ELŐADÁSVÁZLATOK. Kiegészítő anyag levelezős jogász hallgatók részére a Bevezetés a nemzetközi politkába című tárgyhoz. II. félév. Tóth-Matolcsi László

ELŐADÁSVÁZLATOK Kiegészítő anyag levelezős jogász hallgatók részére a

Bevezetés a nemzetközi politkába című tárgyhoz II. félév

©Tóth-Matolcsi László

1.

I.

A magyar kül- és biztonságpolitika a rendszerváltás után. A magyar külpolitika pillérei és prioritásai. Magyarország nemzetközi helyzete.

A magyar külpolitika mozgástere az 1945 és 1990 közötti időszakban

•

A szovjet befolyási övezetbe tartozó Magyarország 1945 és 1948 között viszonylagos külpolitikai önállósággal rendelkezett, ebben az időszakban Sztálin és a szovjet vezetés azon kelet-közép-európai országok – amelyek nem voltak közvetlenül határosak a Szovjetunióval – bel- és külpolitikájának közvetlen „kézi” vezérléssel való irányítását még nem tartotta szükségesnek. Sőt, a szovjet kommunista párt politikai állásfoglalása minden szovjet megszállás alatt lévő országban a koalíciós – azaz az adott ország politikai erőit egyesítő – kormányok létrehozását támogatta és szorgalmazta, így Magyarországon is. (Bulgáriában például, ahol lehetősége lett volna már a háború után nem sokkal az ottani kommunista pártnak többségi kormányt alakítania, maga Sztálin akadályozta ezt meg.)

•

Az 1948 és 1956 közötti időszakban viszont megindult Közép-Európa „sztalinizálása”, azaz a szovjet politikai-gazdasági és társadalmi modell közvetlen átültetése a csatlós országokba, ami minden egyéni és a szovjet irányvonaltól eltérő politikai kezdeményezést lehetetlenné tett a külpolitikában. Ennek a folyamatnak az előzményét többnyire az amerikai kormány által elindított Európai Újjáépítési Program (European Recovery Program) – közismertebb nevén Marshall-terv – jelentette, ugyanis a szovjet vezetés az amerikai kezdeményezést a szovjet befolyási övezetbe történő közvetlen beavatkozásként értékelte.

•

Sztálin halála (1953) után némi enyhülés figyelhető meg a csatlós országok Szovjetuniótól való függésének mértékében, igazából azonban 1956 után változik meg a Szovjetunió és a keleti tömb országainak viszonya, amikor a szovjet pártfőtitkár, Nyikita Szergejevics Hruscsov, az SZKP (Szovjet Kommunista Párt) XX. kongresszusán nyilvános beszédben leplezte le és ítélte el a sztálini rendszer túlkapásait és brutális politikai módszereit. Innentől kezdve a csatlós országok korlátozott partneri státuszt nyertek a Szovjetunióval fenntartott kapcsolatukban, bár ez inkább a belső fejlődés tekintetében volt igaz.

•

Az 1956-os forradalom leverése után Magyarországon berendezkedő, Kádár János pártfőtitkár nevével fémjelzett korszak is ennek az „enyhülésnek” köszönhette stabilitását. A Kádár-rendszer politikája egyensúlyozó politika volt: egyfelől megpróbálta rendezni a külkapcsolatokat a nyugati államokkal, annak érdekében, hogy a magyar gazdaság minél jobban fejlődhessen, mert ez az életszínvonal emelését tette lehetővé. Másfelől a magasabb életszínvonal biztosításáért cserébe a politikával szembeni passzivitást várt el a polgároktól, nyilvánvalóan az 1956-os események fenyegető tapasztalatai következtében. (Az 1963-as év a Kádár-rendszer konszolidációjának kezdőpontja, ekkor hirdették meg többek között azt az amnesztiát, amellyel az 1956 után bebörtönzött politikai foglyok nagy része szabadult, többek között Bibó István is – amerikai-magyar titkos tárgyalások.)

•

A belső gazdasági és politikai „különutasság” ugyanakkor a Szovjetunióval történő állandó politikai konfliktusok lehetőségét hordozta magában, aminek feloldását magának Kádárnak a személye jelentette. Kádár – aki jó kapcsolatokat ápolt Hruscsovval és különösen jó viszont tartott fenn Brezsnyevvel – maga volt garancia arra, hogy Magyarország külpolitikai téren csak addig a pontig érvényesíti nemzeti érdekeit, amíg

2

azok a szovjet érdekekkel nem kerülnek ütközésbe. Ha mégis konfliktusba került a kettő, akkor mindig a szovjet övezet érdekei élveztek elsőbbséget, és ezt Kádár mindig következetesen és egyértelműen érvényesítette. A ’60-as évek elejére körvonalazódott a magyar külpolitika „hármas determinációja”, amely egészen a ’80-as évek végéig meghatározta Magyarország külpolitikai mozgásterét: 1. A szovjet birodalom fennhatósága alól Magyarország nem képes kitörni (erre 1956 volt a negatív tapasztalat), ezért a magyar érdekek azt kívánják, hogy az ország mindig lojális legyen a szovjet külpolitikai irányvonalhoz. Ezt erősítette a később „Brezsnyevdoktrína”-ként elhíresült szovjet politikai állásfoglalás is, amelynek megfogalmazására 1968-ban került sor. Lényege szerint a Brezsnyev-doktrína azt jelentette, hogy a Szovjetunió a saját érdekszférájában minden lehetséges eszközt (ha kell katonait is) bevet annak érdekében, hogy a keleti tömb, és azon belül a Szovjetunió biztonsági érdekeit megvédje. Ez gyakorlatilag annyit jelentett, hogy ha bármelyik csatlós ország olyan lépést tesz, amely a szovjet politikai és gazdasági rendszerrel való gyökeres szakítást eredményez, azt a Szovjetunió megakadályozza, esetleg meg is torolja. 2. A belső fejlődéshez Magyarországnak szüksége volt a nyugati országokkal való kapcsolatai rendezésére, elsősorban a diplomáciai és gazdasági kapcsolatok rendezésére és fejlesztésére. A nyugati országokkal való kapcsolatfelvételre és a diplomáciai képviseletek újbóli megnyitására az 1960-as években került sor. 1963 – U Thant ENSZ-főtitkár magyarországi látogatása. 1963 – diplomáciai kapcsolatok nagyköveti szintre emelése Nagy-Britanniával, Franciaországgal, Belgiummal. 1964 – diplomáciai kapcsolatok nagyköveti szintre emelése Svédországgal, Olaszországgal, Kanadával, Svájccal. 1966 – diplomáciai kapcsolatok nagyköveti szintre emelése az Egyesült Államokkal, amely ekkor a Johnson elnök által meghirdetett „hídépítés” politikáját folytatta a keleteurópai térség országaival, azaz fokozatos puhításukkal szerette volna elérni a szovjet pozíciók gyengülését. Illetve folytatta a „feltartóztatás” politikáját is, azaz annak megakadályozását, hogy a Szovjetunió újabb politikai-stratégiai előnyökre tegyen szert Európában és a világban. 3. A keleti tömb országai egymás között is folytatnak egyfajta lobbi-küzdelmet, annak érdekében, hogy ki tudja a szovjet vezetéstől a legtöbb engedményt kicsikarni a belső fejlődés tekintetében. Ez a lobbi-küzdelem különösen a ’80-as évek közepére éleződött ki, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy a közép-európai szocialista államok hivatalosan „testvéri” viszonya ellenére, nagyon komoly és rendezetlen történelmi örökségek terhelik ezen országok viszonyát. (Lásd magyar-román konfliktust a Nicolae Ceauşescu-féle „szisztematizálási” /falurombolási/ program és a magyar turisták határokon és Romániában történő megalázása miatt.) II. •

A keleti tömb országainak külpolitikai egyeztetési mechanizmusa, fórumai A szocialista országok külpolitikai egyeztetéseinek egészen 1956-ig nem volt hivatalos és intézményesített fóruma, gyakorlatilag a kommunista pártok vezetői közötti hivatalos, illetve félhivatalos egyeztetések, információ-kiszivárogtatások szolgáltak a politikák összehangolására. A szovjet vezetés (főleg Sztálin) kedvelt módszere volt a titkos –

3

sokszor egymásnak ellentmondó ígéreteket megfogalmazó – tárgyalások gyakorlata, amely alkalmas volt az esetleg vonakodó vezetők „puhítására”, vagy adott esetben a csatlós országok egymás ellen való kijátszására is. •

Az 1956-os magyar események azonban rámutattak arra az igényre, hogy a tömb országainak külpolitikai egyeztetéseit hivatalos és magas szintre kell emelni, így az 1955ben megalakult Varsói Szerződés (VSZ) Politikai Tanácskozó Testülete lett 1956 után a külpolitikai egyeztetések fóruma. A kubai rakétaválság – amikor a VSZ-tagállamok vezetői csak utólag értesültek a rakétaválság során tanúsított szovjet taktikáról és lépésekről – nyilvánvalóvá tette, hogy a Szovjetunió nem tartja magával egyenrangúnak szövetségeseit, és nem tartja szükségesnek a tervezett szovjet világpolitikai lépéseknél előzetes tájékoztatásukat. (Ezen – és ez szokatlan a szovjet-magyar viszony történetében – Kádár is annyira felháborodott, hogy indulatos hangon vonta felelősségre a szovjet partnert, és ennek a felháborodásának az MSZMP PB jegyzőkönyvei tanúsága szerint a magyar vezetés körében is hangot adott.)

•

Részben ennek hatására 1964-től évente több konzultációt is tartottak a keleti tömb államai külpolitikai kérdésekben, 1969-től a VSZ Honvédelmi Miniszterek Tanácsa ülésein, 1976-tól pedig a VSZ Külügyminiszterek Tanácsa ülésein, ahol a Szovjetunió tájékoztatta szövetségeseit a nemzetközi politikai helyzetről és a tervezett lépésekről.

•

Az 1970-es évek közepén elinduló „Helsinki folyamat” révén (lásd Helsinki Záróokmány) a kelet-közép-európai országok kulcsszerephez jutottak a nemzetközi politikában, közvetítőként léptek fel ugyanis a nyugati államok és a Szovjetunió között, aminek több pozitív eredménye is volt. Egyrészt a „tömbtudatot” innentől kezdve kezdi felváltani egyfajta „Európa-tudat”, ami annak a felismerésnek volt az eredménye, hogy a nyugat- és kelet-európai államok csak közösen tudnak a szuperhatalmak befolyásának ellenállni.

III.

A magyar külpolitika mozgástere a rendszerváltás idején

Az 1979 és 1985 közötti időszak a hidegháború korszakában a magyar külpolitika virágkora volt. Magyarország ekkor a nyugati államok szemében a legszalonképesebb szocialista ország (a „legvidámabb barakk”), mivel Lengyelországban ekkor már a Wojcziech Jaruzelski tábornok által életbe léptetett szükségállapot volt érvényben, a ’60-as, ’70-es években „Nyugat-kedvenc” Románia pedig az elnyomó politika és a gazdasági csőd miatt hiteltelenné vált. A korszak dinamikus fejlődést hozott Magyarország nemzetközi kapcsolataiban, 1981-ben megkezdődtek a tárgyalások az Európai Közösséggel, 1982-ben az ország tagja lett a Nemzetközi Valutaalapnak. Különösen jó kapcsolatokat tartott fenn Magyarország ebben az időben az NSZK-val (Német Szövetségi Köztársaság), amely egyben a legjelentősebb gazdasági partner szerepét is betöltötte (a Balaton ekkor vált a nyugat- és keletnémet turisták és családok találkozási pontjává). A rendszerváltás időszakának értékeléséhez – Békés Csaba történész szerint – két fontos kérdés merül fel a magyar külpolitika vonatkozásában:

4

1. Milyen hatása volt a gorbacsovi reformpolitikának és a javuló kelet-nyugati viszonynak a magyar külpolitikára? 2. Hogyan reagált a magyar vezetés a megnövekedett nemzetközi politikai mozgástér adta lehetőségekre, és volt-e ennek szerepe a magyar rendszerváltásban? Ami az első kérdést illeti, a Mihail Gorbacsov pártfőtitkár által 1985-ben meghirdetett peresztrojka (átalakítás) a szovjet társadalom demokratizálására és glasznoszty (nyitás) a szovjet belpolitikában és gazdaságban, olyan szemléleti változást indított el a keleti tömb külpolitikai gondolkodásában, ami már a rendszerváltást készítette elő. A gorbacsovi reformpolitikának az a döntő felismerés állt a hátterében, hogy a reformok nélkül a Szovjetunió egyrészt nem fogja bírni a fegyverkezési versenyt az USA-val, másrészt ekkor már a belső ellátásban is olyan gondok jelentkeztek, amelyek jelentős társadalmi elégedetlenséget szültek egy idő után. A Szovjetunió világpolitikai pozíciói a ’80-as évek közepétől kezdve egyre jobban gyengültek: - nukleáris fegyverkezési verseny növekvő kiadásai gazdasági terhet jelentettek, miközben a szovjet gazdaság termelékenysége töredéke volt a nyugati államokénak, - túlméretezett birodalmi periféria fenntartása (Kuba és Nicaragua támogatása, Afganisztán megszállása, Angola, Etiópia feletti szovjet befolyás fenntartása), - a NATO fegyverzetkorszerűsítési programjára válaszul a gorbacsovi vezetés a szovjet hadsereg 500.000 (!) fős leépítését és a hadi kiadások 43%-os (!) emelését vette tervbe. Ezek miatt a Gorbacsov nyitást hirdetett meg a nyugati világ – főleg az USA – felé, nagyon jó viszonyt tartott fenn Ronald Reagan elnökkel és Helmuth Kohllal, az NSZK kancellárjával. Törekvése egy harmadik utas szocialista modell kidolgozása volt, amelyben a gazdasági modernizáció és a társadalmi demokratizálódás kap hangsúlyos szerepet. A kelet-európai országokkal kapcsolatos szovjet politika A SZU kettős taktikát alkalmazott: 1. a „szocialista pluralizmus” elve, azaz, minden országnak jogában áll megválasztani társadalmi és gazdasági rendszerét (Gorbacsov kijelentése), azaz a SZU tág mozgásteret biztosít a reformkezdeményezésekhez, ha azok nem jelentenek gyökeres szakítást a marxista ideológiával. Ez a kommunista vezetők elbizonytalanodását, és a reformmozgalmak megerősödését eredményezte. 2. A „Brezsnyev-doktrína” lebegtetése, azaz a SZU nem fog a jövőben automatikusan beavatkozni a keleti tömb azon államainak belügyeibe, ahol a társadalom gyökeres változásokat követel és hajt végre. Felmerül a kérdés: miért engedte ki a kezéből Gorbacsov és a szovjet vezetés reformpárti része a kelet-európai államok fölötti feltétlen ellenőrzés és befolyásolás lehetőségét? Döntően azért, mert ebben az időben már a birodalmi centrum (a Szovjetunió) megmentése és megreformálása volt a tét, ami miatt le kellett mondaniuk a birodalmi periféria (KeletKözép-Európa, afrikai térség, Kuba) államairól. Ez a „Breszt-Litovszk szindróma”, ami azért kapta ezt az elnevezést, mert Lenin is azzal győzködte a szovjet katonai vezetést a breszt-

5

litovszki béke megkötése érdekében az első világháború idején, hogy a Németországgal szembeni minimális területi veszteségekért cserébe fennmaradhat a fiatal szovjet állam. Az USA mindeközben továbbra is a „hídépítés” taktikáját alkalmazta, azaz megvárta, míg a kelet-európai országok magukat szabadítják fel a szovjet uralom alól azzal, hogy a szocialista rendszerek belülről omlanak össze. Ebben a folyamatban a gorbacsovi reformok katalizátor szerepet töltöttek be, mert a csatlós országok ellenzéki mozgalmainak olyan tág teret adtak, ami közvetlenül vezetett a rendszerváltó pártok megjelenéséhez. A nyugati államok 1945 után először érezték úgy, hogy a hidegháborúban megszokott közvetlen szovjet fenyegetés elhárult a fejük felől, ennek ellenére a rendszerváltó országokat óvatosságra intették, és nem támogattak semmilyen olyan lépést (például semlegesség kinyilvánítása), amely a szovjet biztonsági érdekeket veszélyeztetné. IV.

A magyar rendszerváltás körülményei

A magyar rendszerváltás külpolitikai és belpolitikai fejleményei szerencsésen függtek össze egymással: 1. A magyar-szovjet viszony Gorbacsov alatt kimondottan jónak tekinthető, aminek döntően az volt az oka, hogy Gorbacsov Magyarországot, és az általa követett stratégiát (nyitás a nyugati országok felé a gazdaságban, a keleti tömbön belül viszonylag magas életszínvonal /bár ez csak a ’80-as évek elejéig volt elmondható/, a mezőgazdaság átszervezése, társadalmi reformok) tartotta a harmadik utas szocializmus modelljének. A reformok tekintetében egyébként két táborra szakadt a keleti tömb, reformer országokra (SZU, Magyarország, Lengyelország) és konzervatív országokra, akik elutasították a változásokat (Csehszlovákia, NDK, Románia, Bulgária). (Albánia ebben az időben még mindig a sztálini típusú szocializmus modelljét követte, ebben egyedüli szövetségese Kína volt, de a ’70-es évek végére vele is megszakította a kapcsolatokat, így teljesen elszigetelődött a világpolitikában, Jugoszlávia pedig eleve a SZU-tól különutas politikát folytatott.) 2. Magyarországnak a ’80-as évek közepétől egyre inkább kiéleződtek a konfliktusai a szövetséges országok közül többel is (Románia – falurombolás, magyar kisebbség helyzete; Csehszlovákia – a ’68-as prágai bevonulásban a magyar részvétel értékelése, magyar kisebbség helyzete, bős-nagymarosi vízlépcső ügye; NDK – magyar-osztrák határ megnyitása, NDK-s menekültek átengedése). 3. Magyarország egyre erőteljesebben szorgalmazta (főleg az ellenzéki tömörülések) a VSZ átszervezését, illetve felmerült Magyarország semlegességének lehetősége is. A Nyugat ezt – a fentebb ismertetett okokból – nem támogatta. 4. Megindultak a tárgyalások a szovjet csapatok – előbb részleges, majd teljes – kivonásáról, amire Gorbacsov személyesen tett ígéretet. 5. Magyarország támogatta Gorbacsov elképzeléseit a KGST átalakításáról, amely nem hogy segítette, inkább hátráltatta a magyar gazdasági kapcsolatok nyugatorientált fejlesztését. 6. Magyarország egyre jobban nyitott az euro-atlanti integrációs szervezetek felé, ennek első lépései voltak a Világbankkal és a Nemzetközi Valutaalappal való kapcsolatok felvétele, illetve nagy összegű hitel-megállapodások megkötése 1989-ben Dél-Koreával és Izraellel, amelyeket az ország feltételül szabott a diplomáciai kapcsolatok felvételéhez.

6

V.

