Egyveleg a kocka gömbölyűvé tételéről, avagy, „…gyárak vannak és gépekkel dolgoznak bennük.” Hofi meséje jut eszembe: A zárt osztályon lelkesen dolgozik a bolond. Mit írsz bolond? - lép hozzá az ápoló. Levelet. Kinek írsz bolond? Magamnak. Mi van benne bolond? Nem tudhatom, még nem kaptam meg... „Betűsalátám” összehordásának hajnalán Hofi bolondjához hasonlóan magam sem tudtam előre, mire jutok utóra. Magasztos, összeszedett, tudományos eszmefuttatás helyett, mindössze néhány alapvető, de általam rendkívül nagy jelentőségűnek vélt alaphibára, szemléletbeli problémára szerettem volna csupán felhívni a figyelmet. Nem motivál a „próféta” szerepe. Hofi bolondjához hasonlóan magamnak írok. Aki akarja, elolvassa, aki akarja, átgondolja, aki nem, annak meghagyjuk a hitét. „Kit véd a rács?” (Hofi Géza) Galambászni sokféleképpen lehet. Sokszor azon kapom magam, hogy csak ülök és nézem a galambjaimat. Önkéntelenül. Sokszor jönnek hozzám. Míg galambjaink ház körüli tréningjeiket végzik, takarítok én is, mint sokan mások. Legfeljebb egy kicsit másképp. Az ajtók és az ablakok nyitva. Aki akar, bejön, aki akar, kimegy. Nálunk nem divat az üldözés. A galamb rendkívül értelmes, mi vagyunk az ostobák, ha azt várjuk tőle, hogy siessen oda, ahol nap, mint nap stresszelik, zavargásszák. A csodaszerek keresése mellett a postagalambászat másik örökzöld témája a motiváció. Úgy hallottam, a legerősebb motiváció, ha a galamb egész évben jól érzi magát a dúcában. Amúgy meg az egészséges galamb szívesen repül, a beteg(es)et meg felesleges zavargászni, úgyis leül két házzal arrébb. A következő napon mellé ül a kevésbé beteg, két nap múlva az egészséges is. Így tehetünk egy állományt néhány nap alatt alkalmatlanná az intenzív módszerekben történő versenyeztetésre. Megette a fene, ha akkor vesszük észre, hogy valami baj van, ha galambjaink a szomszéd ház tetejére ülnek… Igaz, ami igaz, olvastam már ilyesmit az évkönyvben. Néha beszélgetünk is. Ilyenkor persze, tovább tart a takarítás. Néha csak a tudtomra adják, hogy az ő fészkük az ő fészkük. Egy ideje újra játékká vált az egész. Galambjaink és a család közös játékává. Közben görcsöktől mentesen, de mégis rendkívül koncentráltan próbálunk figyelni. Mindenre. A változás legapróbb jeleit keressük. A kör Úgy kezdtem én is, mint mások. Tizenévesként rengeteg időt töltöttem köztük. S amint felocsúdtam kezdeti galambszeretetemből, „ráébredtem”, hogy a galambászat értelmét a győzelem adja. Azt hittem (attól) leszek valaki, ha megnyerem a (csapat)bajnokságot. Tűzön, vízen, (galambon,) keresztülgázolva. Mindenáron. Szappanos István szavaival élve: „Vannak, akik a kazán lobogó tüzébe is képesek lennének bedobni galambjaikat...” A példa olyannyira előttünk állt, hogy kis híján velem is elhitették: ez a galambászat. Kis híján… Zöldfülű kezdőként néhány fiatallal egyesületi élhelyezéseket elérő tizenévesből tenyésztővé, majd önjelölt bajnokaspiránssá, ezt követően galambápolóvá avanzsálódtam.
