Élni kertben, állatokkal, boldogan

Mészáros Viktor - Bozsár Judit

Élni kertben, állatokkal, boldogan GANTELINE

GANTELINE

Álmodozhattam sikerről szüntelen; jaj, hiúság! Én se voltam bűntelen. Szebbik álmunk már bejött, s nem ott rohan: élni kertben, állatokkal, boldogan.

Mészáros Viktor - Bozsár Judit

Élni kertben, állatokkal, boldogan

ÉLNI KERTBEN, ÁLLATOKKAL, BOLDOGAN

Mészáros Viktor – Bozsár Judit

ÉLNI KERTBEN, ÁLLATOKKAL, BOLDOGAN

GANTELINE

Szerkesztette: MAJOROS KLÁRA

Fedélterv: FÉSŰS ANDRÁS

Kiadja a Ganteline Kft. 2030 Érd, Sas u. 6. Felelős Kiadó: Hutás László Tipográfia és nyomdai előkésztés: Krébecz József, ASSA-DiVi Kft. www.assa.hu Nyomda: Shirokuma Kft.

ÚJ ÉLET

Nem, ez most nem valami régi téeszről szól, hanem két emberről.

’97 őszén összeomlott minden, amit addig élet címén építettem magam köré. Szikla helyett futóhomoknak bizonyult a csipkés-tornyos váram alapja. Negyvenöt évesen meg akartam halni, de nagyon. Ám a tény, hogy a gyors egymásutánban elkövetett mindhárom nekifutásom közben vagy közvetlenül utána harsányan segítségért kezdtem visítozni, az egyértelmű jelzés volt az agyam hátsó részébe száműzve duzzogó kicsi, zöld kőevőnek – én így hívom az örökké éber, hűvös és józan rációt, akire mindig szenvedélyesen utáltam hallgatni, pedig mindig jelen volt-van, és soha egy percre be nem fogná a pofáját a nyavalyás, mindig minden kicsi és nagy döntésembe beleugat, alig győzőm elengedni a belső fülem mellett a rikácsolását, pedig ha sűrűbben hallgatok rá, ma zöldséges lehetnék Óbudán vagy szerzetespap tanár Pannonhalmán, esetleg IT-fejlesztő matematikus Új–Zélandon. Szóval, jelzés jött a kicsi, zöld kőevőnek, aki nyomban lefordította, és továbbadta nekem: – Hagyd abba a bohóckodást, fiam, napnál is világosabb, hogy nagyon szeretsz élni! Akkor pedig szedd össze, amid megmaradt, és élj! Menet közben majd keresünk valami értelmet is a dolognak. Meglehetősen kelletlenül ugyan, de engedelmeskedtem neki. Az elhatározást pedig tettek követték. Az egymásból következő első kettő volt toronymagasan a legfontosabb: asszonycsere (képtelen vagyok egyedül élni), teljes életmódváltás. Az asszonycsere félig meg volt már oldva, és nem az én kezdeményezésemre, ha tetszik érteni. A másik fele pedig úgy nyert megoldást, hogy a kórházból történt kijövetelem másnapján telefonon megkerestem négy kedves, régi barátnémat, akiket addig (holmi roppant beteges és indokolatlan női féltékenyég csillapítása érdekében) évek óta intenzíven hanyagoltam már. A négy barátné egytől egyig örült, hogy ismét hall felőlem, és részvevően reagáltak a nyitó mondatomra is: – Szia! Képzeld, tönkrementem! – Ezután a négyből három kedvesen, hosszan elbeszélgetett velem a telefonban. A negyedik, Bozsár viszont autóba ült, és átjött hozzám az esti csúcsforgalomban, Angyalföldről az Alagút mellé, Budára. A kedvességét viszonzandó, 7

ÚJ ÉLET

olyan vastag, sűrű, bűzös sugárban hánytam az arcába az önsajnálatot és a csalódott, elárult férfiak összes hülye kliséjét, hogy attól minden más korunkbeli (pláne, egyetemet végzett) nő a világ végére menekült volna előlem, de Bozsár még egy bő óráig hősiesen ottmaradt, kvázi, „tartotta a homlokomat”, míg kiürítettem mindent, ami a lelkemet megfeküdte, majd megbeszélt velem egy állatkerti randevút a következő hétre, és hazaladázott a novemberi estében. Egy hét múlva, hosszas várakozás végén az Állatkert elől telefonált: elfelejtettem elmenni. Ekkor hozta meg azt a döntést, ami immár tizenötödik éve élénk vita tárgya közöttünk, mi szerint vajon az élete legostobább vagy legbölcsebb húzása volt-e (én az utóbbi álláspont híve vagyok): a szájára toluló mondatokat visszanyelve, szegény, halott anyámat egyszer sem említve megállapodott velem, találkozzunk ugyanott, ugyanakkor, egy hét múlva. Nagyon szégyelltem magam, így bevésődött az új időpont: akkor már nem felejtettem el odamenni. Nagyot sétáltunk, dumáltunk, teáztunk ott, az Állatkertben. Élveztem. És elkezdődött egy teljesen konvencionális udvarlás: állatkert, étterem, múzeum, vizitek oda és ide. Egy margitszigeti séta alkalmával vetettem fel félénken, hogy járhatnánk-e, ugyanis nagyon kellemes, laza, megnyugtató társaságnak találtam Bozsárt. Ő jól megnézett magának, aztán azt mondta: – Egyetlen mondatra várok tőled. Ha azt kimondod, lehet róla szó. – Szeretlek! – hazudtam nyomban az obligát hülyeséget, és ahogy kell, meg is kaptam rögtön a kinevetést. Jó másfél hónapig kellett találgatnom, közben gondolkodtam is erősen, hogy mi a fenét akarhat tőlem ez a nő. Végül Dobogókőn, az uszodában találtam olyasmit mondani (nyilván mérgemben), ami értelmében megfelelt a Bozsár várta Nincs szükségem rád! mondatnak. 2012 októberében írom ezt, nemsokára tizenöt éve lesz hát, hogy a karomba tempózott, majd hazafelé az autóban megmutatta a hetek óta magával hurcolt fogkeféjét is. Nem tettem ki Angyalföldön, vittem haza. Bozsár érkeztével elodázhatatlanná vált a teljes életmódváltás is. Villámgyorsan leszoktatott az altatókról: már nem hiányoztak, hogy ő ott volt. Augusztusban állásba mentem, végre taníthattam kedvemre, lehettem a kezdődő jómódját rettegve féltő, botcsinálta vállalkozóból éhbérért dolgozó, gyógyuló lelkű közalkalmazott. Bogár, majd Lilike érkeztével újra kutyákat sétáltathattam a Vár alatt és a Tabánban. Nagyon sokat nevettünk az őrült világon is, magunkon is, igen gyorsan kiderült: rengeteg dologban annyira egy húron pendülünk, hogy többször egyszerre mondjuk ki ugyanazt a gondolatot. A változás akkor lett teljes, amikor sikerült eladnunk a lakásomat: én a rezsijét bírtam egyre kevésbé, Bozsár pedig világéletében kertes házra vágyott. Vörösváron meg is találtuk, 2000. januárjában bele is költöztünk, és amikor már be is laktuk, Bozsár végre megkérte a kezem. 9

ÚJ ÉLET

A megkérésnek, majd az esküvőnek, persze, volt előzménye. Az együttélésünk második reggelén lakáskulcsot adtam neki – azon még csak nagyon meglepődött, hanem amikor a második együtt töltött hónap végén felvetettem, hogy összeházasodhatnánk, úgy megijedt, hogy sikerült (az ezerből akkor először) halálra sértenie: – Te hülye vagy? Mérgemben azt találtam, mondani, hogy jól van, fogja majd még ő akarni a házasságot, de megígérem, hogy hat kerek hónapig kell rimánkodnia, mielőtt elveszem. Becsületére legyen mondva, hősiesen megfelelt a feltételnek. Mindent megszervezett, megbeszéltük, hogy (a bennünket kezdettől házaspárnak tekintő helyi pletyka elkerülése érdekében) a szomszéd falu önkormányzatánál kelünk egybe, két faluval arrébb pedig egy kitűnő szlovák specialitásokat kínáló, elviselhető árakkal dolgozó étterem várt ebéddel. Amikor felvirradt a nagy nap, az esküdni készülő nőhöz illően szikrázóan ideges Bozsár felvetette, hogy a menyasszonyi csokor beszerzése a vőlegény feladata. Eltalpaltam, addig se legyek láb alatt, és noha éppen azt ugyan nem kaptam meg, amit ő akart, de szerintem eléggé hasonló volt a hazavitt csokor. A ruhájához kellett volna passzolnia, vagy mittudoménmár, szerintem passzolt, szerinte nem. Már indultunk volna, amikor az ajtóban egy utolsó ön- és vőlegényellenőrzésen úgy fennakadtam, mint a pinty. – A cipőd! Hogy néz ki a cipőd? – Mi van vele? – Koszos! Pucold ki! – Éééén? – képedtem el őszintén. Harminc éve éltem már együtt különféle nőkkel, két hónapnál tovább soha egyedül, előtte pedig sokáig volt nagymamám: cipőt pucolni, mosógépet kezelni, tésztát dagasztani, ezek túl magas tudományok voltak nekem. (Csak megnyugtatásul mondom: azóta megnevelt a feleségem, ma már profi módon pucolok cipőt!) Bozsár elkeseredetten megrázta a fejét, lecsapta a csokrot, és hátrasietett a cipőpucoló dobozért. Visszahozta, ledobta a lábam mellé a kőre, majd a menyasszonyi ruhájában elém térdelt, felnézett a szemembe, és nagyra tátotta a száját... A hölgyolvasók nyilván tudják, mi jön, csak az uraknak mondom hát: tévedni tetszenek, most nem AZ következett. Bozsár olyan plasztikus tömörséggel, egyetlen szóismétlés nélkül, folyamatos és roppant ízes, valamint félreérthetetlen módon fejezte ki magát a férfiakról általában és rólam partikulárisan, amire csakis egy, a páratlan ujjú patások (például lovak) anatómiájából jelesre vizsgázott állatorvos képes. A monológ közepette viszont mégis kipucolta a cipőt a lábamon. Aztán átmentünk Csabára, és összeházasodtunk. Kevés barátunk volt, Bozsár családja sem népes, 11

ÚJ ÉLET

az enyém nulla fő, nem töltöttük meg a termet. De a rend kedvéért végigvihogtuk az esküvőt is. Hadd másolom ide, mit írt Bozsár a naplójába ezen a jeles napon, ami csak úgy, mellesleg az 50. születésnapja is volt: Febr. 14. Agapanthus: dombföld + Osmocote 5 Fehér Abutilon átültetés: dombföld tőzeg Osmocote 5 Basudin Gyöngyvirág cseresznyefa alá (nem hajtott ki!!) Muskátlifa átültetése – sarokszoba Oszt’ annyi. Egyébiránt jól sikerült a nap, jól el is fáradtunk bele. A nászéjszakán Bogár tacskó aludt középen, ő horkolt a leghangosabban. A házasság azóta is köszöni, megvan, és egyre jobb, ahogy öregszünk. Kár, hogy ez az új élet nem ötven évig tart már, mint a régi... AGG BIKA NÁSZA Új pányvám jól áll a kezedben béklyós lábaim összeakadnak orromból a te vaskarikád lóg mostantól hívj édes uradnak

13

A KERT

A kert... Hát, arról először a kudarc jut eszembe, az a kudarcom, amit cseppet sem

bánok. Nevezetesen: amikor Bozsár nekiállt a dzsungel helyébe kertet varázsolni, azt találtam mondani, hogy nekem az a kert, ahol mezítláb sétálhatok a fűben. Mire azonban odáig jutott a kert, hogy éppenséggel valóban lehetett volna mezítláb sétálni benne, máris lemondtan a gondolatról, mert nem úgy akartam én sétálgatni ott, hogy szerzetes módjára magam elé, a földre szegezem a tekintetem. Kettő, majd három, majd négy, végül hat kutya egészséges emésztésének a nyomai avatták a kertet kutyaszar-aknamezővé, úgyhogy – mivel nem kívánok mindenáron szerencsés lenni – papucsban járok ki a házból. (Aki már-már idelátogatott volna, de most undorodva meggondolná magát: nyugi, emberek! A fűnyíró klasszul szétszórja...) Én, az ostoba városlakó, éppen olyan művelt voltam a kertművelésben, mint az egyszeri hajdú a harangöntésben. Angol szakos lévén, tudtam ugyan, mi az a tájkertészet, jártam is többször a vidéki Angliában, mindannyiszor álmélkodva, dehát azokhoz a párszáz éve egyfolytában karbantartott hatalmas parkokhoz hogyan hasonlíthatnék rongyos 400–500 négyszögölet? (Ez volt az alsó mérethatár, amit kikötöttem, amikor háznézőbe indultunk ezen a környéken.) Bozsárnak voltak ugyan némely pozitív emlékei az előző apósa hétvégi telkéről, amit élvezettel művelgetett ifiasszony korában, de a tényleges tudása szerintem majdnem teljesen kimerült abban, hogy (talán) meg tudta különböztetni a frissen kihajtott haszonnövényt a körülötte szintén gondosan kihajtó, élni vágyó gyomoktól, saját bevallása szerint pusztán azért, mert amiket ő ültetett el, azok egymástól egyenletes távolságra, katonás rendben álltak, körülöttük pedig minden más összevissza nőtt, ahogy a Jóisten éppen leszórta. Ja, és Bozsár az elébe tett virágról általában meg tudta mondani, mi az, fikusz vagy amaryllis, mittomén. Magam a szegfűn, rózsán, tulipánon és a kedvenc liliomomon túl alig ismertem fel egy-két virágfajt. Korábban viszont kíváncsi sem voltam rájuk, Bozsár ellenben nagyon. A hatalmas és boldog sokkot követően, amikor az első vörösvári tavaszunkon egyszerre nárciszerdővé sárgult az előkert (Bozsár mondta meg, mi az, és tényleg az volt), az a következő nagy élményem, hogy 15

A KERT

tele szájjal mosolygok magunkon, valahányszor nap közben eszembe jut, hogy majdnem minden késő estét nem azzal töltünk, ami az együttélés első éveiben elvárható egy pártól, hanem elszántan olvasunk mindketten az ágyban: én valami szakácskönyvet (jó sok van: nem mindig volt internet, ugyebár, összegyűjtöttem hát vagy kétszázat, mert imádok főzni), a tudós Bozsár pedig valami trágyázásról, hajtatásról, metszésről szóló szakirodalmat, míg Lili a lábunknál, Bogár közöttünk hortyog roppant elégedetten. Olvasás közben pedig mindketten lázasan tervezgettünk: én a következő napi menetet a konyhában, Bozsár pedig néhány évvel hosszabb távon. De vissza a kerthez! Az első hónapok azzal teltek, hogy Bozsár kiirtotta a szó szeint embermagasságú gyomot, ami benőtte, és végre beláthattuk az egészet. Ekkor derült ki, hogy az egykori virágkertész házaspár tyúkokat és nyulakat is tartott: előtűntek a fából barkácsolt ól- és ketrecsor romjai, mögöttük pedig egy rejtélyes, jó méter magas domb, aminek sem a funkcióját, sem különösebb értelmét nem láttuk. Ezután a tudósképzés nagyobb dicsőségére nagy méricskélés és tervezés következett, amiben leginkább zsinórtartó figuránsként és hallgatóságként vettem részt, de ez bőven kielégített, mert boldoggá tett a lassacskán menyassszonnyá előlépett párom forró lelkesedése. Bozsárt menet közben az előkerülő, kiváncsi szomszédság elismerése is hajtotta – rá kellett ébrednünk, hogy vidéken megszólják, aki elhanyagolja a kertjét. Tanácsot is, palántákat is kaptunk a szomszéd néniktől, ezeket aztán Bozsár vagy felhasználta, vagy nem. Neki ugyanis kész tervei voltak. Tóth úr, a kiváló (és elfogadható áron dolgozó) kőművesmester elvállalta azt a feladatot is, hogy alááshatatlanul mély betonalapba ágyazott oszlopok segítségével kerítéssel választja el a leghátulra kerülő veteményest a kert többi részétől. Akkor még nem sejtettük, hány kutyával fogunk együtt élni; leginkább Bogár megátalkodott kóborlásait kellett megfékeznünk valahogyan. Mindkét magunkkal hozott kutya állandóan Bozsár körül sertepertélt ugyan, de az asszony hétköznaponta munkába járt, és ha nem is az általa teljesített napi nyolc–tíz órára, de talpas tanárként én is elvoltam. A veteményeskert immár el volt hát kerítve, ami iszonyat mennyiségű munka kezdetét jelentette. Egy szűk kilométerre élünk a Vörösvár és Szentiván közti jókora halastótól: nádat kellett irtani. A Bozsár kijelölte ágyások első felásása során voltam kénytelen rádöbbenni, hogy a nád lefelé is majdnem olyan kitartóan nő, mint felfelé. Rettenetes gyökerekkel harcoltam tantaloszi kínok közt, és csak két oka volt annak, hogy nem adtam fel: kisebb részt a gyomrom hajtott, mert tudtam, hogy igencsak ehető dolgok fognak születni az ásóm nyomán, nagyobb részt pedig tartottam Bozsár nyelvétől, gyűlöltem volna csalódást okozni a szeretett asszonynak, de az is világos volt, hogy neki sem lenne semmivel könnyebb az áskálódás. Az ásó ügyetlen kezelése folytán a bal tenyerem puha részén kiemelkedő két kemény, bőr alatti púp életem végéig ott marad, mint a nagy idők mementója. 17

A KERT

Többé-kevésbé azonban ez volt majdnem minden, amit a kert körül tehettem. A munka oroszlánrészét Bozsár végezte. Nemcsak szívós, erős nő volt (máig az), hanem koncepcióval is rendelkezett. Koncepció nélkül hozzám hasonlóan ő is csak szaró galamb módjára tipródott volna a kertben. Ő azonban gyorsan növő fákat ültetett, a hosszú fal mentén húzódó árok innenső partjára olyan cserjéket, bokrokat telepített, hogy lehetőleg minden évszakban legyen valahol valami színes bogyó, füvesített, ahol kellett, gyanítom, hogy Vörösváron ő volt az első, aki különböző helyekről vett talajmintákat vizsgáltatott be a pH-érték megállapítása érdekében, törzsvásárló lett a környék legjobb és legnagyobb mezőgazdasági szaküzletében, és így tovább, fáradhatatlanul. Ekkor kezdett elaludni az esti filmeken... Én inkább a házban maradtam, tanítottam, költöttem (nem pénzt), fordítottam, főztem. Olykor a kártyaszoba ablakából gyönyörködtem az egyre szépülő kertben, ahonnan, ha nagy ritkán felharsant a hívás: – Papuuus! – rohantam lyukat ásni egy-egy új fának a Bozsár kijelölte helyre. Ma, egy évtizeddel később már legendásan szép a kert. Valahányszor körbesántikálok benne, enyhe szégyenkezéssel gyönyörködöm a magas, életteli fák között mára ismét beláthatatlanná vált, buján romantikus édenben, és minden alkalommal, újra meg újra elönt a feleségem iránti hálás szerelem. JUTALOM Tölgyet neveltél villámölte fából fészket varázsoltál rendetlen ágyból jó éjszakától rossz árnyékot űztél szép lesz diófád árnyékán a hűs dél

