Lipécz Márton 12.b 2008.január 3.
Elmélkedés a történetbölcseletről −
progresszió, regresszió, ciklikusság; esetleg valami más? „Én úgy vagyok, hogy már száz ezer éve nézem, amit meglátok hirtelen. Egy pillanat s kész az idő egésze, mit száz ezer ős szemlélget velem. Látom, mit ők nem láttak, mert kapáltak, öltek, öleltek, tették, ami kell. S ők látják azt, az anyagba leszálltak, mit én nem látok, ha vallani kell. Tudunk egymásról, mint öröm és bánat. Enyém a mult és övék a jelen. Verset irunk ők fogják ceruzámat s én érzem őket és emlékezem.” József Attila: A Dunánál (részlet)
A történelem, már a szó is, sokakban rossz emlékeket idéz: dolgozatok, érettségi... Persze csak fiatalabb olvasókban (az érettségi emléke talán csak a szókratészi anamnézis formájában van jelen), idősebbekben (sokkal idősebbekben) súlyosabbakat, komolyabbakat. Az a múzeumszerű, merev (tankönyvi) képtömeg és eseménytömeg pedig , ami születési évszámunk előtt sorakozik, semmilyen megélt emléket nem idéz föl, így távolabb is esik az embertől, idegenebbnek hat. Joggal mondhatnánk, elég nekünk a saját személyes történelmünk, ebben úgyis kezdettől fogva szaktekintélyek vagyunk, minek bajlódni ezzel a sok, nem is látott, nem is hallott halottal, akik már semmit nem fognak csinálni?
Csakhogy cselekedeteik következménye részben a mi jelenünk és cselekedetünk, ilyen módon a múlt általunk „cselekszik”. Persze mi is itt vagyunk és a szabad akaratunk (már ha), és szabados, váltakozó szerencsénk. Akkor most pedig, ha elővesszük elsős történelemfüzetünket, és hangosan felolvassuk: „Historia est magistra vitae”, kiderül, tényleg hasznos lehet ez a „töri”, hogy életünk és az életünk előtti idők között nem tátong áthatolhatatlan szakadék. Nagyszerű, a történelem tanítómesterünk, mi pedig megszeppent diákjai, jelenbéli csökevényei, ámuldozva nézünk szét a múlt csarnokában, és hosszú órákon át tanuljuk, hogyan (nem) kell élni. Ennek ellenére sokakat így is hidegen hagy.
Na de mennyi diák érdeklődik tanára szakmája, a pedagógia iránt? Talán pontosan annyi, amennyi a történelem filozófiája iránt. De hogy rövidre zárjam bevezetésem, a dolgozat az utóbbiról szól. Az előbbi csak okozza... (a történelemmel együtt). A történelem „táncára” szerkezetére, értelmére, „morfológiájára” vetünk egy pillantást. Már ha létezik ilyen számunkra értelmezhető szabályosság, mert bár a történészek szabályos sorokba írnak,de hogy hogyan következnek a szavak egymás után, azt nem lehet pontosan tudni. Különböző filozófiai elméletek születtek, amelyeket nagyrészt a címben megjelenő három kategóriába lehet sorolni. Vakon előre masírozike az emberiség, netán hátra, vagy körbekörbe szaladgál, esetleg pánikszerűen menekül? Sokan nem tulajdonítanak a kérdésnek olyan nagy jelentőséget: Arisztotelész szerint a történelem „csupán” a megtörténttel foglalkozik, a művészet viszont azzal, ami megtörténhet! Hát akkor színes krétát elő, rajzolni, festeni! Ha nem zavar,hogy esetleg,talán már sokszor lerajzolták ugyanazt, ugyanolyan lelkesen... Schopenhauer szerint: a történelem az individuumok szüntelen hajszájának elbeszélése: vagyis magukat nagynak gondoló emberek törtetése , a valóban nagy embereknek (pl. egyes filozófusoknak) ilyesmikkel nem érdemes foglalkozniuk.