1
Kezdeti sikereimet követően évtizedekig szerepeltem a futottak még kategóriában, míg félig fásultan feladtam. Sokakkal közös ismerősünket, mindenáront mindörökre kitagadtam. A (csapatbajnoki) győzelem reményének is búcsút intettem. Legalábbis azt hittem. Nem volt egyszerű megválni egészséget nélkülöző nagynevű „tenyészgalambjaimtól”. Majdnem ilyen nehéz volt feladni a minden fészekben legyen galamb eszméletlen eszméjét is. Mi több, rendkívül nehéz volt elfogadni, hogy csak és kizárólagosan egészségesnek vélt galamboktól várhatok egészséges fiatalokat. Két állattenyésztő szakirányulású agrárdiplomával (meg egy alkalmazott mikrobiológiaival) a zsebemben és jó néhány oktatói – kutatói területen, agráregyetemen eltöltött évet követően, abszolút eretnek módjára „sutba dobtam” a különféle tenyésztési módszereket. A különböző tenyésztési módszerek (nem a genetika!!!) elé helyeztem a minden tenyésztési módszer felett álló kontrollt, a tenyésztés eredményességének teljesítményben történő mérését, s annak nélkülözhetetlen alappillérét a fiziológiát. Ha nehezen is, de megértettem, hogy csak és kizárólagosan megfelelő állapotban lévő állat teljesítményéből vonható le reális következtetés... Az előző mondat megértéséig sokszor nyílt alkalmam ajkaimba harapni. Mert sokszor fájt, amit tettem, s ma már tudom, hogy tennem kellett. A fentiek gyakorlatba történő átültetése nem volt egy kimondottan áldozatmentes folyamat. Szappanos István meglehetősen világos elvei szerencsére megfelelő irányba tereltek. Megtettem, amit barátom mesélt a Duna-parton, a lemez kapu mögött: Párba tettem a legegészségesebbnek tűnő tojót a legegészségesebbnek tűnő hímmel... Az így kelt egészségesebb fiatalokból egészségesebb egyévesek váltak... Ezt a folyamatot kétségkívül jelentős mértékben segítette, az ebben az időszakban Henk van Limpt – de Pruttal kialakuló kapcsolat, s a Giantel, mint professzionális terméksor egyre tudatosabb alkalmazása. Az egyre következetesebben végrehajtott teljesítményorientált szelekció - közel sem mellékesen, - az állomány egészségügyi állapotának további fejlődését eredményezte. Lépésről lépésre, észrevétlen araszoltunk előre. Magamat is beleértve, sokak számára meglepő módon és gyorsasággal. Így lettem - bizonyos tekintetben - akaratom ellenére csapatbajnokká. Ugyanabban a szezonban nyertem nevezett galamb két befutós kiírást, lettem második Anker galamb bajnokságban, szerzett húsz sampion címet huszonkét alapnevezett galambom. Mégis a legnagyobb büszkeséggel a következő szezonban elért, a tagszövetség 50 legeredményesebb „A” kategóriás galambja közül, - húsz alapnevezett galambbal megszerzett hét hely tölt el… ...úgy, hogy a szezon előtti tréningeken és az első két úton három, előző szezonban kiemelkedően telkesítő tojóm maradt el. Bár soha nem áltattam magam a mindentudás képzetével, rá kellett ébrednem, hogy az elképzeltnél is jóval több tanulnivalóm maradt. Hirtelen jött sikereim ellenére sem nőttem az égig. Tisztában vagyok vele, hogy eredményesség és elvégzett munka minőségének tekintetében is állnak előttem a sorban. Az egész olybá tűnik, akár a kör: (keserű csalódásokat követően,) új utat keresve – többé-kevésbé - a régi elején találtam magam. ...viszont helyére került az alapvető szabály: Ahogy az állattenyésztés területén a jelen a jövő, úgy a