19

BOGÁR

Bogár, életem számos kutyája közül az egyetlen, akit feltétlenül csodáltam, egy

Koppánymonostor nevű metropoliszban látta meg a világot, Komárom mellett – ott élt Éva, Bozsár egykori osztálytárs- és barátnője. A férje halála után nehezebben tudta folytatni a háza rendbehozatalát, kerítése sem volt éppen. Beszélgetés közben kénytelen volt többször is felpattanni, és kikergetni azt a kis fekete kutyát, aki minden ajtónyitásra belógott a szobába, és nekirontott a szekrénynek, hogy barátkozhasson a benn tartózkodó és éppen ebédelő párhetes macskakölykökkel. – Nahát, hogy beszélsz a kutyáddal! – próbáltam a macskabarát kis, fekete korcs pártjára állni. – Nem az enyém! – tiltakozott Éva, majd kifejtette, hogy nyugodtan elvihetnénk, ha már a szánkkal olyan fene nagy állatbarátok vagyunk, mert meg vannak számlálva a dög napjai: a szomszéd, akinek valamilyen ágyásában kárt tett, mihelyt egyszer úgy találja a kutyát a hasonlóképpen kerítés nélküli kertjében, hogy éppen ásó lesz a kezében, akkor annak annyi, nem az első ilyen eset lenne. Illendően szörnyülködtünk, majd sajnálkoztunk, milyen kár, hogy nem tehetjük, és beszélgettünk tovább. Közben mindketten a kutyára figyeltünk Éva helyett, aki egy idő után kiment süteményért a konyhába. A fekete kiskutya csak erre várt: besurrant a félig nyitott szekrénybe, és befeküdt a macskakölykök közé, akiknek az anyja időközben beszüntette a szoptatást, és magánügyben a kertbe távozott. Csupán azért nem röhögtünk hangosan visítva, hogy a kutyának maradjon még néhány békés másodperce macskakölyköket nyalni, mielőtt Éva visszajön. Ám amint bejött a sütemény, a szekrényajtó nyílásában a finom illatra megjelent egy apró, fényes, fekete orr. Akkor még nem tudtam a cukorbajomról, talán nem is volt még, nekiláttam hát a sütiknek. A harmadik volt a kezemben, amit véletlenül és félreérthetően, vagy talán csak tudat alatti szándékkal, lelógattam az oldalam mellett. És következett a második nagy trükk. A szekrényből előbújt egy apró, fekete árnyék, és nem kiéhezett-mohón a kezemre vetette magát, nem is vinnyogva pitizett az illatos falatért, egyszerűen és magától értetődően csak elsétált mellettem, mint aki teljesen otthon 21

BOGÁR

van az idegen szobában: egy pillanatra sem állt meg, úgy vette el az ujjaim közül a süteményt, és haladt tovább. Éva felpattant, káromkodva kikergette, folytattuk a beszélgetést. Két órával később az udvaron búcsúzkodtunk, ott láttuk a kiskutyát, amint éppen Éva nagy szetterével beszélgetett, nem tudom miről, de a legteljesebb egyetértésben. Beszálltunk a Suzukiba, indultunk hazafelé. Nemigen beszélgettünk. Engem a kiskutya közelgő, kerti ásó általi halála nyomasztott, és nem lehetetlen, hogy Bozsárt is. Negyedórára jártunk már, messze az országúton, amikor átnéztem Bozsárra, aki engem nézett. Megállítottam az autót. – Kéne az a kutya – mondtam. – Nem röhögsz ki? Bozsár bólintott. – Visszamegyünk érte? Megfordultam az országúton, szégyenlősen heherészve autóztunk vissza Koppánymonostorba. Út közben Bozsár egyszerre megszólalt: – De akkor az egyik kiscicát is elhozom. Ne legyen egyedül. Mire hazaértünk, neve is volt már Bogárnak, és a mellette nyekergő kandúrkölyöknek is, aki Zsiga lett a keresztségben. Fantasztikus élményekben bővelkedő négy esztendőm következett Bogár mellett. Tiszteltem és csodáltam a kis mocskot, akinek a kalandjai, csak azok, amikről én tudok, megtöltenének egy külön kötetet. Addig sem, azóta sem volt ennyire fineszes, okos, minden helyzetet ragyogóan megoldó és a végletekig kihasználó kutyám. Csodálatos húzásai voltak, egy alkalommal kis híján embert is ölt. A Váralja utcában töltött másfél év alatt szenvedélyes apportírozónak bizonyult: bármit hajítottam el neki, rohant érte, visszahozta, és lecsapta elém, hogy dobjam el újra. A Palota tér sarkán volt egy magas kerítéssel körülvett, aszfalttal borított sportpálya, a szélén jó fél tucat öreg vadgesztenyefa. Azoknak a termése kiválóan pattogott az aszfalton, Bogár pedig tébolyultan, kifulladásig rohangált az eldobott vadgesztenyék után. Faágakat is dobáltam neki. Egy egri kirándulás során az Eger patak partjáról hatodikra vagy hetedikre a túlpartra dobtam át a botot – bosszantott, hogy a kiskutya fél a víztől. Bogár dühösen rámugatott, leszaladt a víz szélére, körülnézett, majd nem beugrott, hanem hosszú vágtába fogott a kis kurta lábain, végig a part hosszában, egészen a százötven méterre lévő hídig, amin korábban átjöttünk, a hídon átrohant, a túlparton vissza a botért, azzal a szájában megint a hídhoz, át az én oldalamra, vissza hozzám, végül a lábam elé dobta a zsákmányát: – Anyádat tedd bolonddá, köcsög! – Percekig nem tértem magamhoz az ámulatból, egy óra múlva cseppet sem tiltakoztam, amikor a Dobó téren leült a fagylaltos tricikli előtt, szó nélkül fizettem neki a két gombócot. Ja, hogy a majdnem emberölés. 23

BOGÁR

Vörösváron még nem cseperedtek fává a magammal hozott Palota téri nosztalgiavadgesztenyék (azóta már három is fa lett belőlük), kénytelenek voltunk hát beszerezni egy vaskos, tömör, súlyos, és valóban súlyzó formájúra esztergált apportfát Bogárnak. Ő mindenkit, aki arra járt, megpróbált rábeszélni, hajítsa el már neki. Odavitte az apportfát a kiszemelt alanyhoz, letette elé, és izgatottan csaholt, amíg csak nem engedelmeskedtünk. Történt egyszer, hogy egy vízóraügyi munkás néhányszor eldobta neki a fát, majd elunta, és visszamászott a vízóra jó mély aknájába dolgozni. Bogár megérkezett a visszahozott apportfával a pofájában, nem látta az embert, de megérezte az illatát, odavitte hát a fasúlyzót az éppen nyitott aknához, lesandított a mélybe, majd lepottyantotta, egyenesen az áldozata fejére. Az erre következő jelenet leírását tiltja a neveltetésem. A kóbor vér azonban, sajnos, nem veszett ki belőle: Másfél év szobakutyalét után, már Vörösváron, Bogár minden lehető alkalommal kiszökött a kertből, hiába hangszereltük át a kerítést alul-felül-középen átjárhatatlanná a számára. Akár elöl, akár hátul, a veteményes oldalán használta valaki a kis- vagy nagykaput, Bogár máris ott volt, és ha nem vigyáztunk, akár a lábunk között is kilőtt a szabadság megnyíló résén. Volt, hogy egy órára ment csupán el, de volt, hogy öt nap múlva érkezett haza, amikor már elsirattuk. Szép, új nyakörv volt rajta. Evett, aludt egy napig, majd újra meglógott: most két nap elteltével jött haza, immár nyakörv nélkül. Egyszer azonban tévedett – a kóbor kutyák csak egyszer tévednek. Az utolsó szökése másnapján holtan találtuk a kerítésen kívül. Seb nem volt rajta. Sírva temettük el. Szép kis rózsabokor él felette. Mellette Mimi alszik.

25

VADSZŐLŐ

Budán, a Váralja utcai nagy lakásom előtti gangon, közvetlenül a bejárati ajtó előtt

volt egy virágállvány a villanyóra alatt. Mivel sem én, sem a Bozsár előtti utolsó nő az életemben nem rendelkezett zöld ujjakkal, nemigen maradt életben semmi cserepes kísérletünk: mire egyedül maradtam, gyakorlatilag semmi sem élt már ott, kivéve egy satnya valamit, ami két–három centire állt ki a cserépből, de a gondatlanságom ellenére olyan szívósan élni akart, hogy még egy-két aprócska levelet is megkockáztatott. – Az? Vadszőlő! – mondta Bozsár, majd nekilátott zöld élettel telerakni az állványt. A különbség annyira meglátszott, hogy az még a hatemeletes ház udvarára felülről betévedt rigópárnak is feltűnt, akik úgy döntöttek, hogy a Tabán bokrai helyett inkább a Bozsár telepítette minidzsungel közepén raknak fészket. Ki is keltettek, fel is neveltek három fiókát ott, a virágállványon, de ez a történet most nem róluk szól, hanem a cserépből csak három–négy centire kiemelkedő akármiről, amit Bozsár is tanácstalanul bökdösött, mert csak nem akart nagyobbra nőni. Őszintén szólva, máig nincs halvány fogalmam sem arról, hogyan került cserépbe, majd cserepestől hozzám az a dolog. Látványnak nem volt látvány, az biztos. A következő év januárjában kiköltöztünk Vörösvárra. Nekem kisebb gondom is nagyobb volt, mint az egyre szaporodó számú, Bozsár gondozta növényekkel törődni. Három alapvető érzelmemre emlékszem abból az időből: lelkesített az új kezdet (amit színezett a szívmelengető látvány, amint Bozsár szinte hetek alatt, csodálatos módon, külön kiadások nélkül is fészekké varázsolta a házat), idegesített a csak lassan szűnő rettenetes kezdeti felfordulás, aminek a csillapításában valamennyire értelemszerűen nekem is részt kellett vennem, valamint frusztrált az aggodalom, hogy mennyire lesz otthonom majd ez a ház ebben az idegen városban. Kis kivétellel az egész addigi életem a budai Attila út vonala mentén, a Vérmező (húsz év), majd a Tabán (huszonhét év) mellett zajlott, tudtam, hogy az új környezetemben gyökértelen, jöttment pesti maradok mindörökre. De az új élet berendezése közepette nemigen értem rá félni vagy nosztalgiázni, és a szokatlan ház körüli és (jóval ritkábban) kerti 27

VADSZŐLŐ

teendők tetejébe még az új asszonnyal való együttélés tanulásában is bőven volt feladatom ekkor, a harmadik közös esztendőnkben. (Manapság, a tizenötödik évfordulónk felé nyargalva talán már minősíthetem magamat tehetséges kezdőnek. Bozsár ugyanis nő, és annak idején még inkább az volt – ezt az állapotát csak mostanában kezdi felülírni a négyszeres nagymamaság.) Ja, hogy a vadszőlő. Addig sem volt az életemben, de abban a zöld tengerben, ami márciustól hirtelen körülvett, végképp esélye sem volt arra, hogy észrevétesse magát. Az az első vörösvári március különben elképesztően nagy élménynek bizonyult: amint elolvadt a hó, váratlanul kidugta a fejét, villámgyorsan kinőtt, és pár héten belül már teljes virágában sárgállott a ház előtt bő ezer szál nárcisz, aminek addig a létéről sem lehetett tudomásunk. Egykor ugyan virágkertészek lakták a házat, azt tudtuk, de akkor is... Gyönyörű volt! Nekem azóta is a nárcisz a tavasz. Gondolom, Bozsár megszánta azt a cserépben kornyadozó vadszőlőt, és valamikor, nyilván szánalomból, egyfajta utolsó esélyt kínálva neki, kiültette a ház sarkához – ez nem számított hírnek, nem is értesültem hát róla. Egy év múlva azonban az akkor már feleségem odahívott egy roppant buja kúszónövény-kezdeményhez, ami ezer szájjal a falba kapaszkodva igyekezett felfelé, már a térdem fölé ért. Tetszett az a lelkes, mohó élet. Mindig is úgy gondoltam, hogy ha egyszer házam lesz, azt feltétlenül be kell fussa valami roppant romantikus kúszónövény, csak az ablakok állnak majd ki a zöld falból. Láttam már ilyet, nemcsak angol filmeken, rettentően el voltam hát ragadtatva ettől az új sajáttól. – Emlékszel arra a vadszőlőre a gangról? – kérdezte a feleségem. Hápogni kezdtem, úgy megsokkolt az egyszerű kérdéssel. – Eeeeez? – érdeklődtem kiszáradt szájjal. Bozsár bólintott. – Itt jobban érzi magát, mint abban a cserépben – mondta egyszerűen, mert kultúrlény, és a neveltetése nem engedi azt mondani csúcshangerővel, hogy ez az én, én, én művem! Két irányba is elöntött mindjárt a szerelem: zölddel befuttatott házam lesz, és micsoda csodákra képes ez a nő! Álmélkodva álltam az új életre kapott vadszőlő előtt: ez volt az első itteni alkalom, hogy meghatottan csodálhattam a szívós növényi élet elszánt igyekezetét. A következő években az az egy, valaha satnya cseréptöltelék többször is körberohanta, és éppen a kedvem szerint befonta a házat. Volt, hogy az utcai frontból valóban csak az ablakok látszottak, és nem lehetett tudni, hogy a zöld alatt valójában milyen színű a házunk. Még kétszer élhettem meg ezután ezt a csakazértis életcsodát. Az egyikről, a kedvenc kis diófámról máshol írok, tessék megkeresni, az sem akármilyen történet. A harmadik, hát, az leginkább japán filozófusok és haikuköltők nyersanyaga. Növények, persze, és egyikünknek sincs fogalma róla, hogy bármelyik mi a csuda lehet. A ház 29

VADSZŐLŐ

egykori nyárikonyhája, ma Bozsár mozaikjainak bemutatóterme és raktára két vaskos és csúf betonlépcsőfokon közelíthető meg. Mivel évtizedekkel korábban követték el a lépcsőt, a függőleges és vízszintes síkok találkozásánál mindkét fok megrepedt. Az évek során a szél és számos cirokseprű telenyomta porral a repedéseket. Innen már tetszik tudni a folytatást: a porba gyomnövények magvai kerültek. A felső, kisebb repedésben, a lépcső majdnem teljes hosszában valami apró izé lakik, aminek gyönyörű, icipici fehér virágai vannak. Az alsó, szélesebb repedésbe egy jókora, tíz centinél is magasabb, lila szárú, nagylevelű valami került. Virágozni nem láttam ugyan, de nagyon sokszor ülök le jó időben kis időre a lépcsőre, és megdédelgetem a szememmel. Titokban néha meg is locsolom mindkettőt. Nem tudom, Bozsárnak szándékában állt-e kiirtani ezeket a jogcím nélküli földfoglalókat, mindenesetre megkértem, hagyja élni őket. Valamiért fontosak nekem. A vadszőlő pedig már két nagy muszájirtást is túlélt: pár éve az új hőszigetelő vakolat és a vele járó festés, tavalyelőtt pedig a teljes, elaggott tetőszerkezet kényszerű cseréje folytán kellett leszaggatni a legnagyobb részét. Keserűen, kétségbeesve néztem a pusztítást. De a növény nem adta fel: él, juszt is él, és burjánzik tovább. Nemsokára ismét el fogja takarni a sárga homlokzatot. Tanulnom kéne tőle, azt homályosan sejtem, de még meg kelleme fogalmaznom a kérdést: mit is?

31

MIMI

Legalább fél tucatszor, ha nem többször megkaptam (jogosan) a magamét Bozsár-

tól a különféle talált és hazahordott kutyák miatt. Amint rágyújtott a litániára, és mindig ugyanarra, nekem rögtön eszembe jutott a régi, ostoba tévéreklám, amiben az ősember felesége rikácsolva köszönti a lebunkózott és hazavonszolt húshegyet: – Hányszormondtammárhogybontottcsirkéthozzálbontottcsirkétbontottcsirkét! Megvan? Persze, Bozsár sem az a ma született bárány: az évek során két német juhászt is sikerült begyűjtenie, neki ugyanis az a kedvenc fajtája. Géza túlképzett volt az itteni alkalmaztatáshoz, és egyszer véletlenül egy macskakölyköt is megölt, amikor az túl közel somfordált ebédidőben az ő táljához, továbbajándékoztuk hát. Nüncike pedig a második szomszéd vénasszony öreg, menhelyről hazavitt farkaskutyája volt, akkor került hozzánk, amikor a néni sikeresen magára gyújtotta a házát, majd kórházba vonult, és soha többé nem láttuk, Bozsár pedig már másnap megküzdött a kiégett ház előtt strázsáló fegyveres őrrel, aki végül megengedte, hogy kihozza a kutyát, akiről a néni lánya telefonon sürgősen le is mondott. Nagyon kedveltem Nüncikét, akit még a menhelyen neveztek így el, engem viszont emlékeztetett ifjúkorom első élettársára, akitől a szót először hallottam, csak nála éppenséggel nem kutyanév volt, hanem az anatómiája egy részét becézte így. Nünci évekig élt még velünk, amíg el nem vitte a legtöbb nagytestű kutya közös végzete, a rák. Jobb lesz, ha az elején tisztázzuk: egy kivételével mindig minden kutyánk hozzánk (vagy valamelyik ismerősünkhöz) csapódott, kóbor eb volt, az egyetlen kivétel, Kajla pedig kísérleti állat – azokra viszont kivégzés vár a kísérlet után, nehogy véletlenül újabb kísérletbe is belekerülve esetleg bizonytalanná tegyék az eredményt. Pénzt soha nem adtunk kutyáért, és egészen mostanáig, amikor két, menhelyről hozott kölyök viháncol a kertben, Bogár kivételével mindegyik jövevény pontosan úgy kellett, mint egy-egy jókora púp a hátunkra. 33