A magyar külpolitika pillérei és prioritásai a rendszerváltás után

A rendszerváltás utáni magyar külpolitika három fő pillére: 1. Az euro-atlanti integrációs szervezetekhez való csatlakozás Miután 1991. február 25-én megszűnt a Varsói Szerződés katonai szervezete, Magyarország a NATO-ban való teljes jogú tagságot tűzte ki célul, aminek első lépéseként 1994-ben csatlakozott a NATO Partnerség a Békéért (Partnership for Peace) nevű kezdeményezéséhez, amely az egykori keleti tömb államait próbálta a NATO-val való szorosabb együttműködésbe bevonni. Magyarország 1999-ben lett teljes jogú tagja a NATOnak. A KGST 1991. június 28-i megszűnésével pedig elhárult az akadály, hogy az ország társult tag státuszt szerezzen az Európai Közösségben, ami az Európai Uniós tagság előkészítésének első fontos lépése volt. 2004. május 1-től Magyarország a „keleti bővítés” révén teljes jogú európai uniós tagország lett. Miután a tagság elnyeréséért folytatott munka befejeződött, Magyarország legfontosabb feladata az, hogy a NATO-előírásainak megfelelően modernizálja hadseregét, amely a hidegháborús nagy létszámú, sorozott hadsereg helyett immár egy professzionális, kis létszámú, mozgékony haderő kialakítását igényli. Olyat, amely elsősorban békefenntartó és humanitárius akciókban való részvételre, illetve terror-elhárító hadműveletekre alkalmas, és egy része rövid időn belül bevethető az ország határain kívül is (bár ez utóbbihoz Magyarországon parlamenti jóváhagyás szükséges). Az EU keretei között pedig az ország által lehívható strukturális, kohéziós és regionális fejlesztési támogatások hatékony felhasználása, az euro 2010-re kitűzött bevezetésének előkészítése és a minél hatékonyabb érdekképviselet a magyar külpolitika célja. 2. A szomszédos államokkal való kapcsolatok új alapokra való helyezése, a jószomszédi viszony kialakítása A szomszédos országokkal való kapcsolatot több rendezetlen probléma is terhelte, így a trianoni határkérdés esetleges revíziójának problémája, a magyar kisebbségek státusza, a gazdasági kapcsolatok új alapokra helyezése, a politikai együttműködés formáinak kialakítása. Komoly jogi természetű viták is terhelték az egykori „testvéri” országokkal való viszonyt, így a bősi vízlépcső megépítésére kötelező 1977-es magyar-csehszlovák államközi szerződés kérdése. A problémák megoldására a szomszédos államokkal megkötött alapszerződések jelentették a megoldást, amelyek többek között tisztázták a határkérdést (Magyarország lemond a trianoni határok revíziójának igényéről), a kisebbségekkel kapcsolatos ügyekben vegyes bizottságok létrehozását írták elő. Az alapszerződés megkötése Ukrajnával (1991. december 6.), Szlovéniával (1992. december 1.) és Horvátországgal (1992. december 16.) ment a legkönnyebben, aminek részben az volt az oka, hogy a frissen megalakult Ukrajnát és Horvátországot Magyarország az elsők között ismerte el (Horvátországnak fegyvert is szállított az Antall-kormány, amellyel a Szerbia elleni függetlenségi háborút segítette – „kalasnyikov-ügy”). Másrészt a horvát és a szlovén

7

alkotmány széles körű kulturális és közösségi önkormányzatot biztosít a magyar kisebbség számára. Romániával és Szlovákiával jóval nehezebben ment az alapszerződés tető alá hozatala, ez döntően a magyar kisebbség jogállása körüli vitáknak és a bősi vízlépcső körüli jogi problémáknak volt köszönhető. (1995. március 19. – magyar-szlovák alapszerződés; 1996. szeptember 16. – magyar-román alapszerződés megkötése.) 3. A szomszédos országokban élő magyar kisebbség helyzete A környező államokban kisebbségi létben élő, hozzávetőlegesen 2,5 millió magyar státuszának, jogállásának és az anyaországgal való viszonyának ügye a keleti tömb fennállása alatt semmilyen formában nem lehetett hivatalos kérdés. A munkásosztály internacionalizmusára, illetve az osztálynélküli társadalom víziójára épülő szocialista modell sémáiba ugyanis nem fért bele a nemzeti kisebbség fogalma, de a szovjet vezetés sem tűrt el semmiféle etnikai színezetű konfliktust a szocialista országok között, nyilván azért sem, mert maga is egy rendkívül heterogén államalakulat volt, amelyben egy esetlegesen kirobbanó konfliktus lángba boríthatta volna az egész föderációt. A rendszerváltás után azonban az addig mesterségesen összetartott államalakulatok felbomlottak (Szovjetunió, Jugoszlávia, Csehszlovákia) és ezzel együtt szinte minden újonnan függetlenné vált államban fellángolt a nacionalizmus és – ahol számottevő magyar kisebbség élt – a magyarellenesség. Ezért is volt szükség a kisebbségeket érintő kérdések rendezésére, amire részben az alapszerződések keretei között került sor. A két legnagyobb létszámú magyar kisebbséggel rendelkező állam, Románia (1,5-1,8 millió) és Szlovákia (500 ezer) azonban nem volt hajlandó elismerni a kisebbségek kollektív jogainak létezését. Ebben a kérdésben az Európa Tanács 1201-es ajánlása hozott eredményt 1993-ban, amely kimondja, hogy kollektív kisebbségi jogok léteznek, és ezeket a kisebbségpolitikában alkalmazni kell. Másrészt bevezette a kulturális és a területi autonómia fogalmát. Így Romániával és Szlovákiával is lehetővé vált az alapszerződések megkötése, bár mind a két állam fenntartotta magának azt a jogot, hogy egyénileg értelmezze a kollektív kisebbségi jog kategóriájának tartalmát. Így az RMDSZ (Romániai Magyar Demokrata Szövetség) 15 éves követelése a területi autonómiáról a mai napig nem válhatott valóra. Magyarország a határon túli magyar kisebbség jogállásáról 2001-ben törvényt alkotott, amely 2002. január 1-től lépett hatályba (2001. évi LXII. tv. – A szomszédos államokban élő magyarokról). Az ismertebb nevén „státusztörvény” többek között „Magyar igazolvány” és „Magyar hozzátartozói igazolvány” kiváltására ad lehetőséget, illetve magyarországi egészségügyi ellátási, utazási és munkavállalási kedvezmények igénybevételére jogosítja fel a kedvezményezetteket. Jelentősége azonban elsősorban abban áll, hogy ez az első törvény, amely közjogi kapcsolatot létesít az anyaország és a határon túli kisebbségek között. Magyarország a kisebbségi vezetőkkel való egyezetések és rendszeres találkozók lebonyolítására létrehozta a MÁÉRT-et (Magyar Állandó Értekezlet). A magyar kormány másik szervezeti egysége a HTMH (Határon Túli Magyarok Hivatala), amely a kisebbségi magyarság ügyével foglalkozik.

8

VI.

Magyarország szerepvállalása a kelet-közép-európai térség együttműködési fórumaiban (a Külgyminisztérium kiadványai alapján)

regionális

Visegrádi Együttműködés Az együttműködés elnevezése arra a történelmi 1335-ös találkozóra utal, amelynek során a visegrádi királyi palotában a magyar, a cseh és a lengyel uralkodó politikai és kereskedelmi célú, stratégiai döntéseket hozott a régió szerepének megerősítése céljából. A megújított Visegrádi Együttműködés 1991. február 15-én jött létre azzal a fő céllal, hogy segítse az a közép-kelet-európai térség három rendszerváltó országának - Magyarország, Csehszlovákia és Lengyelország - euro-atlanti integrációját. (A V4 formáció Csehszlovákia felbomlásával, a független Cseh Köztársaság és Szlovákia megalakulásával jött létre.) A visegrádi országok 1992 végén létrehozták a Közép-Európai Szabadkereskedelmi Megállapodást (CEFTA), melynek eredményeként az egymás közötti kereskedelem dinamikus fejlődésnek indult. Az elmúlt évtized során a V4 egy nemzetközileg ismert és elismert “védjeggyé” fejlődött. Az együttműködést a rotációs alapon évente változó soros elnökség koordinálja. A V4 országok EU és NATO csatlakozása új dimenzióba helyezi az együttműködést. Napirendre kerül a V4-es keretnek a megváltozott feltételekhez, körülményekhez történő adaptálása. A négy miniszterelnök 2002. decemberi, szlovákiai informális csúcstalálkozóján született döntés alapján, megkezdődött az ezzel kapcsolatos szakértői, előkészítő munka. A szlovák elnökséget lezáró miniszterelnöki találkozó (2003. június, Tále) megerősítette, hogy a V4-es együttműködésben különös hangsúlyt kap az EU-csatlakozási folyamat befejező szakasza és a Kormányközi Konferenciára történő összehangolt felkészülés. A felek hangsúlyozták, hogy hosszú távú együttműködésre volna szükség a közös agrárpolitikában, a strukturális és kohéziós alapok ügyében, a közös kül- és biztonságpolitikával kapcsolatos kérdésekben, illetve a schengeni rendszer működtetésében. Különösen fontos a NATO által is képviselt alapelvek érvényesítése, a transz-atlanti kapcsolatok erősítése. Az együttműködés egyik legsikeresebb területe a pozsonyi székhelyű Nemzetközi Visegrádi Alap, amelyet a négy ország 2000 júniusában állított fel. (Ez a V4-es együttműködés egyetlen létező intézménye.) (NVA) Az Alap hivatott erősíteni a tagországok együttműködését a kultúra, a tudomány és kutatás, az oktatás, illetve az ifjúsági cserekapcsolatok és határmenti kooperációk területén. A 2003-tól már évi 2.400.000 euróra emelt költségvetésének köszönhetően a négy tagországból minden esztendőben hat alkalommal lehet pályázatokat benyújtani a pozsonyi titkárságra. Az Alap által kínált lehetőségek egyre bővülnek: a kulturális támogatás egyéb formái mellett kiterjednek a visegrádi tagországok közötti humanitárius segélyezésre is. Különös jelentőségű, hogy 2003-tól elindult a visegrádi ösztöndíjas program. Az ösztöndíj egyrészt a visegrádi diákoknak egymás országaiban való tanulásához (belső), másrészt a kiemelkedő hallgatóknak a harmadik országok egyetemein való továbbképzéséhez (külső) kerül felajánlásra. Stabilitási Paktum A Stabilitási Paktum (SP) az 1999-es koszovói háború lezárását követően jött létre. Célkitűzései között szerepelt, hogy - különböző programok megvalósítása révén – elősegítése a tartós béke megteremtését a délkelet-európai térségben, előmozdítsa a gazdaság felvirágoztatását, ösztönözze a térség államai közötti együttműködést - szem előtt tartva a későbbi EU-csatlakozás lehetőségét. Az SP cél-országai: Albánia, Bosznia és Hercegovina, Bulgária, Horvátország, Jugoszlávia, Macedónia, Moldova, Románia).

9

Közép-Európai Kezdeményezés A Közép-Európai Kezdeményezés (KEK) jelenleg a térségünk országai közötti kapcsolatok legnagyobb kiterjedésű, 17 országot és mintegy 250 millió lakost magában foglaló, nem intézményesített együttműködési kerete. Az 1989. novemberében Ausztria, Jugoszlávia, Magyarország és Olaszország által alapított szervezet (Quadragonale) az évek során Csehszlovákiával (1990), Lengyelországgal (1991) bővült. Jugoszlávia tagságát a délszláv konfliktus miatt olasz kezdeményezésre 1991-ben felfüggesztették. 1992-ben, illetőleg 1993-ban Csehszlovákia és Jugoszlávia széthullásával felvételt nyert - kérelme alapján – Horvátország, Szlovénia, Bosznia-Hercegovina, a Cseh Köztársaság és a Szlovák Köztársaság, majd Macedónia. A KEK 1996-ban Albánia, Fehéroroszország, Bulgária, Románia, Ukrajna és Moldova belépésével, majd 2000-ben Jugoszlávia visszatérésével bővült a jelenlegi formájára. A KEK fő stratégiai célkitűzése az európai egység, az új választóvonalak nélküli Európa, a közösen vállalható értékek érdekében történő munkálkodás. Feladata a tagországok közötti együttműködés erősítése, a tagországok segítése az európai integráció útján - elősegítve az átmenet problémáinak megoldását. A célkitűzések megvalósítása érdekében fórumot biztosít a nemzeti projektek és nemzetközi programok megvitatásának, egyeztetésének, finanszírozásának és megvalósításának. A szervezet tevékenysége új dimenzióba kerül az Európai Unió 2004-ben esedékes bővítésével, amikor a jelenlegi két EU tagállam (Ausztria és Olaszország) mellett további öt KEK ország (Magyarország, Csehország, Lengyelország, Szlovákia és Szlovénia) válik az EU tagjává. A Közép-Európai Kezdeményezés nem rendelkezik háttér-struktúrával, egyetlen kisegítő szerve a Triesztben működő, elsősorban a technikai hátteret biztosító Végrehajtó Titkárság. A szervezet operatív irányítása a soros elnökséget adó ország feladata. A soros elnököt a szervezet tevékenységének irányításában a megelőző és a következő elnökséget adó ország képviselőiből álló "trojka" segíti. Duna Bizottság A Duna jogi helyzetét az 1948. évi Belgrádi Egyezmény szabályozza – a második világháború után kialakult politikai helyzetnek megfelelően. Az Egyezmény létrehozta a Duna Bizottságot, amelynek központi feladata a szabad hajózás biztosítása a Dunán. (A Duna Bizottság az egyetlen budapesti székhellyel rendelkező államközi nemzetközi szervezet.) A Duna Bizottság tagállamai: Németország, Ausztria, Szlovákia, Magyar Köztársaság, Horvátország, Jugoszláv Szövetségi Köztársaság, Románia, Bulgária, Moldávia, Ukrajna és Oroszország. Megfigyelői státusszal rendelkezik: Franciaország, Törökország, Cseh Köztársaság és Hollandia. Állandó meghívott nemzetközi szervezetek: Európai Bizottság, az ENSZ Európai Gazdasági Bizottsága, Rajnai Központi Hajózási Bizottság. A dunai térségben végbement politikai változások (szövetségi államok felbomlása, új, független országok megalakulása) szükségessé tették a Belgrádi Egyezmény felülvizsgálatát. Ez a munka Magyarország kezdeményezése alapján 1993-ban kezdődött el. A folyamat első szakasza az 1998-ban megtartott Diplomáciai Konferencián zárult le, melynek során a szerződő államok egy Kiegészítő Jegyzőkönyvet írtak alá. E dokumentum a nem part-menti országok számára is lehetővé tette a csatlakozást. Quadrilaterale A mediterrán térség felé irányuló regionális politika eszköze a magyar-olasz-szlovén-horvát együttműködés, a Quadrilaterale (Q4). Az eredetileg három országot (Magyarország, Olaszország, Szlovénia) átfogó együttműködés 1996-ban szlovén kezdeményezésre jött létre azzal a céllal, hogy elősegítse Szlovénia NATO csatlakozását. Horvátország a magyar soros

10

elnökség idején, a 2000 szeptemberi, gödöllői miniszterelnöki csúcstalálkozón nyert felvételt. A legmagasabb szintű politikai párbeszéd a felek között rendszeres. A Q4 három kiemelten eredményes együttműködési területe a közlekedés, a honvédelem és a belügy. • A közlekedési együttműködés legfontosabb eredménye a 2001 tavaszán megvalósult szlovén-magyar vasúti összeköttetés. Az 5.sz. közlekedési folyosó továbbfejlesztésének kérdése továbbra is kiemelt fontossággal bír a négy ország számára. • A honvédelmi együttműködés legkiemelkedőbb eredménye a Többnemzetiségű Szárazföldi Kötelék (Multinational Land Force, MLF) létrehozása. A felek megegyeztek Horvátországnak az MLF-be történő fokozatos bevonásáról. A kötelék alkalmazására először Koszovóban kerülhet sor. • Belügyi téren folyamatosak a szakmai, szakértői egyeztetések a kábítószerkereskedelem, a gépjárműlopások, a csempész hálózatok, a szervezett bűnözés visszaszorítása, a terrorizmus elleni közös fellépés érdekében.

11

2. Kisebbségpolitika, kisebbségvédelem a nemzetközi politikában (áttekintés)

A kisebbségvédelem a nemzetközi politika szintjén először az első világháború után jelentkezett, a Népszövetség ez irányú tevékenységében. Egy definíció ebből az időből: HUGO WINTGENS, 1930. – „…a kisebbségek olyan lakosai valamely országnak, akik nemzetiségük, vagy nyelvük, vagy vallásuk tekintetében különböznek az illető állam lakosságának többségétől, tudatában vannak kisebbségi voltuknak és megvan bennük az akarat, hogy megóvják népi, nyelvi, vagy vallási sajátosságaikat.” Szintén a számbeli kisebbség definíciót alkalmazza az ENSZ számos dokumentuma. A macedóniai OHRID-ban rendezett ENSZ-szeminárium (1974) definitív javaslata: „A kisebbség az állampolgárok olyan csoportja, mely elég nagyszámú ahhoz, hogy a csoport egészének nevében tevékenykedjen, de kisebb számú, mint a lakosság többi része, történelmi, etnikai, kulturális, vallási, vagy nyelvi kapcsolatok kötik össze, és arra törekszik, hogy megőrizze ezeket a kapcsolatokat, amelyek megkülönböztetik a nép többi részétől.” Probléma: Ezek a definíciók csak a klasszikus európai kategóriákban gondolkodva elfogadhatók, hiszen például a Dél-Afrikai Köztársaságban egy ilyen definíció nem használható. (A politikai-gazdasági hatalom birtokosa az apartheid rendszer után is a kis létszámú, bevándorolt fehér kisebbség.) Kit kell tehát megvédendő kisebbségnek tekintenünk? Megoldás: A kisebbség definíciója magában kell, hogy hordozza a hatalom gyakorlásából való részesedés jellemzőit is. A kisebbségek tipológiája A kisebbségeknek a többi népcsoporttól való eltérő jegyei alapján különböző fajtáit kategorizálhatjuk. 1.) A Népszövetség hivatalosan háromféle kisebbséget különböztetett meg: faji, nyelvi és vallási kisebbséget. A nemzeti kisebbség megjelölés nem került be a nemzetközi jogba, mivel ezzel az érintett államok elismerték volna azt a tényt, hogy területi fennhatóságuk alatt más nemzetek részei is élnek. Az ENSZ égisze alatt már faji kisebbség helyett az etnikai kisebbség megjelölést használják, illetve terjed a nemzeti kisebbség kifejezés is. 2.) Faji kisebbség: olyan népcsoport, amely valamely rá jellemző tulajdonságokat – nyelvi, kulturális, etnográfiai, vallási, származási, esetenként antropológiai jellegzetességek – hordoz, s a nemzeti kisebbség, nemzetiség, nemzet fejlettségi szintjeit általában nem éri el. 3.) Nemzeti kisebbség: Az a népcsoport, amely az előbbi ismérvek mellett nyelvi, kulturális, történelmi, érzelmi kapcsolatok fűznek egy másik országban élő nemzethez, az anyanemzethez. Saját államisággal bíró nemzetnek más országokban élő csoportjai. 4.) A vallási kategória a kisebbségi létnek a legrégebbi válfaja, hiszen a középkori feudális monarchiákban – melyek nem nemzeti, nemzetiségi alapon szerveződtek, s ezért a nyelvi 12

különbségeknek sem volt szerepük – az egyházak, a vallási különbségek játszottak szerepet (különösen a reformáció után) a társadalmi csoportok elkülönülésében, szembenállásában. Fontos a szerepük ma is: délszláv konfliktus, közel-keleti szembenállás, észak-ír konfliktus. 5.) Elfogadott és használt a nyelvi kisebbség kifejezés is, bár egy nyelvi kisebbség általában kulturális, történelmi, származási eltéréseket is hordoz, ezzel pedig az etnikai, nemzeti kisebbség definíciójához tértünk vissza. 6.) Az ENSZ égisze alatt új kategóriák kerültek bevezetésre a gyarmati világ felbomlásával: ilyen az őslakos kisebbség (Ausztrália) fogalma, vagy a törzsi kisebbség kifejezés. (Törzsi kisebbség azon gyarmati múlttal rendelkező államokra jellemző, ahol nincs számbelileg többségi népcsoport, amely nemzetet alkothatna, annak hivatalos nyelvet adhatna. Az ilyen államokban a közvetítő nyelv ma is a gyarmatosítók nyelve, és minden népcsoportra a kisebbségi lét jellemző.) 7.) A XX. század második felének új jelensége az ún. bevándorolt és vendégmunkás kisebbségek megjelenése a fejlett országokban. (Németországi török vendégmunkások.) 8.) Megkülönböztetünk még klasszikus és új kisebbségeket is. Klasszikus kisebbség a régóta kisebbségi sorban élő népcsoport, amely többnyire kényszerből kerültek más államok fennhatósága alá (kitelepítés, határváltozás). De vannak klasszikus kisebbségek, amelyek önként vándoroltak be egy állam területére, például a török hódoltság miatt megüresedett Alföldre a XVIII. században bevándorló szlovákok, németek – önkéntes migráció). 9.) Mennyiségi szempont alapján sem mindegy egy kisebbség mérete, eltérő ugyanis az adott népcsoport érdekérvényesítő képessége (katalánok Spanyolországban – szorbok Németországban). Földrajzi elhelyezkedés alapján: határmenti, vagy attól távol élő, egy tömbben, vagy szórványban élő kisebbségek léteznek. 10.) Nemzetiség kifejezés: nehezen definiálható fogalom a magyarban több jelentése is van: a) Jelenthet állampolgárságot, államnemzethez való tartozást (ilyen kifejezés a nationality Angliában), ebben az esetben a szó a legnagyobb politikai egység, az állam megjelölésére szolgál, így a nemzet egyet jelent az államnemzettel – „egy nép, egy terület, egy kormány”. b) Jelölhet nyelvi, vallási, etnikai, nemzeti kisebbséghez való tartozást is. Kelet-Európában például a torzult fejlődés miatt a nemzet fogalom először csak a kultúrnemzet, nyelvnemzet jelentést hordozza, csak a XIX. századtól veszi fel a nemzetfogalom a faji, politikai jelentéstartalmat az önrendelkezési elv megjelenésével. c) Problémás a nemzetiség definiálása, hiszen az USA-ban például a nemzet a nagy egységet jelöli, az állam annak része, de az NSZK és az NDK kereti között is két német nemzet létezett (területi, állami elkülönülés, eltérő gazdasági fejlődés), amelyekhez viszont egy nemzetiség (közös nyelv, kultúra) tartozott.

