...neked álomsziget magányos reggeleken, mikor minden oly érvénytelen kérdem, miért keresem mégis. nyelvemen ébred a szó, megébred tőle a gondolatom, s kérdem, miért keresem én is? s ahol a tér túl tág a szemnek, valami lassan mozdul bennem, mint mikor kezemhez egy másik ér, nem látom, és még nem is érzem, csak várom mindennek a kezdetét. hányan férnek el, hányan férnek el az álmod szigetén? merre visz az út, hogy találok rád, te merre indultál? ahogy most két kezedben érzem, egy álmot tartasz éppen, s talán nem hiányzik semmi más, csak az a láthatatlan lépés, mivel a semmi tengerén jössz át. mikor a lélegzet puha szárnyán moccan a veszteglő idő, mikor a félelem suhogása szívedben újra ad pihenőt, mikor a rosszkedvvel teli álmod emlékek sarkában kuporog, akkor már ne félj. most tudd, mit sejtettél, nincs már túl korán, nincs több jel, ne várd, nincs már túl korán. most menj, és meg ne állj! hányan férnek el, hányan férnek el, mondd, hányan jutnak el? lesz-e ott helyem, elfogadsz -e majd, lesz- e ott helyem? maradt még hátrahagyott kérdés, hányféle múlhatatan érzés, mit velem magadhoz szorítanál, csak el ne téveszd most a lépést, most nem segíthet senki más... hányan férnek el, hányan férnek el az álmok szigetén...
mindennap szüless ha valamikor ágyad megvetnét, újra ott a képzelet rétjén, hol végre nem a messze szép, hol elfut a sötétség. ha valamikor újra elhinnéd, hogy a lelked napsütötte még. mi elveszett az semmiség, a minden benned alszik még. mondd, hányezerszer kérdezted szeress-e, hányezerszer hitted, nem lehetsz te, kit a ráfonódó félelem majd elenged oda, hol hangom rejti el a folytatást, tenyerem selyme fogja fel a lázadást, lassuló lélegzetbe símul minden indulat. hányszor tudtad már mi az igazság, hányszor jött a jel, kicsit hallgass rá. mi bánat gyönggyel elgurult, rátalál majd más. ne sajnáld a jót, ami megszökött, nézd, helyébe már újabb költözött, ha jól vigyázol nem hagy el, majd nem kell más. s, ha hozzád lép egy megkerült gondolat, egy szembefordult elvesztett pillanat, egy nyitvamaradt éjszakán csodát találsz. épp mikor eltévedtél a sorok között, számodra semmi sincs már a sorok mögött. amit nem hittél, és nem tudtál, most elhiszed. te mindennap születsz, és mindennap szeretsz, nem érdemes, csak félig élni az életet. s, mert mindennap nevetsz, és mindennap temetsz, nem érdemes, csak félig élni az életet. tudd, az idő oly ritkán válogat, csak rádpillant és máris tovább halad, még nem hiszed, hogy nem hagy el, hozzáférsz. nézd, a varázs új utat keresgél, hozzádsímul, megy, marad, nevetgél, még nem hiszed, hogy nem hagy el, s bármikor tiéd. még nem hiszed hogy van titok átadó, a keresve talált szó is nagyon jó. még nem hiszed, hogy egyszer válaszom leszel. de mikor arcodon váratlan könny pereg, s aarcomon megszületik egy könny-gyerek, amit nem hittél, és nem tudtál, most elhiszed. te mindennap születsz, és mindennap szeretsz, nem érdemes, csak félig élni az életet. s, mert mindennap nevetsz, és mindennap temetsz, nem érdemes, csak félig élni az életet. hidd el nekem.