MIMI

2003-ban történt, hogy lefelé csurogtam az autómban a falu főutcáján, amikor egy zebra nélküli (errefelé ez a jellemző) útkereszteződésben elindult egy cseppnyi yorkshire terrier. Értelemszerűen lefékeztem: sok évvel azelőtt egyszer elütöttem egy elém repült, rigóméretű madarat az országúton, és napokig alig aludtam utána. Mögöttem dudálva feltorlódott a forgalom. Kiszálltam, és felkaptam a kiskutyát, alig vett észre, nem is tiltakozott. Körülnéztem, hogy kié: senki sem rohant hálásan szirénázva, hogy megmentettem a kis döge életét. Hogy hátulról egyre intenzívebbé vált a dudaszó, beraktam a kutyát a hátsó ülésre, és tovább hajtottam. Fél óra múlva, a dolgom végeztével, otthon bemutattam a zsákmányomat, és menetrendszerűen megkaptam a szokásos magamét Bozsártól, aki azonnal kötelezett, hogy nyomtassak egy tucat plakátot, és hordjam szét az (addigra már) szokásos helyekre: vasútállomás, buszmegállók, nagyobb élelmiszerüzletek, satöbbi. Bejáratott útvonal volt. Billentyűztem, nyomtattam, vittem, celluxoztam engedelmesen. Ám amikor hazaértem, már nem dühöngő feleséget, hanem turbékoló nőt találtam a kertben ülve. A kutya az ölében feküdt hanyatt, és élvezettel tűrte Bozsár kurkászó ujjait a hasán. Látszott rajta, hogy ő most szolgálatban van, és leginkább ez szokott lenni a fő tevékenysége: nem először és nem századszor fekszik kényelmesen egy nő ölében. – Eredj vissza, szedd le a plakátokat! – szólt rám Bozsár, akinek akkor még nem voltak unokái. – Megtartjuk. Mentem, szedtem, de elkéstem, mert addigra már többen elolvasták: mire ismét hazaértem, ott ült egy hatvan körüli nő, aki örömmel befogadta volna a kiskutyát. Bozsár kávéval és egy órányi társalgással kárpótolta, amiért hiába fáradt ide, de a kutyát nem adta ki az öléből. A letolásom természetesen nem került visszavonásra, de a kutya velünk maradt. Mimi öreglánynak bizonyult: mint kiderült, töksüket volt, és a látása sem az igazi már. Szemből fenyegető látványt nyújtott, mert összesen négy szemfog maradt a szájában, de az mind messzire kinyúlt a kis pofájából, afféle kutya-Drakulává avatva a látszatot. Ám ez tényleg csak látszat volt. Bennünket, embereket kivéve Mimi az élete végéig, éveken át csodálatra méltó határozottsággal fütyült a környezetére. Mondjuk, ez nem rögtön derült ki, mert az érkezésekor éppen tüzelt, életében utoljára, nyilván ezért is indult legényfogó kirándulásra hazulról, és tévedt a főutcára, ott pedig az autóm elé. Roppant szórakoztató volt, hogy az öregecske és a többi kankutyához hasonlóan ivartalanított, majdnem beagle Kristófot szemelte ki a vágyott kölykök apjául (nyilván nemcsak szexepil, hanem méret alapján is, mert a másik két kan hátulját felágaskodva sem tudta volna megszagolni), udvarolt körülötte, noszogatta, bökdöste az orrával, dőltünk a vihogástól, amint elnéztük, hogy szemér35

MIMI

metlenül minduntalan háttal betolat Kristóf alá, úgy próbálja akcióra bírni. Igyekezett is az öregfiú, de nem jött össze a frigy – Kristóf ügyetlen is volt, lusta is, és nem különösebben érdekelte a tolakodó szuka, így Mimi sokadik próbálkozása után a kifulladt Kristóf menekülőre fogta a dolgot. Hónapokkal később azután új jövevény, Guszti tacskó érkezett a házhoz, és annak rendje-módja szerint, ifjú és tapasztalatlan lévén, félreértette Mimi nőgyógyászati gondjait, de erről majd máshol írok. Ugatni soha, egyetlen egyszer sem hallottuk az öreglányt. Mint egy aprócska lendkerekes autó, egyenletes, soha nem sietős tempójában járkált a kertben. Ritkán láttuk futni, és csakis erősen indokolt esetben. Étkezéseknél a macskák nagy, közös táljánál volt a helye, ő már nem tudta volna elropogtatni a nagy kutyáknak szétmért csirkefejet, nagyszemű száraz tápot, ilyesmit. A macskákat is ignorálta maga körül, úgy evett, mintha ott sem lennének körülötte. Mindent (ami, valljuk meg, nem volt sok) eltökélt komolysággal végzett. A mérete és a hajlandósága folytán is állandó hálótársunkká vált, mert éjjel-nappal emberközelben, pontosabban lehetőleg Bozsárközelben érezte jól magát. Számos különlegessége között a legcsodálatosabbnak azt találtam, hogy a valaha volt összes kutyáim közül, a lelkes úszókat is ideszámítva, ő élvezte egyedül a fürösztést. Kisbaba módján, a háta alatt Bozsár egyik tenyerével feküdt békésen hanyatt a konyhai mosogatóban vagy a fürdőszobai mosdókagylóban, nyugodtan és mélységesen elégedetten, hogy foglalkoznak vele. A fésűt, kefét is szerette. Bozsárt meg nagyon. Valamennyire, remélem, engem is. Csodálatra méltó volt a szinte soha nem siető méltósága, és a türelme, amivel viselte az öregedést, meg a két ember rajongását maga körül. Jellemző, gyakran előforduló példa: elindult a kertben valami dolga után a maga sajátos kocogásával, és amikor menet közben felkapta és jól megdédelgette valaki, azt a karunkban rögtön kényelmesen elnyúlva, örömmel tűrte, majd egy perc múltán, amikor visszakerült a talajra, mintha mi sem történt volna, változatlan tempóban, apró harckocsiként haladt tovább a fák és bokrok alatt, vissza sem nézett. A házban, kertben nyüzsgő állatseregletet egyszerűen levegőnek tekintette. Ezt persze azért is tehette, mert közénk valóban a béke szigetére jött – a kutyák soha nem marakodnak egymás közt, de a macskák is megtanultak kutyák között élni és túlélni, az egymás közti nézeteltéréseik is jobbára csak addig tartanak, amíg ki nem alakul a rangsor. (Na, jó, Edömér kivétel, de ő karthauzi, neki a bunyó az egyetlen testedzése.) Végül az ő ideje is eljött. Hetek óta csak helyben körbejárt már, és amikor az evést is beszüntette, Bozsár végre elvitte Gyulához, az állatorvoshoz. Nekem nem volt erőm velük menni. Amikor Bozsár karjában fekve megkapta a szúrást, ásított egy nagyot, a kis nyelvével utoljára megnyalta a feleségem kezét, aztán becsukta a 37

MIMI

vaksi szemét, sóhajtott egy picit, és elaludt. Bogár mellé, a kis rózsabokor oldalába temettük. A nagymamám halála óta nem sírtam annyit. De mi még, ugye, tanultunk dialektikát: tudomásul vesszük, hogy a temérdek boldog élményért, amit a velünk élő kutyáktól kapunk, a végén a halálukkal kíméletlenül benyújtják a számlát. Tessenek elhinni: még így is bőven megéri! Rengeteget tanultam Mimitől. A legjobb verseim között is van, ami róla szól. MIMI VALLÁSA Gondja letéve, erőtlenül, árván, Isten aludt a finom, puha párnán. Homloka már kisimult, szeme csukva, mintha beszélni, mozogni se tudna. Élete illata, ó, az az áldott, részegítő szaga mind odaszállott rám, aki arca előtt kuporogtam, félve, de végre a mennybe jutottan, boldogan és remegőn a hatalmas, tiszta szagú, csupa kék, nyugodalmas vackon – az én Uram őre lehettem, más kutya nem lehet itt ma helyettem! Végül a bódulatom nyugalommá csendesedett, szuszogó bizalommá, s Álom anyácska szelíd lebegésén vártuk az új napot: Istenem és én.

39

A KIS DIÓFA

Hát azt tetszik-e tudni, ki volt Malajdoki Tamás?

Én már több mint ötven éve őrzöm a lelkemben ezt a nevet. A varázslókkal zsúfolt magyar irodalom messze leghalkabb szavú, mégis (merthogy ártatlan gyermekszíveket is sűrűn fertőzött humanizmussal, toleranciával, hazaszeretettel, ilyesmikkel) egyik legnagyobb hatású mágusa, a költőnek sem akárki Móra Ferenc alkotta meg ezt a bölcs, jóságos, öreg földesurat a Dióbél királyfiban. A kötet egyik történetében a szél kicsavart egy vén, hetvenéves diófát, amit a gazdája születésének örömére ültetett annak az apja, s az öreg földesúr szétosztja a halott fa hegyében talált utolsó kilenc szem diót a két unokája és a velük egykorú kis barátjuk között azzal, hogy ne egyék meg, van otthon dió bőven; ültessék el inkább, erdő lesz belőle. Nem mesélem tovább Móra sztoriját – akit érdekel a történet, és van a közelében internet, annak tessék a link: http://mek.oszk.hu/00900/00964/00964.htm#63 Legyen itt annyi elég, hogy a kötet sok története közül ez fogta meg leginkább azt a kisfiút, aki sem addig, sem a következő majdnem negyven éven át nem látott soha egy árva diófát sem közelről, és a terméséhez is leginkább csak bejgli formájában volt szerencséje. Hogy miért ez fogott meg úgy? Jó kérdés: fogalmam sincs. Szerettem az öregeket, mert szerették a kisfiúkat, és élvezetes történeteket tudtak mesélni, amit tettek is, sűrűn és boldogan, amiért (ezt már a mai eszemmel sejtem) lelkes közönségre akadtak. Más okát nem tudom, miért maradt bennem olyan erősen az a történet, de nem is érdekel – Móra varázsló volt, ami nekem bőven elég magyarázat. Szóval, elvoltam én a bejglivel dió címén, és amikor elhatároztuk, hogy kiköltözünk az egyre gyorsabb ütemben élhetetlenné váló Budapestről, a Piliscsaba és környéke ingatlanjaiban utazó ügynök már a harmadik vagy negyedik nekifutásra idehozott, ehhez az iszonytatóan leromlott, bő tíz éve lakatlan vörösvári házhoz, ami mögött embermagasságú dzsungel ágaskodott jó messze hátra (nagy kertet kötöttünk ki a hapsinak, csak olyan helyet mutathatott), viszont az elrozsdásodó, kétszárnyú kapu alig látszott ki a szinte közvetlenül mögötte álló hatalmas diófa lombja alól. Szeren41

A KIS DIÓFA

csére ősz derekán jártunk, így még én, a hülye városi is azonosítani tudtam a fafajtát a lábunk alatt ropogó, lehullott terméséről. Az a diófa adta el nekem a házat: mindjárt beugrott róla Móra története. Az elvadult, gazos kertből és a bejárati kis terasz alig látszó korlátjából harsányan ordított a vadromantika, az sem semmi volt, de leginkább a diófát kívántam meg az első pillanatban. Hála Istennek, Bozsárnak is tetszett. Miután az építész barátom, Jancsi megnyugtatott, hogy lakhatóvá lehet tenni az akkor bőven hetvenéves házat, megvettük az ország túlvégéről odautazó tulajdonosától. Jóval később derült ki, hogy nem egy, hanem fél tucat diófa gazdája lettem, és mostanában, amikor minden ősszel vallásközeli áhítattal hajlítgatom sűrűn a fájós derekamat, vagy csúszok-mászok négykézláb a megrázott fákról lehullott diót kosarakba szedegetve a sokszor sáros talajon (a fél tucat kutya sáros diószemmel sűrűn összetévesztett anyagcsere-végtermékéről itt most ne is essék szó), már nehéz elhinnem, amit tudván tudok, mert élénken és szégyenkezve emlékszem rá, milyen fogvicsorgató dühvel engedelmeskedtem kamaszkoromban az apámnak, aki hétvégeken földet túrni kényszerített a fővárostól bérelt hétvégi telkén, a Farkashegyen túl. Diószedés után hónapokig szórakozom azzal, hogy diót pucolok, jó időben a kertben, télen odabent, az ebédlőasztalnál: nagyon jó olyankor beszélgetni is, morfondírozni is, és öröm nézni, ahogy gyűlik a finom dióbél: jó csomót le kell fagyasztanunk, kis részét Bozsár eladja a piacon, a férgese és a morzsája a téli nagy madáretető kampány számára külön tartályba kerül. És egy háztartási titok: amikor sütök, hiába rendel a recept mandulát – juszt is diót használok helyette, ami legalább olyan jó. Nálam a mandulás kifli is darált dióból készül, és eddig senki sem panaszkodott rá. Hat diófával indultunk hát életünk utolsó kalandjának Vörösváron. Mindegyikről van történetem, amit roppant fegyelmezetten itt és most nem fogok elmesélni. Hanem a kert legvégében van egy hetedik: annak a történetét megosztom a világgal A negyedik itteni évünkben történt, hogy Bozsár elhatározta (igen, ő – én ugyanis ilyen elhatározásokat nemigen szoktam tenni): kitakarítjuk a fészert, ami tele volt mindenféle lommal, rég halott emberek otthagyott kacatjaival. Konyhaszekrénytől hálószobabútorig, szőlőprés romjaitól korhadt hordóig és különféle edények meg szerszámok tömkelegéig volt ott minden, aminek nem éreztük szükségét, és mindent érthetően vastagon fedett a por. Onnan vezetett a meredek falépcső is a padlásra. A padlás is külön történet, és azt sem mesélem el: senkit se érdekeljen a tériszonyom. Ám amikor a kirámolásban és selejtezésben odaértünk a padláslépcső alá, olyasmit vettem észre, ami ugyan teljesen magától értetődő és rendjén való volt, mégis meglepett, meghatott, és erősen gondolkodóba ejtett, mindezt pedig egyszerre. Odahívtam Bozsárt, neki is igen tetszett a látvány. 43

A KIS DIÓFA

A lépcső alatti vastag porban hat szem dió hevert a falhoz szorulva. Ebben semmi különös nem lett volna: akkoriban még kevés macskánk és sok egerünk volt, roppant könnyen lehetséges, hogy egerek focizták le a padlásról azokat a diókat, de akár a macskák is lehettek. A szokatlan az volt bennük, hogy hajszálvékony, másfél– kétméteres gyökérfonál nyúlt ki mindegyikből, és tapadt a nyirkos falra. Ez, a lehetetlen körülmények között is mohó, kétségbeesett kapaszkodás az életbe, ez hatott meg, és gondolkodtatott el. Én persze Isten tudja, meddig álltam volna ott gyönyörködve, meghatottan, az életről tépelődve, szóval rendes bölcsész módján mindenképpen semmit téve, de szerencsére ott volt Bozsár is, aki rögtön parancsokat vakkantott, kénytelen voltam hát kijönni a révületből, hasravágódni a porban-egérszarban-mocsokban, és bekúszni a lépcső alá egy kis diómentő akcióra. Ketten majd egy óra hosszat dolgoztunk, amíg centiméterenként lefejtettük a falról a hat diószem gyökereit, vigyázva, hogy ne szakadjanak el. A hatból négynél sikerrel jártunk, Bozsár virágcserepeket kerített nekik, majd elvonult velük. A történet szempontjából eseménytelen két vagy három esztendő után (a négy cserép tartalmából három megeredt, abból idővel kettő különféle okokból elpusztult) egyetlen növény szára vastagodott fácskává. Hátravittük a kutyáktól elzárt veteményesbe, gödröt ástam a Bozsár kijelölte helyre, beletettük, meglocsoltuk, karót is kapott, amihez a rossz idő ellen kötöttük: egy gyenge széllökés is letörte volna szegénykémet, kivált az első kinti év után, amikor lombosodni kezdett. Ez a mi szerelmünk diófája, mondtam Bozsárnak, ennek élnie kell! Talán neki is mondtam, talán csak magamnak, hogy nagyon szeretnék még enni a terméséből. Újabb év múltán már koronácskája is volt, és a karó helyett vascsövet kapott, ahhoz kötöttük ki – volt, hogy nemcsak vihar után, de alatta is hátracaplattam megnézni, nem esett–e baja. Nem esett. Csak én taknyosodtam be. Az idén, hét esztendővel a fészertakarítás után, nincs már fészer, sem lépcső a padlásra. Valamelyik évben Bozsárt megdobták némi találmány utáni jogdíjjal, abból lett a garázs, amiben soha egy percig nem állt autó, az egykori fészer helyére pedig Bozsár mozaikos műhelye került. Odakint, a kert legvégében ma egy gyönyörű, fiatal diófa áll, éppen olyan magas, mint én, de ő még jócskán növésben van. Az idén termett először, hét szemet. Talán mégsem éltünk hiába.

