Életutak három ország peremén Óbébán valaha országos vásárt tartottak, Ferenc József idején kikövezett út vezetett odáig. Az 1920-ban megállapított határok azonban elzártak egymástól birtokot, családot - a szomszéd falvak elérhetetlen távolságra kerültek egymástól. A DKMT Eurorégió napján olyan emberekkel beszélgettünk Kübekházán, a romániai Óbébán és a vajdasági Rábén, akiknek életét meghatározta az országhatárok közelsége.
Pantea Róbert: A nyelv is egy határ, ami elválaszthat
Nacsa József: Lisztért cseréltünk kocsikenõcsöt Kübekháza: szántani, vetni és csempészni jártak
Népszabadság – 2007. június 04.
-1-
Ágoston Mihály: Gondoltam, én is \"nyerészkedõ\" leszek
Amikor 1920-ban kijelölték az új határokat, a kübekházi földek negyede Romániában maradt. Nemcsak birtokokat, hanem családokat is elválasztott a határ. Hosszú ideig élt azonban a kettős birtokosság rendszere - a kübekháziak engedéllyel, mindennapos ellenőrzés mellett, napkeltétől napnyugtáig átjárhattak Óbébára a földjeiket művelni.
Eurorégiós falunap Óbébán: szól a zene, sütik a micset, isszák a sört - Nyáridőben előfordult, hogy 100 lovas kocsi is várakozott a határnál már hajnalban - meséli kübekházi otthonában Nacsa József. - Álltak a határon magyar meg román katonák. A magyarok csak az igazolványt nézték, de visszafelé jövet a románok egy hosszú, hegyes piszkavassal megszurkálták a szénát, vagy a kévébe kötött búzát. - Miért? Voltak nagyon szűkös idők, különösen az 50-es években. A határ mentiek, amíg csak le nem ereszkedett errefelé is egyfajta vasfüggöny, mindig átjártak egymáshoz a zöldhatáron.
Népszabadság – 2007. június 04.
-2-
- A nagynéném női szabó volt. Sokat dolgoztak éjszaka, mindig világított az ablakuk emlékezik vissza Nacsa József felesége. - A nagynéni közel lakott a szerb határhoz, az ő ablaka lett a csempészeknek az iránytűje. - Mit csempésztek? - Próbálkoztak mindennel az emberek. Amikor Magyarországon még jegyrendszer volt, fejadagot kaptunk a péknél, lisztet hoztak át a Vajdaságból. - Mit tudtak adni érte? - Titónál sem volt tökéletes az élet: egy időben kocsikenőcsöt, meg oltatlan, zsákos meszet nem lehetett odaát kapni - a magyarok azzal fizettek. Nacsa József katona korában részt vett Kőszeg mellett a vasfüggöny építésében. Később épült kerítés a szerb határon is, mert Jugoszlávián keresztül sokan kiszöktek nyugatra. Azt a kerítést a magyar oldalon a hármas határpontig építették, de a románok egészen Kiszomborig emeltek egy kétméteres drótkerítést az ő oldalukon. - Éppen a lakodalmunk volt, és a zenét hallva bekéredzkedtek a drótakadályt építő katonák emlékezik vissza Nacsa Józsefné. - Megkínálta őket borral a nagybátyám, de azt mondták, meg akarják nézni a menyasszonyt is. Kiderült, hogy a Jóska együtt szolgált velük. Kérdik tőle, hát te mit keresel itt. Én vagyok a vőlegény, azt felelte. Megkérdem, mit várnak attól, hogy két ország már tagja az Európai Uniónak, s egyszer talán Szerbia is beléphet. - Akármi volt is régen, azok az emberek, akik egykor itt éltek, kapcsolatot tartottak, azok vagy öregek, mint mi, vagy már meg is haltak. Ha tényleg lesz felemelkedés, az már egy másik világ lesz. Óbéba: ünneplők a templomkertben Az egykor félelmetes óbébai csendőrlaktanya előtt egy bunker lőréses őrtornyán ázik egymás mellett Magyarország, Románia, Szerbia és az Európai Unió zászlója. A templomkertben szól a zene, sütik a micset, isszák a sört. - Hétszázhetven ház volt Óbébán, de már sokat lebontottak. Sok ház meg üresen áll - meséli a pecsenyesütő. - Nagyon kevés a munkalehetőség, csak két nagy farmgazdaság működik. Akinek van munkája, bejár Nagyszentmiklósra. A fiatalok nagy része azonban Spanyolországban, sőt újabban Portugáliában dolgozik. Akkor lesz itt újra élet, ha visszajönnek a fiatalok. A templomkertben letelepszem egy magyarul beszélő asztaltársasághoz. Pantea Róbert 1989ben menekült el Romániából - úgy, ahogyan akkoriban szokás volt: éjszaka átúszott a Maroson. - Nyolc hónapos volt a fiam. Elhatároztuk, hogy elmenekülünk ebből az országból. Álltunk a panelház kapujában, és akkor a feleségem hirtelen azt mondta: bocs', én mégsem megyek. Ott az ajtóban, este tízkor el kellett döntenem, hogy akkor én megyek, vagy nem. Elmentem.
