kezét Anaïs karjára tette. – A jövő hónapban két oknyomozó munkát is kiadnak Dionüszoszról. Tudom, hogy magát is több kiadó megkereste, hogy megjelentethessék a kalandjait, nem kis összegért cserébe. Egy újságírómat is megkérték, hogy segítsen magának a megírásában… – Sajnálom, de semmilyen ajánlatot nem fogadok el. Anaïs levette a mikrofont kosztümkabátjáról, és felállt. A riporternő csodálkozó arccal, és talán kissé csalódottan ülve maradt. – Szex, erotika, szabadkőművesség, egy miniszter az őrültekházában: igazi főműsoridős téma. Kár, hogy nincsenek felvételek a Casanova páholy szertartásairól. Na mindegy… Még egyszer köszönöm, hogy eljött. A műsort jövő szombaton adjuk le a tévében. Ah, majd' elfelejtettem! A biztonságiak főnöke lekapcsolt két fiatalt a stúdió bejáratánál. Az előírásos motozás során összehajtott transzparenseket találtak náluk, amin az állt: „Dionüszosz a mi felszabadítónk”. A rendőrség kikérdezte őket. – Már csak ez hiányzott! Őrültek, akik még mindig hisznek Dionüszoszban és a tanításában. Biztos, ami biztos, én elköltöztem, és munkahelyet is váltottam. Hátha a történetemnek sikerül megváltoztatnia néhány ember véleményét. Tényleg mennem kell. Anaïs elköszönt a riporternőtől, arcát gyorsan letisztíttatta a sminkessel, és alig öt perc múlva megjelent a vendégek számára fenntartott kijáratban. Marcas már várt rá. A lány és a felügyelő olyan hévvel ölelték meg egymást, mintha napok óta nem találkoztak volna. – Antoine, vigyél el innen, amilyen messze csak lehet! A taxi már megérkezett. – Milyen volt? – Pokoli. Az áldokumentumfilm egyszerűen… – Anaïs megrázta a fejét –, de a műsorvezetőnő hülye kérdései még annál is rosszabbak voltak. Mint egy mániás, folyton a páholy szexuális szertartásairól kérdezgetett. – A nézőszám mindenek felett. Vagy talán, mert ő is Dionüszosz szexbárjainak szorgos látogatója. Ezt egy hírszerzésnek dolgozó kollégámtól tudom. – Engem ez nem érdekel. A magánügye, és én lennék az utolsó, aki ezért elítéli. Viszont tényleg
undorító volt, amit csinált. Ahogy beszálltak a taxiba, Anaïs szorosan Marcashoz simult. Kihasználva az alkalmat, hogy az autópályán alig jár autó, a sofőr szlalomozva előzgette a kocsikat. – Van híred a nyomozásról? – kérdezte a lány a szürke lakóházakat nézve. – Igen, az olasz rendőrség befejezte a kihallgatásokat. Dupin és a cinkosai mindent elmondtak, Pratt barátunk pedig megállapította, hogy amit tettél, jogos önvédelem volt a részedről. Nem fognak felelősségre vonni. Ráadásul egy páholytag sem tartózkodott a bálteremben, amikor lelőtted Isabelle-t. A perre valószínűleg három hónap múlva, Rómában kerül sor. – Mi a helyzet Oidipusszal? – Őt azóta sem találják. Az olasz csendőrök szerint legalább tíz Dionüszoszhoz közeli személy van még szabadlábon. Kis időbe fog telni, mire elkapják őket. A taxi felhajtott az Auteuil melletti kijárathoz vezető körgyűrűre. Az épületek tetején elhelyezett világító reklámtáblák ragyogni látszottak a sötétben. Marcas kedvese vállát simogatta. Minél előbb szeretett volna Assomption utcai új lakásukba érni, ahová épp egy hete költöztek be. Ahogy mobiltelefonja vibrálni kezdett a kabátja zsebében, Anaïs nagyot sóhajtott. – Ezt a számot csak az újságírók ismerik. Azt hiszem, hamarosan beledobom a Szajnába. Három vagy négy embernek adtam meg, de egy hét alatt az összes szerkesztőség megszerezte. Állandóan csörög. Már tíz meghallgatásra váró üzenet van rajta, és tessék, megint hív valaki. Marcas elmosolyodott. Eleinte ő is próbálta rávenni Anaïst, hogy engedjen egy-egy médiafelkérésnek, amit a lány először határozottan elutasított. Miután azonban tudomására jutott a sok számlájára írt abszurd zagyvaság, és egy soha el nem készített interjút is leközöltek, Anaïs mégiscsak beadta a derekát. – Igen… – szólt a lány elcsigázott hangon a telefonba. Anaïs görcsösen kapaszkodott Marcas karjába. Az út egy alagúton vezetett keresztül, melynek narancssárga megvilágítása láthatóvá tette egyre sápadtabb arcszínét és félelemtől kikerekedő szemét. – Én… én… Ez nem lehet igaz – mondta, és kiejtette kezéből a telefont. Marcas megfogta a lány vállát. – Mi a baj? – Isabelle… – válaszolta a lány rémülettől merev arccal. – Mi van Isabelle-lel? – Él. Most hívott. 69 Párizs – A francba! Mit mondott? Anaïs, mint akit elvarázsoltak, nem találta a szavakat: – …Hogy nézzem meg az e-mailjeimet. A taxi elhaladt a Maillot közeli kijárat mellett, innen már csak tíz perc volt a lakásig. Marcas szíve egyre hevesebben dobogott. – Nem lehet igaz – bosszankodott. – Isabelle meghalt. Meghalt, már nem tehet semmit ellened. Ott voltam Pratt-tal a velencei hullaházban, hogy azonosítsam. Ez biztosan valami rossz tréfa, valaki imitálta a hangját. Anaïs, aki még mindig erősen kapaszkodott Marcasba, suttogni kezdett: – Akkor nagyon jól játszik… Azt mondta, mindent meg fogok érteni. Antoine, ez biztosan az ő hangja volt. Dionüszosz hangja. A felügyelő szorosan magához ölelte Anaïst. Valahol mélyen a velencei események óta sejtette, hogy
Dionüszosz ügye nincs lezárva Isabelle halálával. A legrosszabb forgatókönyveket képzelte el magában, de arra egyszer sem gondolt, hogy a Casanova páholy mestere mégis életben maradt volna. A taxi La Muette magasságában elhagyta az autópályát, és most kis utcácskákon haladt át. Anaïs nem szólt többé. Nehéz légzését elfedte a taxitársaság központjából érkező rádiós vétel recsegése. Marcas nehezen tudta palástolni türelmetlenségét. Egy dolgot szeretett volna minél előbb, odasietni a számítógéphez, megnyitni az üzenetet, és a végére járni ennek a visszataszító beugratásnak. Az autó végre begördült az Assomption utcába, ahol a lakások nagy részében már nem égett a villany. Hogy ne ébressze fel a lakókat, a taxis diszkréten leparkolt, Marcas pedig keresgélni kezdett a zsebében. Mialatt pénztárcáját kereste, odahajolt Anaïshoz, és a fülébe súgta: – Menj fel, és kapcsold be a számítógépet! Amint fizettem, megyek én is. – Félek, nem merek egyedül felmenni. Marcas nem erősködött, fizetett, és végül a lánnyal együtt szállt ki az autóból. Anaïs becsukta a kocsiajtót, és körülnézett. A kihalt utca különösen ellenségesnek tűnt a szemében, a ház sötét bejáratát pedig tökéletes búvóhelynek látta most. Akár állhatna ott Oidipusz is, vagy ami még rosszabb, Isabelle, hús-vér emberként, a semmiből előtűnve. Anaïs megborzongott. Biztos volt benne, hogy Marcasnak nincs igaza, és tényleg a mester hangját hallotta a vonal túlsó végéről. Behízelgő hanghordozása, ironikus és fenyegető mondanivalója alapján csak ő lehetett. Dionüszosz nem halt meg. Marcas bepötyögte a kapukódot, és a nehéz üvegajtó kinyílt. Ösztönösen pisztolytáskájához nyúlt, hogy megbizonyosodjon róla, valóban nála van a pisztolya. Velencei hazatérésük óta a felügyelő egy pillanatra sem vált meg szolgálati fegyverétől. A lifthez vezető előtérben minden nyugodtnak tűnt. Anaïs megnyomta a hívógombot, és idegesen a felügyelőre pillantott. – Emlékszel még Isabelle utolsó szavaira? Marcas bólintott. A jelenet örökre az emlékezetébe vésődött. Isabelle tébolyult arckifejezése, a kezében szorongatott Casanova-kézirat, és a mondat, melyet halála előtt mondott: – Emlékszem. Azt mondta: „Én egy csillag vagyok”. Nem értettem, mit akar ezzel mondani, de az biztos, hogy a végére teljesen megőrült. Anaïs és Marcas beszállt a liftbe. Az a néhány másodperc, amit a liftben töltöttek, örökkévalóságnak tűnt a számukra. Anaïs megkereste a táskájában a kulcscsomót. – Remélem, hogy… senki nem vár ránk a lakásban. A felügyelő válaszadás helyett megszorította a kezét, majd elsőként szállt ki a liftből. Elvette a kulcsot, és belehelyezte a zárba. Megkérte Anaïst, hogy húzódjon hátrébb, és kezébe vette a szolgálati fegyverét. Az ajtó a sarokvasak szokásos csikorgásával nyílt ki. Marcas óvatosan belépett a lakásba, felkapcsolta a villanyt, és pisztolyát az előszoba felé irányította. Várt néhány pillanatot, majd elment a nappaliig. A lakásban nem volt nyoma idegen behatolónak. A nagyszobának berendezett helyiség halvány narancssárgás fényben úszott. A felügyelő elégedetten fordult vissza, gyorsan körülnézett a többi szobában, és visszament a folyosóra Anaïsért. A lány nagyot sóhajtott, kabátját az előszobaasztalra dobta, és elindult a dolgozószoba felé. Sietve leült, és bekapcsolta a számítógépet. – Antoine, kérlek, hozz valamit inni, különben nem lesz bátorságom megnyitni a postafiókom. A felügyelő egy üveget vett ki a bárszekrényből, kinyitotta, és a dugóhúzót az üvegasztalra helyezte. A merevlemez zúgva-búgva tette a dolgát, Anaïs pedig egy húzásra kiitta a poharat, amit Marcas nyújtott felé. Kapcsolódott az internethez, mire az új üzenet érkezését jelző boríték valóban megjelent a képernyőn. Megnyitotta a levelet, melyhez egy csatolt fájl is tartozott. A csatolmány egy