13

A kisebbségi kérdés történeti dimenziói Az I. világháború előtti időszak Az I. VH. előtt a kisebbségi probléma első megjelenési formája a vallási kisebbségek vallásgyakorlási jogainak szabályozásával kapcsolódik össze. Az első ilyen jellegű nemzetközi szabályozásnak a keresztény hatalmaknak a török birodalommal kötött kapitulációs szerződéseit tekinthetjük, amelyek a keresztények vallásszabadságát biztosították. (Az elsőt I. Ferenc francia király kötötte II. Szolimánnal 1535-ben.) Vannak, akik az augsburgi vallásbékében (1555), vagy a vesztfáliai békében (1648) látják a kisebbségi jogok első dokumentált jelentkezését. (A vesztfáliai békében a német protestánsok vallásszabadságát biztosító szolidáris garanciák jelentek meg.) A kisebbségi kérdés nemzetiségi vonatkozásai a polgári nemzetek megjelenésével függnek össze. Döntő a francia nemzetfogalom megjelenése a XVIII. században, amely szerint egy népcsoport állam nélkül, saját kormányzat nélkül nem tekinthető nemzetnek (államnemzetnek). De minden népesség, amely az adott állam felségterületén él a nemzet része, tekintet nélkül vallási, nyelvi, kulturális, vagy származási hovatartozására. Ez az „államnemzet” koncepciója, melynek középpontjában az állampolgárság intézménye áll. Német nyelvterületen a XIX. században jelenik meg a nemzetfogalom, más tartalmi összetevőkkel. E szerint a nemzethez tartozik, aki azonos nyelvet beszél, azonos kultúrával rendelkezik, tekintet nélkül az állampolgárságára. Ez a nyelvnemzet, vagy „kultúrnemzet” fogalma. Ez a nemzetfogalom alakult ki kelet-európai viszonylatban is, az itt élő kis népeknél (megkésett fejlődés – Bibó István). A kisebbségi kérdés megoldásra váró problémaként a bécsi kongresszuson (1815) jelentkezett első ízben. A BK kidolgozta a kisebbségi jogok programját, ebben a vallási és állampolgári jogok összességének szabad gyakorlását fogalmazta meg. (Ugyanakkor a lengyeleket például nem tekintették nemzetnek, mivel három birodalom fennhatósága alatt éltek.) A népszövetség kisebbségvédelmi rendszere Az első átfogó nemzetközi kisebbségvédelmi jogi és politikai szabályozás a Népszövetség égisze alatt történt meg a kisebbségvédelem rendszerének kidolgozásával. A feladat az volt, hogy biztosítékot nyújtson a békeszerződésekben meghatározott kisebbségi jogok megvalósítására (állampolgári egyenjogúság, vallásgyakorlás szabadsága, anyanyelvi oktatás, nemzeti jövedelemből való részesedés.) A szabályozás általános lett volna, de végül csak 16 államot érintett, amelyek zömükben határmódosításon átesett államok voltak, ahol a kisebbségi kérdés komoly problémaként jelentkezett. Az érintett államok által aláírt szerződések értelmében: - minden lakosnak biztosítani kell az élet és a szabadság teljes védelmét, a vallás szabad gyakorlásának jogát, - minden állampolgár számára teljes magánjogi és közjogi egyenlőséget, - bármely nyelv szabad használatának jogát a magán- és üzleti életben, vallási életben, sajtóban, nyilvános gyűlésen, - a hivatalos nyelvtől eltérő anyanyelvű állampolgárok nyelvüknek a bíróságok előtt való használata tekintetében méltányos könnyítésekre kaptak jogot,

14

-

-

kisebbségekhez tartozó állampolgárok részére a többiekével jogilag ténylegesen azonos bánásmód biztosítása, egyenlő jog saját költségükön jótékonysági, vallási, vagy szociális intézményeket, iskolákat létesíteni, igazgatni, azokra felügyelni, azokban nyelvüket szabadon használni, vallásukat szabadon gyakorolni, ahol jelentékeny arányban laknak, megfelelő könnyítések engedélyezését írták elő, hogy gyermekeiket az állami iskolában is saját nyelvükön taníttathassák, ilyen településeken, kerületekben méltányos rész biztosítását írták elő mindazon összegekből, melyeket a közvagyon terhére állami, községi, vagy más költségvetésben nevelési, vallási, vagy jótékony célra fordítottak.

A Népszövetség kisebbségvédelmi mechanizmusa egyébként teljesen hatástalan volt, a garanciális rendszer a bürokratikus huzavona zsákutcájává vált, mivel ezeket maguk az államok sem vették komolyan. (Panasz esetén petíciót kellett benyújtani a főtitkárhoz, ő kivizsgálta, majd a kisebbségi bizottsághoz előterjesztette megtárgyalásra, ha jogosnak ítélték a panaszt, az Állandó Nemzetközi Bíróság elé terjesztették. 1939-ig 885 panaszt nyújtottak be, de ezekből csak néhány jutott el a bíróság elé.)

15

Kisebbségi kérdés a II. világháború után A II. VH-t lezáró békeszerződések nem kötelezték az államokat a nemzeti kisebbségek védelmére. 1945 és 1980 között pedig nem keletkezett meghatározó jelentőségű kisebbségvédelmi szerződés, eltűnt a nemzetközi jogalkotásból a kisebbségvédelem. Okok: 1.) A gyarmati rendszer megszűnése miatt a figyelem a fajok közötti egyenlőség problémája felé fordult. 2.) Emberi jogok (emberi lény egyetemes identitása) – kisebbségi jogok (partikuláris jogok, speciális, diszkriminatív jogok érvényesülése) egyeztetésének nehézségei. 3.) A kisebbség, mint kategória definiálásának nehézségei. 4.) A rendszerváltozásig az Európa Tanács nem találkozott akut kisebbségi problémával. 5.) Az USA ellenezte a nemzetközi szabályozást, mivel az asszimilációs politika híve volt. Ha tiszteletben tartják az egyének jogait, nincs szükség a kisebbségi jogok meghatározására, kinyilatkoztatására. (Ez a francia álláspont lényege is!) Az ENSZ ezt a megközelítést alkalmazza ma már Kelet-Európában is. 6.) Az 1947-es békeszerződések aláírása jogilag felmentette az országokat a népszövetségi rendszer kötelezettségei alól. (Magyarország például 1947. február 10-én arra vállalt kötelezettséget Párizsban, hogy polgárai között nem fog azok faja, neme, nyelve, vagy vallása alapján különbséget tenni, biztosítja nekik az emberi jogok és az alapvető szabadságjogok élvezetét. 7.) Ezekből a szerződésekből a biztosítandó jogok tekintetében viszont pont a nemzetiségi jogok hiányoznak, mint például az anyanyelv használata, vagy az anyanyelvi oktatáshoz való jog. 8.) Kelet-Közép-Európában, ahol a legsúlyosabb volt a nemzetiségi probléma, egyáltalán nem lehetett kisebbségi kérdésről beszélni, mert a munkásosztály internacionalizmusa, az osztályokra épülő szocialista társadalom ideológiája nem tűrte el ezt a típusú különbségtételt egy ország polgárai között.

Az ENSZ és az Európa Tanács kisebbségvédelmi tevékenysége

Az ENSZ nem vállalta fel a Népszövetség kisebbségi politikáját, annak továbbvitelét, gondozását, azt megszűntnek nyilvánította. A kisebbségi kérdés az ENSZ Alapokmányában sem kapott helyet. Két helyen utal az Alapokmány a kisebbségi kérdésre:

16

1. cikkely: „…az emberi jogok és az alapvető szabadságok mindenki részére fajra, nemre, nyelvre, vagy vallásra való tekintet nélkül történő tiszteletben tartásának előmozdítása és támogatása révén nemzetközi együttműködést létesítsen.” 55. cikkely, c) bekezdése ugyanezt fogalmazza meg. Ezek a cikkelyek természetesen alkalmazhatók a kisebbségvédelem problémakörére, bár konkrétan nem említik a kisebbségek nemzetközi jogi védelmét. Később nyilvánvalóvá vált, hogy a kisebbségek védelme érdekében nem elég az emberi jogokat biztosítani. Az ENSZ szervei közül a Közgyűlés, valamint a Gazdasági és Szociális Tanács jelent fórumot a kisebbségek védelmére. GSZT 1946-ban létrehozta az Emberi Jogok Bizottságát, ezen belül pedig 1947-ben a Hátrányos megkülönböztetés megakadályozásának és a kisebbségek védelmének albizottságát. Utóbbi feladatai: -

vizsgálatok lefolytatása

-

az EJB részére ajánlások készítése nemzetközi jogalkotásban való közreműködés.

Az albizottság 1949-1951 közötti tevékenységében a kisebbségek védelmének adott prioritást, de a kisebbség fogalmának meghatározása nem sikerült. Az 1970-es évektől a konkrét vizsgálatok lefolytatása került előtérbe az albizottságban, ezekben az esetekben is inkább az emberi jogok védelmére összpontosítva. A kisebbségi jogokkal kapcsolatos ENSZ-dokumentumok 1948. december 10. – Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata. Ez a dokumentum nem említi a kisebbségi kérdést. Viszont felsorol elidegeníthetetlen jogokat: -

jog az élethez, szabadsághoz, személyi sérthetetlenséghez, jogalanyisághoz, törvény előtti egyenlőséghez, szabad helyváltoztatáshoz, lakóhely megválasztásához, más országban való menedékjoghoz, gondolati, lelkiismereti, vallási szabadsághoz, saját meggyőződés kinyilvánításának szabadságához, békés gyülekezés és társulás szabadságához, országának irányításában való részvételhez, szociális biztosításhoz, munkához, annak megválasztásához, egyenlő munkáért egyenlő bérhez, igazságos bérezéshez, szakszervezet alapításához és tagsághoz, pihenéshez, életszínvonalhoz, képzéshez, a társadalom kulturális életében való részvételhez.

17

1948 – Egyezmény a genocídium (népirtás) bűntettének megakadályozásáról, és elkövetésének büntetéséről. Biztosítékot nyújt a nemzeti, etnikai, vallási és faji csoportok létezésére, ezért alapot ad a kisebbségvédelem csoportjogként való megközelítéséhez. A kulturális genocídium fogalma nem került bele az egyezménybe, de a szöveg tilosnak nyilvánítja: „megakadályozni a csoport nyelvének használatát a mindennapi gyakorlatban, vagy az iskolában, valamint publikációk kiadását vagy terjesztését a csoport nyelvén, könyvtárak, múzeumok, iskolák, történelmi emlékművek, szent helyek, vagy a csoport más kulturális intézményeinek és objektumainak megsemmisítését, vagy használatának megakadályozását.” (Romániai falurombolás.) 1960 – UNESCO égisze alatt: Az oktatás területén megnyilvánuló hátrányos megkülönböztetés elleni küzdelemről szóló egyezmény. A kisebbségi iskolák hátrányos megkülönböztetése ellen szól az egyezmény. 1965 – A faji diszkrimináció minden formájában való felszámolásáról szóló New York-i egyezmény. Olyan intézkedéseket sorol fel, amelyeket az államok szükség esetén kötelesek alkalmazni a faji csoportok és tagjaik védelmére. (Az ENSZ Albizottság jelentést kér az államoktól a megállapodás megvalósításáról.) 1966 – A gazdasági, szociális és kulturális jogok nemzetközi egyezménye. Általános elveket fektet le. 1966. december 16. – Állampolgári és politikai jogok nemzetközi okmánya. Az első ENSZ dokumentum, amely tételesen is említést tesz a kisebbségekről. 27. cikkely: „Azokban az országokban, amelyekben etnikai, vallási és nyelvi kisebbségek vannak, a kisebbséghez tartozó személyektől nem lehet megtagadni, hogy ugyanazon csoport más tagjaival együtt alkalmazzák kultúrájukat, megvallják vallásukat és gyakorolják szertartásaikat, valamint, hogy használják anyanyelvüket.” (Magyarországon 1976-ban lépett életbe.) A HMMKV Albizottsága a 27. cikkelybe foglalt alapelvek végrehajtásának tanulmányozására létrehozott egy munkacsoportot, amelynek jelentése Capotorti-jelentés néven vált ismertté. A jelentés kísérletet tett a kisebbség definíciójának megalkotására, amelyben a csoportjog is kifejezésre kerül. A jelentés által adott definíció: „A kisebbség egy állam lakosságán belül számbelileg kisebb és nem uralkodó csoport, melynek tagjai olyan etnikai, vallási, vagy nyelvi tulajdonságokkal rendelkeznek, mely megkülönbözteti őket a lakosság fennmaradó részétől, és – ha csak közvetetten is – olyan szolidaritási érzést mutat, melynek célja kultúrájuk, szokásaik, vallásuk, vagy nyelvük megőrzése.” A Capotorti-jelentés az országok 9%-át minősítette etnikailag homogénnek, 75 országot potenciálisan veszélyeztetettnek tekintett, melyből 35 a nemzetközi békét, biztonságot is veszélyezteti. Egy 1989-es tanulmány szerint 126 nemzetből 99 olyan, ahol elnyomják a kisebbségi csoportokat.

18

1975 – Helsinki Záróokmány. Tételesen említi, és ezzel legalizálja a nemzeti kisebbség fogalmát. A HZ viszont nem nemzetközi szerződés. 1990 után: 1.) a SZU széthullása, 2.) a jugoszláv háborúk, 3.) a kelet-európai rendszerváltozások

ráirányítják a figyelmet a kisebbségvédelemre

1991 – a Velencei Bizottság (Demokráciával a jogért Bizottság) az Európa Tanács felkérésére kidolgozta az Európai Kisebbségvédelmi Egyezménytervezetet. 1992. december 18. – 47/135. Sz. Nyilatkozat a nemzeti, vagy etnikai, vallási és nyelvi kisebbségekhez tartozó személyek jogairól. Fontos állomása a kisebbségvédelmi kodifikációnak. Emberi Jogok Európai Egyezménye, a Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Chartája és az 1201-es ajánlás (1993). Az EBESZ létrehozta 1992-es stockholmi értekezletén a Nemzeti Kisebbségek Főbiztosának intézményét.

Az autonómia kategóriái Mit jelent az autonómia fogalma? Búza László: Az autonómia „pozitív rendelkezésekkel biztosítja a speciális kisebbségi érdekek érvényesülését azáltal, hogy az államhatalom, legalábbis bizonyos ügyeket illetőleg a kisebbséghez tartozók felett elkülönítve, az ő intenciójuk szerint, esetleg az ő közreműködésükkel, vagy éppen ő általuk gyakoroltatik.” Individuális alapon keletkező jogok: személyi autonómia, kollektív jogok: csoport autonómia – ez jelenthet kulturális, oktatási, vagy területi autonómiát (közigazgatási jogok gyakorlásával!). Személyi autonómia: polgári, emberi jogok – első generációs jogok. Csoport autonómia: közösségnek bizonyos intézménykomplexumokkal való felruházása. Ezek érdekvédelmi, igazgatási intézmények a legtöbb esetben. A kollektív jogok a második generációs (gazdasági, kulturális, szociális) jogokhoz tartoznak. Ezen jogok érvényesítéséhez viszont elengedhetetlen az állam aktív közreműködése. Területi autonómia: Az illető közösséget felruházzák az általa lakott terület egészéhez, vagy egy részéhez kötődő érdekképviseleti, érdekvédelmi, és adott esetben akár bizonyos igazgatási jogosítványokkal bíró intézménykomplexumokkal. – Ez a központi államhatalom által átruházott, megállapodás általi hatáskörök gyakorlását jelenti. (Pl. Franciaország – Korzika) Az autonómiában foglalt jogok megváltoztatásához általában kell az adott kisebbség beleegyezése, de nem minden országban.

19

3. A globalizáció és annak hátrányai (a Bretton Woods-i rendszer és a GATT, globalizáció-definíciók, a globalizáció hatása a nemzetállami szuverenitásra)

A globalizáció folyamatának kialakulásában döntő szerepe volt a Bretton Woods-i rendszer összeomlásának és a GATT létrehozásának, illetve a monetarista gazdaságpolitikai irányzatnak. A Bretton Woods-i rendszert (BWR) 1944-ben hozták létre az USA-ban a nyugati világ fejlett gazdasági hatalmai a háború utáni pénzügyi stabilitás kialakítása érdekében. Két fontos pillére volt: 1. Minden ország valutájának meghatározták a dollárhoz viszonyított árfolyamát (a dollár paritást). 2. Az amerikai jegybank aranyalapra helyezte a dollárt. Ez a rendszer stabil és kötött árfolyamokra és engedélyhez kötött valuta-tranzakciókra épült, ez azonban egy idő után gátolta a gazdasági fejlődést, így 1970-től az USA, NSZK, Kanada és Svájc megszüntette a tőke mozgását ellenőrző szabályozások jelentős részét, 1979-re pedig valamennyi aláíró ország felszámolta ezeket. (A rendszer végleges megszűnését a közös belső piac létrehozása jelentette az Európai Közösségben, a ’80-as évek végén.) A másik esemény, ami a BWR felszámolását segítette elő, az 1973-as olajválság volt, amikor az olajexportáló arab országok – büntetésként az USA és Hollandia Izrael-barát politikája miatt – előbb kétszeresére, majd ötszörösére emelték az olaj árát, és lecsökkentették a kitermelést. Ez olyan inflációt generált, amit a kötött árfolyam-politika nem viselt el, így az USA sem garantálta tovább az aranyalapú dollárt. A General Agreement on Trade and Tariffs – Általános Vám- és Kereskedelmi Egyezmény (GATT) 1948-ban jött létre, létrehozói az USA és a fejlett nyugat-európai országok voltak, célja pedig a nemzetközi kereskedelem fellendítése volt a vámtarifák csökkentésével és a mennyiségi korlátozások – ahol lehet – megszüntetésével. A GATT révén is a kereskedelem fejlődésével olyan folyamatok indultak el, amelyek alapjában változtatták meg a nemzetgazdaságok arculatát, 1985 óta például a kereskedelem volumenének növekedése kétszeresével haladja meg a gazdasági teljesítmény növekedését. Mindez a jóléti állam modelljének kialakulását is elősegítette. Az olajválság és a bővülő gazdasági növekedés egy új gazdaságpolitikai irányzatot is életre hívott, a monetarizmust, melynek „atyja” Milton Friedman, Reagan elnök egykori gazdasági tanácsadója, Nobel-díjas közgazdász) volt, aki úgy vélte, hogy a vállalkozások és a beruházások elől el kell hárítani a korlátozásokat, egyúttal az államnak is vissza kell vonulnia a gazdaság irányításából, és csak szabályozó szerepkört kell betöltenie. Friedman szerint a korlátaitól megszabadított piac növeli az állam adóbevételeit, ezzel pedig a jóléti rendszer fenntartásához járul hozzá. A monetarizmus lényegi elemeit egy hármas jelszóval szokták a leggyakrabban összefoglalni: dereguláció (az állam kivonul a gazdaság irányításából) – liberalizáció (a tőkemozgások korlátozásának feloldása) – privatizáció (az állami vállalatok magánkézbe adása, főleg azokban a szektorokban, ahol az állam nem tudja nyereségesen működtetni a vállalatot).

20

Ezeknek a folyamatoknak köszönhetően a ’90-es évek elejére végleg megfordult az a régi alaptétel, hogy a legnagyobb profitot a termelés hozza. Ma már a legnagyobb profitot a befektetések (nyugdíjpénztárak, biztosítók stb.) és a pénzügyi tranzakciók (például árfolyam-spekuláció) termelik. Ezzel együtt a nemzetgazdaságok szerkezete is mindjobban átalakult, a fejlett gazdaságokban ma már a GDP legnagyobb hányadát a szolgáltató szektor adja (Hollandiában például már több mint 2/3-át), miközben a hagyományos szektorok (mezőgazdaság, ipar) háttérbe szorulnak. Ezért értékelődött fel a ’90-es évek elejétől kezdve a tudásalapú társadalom víziója, és a tudásintenzív iparágak szerepe, mert az információ és a tudás jelentik ma már a legtöbb hasznot hozó befektetést, de a szolgáltató szektor is a tudásintenzív iparágakra épül elsősorban. A rendszer problémája az, hogy a szolgáltató szektor és a tudásintenzív iparágak nem igénylik úgy az emberi munkát, mint a termelésre épülő gazdaságok, tehát a munkanélküliség problémáját az új gazdasági trendek sem tudják megoldani, talán még inkább gerjesztik is azt. A trendek a ’90-es évek végére a jövedelmi különbségek olyan mértékét mutatják, ami sok vonatkozásban problémákat vet fel: Példák: Egy 1999-es ENSZ-tanulmány szerint a világ három leggazdagabb emberének együttes vagyona nagyobb, mint a legszegényebb fejlődő országok 600 millió lakosának összes éves jövedelme (Bill Gates, Sam Walton, a Brunei szultán együttes vagyona kb. 135 Mrd dollár). A világ népességének leggazdagabb 20%-a 30-szor volt gazdagabb 30 évvel ezelőtt, mint a legszegényebb 20%. 2000-ben ez az arány 80-szoros. Az ENSZ-tanulmány megfogalmazása szerint „a jövedelmekben és az életszínvonalban megmutatkozó globális egyenlőtlenségek groteszk mértéket öltöttek.” A fogyasztásból a leggazdagabb 20%-nak 90% jut, a legszegényebb 20%-nak pedig 1%. Ezeknek a trendeknek a hátterében a közgazdászok és a társadalomtudósok véleménye alapján döntően a globalizáció folyamata áll. Globalizáció-definíciók Barbara Parker: „A globalizáció új szakaszt nyitott a világ fejlődésében. Ebben az új szakaszban a világ egyetlen nagy piaccá vált, ahol minden termék, szolgáltatás és pénz egyaránt korlátozás nélkül adható és vehető; és az emberek is szabadon vándorolhatnak aszerint, hogy hol találnak jobb munkalehetőséget.” „A globalizációt a profit-orientált cégek hajtják előre, tartják fenn és terjesztik ki.” „Az üzleti és a politikai hatalom összefonódása teremti meg az új világrendet.” 1.) Tehát a globalizáció elsődleges tartalma, hogy a világ egy egységes pénzügyi szféra és gazdasági piac legyen.