nincs szíved elmondanám, hogy megérthesd de széttört a szó, és kevés lett, más útra tévedt igéret, mézédes ízből, régen másnak járó, elmúlt jók. nincs szíved, nincs szíved elrontott szó, mosoly, igéret nem szép, nem szól, nem is melenget, miért kel nekem, ha nincs szíved. s, arra már sose felelnél, magadírta mesében a jó szerep pont nem enyém, és ami rám maradt azt már nem vállalom. megpihenhet örzőangyalom, nem lesz gondja többé rám. elmondanám, hogy megérthesd, hűtlen maradt az igéret. eljött a csaend, de kevés lett, lelkünkhöz érve elszállt, s nem marad csak gyűrt varázs. nincs szíved, nincs szíved. megűlő bánatot feledve olyannak lenni, mit szeretnek miért kell nekem, ha nincs szíved. míg én az álmokat ragasztom, hogyan irsz te mesét? a jó szerep most sem enyém. lassan elfelejtem, ki mit miért remélt? ébredj hát, dobbanj szív! félénk képzeleted az égig nem repít. s, ha egyszer indulok egy fáradt reggelen, már bársonyos lesz a sebhely a lelkemben. nincs szíved, nincs szíved. kioltott, mássá lett perceket örömre váltani nem lehet. miért kell nekem, ha nincs szíved. és arra már soem felelnél, magadírta mesében a jó szerep miért nem enyém? lassan elfelejtem, ki mit miért remélt. ébredj hát, dobbanj fáradt szív, puha lábnyomán az éjnek indulnék, csak most vissza ne lépjek, ébredj szív! olyan bús-bolond az egész teli a szívem - mehetnék. közel az ég - miért maradnék? hisz neked nincs szíved...
rámtaláltál szakcsi - katona klári rámtalálsz majd tudtam, rámtalálsz majd. rámtalálsz majd hittem, rámtalálsz majd. régen gyakran volt még, hogy a reggel könnyezett, utcákat lusta eső szomorított. nem tudtam esőnyelven hív a lassú szerelem, de nekem készülnöm kell, annyit tudtam, mert rámtalálsz majd. rámtaláltál, és megtaláltál. nem kérdem láttad-e a madár röptét a Nap felé, ki fél a sárkánytól hogy jön majd értem? nem kérdem riasztott-e hétmérföldes messziség, üveghegy csúcsain túl, mint a mesében, én már nem kérdem rámtaláltál, hol senki még nem, hol rámtaláltál ott senki még nem. sajnos az élet gyakran gyorsabb, mint a szerelem tart -e még perceket számodra készen? sajnos a Földet nagyon ritkán lakják angyalok, remélem egynek én jó vagyok, hisz rámtaláltál, rámtaláltál, rám.
az élet úgyis megy tovább talán, egy fejtől - lábig rossz napon, elér egy szó, és akkor végre megtudod. utolsó szalmaszálként kétkezem többé nem foghatod, mert az élet sajnos megy tovább, s én indulok. találsz, majd sokmindent mit itthagyok, párnád alatt, pár elhallgatott mondatot. a földön ott hever még néhány elfecsérelt vallomás, de az élet indul már tovább - talán jobb az élet indul már tovább - talán nem -, az élet dolga sajnos az, hogy megy tovább. kis gyengeség, lábam egy pillanatra ottragadt. ha nagyon fontos, persze maradok, és ha mégsem, akkor indulok, mert az élet int, hogy fut tovább, de kár. talán, egy kis vigasz neked sem árt. tudod, ma már nem nőnek égig érő fák. a szívem eltalálta egy visszakézből elhajított szó-szilánk, talán akkor kellett volna már, tudni az élet úgyis megy tovább, és nem vár, az élet sajnos megy tovább, és meg sem áll. elámulok, lábam egy pillanatra ottragadt, talán akkor kellett volna már tudni az élet úgyis megy tovább, az élet úgyis megy tovább, és meg se vár.
búcsú mást akartál. menj most, ha mást akartál. új kifogás nyitja szád, okos - ostobán szól, s megbánt a butaság. már nem is fáj, pár nap, és már nem is fáj. érzékenyzik csendnek ölén, emlék születik most, s lélegzik a magány. megakadt gondolat karcos lemezén surrog egy nemrég még őszinte nevetés, megtöri az éjszakát, aztán belevész. fájón színes fénykép egy kék dobozba kerül, s emlékké fakulva a múltba menekül. ez nem volt utazás, csak kirándulás, innen te még visszatalálsz. egy régi dal hangjain száll hozzám, bármi volt nincs már tovább, már ne is várd. fájón színes fénykép egy kék dobozba kerül, s emlékké fakulva a múltba menekül. mit ér majd a volt, az egykori szép? lelkem nem tanult, és újra kért. az ittfelejtett nevetés ott surrog gondolatom lemezén, már ne beszélj.