videofelvétel volt. Anaïs habozni látszott, majd mégis rákattintott a fájl megnyitására, tudván, hogy innen már nincs visszaút. Marcas a lány mögött állt, és kezét a vállára téve várta, mi következik. A letöltés befejeződött, és egy kép jelent meg a monitoron. A felügyelő hatalmasat káromkodva felkiáltott, Anaïs pedig ösztönösen hátrébb húzódott. Isabelle mosolyogva bámult rájuk velencei trónszékéből. Intett a kezével, mire a kamera ráközelített az arcára. A számítógép hangszórói a mester szavát visszhangozták: – Örülök, hogy újra találkozunk – hangja lágyan csengett. – Nem mindennap esik meg az emberrel, hogy halottként beszélhet az élőkhöz, azokhoz, akiknek még feladatuk van a Földön. Hogy vagytok, mióta nem láttuk egymást, kedves Anaïs és Antoine? Csend állt be, mintha csak arra várna, hogy feleletet kapjon a kérdésére. – El is felejtettem, hogy nem tudtok válaszolni… Mire megkapjátok ezt a felvételt, valószínűleg már rothadásnak induló hulla leszek. Isabelle újra szünetet tartott, majd folytatta: – Ez az én virtuális végrendeletem. Azt tanácsolom, hogy figyelmesen hallgassátok, amit mondok. Hamarosan egy másik végrendelet – ugyancsak virtuális – is napvilágot lát, de azt az egész emberiségnek szánom. Anaïs, jogod van megtudni, miért hagytam, hogy megölj. Te csak eszköz voltál a halálomhoz, de egyedül én tehetek róla, hogy így történt. Marcas gyorsan menteni kezdte a videót, mert úgy gondolta, később döntő bizonyíték lehet a perben. Isabelle egyenesen a kamerába nézve beszélt: – Az egész négy évvel ezelőtt kezdődött, mikor az apám újra feltűnt az életemben, vagyis inkább egy jó barátja, ő ugyanis egy karambolban már régebben meghalt. Kiderült, hogy egy előttem addig ismeretlen birodalmat hagyott rám, az általa mélyen tisztelt Casanováról elnevezett, igencsak szabados erkölcsű klubokat. Akkoriban még egy szektákra specializálódott szociológus voltam, mindamellett fiatal szabadkőműves inas. Egyszerre zuhant a nyakamba az egész. Először elképzelhetetlennek tartottam, hogy átvegyem a bárok vezetését. Végül apám könyvelőjével úgy döntöttünk, hogy létrehozunk egy vállalkozást, és én úgy folytathatom a mindennapjaimat, mint annak előtte. Befizettem az örökösödési adót, és nem kívántam tovább részt venni a vállalkozás működtetésében. A könyvelő vállalta, hogy kezébe veszi az üzletet. Isabelle közelebb helyezkedett a kamerához. – Apám temetésén találkoztam először legközelebbi barátjával, Henry Dupinnel. Ő segített neki a vállalkozás beindításakor. Ez az ember elbűvölt engem, akkoriban még könnyű volt. Bevezetett az általa kialakított szűk baráti körbe, melynek tagjait az ezotéria és a szexuális mágia gyakorlata tartotta össze. A találkozás igazi felismerés volt számomra. Mondhatni újjászülettem. A gyakorlati oldal egy kivételes ember, Aleister Crowley elképzelésein alapult. Marcasnak már beszéltem róla. Éveken keresztül tanulmányoztam Crowley filozófiáját, illetve az általa kidolgozott módszereket, és a tanítvány szép lassan mestere fölé emelkedett. A nővéreimmel közösen végzett szigorú páholymunkát ehhez képest feleslegesen keménynek és mérhetetlenül egysíkúnak találtam. Bár a szabadkőműves szertartásoknak egyáltalán nem része, a szexualitás a spirituális fejlődés legtermékenyebb talaja. Egyszerre megvilágosodott előttem a sorsom. Az apámtól örökölt klubok elegendő pénzt és határtalan lehetőséget szolgáltattak a kísérletezésre. Két évvel a beavatásom után Dionüszosszá váltam, és egyben a Casanova páholy mesterévé. Maradtam természetesen Isabelle Londrieu is, a szekták híres szakértője, alázatos és engedelmes szabadkőműves nővér. Milyen fura is az ember sorsa. A szektavezér arcára széles mosoly ült ki. – Végzetem egy skóciai utazás alkalmával nyilatkozott meg előttem másodszorra. Dupinnel Crowley
birtokát látogattuk meg, mikor egy antikváriusnál véletlenül rátaláltunk a mágus egy halom kiadatlan írására. Volt közte egy elképesztő szöveg is, egy Casanova kézjegyével ellátott dokumentum, melyet Crowley egy németországi utazása során szerzett meg. Miután hazatértünk Párizsba, hosszan tanulmányoztuk az írásokat, melyekből kiderült, hogy Casanova granadai élményei alapján Crowley létrehozott egy addig ismeretlen tantrikus módszert. Ráadásul ő sokkal messzebbre jutott a szerelem művészetének gyakorlatában, mint a velencei csábító. Crowley a „csillag útjának” nevezte el módszerét, mely közös rezgésszámra állítja a szexualitást, az érzelmeket és az értelmet. Emlékszel, Anaïs? A kérdésre Anaïs akaratlanul is elvörösödött. – Dupin titokban szakértők véleményét is kikérte a kézirattal kapcsolatban, és ki is derült róla, hogy hamisítvány. Nagy valószínűséggel maga Crowley készítette. Talán azért, hogy érvényt szerezzen tanításainak, de az is lehet, hogy így akart pénzt kicsalni az általa alapított spirituális társaság egyik gazdag tagjától. Crowleyból az idők során nagy csaló vált. Akárcsak belőlem. Az elbeszélésnek ezen a pontján hirtelen szünet állt be. Isabelle kezébe temette az arcát, mint akit valóban bánat gyötör. Anaïs és Marcas várt szótlanul, a halott nő története teljesen a hatalmába kerítette őket. Így telt el csendben néhány másodperc, mire Isabelle folytatta: – Én javasoltam Dupinnek, hogy használjuk Crowley technikáját a páholyban. A módszer fantasztikusan működött. Olyan volt, mint egy szexuális energiát felszabadító szerelmi akupunktúra. És ez még csak a kezdet volt. Az orgazmus, melyet mindenki úgy és akkor élt át, ahogyan és amikor csak kedve tartotta, egy idő után olyan függést alakított ki, mint valami drog. Crowley szerint a módszer rendszeres gyakorlásával túl lehetett lépni az eksztázison, és el lehetett jutni egy végső pontig, a halál kapujáig. Az ember magában egyesíthette általa Érosz és Thanatosz hatalmát. Egy este kedvenc partnerem és én elsőként indultunk el az úton. Amit akkor átéltem, leírhatatlan. Amikor felébredtem azonban, a férfi, akivel előtte szeretkeztem, halott volt. Hogy úgy mondjam, nem élte túl a megrázkódtatást. Az orvosok ütőértágulat-szakadást állapítottak meg. Akkor értettem meg az élmény valódi jelentőségét, és jövőbeli küldetésem mibenlétét. – Ez nem lehet igaz – suttogta Anaïs. – Így történt, hogy a Casanova páhollyal párhuzamosan megalakítottuk az apátság körüli társaságot, a szokásos szektás működési elv alapján. Ez a kör azonban a műhellyel ellentétben nyitott volt, és tagjain szerettük volna lemérni a gyakorlatok hatását anélkül, hogy felfedtük volna előttük a tudás mélyebb rétegeit, azaz valós tartalmát. Dupin megtanította, hogyan fejleszthetném ki magamban ezt az androgén jelleget. Zseniális divattervezőként nem esett nehezére a feladat. Segítségével egy idő után bárhol, bármikor könnyen elhitettem magamról, hogy férfi vagyok. Dupin egy nagy párizsi üzletház hirdetéséből merítette az ihletet. A fotó, mely alapján az ötlet született, férfiként mutatja az áruház bálványozott modelljét, Laetitia Castát. Átváltozásom elképesztően jól sikerült, de számomra volt a leglátványosabb. Férfiként öltözhettem, férfiként gondolkodhattam, férfiként vágyakozhattam. A klubok vendégeinek filmezése, melyet a tudtukon kívül tettem, mindennél jobb módszernek bizonyult a férfiúi szenvedély megismerésére. Viszont… Isabelle itt megint szünetet tartott, és dörzsölni kezdte a halántékát. A képernyőn keresztül úgy látszott, mintha arca izzadságtól gyöngyözött volna. – …a dolgok nem sokkal ezután rosszra fordultak. Megmagyarázhatatlan eredetű migrének kezdtek gyötörni. Egy jó barátnőm, doktor Cohen javasolta, hogy készíttessek el néhány vizsgálatot. Amolyan rutinteszteket. Marcas felügyelő nem beszélt erről, Anaïs? Pedig a Saint-Antoine Kórházban még úgy tűnt, nagy hatást tett rá a doktornő. Anaïs kérdőn Marcasra pillantott, aki igenlően bólintott.