kiemelkedő teljesítményű galamb előállításának a tenyésztés csupán szolgája, eszköze lehet. Alkalmazása teljesítményalapú kontroll nélkül öncélú, értelmetlen. Ez a tény akkor kezd problémává válni, ha megértjük, hogy azon túl, hogy a tenyésztésnek, csakis teljesítményalapú kontroll alkalmazásával, a teljesítményalapú kontroll alkalmazásának – és ebből adódóan az egész postagalambtenyésztésnek - kizárólag megfelelő állapotban lévő állat versenyeztetése esetében lehet értelme. Lemaradásunk pedig éppen a fiziológiai (élettani) területen ölt tragikus méreteket. Galambtartók tömegei számára, ezért ítélődik kudarcra a
2
galambászat, még mielőtt elkezdődhetett volna. Sajnos, Szappanos István „a galambok 90%-a hiánybetegségekkel terhelt” tétele cseppet sem túlzó. Más világot élünk Örülök, hogy galambjaink közé lépve felém fordulnak, rám néznek, hogy képesek vagyunk kommunikálni egymással. Számomra napjainkra ez vált a legfontosabbá. A fiziológiailag és pszichésen is egészséges, jó galamb érdeklődik, keresi a kapcsolatot. Örömmel tölt el, hogy a sámlin ülve nem csak fizikailag lehetek köztük. Ma újra természetesnek tűnik, hogy az udvaron is hozzám/hozzánk jönnek, hogy váltunk néhány szót, s csak ritkán jut eszembe, hogy volt idő, mikor büszkeséggel töltött el, ha galambjaim az etetőbe szórt takarmányért gyorsan a dúcba jöttek. Henk van Limpt – de Pruttól kölcsönözve a másra szánt szavakat: más világot élünk. Természetesen ma is a lista elején szeretem és szeretném látni a nevem (ki ne szeretné a sajátját?), de alapvetően másképp közelítem a dolgokat. Miért is? Ezt próbálom kissé hosszúra nyúlt bevezetőmet követően, saját példáimon, gyermekkori élményeimen bemutatva elmondani. „A postagalambsportban napra késznek lenni édeskevés.” Csordás Károly gondolatának alapjaiban kellene átírni a másképp gondolkodó galambtartók elvi megközelítését. (… tudom, nem fogja.) A mellékelt ábra ennek szükségességét hivatott alátámasztani. Nagyon leegyszerűsítve, az ábra a lehető legteljesebb mértékű megelőzés ellenére bekövetkező egészségügyi problémák leggyorsabb felismerésén alapuló, lehető legkisebb gyógyszerfelhasználással történő célzott kezelések prioritását (elsődlegességét) szemlélteti. Hogy ezt a mondatot mennyien fogják A bet egségek kialakulásának hát t ere és végigolvasni, végiggondolni, majd annak gyakorisága megérteni, azt nem tudom, gondolom, Az id nem nekünk Tünetek észlelése, többen lesznek, kiket az anyag átlapozására, dolg ozik! „diagnosztizálás” Állománykezelés Szükség esetén a papír összehajtására sarkall, mint azok, Klinikai állományból történ megbetegedés akik „felcsigázva” tovább olvasnak, abban kiemelés viszont teljesen bizonyos vagyok, hogy egy Enyhe klinikai megbetegedés Fert zési lánc tudatosan felépített rendszernek e körül megszakítása kell(ene) forognia. Mert egy tudatosan Tünet nélküli fertőzés felépített rendszer a lehető legteljesebb Fert z dés egészségi állapot, lehető legkisebb megel zése Fertőződés, vagy mérgezés gyógyszermennyiség bevitelével történő Engedélyezett ötlet átvétel. forrás: Phd. Donkó Tamás megőrzésére törekszik. Hangsúlyozni kívánom, hogy nem a gyógyszerfelhasználás mellőzéséről, annak okszerű, lehető legszükségesebb szintre történő csökkentéséről próbálom meggyőzni önöket. E területen pedig, ha hiszik, ha nem, galambászatunk bővében