Elétképek a Moravszky tanyáról

A KEMECSEI HELYTÖRTÉNETI GYŰJTEMÉNY LAPJA

Kemecsei Helytörténeti Krónika 2009. V. évfolyam 4. szám

MEGJELENIK NEGYEDÉVENTE

Elétképek a Moravszky tanyáról

Fotó: Hagymásy Károlyné gyűjteményéből Szüret a Moravszky tanyán Életképek című sorozatunkban újabb fényképet közlünk. Példaként állítva az életformát, a gazdálkodást és az ott élő embereket. Moravszky József életútja mindkét szempontból példaértékű. Szakmai tudása, mezőgazdasági ismeretei, gazdálkodói életútja a történelmi szakirodalomban a „parasztpolgár” fogalmának volt megfelelő. Fotók, levelek, képeslapok és a szemtanúk egybehangzó tanusága szerint is kitünt környezetéből. Életformája, törődő, gondoskodó gazdálkodói tevékenysége példa értékű.

Tartalomból: Életképek a Moravszky tanyáról * Elek Andrásné – Komiszár Dénes: A Felső-Tisza-vidéki Vízügyi Történeti Gyűjtemény régi arcképcsarnoka (részlet) * Elek Andrásné: Mikecz Pál (1889-1958) * Emlékezés dr. Megyery Istvánra * Irma kisasszony elsős osztálya 1934-ben

2.

2009. 4. szám

Elek Andrásné – Komiszár Dénes: A Felső-Tisza-vidéki Vízügyi Történeti Gyűjtemény régi arcképcsarnoka (részlet) Az alábbi két szakmai anyag előzetese a 2010. március 6.-án szombaton 10 órától kezdődő VI. Helytörténeti Konferencia - Vízügy történeti megemlékezésnek, melyben számos kemecsei vonatkozású előadás is lesz hallható, kiállítással egybekötve. „Két hatalom versenge soká e róna bírásán, Emberi szorgalom és a vizek őseleme, Széchenyi lett bíró, a Tiszát medrébe szorítá Szózata, s a nagy tér im szabad és a mienk!” /Szász Károly, 1865/

1871-ben – a kiegyezés után – hozták létre a Magyar Királyi Folyammérnöki Hivatalokat a Közmunka és Közlekedésügyi Minisztérium keretében, melyek 1948-ig működtek. Nevüket és székhelyüket állandóan változtatták, tevékenységük – a folyószabályozás, ármentesítés, vízrendezés és vízhasznosítás – azonban nem változott.

A magyar nép hallatlan erőfeszítések árán, évszázados kitartó munkával hódított el területeket a felszíni vizektől annak érdekében, hogy termőföldhöz jusson. Már 1774-ben – Mária Terézia uralkodása idején – történtek szabályozási munkák a Felső-Tiszán.

A Tisza völgyében az I. világháborúig hét Folyammérnöki Hivatal működött, köztük a Szatmárnémeti Hivatal, melynek hatáskörébe tartozott a Tisza Ugocsa vármegye felső határától az eszenyi-zsurki határig, a Szamos, a Kraszna, a Latorca alsó szakasza.

Később – az 1800-as évek elején – Lányi Sámuel mérnök és társai felmérték a Tiszát és mellékfolyóit.

Szűkebb hazánkban – megyénkben – gróf Lónyay Menyhért, báró Kende Zsigmond, gróf Károlyi Tibor mellett még számos földbirtokos írta be nevét a vízügy történetébe azzal, hogy szerepet vállalt a vizek szabályozásában: gróf Dessewffy Aurél, gróf Dessewffy Miklós, Bogáthy József nagybirtokosok, Kállay András, báró Feilitzsch Berthold, gróf Vay Gábor, gróf Vay Tibor, Ujfalussy Dezső, Meskó László főispán-miniszteri biztosok, Megyery Géza, Liptay Béla, Erdőhegyi Lajos felsőházi tagok.