– Kiderült, hogy tumor van az agyamban, egy icipici sejtburjánzás. Az orvosi szakzsargon szerint ezt hívjuk ráknak. A szkenneres vizsgálat megmutatta a formáját is. A daganat olyan volt, mint egy csillagkép, a halál csillaga. Maximum két évet adtak. Ekkor értettem meg mindent. – A csillag! – ismételte félhangosan Marcas. – …Ekkor értettem meg a sorsom. Nem akartam anélkül elmenni, hogy ne hagynék nyomot a világban. Hogy a tanításom túlélhessen engem, valamilyen különleges tettre volt szükség. Ha közönséges rákban haltam volna meg, csak a páholytagok és az apátság szűk köre folytatta volna a Dionüszosz nevéhez kötődő kultuszt. Akárcsak az a több száz szorgos szekta a világban, mely máig is folytatja a halott gurujuk által kijelölt utat. Nem, az én sorsomnak nagyszerűbb halállal kellett beteljesednie. Isabelle hangja egyik pillanatról a másikra átforrósodott: – Ezért hát a magam javára fordítottam a betegségem, hogy mártírrá váljak a halálom után. Mint Krisztus, feláldozom magam a kortársaim számára, akik most talán legszívesebben leköpnének, de később ők is látni fogják, hogy én voltam a kiválasztott… – Ez megőrült! – kiáltott fel Marcas. – Ehhez viszont szükségem volt egy Júdásra. Rád, Anaïs! Isabelle kinyújtott mutatóujja az egész képernyőt beterítette. – Téged választottalak az apátság összes tagja közül. Egyedüli túlélőként, a lelkedet emésztő gyűlölet által egyedül te feszíthettél engem keresztre. Miután sikerült kiszabadulnod a máglya fogságából, egyre azon voltam, hogy fokozzam benned az irántam érzett utálatot. Azt az üzenetet is azért küldtem neked Oidipusszal Granadába, hogy életben tartsam vele a lelkedet emésztő gyűlöletet, és mondhatom, nagyon tetszett, ahogy dühtől lángoló tekintettel a kamerába nézel. Ami a Velencében történteket illeti, ha nem lett volna bátorságod megölni, egy emberem akkor is lelőtt volna, miközben nekem szegezed a pisztolyt. Isabelle megállt az elbeszélésben. A kamera most csak a szemét vette. – Kedves Marcas! Rólad majdnem megfeledkeztem, szegény kis szabadkőműves fivérem. Biztosan rosszul érzed magad ebben a történetben, ahol kivételesen nők játsszák a főszerepet. A Királyi Palotában történt haláleset utáni nyomozás által te váltál a hiányzó láncszemmé. Valamikor a kultuszminiszter és Manuela is úgy döntött, hogy társaikkal együtt követik a csillag útját. Meg is fizették az árát. A következményekkel viszont neked kellett megbirkóznod. Igazán jól éreztem magam veled, Marcas. Élveztem, hogy beszélhetek neked Crowleyról, és elvihetlek a Saint-Antoine Kórházba. Jó társaság voltál. Persze, ha lett volna egy kis eszetek, neked és a testvéreidnek, kicsit kérdezősködhettetek volna rólam a páholyomban. Úgy hírlik, a Crowleyról tartott rajzolatom elárulta túlzott lelkesedésemet. Néhány nővérem azóta gyanakszik rám. Szegény Marcas! A nők mindig is körültekintőbbek voltak. Isabelle fájdalomtól eltorzult arccal kiáltott fel. Intett, mire a kamera a San Fransesco-monostor csúcsíves ablakait kezdte venni. Anaïs úgy meredt a képernyőre, mint aki bűvölet hatása alatt áll. – Hagytam, hogy manipuláljanak. Hagytam, hogy… – Nem. Ez csak blöff. Rossz tréfa. Még a halála után is provokálni próbál, de nem engedem, hogy megint túljárjon az eszeden – vágta rá Marcas kissé bizonytalan hangon. A kamera újra Isabelle feszült arcát mutatta. – Ideje befejeznem a végrendeletem. Készülnöm kell a ma estére, A csillag ünnepe a Kelet ablakában álarcosbálra, melyen ti is részt vesztek. Ti lesztek a tiszteletbeli vendégek, hiszen ti feleltek majd a halálomért, melyet meg is örökítünk az utókor számára. Ez azonban még nem minden. Ahogyan
Crowleyt, úgy a jó öreg Casanovát is a szolgálatomba állítottam. Követőim hamarosan elkezdik terjeszteni az eredeti-hamis kéziratot, az általam írt „újtestamentummal” együtt. A tény, hogy egymillió eurót fizettem a kötetért, minden eredetiségével kapcsolatos gyanút eloszlat majd. Az én drága Casanovám egy olyan vallás alapítójává válik, melyben én játszom a megváltó szerepét. Én, egy nő… Ez aztán a fennkölt irónia, nemde? A felvételnek itt a vége, s ezután automatikusan törlődni fog. Viszlát mindkettőtöknek! Kezdődjék az ünnepség! Isabelle diadalittas arca eltűnt a képernyőről. Marcas felpattant, és lázasan a billentyűzetet kezdte nyomogatni, hogy elmenthesse a videót. – A francba! Tényleg kitörlődött. Anaïs tekintete továbbra is az üres monitoron függött. – Miféle újtestamentumról beszél ez? Az… az érzésem, hogy ennek a sok szörnyűségnek még mindig nincs vége. Marcas szorosan magához ölelte kedvesét. – Dehogy! Ez a nő őrült, beteg. Holnap ráállítok néhány szakembert az ügyre. Meg fogjuk találni az üzenet küldőjét. Talán Oidipusz az, vagy egy másik embere. Nem tudom, de ígérem, hogy megtaláljuk, és a rémálomnak egyszer s mindénkorra vége. – Biztos vagy benne? – Igen, gyere aludni! Szükséged van a pihenésre. Anaïs finoman eltolta magától a felügyelőt. – Nem, nem tudnék aludni. Túl ideges vagyok. Inkább nézem egy kicsit a tévét. Nemsokára utánad megyek, de előbb lazítanom kell egy kicsit. – Rendben, de ne maradj sokáig! – Becsszó! Marcas bement a hálószobába, és vetkőzni kezdett. Hallotta, ahogy Anaïs bekapcsolja a tévét. Hozzászokott már ahhoz, hogy barátnője nehezen alszik el, és hajnali egyig valószínűleg most sem fekszik ágyba. A felügyelő tagjai hirtelen elnehezültek, gyorsan lekapta magáról az inget, és bebújt a takaró alá. Egyre Isabelle elkínzott arcát látta maga előtt, és azon gondolkodott, hogyan hagyhatta így félrevezetni magát. Marcas éppen lekapcsolta az éjjeli lámpát, amikor az éjszaka csendjét rettenetes sikoltás törte meg. 70 Párizs Marcas kipattant az ágyból, és a nappaliba sietett. Anaïs görcsbe rándult arccal ült Oidipusz mellett a kanapén, aki kést szorított a torkához. A férfi arcán ugyanaz az ironikus mosoly ült, mint Velencében és később Granadában, mely alapján azt lehetett gondolni, hogy gazdája gondolatban az egész világot kigúnyolja. Marcas érkezésére Oidipusz nagyot kiáltott: – Kedves Marcas! Végre újra együtt vagyunk. Pedig meg voltam róla győződve, hogy rám találtok abban a poros konyhaszekrényben. Kicsit gyakrabban kellene takarítanotok, nagyon elhanyagoljátok ezt a lakást. – Engedd el! – Csigavér, felügyelő! Nem sok hiányzik hozzá, hogy elvágjam a torkát. Ülj le szépen a tévé elé! Csak okosan! Megnézünk egy rövidke műsort. Gyerünk! Minthogy más választása nem volt, Marcas leült a díványra, miközben egyre átkozta magát, hogy szolgálati fegyverét megint az irodának használt helyiségben hagyta. Oidipusz nem engedett a szorításán, és jobb kezével finoman Anaïs mellét simogatta. – Kicsi, de feszes, ahogy szeretem. Te aztán biztos nem unatkozol, zsarukám. Ez a kislány az apátságban is híres volt arról, mennyire szeret hancúrozni.