45

GUSZTÁV

Vagy én mulasztottam el felnőni, vagy Erich Kästner volt jóval több holmi talpas,

megélhetési regényírónál – nekem máig ő az egyik kedvenc szerzőm. Nem véletlen hát, hogy amikor a legendás Bogárra a színét kivéve erősen emlékeztető majdnemtacskó befurakodott a becsengetésre megnyíló utcai kapun, és tüstént intézkedni kezdett, rögtön egy Kästner-hős, a zsebében autódudával szaladgáló Gusztáv jutott eszembe a nyüzsgése láttán. El is neveztem róla, mihelyt kiderült, hogy ajándékba kaptam: egy kedves volt tanítványom, Dóri valamiért éppen a Pilisborosjenő környéki erdei ösvényeken romantikázott a vőlegényével (azóta a gyermekei apjával), amikor lehajoltak megsimogatni a mellettük termett, Isten tudja, honnan és mikor szintén sétára indult kiskutyát. Ez súlyos tévedés volt, de a felnőtt Dóri már a hatékony SAP-megoldások asszonya. Hogy az eb semmi pénzért nem tágított mellőlük (naná, éhes volt), Dóri pedig akkor már majd’ húsz éve ismert engem, kivédhetetlen volt, hogy a kutya bekerült az autóba, az autó elindult Vörösvárra, ahol azután Gusztávot beadták hozzám. Akkor úgy egyéves lehetett, tehát ma nyolc–kilenc körül járhat. Elképesztő magabiztossággal vizitált le a váratlan megjelenésétől még döbbenten bámuló nagy kankutyáknál és Lilinél, majd Kingánál is. A kutyáim barátságosan körülkísérték a kertben a jövevényt, aki nagy érdeklődéssel és ismét csak a néhai bajnok Bogárt idéző vagánysággal járt körül, majd bebocsátattást nyert a házba. Ott aztán megtörtént a baj, amire nem számítottam. Gusztáv feliramodott a lépcsőn, és megállt a kártyaszoba asztala alatt. – Kézcsókom, hölgyem, a nevem Gusztáv, úgy látom, Kegyeden rajta van a viszketés, és segítségre szorul. Állok szolgálatára! – mondta kutyául az éppen az asztal alatt szundikáló vén Miminek. Ebből csak annyi látszott, hogy az orrával megbökte, majd végigszaglászta az öreglányt. Mimi felneszelt, a látogatóra nézett, majd kelletlenül talpra állt, és hátat fordított a jövevénynek, jelezvén, hogy úrinő ilyen helyen nem ismerkedik, mit képzel, maga huligán, vagy mittomén. Sajnos, az öreg Mimi az idős szukák módján már állandóan halk, ám félreérthető illatot árasztott a lestrapált hátsó fertálya körül, ami az én ivartalanított kanjaimat cseppet sem zavarta, 47

GUSZTÁV

Gusztáv azonban az érkezése napján még tökös kiskutya volt, valamint túl ifjú ahhoz, hogy valós értékükön kezelje a matuzsálemi korú ebhölgyek bizonyos megnyilvánulásait, továbbá azt sem tudta, hogy a gerontolfilia szégyellni való, ezért azonnal támadásba lendülve úgy megerőszakolta a vénasszonyt, mint a pinty. Mimit sem azelőtt, sem azután nem hallattuk egy árva hangot sem kiadni, soha nem ugatott, nem morgott. Csak az ekkor megeresztett, kétségbeesett sikolyaiból derült ki, hogy vannak még hangszálai. A félreértés tisztázását követően Mimi megbocsátott Gusztinak, akire amúgy sem lehetett sokáig haragudni. Ölbe bújós, mindenkivel eszméletlenül barátságos, örökké simogatást, vakarást, emberi kezet kolduló kutyának bizonyult – feltéve, hogy nem becsenget a kapun az az emberi kéz, mert akkor akárhol volt Gusztáv, és bármit is csinált éppen, akár a megrakott vacsoratálja mellől, az evést félbeszakítva is odarohan, és teli torokból fenyegetőzik. Ez a kvalitása nélkülözhetetlenné teszi: a hallásom lassan ugyan, de egyfolytában romlik, viszont állandóan zene szól körülöttem, ami felett nem mindig hallom a csengetést – Gusztit azonban nem lehet nem hallani. Az üvöltésére kimegyek, elparancsolom a kaputól, és beengedem a tanítványt, látogatót, kéményseprőt, akárkit. Gusztáv elhallgat, barátságosan a jövevény elé járul, farokcsóválva üdvözli, nincs harag, öregem, csak a főnöknek szóltam, majd ahogy befelé indulunk, lemarad, és az illető mögé kerülve érintés nélkül elpróbálja, milyen klasszul szét tudná harapni a bokáját ennek a pasasnak. A nők illatát ártalmatlannak találja: női bokán még soha nem mutatta meg titokban, hátulról, hogy milyen rongyossá tudná harapni szükség esetén. Számos baráti kapcsolata között az a legfantasztikusabb, amit a macskatestvérpárral, Amundsennel és Erikkel ápol. Pontosabban: nem kapcsolatot ápol, hanem a két kandúrt. A kutyák között felcseperedett két cica még kölyökkorában megtanulta, hogy ez az eb mindig kész némi bolházásra és dögönyözésre. Amikor éppen itthon vannak, már meglett korú kandúrokként is hajlamosak megkeresni Gusztit, összeorrozni vele, majd elterülni előtte a füvön, padlón, ágyon, ahol éppen van, és az oldalukat vagy a torkukat elé tartva kérni a kezelést. Gusztáv engedelmesen rögtön rágcsálni kezdi a bundájukat, azok ordítva dorombolnak közben, cserébe pedig gyakran kinyalják a fülét, amit viszont ő élvez nagyon. Általában negyedóra múlva fárad bele a csicskáztatásba, de ilyenkor nem elmarja magától a macskát, inkább ő hagyja ott. Ha a macskának viszont még nem volt elég, megy Gusztáv után, és követeli a folytatást. Sokszor látom, hogy Erik bemegy az alvó Guszti szűk kosarába, és félig a kutyára fekve melegítteti magát, úgy alszik el. Guszti fészkelődik egy picit, aztán alszik tovább: neki is jólesik a meleg. Emberi kategóriák szerinti szeretetben állatok között nem hiszek, de a szimbiózis tökéletes. És a kívülről szemlélők számára felettébb szórakoztató, romantikus lelkeknek egyenesen megható a látvány. 49

GUSZTÁV

Én azonban nem kívülről, jaj, de mennyire nem kívülről szemlélem az öregedni kezdő Guszti kis csodáját! Ha biztos soha nem is lehetek abban, hogyan viszonyul ő hozzám, én sajnos képes vagyok a szeretetre: imádom, azt a kis dögöt. Utoljára éppen idén nyáron adtam ennek tanújelét, amikor elmulasztottam agyonverni valami kerti szerszámmal. A tacskók és majdnem-tacskók egyaránt hajlamosak a bepöccenésre, hiszen eleve arra tenyésztették őket, hogy szűk lyukon bebújva, tébolyult harcban a föld alatt megöljenek egy otthonát, kölykeit védő rókát. Ehhez, bizony, nem kevés hisztéria kell. Amíg a nagy kutyáim, Béla és Kajla éltek, ők egy-két vakkantással vonultak ki a kapuhoz ellenőrizni, ki csengetett, viszont Guszti (úgy, mint előtte már Bogár is) máig torka szakadtából fenyegetőzve száguld az utcai frontra, és mivel túl apró lévén a kapu vaslemeze felett nem láthatja szemtől szemben az érkezőt, gumilabdaként pattog fel-le a kapu mögött. Izgalmában olykor bele-belekapott Kajla lábába is – feljebb ugyanis ugrálva sem ért. Néhány hónapja, amikor egy Ibolyka nevű kaukázusi vendégkutya nekiesett Kingának, a békés fehér szukának, Gusztáv annyira felizgult a verekedés láttán, hogy összekeveredett benne a postásboka és a rókatorok széttépésének eltérő genetikai kódja, és mivel a küzdő felek egyikének sem érhetett fel a torkáig, hörögve az én bokámnak esett neki. Éppen a harcolók szétválasztásával voltam elfoglalva, így amire le tudtam rugdosni a drágámat magamról, számos lyukon dőlt már a bokámból a vér, ami kellőképpen lelassított ahhoz, hogy ne érjem utol a seprűnyéllel Gusztávot, aki a történteket követően napokig bújkált előlem, és valahányszor szembetalálkoztunk, hanyatt vágódva kért bocsánatot, amiért paraszthajszál híján egy életre megnyomorított. A bocsánatot jóval korábban kapta meg, mint ahogy a sebeim begyógyultak. Az affér után három nappal már úgy ítélte meg, hogy mivel kétszer is megsimogattam, és az ágyban általában nincs nálam bot, biztonságosan visszahurcolkodhat a pincéből a lakásba, hogy újra a hálószobában éjszakázhasson a fűtőtest melletti, Erikkel közös társbérleti kosarában. Az összecsapás tartós nyomot hagyó emlékét életem végéig őrzöm a bokámon. Ha túlélem Gusztávot, a kandúrjaink kis cselédjét, az ő emlékét a lelkemben fogom őrizni, Bogáré és Mimié mellett, szintén életem végéig.

51

SPF

Sok oltóanyag készül úgy, hogy tyúktojásba injekciózzák a legyengített vírust, ami

azután injekcióban belénk szúrva kiváltja az ellenanyag termelését a szervezetünkben, s így megóv a betegségtől. Ehhez azonban SPF-tojásokra van szükség, ami azt jelenti, hogy szigorúan és igazoltan kórokozómentes, makkegészséges tyúkok tojták. Ezt úgy szokták ellenőrizni, hogy a kínos gonddal sterilen tartott, különleges tyúkfarmról beküldenek az intézetbe ötven megtermékenyített tojást. Ezeket ott kikeltik, majd az újszülött csibék szívéből levesznek egy kis csepp vért, az kerül a laborba. Az intézetben rekedt és a szívenszúrást is túlélt húsz–harminc naposcsibére viszont már nincs szükség, ezért jegyzőkönyvileg elgázosításra kerülnek. De néha csak jegyzőkönyvileg... Vörösvári létünk második évében, nem sokkal a ránk hagyott, romos tyúkól rendbehozatala és a kutyák ellen köréje hevenyészett kerítés felhúzása után így lettünk hetekre megfosztva a fürdés lehetőségétől a szép, új kádunkban, mert fölé egy jókora infralámpa került, bele pedig huszonöt vegyesen sárga és barna apró sipákológép. (Ha most valaki felhúzná az orrát, ki kell ábrándítanom a fintorgásból: a beköltözésünk előtt, a ház átalakításakor a fürdőszoba az addiginál jóval nagyobb lett, és az örök haragot is megkockáztatva ragaszkodtam hozzá, hogy Robi bácsi, a vízgázszerelő ne bidét telepítsen már abba a sarokba, amit erre a célra kinézett magának, és tele szájjal, lehetőleg mindig Bozsár jelenlétében igyekezett meggyőzni engem annak számos előnyéről, hanem inkább külön zuhanyozófülkét. Ez utóbbi pedig annyira bejött, hogy azóta is elvétve használjuk a kádat, mindketten leginkább csak regényolvasással egybekötött dagonyázásra.) A csibék annak rendje és módja szerint felcseperedtek, és idővel kiköltöztek az ólba, a fürdőszoba – azon belül különösen a kád – pedig gondos fertőtlenítésben részesült. Soha addig nem voltak tyúkjaim, meglepett hát, hogy sárga csibe, barna csibe egyaránt hófehér tyúkká változott. Illetve, ez sajnos így nem igaz. A huszonöt tyúkból tizenkettő kakasnak bizonyult, és már a felnőttkor küszöbére érve dühödten kakaskodni kezdett egymással. Sokáig tipródtunk, hogy mitévők legyünk velük, 53

SPF

mert egyetlen fiú bőven elég lett volna egy tucat lányra, és az állandó verekedés ártott volna a tojástermelésnek, továbbá ez itt nem Mexikó, viszont mindketten irtóztunk az elkerülhetetlen gyilkolástól. Végül aztán Bozsár magához vett egy extra éles kést, egy lavórt és egy üveg pálinkát, engem beküldött a házba, majd hátravonult. Csak másnap óvakodtam magam is hátra körülnézni. Egyetlen kakas sétált a kifutóban, rettentően büszkén, szemlátomást meggyőződve arról, hogy mégis ő a faszagyerek, fogalma nem volt arról, micsoda szerencse fia. A tyúkocskák pedig munkához láttak, ugyanis tojóhibridek voltak: szédítő tempóban potyogtatták a hófehér tojásokat a két tojófészekbe abban a ládában, amit Bozsár terve alapján egy asztalos barátom ajándékba készített nekünk. Érdekes előítéletekkel ismerkedtünk meg nemsokára: a falusiak még jóval olcsóbban sem voltak hajlandók fehér tojást vásárolni, mert, hogy annak sápadt a sárgája. Ez egyszerűen nem igaz, és itt most tapintatból kitöröltem az először leírott szót. A városi nők (főként a munkahelyi kolléganőim) viszont drágábban is megvették tőlem, mert biztosan jobb ízű, vélték, mint az a tojásgyári szűk ketrecben szenvedő, ízetlen tápon életben tartott tyúkból rácsra pottyantott barna. Ezt a vélekedést sem tudom megerősíteni. De, szó, mi szó, a mi tyúkjaink étrendje valóban roppant vegyes volt: délutánonként, amikor kijöttek sétálni a kertbe, a vizesárokban lakó piócáktól kezdve a cigarettacsikken és a kutyaszaron keresztül egészen (és, sajna, főleg) a pirosló málnáig mindent megkóstoltak. Élvezettel figyeltem, különösen az esős délutánok utáni sétáikon, micsoda pompás futóversenyeket rendeztek mindig, valahányszor az egyikük gilisztára bukkant, és az összes többi tüstént rárohant, hogy elvegyék tőle, a szerencsés (?) pedig árkon-bokron át, lélekszakadva menekült a csőréből kétfelé kilógó zsákmánnyal; az évek során egyszer sem láttam, hogy egy darab tyúk egészben és nyugalomban elfogyaszthatott volna egy gilisztát. A vége mindig az áldozat darabokra tépése volt sok tyúkcsőrben. Egyébként is, vessenek egy pillantást, hölgyeim, a tyúkok karmos, pikkelyes lábára, és jusson eszükbe valami nagyon ősi létforma, például a dinoszaurusz! A mai baromfiudvar jámbor lakói alapjáratban nem búzán, kukoricán, darán élnének, ha tehetnék, hanem valódi természetük szerint mocsári ragadozóként kaparnák ki a nedves, laza talajból az ott nyüzsgő, röpképtelen mindennapi betevőjüket A tyúkok élettartama tíz év körül lenne egy vegetáriánus háztartásban – bár az is igaz, hogy ott nem is lennének tyúkok. Mi nem vagyunk vegák, csak lélekben, viszont ölni sem szeretünk, így akármeddig elélhetett volna köztünk az a tizenvalahány baromfi, ha három év után egyszer arra nem vetődik egy görény vagy nyest, ami estétől reggelig kirtotta a teljes állományt kakasostól, mindenestől, majd nyomtalanul eltűnt. Szörnyű sokk volt reggel a kifutóban szétszórtan, megannyi rongycsomóként heverő, vértelen, kis fehér tetem látványa. 55

SPF

Bozsár mindazonáltal nem adta fel: néhány hét elteltével ismét infralámpa melegített egy nagy csomó naposcsibét, immár nem is a fürdőszobában, hanem az időközben felépült új tyúkólban: vakolt, fehérre meszelt gázbeton, üvegtégla ablak, sztárkőműves keze munkája, nem hiszem, hogy akkoriban akadt volna drágább tyúkpalota Vörösváron. Két helyiségből áll. Az egyik az állatoké, a másik (ahová elvileg nem járhatnának) a gabonatároló, néhány elszánt egércsalád és Erik kandúr kedvenc tartózkodási helye. Szép, zöld vasrács lett az új kerítés, harminc négyzetméteresre nőtt a kifutó. Már csak egyetlen problémánk volt, de az szó szerint hatalmasra nőtt: azokon a cseppnyi csibéken a hazahozatalukkor nem lehetett látni még, hogy ők nem tojó-, hanem húshibridek, akik a hatékony gazdaságosság jegyében két hónap alatt elérik a vágósúlyt. Elrémülten figyeltük, milyen tempóban növekednek a kicsikék, és hogy persze nem vágtuk le őket, néhány hónapon belül öt–hatkilósra nőttek. Sajnálatos módon azonban a tenyésztőik nemigen figyeltek arra, mi történik ezzel a fajtával kéthónapos kora után – minek is, ha akkor úgysem él már? Magunknak kellett megtanulnunk, hogy ezeknek a lábuk nem erősödik szinkronban a testükkel, nem bírja a súlyukat. Egyik a másik után ült le megnyomorodva, hogy soha többé ne is álljon fel. Egészségesek lettek volna, csak éppen járóképtelenek. Ekkor jött Kati néni, a másik szomszéd, aki hosszú évek után először (és utoljára) volt elégedett az ő gyüttment városi szomszédjaival: talicskán áttoltuk neki a vágásra nyomorodottakat, és szépen megtisztítva, tálban kaptuk vissza pontosan a felét. A tyúkokat kivéve mindenki elégedett volt a felesbe vágással. Máig szégyellem, milyen mohón vártam a következő páros számú lesántulást, ugyanis sem addig, sem azóta soha nem ettem olyan mennyeien finom tyúkpörköltet, mint abban az évben többször is. Tojás? Azt egyet sem kaptunk tőlük, soha. Nem arra voltak programozva. Egyszer viszont új albérlőnk érkezett... Először az volt gyanús, hogy hazajövet, a kapu elé érve hangos kotkodácsolást hallottam a szemközti szomszéd háza felől. Nem létezik! A mi környékünkön egyedül Rici néni tart tyúkokat, de az ő ólja hátul, jó messze a háza mögött van. Mi a csuda ez? A szememet is kinéztem, hiába. A szemközti szomszédéknak még kutyájuk sincs... Persze, a klasszikus hibát követtem el: néztem jobbra is, balra is, sőt még középre is, mindenhová, csak felfelé nem. Pedig azt kellett volna, amint ki is derült, amikor a kíváncsiságom odacibált egészen a kerítésükig, és akkor meghallottam, hogy a kotkodács a fejem fölül szól. Felnéztem, és eltátottam a számat. Úgy is maradt, egy jó percig. A ház előtti (errefelé szokásos) jókora fenyőfa hegyében, bő hat méterrel az utca szintje felett, egy kistermetű tyúk rimánkodott segítségért vagy bátorításért. De hiába, a háziak még nem voltak otthon. Bozsár is megszemlélte a ritka látványt, majd japán tyúknak nyilvánította a madarat. Illendően kicsodálkoztuk magunkat, röhécseltünk is egy kicsit a repülő tyúkon, 57

SPF

majd bementünk a házba. Néhány perccel később újra kimentünk, hogy megnézzük, mit ugatnak a kutyák olyan dühösen, amikor pedig senki sem áll a kapuban. Az a kis japán tyúk a szemközti fenyő hegyéből már a mi kertünkben, az egyik diófa alsó ágán ült, alig két méter magasan, és derűsen, de némán szemlélte a kutyák rajcsúrját a fa körül. Bozsár létráért küldött, meghoztam, felhágott rá, és a tyúk rögtön hagyta magát megfogni. Talán kifárasztotta a repülés. Amíg hátravittük (a többes szám nem túlzás, én a hevesen érdeklődő kutyákat tartottam távol út közben), jól megnézhettem magamnak: soha addig nem láttam japán tyúkot. Szép volt. Mire a tyúkólhoz értünk, már neve is akadt: Csocsoszán. Nagy kedvenc lett, olyan kiváltságokat élvezett, mint egyetlen másik tyúk sem körülötte, csibéket nevelt fel, hagyta magát dédelgetni, evett a kezünkből. Fantasztikus kis életművész volt! Két vagy három évvel később azután egy nap nem találtuk sem az ólban, sem a kertben. Továbbrepült. Többé nem került elő. Bozsár immár évek óta nyugdíjas, többé nincs hát SPF-csibénk, az utolsó idei rókabetörés és tömeggyilkosság óta piacról vásárolt tyúkok tojnak előírás szerinti barna tojásokat. A kifutót sűrű fonatú dróthálóval vettük körül felülről is: nyest, görény, róka, de még Erik kandúr sem juthat be az ígéret földjére. Az egerek viszont beférnek. Elérkezett az ő idejük. GYŐZTES KOTLÓS Fáradt képekből sütnék szókalácsot hangléggömbökkel szállnék fel magamból izzadt párnámon verslábak topognak kincsesbányában túrok puszta kézzel Elzsibbadt csöpp test kartonláda mélyén kis tyúk révülten gubbaszt tíz tojáson étlen-szomjan lázban forgatja őket és mindben nő egy csőrős karmos élet Ketten költünk hát s ő győz mert belőlem közhely buggyan vagy csurrantott varázslat jön legfeljebb – s kis tyúkom kínok árán póz nagyképűség gőg nélkül csodát tesz 59

LILI

Tizenhat éves, de ennek a könyvnek a nyomdába kerülését már nem fogja megérni.