1844-45-ben olyan árvizek vonultak le a Tiszán és mellékfolyóin, hogy a Tisza szabályozása sürgető feladattá vált. József nádor, gróf Széchenyi Istvánt a Tiszaszabályozás királyi biztosává nevezte ki, Váráshelyi Pált pedig a tervek készítésével bízta meg. Széchenyi – mivel sem az országgyűlésre, sem a vármegyére nem számíthatott a támogatást és a költségeket illetően – az érdekeltek önkéntes társulását javasolta. Programja alapján 1846-ban megalakult a Tiszavölgyi Társulat, amely koordinálta a szabályozási munkákat. A Tisza szabályozása 1846-ban indult és a szabadságharc kitöréséig kilenc – a Vásárhelyitervben szereplő és Paleocapa által is jóváhagyott – mederátvágást végeztek el a Tiszán. Később a szabolcsi és bodrogi társulatok helyi érdekből is végezhettek átmetszéseket. 1847-től 1871-ig az I. Folyamosztály Mérnöki Hivatala működött Beregszászon. 1850-ben megszüntették a Tiszavölgyi Társulatot és megszervezték a Tiszaszabályozási Központi Bizottságot, majd 1856-tól a Tiszaszabályozási Felügyelőséget.

Hazai és külföldi egyetemeken tanult hazánk fiai jöttek vissza a szülőföldre, hogy szaktudásukkal segítsék a vízügyi munkálatokat. Többek között Kiszely Károly, Péchy László, Kövessy Győző, Szeszich Lajos, Imre János – és sorolhatnánk – mérnökök tervei alapján valósultak meg a nyíri, beregi, szatmári parasztok álmai. A Felső-Tisza-vidékén 1948-ig (az államosításig) öt nagyobb és három kisebb vízszabályozó társulat működött; úgymint a Bereg megyei Vízszabályozó és Árvízmentesítő Társulat /1846/, Felső-Szabolcsi Tiszai Ármentesítő és Belvízszabályozó Társulat /1846/, Nyírvíz Szabályozó Társulat /1879/, Ecsedi-láp Lecsapoló és Szamosbalparti Ármentesítő és Belvízszabályozó Társulat /1894/, Tisza-Szamosközi Ármentesítő és Belvízszabályozó Társulat /1914/.

Adalékok Kemecse történetéhez

2009. 4. szám

3.

1921-ben – Trianon után – a volt Szatmárnémeti Folyammérnöki Hivatal területének Magyarországon maradt részén Nyíregyháza székhellyel új hivatalt létesítettek Magyar Királyi Folyammérnöki Hivatal megnevezéssel. Vízgazdálkodási Körzetek, Kultúrmérnöki és Belvízrendezési Hivatalok, Folyammérnöki Kirendeltségek alakultak, melyek 1953-ig a Vízügyi Igazgatóságok létrejöttéig működtek. 1953. október 1-jén a Minisztertanács a vízügyi feladatok egységes irányítása érdekében létrehozta az Országos Vízügyi Főigazgatóságot, mely közvetlenül a Minisztertanácsnak lett alárendelve. Az országban először tizenegy, később tizenkét vízügyi igazgatóságot szerveztek. Ezzel párhuzamosan, ugyancsak 1953. október 1-jén alakult meg a Nyíregyházi Vízügyi Igazgatóság – az Árvédelmi- és Folyamszabályozási Hivatal és a Kultúrmérnöki és Belvízrendező Hivatal összevonása kapcsán. Székhelye Nyíregyházán, a Nyírvíz-palotában volt. Első igazgató főmérnöke Zboray Károly volt. 1955-ben alakultak meg a Szakaszmérnökségek. Kezdetben hat, a későbbiekben három szakaszmérnökség a központban, hat osztály és egy önálló csoport, valamint a gépüzem működött. Első lépésként megkezdték a meglévő szivattyútelepek felújítását, a belvízcsatornákat 3 kategóriába sorolták. 1959-ben az „Felső-Tisza-vidéki változott.

Igazgatóság megnevezése Vízügyi Igazgatóság”-ra

A ’60-as évek igen jelentősek voltak az Igazgatóság életében. Felépült a székház, és a Nyírvíz-palotából a műszaki állomány átköltözött. Megjelent a Felső-Tisza Híradó, 1962-ben az Országos Vízügyi Főigazgatóság tájegységi múzeumok létesítését rendelte el. A Nyíregyházi Vízügyi Igazgatóság vezetése azonnal reagált, és megkezdődött a Történeti Gyűjtemény kialakítása; a Nyírvíz-palotában létrehoztak egy „múzeumi szobát”. Összegyűjtötték a Nyírvíz-palota padlásán tárolt társulati elnökök, igazgatók – még megmaradt – festett portréit, melyek restaurálva lettek.