21

Mi segíti elő a globalizáció folyamatát? Jerry Mander – Edward Goldsmith: „A globalizáció – az ipari forradalom óta először – teljesen átalakítja a világ politikai és gazdasági rendjét.” 2.) Politikai folyamatok a ’90-es évektől kezdve: - az „egypólusú világ” kialakulása, tehát a SZU összeomlása után egyetlen szuperhatalom maradt, az USA, - a világ egyre több országában érvényesül a nyugati típusú demokrácia és a piacgazdasági modell, ami jelenti - a társadalom szerkezetének átalakulását, - az egyes államok gazdaságpolitikájának átalakulását. Charles E. Morrison: „A globalizáció egyrészről jelenti a globalizált termelést, marketinget, kereskedelmet és pénzmozgásokat, valamint az egyes országok egymástól való függésének erősödését, a külföldi tőkebefektetések növekvő értékét, a legális és illegális munkaerő-áramlást, és a túrizmus növekedését. Jelenti továbbá az ötletek, tudás, normák és értékek szabad áramlását és egymásra hatását.” 3.) Az információ áramlás óriási mértékű felgyorsulása, ami az Internetnek köszönhető. „Akié az információ, azé a hatalom.” 4.) A világ pénzpiacainak és adórendszereinek egységesülése, közelítése. Erősítő tényező: a klasszikus liberális közgazdaságtan-elmélet, a piac önszabályozó mechanizmusáról, és az államnak a gazdaságból való kivonulásáról. (Lasalle: „éjjeliőr állam-modell.”) Jeremy Rifkin [A munka vége] hangsúlyozza: A „20 a 80-hoz társadalma” fog kialakulni, a munkaképes lakosság 20 %-ának munkaereje elég lesz a nemzeti jövedelem előállítására. 5.) Az állam kivonulása a gazdaságpolitikából (dereguláció), amely az 1970-es évektől kezdve felgyorsult. – Helytelen voltát egyre többen látják. Valamint a munkanélküliség fokozatos globális növekedése. Ez ok (a befektető oda mehet, ahova akar, van munkaerő) és okozat egyben (ahonnan elmegy, ott embereket kell elbocsátani). 6.) A nemzetközi multinacionális vállalatok által terjesztett fogyasztói kultúra, amely felgyorsítja a fejlődő országokban is a fogyasztói társadalom modelljének kialakulását. 7.) Hiányzik egy egységes jogi szabályozás, amely korlátok közé szorítaná a nemzetközi nagyvállalatok működését, például az EU-ban sincsenek még egységes adójogszabályok (az ÁFA-t leszámítva).

22

A globalizáció negatív hatása az egyes államok szuverenitásával kapcsolatban Lester Thurow (Nobel-díjas közgazdász): „A globalizáció lényege, hogy minden termék mindenhol legyártható és bárhol értékesíthető. A konkrét gyártási és értékesítési helyet pedig a tőke úgy határozza meg, hogy megkeresi a világban azt a helyet, ahol az adott egység, ill. az adott tevékenység a legolcsóbban gyártható le, illetve végezhető el, majd ott adja el a végterméket, valamint a szolgáltatást, ahol a legmagasabb árakat és így a legtöbb profitot tudja elérni.” A probléma: Elszakítja a nemzetet a saját gazdaságától. A cég központjában – ami adott esetben több ezer kilométerre is lehet – döntenek arról, mit fognak gyártani, mennyi bért fizetnek stb. Tehát a kormányok mozgástere nagymértékben csökken a tekintetben, hogy az ország gazdasági eseményeit befolyásolni tudják. Egy ország gazdaságának a sorsa egyre inkább a nagyvállalatok menedzsmentjétől és nem a kormánytól függ. Ez különösen két területen jelenti a nemzetállami szuverenitás csorbulását. Az egyik az adópolitika, mivel a tőkére és befektetésekre utalt országok kénytelenek adóikat addig csökkenteni, amíg az nem lesz versenyképes és vonzó a befektetők számára. Ez egy térség országai közötti „adóversenyt” is eredményezhet. A csökkenő adóbevételek és a nagyvállalatok elvándorlása a kisebb bérszínvonalú és alacsonyabb adókat kínáló országokba együttesen eredményezi a fejlett országok esetében az adóbevételek csökkenését, amire az állam úgy reagál, hogy olyan klasszikus közszolgáltatásokból vonul ki, mint az oktatás, egészségügy, nyugdíjrendszer. A másik terület a munkanélküliség problémája. Az egyre „keletebbre” vándorló, termelésüket költséghatékonysági szempontból elhelyező nagyvállalatok elvándorlása tartósan magas munkanélküliségi rátát eredményez a fejlett országokban (elsősorban az EUban), amit a kormányok sem tudnak kezelni, mert nincs rá döntő befolyásuk. (Németországban 2000 óta 10% körül van a munkanélküliség, ez az adat 2005 elején 12% volt. A második világháború óta nem volt ilyen magas ez az adat.) Mindezek a tényezők együttesen eredményezik azt a jelenséget, amit az amerikai politológusok egy egyszerű formulával jelölnek: „a gazdaság felzabálja a politikát”. Azaz nem a politika határozza meg többé, hogy mi történik a gazdaságban, hanem a gazdaság gyakorol döntő befolyást a politikára, miközben értelemszerűen nincs tekintettel szociális és egyéb – nem szorosan vett piaci – szempontokra. A globális kapitalizmusnak tehát kétségtelen előnyei ellenére tehát olyan hatásai is vannak, amelyek károsak arra az évszázados egyensúlyi rendszerre, amely a demokrácia és a kapitalizmus közti viszonyt meghatározza:

GAZDASÁGI NÖVEKEDÉS (JÓLÉT) + POLITIKAI JOGOK = DEMOKRÁCIA

Ennek az egyensúlyvesztésnek a jellegét vázolta fel David C. Korten, azóta világhírűvé vált könyvében [Tőkés társaságok világuralma]. (Persze a kérdésnek óriási irodalma lett, főleg az elmúlt 10 évben, de jelen keretek között nem áll módunkban teljes spektrumot adni ezekről a vitákról, így kénytelenek vagyunk egy-két – a viták lényegét is visszaadó – művet, koncepciót kiemelni, áttekinteni.)

23

Korten abból az érdekesnek, és első hallásra meghökkentőnek mutatkozó megállapításból indul ki, hogy a szocialista típusú politikai-gazdasági rendszer hasonló strukturális okok miatt omlott össze, amelyek miatt a globális kapitalizmus is vakvágányra kerülhet. Ez a strukturális hiba az egyensúlyhiány, ami az állam, a társadalom és a piac között mutatkozik. Miben volt eredményesebb a nyugati rend, mint a szocialista? •

Nem azért „győzött” a kapitalizmus és a demokrácia, mert a korlátok alól mentesített piacra épült és nem azért omlott össze a szocializmus, mert az állam mindenhatóságát valósította meg a gyakorlatban. A nyugati rendszer fejlődését és stabilitását annak köszönhette, hogy egy egyensúlyra épülő kormányzati rendszert hozott létre az állam, a piac és a civil társadalom (CT) intézményei között.

•

Amerika és Nyugat-Európa államai a második világháború után ezen az egyensúlyon és a viszonylag egyenlő jövedelem-eloszláson alapozta meg azt a tömegpiacot, ami agresszív terjeszkedésbe kezdett és végül stabilabbnak bizonyult a szovjet övezetnél. A kulcsszó azonban nem a szabad piac, hanem a pluralizmus volt.

•

Ha ugyanis a nyugati államok a háború után a szabad piac nem pedig a pluralizmus és a társadalmi egyensúly alapján szerveződnek meg, akkor azok az ellentétek (elszegényedő munkásosztály és gazdagodó tőkések), amelyek a 19. századtól kezdve jelen voltak az iparosodó országokban, egyre inkább elmélyültek volna a második világháború után is. A pluralizmus tehát lehetővé tette a jóléti államok kifejlődését, és a társadalmi egyensúly kialakítását. Ezt fenyegeti a globalizáció Korten szerint.

•

A szocialista típusú kormányzati modellben az állam szélsőséges egyeduralma mind a magánszektor, mind a piac sokféleségét eltörölte, de megszűnt ezzel együtt a civil társadalom is. A szocialista ideológiában az állam egyeduralkodó maradt, olyan domináns szereplő, amely nem tartozott elszámolással senkinek és így igazából sem a nép szükségleteit nem tartotta szem előtt, sem az erőforrásait nem használta fel hatékonyan. A rendszer súlyos hibái mindazonáltal nem az állam aktív szerepéből fakadtak, hanem abból, hogy az állam mellett nem voltak más szereplői a gazdasági és a társadalmi érdekérvényesítésnek.

•

A globális piac problémája ugyanez, ma már nem az elszámoltathatatlan államtól függ az emberiség nagy része, hanem a piacot uraló vállalati monopóliumoktól, társaságoktól. Így minél inkább megvalósul a liberális szabad piac, annál inkább csődöt is mond, ugyanolyan okokból, mint a szovjet rendszer:

1. Mindkét rendszerben a gazdasági hatalom nem elszámoltatható, központosított intézményekben összpontosul (állam – multinacionális vállalatok). 2. Mindkét rendszer olyan gazdasági modellt hoz létre, amely nem szolgálja a fenntartható fejlődést. 3. Az emberek mind a két rendszerben intézményektől függenek, ami leszűkíti a cselekvési és érdekérvényesítési képességeiket. Ez megszünteti a társadalmi tőkét, amely az állam, a piac és a társadalom hatékony működésének előfeltétele.

24

4. Mindkét rendszer gazdasági oldalról közelíti meg az ember szükségleteit és igényeit. Így háttérben maradnak az emberi létezés politikai, társadalmi, erkölcsi aspektusai. A piacgazdaság akkor működik hatékonyan, ha erős kormányzat áll mögötte. A piac optimális működéséhez kellenek tehát olyan feltételek is, amelyeket a piac nem tud létrehozni. Ezek Herman Daly és John Cobb könyve [A közjóért] alapján a következők: 1. Igazságos verseny. (Amelyben nem pusztán a szerencse dönt a piacon elért pozíciókról.) 2. Erkölcsi tőke. Ha a piaci szereplők és az állam, vagy a magánszektor között nincs bizalom, nem működne hatékonyan a kapitalista rendszer, nagyon költségessé válna annak fenntartása. (Fukuyama: Bizalom). 3. Közjavak. Vannak olyan szolgáltatások, amelyek a köz javát szolgálják, de nem jelentkeznek piaci szolgáltatásként, mivel előállításuktól kezdve mindenki használhatja őket (pl. utak). Ezeket csak az állam állíthatja elő, amihez viszont szüksége van a közteherviselés egyenlő és mindenkire kiterjedő intézményére. (A globalizáció legkárosabb hatásai között az az egyik, amely a közteherviselés intézményét kezdi ki: adóelkerülés.) 4. Teljes költségen alapuló árképzés. Az előállított termékek és szolgáltatások versenyében az a vállalat éri el a legjobb pozíciót, amely a költségeiből minél nagyobb részt másokra hárít át. Pedig az egyensúlyon és igazságosságon alapuló demokratikus rendszer és a kapitalizmus fennmaradása is megköveteli azt, hogy ezeket a költségeket mindenki maga viselje. 5. Igazságos elosztás. A modern kapitalizmus azon tendenciája, hogy a tőke tulajdonosai folyamatosan növelik vagyonukat és nyereségüket, miközben a munkavállalók egyre kiszolgáltatottabbak lesznek és csökken a bérük, aláássa a demokratikus rendszer intézményeit, azaz a piaci rendszer saját alapjait rendíti meg, ha egy erős kormányzat nem törekszik az egyenlő esélyek biztosítására. 6. Környezeti szempontú fenntarthatóság. •

Ha az állam és a magánszféra rendelkezik kellő erővel és eszközökkel ahhoz, hogy ezeket a feltételeket betartassa, akkor lehet a piaci működés optimális a társadalom szempontjából is. A globalizáció nagy problémája viszont az, hogy a globálissá váló piac mellett továbbra is nemzeti kormányok a politikai legitimitás letéteményesei, azaz a nagyobb egységhez (piac) képest a kisebbek (államok) sebezhetőbbek és egymással szemben jobban kijátszhatóbbak.

•

Ha a társadalmat egyetlen szektor befolyása irányítja, rosszul fog működni.

•

A CT, az állam és a piac csak együtt tud egy egyensúlyos rendszert létrehozni. A CT ellenőrzi az államot, hogy hatalma ne legyen túl nagy és elszámoltathatatlan.

•

Az állam a legitim erőszak és kényszerítő erő birtokosaként betartatja a törvényeket és szolgálja a köz javát és az emberek életfeltételeinek és esélyeinek egyenlőségét. A politikai hatalmát azonban meg kell osztania a civil társadalommal.

25

•

A piac termel, javakat állít elő, ezzel pedig szükségleteket elégít ki, de nem foglalkozik etikai, erkölcsi jellegű problémákkal (fegyverkereskedelem), szociális szempontokkal (szegénység felszámolása), környezetvédelemmel, és esélyegyenlőséggel. A piac csak a pénzügyi jellegű tevékenységekre koncentrál, ezeket tartja szem előtt. Ezért kell a CT ellenőrzése és az állam beavatkozása a piac működésébe. A piac hatékony eszköze lehet a politika által kitűzött célok megvalósításának, de politikák meghatározására alkalmatlan.

Ez a „szabályozott piac” ideálja.

26

4. A „munka-paradigma” vége. A munkanélküliség problémájának kezelése – flexibilis munka, tudásipar. A „húsz a nyolcvanhoz” társadalmának koncepciója.

A globalizáció által elindított trendek (mint fentebb volt szó róla) alapjában változtatták meg a gazdaság a termelés és a munka viszonyát, így a munkanélküliség problémája is egyre erőteljesebben jelentkezik. Összefoglalásként: 1. A munkaerő globális piacon versenyez, ahol olcsóbb és képzettebb, oda vándorol a termelés is. 2. Ma már a legnagyobb profit nem a munkából és a termelésből realizálható, hanem a befektetésekből és a pénzügyi tranzakciókból. 3. A technológiai fejlődéssel és a szolgáltató szektor GDP-részesedésének növekedésével csökken az emberi munka iránti igény. Mindez együttesen vezethet a „20 a 80-hoz társadalmának” víziójához, amelyben a munkaképes lakosság 20%-a elő tudja állítani a többi 80% számára is elegendő nemzeti jövedelmet. Ez a „munka nélküli társadalom” utópiája. Megoldási módok: A fejlett gazdaságokban ennek elkerülésére és a munkanélküliség problémájának kezelésére alkalmazzák a flexibilis munka intézményét. Ez egyszerűen annyit jelent, hogy sok munkavállalót részmunkaidőben foglalkoztatnak, vagy egy teljes munkaidős állást két részmunkaidős munkavállalóval töltenek be, akiknek foglalkoztatását az állam adókedvezményekkel segíti. (A munkanélküliség számításának angolszász modelljében is úgy regisztrálják a munkával rendelkezőket, hogy mindenkit beleszámítanak ebbe a kategóriába, azokat is, akik mondjuk egy héten csak pár órát dolgoztak.) Tíz ötlet, hogy ne valósuljon meg a „20 a 80-hoz” társadalma (Hans-Peter Martin – Harald Schumann) A Martin-Schumann szerzőpáros által kidolgozott javaslatcsomag az Európai Unióra vetítve fogalmaz meg teendőket a munka nélküli társadalom kialakulásának elkerüléséhez. 1. Demokratizált és cselekvőképes Európai Unió. Az egyes tagállamok az integráció magas fokán álló belső piac miatt egymagukban nem képesek reformok megvalósítására, csak uniós szinten. Szükség van a Tanács üléseinek nyilvánossá tételére, az Európai Bizottság tagjait az Európai Parlamentnek kell megválasztania, és az uniós jogszabályokat a nemzeti parlamentek is vitassák meg. 2. A polgári társadalom erősítése és „európaizálása”. A jövedelmi különbségek növekvő mértéke csökkenti a társadalmi szolidaritást, ezért a társadalmi kohézió és szolidaritás erősítése fontos, hogy meg lehessen akadályozni a hátrányos helyzetbe került társadalmi csoportok marginalizálódását. 3. Európai valutaunió. Az eurót a világgazdaság vezető valutájává kell tenni, nem csak pusztán a gazdasági növekedés elősegítése érdekében, hanem azért is, hogy az unió az erős euróra támaszkodva ellent tudjon állni a multinacionális vállalati lobbik nem mindig kedvező befolyásával szemben.

27

4. Az Európai Unió törvénykezésének kiterjesztése az adórendszerre. Ha az EU meg akarja akadályozni, hogy a termelés az olcsóbb munkaerő miatt kivándoroljon Európából, illetve, hogy az eltérő adórendszerek miatt vándoroljon egyik helyről a másikra, ahhoz egységes adórendszerre van szükség. A gazdasági fejlődés demokratikus irányításának ugyanis egyetlen eszköze az adópolitika. 5. Forgalmi adó kivetése a devizakereskedelemre és azokra az euróban folyósított hitelekre, amelyeket nem európai bankoknak nyújtottak (Tobin-féle adó). Ez az adófajta a nemzetgazdaságoknak károkat okozó pénzpiaci árfolyam-spekulációkat hivatott megakadályozni. 6. Szociális és ökológiai minimális normák előírása a világkereskedelemben. Ezeknek a normáknak a célja a környezetszennyezés, a gyermekmunka vagy a megalázóan alacsony bérek kiküszöbölése. Az ilyen típusú szabályok betartatásában a WTO-nak (Világkereskedelmi Szervezet), a szabályokat megszegők elleni szankciók érvényesítésében az ENSZ-nek lehetne nagy szerepe. 7. Egész Európára vonatkozó ökológiai adóreform. Meg kell adóztatni a természeti erőforrások felhasználását, ami egyrészt védné a környezetet, másrészt felértékelné az emberi munkát. 8. Európai luxusadó bevezetése. Az egyenlő közteherviselés érdekében a globális kapitalizmus legnagyobb haszonélvezőinek nagyobb mértékben kell kivenniük részüket az állami feladatok finanszírozásából, így méltányossági szempontból indokolt lenne a luxuscikkek külön adóztatása. Gazdasági szempontból azonban nem előnyös, mert megdrágítaná ezen termékek és szolgáltatások előállítását, ami a befektetőket is elüldözheti. 9. Európai szakszervezet. Egész Európát átfogó szakszervezetre, üzemi tanácsok hálózatára lenne szükség ahhoz, hogy a különböző országokban dolgozó munkásokat ne lehessen egymás ellen kijátszani. Az uniós szintű szociálpolitika kialakításához egyébként is elengedhetetlen egy uniós szintű szakszervezeti lobbi létrehozása, mivel a vállalati lobbik már régen jelen vannak a döntéshozatali központokban. 10. A szociális hálót nem biztosító dereguláció leállítása. Meg kell állítani az állam kivonulását a gazdaságból ahhoz, hogy a jóléti rendszerek (és egyáltalán a szociális ellátórendszer) működőképes maradhasson. A gazdaságból egyre inkább kivonuló állam ugyanis egyre kevésbé képes befolyásolni a munkanélküliség és az adópolitika területét.