Ám ha mégis feltesszük a kérdést, hogy vane a történelemnek értelme, egy, a fentiek (fejlődés, visszafejlődés, cirkuláció) objektív fogalmától eltérő, szubjektív szemszögből is vizsgálódhatunk. A legtöbb ember úgy él, hogy tudatos cselekedeteinek értelmet tulajdonít. Ez nem azt jelenti, hogy mindent magának megmagyaráz (most azért nyitottam ki a hűtőt mert...), hanem inkább azt, hogy ha rögtön utána megkérdeznék, meg tudná indokolni (mert éhes vagyok, és a fridzsiderben van étel). Nyilván nem tudatos cselekvésnél (mindennap hazajövök és ösztönszerűen kinyitom a hűtő ajtaját) nem így van, de eddigi életünkre,múltunkra inkább tekintünk úgy, mint tudatos választásaink, döntéseink láncolatára, és éppen úgy jelenünkre is, mint nagyrészt ezek összességére,eredményére. Mindig egy döntésünk az eddigi döntések felől nézve értelmesen következik, tehát eddigi döntéseink sorozata a jelenből nézve, amikor aktuális döntésünket meghozzuk, számunkra értelmes. Ez egy fontos különbség állati és emberi lét között: az ember mint egyén rendelkezik történetiséggel, és ennek cselekedeteinkkel értelmet is adunk. Szubjektíve tehát a történelemnek van értelme, még ha magunkban nem is
fogalmazzuk ezt meg. Modern történelmi ismereteink forrása, a történettudomány pedig szintúgy csupán gyarló emberek szüleménye, akik saját kultúrkörükből, léthelyzetükből, bárhogyan is igyekeznek is, nem tudnak teljesen elszakadni, a múltat olyan objektívan szemlélni, mint a természettudományok képviselői kutatásuk tárgyát. A folyamatosan változó nézőpontból így állandóan átíródik a történelem. De nem a „történelmi tények” amik változnak (ha igen, ott nagy baj van, lásd Szovjetunió és 1984), hanem a történészek szemlélete, amit az évszámok és tények közé írnak (mert e tudományág nyilván nem csupán az események dátumozott felsorolása). Valahogy úgy, ahogy az ember, egyre idősebben, visszatekint életére, és mindig kicsit máshogy látja, némely tekintetben többet, némelyben kevesebbet.
Ha viszont a történelemre, mint énünkkel szembe állított tárgyra tekintünk, és ennek a mintáját kutatjuk, az események egymásutániságában keresünk rendszert, vérmérsékletünktől függően különböző megállapításokra juthatunk. A legősibb felfogás szerint a történelem ismétlődik, ciklikus, és az események lényegüket tekintve mindig ugyanúgy zajlanak le, a természethez ,tehát pl. a csillagok és évszakok körforgásához, a nappalok, éjszakák váltakozásához hasonlatosan. A TávolKeleti vallásoknak , és a keleti gondolkodásmódnak még ma is alapvető jellemzője. A nyugati filozófiában a legismertebb képviselője pedig Oswald Spengler, aki A Nyugat alkonya c. művében (1922) a nagy civilizációkat párhuzamba állítván fejlődésükben és hanyatlásukban szabályosságot tapasztal. A história lineáris szemlélete szintén egy világvalláshoz köthető, a kereszténységhez. Szent Ágoston Isten államáról (De civitate Dei) c. művében a történelmet az emberi haladás és üdvözülés folyamataként írja le, aminek kezdetét a két szövetségkötés, végcélját pedig maga Isten jelöli ki. Ennek a paradigmának a világivá tételeként is értelmezhető az újkori filozófusok, többek közt Hegel, Marx és Comte elméletei. Marx elmélete az elnyomott társadalmi rétegekről és az általuk hordozott progresszióról, vagyis a kommunista eszme, a 20. században érthető módon vesztett népszerűségéből és számos kritika érte, csakúgy mint Comte pozitivizmusát, mely jelenkorunkból nézve, tapasztalva a technikai fejlődés ellentmondásait, egyre visszásabbnak tetszik.