Felvették a kapcsolatot a „nagy vizesek” utódaival, örököseivel, akiktől életrajzi adatokat, személyes használati tárgyakat, fotókat, eszközöket sikerült begyűjteni. A folyók szabályozása, a pangó vizek levezetése, a lápok lecsapolása évszázadokon át tartó munka volt. Ennek a munkának írásos és tárgyi eszközeit gyűjtötte össze a vízügyi ágazat, és gyűjtötte azoknak a hazafiaknak életrajzi dokumentumait, akiknek nagy szerepe volt a vízi munkálatok elvégzésében. Akik pénzt és fáradságot nem kímélve szövetkeztek a magyar nép életkörülményeinek javítására. Széles körben tájékoztatták a dolgozókat a gyűjtőmunka fontosságáról. Ennek kapcsán sok régi eszköz és tárgy került a Gyűjteménybe. 1966-tól megkezdődött az összegyűjtött anyag leltárba vétele, tervek, irattári anyagok szakszerű feldolgozása, a meglévő fotók archiválása. A munka tíz éven keresztül folyt. Ekkor egy rossz vezetői döntés alapján megszüntették a Gyűjtemény kezelését. Utána tíz évig porosodott az anyag a Nyírvíz-palotában. Sajnos, ekkor tűnt el gróf Lónyay Menyhért térdképe is. A gyűjtemény csak 1986-ban került újra megfelelő kezekbe. 1989-től 1994-ig a Jósa András Múzeumban „A Felső-Tisza-vidék vízügyi múltja” címmel rendeztek kiállítást a Gyűjtemény anyagából. 1988-tól – jelenlegi helyén – Nyíregyházán, a Móricz Zsigmond utca 48. szám alatt kapott helyet a Gyűjtemény. Működési engedélyt 1989. március 31én nyert. Az évtizedek alatt összegyűlt anyag – a vízügyi múlt megannyi emléke – nagy meglepetést okoz az idelátogatóknak. Szakdolgozatokhoz, disszertációkhoz, különböző témájú kutatásokhoz talál itt forrásanyagot az érdeklődő. Életrajzi anyagok, tanulmányok, monográfiák, tervek, térképek, diagrammok állnak a kutatók rendelkezésére. Csupán a múlt emlékei iránt érdeklődő is láthat szép tárgyakat, képeket, portrékat, mely gyönyörűségére szolgál.

Adalékok Kemecse történetéhez

4.

Tudatosan gyűjtjük az utókor számára a vízügyi témájú dokumentumokat. A mai valóság holnap történelem lesz.[1] Jelen tanulmányunkat a Nyírvíz Szabályozó Társulat nagynevű igazgató főmérnökének, Szeszich Lajos halálának centenáriuma alkalmából mindazon elődeinknek emlékére állítottuk össze, akik sokat fáradoztak azon, hogy a folyók ne okozzanak károkat a megyében élők számára. Voltak köztük főispánok is, akiknek gyűjteményünkben megtalálható portréi duplumokban készültek megrendelésre egykoron;

2009. 4. szám

nemcsak a megyeháza közgyűlési termében, hanem a kaszinó, az egyházi tanácstermek, vagy épp a vízügyi társulatok közgyűlési termében néztek le a döntéshozókra. Az 1945 utáni politikai változások nyomán ezek a festmények szinte kivétel nélkül mind elpusztultak.[2] A Vízügyi Történeti Gyűjtemény szerencsésnek mondhatja magát, hogy annyi viszontagság után – néhány képet leszámítva – portrégalériája átvészelte a történelem viharait a „felszabadulás” után az évtizedek alatt.

[1] A Felső-Tisza-vidéki Vízügyi Történeti Gyűjtemény, Nyíregyháza. Készült a Nemzeti Kulturális Örökség

Minisztériuma támogatásával, 2000-ben. Szerkesztette: Elek Andrásné ny. főmunkatárs. Start Nyírségi Nyomda. [2] Erről bővebben ld. Komiszár Dénes: 1945 előtti festmények, szobrok a megyeházán. In: Szabocs-Szatmár-Beregi Szemle, 2006/1. 39-65.