Népszabadság – 2007. június 04.
-3-
Nagyszentmiklóstól Csanádig gyalogoltunk a Maroshoz. De megcsináltuk. - Mikor járt először ismét Romániában? - Nem egészen egy év múlva. A Ceausescu-rendszer megbukott, könnyebb lett a helyzet. Átjöttem a feleségemért és a gyerekért. - Milyen volt a gyerekkora itt, a világ végén? - Én nem éreztem akkor, hogy ez volna a világ vége. Amikor iskolába kerültem, összesen két szót tudtam románul: a da azt jelenti, igen, a nu, hogy nem. A második osztály végére tudtam románul. Mindig csodálatos dolognak tartottam, hogy egy másik ember más nyelven beszél, és azt meg lehet tanulni. Ha valahol Ausztráliában hall például szerb beszédet az ember, ott az is olyan ismerősnek tűnik, még ha csak pár szót tud is. A nyelv is egy határ, ami elválaszthat, és az emberiség nagyon megszenvedte a határokat. Az embereknek, akik ilyen picik, mint mi vagyunk, semmi bajuk nincs egymással. - Kit látogatott meg most Óbébán? - A bérmakeresztapámat. Meg a testvérét. Meg az iskolámat. Meg a katolikus templomot. Meg az ortodox templomot. Kisgyerek voltam, és húsvétkor, mikor a románok verik a "toakát", egy pallódeszkafélét két fakalapáccsal, megengedték, hogy fölmásszak a toronyba, és én is verjem. "Vine popa, vine popa, vine vine vine popa" - ma is bennem van a ritmusa. Nem tudom szavakban elmondani, mit érzek most, hogy annyi idő után újra itt ülök Óbébán, a templomkertben, és talán megláthatom Túri atyát, akinél elsőáldozó voltam. - Magyarországon hol dolgozik? - Szegeden élünk. Én vagyok a Fogadalmi templom gondnoka. Rábé: a legszélső ház Jugoszláviában Ágoston Mihály és felesége részt vett a határnyitást követő rábéi ünnepségen. Ma Törökkanizsán laknak, de az idős férfi Rábén született, és ott is élt 1961-ig. - Ezen a részen a miénk volt a legszélső ház Jugoszláviában - meséli Ágoston Mihály. - Ötven méterre állt Magyarországtól. Igaz, voltak olyan telkek, amelyeket kettévágott a határ - azokat Rákosi és Tito ellenségeskedése idején lebontatták. Régen 127 család, 326 személy élt Rábén, mára 121-en laknak itt. A nagyapám testvére Szőregen élt, sokat jártunk hozzájuk. A háború alatt, amikor a Délvidék átmenetileg Magyarországhoz tartozott Szegedre jártam polgári iskolába. Aztán közgazdász lettem Jugoszláviában: 21 évig voltam a palicsi pincészet főkönyvelője. Rábéról elköltöztünk, mert ide csak a füstös vonat járt, és én taníttatni akartam a gyerekeimet. Szép életünk volt, míg ki nem tört a háború. A vejemet el akarták vinni katonának, ezért menekülniük kellett. Svédországba mentek a két kis lányunokámmal, de onnan kitoloncolták őket. Így kerültek mégis Magyarországra. Megkérdezem Ágoston Mihályt, hisz-e abban, hogy az eurorégiós együttműködés egyszer újra felzárkóztathatja ezt a vidéket. A határnyitáson találkoztam a román Viorel Coifannal, a DKMT Eurorégió egyik alapítójával, aki a Liberális Párt színeiben valószínűleg európai parlamenti képviselő lesz; ő hármas határon létesítendő közös ipari parkban látja a kitörési
Népszabadság – 2007. június 04.
-4-
lehetőséget. Ágoston Mihály azt mondja, őneki is voltak ezzel tervei. - Miért? - Mert nincs infrastruktúra, és a határ mindhárom oldalán nagyon szegények az önkormányzatok. A kormányok segíthetnének, de ezer más gondjuk is van. Hetvennyolc éves vagyok, nem haladnak annyira gyorsan a dolgok, hogy az én életemben megtérülne egy ilyen befektetés. De azért, ha 50 éves volnék, akkor belevágnék, mert 10-15 év múlva biztosan más lesz itt a világ.
Népszabadság – 2007. június 04.
-5-