vigyázz rám nekem is fáj a buta magány, de nem kell, hogy szűk ruhát gomboljon rám, és nekem is fáj, ha a mesében szép egymásnak mondva csak mesebeszéd, és nekem is fáj a sok haragszom rád, a fájdalmas, szívtelen hazudozás, ls nekem is fáj, ha egy szerelmes lány éjjel, ha alszik sem álmodik már. tudom, hogy reggel egy telefont vársz, hiszen te erre sosem érsz rá, de mi lesz, ha egyszer majd nem hívlak fel, és neked kell lépned, és én leszek büszke, vigyázz rám. én nem érhetem be egy langyos mosollyal, gyönyörű dolgaink maradnak titokban. mert nem az a fontos, hogy hazafelé nehezebb lesz mint volt odafelé, csak az a fontos, hogy oda is érj, hol álarcod levehetnéd. s nekem is fáj, ha az őszinteség egymásnak kimondva csupa veszély, és nekem is fáj, ha sok üres beszéd elfedi azt, miről szól az egész. s nekem is fáj, hogyha megsímogatsz, már sajnálsz csak engem, bár még tagadsz. de mi lesz, ha egyszer majd hiába kérsz, és neked kell lépned és én leszek büszke, vigyázz rám én nem érhetem be egy cinkos mosollyal, mert így egy jó mesének középen vége van. így ne játsz se magad, se más hangszerén, nem igaz szóból most legyen elég, a jóból a kevés is kellene még, hát vigyázz rám, mint rég.
segíts nem elég oltalom és mentség. nem, és nem elég, az értelem, a szándék. mennyi fogadkozás a hosszú keresésben, még azt sem érted, mi hogy lehet, s lesz - e menedéked? segíts, ne bánd, ha semmi nem maradna neked, veszteni győztesként is épp úgy lehet, ne hidd, hogy koldustól kapni azért, mert ő kér nem lehet. nem érted? segíts, mindenki mindent máshol keres, nagyranőtt vágyak erdejében remeg, s azt játsza,megtalálták egymást, és így jó már. kinek az élete fontos? ne kérdezd kinek az élete döntő, ne várd meg azt a napot, míg álmod bánattól tépetten felnő, mindenki élete fontos, mit ér a szép álom, hogyha rongyos, segíts! van - e még merészség, és féltés? még azt sem érted, mit miért teszel, s, hogy elfogadnak téged? segíts! anyák szavában újra győz a panasz, apák szívében rég kihűlt a vigasz, s nevenincs gyerektől perlik életük elmaradt szépségeit. úgy kell, hogy segíts! emeld fel csillagokra néző szemed, ereszd le könyörgésre kulcsolt kezed. azt hiszem több leszel, mint voltál rég. segíts! emeld fel csillagokra néző szemed, ereszd le könyörgésre kulcsolt kezed, életed közelebb van, mint valaha hitted volna. még, még, még, még, segíts!
talán szakcsi - katona klári hol kezdődik a világ, hol az Ég a Földnek titkon játszótársa, hol rádsímul a végtelen varázsa? a szíved arra húz, szaladnál, repülnél, megmozdult százszor a szárnyad, mégsem mentél. most megszívlelnél minden szót, csak lehetnél csodalény. lennél sas, tártszárnyú, bármi, csak ott légy a világ tetején, de hétköznapnak küszöbén megbotlasz, s kipereg kezedből, szívedből a vágy. majd most látod meg a Napot, fázós két kezével tolja el a hajnalt. megmozdulni félénk még a lábod, a félbemaradt éj bandukol, még visszanéz. álmod az álmommal táncol, gyengül a félsz. a kérdésedre választ kapsz, most valóság lesz az egész. indulj, hogy érkezhess, indulj, hogy létezz, ne félj, s álmodd még, hogy egy Istennek tenyerén élünk majd fehéren, feketén, talán.