Elek Andrásné: Mikecz Pál (1889-1958) (Felső -Tisza Híradó 2008. február) Mint köztudott, Vízügyi Gyűjteményünkben számos jeles elődünk életrajzi anyagát, munkásságának írott, illetve tárgyi bizonyítékait őrizzük. Értékesek ezek az anyagok azért is, mert két világháborút átélve állnak rendelkezésre, köszönhetően azoknak a volt munkatársaknak, akik megőrizték számunkra e kincseket. Az életrajzi anyagok között tallózva, Mikecz Pál volt társulati igazgató anyagát választottam ki bemutatásra, abból a szomorú apropóból, hogy 50 éve 1958-ban hunyt el. 1889-ben született Kemecsén. Mérnöki oklevelét 1912-ben szerezte meg a Budapesti Műszaki Egyetemen. Vízügyi szolgálatát a Heves-Szolnok-Jászvidéki Tisza és Belvízszabályozó Társulatnál kezdte, majd a Nyírvíz-szabályozó Társulathoz került. Neve szorosan összefonódik a Nyírvíz-szabályozó Társulat történetével, melynek 1917-től mérnöke, majd 1940-1948-ig igazgatója volt. Elévülhetetlen érdemeket szerzett a társulat védműveinek korszerűsítése és fejlesztése kapcsán. Tervei alapján készültek el a 1926-1929 között létesített szabályozási művek. 1927-ben felmerült a nyíri csatornák medreinek vasbeton burkolattal történő kiépítése. Erre vonatkozóan Imre János igazgató főmérnökkel dolgoztak ki technológiát, melyet az igényekhez igazodva korszerűsítettek. Ez a találmány forradalmi jellegű volt az évtizedek óta fennálló folyós homok altalajú csatornák mederelfajulása elleni küzdelemben. A leírásokból kitűnik, hogy szakmai tudása, elhívatottsága mellett értékes emberi tulajdonsággal is rendelkezett. Dr. Bene János: „A Mikeczek” c. könyvének 103.oldalán is olvashatunk róla, mint e jeles család szabolcsi ágának elismert és megbecsült tagjáról. Budapesten a Farkasréti temetőben nyugszik.

Adalékok Kemecse történetéhez

2009. 4. szám

5.

Emlékezés dr. Megyery Istvánra Ex oriente lux. Keletről jött a fény – tartja a régi közmondás. Egy nagy tekintélyű, köztiszteletben és közszeretetben állott, de méltatlanul elfeledett ügyészre emlékezünk. Egy kis szabolcsi település, Vasmegyer szülöttére, dr. Megyery István jogi szakíró, császári és királyi kamarás, magyar királyi koronaügyész-helyettesre, születésének 150. évfordulóján.

Az édesapját alig egy évesen elvesztő fiút, és a családfő halála után fél évvel megszülető öccsét özvegy édesanyjuk emberfeletti küzdelemmel, szorgalommal, kitartással – mindenekelőtt a gyermekek felneveléséhez szükséges anyagiak előteremtésével –, gondos neveléssel és féltő gondoskodással taníttatta, hogy később megállják helyüket az életben. Mindketten a jogi pályát választották hivatásuknak.

Hosszú és küzdelmes út vezetett Vasmegyerről Kemecsén át az Igazságügyi Minisztériumig, a szakmai elismertségig, a megbecsülésig.

Megyery Pálnéra férjének tragikus halála végtelenül lesújtólag hatott; nem tudván Vasmegyeren maradni, átköltözött Kemecsére, s azért született már ott Pál fia.