28

5. A liberális demokrácia szerepének megváltozása a hidegháború után. Francis Fukuyama koncepciója a „történelem végéről” (Eredeti cikk megjelenési helye és ideje: The National Interest /folyóirat/, 1989.) Fukuyama koncepciójának lényege: A liberális demokrácia az utolsó fejlődési állomása az egyetemes politikai fejlődésnek, miután a kommunizmus megbukott. Győzött a liberális eszme, tehát a világon nincs még egy olyan egyetemességre törekvő ideológia, amely alternatíva lenne a liberális demokráciával szemben, és nincs még egy olyan egyetemes legitimációs elv a politikában, mint a népfelség (népszuverenitás) elve. Hogyan értelmezi Fukuyama a történelmet? Nem történések sorozataként, hanem összefüggő fejlődési folyamatként, ahogy azt Hegel, vagy Marx dialektikus történelemszemléletében látjuk. Hegel és Marx koncepciójában az emberiség és a társadalmak a törzsi-nemzetségi keretektől fejlődnek a feudális arisztokrácián át a kapitalizmusig (Marxnál a kommunizmusig), és ennek a fejlődési folyamatnak a mozgatórugója a technika. •

A hegeli dialektika eredete és tartalma – a dialektika eredetileg a formális logikát kiegészítő következtetési módszert jelentett. Szókratész dialógusaiban a dialektika olyan módszer, amellyel bebizonyítható, hogy egy állítás logikai ellentmondáshoz vezet, a bizonyítás pedig hamis meghatározásokon keresztül vezet el a jó megoldáshoz. A dialektika módszerét Hegel elevenítette fel, Marx pedig saját bevallása szerint feje tetejére állította a hegeli dialektikát, mivel az ellentmondást és a szintézist az anyagi világban találta meg, például a termelőerők és a termelési viszonyok között fedezett fel ellentmondásokat.

•

Hegel szerint a történelem a társadalmak közti dialógusként is megjeleníthető, azaz azok a társadalmak, vagy politikai rendszerek, amelyeket súlyos belső ellentmondás feszít, átadják helyüket olyan modelleknek, amelyek semlegesíteni tudják ezeket az ellentmondásokat. (Marx szerint Hegelnek nem volt igaza abban, hogy a liberális állammal ért véget a történelem, mert a liberális állam nem tudott mit kezdeni a burzsoázia és a proletariátus ellentétével, illetve a tulajdon és a tőke teremtette elidegenedéssel. Ezért a fejlődés végső fázisát a magántulajdontól és osztályellentétektől mentes kommunista állam testesíti meg, amelyben legvégül maga az állam is elhal.)

•

Fukuyama szerint Hegel is és Marx is felállította a „történelem vége” tételét. Úgy látták, hogy a társadalmak fejlődése addig tart, amíg ki nem alakul egy olyan modell, amely kielégíti az emberiség alapvető vágyait. (Hegel szerint ez a liberalizmus, Marx szerint a kommunizmus). Ebben a végső fázisban a társadalmi és politikai intézmények már nem fejlődnek tovább.

A „történelem vége” tulajdonképpen a technika és a modernitás által generált társadalmipolitikai fejlődés végét jelenti. Ebben a kontextusban pedig a liberális demokrácia „az emberiség ideológiai fejlődésének végpontja”, a „kormányzás végső formája” lehet, mert nem tartalmaz olyan belső ellentmondásokat, mint a monarchikus államberendezkedés, vagy a totalitárius államok.

29


A történelem fejlődésének gazdasági magyarázata Értelmezhető-e az emberiség történelme ilyen következetesen egy irányba fejlődő folyamatként? Fukuyama szerint igen, és ehhez az értelmezéshez az egyik kiindulási pontot a modern természettudomány szolgáltatja. Azért, mert a modern természettudomány két irányból is hatott a társadalmakra: 1.) A technikai fejlődés révén egyes országok katonai erőfölényre tettek szert, de az államok egyike sem mondhat le a mai nemzetközi rendszerben az önvédelem katonai eszközeiről, mert a háború lehetősége mindig fennáll. 2.) A modern természettudomány minden országban egyforma lehetőséget nyújt, és határokat szab a gazdaság fejlődésének, a gazdasági-technikai fejlődés viszont lehetővé teszi a javak korlátlan termelését és az emberi vágyak és igények korlátlan kielégítését. Ebből a szempontból pedig a modern természettudomány a kapitalista társadalmi-politikai modellel hozható leginkább összhangba. A kommunista államok gazdaságpolitikája nem alkalmas arra, hogy létrehozza a „komplex posztindusztriális gazdaságot”, ahol már nem a termelésnek, hanem az információnak és a technikai újításoknak van a legnagyobb szerepe a gazdasági-társadalmi fejlődésben. Ezek a folyamatok univerzalizálják, egyre inkább egységesítik az országokat, függetlenül történeti, vagy kulturális hagyományaiktól: -

centralizálják az államot (a fejlődés koordinálására, az emberi igények kielégítésének biztosítására, a katonai védelemre stb.), a társadalmi szerveződések hagyományos formáit (törzs) olyan formákkal váltják fel, amelyek gazdasági szempontból racionálisabbak, ésszerűebbek, bevezetik az oktatást, az általános iskolai kötelezettséget.

Ezeket az országokat a globalizáció még jobban összefűzi egymással, még jobban hasonlóvá teszi őket egymáshoz a gazdasági fejlődést lehetővé tévő piac egységesülése és a fogyasztói társadalom modelljének terjedése révén. Miért elégtelen a gazdasági szempont a történelmi fejlődés vizsgálatához? Mert a preindusztriális (iparosítás előtti) társadalmakban is létrejött stabil demokrácia (USA), illetve tekintélyuralmi rendszerekben is kialakult már stabil gazdasági fejlődés (Japán, vagy a mai Kína). Másrészt ezek az elméletek nem adnak választ arra, hogy az emberiség nagy része miért híve a politikai szabadságot, a pluralizmust biztosító jogi-politikai intézményeknek (népszuverenitás elve, önrendelkezési elv).
A történelem fejlődésének vizsgálatához Fukuyama választ egy másik kiindulási pontot is: ez az ember.

30

Fukuyama Hegel példáját hozza, aki szerint az ember annyiban különbözik elsősorban az állatoktól, hogy önfenntartásán túl vágyik a többi ember elismerésére. Ember voltának, egyenlőségének az elismerésére. •

Az ember képes egyedül az élőlények közül arra, hogy az önfenntartás ösztönein túl kockára tegye az életét magasabb rendű célok, eszmék megvalósításának az érdekében.

•

Az emberi viszonyokban ezen túl persze ott van a haláltól való félelem, amelynek ha enged az egyik fél, akkor úr-szolga viszony jön létre.

•

Az elismerés iránti vágynak, mint az ember egyik legfontosabb pszichológiai jellemzőjének először Platón tulajdonított jelentőséget, ha ezt nem respektálják, az ember haragot érez; ha nem viselkedik úgy, ahogy az általa vallott értékek megkövetelnék, szégyen tölti el.

•

Az elismerés iránti vágyat viszont nem elégítette ki az úr-rabszolga viszony – Hegel szerint – mivel az urakat embernek nem tekinthető szolgák ismerték el. Ezt az ellentmondást a francia és az amerikai forradalom oldotta fel. Ezek a forradalmak a „maguk uraivá tették” a rabszolgákat, a törvény uralmának, az elidegeníthetetlen emberi jogoknak, és a népszuverenitás elvének kimondásával. Megszűnt az úr-szolga viszony. És megszűnt a történelem hajtóerejét képező elismerés iránti vágy és az ezért folytatott küzdelem. A demokratikus intézményrendszernél pedig semmi nem elégítheti ki jobban ezt a vágyat. Tehát Hegel szerint a demokratikus forradalmakkal véget ért a történelem.

•

A liberális demokráciák létrejöttével az emberek kölcsönös egymást-elismerése vált lehetővé, illetve az emberi méltóság kölcsönös elismerése és az elidegeníthetetlen emberi jogok biztosítása révén az állam általi elismerése.

Tehát az elismerés iránti vágy a kapocs a liberális gazdaság és a liberális politika között.

Milyen szerepe van ebben a folyamatban az ipari fejlettségnek, a jóléti államok kialakulásának? Ahogy egyre többen tanulnak meg írni, olvasni, lesznek műveltebbek és mobilabbak – a társadalomban annál inkább megvalósulhat az egyenlőség és az emberek a jólétük biztosításán túl elismertetésüket is ki kívánják vívni. Ez viszont oda vezethet, hogy az egyes kultúrák, vallások tagjai és hívei egyre erőteljesebben és tudatosabban próbálják követelni és elérni saját kultúrájuk, vallásuk stb. elismertetését. (Ez komoly konfliktusforrás is lehet – lásd Huntington!) Hogyan érvényesülnek ezek a folyamatok a nemzetközi politikában? Az úr-szolga viszony és küzdelem – Hegel után szabadon – átkerül az államok közötti kapcsolatok szintjére. A nemzetek küzdenek az elismerésért, a főhatalomért, a hegemóniáért. A hatalmi politika – a XX. század időszaka – jellemzője a nemzeti érzésből, mint az elismerés modern, de nem teljesen racionális formájából származó konfliktusok kitörése volt. Ez volt a „realista” nemzetközi politika korszaka.

31

•

De ha az egyéni viszonyokban megvalósult az elismerés a liberális demokráciákban, akkor a liberális demokráciák között is megvalósul egymás legitimitásának kölcsönös elismerése, és ezek az államok akkor sem bocsátkoznak fegyveres harcba a másik ellen, ha egyébként ezt katonai erejük lehetővé tenné. A nemzeti érzés átalakulóban van a sikeres nyugati demokráciákban, problémát a nacionalizmus ott jelent, ahol a nemzeti identitás és önállóság sokáig nem létezett, vagy súlyosan csorbult – volt szovjet államok, Kelet-Európa, Balkán.

Fukuyama szerint az elismerés a politika központi kérdése, ez a forrása az uralomvágynak, de ez táplálja az igazságérzetünket és a közéleti szellemet is. „Ha a jelenkori alkotmányos kormányzati forma csakugyan megtalálta a módját, hogy mindenki megkapja az őt megillető elismerést és a zsarnokság is elkerülhető legyen, akkor feltétlenül több joga van a stabilitásra és a fennmaradásra, mint bármely más államformának, amely valaha is létezett, vagy létezik a Földön”. A probléma a modern gondolkodás zsákutcája: nincs konszenzus arról, hogy mi jelenti a modern ember teljes és maradéktalan elismerését, ez pedig jogok túlzott követeléséhez, illetve bizonytalansághoz vezethet.

32

6. A „civilizáció paradigma” - Samuel P. Huntington koncepciója a jövőbeni nemzetközi politikai trendekről

Samuel P. Huntington könyve [A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása] óriási visszhangot váltott ki tudományos körökben, mert szerzője olyan koncepciót vázolt fel a nemzetközi politika jövőben trendjeiről és lehetséges konfliktusforrásairól, amely nem volt beskatulyázható az uralkodó elméleti iskolák paradigmáiba (realista, institucionalista stb.). Huntington alaptétele az, hogy hidegháború után a világpolitikában a fő politikai és katonai természetű konfliktusok nem ideológiai rendszerek között törnek ki, hanem a világ fő civilizációs (kulturális) törésvonalai mentén. A nemzetközi politika fő konfliktusait tehát már nem a gazdasági érdekek motiválják, hanem az, hogy milyen kultúrkörhöz tartoznak az államok. Ennek oka részben az, hogy az ideológiai szembenállás megszűntével egy igazán uralkodó ideológia érvényesül a világban, a liberális demokrácia eszméje, így az egyes államok és az egyes emberek önmeghatározása kulturális identitásuk segítségével történik. Huntington ezt azzal indokolja, hogy az önmeghatározás – akár egyéni és közösségi szinten – mindig valakivel vagy valakikkel szemben, tehát ellenségképek alkotásával történik. A jövő nemzetközi politikáját meghatározó kultúrkörök (civilizációk) a következők (öt nagy és ezekhez tartozó négy kisebb civilizáció): NYUGATI KERESZTÉNY Nyugati (Ide sorolja Japánt, nyugati mintájú társadalmi-gazdasági berendezkedése miatt) Latin-amerikai Afrikai ORTODOX KERESZTÉNY KÍNAI ISZLÁM HINDU Buddhista A civilizációk közti vezető szerepet a nyugati civilizáció tölti be, de ez a vezető szerep Huntington értelmezésében hanyatlóban van, melynek okait később látni fogjuk. Hogyan határozhatjuk meg Huntington civilizáció-fogalmát? Huntington a civilizáció fogalmát abban az értelemben használja, ahogy a XVIII. századi francia felvilágosodás gondolkodói használták: a barbárság ellentéteként. Több jelentésréteget is megkülönböztet azonban a civilizáció fogalmán belül: 1. A civilizált társadalom az urbanizált, megállapodott, művelt emberek közösségét jelentő társadalom.

33

2. A civilizáció a kultúrával szinonim fogalom, mert mind a kettő egy emberi közösség életmódjának egészére utal, csak a civilizáció nagyobb, a kultúra pedig kisebb egységet (nem feltétlenül földrajzit!) jelöl. Mindkettőnek részét képezik az értékek, normák, gondolkodásmódok, amelyek egy társadalomban az együttélést szabályozzák és meghatározzák. A civilizációt meghatározó elemek közül azonban a legfontosabb elem a vallás. Ha megnézzük az öt nagy kultúrkört, azok mindegyike is vallásokhoz köthető. 3. A civilizáció az emberek legmagasabb szintű kulturális csoportosulása és egyben a kulturális identitás legmagasabb szintje, amivel az ember rendelkezhet. A civilizáción belül azonban vannak az identitásnak különböző – általában egymást erősítő – szintjei. 4. A civilizációk legfontosabb jellemzője a hosszú történelmi folytonosság, melynek során többféle politikai és gazdasági rendszer, és különböző válságciklusok is váltják egymást. 5. Egy civilizáció többféle politikai rendszerű kormányzatot foglal magában. Huntington alaptételének öt fontos következménye: 1. A történelem folyamán először fordul elő, hogy a világpolitika sokpólusúvá és „sokcivilizációjúvá” vált, azaz nem egy világhatalom, vagy kultúra hegemóniája érvényesül. A hidegháború bipoláris világrendjével szemben ma az államcsoportok civilizációk szerint tömörülnek. Nyilvánvalóvá vált, hogy a modernizáció nem azonos a nyugatiasodással, és önmagában nem vezet egyetemes civilizáció kialakulásához, illetve a nem nyugati társadalmak el-nyugatiasodásához. A modernizációnak ugyanis alternatív és működőképes modelljei is kialakultak az utóbbi évtizedben, például a kínai modell, ahol az egypártrendszerű kommunista politikai modellt ötvözik a piacgazdasággal (éves szinten a kínai gazdaság 8%-os GDP növekedést produkál az utóbbi három évben). A hidegháború idején a konfliktusok a szuperhatalmak érdekütközései mentén törtek ki, de ezek leggyakrabban a harmadik világ országaiban zajlottak, ahol a politikai stabilitás mindig nagyon törékeny volt. A kulturális identitás által meghatározott világban azonban a helyi politika már nem ideológiai vagy gazdasági logika szerint alakul, hanem az etnikumok politikája lett, a világpolitika pedig a civilizációk politikája. 2. A civilizációk közötti erőegyensúly módosul, a Nyugat relatív befolyását tekintve hanyatlik, mind politikai, mind gazdasági értelemben, de visszaszorulóban van a kereszténység terjedése és világvallások közötti vezető szerepe is. A nyugati civilizáció hanyatlásának legszembetűnőbb jele a demográfiai adatokban érhető tetten, a népesség ugyanis a fejlett világ országaiban egyre nagyobb mértékben csökken és elöregszik, miközben az iszlám világ, vagy a távol-keleti „kis és nagytigrisek” országaiban rohamosan nő. A Nyugat visszaszorulásának jelei még azok jelentkező - a kultúra és nyelv megőrzésére fogyasztói társadalom modelljével szemben modernizációval összhangba hozni, és alternatív (Iszlám Újjászületés Mozgalma stb.)

a nem nyugati típusú társadalmakban irányuló - mozgalmak is, amelyek a hagyományos értékeiket próbálják a társadalmi-politikai modellt kidolgozni.

34

3. A civilizációkra épülő világrend szövetségi rendszereit és az együttműködéseket a kulturális rokonság határozza meg, az pedig, hogy országokat „vigyünk át” egyik kultúrkörből a másikba, nem bizonyult sikeres módszernek. Miért segíti elő a kulturális rokonság az az államok közti együttműködést, a különbözőség pedig a konfliktusok kialakulását? -

-

-

-

-

Egyrészt az emberek a világban egyre inkább kulturálisan határozzák meg identitásukat (fentebb ismert okokból). A kulturális azonosságtudat növekvő szerepe ugyanakkor a gazdasági és szociális modernizáció terméke, mert a hagyományos kisközösségek kontrolláló funkciójának megszűnése vagy leértékelődése (falu, lakóhely, család), illetve a fokozódó mobilitás igényt támaszt a magasabb szintű identitásformák iránt. Az identitás meghatározása alapvetően mindig a „másikkal” szemben történik, tehát az identitás kialakítása egy reflexív viszonyban (a másikhoz történő viszonyulással) megy végbe. (Akkor határozhatom meg magamat franciaként, ha a világon élnek „nem-franciák” is.) A közlekedés és a kommunikációs technológiák fejlődése egyre intenzívebb kapcsolattartást tesz lehetővé az egy civilizációhoz tartozó emberek között, így a világ más-más pontján élő, de azonos kulturális-etnikai identitással rendelkező emberek között erősödik a szolidaritás-érzés (különösen konfliktusok esetén – ez a nemzetközi terrorizmus terjedésének is egyik magyarázata). A különböző civilizációk közötti konfliktusok általában nem újkeletűek, hanem rendezetlen történelmi örökségek következményei. Ezek megoldásában az egyik nagy probléma az, hogy ezek nem oldhatók meg kompromisszummal (például Jeruzsálem státuszának kérdése). A konfliktusok a politikum szférájának jellegzetes velejárói, egy konfliktus megoldása után ugyanis mindig keletkezik egy új, mert a fennálló rend a legritkább esetben felel meg mindenkinek.

Fontos tanulság lehet a nemzetközi együttműködés és konfliktuskezelés kérdéskörében az a jelenség és tapasztalat, hogy a kulturálisan rokon országokat tömörítő szervezetek mindig sokkal hatékonyabban működnek, mint az ilyen szempontból heterogén szervezetek (NATO, EU – közös történelmi, vallási és kulturális gyökerek = hatékony együttműködés; EBESZ, ENSZ – eltérő gyökerek = nehézkes és vontatott konfliktuskezelés). 4. A Nyugatot a saját egyetemesítő törekvései mind inkább konfliktusba fogják sodorni más civilizációkkal, elsősorban az iszlámmal és a kínai kultúrkörrel. A helyi vagy regionális szinten kirobbanó háborúk esetében viszont fennáll a konfliktus eszkalálódásának (szétterjedésének) veszélye, mivel a szembenálló felekhez mindkét oldalon csatlakoznak az azonos civilizációhoz tartozó országok. Melyek azok a területek, ahol a leginkább ki fog éleződni a szembenállás a jövőben? a) A globális fejlődés irányába és trendjeibe, valamint a globális nemzetközi szervezetek (ENSZ, Világbank) intézkedéseire gyakorolt befolyás. b) A katonai hatalom kérdése, azon belül is a fegyverkezés ütemének és technológiai tartalmának kérdése, illetve, hogy ki képes a leszerelési tárgyalások befolyásolására.