Marcas szemével követte a penge mozgását, miközben támadójuk folytatta: – Amióta elhunyt Isabelle-ünk utasításait követem, az az érzésem, szinte nem is marad magamra időm. Itt volt, ugye, a videó, amit interneten kellett átküldenem, a telefonhívás hangfelvételről, és most itt vagyok, hogy az élet nagy kérdéseiről társalogjak veletek. Nagyon fárasztó az én munkám, de küldetésem szerencsére hamarosan véget ér. Anaïs megpróbált felemelkedni, mire támadója a nyakához szorította kését. A lány mellkasán egy vércsepp gördült végig. Marcas felpattant. – Még egy lépés, és kinyírom. Ülj vissza, zsarukám! Most rögtön! Marcas dühtől eltorzult arccal ült vissza a helyére, mialatt a tévéképernyőn először a híradó főcíme, majd rögtön utána egy közkedvelt bemondó arca jelent meg. – Kezdődik is! – harsogta Oidipusz. A riporter komor arccal kezdett bele mondanivalójába: – Szerkesztőségünk az imént különleges dokumentumhoz jutott hozzá, mely teljességgel újraértelmezi a Casanova páholy és a Cefalùn történt mészárlás ügyét. A szóban forgó felvétel a Dionüszosz néven is ismeretes Isabelle Londrieu-vel készült nem sokkal halála előtt. Hosszas etikai vita után munkatársaim úgy döntöttek, hogy az anonim feladótól származó dokumentumot kötelességünk megosztani önökkel. Marcas mereven bámult a képernyőre, ahogyan azt valószínűleg tévénézők ezrei tették még rajta kívül. A készülék monitorján Isabelle jelent meg, pontosan ugyanazzal a háttérrel, mely az Anaïsnak emailben küldött felvétel díszletéül szolgált. – Üdvözlöm önöket, Isabelle Londrieu vagyok. Egyesek Dionüszoszként, a Casanova páholy szellemi vezetőjeként ismernek, íme, a végrendeletem! Arra az esetre, ha történne velem valami, szeretném tudatni a világgal, hogy a csoportom és én egy nemzetközi összeesküvés áldozatai lettünk. Nem én rendeltem el a Cefalùn véghez vitt tömeggyilkosságot, az én közösségem ugyanis békés társaság. A szörnyűség igazi elkövetői az országokon átívelő szabadkőművesség előtt behódolt, magas beosztású európai kormánytagok. Tudom, miről beszélek, mivel valaha én is szabadkőműves voltam. Ezzel együtt szektákra specializálódott szakemberként elmondhatom, hogy én soha nem hoztam volna létre ilyen jellegű közösséget. Remélem, hogy van néhány olyan tiszta lelkű ember önök között, aki elhiszi, amit most mondok. Tudom, hogy az életemre fognak törni. Azok a körök, melyeket az imént lepleztem le önök előtt, sikerrel manipulálták egyik fiatal követőmet. Nem haragszom rá. Azért kényszerült hazugságra, hogy a bőrét mentse. – Ribanc! – horkant fel Anaïs. Isabelle hangja meg-megremegett: – Nem tudom pontosan, mi fog történni velem, de az biztos, hogy engem és barátaimat egy francia és olasz szabadkőműves rendőrökből álló kommandó üldöz. Egyikük a sötét múltú P2 páholy egykori tagja. Nem valószínű, hogy könyörületesek lesznek hozzánk, mivel szoros szálak fűzik őket Szicíliában megégetett társaim gyilkosaihoz. Félek. Még egy dolgot szeretnék elmondani, mielőtt… – Isabelle egy pillanatra elhallgatott. Megtörölte homlokát, majd folytatta: – …Az általam vezetett társaság rendkívüli titokra bukkant Giacomo Casanova egyik kéziratában, melyben a szerelem művészetéről ír. Egy olyan titokra, mely az egész emberiség sorsát átalakíthatja, és pont ezért nagyon szúrja a hatalom mindenkori birtokosainak a szemét. A kézirat egy másolatát el fogjuk juttatni a lehető legnagyobb számú címzett részére. Most elbúcsúzom, és arra kérem önöket, ne higgyenek a hatóságok, és az őket kiszolgáló média hazugságainak. Könyörgök… A Casanova páholy nem szűnhet meg létezni! Isabelle félelmes pillantással még utoljára a kamerába nézett, majd eltűnt a képről. Marcas fogát csikorgatva kiáltott fel:
– Bravó! Ez aztán a finom leves, minden összetevő benne van. Egy kis nemzetközi összeesküvés, szabadkőművesek, egy befolyás alatt álló szerencsétlen szektatag, megvásárolt újságírók, a P2 páholy… Már csak Bin Laden hiányzik. A főnököd jól kifogott rajtunk. Megmondom én, miért szervezte meg ezt a felettébb látványos kivégzést, és hárította át a felelősséget. Az áldozat szerepében szeretne tetszelegni, és ikonná válni. – Jobbat mondok. Mítosszá lenni – egészítette ki Marcas meglátását Oidipusz. – Halhatatlanná válni, örökké fiatalnak maradni. Amolyan spirituális Marilyn Monroe-ként élni az emberek emlékezetében. Dionüszosz egy új vallás mártírjaként halt meg, mely mögött hatalmas és titokzatos erők állnak. Misztikummal átszőtt szavait emberek tízezrei veszik majd készpénznek. Biztos lehetsz abban, hogy az internet szélsebesen fogja szétvinni a hírét a világban. A tévéstúdióban időközben megkezdődött a vita. Úgy tűnt, Oidipuszt teljesen lenyűgözi a látvány. Marcas lassan a kanapé szélére húzódott, és magához vette a távirányítót. – És most mi lesz? – kérdezte a felügyelő. – Nagyon egyszerű – csattant fel Dionüszosz bérence. – Szegény Anaïsra holtan találnak rá egy búcsúlevél kíséretében, amit most lesz olyan kedves, és megír. Vallomásában bevallja, hogy egy szabadkőműves rendőr utasításait követte, miután… – Micsoda? – Azok után, hogy Isabelle-t megölte, Anaïs életének már semmi értelme. Te is tudod, mi vár a Júdásokra… Marcas a maximumra tekerte a hangerőt. A házimozi-rendszer hangfalai most olyan erővel harsogták a riporter szavait, hogy a könyvszekrény üvegezett ajtajai is belerezegtek. – Szeretnénk felhívni nézőink figyelmét, hogy Dionüszosz verzióját egyelőre semmilyen tény nem támasztja alá. – Azonnal halkítsd le! – ordította Oidipusz, akinek hangját majdhogynem teljesen elnyomta a tévéből áradó hangzavar. – Épp ellenkezőleg, a nyomozás során megcáfolhatatlan bizonyossággá vált Isabelle Londrieu és néhány szektatag bűnössége. A szakértők világosan kimondták… Marcas átkapcsolt egy zenét sugárzó adóra, majd a távirányítót Oidipusz lábához hajította. A lakás falait elektronikus zene rezgette. – A szomszédok öt percen belül itt lesznek. Ebben a házban illik betartani a szabályokat – vetette oda a felügyelő. A plafon tompa puffanások zaját visszhangozta. Oidipusz, akit szemmel láthatóan zavarba hoztak Marcas szavai, a földre kényszerítette Anaïst. A televízió hangereje egyre elviselhetetlenebb lett. A felügyelő egyszer csak felpattant a kanapéról, és öklével egyenesen a betolakodó halántékára ütött. Oidipusz megtorpant, rátiporva porrá zúzta a távirányítót, majd elengedte Anaïst, aki oldalára hengeredve menekült. A tévé kikapcsolt, a zene pedig egy csapásra elhallgatott. A két férfi dühödten esett egymásnak. Oidipusz többször egymás után gyomorszájon vágta Marcast, aki hiába próbált védekezni, ellenségének sikerült átvennie a vezetést. A felügyelő az üvegasztalnak csapódott, itt érte Oidipusz következő ütése, minek következtében felrepedt az ajka. Marcas torkán érezte támadója egyre erősödő szorítását. Látása elhomályosult, és úgy érezte, hamarosan nem jut elég vér az agyába. Megragadott egy hamutartót, és egy hirtelen mozdulattal ellensége arcába vágott vele. Oidipusz fájdalmában hangosan felkiáltott, de a felügyelő torkát nem engedte el. Marcas újra lecsapott, mire a szorítás megszűnt. A felügyelő csuklott néhányat, majd minden erejét összeszedve nekilódult. A taszításra Oidipusz elveszítette az egyensúlyát, és elvágódott. Marcas felállt, és teljes erőből ellensége bordái közé rúgott, aki másodszorra is felüvöltött.