Kemecse, és a szomszédos Vasmegyer a középkortól összeforrt a Megyeryek nevével. Megyery István édesapja, a református vallású Pál vasmegyeri földbirtokos kétszer is megnősült; először Tiszanagyfaluban, 1848. október 2-án vette feleségül mikófalvi Bekény Ilonát, majd Kemecsén, 1856. március 11-én a római katolikus nagyváthi és mágochi Porkoláb Rózát. Megyery Pál reverzálist adott feleségének, így születendő gyermekeiket az édesanya hitére keresztelték. Megyery Pál harminchét éves volt, s a hagyomány szerint igen erős fizikumú. 1860. július 13-án halálát az okozta, hogy amikor a Kemecse és Vasmegyer közötti utat átszelő Köper-patakon hidat építtetett, egy nagy gerendát az emberek nem bírtak megfelelő helyre tenni. Ő azt egyedül felemelte, vállra vette, a helyére tette, de utána összeesett, azonnal meghalt; bizonyára valami belső szakadás miatt (a szíve megszakadt). Felesége, Porkoláb Róza második fiával, Pállal volt áldott állapotban, aki a szörnyű csapást követőleg szülte meg fiát Kemecsén, 1861. február 27-én, s akinek fivére, István akkor egy éves gyermek volt, aki 1859. augusztus 13-án látta meg a napvilágot. A hagyomány szerint Megyery Pálnénak – két fiát megelőzőleg – volt még két holtan született ikerfia, s akiket férje nem engedett addig eltemetni, amíg részükre az akkor új – ma már szőlőskert – temetőbe sírkamrát nem emeltek, ami aztán a kicsik édesanyját akkor idegileg nagyon megviselte.

Fotó: Megyery Pál gyűjteményéből

Adalékok Kemecse történetéhez

6.

A két árvát özvegy anyjuk nevelte, s aki a családi vagyont igyekezett gyarapítani, mert a Debrecenben, 1874. március 19-én kelt szerződéssel megvásárolta özv. Porkoláb Lászlóné, Kriston Teréziának kemecsei összes ingatlanát. A Kemecsén, 1868. augusztus 20-án készült az előző oldalon látható fényképen a nagymama, özv. Porkoláb Lászlóné, özv. Megyery Pálné, ifj. Megyery Pál és az ülő Megyery István látható. A két fiú nevelése azonban Kemecsén nem volt megoldható, özvegy Megyery Pálné a Kemecsén, 1877. december 29-én kelt szerződéssel 5000 Ft vételáron megvásárolta Kriston Erzsébet debreceni, Széchenyi utca 1778. számú házára /később ez a 35. házszámot kapta/, és külső földjére vonatkozó öröklési jogát, amely ingatlanokra a tulajdonjogot 1885. január 15. napján kelt végzésével özvegy Megyery Pálné és fiai: István és Pál nevére a debreceni kir. törvényszék be is kebelezte. A Debrecenbe való beköltözés ideje pontosan nem volt megállapítható, de mivel Megyery István az elemi iskoláit Nagykárolyban és Kemecsén, az I. gimnáziumot a cívis városban végezte, míg Pál az I. és II. gimnáziumot Nyíregyházán, ez 1869 körül történhetett. Míg Megyery Pál 1886. szeptember 27-én Budapesten – tehát 25 éves korában – ügyvédi oklevelet szerzett: „köz- és váltó ügyvéd” lett, addig István fivére az igazságügyi-, illetve ügyészi pályát választotta, és haladt ott fokról-fokra, míg 1912-ben már mint koronaügyész-helyettes végzi sokirányú munkáját úgy szépirodalmi, szakirodalmi, valamint igazságügyi jogalkotás terén. A II-III. gimnáziumot és a IV. első felét Nyíregyházán, a másodikat Debrecenben, az V. osztályt magánúton végezte el a német nyelv elsajátítása végett. Az I-II-III. évi jogot a debreceni jogakadémián, a IV. évadot a budapesti Tudományegyetemen tette le. Közszolgálatba 1881. június havában lépett; 1883. októberéig a kir. ügyészség joggyakornoka Budapesten és Debrecenben, 1884. májusáig ügyvédjelölt ugyanitt, majd októberig gödöllői bírósági joggyakornok. 1885. március 14-én jogtudori szigorlatot tett a budapesti egyetemen, itt