Nem szenved ugyan, de már alig van köztünk, átalussza a nap legnagyobb részét, nem áll talpra segítség nélkül, éjszakánként olykor a fal felé akar kiszállni a kosarából, és egyre kevésbé tudja, hogy ki ő, és hol van, bár az étvágya még töretlen. Ő az utolsó állatunk, aki ismerte még Bogárt – ez nálunk olyasmi, mint a gyermekkorunk iskoláiban turnézó veterán, aki még kezet fogott Leninnel. Budáról jött velünk ő is. Hogy Budára hogyan került, az örök titok marad. ’98 nyarán, szép meleg napon sétáltam Bogárral a Buzogány-torony alatt, tini korom egyik szent helye, a néhai Ifjúsági Park feletti sétányokon, ahová egykor Scampolót meg Echót hallgatni jártunk ingyen. Bogár most éppen nem kívánt sem verekedni Jordán Tamás uszkárjaival, sem játszani Sebő Ferenc vizslájával, valamiért éppen senki sem volt lenn, ebédidő lehetett talán, a kiskutya békésen szaglászott körülöttem. Egyszer azonban eliramodott, és a következő pillanatban izgatottan ugatott vissza felém. Utánamentem. Vizslaméretű, fekete kutya feküdt a várfal és a vaskerítés bezárta sarokban, azt ugatta három lépésről Bogár. A kutya nem reagált sem a bemutatkozásra, sem a kihívásra. Pedig élt – Bogár biztosan közelebb ment volna egy döglött kutyához. Odamentem, lehajoltam. Nem láttam rajta sebet. Amint megérintettem, a kutya azonnal felállt, tett néhány lépést, és újra leroskadt. Éhes, szomjas, kimerült, vagy megmérgezték. Ott kellett hagynom, nem tudtam segíteni rajta. Bogárt is elhívtam mellőle, visszasétáltunk a parkon keresztül. A park bejáratánál észrevettem Emőkét, a szomszédasszonyomat, aki éppen elengedni készült a két tacskó szukáját a pórázról. Pórázra vettem Bogárt, és figyelmeztettem Emőkét az esetleges fertőzésveszélyre. – De valszeg csak éhes és fáradt – mondtam végül, nagyon rossz lelkiismerettel. – Akkor miért nem viszi haza? – esett nekem Emőke a húszéves szomszédság jogán. – Nem áll meg a lábán. De, tudja, mit? Ha maga hazahozza, befogadom! Ezt lehetetlennek tartottam: bár Emőke akkora volt, mint jómagam, még súlyra is, ráadásul vélhetőleg izmosabb is nálam, a Postás igazolt tekeversenyzője, és két 61

LILI

világlusta tinédzser szingli rabszolgaanyja, mégis kizártnak tartottam, hogy a háromfelé húzó két raplis tacskólányt egy irányba vontatva még ezt a húszkilósnak látszó, fekete dögöt is képes lenne a hóna alatt elhozni egy kilométerre. Háromnegyed óra múlva Emőke becsengetett, a karjában a kutya. – Éhes. Fáradt. Vigyázzon rá! – Azzal visszament a maga lakásába. Mondtam már, ez bő tizennégy éve történt. Bozsár ezért a kutyáért nem osztott ki: azonnal beleszeretett a (szakállas bölcsészre emlékeztető) torzonborz kis fekete pofába. Az ő értő keze alatt a kutya meglehetős sebességgel magához tért, napok alatt regenerálódott, majd mindjárt közölte is, hogy szeretne Bozsár kutyája lenni. Bogár főnök voltát elfogadta, holott kétszer akkora volt, Zsigával, a kandúrral nem foglalkozott sem barátilag, sem (ami fontosabb) vadászatilag. Fiatal szuka, állapította meg rögtön Bozsár, és nyomban el is nevezte Lilinek a kedves, fekete korcsot. – Ipszilonnal? – tudakozódott némi szarkazmussal az állatorvos, amikor a készülő oltási könyvbe Bozsár bediktálta a kutya nevét. – Ja, ja – vágta rá az asszony. – A vezetékneve pedig Lelencz, cézével. Ezen még ketten nevettünk nagyon jót, de pár hét múlva már csak én nevettem, és én is csak befelé, gondosan őrizve a fapofát, nehogy a szikrázva szitkozódó Bozsár mindjárt fel is robbanjon ott nekem. Kiderült ugyanis, hogy Lili a kóbor lét során megátalkodott szarevővé vált. A rossz hír az, hogy sok ilyen kutya van; a jó, hogy nekem Lili volt az első. Akkor még nem gyanakodtam, amikor séta közben, a királyi palota bokrokkal teleszórt oldalában eltűnt az egyik bokor mögött, ám gyanús lett, hogy már második perce odavan. Nyár volt, jó idő, akkorra már számos hajléktalan fedezte fel magának a szépen karbantartott ottani terebélyes, alkalmi bokor-hálóhelyeket. No, már most a domesztikált kutya csak megízleli a lócitromot, miegymást (bár egy tehetős amerikai ismerősöm, Lala esküszik rá, hogy az ő spánielje kizárólag marhabélszínen és macskaszaron él), a vadon élő viszont, amilyen addig Lili is volt, óhatatlanul annak is szükségét érzi, hogy a saját testszagát kvázi védőillattal fedje el, így hát ha illatozva bomló anyagra (tehénlepény, döglött hal, akármi, csak büdös legyen) lel, abba a kóstolás után vagy helyett bele is hengergőzik, gondosan bedörzsölve a bűzt a szőr alá is, mint szakállas bölcsész a borotvavizet. Kis híján elájultam, amikor Lili az új illatával és egész testén barna foltokkal előbukkant a bokorból. Megpróbáltam két ujjal pórázra venni, nem ment. A kezemet az anyagban megmerítve megmarkoltam, és pórázra vettem Lilit, majd sietve távoztam a parkban tartózkodó többi kutyás gúnyos pillantása elől. Közeledett a délutáni órám, alig előztem meg a tanítványt, a lakásba érve pórázostól a villogóan fehér, ragyogóan tiszta előszobai WC-be löktem be a kutyát, és rá is zártam az ajtót, nehogy összekenje a lakást. Régen volt már, nem emlékszem hát: vagy ott felejtettem Lilit, vagy nem ment el még a tanítvány, amikor Bozsár 63

LILI

fáradtan megérkezett a munkából, és pisilni akart. Azt hiszem, mégis ott felejthettem Lilit, mert emlékeznék a tanítvány arcára, ha még ott lett volna, amikor az előszobából beröppent a Hang... Talán csak azért úszta meg a kapcsolatunk ép bőrrel Lili, majd a fürdőkád és végül a WC fertőtlenítése során elhangzott kommentárokat, mert Bozsár akkor éppen megszokóban volt a szarevést, lévén egy szarrágó francia áltudós a munkahelyi főnöke. Azon túl Lilike leginkább pórázon sétált, vagy olyan helyen, ahol nem kellett aggódnom a bokoraljak tartalmától. Másfél év múlva, Vörösváron pedig megszűntek a séták: bőven volt mit felderíteni a nagy kertben is. Eseménytelen boldogságban peregtek Lili évei, leszámítva a Kinga kutya érkezését követő, éveken át tartó, fenyegető hörgést a jöttment (konkurens) szukára. Verekedéssé, szerencsére, soha nem fejlődött a konfliktus: egyik lány sem érezte úgy, hogy harci kutyának szegődött volna hozzánk. Lili abszolút tekintélynek örvendett a kanok között, ő fogadott minden új jövevényt, bár vezéri allűrjei igazából sohasem voltak. Vidáman ugrálta körül az imádott Bozsárt, amíg csak bírta a lába, és a bundája karbantartására tett hiábavaló asszonyi kísérletek kivételével mintakutya volt mindvégig, leszámítva azt az apróságot, ami remélhetőleg soha, vagy csak a halálunk után fejlődik majd katasztrófává: a kert utcai falának a tövében ő kezdte ásni a talajban azt a gödröt, ami azután számos kutya lelkes közreműködésével évekkel később, egy szűk méter mélyen a keményedő talaj miatt lejtősből vízszintessé vált, majd a fal alatt derékszögben kanyarodva elindult az úttest alá. Eltorlaszoltuk a bejáratát, nehogy nagyobb legyen a baj, de olykor így is eszembe jut, és nyugtalanít. Monte Christo grófja elismerően bólintana, ha látná... Lilike hát nem csak az emlékét hagyja ránk. Mire ezt itt újra átolvastam, ma délelőtt el is aludt szegénykém. Szép élete volt. SZUKASORS Mint a hinta, rengve ring a dinka Kinga dús fara: drága sárga házba zárva, párra vár a bús ara.

Durva murva félretúrva, Lilla lelke duzzogó: kurta láb kaparta-fúrta lyukba bújt a vén mohó,

Christo Ferke fejbeverve, illat-ihletetten áll. Béla barna farba marna. Kajla kéjlakába vár.

s ott dühöngve, dúlva-fúlva már irigy morál morog: – Kúrna még a kerti kurva, s én hiába lángolok! 65

HAJNALBAN

Jajistenem, érdekelhet ez valakit? Mindegy, megpróbálom.

Kinyitom a szemem: éjszaka van. Teljesen éber vagyok. Gyorsleltár: nem haltam meg álmomban. Mi zsibbad csak, és mi fáj? Semmi sem fáj, sok minden zsibbadt, leginkább deréktól lefelé. Megmoccanok, lássam, tudom–e mozgatni a lábaimat. Az ágy bal alsó sarkából megszólal egy nagyon halk, de határozott doromb: felébresztettem Fannit, aki a szokásos helyén alszik. A fejem mellett, a párnán sikoly zörren az álmomban lecsúszott fejhallgatómból. A tévére pillantok: valakik futkosnak és lövöldöznek, nem érdekel. Bozsár az ágy negyedrészére összehúzódva alszik. Nem jószántából: Kinga amilyen súlyos, olyan sok helyet foglal el. Mivel Bozsár leginkább az etető Isten, én pedig az olykor veszélyes számonkérő Isten vagyok, továbbá mivel Bozsár bagószagába némi kellemes nőillat is vegyül, Kinga rendszerint az ő felét pályázza meg az ágyon. Míg rágyújtok, eszembe jut, hogy leadtam az utolsó könyvfordítást, most talán majd lesz pénz egy új, húsz centivel szélesebb ágyra. Ez, ami van, már harminc évet kiszolgált, fel is gyújtottam egyszer, ránk fér a csere, talán lesz még időm megszokni az újat. És a húsz centi plusszal több helyünk lesz a falka alján. Nem ártana, ha majd alacsonyabb is lenne: Kinga öregszik, esténként egyre nehezebben kapaszkodik fel. Gusztáv tacskó az ablak előtti kosarában alszik, Erik kandúrral szorosan összebújva. Létszámellenőrzés: Trikó is megvan, Bozsár feje felett alszik a párna és a fejtámla közötti résben. Alul, középen az öreg Edömér. Felhajtom a paplant, kilendülök az ágy szélére. A második agyvérzésteszt: mindkét lábam megkeresi a maga papucsát. Felállok. Este jó film ment, majdnem végignéztem, sok cigarettát sodortam közben, az most nem szükséges. Kell pisilni? Még nem biztos. A szekrény oldalán lóg a pongyolám, leveszem, belebújok. A nap első kéjes, fizikai gyönyöre, ahogy átölel a bársonyutánzatú frottírholmi. Felveszem a cigarettás bádogdobozt, igyekszem nem rálépni a tévé előtt alvó Borókára, aki most felemeli a fejét. Kicsoszogok a kártyaszobába, a lépcsőhöz. Lassan indulok lefelé, a lábaim nehezen ébrednek, a korlátba kell kapaszkodnom. Hallom, Boróka elindult mögöttem, 67

HAJNALBAN

lekísér, hátha útba ejtjük a hűtőt, abban pedig a baromfiparízert. A lépcsőről oldalt pillantok. Amundsen az egyik fotelban alszik, Ropi a kanapén fektéből, menekülésre készen figyel. Új szerzemény, még nem bízik bennem. Sikerült a lemenetel, nem estem el, átmegyek az előszobán és az ebédlőn, a konyhában villanyt gyújtok. Némi csörömpölés árán felteszem az első főzet presszókávét. Amíg az készül, elpakolom a szárítóról az előző napi mosogatást. A zajra három macska is megjelenik, és nagyon határozottan kérnek, rúgjam ki a kutyákat, és adjak nekik reggelit. Felnézek a faliórára. Fél három. – Felejtsétek el! – mondom Edömérnek, aki a nagy macskatányér közepébe ül, hogy lássam: tessék, üres és csontszáraz, őt pedig itt éheztetik, ez disznóság. Kutyakirúgás és macskareggeli hatkor lesz, ők is pontosan tudják. Boróka közben zajosan végigvizsgálja a macskaalmot, hátha kihagyott valamit tegnap este. A Boróka csapta zajra végre Ropi is lelopakodik, és óvatosan kidugja a fejét az oszlop mögül: – Eszünk valamit? – kérdezi a szemével. Leveszem a kutyakekszes zacskót a felső polcról. – Ül! – vakkantom ki műszigorúan a méltóságom romjai alól. Mindkét kutyakölyök lecsapja a fenekét. Finoman, puha áhítattal veszik ki a kiutalt egy-egy szem kekszet a kezemből. – Na, takarodj! – kérem őket alázatosan. Kitöltöm a fél bögre kávémat, belepöttyintem az édesítőt, megfordulok, kiterelem a kutyákat a konyhából. Ebédlőn át, Lilikét ellenőrzöm: lélegzik még. Büdös. Villany le. Lépcső, kártyaszoba, Kinga horkolása kihallatszik az ágyról. Benyitok a dolgozómba. A papagájok mocorogni kezdenek az ablak előtti nagy kalitkákban. Köszönök nekik, csendre intem őket, dolgoznom kell. Bebotorkálok a sötét szobába, villanyt gyújtok az íróasztalon. Leereszkedem a székembe, leteszem a kávét. Bekapcsolom a számítógépet. Amíg összerakja magát, rágyújtok a második cigarettára, jön a nap első, keserédes, forró kávékortya. Ó, de finom. Internet, az életem utolsó nagy csodája a sok közül. Először a posta. Mindenki levelére válaszolok, aki nem eladni akar valamit. Bőbeszédű vagyok, eltart egy ideig. Közben halkan megy már a zene is a gépben – a kedvem függvényében bécsi klasszikusok, Debussy, Chopin, brazil jazz. Egyik-másik papagáj olykor rikolt egyet, csak hogy megmutassa: ha én muzsikálok, neki is szabad. Posta után újságolvasás. Soha életemben nem volt ilyen jó dolgom, itt van az asztalomon az egész világ. Csak címeket nézek, hogy mi gonoszság történik már megint – a tartalom idegesítene, azt pedig nem akarom egy ilyen szép hajnalon, hogy semmim sem fáj, biztonságban alszik körülöttem a falkám, van munkám, meleg még a kávé maradéka, le is megyek a következő fél bögréért. Felforrósítom a mikróban, közben körülnézek: most egyedül vagyok a konyhában, Lilike is eltűnt a kosarából. Nem meghalni bújt el? Az előszobában találom, kitántorgott a bejárati ajtóig, ott fekszik. Maga alá pisilt. Tizenhat évesen ez a legkevesebb. Visszaviszem a kosarába, az öreg 69

HAJNALBAN

kutya alig nyomja a normális súlya felét, pedig enni még tud rendesen. Lassan már csak azt. Feltörlöm (Bozsár szerint szétkenem, micsinájjak, nem voltam katona) a kőről a tócsát, viszem fel a kávét. Lassan négy óra lesz, mire elindítom a szövegszerkesztőt, behívom a tegnap elkezdett darabot, arról szól, hogy fél három körül, mint mindig, kipattan a szemem, teljesen éber vagyok, elkészítem a gyorsleltárt, rágyújtok... Na, jó, akkor ezt itt most befejezem, és belekezdek valami szórakoztatóbb darabba. Vigyáznom kell, igényes az olvasóközönségem: Önöknek írok. TÉLI SZÁLLÁS Körben padlótól plafonig szép, drága fapolc áll. Szellem kincsei, könyvek ezerszám, ritka nagy érték. Négyszáz óra tömör zene CD-n: klasszikusok, jazz. Antik hanglemezek. Hifijátszó, hang a javából. Süppedező fotelok, négy. Köztük szép, tömör asztal. Órák, képek alatt, a sarokba direkt odakészült íróasztalomon számítógép. A hasában ötven költő életműve, meg ott az enyém is. Attól jobbra pedig, békés utcára tekintő ablak előtt, legféltettebb nagy kincseimet nézd: két papagáj, négy pinty, öt tyúkcsibe és a mamájuk.