Anaïs a kanapé háttámlájába csimpaszkodva figyelte a történéseket. Marcas vérző szájjal felé fordult, és így szólt: – Hozd ki a pisztolyt az irodából! Siess! Anaïs felállt, és épp indult volna, amikor észrevette, hogy Oidipusz felegyenesedik Marcas háta mögött, és gyűlölködő pillantásokkal előhúzza kését. – Antoine, fordulj meg! – kiáltotta Anaïs. A szemközt elhelyezett falitükörben Marcas is meglátta kezében kést tartó ellenségét, mire a földre vetette magát, és utolsó erejével Oidipusz sípcsontjának lökte az asztalt. Dionüszosz szolgája visszahőkölt, de Anaïs már várt rá, és a férfiba döfte az asztalról elvett dugóhúzót. Oidipusz úgy ordított, mint egy sebzett vadállat, és gyűlölködve nézett a lányra. Kését a kanapéra ejtette, majd megpróbált elindulni, de Marcas megelőzte, és nagyot ütött rá. A férfi a hasát fogta, majd kifejezéstelen tekintettel felegyenesedett. A selyemingét bepiszkoló vérfolt egyre növekedett. – Isabelle… Oidipusz rongybabaként zuhant a szőnyegre, melyet elöntött a vér. – Fáj… nagyon fáj! – kiáltozta. Anaïs mellé guggolt, és érdes hangon a következőket mondta neki: – Jó látni, ahogy szenvedsz és ahogy… megdöglesz. – Hívnunk kell a mentőket – jelentette ki Marcas, miközben melléjük térdelt. – Nem! – kiáltotta Anaïs. – Szeretném végignézni, ahogy elvérzik. Dionüszosz bérence gilisztaként tekergett ide-oda a földön, és szemével segítségért esedezett. A szobában a kiürülő belek orrfacsaró szaga terjengett. – Elég! Hívom a mentőket. Oidipusz, akinek ereje szemmel láthatóan egyre gyengült, érthetetlen szavakat mormogott. Anaïs a füléhez hajolt, és belesúgott valamit. Marcas nem hallotta a lány szavait, azt viszont látta, hogy támadójuk szeme tágra nyílik, és mellkasa nem emelkedik meg többé. – Mentőkre már nincs szükség – mondta Anaïs, és felállt. – Mit mondtál neki? – Csak annyit, hogy mégiscsak sikerült megbosszulnom Thomast.
UTÓSZÓ Hotel des Bains, Biarritz Egy hónappal később Az újság esti száma az asztalon hevert összehajtva, rajta a főcím: Újabb gyilkosságok… A felügyelő megpróbálta feltűnés nélkül arrébb tolni a lapot, de Anaïs már nyújtotta is a kezét. Marcas nem mert a lány szemébe nézni. A teraszon ugyanolyan párok vacsoráztak, mint ők, akiket ugyanazok a fehér szmokingos pincérek szolgáltak ki, mint őket. Az Hotel des Bains szálló, mely a XIX. század óta szinte változatlan formában képviselte a tőle megszokott minőséget, a nyugalom és a diszkréció légkörét árasztotta ebben a kora nyári időszakban. Ezért is esett rá a választásuk. A csendet végül Anaïs színtelen hangja törte meg: Tegnap újabb holttestre bukkantak a párizsi Volta utcában, szám szerint a hatodikra három nap leforgása alatt. Csakúgy, mint korábban, ezúttal is egy fiatal nőről van szó, és a halál körülményei ez esetben is tisztázatlanok. Bizonyos rendőrségi források alapján megtudtuk, hogy a lakás falaira ismeretlen kezek a hírhedt guru, Dionüszosz dicsőségét hirdető feliratokat, illetve a tekeredő csillag motívumát, a szekta szimbólumát festették. A szertartásos módon véghezvitt kivégzés egy egyre hosszabbodó lista végére iratkozik fel. A hatóságok leghatékonyabb módszereik bevetése mellett sem tudtak mindezidáig gátat szabni az okkult őrület hullámainak. A beszélgetés zaja elült körülöttük, Marcas pedig idegesen szorongatta kezében a poharat. A mellettük helyet foglaló pár leplezetlenül bámult rájuk, majd a férfi Anaïshoz hajolt, és kezét az újság felé nyújtotta. – Megengedi? Anaïs bólintott, mire a pár gyorsan átfutotta a cikket. – Önöket meglepi a hír? – kérdezte végül a harmincas éveiben járó ismeretlen nő, aki márkás zakót, elegáns fazonú farmernadrágot és magas sarkú cipőt viselt, melyre itt-ott a tenger homokja tapadt. – Önt talán nem? – kérdezett vissza döbbenten Anaïs. – Nem. Isabelle Londrieu gyönyörű nő volt, és a története mindenkit lenyűgöz. Tudták, hogy egyes nagyvárosokban sablonnal festik az arcát a házfalakra? Néhány, galériában dolgozó barátommal szeretnénk kiállítást szervezni… – És mi a helyzet a halottakkal? Vagy az ön szemében ez is művészet? – vágott közbe Marcas. – Legalább szép véget értek. Még mindig jobb, mint kórházi elfekvőben vegetálni, vagy várni, hogy felvirradjon, ahogy az öregek teszik. Meg aztán… – Meg aztán? – Ott van ugye a gyönyör, amiben részük volt – mondta sejtelmesen a nő, miközben társára nézett. Az idegen férfi az asztalra tette az újságot, és leemelte finom, aranykeretes szemüvegét. Kimerevedett mosollyal nézett asztalszomszédaira. Marcas Anaïs füléhez hajolt. – Hacsak te nem szeretnéd folytatni a társalgást ezzel a két bájgúnárral, azt javaslom, tűnjünk el. – Én is pont ezt akartam mondani, drágám. A pár legnagyobb megdöbbenésére Anaïs és Marcas szó nélkül felállt az asztal mellől, majd a szobájukba siettek. A felügyelő becsukta maguk mögött az ajtót, megfordult, és derekánál fogva magához húzta kedvesét. Ajkaival végigsimogatta a lány arcát, aki tettetett vonakodással tolta el magától a férfit. – Ni csak, felügyelő úr! Elég, ha egy fiatal hölgy gyönyört emleget a jelenlétében, az ön képzelete
máris szárnyra kap. – Néha nagyon befolyásolható vagyok – válaszolta Marcas, és jó erősen magához szorította Anaïst. – Gyönyör… Ezek azt sem tudják, miről beszélnek – suttogta a lány szerelmesen. Marcas megcsókolta kedvese nyakát. – Erről jut eszembe. Már régóta szerettem volna kérdezni tőled valamit… Dionüszosz tanítása nem csak elméleti jellegű volt, ha jól gondolom. Hogy ennyi követője akadt, biztos annak is köszönhette, hogy… – Hogy a gyakorlatban is tanította a módszerét. Tudod, rég várok már erre a kérdésre. Marcas nem mert szólni, és egyre erősebben szorította magához a lányt. Anaïs hangjából melegség áradt, mely valósággal megbabonázta párját: – Szeretnéd, hogy mutassak valamit? Kezdhetnénk például a „bacchánsnők cirógatásával”. – Bacchánsnők? Egy egész kurzusra való trükk van a tarsolyodban? – Úgy kell elképzelni, mint egy finom csiklandozást. Engedd el magad! A szerelmesek teste szorosan egymáshoz simult. Vékony nyári ruháik hamarosan világos foltokba rendeződve hevertek a padlószőnyegen. Alig telt el néhány perc, a pár heves ölelkezésben forrt össze. Marcasnak nem is kellett ennél több. Dionüszosz, a szekták őrülete és az újabb halálesetek hirtelen mind a semmibe vesztek. Most egyedül az számított, hogy egyesülésük minél tovább tartson. Anaïs mutatóujja lassan felkúszott szerelme combjának hátoldalán, majd megállt izgalomtól megkeményedett fenekének szegletében. A lány kezét pár centivel beljebb csúsztatta, és simogatni kezdett egy pontot. Az egyre fokozódó izgalom hullámokban tört a felügyelőre. Kedvese folytatta a cirógatást, mire Marcas egész teste remegni kezdett, és görcsösen összerándult. – Elég! Nem bírom tovább. – El tudnálak juttatni a csúcspontra kizárólag ennek a területnek a simogatásával – rebegte Anaïs. – Látod?! Ez a titok. A szerelem akupunktúrája. Sok hasonló pont van még – mondta a lány, majd újra simogatni kezdte szerelmét, aki néhány pillanat múlva ernyedten hanyatlott az ágyra. A kihalt tengerpartra enyhet hozó sötétség telepedett. Anaïs szótlanul sétált kedvese mellett a Szűz Mária sziklák felé. A dagály megállíthatatlanul tört előre, szétzúzva útjában a homokvárakat, melyeket gyerekek építgettek türelmesen a délután folyamán. Marcas merengve nézte, ahogy a tornyok egymás után omlanak össze a hullámok árja alatt. – Nincs mit tenni. Az embereket nem lehet megváltoztatni. Sosem fognak behódolni a tiltás előtt. – Még a halál árán sem? Marcas nem válaszolt. A sziklás parti út felől érkeztek a mólóra, amely hosszú fakígyóként kúszott a tengerbe a hullámok által nyaldosott sziklák között. – Vigyázz, a köd miatt csúszik a fa! Akár egy holdkóros, Anaïs lassan lépkedett előre. Marcas szorosan mellette haladt, és most megfogta a kezét. A Szűz Mária-barlang bejáratához érve a szerelmesek leültek. – Ne aggódj! Én vigyázok rád. – Szerencse, hogy vagy nekem. Anaïs kedvese karjába omlott, miközben odakint a dagály hullámai egyre a partot mosták. Egy kisgyerek futott el mellettük, mire mindketten összerezzentek. – Induljunk! – szólt Marcas. – Jó! Vár ránk a puha ágy. A gyerek időközben eltűnt, de kiáltásait még a gátat verdeső hullámok zaján keresztül is hallani lehetett a barlang íves boltozata alatt.