2009. 4. szám

avatták jogtudorrá. 1885. októberéig a debreceni kir. törvényszéknél joggyakornok. 1886. október 4-én a fővárosi kir. ítélőtáblánál gyakorlati bírói vizsgát tett. 1887. február 26-ig a nyíregyházi kir. törvényszéknél aljegyző. 1887-től kir. alügyész Balassagyarmaton, 1895-ben kir. ügyész ugyanitt. 1898. november 7-én osztották be az Igazságügyi Minisztériumba a büntető kodifikációhoz. 1904. április 30-ával győri főügyészhelyettessé neveztetett ki. 1909. szeptember 10-től a Minisztérium III. büntetőjogi osztályának vezetője volt. 1912. márciusától kir. koronaügyészhelyettes és emellett továbbra is minisztériumi osztályvezető. Széleskörű irodalmi ténykedést folytatott nemcsak a szakirodalom területén, de szépirodalmi vonatkozásban is. Latin, német, francia, és angol nyelven beszélt és sok külföldi utazáson vett részt; zsebében fillérekkel barangolta be Európát, otthonos volt Párizsban, Londonban, Olaszországban. 1875. július-szeptember: Bécs, München, Strassbourg, Párizs /itt két hónapig tartózkodott/, Brüsszel, Köln, Frankfurt, Drezda, Prága; 1878. június-szeptember: párizsi világkiállítás, innen Londonban két hónapig, majd Hamburg, Berlin és Boroszlón át haza. 1891. augusztusában az aldunai út megtekintése alkalmával Belgrádban volt. Ezután éveken át tett utazásokat Bajorországban, Tirolban és Stájerországban. 1880 januárjában Debrecenben a Bem-szobor leleplezésére ment lengyel ifjúságot francia nyelvű beszéddel köszöntötte a vasútállomáson. 17 éves korában kezdte el irodalmi tevékenységét, amikor a nyíregyházi „Szabolcs megyei Közlöny”-nek lett a munkatársa, közölve benne külföldi utazásait. Később a Debreczen, Debreczeni Ellenőr, Nyírvidék, Délibáb című lapokban közölte dolgozatait és fordításait. A Nógrádi Lapoknak 1889-1894 között rendes munkatársa. Petőfiről többször tartott felolvasásokat. Szépirodalmi munkái közé tartozott egy tanulmány, „Lord Byron” címmel, majd „Versek és tárczaczikkek”, valamint a „Versailles-i kertek”, a „Menyasszonyomnak” s több, más címen megjelent munkái.

Adalékok Kemecse történetéhez

2009. 4. szám

7.

Szakmunkái közül többek között a kizárólag francia nyelven megjelent „Les institutions pènitentielles en Hongrie” – „A magyar börtönök és az országos letartóztatási intézmények” (1905) és „A magyar kir. ügyészségek” című munkáit kell kiemelni; ez utóbbi megjelenése után királyi legfelsőbb elismerésben (Signum Laudis) részesült, majd 1916. januárjában az Osztrák Császári Lipót Rend lovagkeresztjét kapta kitüntetésül – ez alkalomból a Jogállam című lap szerkesztősége 1916. február 9-én a Bristol Szállóban ünnepi vacsorán látta vendégül; 1917-ben pedig a Polgári Hadi Érdemkereszt II. osztályát nyerte el. Ténykedése nyugdíjba vonulásával sem szűnt meg, s azt követőleg szakelőadója a büntetőügyeknek a Jogügyi Igazgatóságnál, s ezenkívül több társadalmi egyesület tagja, történelmi és művészeti tárgyú felolvasásait a korabeli sajtó is meleg hangon méltatta. 1916. december 30-án IV. Károly király és Zita királyné budapesti koronázásán a kamarási testület tagjaként vett részt az ünnepségen, erről fotó is készült.Tiszabüdön, 1887. május 14-én jegyezte el és Büdszentmihályon, a mai Tiszavasváriban, 1887. október 29-én vezette oltár elé tóthváradgyai és buji Korniss Saroltát, Korniss Ferenc Ugocsa vármegye szolgabírája, a nyíregyházi kir. törvényszék elnöke, a tiszaeszlári vérvád-per tanácsvezető bírája, a dadai járás országgyűlési képviselőjének másodszülött leányát, akitől több évnyi különélés után 1919-ben elvált. Balassagyarmaton született leányaik: Ella újságíró, író, szerkesztő, csíkcsatószegi és szentimrei dr. Györffy Aladár felesége; Irma kétszer is férjhez ment: először 1937 novemberében somlyai Somogyi Aladár tábornokhoz, másodszor Berthoty Istvánhoz és Sarolta (Sári, Sacy von Blondel) filmszínésznő, író, költő, akinek férje Láng András, André Lang újságíró, színpadi szerző volt. „Én is voltam jávorfácska” c. önéletírásával és „Játékszerelem” c. emlékeket és portrékat tartalmazó kötetével idehaza ismét közismert lett. Ella és Sarolta örökölve apjuk nyelvérzékét és irodalmi tehetségét, mindketten jelentős irodalmi sikereket értek el. Sacit végakaratának megfelelően apja budapesti sírjába temették. A közös családfa vizsgálata alapján szembetűnik, hogy Megyery István és Korniss