71

MADÁRETETÉS

Novemberben szemérmetlenül meztelenre vetkőznek a lombos fák – igaz, nem csak

a mi kertünkben, de engem ez nem vigasztal. A fantasztikus formájuk miatt ilyenkor szeretem a legjobban a mocsári ciprust és a mamutfenyőt: kiadják azt a fantasztikus kínai tusrajz fazonjukat. Az ő lombjukat nem, és a nyírfákét, fűzekét, meg a többiekét sem, de a diófák leveleit viszont, sajna, muszáj összegereblyézni: valamiért állítólag rosszat tesznek a talajnak. Az év folyamán összegyűlnek a tyúkoknak vásárolt búza, kukorica és tojótáp műanyag zsákjai, azokba kell derékszaggató, fáradságos munkával gyömöszölni az ázott, sáros, kutyaszaros diófalombot, ami jó alkalom egy utolsó diógyűjtésre is, mert sok szem bújik el a fűben szeptember–októberben úgy, hogy csak a gereblye tudja őket előcsalogatni. Gazdagabb években azután egy önkormányzati teherautó körbejár az utcákban, és összeszedi a kapuk mellé leparkolt lombos zsákokat. Szegényebb esztendőkben magunknak kell gyújtogatnunk. Ez nem veszélytelen: Bozsár ugyan minden gyújtogatás után hűségesen őrt áll a tűz mellett, majd eloltja a parazsat, én pedig lefekvés előtt olykor kimegyek ellenőrizni, és a sötétben gondosan levizelem a hamut, jusson mindenhová, hátha serceg még valahol – de a szomszéd néninek kétszer is sikerült felgyújtania már az utcánk mögött húzódó rétet, amióta itt élünk. Egy-két éve már nem gyújtogat ősszel, bár két–háromévente, különféle okokból, nélküle is leég egy-egy ház a városban. A fűtés, persze, bőven megy már ilyenkor. A puszta lustaságunk folytán sem járunk le naponta többször a pincében meghagyott régi, vegyes tüzelésű kazánhoz, hogy az egyik helyi divatot követve minimális hatásfokkal hulladékot, fát, szenet, Lenin összes műveit és színes reklámfüzeteket égessünk benne – amikor modernizáltuk a házat, a régi öntöttvas radiátorokat is könnyű újakra cseréltük, és gázkazán is jött a vegyes tüzelésű régi mellé. Aki nem tudja, az ne is tudja meg, mibe kerül a gáz... ám igaz, hogy roppant kényelmes. Az ember fia-lánya nem lejár a pincébe összekoszolni magát a kazán táplálásával, hanem ősszel egyszer begyújtja, majd tavaszig csak egy termosztát gombját tekergeti az ebédlőben. 73

MADÁRETETÉS

A kertet viszont nem fűtjük, legalábbis szándékosan nem, kivéve szellőztetéskor. A kertben tehát hideg van. És legkésőbb január végére már nem csak a bérci tetőt takará el a hó. Ilyenkor kezdenek selejteződni a rét madárlakói, akik nemcsak fáznak, hanem az élelmük is avar, sár, hó alá kerül. A rovarok-bogarak vagy a talajban, fák odvában hibernálnak, vagy nem élnek már, és a dér csípte kevés ehető bogyóra túl sok madárszáj jut. Az első komolyabb fagyok idején lép a porondra Bozsár. A téli madáreleség részben (vagy egészben) beszerezhető, részben pedig el kell készíteni. Eger felett, a hegytetőn Pepe azzal oldja meg a dolog oroszlánrészét, hogy beszerez egy egész tábla szalonnát, és az előzékenyen gyárilag belefűzött spárga (és egy létrára felkergetett férfitanítványa) segítségével a terasza feletti gerendára akasztja. Amíg az el nem fogy, a Bükk hegység nyugati felének madárvilága egy bő hónapig odajár szalonnázni. Bozsár más metódust követ: ő a kert fáit aggatja tele különféle szörnyű madáretetőkkel. Egy zsák fekete napraforgómag az alap, ez általában trükkösen kilyuggatott nagyobb PET-palackokba, három–ötliteres, kimosott étolajas flakonokba kerül: a kilyuggatás arról szól, hogy a madár hozzáférhessen az eleségéhez. Egyes stratégiailag megválasztott helyekre az általam pucolt dióbél morzsái és megbarnult vagy férges darabjai kerülnek: egész ősszel külön gyűjtjük őket egy ötliteres uborkásüvegbe, télen lesznek madárcsemege. (Az üveg minden évben megtelik, mert nálunk biokertészet dívik – a fára mászó macskák rosszul viszonyulnak a növényvédő szerekhez.) A madarakat vajmi kevéssé érdeklik holmi esztétikai megfontolások, őket nem zavarja, hogy a fákon különböző magasságokban ilyen ocsmányságok lógnak. (Egy idő után, megvallom, már engem sem.) Télen kevéssé szórakoztató a kert: a szürke ég alatt majdnem minden más is szürkés abban a kevéske nappali fényben. Az egyetlen vidám látványt a fajonként különböző időben érkező, és az etetők körüli ágakon szabályosan sorbaülő, bejáratilyuk-üresedésre váró madárcsoportok szolgáltatják. Bizarr látnivaló a lombjukat vesztett fák téli terméseként rájuk aggatott jókora, fanyelű, klasszikus formájú habverők, és a beléjük töltött főtt rizs, reszelt répa, alma és faggyú vagy zsír keveréke, valamint a napraforgómaggal rendszeresen feltöltött nagy flakonok, amelyek alatt napokon belül halomba gyűlik a hétről hétre piszkosabb havon heverő kiszórt, üres szotyolahéj. A kiaggatást és a rendszeres utánpótlás-töltögetést kizárólag Bozsár végzi. Az évek során a következő madárfajokat azonosította a téli etetők körül: széncinegék, kékcinegék, őszapók, házi és mezei verebek, fekete- és énekes rigók, erdei és fenyőpintyek, ökörszemek, vörösbegyek, szajkók, balkáni gerlék, fakopáncsok, zöldikék, stiglincek, csízek – lehet irigykedni! A nyári vendégek közül a rozsdafarkú-, gébics- és seregélynépesség képviselőit nélkülöznünk kell télidőben. 75

MADÁRETETÉS

A kihelyezés alapvető feltétele, hogy a madarak elérjék a menázsit, a macskáink viszont lehetőleg ne érjék el a madarakat. Erről ábrándoznak ugyanis naphosszat az ablakban. Mindannyiunk szerencséjére azonban a macskák általában többre becsülik a száraz, fűtött lakást a téli sportvadászatnál. Egyik-másik kandúr ugyan olykor kísérletezik, de jobbára csak felrebbenti a madarakat. Órák hosszat lesben lapulni egy nedves, hideg bokor alján – ez nagyon megerőltető, extra elszántságot igénylő szenvedély, kivált, hogy a száraz és fűtött lakásban napi rendszerességgel megjelenik hol a száraz, hol az alutasaskos Whiskas formátumú terüljasztalkám. Békességgel elüldögélnek hát az ablakban, talán a látvány miatt, talán csak mert az ablakok alatt majdnem mindenhol radiátor melegíti a feneküket – ugyan, ki lát egy macska fejébe? Álmodoznak? Terveznek? Nyitott szemmel alszanak? Ha nagyobb szél kapaszkodik a meztelen ágakba, megmozdulnak a nagy számban kiakasztott alkalmi madáretetők, és ha ilyenkor éppen nincs bennük-rajtukkörülöttük madár, rögtön eszembe juttatják a feleségem egyik nagy dekorszenvedélyét: az évente a karácsonyfára cérnával aggatott apró gipszangyalkák sokaságát, aminek a láttán az első gondolatom mindig egy középkorban játszódó horrorfilm kötél általi tömegkivégzést ábrázoló jelenete. Igaz, ritkán fordul elő, hogy néptelenek a fák: nagy igény van az eleségre, sok ebédvendégünk jön át naponta a rétről, és odábbról, az erdőből is. A jegyzőkönyv kedvéért: a kitavaszodást követően tilos folytatni a madáretetést! HÓVÁRÓ JANUÁR Hideg és szomorú az idő. Hazajár csupasz ágak alá a homály. Az a tó, ahol oly gyönyörű, csupa élet a nyár, ma kihalt. Az idén hol a nádarató? Komor égre kiált fa hegyén a madár. Szava nem szerelem: keserű, kaparó, de hiába, ha alszik a néma határ, s vele hallgat az alkonyi ködtakaró. Didereg pocsolyák sara és vize már – jön a nagy pihenő, meg a jég, dara, hó, de a nárciszaim hada mind idevár: gyere, tartsd melegen, te fehér takaró!

77

A KÓBOR KUTYÁK

Jellemhiba vagy gyengeség, nem tudom, és nem is érdekel. Réges-régen elfogad-

tam, hogy ha egy kutya odajön hozzám, és segítséget kér, képtelen vagyok elkergetni. Nagy ritkán az is előfordul, hogy félreértem a helyzetet, mert a kutya nem segítséget kér, csak rokonszenvesnek talál valamiért, és barátkozni akar. Ám ezek a találkozások leginkább közterületen történnek, és bár Vörösvár kisváros, itt is akad éppen elég beteg lelkű nyomorult, aki ha gazdátlan kutyát-macskát-madarat-akármit lát a kocsija előtt az úton, boldog vigyorral rágyorsít, és megpróbálja elcsapni. Az embert sem a szeretet okán kíméli, hanem mert azért megbüntetnék. Az első itteni ilyen találkozásom is félreértésen alapult, ráadásul nem is közterületen történt, hanem a saját portámon, még a kiköltözésünk előtt. A ház lakhatóvá tételén dolgozó építőbrigád éppen ebédszünetben szalonnázott, amikor a nyitott kertkapun betévedt, majd az üres házban eléjük vetődött egy leginkább tacskóra emlékeztető vadállat, megbillentette a farkát, és az orrával a legközelebbi, szalonnát tartó kéz felé bökött. A kéz gazdája kutyabarát volt, értette a metakommunikációt, a kiskutya átvehette a szalonnabőrt. Ebéd után pedig – ők mesélték – ott maradt műszaki ellenőrnek, figyelte a munkájukat, járkált közöttük. Olyan magabiztosan mozgott a házban, hogy a kőművesbrigád azt hitte, a tulajdonosék kutyája, bezárták hát az akkor még egyedül zárható helyiségbe, a pincébe. Reggel aztán kiengedték, a kutya pedig derűsen ellenőrzött, és táplálkozott tovább. A munkások ezután gondosan csukva tartották a kertkaput, nehogy elszökhessen. Amikor végre mi is megérkeztünk, büszkén mutatták, hogy vigyáztak ám a kiskutyánkra! Napnál világosabb volt, hogy kóbor ebről van szó, akit behívott a szalonnaillat. Nagyon barátságos volt velünk is, megtartottuk hát, és hogy szuka volt, el is neveztük Rozikának. Bogár kedvelte, Lili is tűrte. Az egyetlen baj az volt vele, hogy néhány nap után feltétlenül távozni óhajtott tőlünk (aminek addig, az első héten nem adta jelét), ott tanyázott a kapunál, várta, hogy továbbállhasson. Egy hónapba is beletelt, amíg a falusi kábeltévé képújsága segítségével kiderült, hogy csak ide, az utca végére akar hazamenni, száz méterre tőlünk. A gazdája úgy megörült neki, 79

A KÓBOR KUTYÁK

hogy a vadiúj nyakörvét sem adta vissza. Mi azt hittük, életben tartottuk, a gazda úgy vélte, használtuk egy hónapig az ő kutyáját. Egy évvel a Rozika-epizód után Kristófnak nem volt ilyen szerencséje. Száz középiskolás gyereket nyelvi táborozattam a felsőtárkányi egykori KISZ-vezetőképző tábor ottfelejtett faházaiban. Egy forró napon egy nagyobb csoportot leengedtem a faluba kóláért meg édességekért. Odafelé megszámoltam, hányan mennek le. Egy jó óra múlva számolnom sem kellett, látható volt, hogy egy fővel többen jönnek vissza: a csoport végén Kristóf ballagott megfontoltan befelé. – Gyönyörű, öreg beagle! – mondtam elismerően. – Hol loptátok? Egymás szavába vágva mesélték a történetet, amiből megérthettem: azt a klas�szikus hibát követték el, amit ilyenkor a legtöbb gyerek. Kristóf a közért előtt őgyelegve intézte a saját ügyes-bajos dolgait, amikor egyszerre, váratlanul sztár lett belőle, ugyanis körbeállta egy gyerekcsapat, olyan kedvesen beszéltek hozzá, ahogyan a gazdája talán már régóta nem, a legbátrabb le is hajolt, és megsimogatta, utána pedig már nem volt megállás – hogy Kristóf nem harapta meg az elsőt, rögtön mindenki simogatni akart. Egy kifli is előkerült, és eldöntötte Kristóf végzetét. Ahol egy akadt, ott lesz több is – döntött, és a hirtelen sztár voltától is megszédülve a csoport nyomába eredt. Megpróbálták elkergetni, de hiába. Mivel korábban már lelkendezve simogatták, Kristóf átlátott a szitán, és elszántan követte őket a táborba. Most nosztalgikus mondat következik: elkeseredetten túrtam a hajamba, ami akkor még jóval több volt a mainál. Azután kerítettem egy műanyag vödröt, és megparancsoltam a gyerekeknek, hogy ebéd után ne a tálalóba vigyék vissza a maradékot, hanem kaparják a kutyának a vödörbe. A gyerekek, mint minden gyerek, válogatósak: bőven jutott Kristófnak is ebéd. Pepe, az első feleségem is a táborban napszámoskodott, és vele volt Eszter, a labradorja is – az ő nyakörvét és pórázát kértem kölcsön, majd a gyerekek sziesztája idején levittem a kutyát a faluba, kétszer körbesétáltam vele a községet, árgus szemmel figyelve, ki rikolt fel, hogy lopom a kutyáját, valamint merre húz a hazaigyekvő eb. Az eb azonban nem igyekezett haza: ő emésztett éppen, és minimális érdeklődést sem tanúsított a környezet iránt. Amikor elkeseredetten visszafordultam, egy kicsit felélénkült: – Megyünk vissza a simogató kezek közé? – Igen, visszamegyünk – mondtam rossz lelkiismerettel, és felvittem a táborba, egy héttel később és két kilóval kövérebben pedig vonatra szállt velünk. Addigra beletörődtem, hogy a nyakamon marad, és mi tagadás, valóban gyönyörű volt. – Miért Kristóf? – tudakozódott a műveletlen ifjúság, amikor nevet adtam neki. – Volt egyszer, jó ötszáz éve egy Kolumbusz nevű rocker, nagy világcsavargó – magyaráztam –, az ő neve volt Kristóf. – Aki felfedezte Amerikát? 81

A KÓBOR KUTYÁK

– Majdnem ő volt – feleltem, és olyan érdekes beszélgetés következett vikingekről, Vespucciról, ilyesmikről, hogy abbahagyták Kristóf abajgatását, aki elalhatott végre a lábamon. Kristóf olyan gyönyörű volt, hogy Bozsár alig morgott, amikor találkoztak a pályaudvaron. Otthon villámgyorsan beilleszkedett a kutyák közé (ez volt életében az utolsó, de lehet, hogy egyáltalán az egyetlen dolog, amit villámgyorsan csinált), nem bántotta sem a macskákat, sem a tyúkokat, az étkezéseknél pontosan megjelent, és nagyon kellemes, ám eseménytelen éveket töltött még közöttünk. Olykor eszembe jutott, hogy valaki Felsőtárkányban talán megsiratta már, miközben itt, Vörösváron dagonyázik a jóban. Aggkori végelgyengülésben ment el öt évvel később. Addig azonban rengeteget szórakoztunk vele is, rajta is. Béla doktor a szomszéd faluban, Solymáron csapódott hozzám. Ha öt perccel korábban vagy később fejezem be az órámat (tanítani jártam oda), és teszem meg azt az ötven métert az iroda bejáratától a gyárkapu előtt várakozó autómig, nem lett volna a következő tíz évben félelmetes külsejű, bivalyerős, értelmes, megbízható, végtelenül jámbor falkavezér-helyettesem. De lett. Féléves forma farkaskutyakölyök tévedt be éppen akkor az utcáról a gyárudvarra, a biztonságiak már elkergetni készültek, amikor közbeléptem. Kiharcoltam az engedélyüket, hadd maradjon még ott két órát, és felhívtam Bozsárt, hogy a munkából Solymár felé jöjjön haza, út közben pedig szedje fel a gyárudvarról a kutyát. Én nem hazafelé mentem, azért kellett a bűnsegédi bűnrészes közreműködése. Mindannyiunk szerencséjére Bozsár valóban hazahozta Béla doktort, és mindjárt el is nevezte egy alkoholista vidéki körörvosról, ugyanis a kölyök mimikai készletének egyik eleme, nevezetesen a bandzsítás, ezt az illetőt juttatta eszébe. Aki nem ismerte a modellt, az csak egy végtelenül bamba képet vágó kutyát látott, de Bozsár nyomán kisvártatva én is felfedeztem benne a fél liter tömény nyomán lehorgasztott fejjel maga elé bambuló búsmagyar értelmiségit. Pár héttel később Bozsár jóvoltából a halálra ítélt kísérleti kutya, a szetterforma, de ír farkas méretű (magyarul: mint egy sarokház), roppant jámbor és butácska Kajla is megérkezett. A hiányosságairól nem tehetett: hat hónapos koráig egy szűk ketrecben várta, hogy beadjanak neki valami csodaszert, majd hogy azt túlélte, megöljék. Ehhez képest végtelenül jóindulatú kutya volt. Nagyjából egyidősek lehettek Bélával, és barátságos természetűek lévén, életre–halálra cimborák lettek. Senkit sem zavart, hogy Béla doktor nem igazán német juhász, elég volt, hogy szemlátomást majdnem az, és amikor hűséges fegyverhordozója, az óriási Kajla kíséretében megjelent a kapunál, a legelszántabb elvhű falusi is jobbnak látta igénybe venni az errefelé amolyan felesleges városi nagyképűsködésnek tekintett kapucsengőt, nem pedig a helyi szokásnak megfelelően bejönni a kertbe, és onnan bekurjantani a házba (vagy addig ordítani és/vagy tülkölni 83

A KÓBOR KUTYÁK

a bezárt kapu előtt, míg ki nem néz valaki). Két éven belül Béla doktor abszolút tekintélynek örvendett a változó létszámú és összetételű falkámban, méghozzá anélkül, hogy a velünk töltött bő tíz év alatt egyszer is verekedett volna. Ha két kutya véletlenül morogni kezdett egymásra, Béla tempósan odaballagott, rájuk nézett, belépett közéjük, és rögtön kitört a béke. Béla doktor villámgyorsan megtanulta kinyitni a lakásajtót, amiből kifolyólag sűrűn megesett, hogy órákon át az udvart fűtöttük télen, ha lefekvéskor elfelejtettük kulcsra zárni az ajtót, amit a rosszat álmodó vagy csak némi száraz Whiskas macskatápot megkívánó Béla doktor az éjszaka közepén is hajlamos volt kinyitni, a nyomában pedig, Kajlával az élen, a meleg pincéből előbújt, és becsörtetett az egész falka. Béla doktor rögtön a macskavacsora maradékának esett, az egymást egyébként intenzíven utáló Kinga és Lili a macskaalomnak, Kajla és Gusztáv pedig felóvakodtak a lépcsőn, majd pár perccel utánuk a jóllakott többiek is, és mi, emberek, akik addig könnyedén meg tudtunk osztozni a fekhelyünkön egymással és két– három macskával, egyszeriben egy jókora kupac alján találtuk magunkat. Ha a kutyáknak szerencséjük volt, Bozsár nem ébredt fel a gázóra veszett pörgésére. Évekkel később, amikor bőven tízezer forint fölé emelkedett egy tizennégy kilós zsák Whiskas (ez a macskák kedvenc szárazeledele) ára, Béla doktor kénytelen volt újfajta technikát kifejleszteni, mert rosszul tűrte, hogy ordítok vele, valahányszor macskakaját lopni látom. Esténként feljött a többiekkel, majd egy óvatlannak ítélt pillanatban leosont a konyhába, óvatosan a foga közé vette a nagy macskatálat, és vigyázva, nehogy kiszóródjon egy szem is a méregdrága száraztáp maradékából, kivitte a kertbe, ahol egy megfelelőnek ítélt védett helyen tempósan, ráérősen a magáévá tette. A tálat aztán hosszasan kellett keresgélnem a kertben másnap. Mosogatni viszont nem volt szükséges: hogy senki sem zavarta az éjjeli lakomában, Béla doktor a táp utolsó atomját is precízen lenyalta róla. Egyszer esett meg az a balszerencse, hogy éppen befelé tartottam a házba, amikor Béla doktor és a szájában a macskatál megjelentek az udvaron. – Bééééla, mit csinálsz? – érdeklődtem. Béla rám pillantott, majd lépést sem váltva, a tálat még mindig gondosan egyensúlyozva a fogai között, megkerülte az ajtótól két méterre lévő mozaikos kutat, és visszafordult a házba, a tálat letette a konyhában, majd iszkolt fel, Kajla mellé. Ha akartam volna is ordítani, nem tudtam, olyan nevetőgörcs jött rám. Bélát és Kajlát néhány hét különbséggel, tizenkét évesen vitte el a rák idén tavas�szal. Azóta ismét kulcsra zárjuk a kertkaput. De a helyükbe érkezett két lelenckölyök, Boróka és Ropi nagy tempóban nőnek már...