– Te nem szeretnél… – Anaïs nem fejezte be a mondatot, mert a bejárat felől lépések zaja hallatszott. A korábban a teraszon megismert nő kendővel a vállán az esti sétára induló turista tökéletes iskolapéldájaként igyekezett feléjük. – Jaj, ne! Már megint ez az idióta! Menjünk! Anaïs felgyorsította a lépteit. Ahogy elhaladtak mellette, a szőke nő arcára barátságos mosoly ült, Marcas azonban mégsem tudta megállni, hogy ne fordítsa el a tekintetét. – Jó estét…! Szavaira hatalmas vízár verődött a szikláknak, és akkorát szólt, mintha az ég dörgött volna. – Dionüszosz nevében is. Mindig is egy démon szolgája voltam, mely túlél engem, és új testbe költözik. Aleister Crowley
CASANOVA EMLÉKIRATAI, AVAGY EGY KÉZIRAT ODÜSSZEIÁJA Casanova valószínűleg 1789 nyarának elején kezd emlékiratainak megírásába. Hatvanöt éves, és visszavonultan él a csehországi Dux várában, ahol könyvtárosként dolgozik a Waldstein család megbízásából. Ideje nagy részét matematikai kutatások, főként a kocka megkettőzésének problematikája köti le. Ez évben súlyos betegség dönti le lábáról, és orvosa, aki szigorúan eltiltja az elméjét túlságosan igénybevevő agymunkától, a Velencében, illetve a világ más tájain eltöltött szép napok felidézésére ösztönzi. A tanács meghallgattatik, Casanova ugyanis a következő négy évet szinte kizárólag az emlékiratok megfogalmazásával tölti, nem ritkán napi tizenhárom órában. 1793-ra elkészül élete első ötven évének áttekintésével, ekkor azonban megszakítja az írást, mert néhány közeli jó barátjának halála és a francia forradalom kegyetlenkedéseinek híre mélységesen lesújtják. Az írást csak 1794-ben folytatja, azután, hogy találkozik a nagyhírű Ligne herceggel, aki szeretné Casanova emlékiratait elolvasni, esetleg kiadni. Hogy nagytiszteletű olvasója kívánságát kielégítse, a velencei kalandor ezentúl minden idejét a szöveg átdolgozásának szenteli, és egészen haláláig, 1798-ig dolgozik rajta. Az írás ekkor háromezer-hétszáz kéziratos oldalt tartalmaz, viszont mindössze 1774-ig dolgozza fel Casanova életét, bár ő maga 1797-ig szeretett volna eljutni a mesélésben… Ez alapján több mint húsz év történése nem került papírra, hacsak nem arról van szó, hogy a kézirat egy részének időközben nyoma veszett. Casanova halála után a kézirat fogadott unokaöccséhez kerül, majd az ő gyermekein keresztül 1820ban a német Brockhaus kiadóhoz. Az eredetileg franciául megírt szöveg első kiadása, mely 1824-ben jelenik meg német nyelven, sok változtatáson megy keresztül, és a korízlés nevében bizonyos részek törlésre kerülnek. A megcsonkított és cenzúrázott kötet még így is nagy sikernek örvend az olvasók körében. A főként Franciaországban készült hamisítványok és kalózkiadások láttán a Brockhaus-ház vezetősége úgy dönt, hogy az emlékiratokat eredeti, azaz francia nyelven is megjelenteti. A szerkesztéssel Jean Laforgue professzort bízzák meg, aki ezután öt éven keresztül finomítgatja a szöveget személyes, de legfőképp politikai nézeteinek megfelelően, így kerül például törlésre minden, az Ancien Régime-et62 dicsérő utalás. Ez a kiadás rendszeresen megjelenik 1826 és 1832 között, majd a királyi cenzúrával történő nézeteltérések okán 1838-ig szünetel. Ebben a néhány éves periódusban lát napvilágot az a francia
kalózkiadás, mely Laforgue változatának pontos másolata, és egy még kiadatlan rész alapján születik meg, mely történetileg az emlékiratok folytatásaként értelmezhető. Az 1837-ben megjelent szöveg felveti a kérdést, nem léteznek-e további ismeretlen Casanova-kéziratok, mivel olyan zavarbeejtően pontos információkat és részleteket említ az író kapcsán, melyeket a kutatók azóta megerősítettek. A kérdés máig foglalkoztatja és megosztja a Casanova-kutatókat. Az egyik tábor véleménye szerint rendkívül ügyes hamisítványról van szó, a másik azt reméli, hamarosan újabb, eddig ismeretlen kéziratok látnak napvilágot. Helmut Watzlawik Biographie d'un manuscrit63 című összegző írása az egyetlen eredeti kézirathoz hű, Robert Laffont által kiadott és a Bouquins nevet viselő sorozatban megjelentett Casanovaemlékiratok előszavaként olvasható. Érdekes olvasmány még Philippe Sollersnek a Gallimard gondozásában kiadott Casanova l'admirable64 című munkája.