Sarolta közös őse a már előbb említett Megyery János volt; mindketten ősük 6. generációs leszármazottai voltak. Így Megyery István ötödfokú unokahúgát vette feleségül. Ezért adódott az az érdekesség, hogy három leányuk egymásnak nemcsak testvérei, hanem hatodfokú unokatestvérei is voltak. Foglalkozott a Megyery-családra vonatkozó adatok gyűjtésével, iratokat kutatott fel a Leleszi Konventben és az Országos Levéltárban, igazolta a család – közelebbről az ő apai és anyai ágon való – nemesi származását, s ennek eredményeként kamarási méltóság adományozása iránt kérelmet terjesztett elő az uralkodóhoz. Kérelme – minthogy az előírt származás igazoltatott – meghallgatásra talált, és Bécsben, 1905. június 14-én kelt okirattal császári és királyi kamarás lett – a „méltóságos úr” megszólítással együtt –, a kamarási ősfát az akkori m. kir. belügyminiszter 121.387/1905. szám alatt négy kamarással együttesen hitelesítette. Később pedig nemessége, előneve a Belügyminisztérium által 40.588/1931. szám alatt külön is igazoltatott. Megyery István élete utolsó éveiben gyakran betegeskedett. 1931. augusztus 17-én a késő esti órákban, rövid szenvedés után hunyt el Budapesten. Koporsóját augusztus 19-én szentelték be a Kerepesi úti temető halottasházában, és a főváros által adományozott díszsírhelyen helyezték végső nyugalomra. Lelki üdvéért az engesztelő szentmiseáldozatot augusztus 21-én mutatták be a ferencesek belvárosi templomában. A Kerepesi úti temető XXXIV. parcella, 4. sor, 43. számú sírban nyugszik, síremlékét Lányi Dezső szobrászművész készítette. Szabó Lőrinc, Móricz Zsigmond, Babits Mihály közvetlen szomszédságában alussza örök álmát. Megyery István szakmunkáin jogászgenerációk nőttek fel. Neve méltatlanul merült feledésbe. Augusztus 13-án budapesti megemlékezésünkön sírjánál helyeztük el a kegyelet koszorúit születése napján, november 13-án Nyíregyházán, december 1-én pedig Balassagyarmaton rendeztek emlékkonferenciát életműve előtt tisztelegve; a rendezvények fővédnöke dr. Kovács Tamás legfőbb ügyész volt.

Adalékok Kemecse történetéhez

Komiszár Dénes helytörténész

8.

2009. 4. szám

Irma kisasszony elsős osztálya 1934-ben

Fotó: Lukács Imréné gyűjteményéből Tanítónő: Bacsó Irma 1 sor balról jobbra: 2. Kovalcsik András 3. Kozma Istvánné Szilágyi Erzsébet 4. Margiticsné Miskovics Mária 5. Papp Klára 7. Szalókiné Pásztor Anna 8. Löwn Ilona 9. Seprenyi Antal 10. Agócs József 2 sor balról jobbra: 4. Kulcsárné Asztalos Erzsébet 6. Jagos Miklósné Lábas Irén 7. Jóni Józsefné Sebők Piroska 8. Szabó Miklósné Magyar Mária 9. Zukkerberger Magda 11. Pulveri Ferencné Tóth Ilona Álló fiú sor balról jobbra: 2. Csontos Mihály 3. Pethő Gábor 5. File Sándor 6. Pásztor József 10. Mile Miklós 11. Lipők András 13. Weisz Béla utolsó Tarcsi János Felső sor balról jobbra: 1. Csimár János 2. Vas János

Felelős szerkesztő: Lucza János Kiadja: Kemecsei Helytörténeti Gyűjtemény E-mail: [email protected] Technikai szerkesztő: Lucza Viktor Letölthető: www.kemecse.hu ; www.kemecseonline.hu Nyomdai munka: Fodor Irodagép, Nyíregyháza