35

c) A gazdasági hatalom és a jólét problémaköre, amelyek elsősorban a kereskedelmi (WTO) tárgyalásokon jelennek meg, illetve a befektetőkkel történő megegyezések függvénye. d) A nemzeti kisebbségek védelme az anyaországnak egy másik állam belügyeit érintő követeléseivel vagy akcióival, illetve, ha egy állam a saját területéről próbálja a nemzeti kisebbségeket elűzni, esetleg kiirtani (Szerbia – koszovói albánok elűzése, tömeges elpusztítása 1999-ben, Irak – kurdok vegyifegyverrel való tömeges elpusztítása, 1992-ben). e) Az értékek és a kultúra tárgykörében jelentkező konfliktusok, amikor egy állam egy másikra akarja ráerőltetni saját értékeit (az iszlám államok többségében nem tudják értelmezni az „emberi jogok” kitételt, mert más a politikai gondolkodás). f) Olyan területi konfliktusok, amelyek nagyhatalmakat is érintenek (Kasmír hovatartozása fölött két – immár atomhatalom – ország, India és Pakisztán vitatkozik, de érintett a kérdésben a szintén atomhatalom Kína is). 5. Az új világrend kihívások támaszt a Nyugattal szemben: a) A népesség elöregedése és csökkenése munkaerőhiányt és a szociális (főleg nyugdíj) ellátórendszerek ellehetetlenülését eredményezheti. b) Az egyéni fogyasztás előtérbe kerülésével egyre jobban eladósodnak a fejlett országok polgárai és egyre drasztikusabban csökkennek a megtakarítások. c) Egyre nagyobb méreteket ölt az antiszociális viselkedés – ez főleg a családok kontrolláló, értékközvetítő szerepének gyengülésével kapcsolatos. d) A család mint társadalmi „alapmodell” egyre inkább veszít fontosságából és vonzerejéből. e) Csökken az önkéntes és a civil szervezetekben munkálkodó emberek száma és a köz javára végzett munka presztízse, az ilyen munka iránti hajlandóság. Fogyatkozik a „társadalmi tőke”. f) Az egyéni fogyasztás kultuszának előtérbe kerülésével gyengül a „munkamorál”. g) Az alacsonyabb iskolázottságú rétegek esetében csökken a továbbtanulásra és a szellemi tevékenység folytatására való hajlandóság. h) Növekszik a harmadik világból érkező bevándorlók és munkavállalók száma, akik nem asszimilálódnak a befogadó közösséghez, hanem őrzik kultúrájukat. i) A nemzetközi szervezetek és intézmények zöme a második világháború után, az amerikaiak elképzelése alapján jött létre, így felépítésüket és jellegüket a nyugati politikai értékrend határozza meg. (Az ENSZ BT-ben három nyugati hatalom van az öt állandó tag között, nincs ugyanakkor iszlám állam.)

36

Esettanulmányok

37

7. Az Egyesült Államok külpolitikai stratégiája (Zbigniew Brzežinski alapján) Új típusú hegemónia – az USA, mint globális hatalom. Az európai szövetségesek (a NATO-hoz és az EU-hoz való viszony)

Zbigniew Brzežinski lengyel származású biztonságpolitikai szakértő, Jimmy Carter amerikai elnök nemzetbiztonsági főtanácsadója volt. Könyve [A nagy sakktábla], melyet a ’90-es évek megváltozott világpolitikai környezetéről írt, magyarul is megjelent. Témája az amerikai hegemónia kialakulásának és terjedésének vizsgálata, az „egypólusú” világ új rendjének struktúrája. Koncepciója jellegzetesen „Amerika-központú” felfogást mutat, és ellentétben áll például Huntington sokpólusú világ elméletével, sokban hasonló ugyanakkor a későbbiekben tárgyalandó Henry Kissinger – egykori amerikai külügyminiszter – gondolkodásához. Mik az Egyesült Államok hegemóniájának legfontosabb jellemzői? 1. Az USA egy évszázad alatt vált világhatalommá, az 1898-as spanyol-amerikai háború volt az első amerikai hódító akció. 2. Az 1900-as évek környékén már a két óceánra kiterjedő tengeri fölény birtokosa volt az USA, ebben a tekintetben átvette a tengerek feletti uralmat Nagy-Britanniától. 3. Az első világháború után még nem szólt bele döntően az európai nagyhatalmak politikájába. 4. A második világháború után viszonyt szuperhatalmi státuszra tett szert, majd a Szovjetunió összeomlása után az egyetlen ilyen hatalom maradt a világon. Az USA globális hatalmának sajátosságai Az USA vezető szereppel rendelkezik a globális hatalom négy területén. Mi ez a négy terület? 1. KATONAI hatalom – a korábbi világbirodalmak nevükkel ellentétben nem ellenőrizték valóban a világ egészét, ahol pedig katonailag nem tudtak jelen lenni, ott főleg a diplomáciájukra támaszkodtak. Az USA ma – elsősorban tengeri hadereje és támaszpontjai segítésével – a világ összes régiójában jelen van, és rövid időn belül el is tud juttatni haderőt bárhová. (Katonai költségvetése 2004-ben 400 Mrd (!) dollár volt, ez az összeg az évtized végére az egybilliót is elérheti. Összehasonlításképpen: az USA szövetségesei, tehát a NATO tagállamai, Ausztrália, Japán és Dél-Korea 2004-ben összesen 219 Mrd dollárt fordítottak hadi kiadásokra, Oroszország 65 Mrd-t) Ebben a versengésben két vetélytársa van: Kína és Oroszország. 2. GAZDASÁGI hatalom – az USA a világgazdaság motorja globális szinten is (a külföldi tőkebefektetőket még mindig ez az ország vonzza a legjobban – 2004-ben 153 Mrd dollár áramlott be az USA-ba, az utána következő Kína „csak” 65 Mrd-t vonzott; a világ olajfelhasználásából 2004-ben az USA 31%-kal részesült), a világ ipari termelésének kb. 25-30%-át adja ma is. Vetélytársai a gazdasági versenyben: Németország, Japán.

38

3. TECHNOLÓGIAI hatalom – a tudományos kutatások és fejlesztések katonai célú felhasználásában élen jár az USA, és vezető szereppel bír az információs technológiában (műholdas távközlései rendszerek, Internet) is. 4. KULTÚRA – az amerikai kultúra döntő befolyást gyakorol a világ népességére, elsősorban a 15 – 45 éves korosztályra. Ezt elősegíti a fogyasztói társadalmi modell, a tömegkultúra jelleg és a globalizációval egyre inkább egységesülő szórakoztató ipar reklámtevékenysége is. Az Internet nyelve az angol, az amerikai oktatásba évente félmillió külföldi diák áramlik, akik hazatérve viszik magukkal az ott szerzett kulturális hatásokat is. Az amerikai hegemónia egyéb sajátosságai -

A korábbi birodalmaktól eltérően az amerikai hegemónia nem territoriális (területi) alapú. Az USA belpolitikai tapasztalatokra építve alakítja ki világméretű hatalmát: a) az amerikai társadalom sokszínű és összetett, ezért a társadalmi békét és az együttélést csak akkor lehet megvalósítani, ha mindenki számára adott a gazdasági érvényesülés (jólét) lehetősége, ha mindenki egyformán részese a politikai és szabadságjogoknak. b) Az amerikai politikai rendszer plurális jellegű (erős civilszervezetek, többpártrendszer).

-

A korábbi birodalmakat arisztokratikus politikai elitek hozták létre, akik hatalmukat tekintélytiszteletre vagy önkényuralomra alapozták, így a meghódítottak nem tudtak azonosulni a hódítók értékrendjével. Ezzel szemben az amerikai hegemónia szövetségi rendszereken alapul: a) A NATO-val az USA kulcsszereplővé válik az európai ügyekben, ugyanakkor kifejeződik benne az európai – észak-amerikai szövetség. b) Japánnal kötött kétoldalú politikai és katonai szerződések (és Japán második világháború utáni demokratizálása) lehetővé teszik a legerősebb ázsiai gazdaság USAval való közvetlen és szoros kapcsolatát. (Okinaván jelentős létszámú amerikai haderő is állomásozik. Japánnak hivatalosan nincs hadserege, csak „területvédelmi erők” szolgálnak – T.L.D.) c) Az USA részt vesz olyan multilaterális szervezetekben, amelyek a csendes-óceáni régió ügyeit intézik (APEC – Ázsiai–Csendes-óceáni Gazdasági Együttműködés), így ebben a térségben is jelen van. d) A Perzsa-öböl az 1991-es első Öböl-háború óta amerikai katonai övezet, így az USA a világ első számú olajkitermelő és exportáló térségét ellenőrizheti (Szaúd-Arábiában katonai támaszpontja is van – T.L.D.). e) Az amerikai külpolitikában nagy szerepet játszanak a belpolitikai lobbi-csoportok, amelyek anyaországuk érdekeit szem előtt tartva szeretnének döntéseket kicsikarni a washingtoni kormányzatból. Leghatékonyabb „lobbi-nemzetek” az USA-ban: lengyel, zsidó, kubai, örmény, görög.

-

Mivel az USA saját politikai-gazdasági és társadalmi modelljét akarja terjeszteni (mert az a tapasztalata, hogy ez jól működik), ezért saját érdekeinek nemzetközi szinten történő érvényesítésekor a „megnyerés taktikáját” alkalmazza, tehát saját rendszerének pozitív oldalát próbálja felmutatni azért, hogy megnyerje annak az ellenséges országokat. (Erre

39

-

volt is példa, ami amerikai szempontból sikertörténetként értékelhető: Japán és Németország demokratizálása és amerikai gazdasági segítséggel történő talpra állítása megakadályozta a két ország Amerika ellen való fordulását. Ugyanígy a kelet-középeurópai államok nyugati orientációja is részben ebbe a körbe sorolható – bár itt az amerikai politika hatása áttétesen érvényesült – T.L.D.) Az USA hegemóniájában érvényesül még a „kulturális imperializmus”, azaz az amerikai politikai modell elsősorban a kultúra (filmek, nyelv stb.) közegén át terjed. Egyre jobban terjed a gazdasági fejlődés amerikai „versenyközpontú” modellje, amely a szociálisan érzékenyebb, a szolidaritást szem előtt tartó európai modellel szemben egyre nagyobb teret hódít.

A mai nemzetközi rend amerikai hatásra elterjedt jellegzetességei • • • • • •

A hadseregek civil ellenőrzés alá helyezése. (Ez azt jelenti, hogy a hadsereget felügyelő honvédelmi miniszter mindig civil politikus, illetve a honvédelmi miniszter és a hadsereg vezérkara egymásra van utalva a döntéshozatalban – integrált honvédelmi minisztérium). A kollektív biztonsági rendszerek megjelenése (NATO, Amerikai-Japán Biztonsági Szerződés). Regionális gazdasági együttműködési fórumok és szervezetek megjelenése (például: NAFTA – North-American Free Trade Agreement, Észak-Amerikai Szabadkereskedelmi Egyezmény). Konszenzusos döntéshozatali eljárás a nemzetközi szervezetekben. A biztonsági vagy katonai szövetségek tagjai csak demokratikus országok lehetnek (konfliktus-kiszűrés). Az egyelőre kezdeti stádiumban lévő globális alkotmányos és jogi szerkezet (Nemzetközi Bíróság, Nemzetközi Büntető Törvényszék).

Eurázsia és Európa jelentősége az amerikai külpolitikai stratégiában Az eurázsiai térség, ez a két kontinenst magába foglaló geopolitikai egység olyan terület volt, amiről már a középkor végén és az újkor elején is tudták a nagy birodalmak stratégái, hogy aki ellenőrizni tudja, az az egész világot ellenőrzése alatt tudja tartani. Brzežinski szerint az Egyesült Államok is addig lesz képes globális vezető szerepét fenntartani, amíg ezen a területen érvényesül dominanciája. Eurázsiában található a világ három legfejlettebb gazdasági övezetéből kettő, itt termelődik a világ bruttó nemzeti össztermékének 60%-a, itt található az ismert energiakészletek ¾-e, a legnagyobb fegyvervásárló államok és az összes atomhatalom, az USA-t leszámítva. Európa a „demokratikus hídfő” szerepét tölti be az USA számára. Természetes szövetségese, az azonos történelmi, vallási és kulturális gyökerek, illetve az azonos politikai értékrend (demokrácia) kötik össze vele. Európában található a legtöbb nemzetközi szervezet és civil kezdeményezés. A „demokratikus hídfő” státusz pedig azt jelenti, hogy a demokrácia Európáról terjedhet át Ázsiára (elsősorban Oroszországra) is. A sikeres integrációs folyamattal pedig az Európai Unió egy olyan 400 millió embert tömörítő demokratikus politikai egységgé válna, amely az USA státuszához hasonló világpolitikai pozíciót érhet el.

40

8. A béke és igazságosság érvényesítésének amerikai koncepciója. A humanitárius intervenció és az egyetemes joghatóság elvének megjelenése az Egyesült Államok külpolitikai gondolkodásában. (Henry Kissinger alapján.) Henry Kissinger az amerikai külpolitika „nagy öregje”, külügyminiszter volt Nixon elnök kabinetjében, és nagyon nagy szerepe volt a ’60-as évek végén ’70-es évek elején beinduló „nyitási politikában”, amit a hidegháborús időszak legnagyobb eredményeket hozó enyhülési időszaka követett (az USA nyitott a SZU és Kína felé is). Kissinger, aki történészként a Harvardon az Osztrák-Magyar Monarchiával foglalkozott szintén egy Amerika-központú nemzetközi politika megtestesítője. Ebben a tematikus egységben munkásságának azt az aspektusát elemezzük [Korszakváltás az amerikai külpolitikában?], amely az amerikai külpolitika jellegzetes – és rengeteg vitát kiváltó – oldalának, a demokrácia terjesztését célul kitűző prioritásának történeti előzményeit mutatja be. Kiindulópont: A nemzetközi rendszer megváltozott 300 év után, elfogadottá vált az a tézis, • hogy bizonyos univerzális elveknek az ENSZ, vagy az államok egy csoportja (NATO) érvényt tud szerezni, • hogy a háborús bűnöket elítélő nemzetközi egyezményeknek az egyes országok bírái is érvényt tudnak szerezni, • illetve, hogy az ICC (Nemzetközi Büntető Törvényszék) elé lehet majd a nemzetközi jogot megsértő bűnösöket állítani. Ezek a tények arra utalnak, hogy a „globális intervencionalizmus” új korszaka nyílt meg. Előzmények: A vesztfáliai béke (1648) biztosította a kül- és a belügyek elválasztását a cuius regio eius religio elvének alkalmazásával és biztosította a belügyekbe való be nem avatkozás elvének érvényesülését. A háborúk kitörését nem tudta megakadályozni, de korlátozta kiterjedésüket. Végeredményben a vesztfáliai béke megoldotta bizonyos szempontból az államok közötti erőszak problémáját, de a nemzetállamok megjelenésével nem tudta megoldani az etnikai konfliktusokat, tehát az emberi jogok széles körű megsértése miatt kialakult államon belüli erőszak problémáját. Elsősorban azért, mert a béke kérdésével foglalkozott, az igazságosság kérdését viszont az államon belüli intézményekre bízta. Az amerikai hagyomány – be lehet-e avatkozni a demokrácia védelmében? Az USA bírál egyes államokat, ha beavatkoznak más állam belügyeibe (SZU., Oroszország), de magára nézve nem fogadja el ezeket a kritikákat. Miért nem? Előzmények: Alexander Hamilton: Amerika legnagyobb hidegvérrel kiszámított érdeke az, hogy egyik európai hatalom felé se kötelezze el magát.

41

Thomas Jefferson: Európa hatalmai hatalmi egyensúlyban legyenek egymással, ami szükségessé teszi, hogy saját biztonságuk érdekében otthon tartsák hadseregeiket, és ne avatkozzanak a világ más részének ügyeibe. Az alapító atyák szerint Amerika egyetemes ügyet testesít meg (ma is uralkodó ez a nézet), azaz példaként szolgál az elnyomás alatt élő népek számára. A szabadság és a demokrácia ügyének szószólója, védelmezője a világon. Kérdések: 1. Milyen mértékig képviselhető ez az egyetemes eszme? Köteles-e az USA külföldön is beavatkozni ennek szellemében? 2. Ha igen, hogyan tudta volna ezt megtenni anélkül, hogy szembe nézett volna azokkal a hatalomváltásból és hatalomgyakorlásból eredő problémákkal, amelyeket az európai államok magatartásában elítélt? A megoldást John Quincy Adams fogalmazta meg: Amerika pártfogója mindenki szabadságának és függetlenségének, de nem megy külföldre azért, hogy „elpusztítandó szörnyetegeket kutasson fel.” A jó ügyet „szóbeli támogatásával” és „példájának jóságos együttérzésével” szolgálja. „Jól tudja, ha más zászlaja alá áll, belekeveri magát annyira, hogy már nincs menekvés a mindenfajta érdek és cselszövés, egyéni kapzsiság, irigység és törekvés vezette háborúból, amely a szabadság színeit veszi magára és kiszipolyozza azt. Így a világ diktátorává válna. Többé nem lesz ura saját szellemének.” Megszületett a be nem avatkozás elve, ami főleg Európára vonatkozott. A Monroe-elv (James Monroe elnök) pedig óva intette Európa nagyhatalmait, hogy ne avatkozzanak Amerika ügyeibe, mert az casus belli lesz. Összességében az USA államférfiai a XIX. században azt a külpolitikai elvet dolgozták ki, hogy az amerikai értékek és intézmények mindenütt alkalmazhatók, és tovább fejleszthetők a jólét és a szabadság biztosításával. A XX. században ez a küldetéstudat úgy alakult át, hogy a nemzetközi biztonság és jólét kulcsa az, ha az amerikai modellt az egész világra kiterjesztik. William Jennings Bryan az USA-t a XX. század elején úgy jellemezte, mint „olyan köztársaságot, amely lassan, de biztosan a világ haladásának legfőbb erkölcsi tényezőjévé és a világban tapasztalt nézeteltérések döntőbírájává válik.” A szemléletváltást Theodore Roosevelt elnöksége hozta meg, Roosevelt ugyanis visszatért ahhoz a hamiltoni elvhez, hogy a legfontosabb a hatalmi egyensúly a világban és Európában, amelynek Amerika azonban részese, fenntartója kell, hogy legyen, mert az USA a legerősebb nagyhatalom. A Monroe-doktrína „Roosevelt-kiegészítése”: Amerikának joga van beavatkozni a nyugati féltekén, de nemcsak a külső beavatkozások elhárítására, hanem hogy ezzel is igazolja és megvédje Amerika nemzeti érdekeit. – Roosevelt az ERŐ politikáját folytatta. Woodrow Wilson más elveket követett. Nem a hatalmi egyensúly fenntartásáért vezette háborúba Amerikát 1917-ben, hanem, hogy igazságos és biztonságos békét, és hatalmi egyensúly helyett hatalmi közösséget teremtsen. A későbbi Amerikai külpolitika három pillérét is Wilson fektette le:

42

1. A nemzetközi viszonyok természetes rendje az államok közötti összhang. Minden más háttérbe kell, hogy szoruljon. 2. Az erő segítségével nem szabad változtatni a fennálló viszonyokon, a változásoknak törvényes alapja, jogi procedúrán alapuló legitimitása kell, hogy legyen. Illetve a népeknek Istentől kapott joguk van arra, hogy saját sorsukról döntsenek, az államnak az önrendelkezési elven és a demokrácián kell alapulnia. 3. Az ilyen elvekre épített állam nem fogja a háborút konfliktuskezelő eszközként választani, amely államok viszont nem alkalmazzák ezeket az elveket, konfliktusokba fogják rángatni a világot. Kissinger szerint ironikus az, hogy ezen elvek hirdetését ma úgy tekintik, mint amelyek Amerika hegemóniáját és szuperhatalmi törekvésit hivatottak szolgálni. Pedig az amerikai modell terjesztése, alkalmazása a világ többi részén, kezdettől fogva célja volt az USA-nak. Wilson csak annyit újított, hogy a többi országnak állított morális példát keresztes háborúvá változtatta át. Két nagy párt alakult ki a külpolitikai kérdések kapcsán, az elszigetelődés-párti „jacksonisták” (Andrew Jackson elnök, a demokrata párt megalapítója után), illetve a „wilsonisták”. A két tábor Pearl Harbor után bélült ki egymással, aminek köszönhetően az USA úgy megerősödött a második világháború végére, hogy amerikai elvek alapján alakították ki a nemzetközi béke és biztonság intézményrendszerét (ENSZ stb.). 1941 – Roosevelt kihirdette a „négy alapvető szabadságjogot”: 1. szólás, 2. vallás, 3. félelemtől való, 4. nélkülözéstől való szabadságot. 1949 – Truman-doktrína: egész Nyugat-Európa és később az egész világ védelmét felvállalta az USA. Nixon a hamiltoni elvekhez tért vissza és sikeres külpolitikát folytatott a SZU-val és Kínával szemben – a „nyitás politikája”. Ronald Reagan ötvözte a három külpolitikai gondolati irányzatot: 1. A wilsoni elveket (Amerika kivételes szerepben van), 2. az ellenséges ideológia elleni keresztes háborút a jacksonisták megnyerésére, 3. Nixon hamiltoni taktikáját, tehát az amerikai nemzeti érdekek érvényesítésének politikáját. Nagy fordulat 1974-től, ekkortól lép fel Amerika szankciók segítségével az emberi jogok védelmében, például Dél-Afrikával, vagy Kubával szemben.