ALEISTER CROWLEY, A MÁGUS „Aleister Crowley volt az Egyesült Királyság történetének legutálatosabb és egyben legperverzebb alakja.” Az angol igazságügyi miniszter Crowley halála kapcsán tett kijelentése 1947-ből Gonosz, ördögi, romlott, látnok, szadista őrült, gyilkos, félresikerült szektavezér, kalandor – kevés olyan melléknév létezik, amellyel ne illették volna Crowley nyugtalanító alakját. Az okkultizmus iránt érdeklődő amatőrök szemében Crowley megkerülhetetlen figura, aki a nyugati világ számára újra felfedezte a mágia gyakorlatát. A guru teoretikus és gyakorlati síkon is megalapozott tanítása, mely szorosan köthető a szexualitás fogalmához, nem egy ma is létező sátánista mozgalom ikonjaként állítja be Crowleyt. Számos Crowley által látogatott, illetve létesített, beavatáson alapuló társaság alkalmazza ma is a magát „666-os számú fenevadként” is emlegető mágus elképzeléseit. Sosem leplezték az angol szellemi vezető iránti érdeklődésüket olyan híres rocksztárok sem, mint David Bowie, az Iron Maiden zenekar tagjai, Mick Jagger vagy Marilyn Manson. Crowley skóciai otthonát, a Boleskine-kastélyt később Robert Plant, a Led Zeppelin frontembere vásárolta meg, aki ugyancsak nyíltan vall a mágus iránti kötődéséről. Crowley képét a Beatles Sergent Pepper's Lonely Hearts Club Band című albumán is megtalálni az együttes által „szeretett” egyéb személyiségek portréja mellett. A félreértések elkerülése végett érdemes megjegyezni, hogy ez esetben inkább van szó huncut provokációról, mint valós tisztelgésről a mágus előtt. A kivételes személyiségjegyeket felmutató guru élete rendkívüli sorsot takar. Crowley, valódi nevén Edward Alexander 1875-ben született egy szélsőségesen protestáns nézeteket valló családban. Rendkívül erkölcsös neveltetéséről a mágus később, mint „pokoli gyermekkorról” beszél. Bár családja a Biblia szó szerinti értelmezésén alapuló vallásos hitet tartja irányadónak, Crowley édesapja vagyonos polgárként szigorú, de kozmopolita oktatásban részesíti gyermekét. 1895-ben a mágus a nagy presztízsű cambridge-i Trinity College hallgatója lesz. Ekkor írja meg első verseit, éli át első homoszexuális és egész életét meghatározó élményét, és ebben az időben kerül közel a misztikumhoz, mely sorsfordító hatással lesz rá. A filozófiai tanulmányokat végző Crowley érdeklődni kezd a haladó szellemiségű spiritualizmus iránt, és csatlakozik a szabadkőművességhez. 1896-ban belép a Kelta Egyházba, melynek tagjai a Jézus tanítványaként is ismeretes, és a Szent Grált Angliába eljuttató Arimathiai József szellemi örököseiként tartják számon magukat. A sorsdöntő
fordulat azonban csak 1898-ban következik be életében, mikor is Crowley találkozik az alkímia szenvedélyes művelőjével, Julian Bakerrel, aki bevezeti a XX. század leghíresebb, Golden Dawn nevet viselő, angol titkos társaságába. Az okkultizmussal foglalkozó közösség, melyet 1885-ben magas fokú szabadkőművesek és olyan ezotéria iránt érdeklődő híres személyiségek hoztak létre, mint Bram Stoker (a Dracula írója), a Nobel-díjas William Butler Yeats vagy Robert Stevenson ( A kincses sziget szerzője), főként a kabbala és a rózsakeresztesek hagyományait eleveníti fel, és szorgalmasan űzi a szertartásos mágia gyakorlatát. Crowley, akit leginkább ez utóbbi fűz a csoporthoz, meglepő gyorsasággal kerül egyre feljebb a társaság belső hierarchiájában. Felemelkedése olyan kibékíthetetlen viszályokhoz vezet a Golden Dawn vezetőségén belül, hogy Crowley végül kénytelen elhagyni Európát, és Mexikóban telepedik le, ahol egy skót rítust képviselő szabadkőműves páholyban beavatást nyer a harmincharmadik, egyben legmagasabb szabadkőműves fokba. Fontos megjegyezni, hogy ettől függetlenül Crowley személye nem érthető meg szabadkőműves megközelítésből, mert tanításai egész élete során szöges ellentétben álltak a szabadkőművesek által hirdetett eszmékkel. 1902 folyamán Crowley Indiában tartózkodik, ahol idejét jógázással és az Everest csúcsainak megmászásával tölti. Az életét gyökerestül felforgató kinyilatkoztatást, melyben 1903-ban, Egyiptomban részesül, a Törvények könyve című munkájában három napig tartó megvilágosodásként írja le. Négy, mágikus gyakorlatokkal és ezoterikus kutatásokkal teli év után Crowley megalapítja saját bevezetésen alapuló társaságát, az Astrum Argentinumot, melynek rítusai elsősorban a Golden Dawn tanításain és a mágus egyiptomi tapasztalatain alapulnak. 1912-ben beavatást nyer az egyik legnyugtalanítóbb ezoterikus közösségbe, az Ordo Templi Orientisbe, melynek különlegessége, hogy mágikus célokból folytat szexuális rítusokat. A felfedezés felforgató hatással van Crowley ezoterikus nézeteire. Az első világháború alatt a mágus újságíróként csatlakozik az ír függetlenségi mozgalmakhoz, és olyan lapoknak dolgozik, melyeket titokban Németország pénzel. Szerepvállalása miatt kémkedéssel gyanúsítják meg, minek következtében egészen 1920-ig nem teheti be a lábát Angliába. A házas, majd elvált biszexuális gurunak már ebben az időben sötét legendák keltik rossz hírét. A könyvünkben szereplő miniszter megőrülését leíró sorok, melyek közvetlenül mágikus-szexuális gyakorlatokban elhunyt szeretője halálát követik, elképzelt történésekre támaszkodnak. A leírás alapját azonban Roger Faligot és Remi Kaufer Le Marché du diable című könyvének egyik jelenete adja, mely azt a valós eseményt dolgozza fel, mikor Crowleyra egy alkalommal teljes kimerülésben, szeretőjére pedig holtan találnak egy Szajna-parti párizsi szállodában. A történet szerint a két férfi előzőleg egy ősi szertartás felelevenítéseként egy kecskebak képében ábrázolt pogány istenséget idézett meg. A mágust először elmegondozóba küldik, majd a titkosrendőrség kiutasítja Franciaországból. 1920-ban Crowley Cefalùhoz közel, Szicíliában telepszik le, ahol néhány tanítványával megalapítja a Thélème-i apátság közösségét, melynek tagjai Rabelais híres jelmondatát követve („Tégy, amit jónak látsz!”) az ezotéria legtitokzatosabb útjait járják. Szicíliában a mágus a kegyetlen szektavezér szerepébe bújik, aki szexuálisan kihasználja követőit, rendszeresen és napokra keresztre feszíti azokat a nőket, akik nem vetik alá magukat akaratának, és borotvát ad a célból, hogy vagdossák fel a karjukat azoknak a tanítványainak, akik azzal vétenek hibát, hogy egyes szám első személyben tesznek említést saját magukról… Egy mágikus szertartás közben elhunyt követőjének halála után Mussolini száműzi Crowleyt Olaszországból. A kábítószerfüggő és szellemileg leépült mágus évekig tartó bolyongásba kezd Európában, ahol ekkorra már veszélyes provokátor hírében áll. Bár néhány követője és csodálója, köztük az ismert portugál író, Pessoa, továbbra is támogatja, Crowley egyre nyomorúságosabb körülmények között él,
és végül 1947-ben Angliában éri a halál. Az egyesek szemében nagy titkok tudója, mások szemében reménytelen pszichopata alakját, aki valahol azt írta, „Hitler előtt már ott voltam én”, ma is rengeteg titok veszi körül. Érdekes adalék, hogy Anton La Vey sátánista Bibliája, melyet kis híján Franciaországban is megjelentettek, sok helyütt Crowley írásaiból merít ihletet. A hatás, melyet a Crowleyéhoz hasonló deviáns nézetek gyakorolnak néhány befolyásolható emberre, mindenesetre több mint nyugtalanító. A csillag arkánuma valóban létezik, akárcsak a Thot könyvének nevezett tarot kártyacsomag. Nem igaz azonban, hogy Crowley valaha is írt volna hamis Casanova-kéziratot. SZEXUÁLIS MÁGIA A mai napig számos tantrikus gyakorlatot, illetve szexualitást és mágiát egy lapon említő könyv születik, de a legkülönlegesebb mindközül talán az a Magia Sexualis című, XIX. századi írás, melyet R. B. Randolph vetett papírra. Az Abraham Lincoln elnök tanácsosaként is működő szerző alapította azt a szexuális mágiát is gyakorló társaságot, melyet ma Hermetic Brotherhood of Luxor néven ismer a világ. VELENCE ÉS HUGO PRATT A San Pietro di Castello temploma, Teone testvér alakja, a Ponte della Nostalgia, Pratt kapitány és a könyv sok egyéb Velencével kapcsolatban említett részlete egy csodálatos „szabadkőműves” képregényalbum ihletése nyomán született. Az ugyancsak szabadkőműves Hugo Pratt írása magyar nyelven Velencei mese címen jelent meg. SZABADKŐMŰVES HIVATKOZÁSOK Egyes, a könyvben szereplő nevek értelmezhetők a szabadkőműves szóhasználatra tett humoros utalásokként is, úgy is, mint Anderson doktor alakja vagy a Rue Moabon utcanév használata. A szabadkőművességről részletesebben a Marcas felügyelő kapcsán is említett www.hiram.canalblog.com honlapcímen olvashat az érdeklődő, mely az ugyancsak szabadkőműves Jiri Pragman szerkesztésében rengeteg érdekes információval szolgál. Ajánljuk még a szerző Ivoire Clair kiadónál megjelent, L'Internet est-il maçonnique?65 című izgalmas írását. Az amerikai szabadkőműves Cristopher Hodapp és a Francia Nagypáholy tagjaként is ismert Philippe Benhamou nemrégiben megjelent munkáját, La Franc-Maçonnerie pour les nuls (First Editions), azoknak ajánljuk, akik csak most ismerkednek a szabadkőművesség fogalmával.