Végül 20.században megjelennek azok a nézetek, melyek szerint a történelem egy visszafejlődést mutat, amelyben az emberi értékek fokozatosan eltűnni látszanak és az emberiség a teljes káosz felé tart. Eme tant képviseli például a tradicionalista iskola, egy ezoterikus filozófiai irányzat, melynek alapjai René Guénonhoz köthetők, ő a modern kort „a mennyiség korának” nevezi. Ez az iskola szembehelyezkedik a 20. századi modern nyugati, ipari társadalommal, államberendezkedéssel, a tudományos fejlődés eszméjével és úgy gondolja hogy a világ egy alapvető, morális válságban van. Az ősi népek és vallásaik, az általuk alkotott és máig ható tradíció, szellemiség felé fordulnak. Feltételeznek egy Aranykort, az emberiség egy történelem előtti, ideális állapotát, amely egy elsődleges tradíció bölcsője, és amely tradíciót a történelem folyamán csak a nagy vallásalapítók élesztik fel, időlegesen. Az irányzat képviselőjének is tekinthető Hamvas Béla, egy magyar gondolkodó,akiről itt most külön is szólnék. Az ő tekintélyes életművét csak a rendszerváltás után adhatták ki Magyarországon. Elképesztő, minden humán területre kiterjedő műveltségével, tájékozottságával a fenti kérdéskört, a modernitás válságát és az egyetemes emberi tradíciót mutatja be, járja körül irodalmi értékű esszéiben, mindezt (személyes élmény alapján mondom) egészen inspiratív módon és stílusban. Írásainak külön nyomatékot és hitelt ad életsorsa: miután két világháborúban harcolt, megélte Budapest ostromát (melyben egész könyvtára megsemmisült), a kommunista diktatúra alatt Blistázzák, vagyis „politikailag megbízhatatlan” kategóriába sorolják. Eltiltják a közélettől és mindenféle publikációs lehetőségtől megfosztják, csak „alacsonyabbrendű” munkákat vállalhat. Az Erőműberuházó Vállalat építkezésein dolgozik, mint raktárnok, segédmunkás, gondnok. „Hajnalban, munkakezdés előtt, és amikor csak teheti, kihúzott íróasztalfiókban és árokparton szanszkritból, görögből és héberből fordít; a jógáról, a Kabbaláról, a zenről, és a szufikról ír tanulmányt.” Ez az egészen abszurd és mármár 1
komikus helyzete nyugodtan tekinthető a század egyik mélypontjának. Utóbbi kitérőm példa is, hogy van miről elgondolkodni, hiszen a világtörténelem nem a „boldogság talaja.” (Hegel) De ne engedjük, hogy az emberi nem esetleges végromlása miatt érzett borúnk végképp erőt vegyen rajtunk. Roppant teremtmény ez a História, nem csoda, ha megrémít 1
http://hamvasbela.org/hu/hamvasbela.html
bennünket! Hiszen látjuk: sokan, sokféleképpen gondolkodnak az események ezen élő, hömpölygő folyójáról, ráadásul úgy, hogy maguk is vele sodródnak. Ám a felszínen, talán csak egyegy pillanatra, de kibukkan a fejük, és szemükben megcsillan a Nap tiszta fénye. Ha nem is ennyire magasztos, úgy érzem, ez a dolog lényege, nemcsak a történetfilozófiának, hanem magának a filozófiának a lényege is. Források: Arno Arzenbacher: Bevezetés a filozófiába, Herder Kiadó, Bp, 1993. Dörömbözi János: A filozófia alapjai, Nemzeti tankönyvkiadó, 1995. Sóki Dia Esetleg valami más c. dolgozata (http://tamasi.sulinet.hu/tamasi/indexhun.html)