A hidegháború utáni időszak amerikai külpolitikája Bill Clinton külpolitikai felfogását a vietnami háború elleni tiltakozás határozta meg fiatal korában, ezért nem volt híve a régimódi „egyensúly elméletnek”. Clinton szerint Amerika maga is hozzájárult a hidegháború kialakulásához, azzal, hogy stratégiai kérdésekkel volt

43

elfoglalva. Pedig a legtöbb nemzetközi feszültség Clinton szerint társadalmi eredetű, ezért a diplomáciának az ún. lágy, tehát nem stratégiai jellegű kérdésekre kell összpontosítania. Ehhez hozzájárult, hogy az USA külpolitikáját erőteljesen belpolitikai megfontolások határozták meg. Ennek része volt az a törekvés is, hogy a „történelem vége” elmélet szellemében az amerikai modellt kell átvennie minden országnak, mert ez a sikeres modell, ezért stratégiai kérdések helyett egyre erőteljesebben kell koncentrálni olyan problémákra, mint például az emberi jogok védelme. A humanitárius intervenció doktrínája: A humán meggyőződés (az ember szabadságának és jólétének biztosítása) annyira szerves részét alkotja az amerikai hagyománynak, hogy anyagi és emberáldozattal egyaránt, bárhol a világon érvényt kell szerezni neki. Ez a világrendőr szerepének felvállalását is jelenti egyúttal. A humanitárius intervenciónak négy alapfeltétele van: 1. 2. 3. 4.

Az alapelvnek univerzálisan alkalmazhatónak kell lennie. Az amerikai közvélemény által elviselhető cselekedetekhez kell vezetnie. Élveznie kell a nemzetközi közösség támogatását. Kötődnie kell az adott történelmi kontextushoz.

Ezen alapfeltételek azért fontosak, mert ha nem teljesülnek, akkor az intervenciós-doktrína alkalmazása az amerikai hegemónia önkényes érvényesítésének, kiterjesztésének tűnhet. Az egyetemes joghatóság doktrínája Az elképzelés lényege, hogy a nemzetközi politikát jogi procedúrák alá kell rendelni. Elsősorban azért, mert vannak olyan bűncselekmények, amelyek elkövetői nem kerülhetik el a felelősségre vonást és az igazságszolgáltatást az országhatárok szuverenitására és sérthetetlenségére hivatkozva. Két felfogás él az egyetemes joghatósággal kapcsolatban: 1. Az egyes országok ügyészei és bírái egy adott ország büntető igazságszolgáltatását alkalmazzák az ENSZ-egyezményekben meghatározott univerzális szabályok megsértése esetén. 2. Az ICC (Nemzetközi Büntető Törvényszék) felállítása. Első megjelenései: 1948 – Emberi jogok egyetemes nyilatkozata, illetve a népirtásra vonatkozó nemzetközi egyezmény. 1975 – Helsinki Záróokmány, amely az aláíró 35 országot kötelezte a dokumentumban megjelölt emberi jogok betartatására. Milyen garanciák intézményesíthetnék a háborús bűnökkel, népirtással, vagy emberiség ellen elkövetett bűnökkel foglalkozó nemzetközileg elfogadott eljárásokat: 1. Az ENSZ BT hozzon létre egy emberi jogi albizottságot, amely jelentést készít azokban az esetekben, amikor az emberi jogok rendszeres megsértése indokolja a jogi lépéseket.

44

2. Ha a kormánynak, amely működése alatt elkövették a bűncselekményt, nem legitim, vagy az adott ország jogrendszere nem képes ítéletet hozni az adott ügyben, az ENSZ BT állítson fel ad hoc nemzetközi törvényszéket, mint a ruandai, vagy a jugoszláviai. 3. A nemzetközi ítélőszék eljárásait és a vádhatóság jogkörét a BT pontosan határozza meg, a vádlott pedig részesüljön tisztességes védelemben.

45

9. Oroszország külpolitikai stratégiája a Szovjetunió összeomlása után.

A Szovjetunió összeomlása után egy szuperhatalommal lett „szegényebb” a világ, ami alapjában véve rendezte át a nemzetközi politika erőviszonyait. Célunk az, hogy röviden áttekintsük a szovjet korszak utáni Oroszország világpolitikai helyzetét (amelyben természetesen az amerikai és az orosz szakértők véletlenül sem értenek egyet), amihez amerikai (Brzežinski) és orosz (Jevgenyij Primakov, Szergej Kortunov) történészek, biztonságpolitikai szakértők véleményét vetjük össze. Zbigniew Brzežinski •

•

A SZU széthullása nem csak egy szuperhatalom eltűnését jelentette a világpolitikában, hanem egy több száz éves nagy orosz birodalomét is. A SZU felszámolásának legnagyobb támogatói egyébként Ukrajna, Fehéroroszország és – a „legnyugatosodottabb” szovjet tagköztársaságok – a balti államok voltak. A SZU széthullása a kínai-szovjet tömb megszűnését is jelentette, bár az ideológiai rokonságot leszámítva a ’60-as évektől kezdve egyre fagyosabb lett a viszony Moszkva és Peking között, nem utolsó sorban határviták miatt.

Kihívások az USA számára: 1. Az oroszországi politikai változások kapcsán el kell érnie az anarchia és a destabilizálódás kialakulásának elkerülését. (Oroszország nem rendelkezik demokratikus hagyományokkal). 2. Meg kell akadályoznia, hogy a komoly nukleáris arzenállal rendelkező országban olyan politikai erő kerüljön hatalomra, amely ezt az erőt nem megfelelően kezeli, vagy ellenséges érzelmeket táplál az USA-val szemben és félő, hogy bevetheti atomfegyvereit. „Biztonsági kockázat.” 3. Segítenie kell Oroszország demokratizálódását és gazdasági talpra állítását, hogy ne térhessen vissza a szovjet birodalmi eszme, ami gátolná az USA-t egy transz-atlanti biztonsági rendszer kialakításában. 4. Hosszú távon az USA-nak létérdeke, hogy Oroszország csatlakozzon ehhez a biztonsági rendszerhez. A kisebbségi probléma: A SZU összeomlása után a volt tagköztársaságok területén óriási létszámú orosz ajkú kisebbség maradt, akiket döntően a szovjet időszakban telepítettek be ezekbe a tagállamokba. A betelepítéseknek egyrészt az oroszosítás volt a céljuk, másrészt az ipari és katonai létesítményeket létrehozó és kezelő személyzet megbízhatósági szempontból a legtöbb helyen orosz volt. (Körülbelül 20 millió orosz maradt kisebbségi létben a tagköztársaságok területén, vannak olyan államok, ahol a lakosság 1/3-át, felét (!) teszik ki, például Észtországban, Litvániában, Lettországban.) A kisebbségi probléma másik dimenziója az iszlám népesség egyre növekvő arányszáma, főleg a közép-ázsiai köztársaságokban és Oroszország déli területein.

46

Geostratégiai kihívások: •

• •

• •

A szovjet övezet eltűnésével Oroszország határai ma ott húzódnak, ahol az 1800-as évek elején a Kaukázusban és az 1800-as évek közepén Közép-Ázsiában. Nyugati határa pedig ott húzódik, ahol 1600 táján rögzült. Ez mind azt mutatja, hogy Oroszország befolyási övezetének határai drasztikusan visszahúzódtak a hidegháború vége után. A Közép-Ázsia feletti ellenőrzés elvesztése óriási nyersanyag-lelőhelyektől fosztotta meg Oroszországot. A legnagyobb probléma azonban Ukrajna elvesztése, mert Ukrajna 50 millió lakosával a második legnagyobb és gazdaságilag legfejlettebb szovjet tagköztársaság volt, aki nélkül ma Oroszország nem tud a pánszláv eszme képviselője lenni, és aki nagyhatalmi pozícióit is veszélyeztetheti (nem véletlen, hogy az orosz politika mindig is „érzékenyen” ügyelt arra, hogy Moszkva-barát vezetés legyen hatalmon, bár ez a hagyomány Viktor Juscsenko elnökké választásával megszakadt). Ukrajna nélkül Oroszország nem tud az iszlám egyre növekvő térhódításával és az ezzel járó fenyegetettséggel szembenézni. Ukrajna nélkül nem tud kijutni a fekete-tengeri kikötőkhöz és azokon keresztül a Földközi-tengerre. (Ráadásul a balti államok feletti befolyás elvesztésével az Északi- és a Balti-tengerre való kijutás is gondot jelent.)

Oroszország számára Brzežinski szerint az „egyetlen lehetőség dilemmája” jelenti a kiutat a világpolitikai elszigeteltségből. Ez a dilemma azt fejezi ki, hogy Oroszország egyedül az Európa felé való politikai és gazdasági nyitással tudja jelentősen fellendíteni gazdaságát és visszanyerni világpolitikai súlyát. Ennek döntően két fontos indoka van: 1.) Kína gazdaságilag és katonailag lassan fejlettebb lesz, mint Oroszország (a GDP növekedés tekintetében már most is megelőzi), ráadásul rendezetlen határvitái is vannak vele, tehát az együttműködés nehezen elképzelhető a két ország között. Ugyanakkor Kína az egykori SZU szuperhatalmi pozíciójára pályázik (a 2000-es évek elején végrehajtott űrkísérletek ezt mindennél jobban bizonyítják.) 2.) Oroszország politikai és regionális hatalmi pozíciói egyre inkább gyengülnek Közép- és Dél-Ázsiában az iszlám térhódítás miatt. (Ezt csak erősíti Afganisztán sikertelen lerohanása a ’80-as években és a csecsenföldi, mai napig lezáratlan konfliktus és háború.) Milyen politikai realitásokat kell figyelembe vennie az USA-nak és Oroszországnak a jövőbeni külpolitikai lépései szempontjából? -

-

Egyrészt Amerikának el kell ismernie, hogy Oroszország nagyhatalom, ha szuperhatalmi státuszát el is vesztette. Oroszországnak le kell mondania a birodalmi törekvéseiről, ha nem akar fegyveres konfliktusokba bonyolódni az egykori szovjet tagköztársaságokkal. Oroszországnak Európa felé kell nyitnia, el kell fogadnia az EU és a NATO európai bővítését, mert az ilyen módon fellendülő európai gazdasági kapcsolatokból még haszna is lehet. Oroszországnak és az USA-nak együtt kell stabilizálnia a közép-ázsiai térséget, mert az itteni államok stabilizálódó politikai és gazdasági viszonyai Oroszország stabilitását is elősegítik.

47

Jevgenyij Primakov (volt orosz miniszterelnök) [Nemzetközi kapcsolataink a XXI. század küszöbén: problémák és perspektívák] A hidegháború lezárulása nem hozta magával automatikusan a demokratikus elvek térhódítását a nemzetközi politikában, mert megnövekedett a regionális konfliktusok száma, megjelent a globális terrorizmus, és továbbra is fenyeget a tömegpusztító fegyverek terjedése. Az új világrend kialakításának feltételei: 1. Nem engedhető meg, hogy a hidegháború lezárulása után új konfliktusforrások jelenjenek meg. Oroszország ezért ellenzi a NATO kelet-európai kibővítését, mert így a világ legerősebb katonai szervezete majdnem határos Oroszországgal, ami közvetlen fenyegetést jelent számára. a) A szélsőséges iszlám csoportokkal szembeni kemény fellépés indokolt, de nem lehet az egész iszlám világot a modern civilizáció ellenségévé nyilvánítani. b) Meg kell akadályozni a terrorizmus állami támogatását, egyúttal az ENSZ feladata egy konvenció kidolgozása, amely alapján a terrorista tevékenységet folytató személyek a világ összes országában megfoszthatók a politikai menedékjogtól. c) Nem alkalmazható azonban olyan szankció, amely egész népek megbüntetésére vagy kormányok megbuktatására irányul. A terrorizmust támogató államokban azokkal az erőkkel kell együttműködni, amelyek támogatják a nemzetközi közösség bevett normáit. 2. Nem elfogadható az a mentalitás, amely a világ államait „vezetőkre” és „vezetettekre”, a hidegháború szempontjából pedig „győztesekre” és „legyőzöttekre” osztja, mert ez az egypólusú világrend kialakítását szolgálja. 3. Le kell mondani a gazdasági eszközök önös politikai célokra való felhasználásától. (Az USA egyoldalúan alkalmazott gazdasági szankcióit is beleértve.) 4. A nemzetközi közösség akcióinak koordinálása az alapvető feladatok (konfliktuskezelés; fegyverzetcsökkentés folytatása; nemzetközi biztonság humanitárius és JOGI komponenseinek erősítése; a politikai vagy gazdasági akadályok miatt modernizálódni képtelen országok támogatása) terén. A nemzetközi biztonság kérdésében fontos az emberi és kisebbségi jogok helyzete, de ezek rendezésének igényét össze kell egyeztetni az érintett államok területi integritásának sérthetetlenségével.

Szergej Kortunov [A megrendült tudat mítoszai] A hidegháború végét az orosz nemzet megrendült tudattal és állapotban élte meg: az életszínvonal drasztikus csökkenése, az értékorientáció elvesztése (a szocializmus bukása miatt), a bűnözés és a korrupció növekedése, a kudarccal végződött afganisztáni és csecsenföldi háborúk mind hozzájárultak ehhez. A megrendült tudat ugyanakkor fogékony a mítoszokra, amelyek az orosz köz- és politikai gondolkodásban is megjelentek, illetve a külföld is erősíti ezeket.

48

A legelterjedtebb hamis mítoszok: 1. „A hidegháborút Oroszország vesztette el”. Az USA által terjesztett hamis mítosz, melynek célja az amerikai vezető szerep alátámasztása, ugyanakkor az orosz emberekből nyugat-ellenes indulatokat vált ki. Mivel a hidegháború pozícióharc és ideológiák szembenállása volt, ezért nem veszthette el senki. A szovjet rendszer belülről bomlott szét, belső ellentmondásai okozták bukását. 2. „Az új Oroszország a gonosz birodalma”. Ez a mítosz szintén az amerikai politikusoktól származik (Reagan elnök aposztrofálta így egyszer a SZU-t), és az a lényege, hogy a felszíni változásokat nem követte és nem követi érdemi demokratizálódás. Ez a mítosz hasznos az USA-nak, és a kelet-európai országoknak, mert így alá támaszthatják a NATO-bővítés folyamatát és a volt szovjet tagköztársaságoknak, mert önálló államiságukat az agresszív Oroszországtól való függetlenségre alapozhatják. Kortunov szerint a szovjet kommunizmus elleni harc valójában a nyugat eredendő oroszellenességét volt hivatott elleplezni, és Kissinger, valamint Brzežinski publikációiból is egyértelmű „ruszofóbia” (oroszellenesség) érezhető. 3. „A mai Oroszország ugyanolyan birodalom akar lenni, mint amilyen a forradalom előtt volt”. Oroszország külpolitikai gondolkodásában a birodalmi tudat valóban tovább él Kortunov szerint, de ez a birodalmiság nem abban az értelemben értendő, ahogy Nyugaton használják. A nyugati birodalmi felfogás ugyanis a kolonialista (területi alapon szerveződő) államalakulatokat tekinti birodalomnak, de ezeket az idő mindig túlhaladta. Oroszország ezzel szemben nem a gyarmattartó nagyhatalmak sorában lett birodalommá, és nem is ezt értik a kifejezés alatt. Az „impérium” (birodalom) kifejezés az orosz nyelvben a) szorosan összekapcsolódik egy szellemi-lelki közösség fogalmával, az Oroszország területén élő népek közösségének képzetével, b) illetve egy világképet megtestesítő eurázsiai civilizációra utal, ezért integráns és önérvényű. Ebben a megfogalmazásban az a szükségszerűség fejeződik ki, hogy Oroszország nem tehet mást, mint hogy birodalom legyen. (Mert ha nem lesz az, akkor az instabil politikai és nemzetiségi viszonyokkal terhes közép-ázsiai térség államai között kitörő konfliktusok pillanatok alatt lángba boríthatják a térséget.) Ennek az érvelésnek része az az alapvető orosz érdek is, hogy a „közel-külföldet”, az egykori szovjet tagköztársaságokat ellenőrzése alatt tartsa Oroszország. Részben biztonsági (iszlám terrorizmus stb.), részben gazdasági érdekei (a Kaszpi-tenger medencéjének olaj- és földgázkészletei, az Azerbajdzsánon keresztül odavezető út stb.) miatt. 4. „Oroszország 75 éves kommunista korszaka az orosz történelem szégyenfoltja”. Ez azért félrevezető megállapítás, mert egyoldalú. Oroszország azzal hogy magán kísérletezte ki a marxista utat, hozzájárult ahhoz, hogy a nyugati jóléti állam modelljébe bekerültek a szociális igazságosság elvei, a makroökonómiai tervgazdasági tervek, és nagyobb szerepet kaptak az állami egészségügyi, tudományos, oktatási és fejlesztési programok. 5. „A szocializmus Oroszország történelmi eltévelyedése”. Ez a hamis mítosz az előbbiből következik. Tévedés azt hinnünk – Kortunov szerint – hogy a szocializmus modelljének sikertelenségéből a kapitalizmus egyetlen lehetséges útként való kikiáltása

49

következik. A fogyasztásra berendezkedett ipari társadalom modelljét ugyanis az információs társadalom modellje váltja fel, így a XXI. századi fejlődést sem a nyugati civilizáció fogja meghatározni.

50

10. Az iszlám és a politika viszonya. A szuverenitás kérdése és a „demokrácia paradoxon”. A politikai fejlődés három modellje az iszlám világban: Törökország, Szaúd-Arábia, Irán.

Az iszlám világ politikai gondolkozásának és a Nyugathoz való viszonyának vizsgálatát elsősorban a XX. században minden eddiginél jobban kiéleződött konfrontálódás (elsősorban a nyugati katonai akciók a Közel-keleten és a nemzetközi terrorizmus ijesztő térnyerése) indokolja. Másfelől talán érdemes mélyebben belepillantanunk az iszlám teológiai, politikai és társadalmi tanításaiba, mert olyan komplex rendszerről van szó, amelynek logikája, hagyományai és története a nyugatitól teljesen eltérő gondolkodásmódot takarnak, amely az eltérő iszlám fejlődés sajátosságainak is köszönhető. Mindenesetre sztereotípiák helyett meg kell kísérelnünk az objektív szempontok alapján való tájékozódást. Az iszlám általános jellemzői: Jürgen Habermas, a neves szociológus társadalmakként aposztrofálja. Mit jelent ez?

az

iszlám

társadalmakat

tradicionális

A tradicionális társadalmak fő jellegzetessége, hogy az uralmat egy központi világkép legitimálja, amely általában kultúrvallás. Ez a definíció jellemzi az iszlámot is, amely a modernizáció folyamata miatt számos kihívás elé néz. Történeti előzmények (vázlatosan) -

-

Az iszlámot Mohamed próféta alapította a Kr.u. 7. században, és rohamosan terjedni kezdett, először csak az Arab-félszigeten. A hódítások révén Európába is eljutott, ahol 781 évig volt jelen az Ibériai-félszigeten, de észak-afrikai és indiai területekre is eljutott, jelentős befolyást szerezve magának. Az újkor elejéig nem alakultak ki stabil határokkal rendelkező iszlám államok a Közelkeleten, ez a gyarmatosítás időszakának a végére következett be, amikor a kőolaj ipari jelentőségének felértékelődésével a nyugati nagyhatalmak egyértelműen el akarták határolni érdekeltségeiket. A XX. században az iszlám államok többsége egyfajta aszinkronitást mutat a gazdasági és társadalmi modernizáció terén. Miközben a kőolajexportból óriási bevételekre szert tevő országok ipari-gazdasági és közlekedési infrastruktúráját óriási mértékben sikerült modernizálni, aközben a társadalmi viszonyok jórészt érintetlenül megmaradtak az évszázados hagyományok közegében, ami a politikára is rányomja bélyegét.

Mi az iszlám legfontosabb jellemzője? Az iszlám nem csupán a teológiára vagy a vallásfilozófiára redukálható vallási rendszer, hanem a társadalmi lét minden területét átfogó komplex rendszer. Így egyszerre jelent vallási rendszert, etikai normarendszert, gazdasági és társadalmi doktrínát, jogrendszert, kormányzási és politikai ideológiát, azaz életszemléletet.

51

Az iszlám öt pillére: 1. 2. 3. 4. 5.

A hitvallás. (Allah kizárólagosságának és Mohamed prófétaságának elismerése.) Imádkozás, istentisztelet. Böjtölés. Szegény-járandóság (alamizsna). Mekkai zarándoklat (a hívő életében legalább egyszer).