SZABADKŐMŰVES SZÓSZEDET alkotmány: a XVIII. században született dokumentum a szabadkőművesek egyik legfontosabb okirata. csillagos égbolt: a páholy szimbólumokban gazdag mennyezete. Debír: a templom legszentebb helyét, a főmester mögötti jobb és bal oldalt jelző héber szó. előcsarnok: a gyülekezés helye a templom bejáratánál. Emberi jog: körülbelül 11 000 női és férfitagot egyaránt számláló francia nagypáholy. építészeti rajz (vagy jegyzőkönyv): a titkár ülés alatt készített feljegyzései. érintés: a másik felismerését jelző, foktól függő kézfogás. felügyelők: első és második felügyelő. Nyugaton helyezkednek el. Mindketten egy-egy oszlopot, azaz a szabadkőműves testvérek egy-egy csoportját irányítják. fénylő Delta: szem háromszögben, mely a páholy keleti oldala felett van elhelyezve. fokok: inas, segéd, mester. főmester: a munkát vezető mester. Társai választják, és az ülés alatt Keleten helyezkedik el.
Francia Nagyoriens: az első adogmatikus francia nagypáholy. Körülbelül 46 000 tagot számlál. Francia Nagypáholy: körülbelül 27 000 tagot számláló spirituális francia nagypáholy. Francia Nemzeti Nagypáholy: az egyetlen angolszász szabadkőművesek által is elismert francia nagypáholy, körülbelül 33 000 taggal. Francia Női Nagypáholy: körülbelül 11 000, kizárólag női tagot számláló francia nagypáholy. Hekál: a templom középső része. Hirám: a legenda szerint Salamon templomának építésze. Halálát három kőmíveslegény okozta, akik a mesterré váláshoz szükséges jelszót akarták megtudni tőle, és ezért meggyilkolták. Hirám minden szabadkőműves mitikus őse. kapuőr: ülés alatt a templom bejáratát őrző tisztségviselő. Kelet: a páholy keleti oldala. Jelképes hely, ahol a főmester, a szónok és a titkár helyezkednek el. kesztyű: színe fehér, viselése kötelező az ülés alatt. körző: a szögmérő mellett a szabadkőművesek egyik legfontosabb eszköze. kötény: a különböző fokoknak megfelelő kötényt a testvérek derekukra kötve hordják. magas fok: a mesterfok felett más, magas fokok léteznek. Ezeket a tökéletesség fokainak is szokás nevezni. A skót rítusban például összesen 33 fok létezik. mozaikpadló: sakktáblaszerűen elhelyezett kockakövek a páholy közepén. műhely: a szabadkőműves páholy munkájának színhelye. nagyszakértő: a beavatási és a fokok átlépését kísérő szertartást vezető tisztségviselő. nedves szoba: a vakolás megtartására kijelölt helyiség a templomon kívül. neofita: beavatás előtt álló személy. Nyugat: a páholy nyugati része, ahol az első és a második felügyelő, illetve a kapuőr helyezkednek el. obediansz (avagy Rend): a szabadkőműves páholyok országos szintű csoportosulása. Legfontosabbak Franciaországban: GODF: Grand Orient de France, GLF: Grande Loge de France, GLNF: Grande Loge nationale française, GLFF: Grande Loge féminine française, Droit Humain. oszlopok: a templom bejáratánál található, Jákin és Boáz nevét viselő oszlopok, melyek egyúttal a testvérek által elfoglalt északi és déli oldalt is szimbolizálják. páholy: a szabadkőművesek találkozásának és munkájának helye az ülés idejére. profán: nem szabadkőműves. rajzolat: a páholyban tartott szertartásos beszéd, előadás. rendbe állás: a szabadkőművességhez való tartozás szimbóluma. Az ülés rituális jellegét hangsúlyozza. rítus: a páholyban végzett munka szertartásrendje. A francia páholyokban használt két fő rítus a francia és a skót. szertartásmester: a szabadkőművesek rituális helyváltoztatásait irányítja az ülés alatt. szónok: a két keleti tisztségviselő közül az egyik. szögmérő: lásd körző. templom: a páholy neve ülés alatt. testvéri lánc (avagy az egység lánca): megemlékező szertartás az ülések végén. tisztségviselők: testvéreik által – a munka vezetésére – kiválasztott szabadkőművesek. titkár: az ülés eseményeiről készít jegyzőkönyvet. Ulám: az előcsarnok héber neve. vakolás: közös étkezés a szabadkőműves ülés után. vállszalag: díszes szalag, melyet a testvérek nyakukon átvetve hordanak az ülés alatt. Köszönet P. Sablonnak, Casanova szabadkőműves karrierjének minden részletre kiterjedő
megvilágításáért, és mindazoknak, akik a történet olvasása közben magukra ismernek. Köszönet ezenkívül a Fleuve Noir kiadó munkatársainak: Béatrice Duvalnak, Anne-France Hubau-nak, Marie-France Dayot-nak és Estelle Revelant-nak.
1 Művészetek hídja – a ford. [2] A sötétség rítusa, l.P.C. Könyvek, 2009 3 a párizsi rendőrfőkapitányság – a szerk 4 itt: szabadgondolkodó 5 Nyugalom, kisasszony! Maradjon nyugton! 6 Nem beszélek franciául. Nem értem. 7 udvari szerelem és az erre épülő középkori erotikus költészet – a ford. 8 Kuss legyen, kurva! 9 lásd A sötétség rítusa, I.P.C Könyvek Kiadó, 2009 10 a XII. századi francia klasszicizmus egyik elnevezése. Jelentése: a nagy évszázad – a szerk. 11 Pierre Choderlos de Laclos 1782-ben íródott, nagy vihart kavaró levélregénye 12 paradicsommal töltött padlizsán – a ford. 13 Jó estét, kisasszony, hogy van? 14 a szabadkőművesség alapító okirata 15 A Champs Élisée végpontján található tér (hivatalos nevén Charles De Gaulle tér), ahol a Diadalív emelkedik (az étoile jelentése: csillag) – a szerk. 16 Megértetted? 17 Elnézést, tudna…? 18 Nem beszélni olaszul 19 A beavatásnál elveszik a jelölt fémtárgyait, érceit 20 Jean-Charles Gervaise de Latouche a korban népszerű erotikus regénye 21 A XX. századi francia irodalom és filozófia meghatározó alakja (1897-1962) 22 Utalás Sade márkinak a Gallimard gondozásában megjelent könyve reklámszlogenjére: L'enfer en papier Bible! 23 A Mártírok utcája 24 a szabadkőművességhez hasonlóan üldözött, titkos mozgalom – a szerk. 25 L'Étoile flamboyante (1766). A cím utalás az egyik szabadkőműves szimbólumra, a lángoló csillagra 26 a könyv címe Swann 27 Mindenki szomorú a közösülés után 28 École practique des hautes études 29 megszakított közösülés (latin) 30 a párizsi Kapucinusok körútja 31 a párizsi Nagykörút 32 Pierre Carlet de Chamblain de Marivaux vígjátékának címe (Le jeu de l'amour et du hasard) 33 Hívjanak orvost, kérem! Félek 34 Ott vannak! 35 A vörös barátok! 36 Nézd, ott van Szűz Mária! 37 Milyen szép!
38 Igen? 39 Még egy fél óra. 40 Kérem… nem kapok levegőt! 41 Segítsen! Rosszul vagyok. 42 Segítsen neki kiszállni az autóból! 43 Valami baj van, kisasszony? 44 Kérem, segítsen! Levegőre van szükségem. 45 Elkérhetném a papírjait, kérem? 46 Hívjunk orvost? 47 Nem, köszönöm. 48 Kezeket fel! 49 Utoljára mondom: kezeket fel! 50 spanyol női fátyolkendő 51 lásd Függelék 52 A Szent Hét gyilkosságai 53 lásd Függelék 54 kígyóerő 55 A Ducéval a halálig! 56 Hugo Pratt: Velencei mese 57 Isten hozta önöket a San Francesco del Desertón. Láthatnám a meghívóikat? 58 Gyönyörteljes éjszakáját kívánok. A többiről gondoskodjék az Ég ura! 59 Nagyon köszönjük. 60 A többiről gondoskodjék az Ég ura! 61 De ha nem az Ég ura, akkor a Gondviselés. 62 Franciaország hűbéri önkényuralmon alapuló államrendje a francia polgári forradalom előtt – a ford. 63 Egy kézirat emlékrajza 64 A bámulatos Casanova 65 Szabadkőműves-e az internet?
Tartalom ELSŐ RÉSZ Előszó MÁSODIK RÉSZ HARMADIK RÉSZ NEGYEDIK RÉSZ UTÓSZÓ CASANOVA EMLÉKIRATAI, AVAGY EGY KÉZIRAT ODÜSSZEIÁJA ALEISTER CROWLEY, A MÁGUS SZABADKŐMŰVES SZÓSZEDET