85

MACSKÁK

Trikó úgy alszik a kártyaszoba lépcsőjének oldalában lévő alacsony könyvespolcon,

mint akit agyonvertek. Majdnem egy egész napja alszik már: negyvennyolc órát töltött ébren, éhesen, rettegve valami ismeretlen búvóhelyen. Attila, a rokonszenves új szomszédunk sokféle állatot tart, azok mind esznek, és ahol lovak, tyúkok, galambok, kacsák tápláléka lakik, oda a természet rendjének megfelelően egerek is költöznek. Amikor Trikó három napja átrándult egerészni, az objektumot védő jagd terrier testvérpár mintaszerűen elkapta, de megölni szerencsére már nem volt idejük, mert Trikó visítására megjelent Anita asszony, aki jobb belátásra bírta Ladyt és Cleót, Trikó pedig felröppent a kerítés tetejére, majd onnan két napra eltűnt. Tegnap azután, szakadó esőben, hogy mi is érezzünk valamit a megpróbáltatásaiból, lenyávogott ránk az utcai fronton lévő meggyfáról. Az eset, sajnos, meglehetősen mindennapos. A macskák csavargását nem lehet megakadályozni, ha csak nem ketrecben tartjuk őket, de hát akkor meg minek. Így azonban szabadon járnak-kelnek, magukra utalva a jobb esetben közömbös, egyébként pedig kifejezetten ellenséges környezetben, kóbor kutya, éhes róka, bunkó autós szabad prédájaként. Általában a mieinkben csúcsminőségű Rolex óra működik: minden nap délután négykor felharsan a konyhában a dühös-éhes macskakórus, utánuk igazíthatnám a karórámat, ha lenne, rohanok hát a hálószoba ablakához, hogy beengedjem, aki arról jön haza a csavargyárból, majd a konyhaablakon beengedem a kertieket, hozom a konzerveket vagy az alutasakost, összeszedem a kőről a macskatálakat, a nyávogás a lábam körül egyre követelőzőbb, kisebb harc is indul a jobb helyekért, miközben porciózok, utána pedig elégedetten nézem, ahogy feltöltik magukat üzemanyaggal a következő napi vadászatra vagy semmittevésre, és boldog vagyok, hogy teljes a létszám, itt vannak mind a hatan. Akkor tudjuk, hogy baj történt, amikor valaki nem jön meg vacsoraidőben. És bizony megesik, hogy egyik vagy másik csavargó nem jön haza Whiskast enni és megmelegedni télen, vagy lehűlni nyáron. Este és másnap keressük, hívogatjuk, harmadnap talán hátra is megyünk a 87

MACSKÁK

kert mögötti, elvadult senkiföldjére. Van, hogy hiába: Sziréna kettő, Hamvas öt, Zsiga hét velünk töltött év után tűnt el nyomtalanul és örökre. A veszély permanens. Hiába áll a rendelkezésükre biztos, állandó koszt és kvártély, némelyik macskánk egyik napról a másikra él. De nem mind. A macskák is sokfélék, mint az emberek. Fanni, a konstans hőmérsékletű állatházhoz és labornak keresztelt kínzókamrához szokott egykori kísérleti macska soha nem távolodott el még öt méternél tovább a háztól. Edömér, a vén karthauzi kandúr egyetlen egyszer vetette át magát a kerítésen, még hosszú évekkel ezelőtt, amikor a felsőbbségét (neki pedigréje van!) el nem ismerő Amundsent üldözte. Roppant megerőltető lehetett annyi testmozgás, mert azóta is jó, ha húsz lépést tesz naponta, azt is szigorúan házon belül, és ha sportolni akar, inkább lesben állva várja a pimasz Amundsen hazatérését, A három „fiatal” kandúr (a legfiatalabb is hatéves) ezzel szemben szívesen időzik házon és kerten kívül. De ennek története van, elmondom. Hét évvel ezelőtt Bozsár az internetes riadóláncon érkezett felhívásra reagálva elvállalta, hogy befogadja azt a macskát, aki a három kölykét a Katasztrófavédelmi Akármigazgatóság (mittomén, hogy hívták akkor éppen, Nemzeti még biztosan nem volt, bár nemzetes úr már akkor is bőven akadt) udvarán parkoló egyik terepjáróba beszökve hozta világra néhány nappal korábban, és azonnali kiirtás vár a kis családra, mert egy hivatalban rendnek kell lennie. Másnap annak rendje és módja szerint megérkezett a macskamama és a három apró nyekergő- és szopógép. Az anya háromszínű volt, így a trikolor rövidítésével a Trikó nevet kapta. Egy vörös-fehér cirmos és két fekete-fehér foltos utód jött vele. Kevés olyan gyönyörűséget ismerek, mint azt figyelni, hogyan tanulnak járni, fára mászni, verekedni, almot kaparni, enni, élni a gondosan nevelt macskakölykök. Korábban egyszer annak is tanúja voltam, hogyan tanítja Írisz egerészni a kölykét, Pandát. Fantasztikus nevelésügyi élményeim voltak, amikért nem is kellett az Északi-sarkra utaznom. Most az volt külön megható, milyen szeretettel segédkeznek Trikónak a nagy kankutyák a nevelésben. Az egyik kis fekete-fehéret elajándékoztuk, amikor eladósorba került, ám a vörös Eriket és a kert minden sarkát felfedezni igyekvő Amundsent nem adtuk egy kérőnek sem. Együtt nőttek fel, rengeteget hancúroztak, és közösen vették igénybe a bolházásukra mindig kész Gusztáv tacskó szolgáltatásait. Trikó roppant gondos és szeretetteljes anya volt, akinek az anyatárs Bozsár szinte azonnal elnyerte a bizalmát. Féléves korukban még mindig hajlamos volt a két kölyök arra, hogy elkapják, földre döntsék az anyjukat, és az egyre kevésbé apró, de még mindig tűhegyes fogukkal véresre szopják – Trikó pedig tűrte, amíg tűrte, aztán jól elverte őket. Kiválóan szórakoztam az efféle jelenetek tömegén. 89

MACSKÁK

Trikót nem lehetett ivartalanítani, amíg szoptatott, utána pedig későn kaptunk észbe: mivel egyik felnőtt kandúrunk sem volt nemzőképes, a maga után a világban megátalkodottan nyomot hagyni igyekvő Trikó kénytelen volt kiszökni az utcára – ha törik, ha szakad, ő bizony szerez donort magának! Harmadnap elégedett pofával állított be, és mindkét kölykét elverte maga mellől: – Bocs, fiúk, de úton van az utánpótlás! Ebből a frigyből lett Mistrál, aki apai és anyai ágról tehát egyaránt csavargók ivadéka, én legalábbis főleg ennek tulajdonítom, hogy mindegy neki, milyen az idő, ő a tél beálltáig jégesőben is kizárólag vacsorázni és kicsit megpihenni jár haza, aztán sietve megy vissza a dolgára. Óriási termetű vörös kandúr, nem láttam még csatát veszteni. Az élete legnagyobb részét a kert mögötti nádas, zsombékos senkiföldjén, rókák, elvadult kutyák, szárnyas ragadozók vadászterületén tölti, vélhetőleg ő is vadászattal. Amíg Erik főleg egerészik, Amundsen pedig (sajnos, de beleszólhatatlanul) madarászik, addig Mistrál a jelek szerint komolyabb zsákmányra hajt: ezt onnan gyanítom, hogy többször ajándékot is hozott. Valamelyik szép nyári reggelen például kinyitottam a kizárólag Mistrál által ki- és bejáratnak tekintett, de akkor éppen csukva felejtett földszinti WC ablakát, és rémülten hőköltem hátra, mert a párkányon ott hevert egy termetes döglött patkány, Mistrállal ápolt barátságunk történetében immár az ötödik... A másik interneten szerzett macskánk, Zsófi hatéves volt, amikor az idős gazdája holta után egyedül maradt a lakásban, és az örökösök voltak olyan emberségesek, hogy nem rögtön lakoltatták ki, hanem meghirdették a neten: megkímélt állapotban lévő, hatéves perzsa nőstény ingyen elvihető. Bozsár igazi nő, mohón harap minden akciós dologra, hazahozta hát. Zsófi igazi grófnő volt, megközelíthetetlen, méltóságteljes. Az érkezése után szétnézett a konyhában a prolimacskák között, majd a méltósága engedte legnagyobb sebességgel egy szekrény alá vonult. Elő sem jött onnan egy hétig. Utána macskákat, kutyákat, embereket egyformán levegőnek nézve kiballagott, és undorral piszkálgatta az addig évek óta hűségesen felszolgált csirkemáj helyetti menázsit, de végül győzött az éhség. A továbbiakban jó időben kivonult a kertbe, elfeküdt egy árnyas bokor alatt, és szemlélődött éveken át. Elszökni, vadászni, verekedni esze ágában sem volt: az nem méltó egy perzsa hercegnőhöz! Ő eddig az egyetlen macskánk, aki aggkori végelgyengülésben halt meg. Bozsár egyik legbájosabb mozaikjában él tovább. Zsófit legalább tisztességgel meggyászolhattuk, de nem ez a jellemző. Kétségbeesetten igyekszem (jobbára hasztalanul), hogy lehetőleg ne szeressek bele a macskáinkba, mert a kandúrok általában úgysem viszonozzák, a hölgyek is szeszélyesek, és bármelyik bármikor eltűnhet, mint a kámfor, hogy soha többé ne kerüljön elő, mi pedig hetekig nyomorultak vagyunk utána. 91

MACSKÁK

Kóbor macska egyébként legalább annyi van, mint kóbor kutya. Azért nem él velünk a mostaninál is nagyobb létszám, mert egyrészt nemigen jönnek oda hozzánk az utcán, másrészt hiába a hetekig tartó beszoktatás, előbb-utóbb csak kimennek a kertbe, ahol a kutyák szíves-örömest félreértik a helyzetet, idegen betolakodónak ítélik a házból kitévedt újoncot, és akkor vége a történetnek ... ÁSOM PANDA SÍRJÁT Kő is kerül. Lesz jel. Talán virág is. Pár óra csak, s torkunk már nem reszel. Cél nélkül éltél, jól. Kukac ha rág is, szép macska voltál. Szép emlék leszel. Végül tereptárgy: durva fűbe rejtett kis kőhalom, mert én is elfelejtett emlékbefőtté válok, s nem tesz el spájzába Isten sem.

93

KONYHAKERT

Mint a legtöbb hatvanéves, én is élénk emlékeket őrzök arról, milyen volt szegény

emberek kisfiának lenni alig néhány évvel egy elvesztett háború után, a sűrűn romos fővárosban. Akkoriban a szegénység még nem volt szégyen: szinte mindenki szegény volt, aki pedig nem, az kétségbeesett igyekezettel titkolta a mai szemmel jelentéktelen vagyonát. Csak a felnőtt eszemmel tudom, milyen hősiesen álltak helyt generációm szülei azért, hogy minden nap legyen mit ennünk. Ők ugyan nemigen fényezték magukat, az én szüleim legalábbis nagyon nem, de a nagymamám, aki gyakorlatilag szinte egymaga nevelt fel, nagyszájú öreglány volt, én pedig ittam a szavát – akár helyes hát, akár nem, bizony már kis koromtól élénken tudatában voltam annak, hogy szegények vagyunk. Kamaszkoromra sokat javult az élelmezési helyzet, de válogatni akkor sem nagyon lehetett, és nem is igen volt miből. A spájzba sem volt különösebben miért kilátogatni, sőt, tízéves koromig spájz sem volt, de még fürdőszoba sem. (Harmincas–negyvenes korú olvasóim, könyörgöm, ne rökönyödjenek meg! A hatvanas évek közepén, amikor kezdett szemem lenni az ilyesmire, tízezrek éltek még Budapest belterületi bérházaiban úgy, hogy emeletenként egy WC-n osztozott öt–hat család, és ha idősebb, fázósabb emberekhez mentünk vendégségbe, több helyen is láttam bilit az ágy alatt, sőt, tovább megyek: az akkor vadiúj óbudai lakótelepen, a Hévízi út környékén fürdőszoba nélkül épültek házgyári lakások, úgy ám! Gyermekkorom első, egy üzlethelyiségből a háború után sebtében átalakított lakásában saját WC-nk volt, menők voltunk. A mosógép helyett intézményesített konyhai nagy fateknőben lebonyolított szombatonkénti fürdések pedig máig csupa édes emlék.) Ugyan még mindig tudom, milyen az anyagi gond, de arra azért kiválóan emlékszem, mennyire hosszan, harsányan és keserűen röhögött ki egy vidéki tanárnő barátném, Ági tizenegykét éve, amikor azt találtam mondani neki – őszintén, meggyőződéssel –, hogy szegény vagyok. Hát, minden relatív. Roppant könnyen el tudom képzelni, hogy egy szabolcsi faluból egészen máshogyan látnám a világot... de itt élek. Az egykori koldusszegény család egyetlen még élő tagjában annyi maradt a fél évszázaddal 95

KONYHAKERT

korábbi kisfiúból, hogy szenvedélyesen szeretek kimenni a zsúfolt spájzomba, és elégedetten körülnézni a roskadozó polcokon. Két kategóriája van a spájzi örömömnek: teljes a túlélőkészlet, illetve a saját munkám gyümölcse mosolyog vissza rám. Az én túlélőkészletemet a kenyér, krumpli, zsír és hagyma kvartettje jelenti – ezeket nagyrészt meg kell vásárolni. Ritka és kivételes az az örömteli egybeesés, hogy erősen fogytán a zsír, és éppen zsírszalonna is kapható a hentesnél. Olyan ritkán van alkalmam venni, hogy mindig meg kell tudakolnom Bozsártól a kiolvasztás és tepertőkészítés pontos menetrendjét, mert legközelebbre (kb. két év) menthetetlenül elfelejtem. Tud valaki finomabbat a lila vagy zöldhagymával együtt rágott friss tepertőnél? Persze, ha élne még a nagymamám, és olvasná ezt a bekezdést, megvetően nevetne rajtam: az ő háborús túlélőkészletébe elengedhetetlenül beletartozott a liszt, cukor és só is. Emlékszem, ’90 őszén, amikor a taxisblokád idején kenyérért mentem a közértbe, fél tucat hetven körüli öreglány vitte haza több kilószám a lisztet és a cukrot: nem lehetett előre tudni, hová fajulhat még a dolog. A hülye fiatalság három–négy vekni kenyereket vásárolt, mert nem jutott eszébe, hogy a fele rá fog száradni. Lehet, hogy ennek a késői felismerése vett rá annyi embert, hogy tálcaszám vigye a zsíroskenyeret és teát a hidakat eltorlaszoló taxisoknak? A saját munkám gyümölcse részben hátul, a kert végében, a kutyáktól gondosan elzárt konyhakertben terem meg – bár, hogy egészen őszinte legyek, amikor megterem, akkor még szinte kizárólag Bozsár munkájának a gyümölcsét jelenti. A konyhakertben ugyanis én legfeljebb arra vagyok képes, hogy az asszony utasítására némelyik tavaszon egy ásóval felszerelve mélyszántást végzek a kijelölt ágyásokban. A jókora, sáros rögöket Bozsár gereblyével porhanyítja, egyengeti, majd különféle magokat és palántákat dugdos bele. Az első néhány évben, amíg a lelkesedését nem volt kénytelen szétforgácsolni (időrendben: internet, fotózás, internet, mozaik, internet, babakészítés, internet, unokák stb.), és munkaidő után, valamint hétvégeken leginkább a kertnek és a konyhakertnek élt, jóval többféle dolog termett meg ott hátul, mint ma. Nyári hajnalokon egy kihegyezett vastüskével ellátott bottal a jobb, egy jókora vödörrel a bal kezében, Bozsár egy szál hálóingben gyilkolta hátul a meztelen csigák százait, késő délutánonként pedig, a munkából hazafelé jóformán már a Fiatban vetkőzni kezdett, hazatérve csakúgy szórta magáról a ruhát, az ostoba férje pedig felcsillanó szemmel szintén nekikészült az akciónak, de kínos meglepetésére a fürdőruhára-gumicsizmára vetkőzött Bozsár kapával a kezében elszáguldott mellette, és nyargalt hátra, a konyhakertbe. Azok voltak a szép idők... A konyhakert és Bozsár jóvoltából volt szerencsém életemben először pasztinákot ízlelni (földöntúli gyönyörrel) a húslevesemben – ezt miért nem kapni soha a zöldségüzletekben? (Aki nem tudja, mi az, annak hadd idézzem az óvodáskori rigmust: sárgarépa, paszternák, most jönnek a katonák, aki nem lép egyszerre... megvan?) 97

KONYHAKERT

Az addig egy életen át gondosan került és vallásosan utált tököt is itt szerettem meg. A töktermesztés ugyan valamiért nem igazán jött be, viszont a cukkiniból legalább olyan jó tökfőzelék készül, és annyi terem belőle, hogy Bozsár alig győzi gyalulni és fagyasztani, kitart a következő nyárig. Még látogatók is kapnak a hónuk alá, mintegy útravalónak. Amit nem hagyunk ötkilósra hízni, az grillezve még finomabb, ha lehet. A családi és baráti kör valahogy úgy alakult, hogy az urak húsokat, a hölgyek zöldségeket szeretnek grillezni a kertünkben – én ezt is, azt is. A pác titkos recept, nem árulom el – el kell jönni, kipróbálni... Ja, hogy a munkám gyümölcse. Erről elsősorban a paradicsom jut eszembe. A palántákat általában a piacon szerzi be Bozsár és vele Vörösvár hölgylakosságának az a (nagyobbik) része, amelyik a kiürült tejfeles poharakat a szemétbe dobja, és nem kimossa, hogy paradicsom-, valamint paprikapalántákat neveljen benne. Á beszerzett palánták nekem tökegyformák, de a termésük meglepően sokféle. Gyanítom, a feleségem sem mindig tudja, mit vesz meg. Idén például sokkolóan finom koktélparadicsomot találtam az ágyásban. Pár évente sikerül olyan jófajta, régi parasztparadicsomot is szereznünk, amiből két szem egy kiló. Ilyenkor (augusztustól szeptember végéig) jövök én, a feldolgozó. Beszerezni a zöldségesnél vagy (az egyedüliként használható méretű parkolóval rendelkező újpesti piacon) egy tizenöt kilós zsák paprikát. Hagyma, zsír, só már van itthon, lásd feljebb. Paprikát, paradicsomot mosni. Húszliteres lábast mosni. Összetevőket aprítani a kertben. Lecsót főzni. Hétdecis üvegekbe tölteni. Dunsztolni. Polcra tenni. Évekig eláll, változatlan minőségben. Magában is finom, és pürésítve ételízesítőnek, vízpótlóként is zseniális a pörköltekbe, ilyesmikbe. Pompás szaftképző! Általában két év alatt fogy el az a kb. harminc üveg lecsó. A közbenső években a paradicsomunkból spagettiszószt gyártok én, vagy többféle ízesítésű ketchupot az erősen ketchupfüggő Bozsár. És vannak rossz évek is, amikor alig tíz-tizenöt kiló paradicsomot hagy meg nekünk Isten és az ő meztelen csigái: azt bizony nyersen es�szük meg. Szalonna mellé nincs finomabb. Saláta is pompás van belőle. És mind a mi konyhakertünkben nőtt! Szinte vallásközeli állapot, kétségtelen áhítat egy nagyvárosban született, a középkora végén vidékre keveredett emberpár számára megpucolni a reggel szedett első vájdlingnyi zöldborsót, hozzáaprítani a frissen kihúzott répát, nokedlit gyártani mellé a tyúkjainktól lopott tojással, és végtelenül boldogan, elégedetten elkölteni az esztendő első borsólevesét. Nincs szó, amivel leírhatnám azt az ízt, azt az élményt, azt az érzést, ahogy kanalazás közben elszorult torokkal töprenkedem, Bozsárnak legyek-e hálás a konyhakert gondozásáért, vagy tényleg van Isten? Aztán mindig eszembe jut, hogy Bozsár közelebb van, és megsimogatom a szememmel. (Szó nélkül, persze: a szám éppen tele van csodás borsólevessel.) 99