Az, hogy az iszlám ilyen komplex rendszerré vált, a nyugatitól eltérő fejlődésének sajátosságai indokolják. a) A kereszténység létrejöttekor volt egy fejlett és hosszú múltra visszatekintő római jogrendszer [lásd Földi András – Hamza Gábor: A római jog története és institúciói…], amely szabályozta a vallási szférán kívül eső emberi életviszonyokat. A vallásnak ilyenformán „csak” Isten és ember viszonyát kellett szabályoznia. b) Az iszlámnak magának kellett megteremtenie azt a jogrendet és társadalmi-politikai modellt, amelyben a muszlimoknak élniük kell. Ezért nincs értelme az iszlámban a politika és a vallás, illetve az állam és az egyház nyugati mintájú elválasztásának problémáját felvetni. Ilyenformán az iszlám világ országaiban (pár kivétellel) a mindenkori politikai vezetésnek és hatalmának egyetlen legitimációs elve van: az iszlám előírásainak való megfelelés. Az iszlámnak megfelelő politikai hatalom iránt viszont az embereknek feltétlen engedelmességet kell tanúsítaniuk. c) Az eltérő fejlődés a gazdaság szférájában is megmutatkozik. Míg Európában a kapitalista fejlődés szervesen bontakozott ki a társadalmi-politikai fejlődésből (nem utolsó sorban a reformáció hatására), addig az iszlám országokban a tőkés gazdasági modell kívülről került be a társadalomba, ezért nem vált kizárólagossá és ezért a „kapitalizmus előtti” állapotokat nem váltotta fel a posztindusztriális társadalom modellje, hanem együtt van jelen a gazdasági modernitás és a tradicionális társadalom. Ezért adódik a nyugati értékrendet megtestesítő kapitalizmus és a tradicionális iszlám társadalom egymás mellett éléséből rengeteg konfliktus. Ugyanez a konfliktus vetül rá az iszlám világ és a nyugati világ államainak kapcsolatára is. Egyszerre van ugyanis jelen a kölcsönös egymásra utaltság (az arab világ kőolajának a nyugati országok jelentenek fizetőképes felvevőpiacot, a nyugati gazdaságok viszont rá vannak utalva a kőolajimportra). Ugyanakkor az arab világ nem nézi jó szemmel az amerikai kultúra terjedését, mert fenyegetve érzik általa a sajátjukat, miközben az USA antidemokratikusnak bélyegzi az iszlám országok belpolitikáját és az emberi jogok érvényesülését kéri számon rajtuk.

Civilizációk összecsapása? Az iszlám és a nyugat ellentétének történeti gyökerei vannak, melynek fő csomópontjait a különböző iszlámszakértők különböző történeti eseményekhez kötik. Bernard Lewis (orientalista) szerint a nyugat és az iszlám ellentéteinek oka az 1400 éves szembenállásban keresendő, amelynek csak az egyik terméke napjaink modernizáció-ellenes iszlám mozgalmai.

52

Samuel P. Huntington: civilizációs paradigma – az ellenségképeket kulturális identitásunk talaján állva konstruáljuk, az iszlám és a nyugat egyébként is a legkonfrontatívabb viszonyú két civilizáció. Akbar Ahmed: az iszlám és a nyugat háromszor ütközött össze egymással: 1. A 7. századtól a 17. századig, amikor Bécsnél sikerült megállítani a törököket. Ez az iszlám világbirodalom, az expanzió korszaka, ekkor alakult ki nyugaton az „agresszív és fenyegető iszlám” képe. 2. 19. század közepe és a 20. század közepe közötti kolonizációs időszak. 3. A napjainkban érezhető nyugati technológiai, kulturális és katonai fölény, amely fenyegetetté és sebezhetővé teszi az iszlámot, mert a legváratlanabb helyeken és formákban éri.

Az iszlám funkciói A történeti fejlődés során mindig más tényező volt hangsúlyos, vagy pedig egyszerre több is érvényesült: 1. Társadalomszervező és – integráló. 2. Mobilizáló-aktivizáló. Összefügg a politikai dimenzióval – ma a fundamentalisták alkalmazzák. 3. A politikai hatalmat legitimáló, vagy éppen ellenkezőleg, azt ellenzéki pozícióból támadó. 4. Regulatív-normatív (azaz mindennapi viselkedést befolyásoló, szabályozó). A saría – mint magatartási, büntetőjogi, polgári jogi kódex segítségével. 5. Identitástudatot biztosító. Az iszlám mint civilizáció Az iszlámot mint civilizációt Ibn Khaldún (1332-1406) határozta meg, civilizációelmélete nagy hatással volt például Arnold Toynbee-re is. Khaldún szerint a civilizációknak öt fázisra osztható életciklusuk van, amely az uralom megszerzésétől tart a pazarlás időszakáig, ami már a hanyatlás jele. A civilizáció utolsó legfejlettebb szakasza a városiasodás. Khaldún szerint a civilizáció ráadásul elválaszthatatlan a dinasztiák, a királyi családok uralmának körforgásától, tehát a politikai hatalomtól. Földrajzilag az iszlám civilizáció Észak-Afrikától Délkelet-Ázsiáig terjed, és több fő alcivilizációra osztható: • Közép- és közel-keleti • Északi-afrikai • Közép-ázsiai • Elő-ázsiai • Indonéz-maláj Meghatározó szerepet a közép- és közel-keleti régió tölt be az iszlámon belül, ez az a térség, amely bölcsője volt, s ez az, amely kulturálisan-történetileg is legjobban kötődik hozzá.

53

DE az iszlám civilizáció sok olyan elemet is magába olvasztott, amelyek az iszlám előtti arab tradíciókból származnak, illetve civilizációként ötvözte a török, a perzsa és az arab kultúra elemeit. Az iszlám kiemelkedő gondolkodói között mindig nagy számban voltak perzsák. Ernest Gellner szerint az iszlám, mint civilizáció fő sajátossága a gyenge állam és erős kultúra egymás mellett élése. Ira Lapidus szerint az iszlám már a középkorban is világkultúra volt, olyan, amelyben vallási nézetek és szociális etikák széles köre ötvöződik, és sok minden megtalálható benne az iszlám előtti közel-keleti kultúrákból. Ami az iszlámot civilizációként leginkább megkülönbözteti a többi – elsősorban a nyugati – civilizációtól, az a hagyományok és az örökség centrális szerepe. Az iszlám kultúra központi eleme a tradicionalizmus, ami sok esetben szemben áll az európai vagy nyugati kultúra központi elemével, az innovációval, az újítással, a teljesítményorientáltsággal.

Az iszlám mint politikai ideológia Az iszlám politikai ideológiaként való felfogásának egyik nagy teoretikusa Bassam Tibi. Szerinte az iszlám egyfajta organikus vallás, azaz az iszlámban a politikai és a vallási funkciók egybeolvadnak. Ez nem véletlen, hiszen az iszlám a muszlim közösség legfontosabb társadalomintegrációs tényezője volt. Szultán-Galijev kommunista-ateista iszlám vezető 1921-ben mondta: „Az iszlám őrizte meg leginkább társadalmi és politikai tényezőit, míg más vallások elsősorban etikai és vallási alkotóelemeiket hangsúlyozzák…” – tehát az iszlám azért is tud jobban behatolni a hívők lelkébe, mert elsősorban a politikai-ideológiai és a társadalmi aspektusok határozzák meg jellegét, nem a vallási, etikai elemek. Ez a modern korban, amikor a politika szerepe soha nem látott mértékben megnőtt, különösen érvényes megállapítás. Milyen politikai-ideológiai áramlatokra oszthatjuk az iszlámot? Haszan Hanafí szerint öt nagy ideológiai áramlat van, amelyek társadalmi rendszerekké is alakultak: • • • •

Vallási konzervativizmus (hagyományos társadalomszerkezet, és politika) Szekuláris progresszivizmus (modernizációs törekvések) Katonai forradalmak (összefügg a liberális nacionalista irányzattal) Nemzeti liberalizmus (modernizáció és a hagyományok összeegyeztetése, lehet szocializmus is) • Forradalmi iszlám (összefügg a nacionalista és a vallási konzervatív irányzattal)

Alapvetően az iszlám ideológiák tradicionális (konzervatív), fundamentalista, illetve modernista irányzatra oszthatók.

54

Az iszlám és a demokrácia kapcsolata -

Samuel P. Huntington szerint három nagy demokratizálódási hullám volt: 1820- 1920 között, 1945-1965 között, illetve 1974-től napjainkig. A harmadik hullám az iszlám világot is érintette, nagy vita bontakozott ki arról, alkalmazható-e a demokrácia az arab világban? Huntington szerint az iszlám doktrína a demokráciával összeegyeztethető és azzal összeegyeztethetetlen elemeket egyaránt magában foglal, de a gyakorlatban egyetlen iszlám országnak sem volt demokratikus politikai rendszere, kivéve Törökországot. (Ma már ugyanez elmondható Libanonról, Indonéziáról, Algériáról.) Huntington szerint ugyanis az iszlám nem tesz különbséget a politikai közösség és a vallási közösség között, az iszlám politika-koncepciója nemcsak eltér a demokratikus politika alapelveitől, de ellent is mond azoknak.

-

A történeti fejlődés kétarcú politikai berendezkedést eredményezett az iszlám világban, egyfelől formailag autokratikus, vagy dinasztikus hatalmi és uralmi formák jöttek létre, másfelől tartalmilag a politikai szféra állandó változásai miatt, a vezető rétegek cserélődésében demokratizmus jelent meg, melynek alapja a társadalmi konszenzus, a társadalom állandósága volt. Ez a kétarcú iszlám állami modell elsősorban közösségi szolidaritáson, törzsi-rokonsági viszonyokon alapuló demokrácia volt, amelyben a központi autoritás és a hierarchikus politikai-társadalmi rend a közösségi konszenzust testesítette meg.

-

A gyarmatosítással az iszlám országokba is eljutott a modern nyugati államfejlődés egy sor vívmánya, a nemzetállam, a népképviseleti rendszer stb. DE ezek az intézmények sok esetben nem felelnek meg az iszlám előírásainak, tehát ahol létrehozták őket (vagy a gyarmatosítók, vagy a modernizálni akaró iszlám vezetők) ott nem működtek jól. Ráadásul az állam mint kategória az iszlám országok legtöbbjében nem belső fejlődés eredményeként jött létre, hanem a gyarmatosítás következményeként, mesterségesen meghúzott határok között, olyan területeken, amelyek nem rendelkeztek sem nemzettel, sem nemzetgazdaságokkal. (Kivéve Egyiptom.)

-

Ezért a népképviseleti rendszer gyerekcipőben jár, a politikai döntéshozatalban a felső vezetés dominanciája érvényesül, a politikai intézményrendszer (pártok, parlament, civil szervezetek) pedig még csak napjainkban indult fejlődésnek. Az iszlám országok vezetőinek retorikájában azonban mindig megtalálható a nép egészére, a társadalom érdekeire való hivatkozás, ami jó alapot nyújt arra, hogy fellépjenek az ellenzéki csoportokkal szemben, mondván, hogy ők csak a társadalom egy-egy részének érdekeit képviselik.

-

Ez alapjában köthető ahhoz az iszlám sajátossághoz, amit teo-demokráciaként szoktak jellemezni, azaz hogy a politikában az isteni törvények meghatározók és az egész nép közvetlen hatalma valósul meg, ráadásul az iszlámban a vezetés nem kötődik társadalmi csoportokhoz, osztályokhoz, sok helyen nincsenek is ilyenek. A nemzeti függetlenség kivívása, vagy a nyugattal való harc napjainkban olyan mozzanatok, amelyek alkalmasak arra, hogy felsorakoztassák a társadalmak széles rétegeit a „vezető” mögött, aki győzelemre viszi őket. Az iszlám mobilizáló-aktivizáló szerepe mindig igényelte és lehetővé is tette a karizmatikus vezetők színre lépését és uralmuk széles tömegekre alapozott legitimációját.

55

Mit jelent a demokrácia-paradoxon? -

Az iszlám országok jelentős részében az iszlám fundamentalizmustól, a szélsőséges politikai csoportoktól való félelem miatt a kormányzat úgy gondolja, hogy joga, sőt kötelessége korlátozni a demokratizálódási folyamatot, hogy ezek az erők ne juthassanak felszínre. (Fundamentalista szervezetek betiltása, vezetők bebörtönzése.) Az iszlám vezetők nagy része a „kockázatmentes demokrácia” vagy „az ellenvéleményektől mentes demokrácia” híve, így egyes szélsőséges szervezetek akcióit a saját ellenzékükkel való leszámolásra is felhasználják. A demokrácia ezekben az országokban csak addig terjedhet, amíg azt a kormányzat ellenőrzése alatt tudja tartani, és amíg az ellenzék lojális a kormányzó elithez. Ezt a jelenséget az arab nyelvű irodalom „látszatdemokráciának” nevezi.

-

Ebből a jelenségből vezette le Huntington a „demokrácia-paradoxont”: ha a nyugati típusú demokratikus intézményrendszert nem nyugati típusú társadalmak veszik át, az általában nativista (nacionalista stb.) és nyugat-ellenes politikai erőket juttat hatalomra.

-

A fejlődés az 1980-as évek óta egyébként is paradox jellegű, hiszen az átültetett nyugati intézmények, politikai vívmányok révén sok tradicionális forma elvesztette létalapját, de a megmaradók így is komolyan gátolják a modernizációt. Az 50-es, 60-as években az arab világ meghatározó politikai ideológiai irányzata az arab szocializmus volt, amely egy minden kezdeményezést és szociális feladatot magára vállaló államot, egy etatista berendezkedést valósított meg, sok helyen komoly jóléti államot létrehozva. Cserébe a vezetés viszont nem tűrte az egyéni állampolgári kezdeményezést, feltétlen lojalitást várt el.

-

A választóvonal az 1967-es izraeli-arab háború volt – etatista rendszerek elvesztették hitelességüket – legitimációs válság – gazdasági és civil szféra átrendeződése (állami kivonulás). De a hatalmi vákuumba bevonuló civil szervezetek és kezdeményezések mellett komoly vetélytársként jelentkeztek a fundamentalista iszlám szervezetek, irányzatok is.

Pártok Ma már aktív részesei egy sor iszlám országban a politikai életnek, a 60-as 70-es években az egypártrendszer volt inkább jellemző (Baath párt Szíriában és Irakban például), ma már azonban nagyon sokféle párt alakul, amelyeknek nagy része viszont jelentéktelen, politikai befolyását, erejét tekintve.

56

A politikai fejlődés három modellje Az iszlám országok politikai fejlődésének modellezéséhez három modell-országot érdemes röviden megvizsgálnunk, amelyek jól mintázzák a lehetséges politikai berendezkedési módozatokat. Irán Irán az egyetlen iszlám állam, amely a gyakorlatban tesz kísérletet a totális iszlám állam megvalósítására. (Hivatalos neve is Iráni Iszlám Köztársaság.) A perzsa birodalom romjain kialakuló államban csak a XV. században lett államvallás az iszlám, rengeteg perzsa hatást is magába olvasztva. Az iszlám Iránban magáévá tette a perzsa eredetű társadalmi-politikai modellt, melynek lényege a világi és a vallási hatalom egysége, a vallási oldal primátusa (vezető szerepe) mellett. Irán XIX-XX. századi fejlődése a torz, félgyarmati fejlődés jegyeit viselte magán, politikailag és gazdaságilag is a nagyhatalmak ütközőpontja lett, előbb Oroszország és Nagy-Britannia, majd Németország és az Egyesült Államok vetélkedett az Irán feletti uralomért. Az ország területei katonai megszállás alatt álltak, a nyugati hatalmak tőkéje pedig a gazdaság legfontosabb szektorait tartotta ellenőrzés alatt. Ez az állapot fokozódott a XX. században, amikor Reza Pahlawí sah került uralomra, aki despotikus eszközökkel kormányzott, és modernizációs programot hirdetett. Feloszlatta a parlamentet, elutasította az iszlám hagyományokat, hatalmát egy szűk katonai-tőkés elitre alapozta. 1979-ben egy alulról jövő iszlamizációs folyamat (iszlám forradalom) megdöntötte a monarchiát, és a vallási vezetés ragadta magához a politikai hatalmat Khomeini ajatollah vezetésével (az ajatollah a siíta vallási vezetők legmagasabbikának kijáró titulus), aki egy Nyugat-ellenes rendszert vezetett be. Az iráni politikai, államigazgatási szervezet az iszlám állam és a modern államszervezet keveréke. - Egy hivatalos párt van, az Iszlám Köztársasági Párt (1978-ban alakult). - Az alkotmány 5. cikkelye kimondja, hogy az ország vezetője egy erényes, igazságos vallásjogi tudós kell legyen, akit a nép elfogad és vezetőjének elismer. - A törvényhozó testület az Iszlám Konzultatív Gyűlés, amely csak az iszlám előírásainak és az alkotmánynak megfelelő törvényeket hozhat. - Ezt egy 12 tagú testület, az Őrök Tanácsa ellenőrzi, amely a legképzettebb vallásjogi tudósokból áll, 6-ot a parlament, 6-ot az ország vezetője nevez ki. Felügyeli a törvényhozatalt (csak az iszlámnak megfelelő törvényeket enged megszületni), és a választásokon megvizsgálja az induló jelölteket, akit alkalmatlannak talál, diszkvalifikálja. - A végrehajtó hatalom megoszlik a köztársasági elnök, a miniszterelnök és a minisztertanács között, ami viszont megfelel a nyugati típusú demokrácia-modellnek.

57

Szaúd-Arábia Szaúd-Arábia a jellegzetes közel-keleti arab államok képviselője, területi integritását csak a XX. század elején nyerte el, amikor a különböző törzsi fennhatóság alatt álló területek angol támogatással egyesültek a Szaúd család uralma alatt. Szaúd-Arábia jelenleg államformáját tekintve monarchia, a hatalmat a királyi család gyakorolja, akinek kezében nem csak a végrehajtó, hanem a törvényhozó hatalmi ág is összpontosul. (Az utóbbi években megindult egyfajta demokratizálódás, a helyhatósági választások megrendezésével.) Parlament nincsen, de van egy konzultatív szerepet betöltő törvényhozó testület. A politikai hatalom a törzsi vezetők és a kiterjedt (több mint tízezer tagot számláló) királyi család közötti egyensúlyon és együttműködésen alapul. A gazdaság nyugati színvonalú modernizációja mellett a társadalom teljesen a hagyományos iszlám törzsi keretek között él, a telefont például úgy tudták bevezetni, hogy a király kijelentette, az nem ellenkezik az iszlám előírásaival. Szaúd-Arábia a legnagyobb kőolajexportáló ország, kiterjedt gazdasági kapcsolatokat ápol az USA-val (becslések szerint az Egyesült Államokban eddig 860 milliárd dollárnyi tőkét fektettek be szaúdi illetőségű cégek és befektetői csoportok.) Az Egyesült Államok katonai támaszpontot is fenntart az országban, bár e miatt a szaúdi királyi családot többször érte már kritika belpolitikai szereplők részéről. Törökország Törökország a „legnyugatiasodottabb” iszlám ország, politikai berendezkedése és gazdasági struktúrája teljesen nyugati mintára épült ki, ami a Musztafa Kemál Atatürk által bevezetett reformok és modernizáció eredménye. Musztafa Kemál Atatürk (1881-1938) török katonatiszt és politikus alapította meg a világi Török Köztársaságot 1923-ban – miután kimondták a kalifátus megszűnését – és 1924-től haláláig az elnöki posztot is betöltötte (az Atatürk – „a törökök atyja” jelzővel a török nép illette, miután sikerült elérnie az első világháborút lezáró békeszerződés Törökországot hátrányosan érintő rendelkezéseinek módosítását). Atatürk európai mintájú igazságszolgáltatást vezetett be 1926-ban, 1928-tól megszüntette az iszlám államvallási szerepét és latin írásmódot vezetett be, 1934-ben pedig a nők is megkapták a választójogot, valamint megszűnt a többnejűség. A kemalizmus alapelvei: Kemál reformtörekvéseit egy hat alapelvet megfogalmazó rövid programban lehet összefoglalni: 1. Republikanizmus (a birodalmi tudat helyett a modern török nemzettudat kialakítása) 2. Nacionalizmus (a birodalmi tudat helyett a modern török nemzettudat kialakítása) 3. Populzimus (ez az elve nép részvételét jelenti a politikai hatalomban) 4. Statizmus (a török államkapitalizmust illetik ezzel a kifejezéssel) 5. Szekularizmus (az állam és az egyház, a politika és a vallás következetes és teljes elválasztása) 6. Reformizmus (a török államszervezet és társadalom nyugati mintájú átalakításának folyamatos programja)

58

A nők teljesen egyenjogúak a török társadalomban, tilos például egy török törvény értelmében a közintézményekben csador, vagy fejkendő viselése. A török demokrácia mindazonáltal törékeny, mert a szélsőséges vagy fundamentalista iszlám csoportok Törökországot is iszlám állammá szeretnék tenni, amivel szemben a demokratikus erők a hadseregre támaszkodnak. A hadsereg ugyanis, ha úgy látja, hogy veszélyben van a nyugati orientációjú politika és a választásokon túl nagy részesedést szereztek a mandátumokból a fundamentalista iszlám pártok, akkor közbelép, és átveszi a hatalmat. Törökország egyébként az Európai Unió tagja szeretne lenni (már jó pár éve), amit az unióban nem fogad egyértelmű és egyhangú támogatás (pont a fundamentalista iszlám csoportoktól és a kulturális különbözőségből eredő konfliktusok veszélye miatt). A mérsékelt iszlám erőkből alakult kormány ezt a törekvést azonban támogatja.

59