KONYHAKERT

A konyhakertben eper, málna, ribizli, birsalma is terem. Kiváló lekváralapanyagok! Nem mindenki tudja: a birsből nemcsak sajt készíthető, hanem felveszi az ízét annak az anyagnak is, amivel együtt főzik, így van elég málnalekvárunk akkor is, amikor gyenge a málnatermés. Igaz, az idén annyi volt, hogy megfulladtunk bele. Amikor vendégségbe megy az ember, nemek szerinti elosztásban bort, illetve virágot és bonbont visz a háziaknak ajándékba. Mi, a vidéki rokonok/barátok nem ilyenek vagyunk: a magunkkal vitt kosárban üvegek vannak: lekvár, savanyúság, paradicsomszósz, egy doboz falusi tojás, ilyesmi. Olykor egy kis zsák dió. És ezzel boldogabbak a háziak! A boltban nem kapható minőségű finomságok láttán feltámadó mohó révületük csak akkor oldódik fel, amikor a kosarat visszakérjük... Apropó, savanyúság! Uborkánk is bőven terem – tavalyelőtt annyi volt, hogy idén már második éve nem ültetett Bozsár, mert még mindig azt esszük. Kisebb mennyiségben kovászos, jóval nagyobb mennyiségben csemegeuborka kerül a spájz polcaira. Van ott savanyított gyöngyhagyma és fokhagyma is, valamint az én esztendőm egyik legboldogabb munkanapjának végterméke, az alig savanyú, majdnem édes, pikáns ízű, négykomponensű csalamádé is. Hagymát, színes zöldpaprikát, uborkát és káposztát gyalulok egy babafürdőkádba, sózom, cukrozom, amint ös�szeesik, üvegekbe töltöm, az a kis, szordínós kénezés semmit nem ront az ízén, de évekig frissen tartja. Nem ismerek finomabb savanyúságot! A legvégére hagytam az extázis napját, amikor többnapos előkészületeket és beszerzést követően, konyhát és ebédlőt egyaránt csatatérré változtatva, munka közben Beatles-dalokat énekelve, boldogan legyalulok egy nagy zsák káposztát. A jól besózott, alaposan lenyomkodott-kipréselt, majd stratégiai rétegezéssel elhelyezett torma-, répa- és birsszeletekkel, valamint borsos-köménymagos géztasakokkal (Bozsár utál ráharapni) dúsított végtermék ötliteres, csavaros fedelű műanyag hordócskákba kerül. Aki kedveli a korhelylevest, a kolozsvári káposztát és az efféle csodákat, az tudni fogja, micsoda kincset rejt a spájzom. A konyhakert szomorú hely is lehetne: az ágyások elé-mögé-közé-mellé temetjük az elhalt kutyáinkat. Heten alusznak már a kis halmok alatt. Egy kivételével mind öregen ment el, békében, méltósággal. Életükben őket szerettük, holtukban az emléküket. Az élet megy tovább, fiatal csaholástól hangos most is a kert, sötét gondolatok nélkül lépünk el a sírok mellett. De azt az egy kivételt, Bogárt életem végéig gyászolni fogom. Mindazonáltal, a konyhakert alapvetően nem a halálról szól, hanem az életről, az evésről. Ha magam leginkább tehetetlen is vagyok benne, mindig boldogsággal tölt el a látvány: az odavezető, beringlizett kisajtó körül vagy nagy melegben a kerítés mentén lakó nagy mogyoróbokrok árnyékában békességben feküsznek a kutyák, teljes létszámban, és néznek befelé, oda, ahol Bozsár hol kapával, hol metszőollóval, 101

KONYHAKERT

hol gereblyével tesz-vesz az ágyások és a szélen lévő gyümölcsfák és ribizli- meg egresbokrok között. Mivel mindig mindenhová elkísérik, azért is szeret ott hátul dolgozni, mert ott nem kell félnie attól, hogy hanyattesik valamelyik túl közel merészkedő kutyájában. Amíg lesz hátul konyhakert és a hozzá tartozó feleség, addig nem halok éhen. Csak kenyér is legyen a boltban! BOZSÁR DUDORÁSZIK Házas vagyok. Kertem van. Új szerelmek nem hívogatnak. Tudják, akik gazdátlanul, városból irigyelnek: kedvenc tököm zöld indán lakik.

103

AZ UTOLSÓ KUTYÁIM

Kajla és Béla halála után az idei nyár kezdetére dilemma elé kerültünk. Véget értek

a szép napok, amikor az utcán folyó minden gyanús mozgásra öt-hat kutya vonult fel a sohasem kulcsra zárt kapu mögött, és biztatta öngyilkosságra a betolakodni készülő akárkit: a falkából éppen a két legnagyobb, legfenyegetőbb méretűt veszítettük el, és Lili, a tizenöt évet bőven megélt harmadik is viharos hanyatlásnak indult: a vége felé felállni is alig tudott már, majd meghalt: soha többé nem fog kapuőrséget adni. A kaput zárni kezdtük hát, für alle fälle, majd lelkiismeretvizsgálatot tartottunk: hatvanévesen nem vagyunk-e túl idősek már ahhoz, hogy egy akármilyen nagytestű, de mégis kölyökkutyát szerezzünk be? Némi szerencsével, ha elkerüli a rák, a kutya megélhet még másfél évtizedet, de messze nem biztos, hogy mellettünk éli meg, tekintettel a különféle már meglévő bajainkra, a dohányzásunkra, és így tovább. Annál nincs rettenetesebb, mint hogy az állat túléli a gazdáját, és a körülmények meg az örökösök kiszolgáltatottjává válik. Rossz vége szokott lenni annak! Jó, de a kapuhoz mégis csak kell valami elrettentő méretű őrség, nem beszélve azokról a csodálatos, boldog hónapokról, amíg fontoskodó és fenyegető felnőtté nem nő az a tündéri, bájos kölyökkutya. Azt, ugye, tetszenek már tudni, hogy minden kölyökállat elragadóan szép? (Jó, nem bánom, a rágcsálókról most feledkezzünk meg, bár szerintem azok is.) És ha rendezett körülmények közé születik az a kutya, akkor már kezdetről fogva bájosan játékos, barátságos, egészséges lelkű állat lesz, ha pedig gondosan és ésszel neveljük, ilyen is marad – kész főnyeremény azoknak, akik közelről szeretnek gyönyörködni azokban az élőlényekben, akik (nekem bizony akik) álmukban is százszor mulatságosabbak a leggyönyörűbben virágzó növénynél is. – Jó, jöhet egy kölyök! – döntöttük el, és Bozsár felvette a kapcsolatot a PilisBudai Kutyamentők Közhasznú Egyesületével, akik már addig is vastagon megérdemelték, hogy pontosan emlékezzek a nevükre. Nagyszerű társaság! Nem meglepő módon nekik véletlenül éppen akadt néhány tucat gazdára váró kutyájuk. Én nem vettem részt a kiválasztásban: akármelyik menhely – pláne az Illatos úti sintértelep – honlapjára tévedve csak egy-két pillanatig vagyok képes sírásközeli kétségbe105

AZ UTOLSÓ KUTYÁIM

eséssel nézni a nyomorultak portréit, majd elmenekülök, mielőtt még meggyűlölhetném az emberiséget. Az nem létezik, hogy én válasszak, mert egyet nem tudnék választani, és sokáig betege maradnék annak, hogy hányat voltam kénytelen otthagyni. Ez hát Bozsár feladata lett, őt keményebb anyagból gyúrták. Ki is választott nekünk egy gyönyörű, egyéves, jókora kaukázusi szukát, és hazahozta egy próbanapra. A kutya kedves és barátságos volt, oda sem nézett a macskaőrjáratra, derűsen társalgott a megfogyatkozott falkával, majd engedelmesen, farkcsóválva helyet foglalt az autóban, és hazautazott a csobánkai kenneljébe. Ez kell nekünk, véltük közösen, megvan Béláék utánpótlása! Csak azért nem maradhatott rögtön, mert az esetleges elcsavargást provokálni képes, jókora szakaszon romos oldalsó kertfal javítására még gyorsan el kellett költenünk az utolsó pénzünket. Ibolyka (így neveztük el a kis ártatlant) hát a következő héten érkezett meg végleges jelleggel új állomáshelyére, a kertünkbe, ahol további két napon át folytatta a mintaszerű viselkedést. A harmadik napon azonban vagy félreértette az idősödő, sánta és a végtelenségig jámbor szuka, Kinga valamelyik mondatát, vagy egyszerűen csak elunta a szende szőke jókislány szerepét, és kitört belőle a gyilkos csecsen vér – legyen itt elég annyi, hogy egyik pillanatról a másikra nekilátott megölni Kingát, ami a kisebbik baj volt, a nagyobbik viszont az, hogy ketten, egyesült erővel is csak második nekifutásra tudtuk megmenteni Kinga életét, és lecsillapítani a vérszomjas bakfist, ami különösen annak fényében volt elgondolkodtató, hogy Ibolyka nyilvánvalóan növésben van még, érett korba, erőbe és súlyba érkezvén még a technikája is bőven fejlődhet, és akkor jaj nekünk! Bozsárnak még az is eszébe jutott, mi történhetne, ha a kutya akkor pöccen be, amikor az ő négy unokája is a kertben játszik. Ibolyka egy sürgős telefont követően ismét barátságos farokbillentések közepette autóba szállt, és visszament a kenneljébe. Hálás vagyok ennek a kutyának, mert ha velünk marad, soha nem ismerhettem volna meg azt a másikat, akinek a puszta látványa mosolyra fakasztana szerintem még egy mudzsaheddint is. De Ibolyka elment, nem sokkal később pedig telefonált az egyesület: találtak nekünk egy másikat, aki őszerintük éppen olyan, amilyet kerestünk. Bozsár kíváncsian megnézte a fotót, és tüstént eldobta magát, majd áthívott engem: láttam-e már szőrbóbitás fejű kutyagyereket? Egyik kedvenc regényem nyitó mondatát idézve, meglátni és megszeretni egy pillanat műve volt. Belehabarodtunk a kis szukába, noha nem is találkoztunk még vele. Mindjárt össze is kaptunk egy kicsit rajta, mert Bozsár Bóbitának kívánta elnevezni az ő reményei szerint lehetőleg fenyegető külleművé cseperedni szánt házőrzőjelöltet. A kölyök dévaj pillantásából azonban egyértelmű volt, hogy ennek a dögnek a házőrző technikája abból fog állni, hogy ráugrik a betörőre, és lenyalja a képéről a glazúrt, aztán az illető vagy infarktusban fordul fel, vagy megfullad 107

AZ UTOLSÓ KUTYÁIM

röhögtében, amint meghallja a gyilkos házőrző nevét: – Bóbita, ereszd! – Ám lemondani én sem akartam róla, ezért egy kompromisszumban állapodtunk meg: Boróka így lett Boróka, mielőtt még egyszer is hallotta volna a nevét. Bozsár elment megnézni (tőlünk a harmadik faluba), és extázisban jött haza. A kölyök négy hónapos, nagydarab, iszonyúan játékos, jók az idegei, és nincs is bóbitája! A rejtély csak később, Boróka próbalátogatásra érkeztekor oldódott meg, de akkora hülyeség volt, amilyet kutyán én addig nem láttam: a jelölt állandóan a feje búbjára felhajtva viseli a jobb fülét, az látszik bóbitának! Boldog vigyorral hosszasan szemléltem, ennivaló kölyök volt! A baj azonban nem jár egyedül. A látogatás előtt néhány nappal, egy kellemes, meleg délutánon a szomszédok által beláthatatlan kerti pavilon asztalánál éppen meztelenül ülve tisztítottam egy kosár tavalyi diót, amikor Bozsár kihajolt a felettem lévő dolgozószobája ablakán, és megállapította, hogy jó kedvemben talál. – Te, Papus! – szólt le. Felnéztem rá. Zavarban volt, és tizenegy évi házasság után nem gondoltam, hogy az ádámkosztümöm miatt. Nem mondanám, hogy épületes látványt nyújtok, de hát nekem ez jutott, micsinájjak. A helyzeten egy nadrág sem javított volna sokat. – Tudod, amikor ott voltam Tinnyén, megnézni ezt a kutyát, volt ott egy másik is... olyan kis szomorú, vágyakozó volt... napok óta nem alszom jól miatta... No, hát így lett Borókából Boróka és Ropi. Bozsár elmesélte, amit hallott a másikról. Ropi tizenkettedmagával jött világra egy rókalyukban, mint valami kínai mesehős. Megemelem a kalapom az anyja előtt: kezdetben egy kerek tucat kölyköt tartott életben a tejével abban a lyukban (gondolják el, hölgyeim, hat cicivel számolva ez éppen olyan, mintha Kegyedék egymással folyamatosan birkózó négyesikreket próbálnának szoptatni), aztán fogyatkozni kezdett a létszám, ahogy a kutyamentők akcióba lendültek: az anyát, amennyire tudom, máig sem sikerült befogni, de a kölykök lassanként meglettek. Ropi, az utoljára fülöncsípett kölyök háromhónapos volt, amikor emberkézre került. Három hónap nagyon hosszú idő akkor, amikor egy kutya még csak élni tanul – ő az anyjától leginkább azt tanulta meg, hogy az ember veszélyes, gonosz lény, és csak egy sötét, szűk helyen létezhet biztonság. Az ideiglenes befogadóállomáson mindenkitől félt, elhúzódott az emberek érintésétől, nem játszott a testvéreivel sem, gyönyörű szemében mérhetetlen félelemmel és tehetetlen szomorúsággal, naphosszat egy helyben ülve várta a katasztrófa bekövetkeztét két hónapig, amíg Bozsár fel nem bukkant. Napnál is világosabb volt tehát, hogy az isten is elrettentő magaviseletű házőrzőnek szánta ide, a Pozsonyi útra... – Persze, hozd – mondtam, majd egy idő után a kutyamentők honlapján megnézhettem két fotót is róla, és nyomban világossá vált, miért éppen ez az állat kell nekünk. 109

AZ UTOLSÓ KUTYÁIM

Nem mindennapi szépségű agárkölyök volt, és a tekintetében ott találtam mindazt, amiről Bozsár élőszóban beszámolt. Ez bő két hónapja történt. Vagy három is megvan? Az idő lassan egybefolyik már előttem – minden jelentőségét elvesztette, amióta végleg itthon maradtam, és kidobtam még a karórámat is. Ha éhes vagyok, eszem, ha álmos vagyok, alszom. Ha a kertben kellene dolgozni valamit, fordítani kezdek. Fordítanivaló mindig akad, sokszor ki is fizetik a megbízók. Amikor ma kinézek a kártyaszoba ablakán, két gyönyörű kölyökkutyát látok, amint önfeledten futkosnak, birkóznak, vagy nyugton fekve tartják szemmel a kertben dolgozgató, a hideg ellen vastagon öltözött Bozsárt. Csengetéskor pompásan rohannak házat harsányőrizni, amit villámgyorsan megtanultak Gusztávtól. A Kajla és Béla halálától, valamint Lili elfekvőbe kerülésétől a saját előrehaladott korára ráébredő, gyakran mélabús Gusztáv is melléjük fiatalodott, és kurta kis lábain tartja velük a lépést a közös rohangászásokon, sőt, amikor a dolog nem jár futkosással, Kinga is odasántikál, és csatlakozik a falkához egy kis jóízű rágcsálós birkózásra. Ropi villámiramban fejlődik, Bozsárt (aki jóval több időt tölt vele, mint én) egészen a bizalmába fogadta már, és biztosak vagyunk benne, hogy teljesen normális, derűs felnőtt kutya lesz belőle. Nézem őket az ablakból, gyönyörűek, jókedvűek, nyugodtak. Körülöttük az őszi kert, ilyenkor a legromantikusabb, a nagy fáktól nem láthatom, csak tudom, hogy a végében ott van a veteményes, idén is megtöltöttük a terménnyel a fagyasztót, most már legfeljebb kutyasírokat lehetne látogatni benne tavaszig, de az nem szokásunk. Úgyis itt élnek bennünk hibátlanul, és élnek Bozsár sokezer digitális fotóján is. Nekem egyre inkább nehezemre esik a járás, egyre kevesebbet mozdulok ki a magam szép és boldog környezetéből, így egyre kevesebb az esélyem is arra, hogy egy újabb elvadult külsejű, tanácstalan és éhes kutya somfordáljon mellém az utcán, és megszólítson. Bozsárnak ez menne még ugyan, de ő nő lévén, szükségesnek érzi, hogy egy laza órát eltöltsön a fürdőszobában, mielőtt akár a fűszereshez is kilépne a kapun, hát inkább ő is itthon marad, ha teheti, ezért aztán nemigen lesz már több kutyánk. Ezek az utolsók. Öregek vagyunk. 60 Húsos fazék mellé nem invitáltak kellő gyanakvás nélkül: kér-e? Lám, bármily szokatlan, mégsem baj, ha már csak kóbor kutyáknak van szüksége rám. 111

A KÖTET SZERZŐIRŐL

A KÉPEK ALKOTÓJA: dr. Bozsár Judit (sz. 1951) nyugdíjas kutató állatorvos, mozaikművész, babakészítő, aktív környezetvédő, négyszeres nagymama. Egyes művei itt tekinthetők meg: http://www.flickr.com/photos/stiglice/sets/72157603691256419/

A SZÖVEG SZERZŐJE: Mészáros Viktor (az. 1952) bölcsész, nyelvoktató, műfordító, előadó, alkalmi Mikulás – ha a halála után ötven évvel lesz még, aki emlékszik a verseire, akkor (de csak akkor) költő is. Egyes művei itt hallgathatók meg: http://www.youtube.com/watch?v=6elxULPJRgw Kettejük honlapja: http://teleteacher.hu