van tartalékoknak! Ahhoz azonban, hogy a fentebb ismertetett irányelv szerint dolgozhassunk, galambászatunkat néhány alapvető feltételnek meg kell feleltetnünk. A fentebb sulykolt rendszer e nélkül biztosan nem működtethető. Mivel galambjaink egészségére leselkedő veszélyeket teljes mértékben nem tudjuk madarainktól távol tartani, - azon túl, hogy törekednünk kell erre, - reális célként az egészségügyi probléma (mérgezéstől a vírusokig) mielőbbi felismerésén alapuló, lehető leggyorsabb beavatkozás kell kitűznünk! A legelső tünetek jelentős része galambjaink viselkedésében nyilvánul meg. Gondoljanak bele, ha valami nem stimmel, ha nem érezzük jól magunkat, még ha csak a fejünk fáj is, vagy „csak” a torkunk „kapar”, vagy uram bocsá' csupán felidegesítettek bennünket, mi magunk is
3
félrehúzódunk. Ilyenkor beülünk a sarokba, vagy leülünk a fotelba és nincs kedvünk beszélgetni, idegesít a gyerekünk, idegesít a feleségünk, idegesítenek a barátok, akik egyébként az életünk legfontosabb részeit képezik... A galamb is érez, ő is valahogy így működik. Sok galambtartónak azonban – sajnálatos módon – nem hogy a viselkedésben bekövetkezett első apró változások, de a fejét vakaró, ásító galamb látványa, sőt a megemelkedett agyag és/majd vízfogyasztás sem tűnik fel, pedig akkor már régen elment a hajó… Meggyötört galamb, rengeteg gyógyszer, szertefoszlott győzelmi álmok...A sikertelenség alapvető oka közel sem genetikai indíttatású. A siker és az örömteli galambászat esélyét elsődlegesen az egészségügyileg, vagy pszichikailag nem megfelelő állapotú galamb fel nem ismerésével üldözzük messze-messze magunktól. … Közben átkozunk mindent: napkitörést, holdfogyatkozást, mobiltelefonokat, radarokat, GPS-eket, „kémiai szerek” használatát... Azaz, minden tőlünk függetlent. Véletlenszerűnek titulálva többek közt a jövő sikereit alapvetően meghatározó, fiatal generációikat példaértékűen, évek óta szinte veszteség nélkül röptetők teljesítményét. Hogy még csak véletlenszerűen se kelljen szembesülnünk olyan kellemetlen kérdésekkel, mint hogy mi örömet jelenthet a zsúfolt, egészségtelen dúcból, gubbasztó, „magába fordult”, hiány- és/vagy fertőző betegségekkel terhelt állatok tucatjainak gyűjtőhelyre hurcolása, fertőtlenítőszert sosem látott ketrecekbe, konténerekbe zsúfolása, irreális körülmények közötti startoltatása stb....? A jó özvegynek már a nagyapja is a jó özvegy volt Mint minden másnak, a változások mielőbbi észlelésének is megvannak a maga feltételei. S mint általában, az éremnek esetünkben is két oldala van: a galamb és a galambtartó. Nevezhetjük akár galambásznak is. Végül is, a lényeget nem érinti. A galambtartónak egyrészt a lehető legtöbb időt kell(ene) galambjai tudatos, vagy tudat alatti intenzív megfigyelésével töltenie, - ez a belépéstől, a takarítási időn át, a tréningeket, a takarmányozást egyaránt magába foglalja - másrészt a lehető legteljesebb mértékben el kell(ene) tudnia sajátítani a megfigyelések alapjait, azaz, hogy mire miért figyeljen, s mit miért lát. Harmadrészt - az előző kettő segítségével megfelelő következtetések levonását követően, megfelelő módon kell(ene) az eseményeket lereagálnia. Az érem másik oldala a galamb. Ahhoz, hogy feltűnjön, hogy a galamb a megszokottól, akár kóros okból, akár formaállapotából következően eltérő módon viselkedik, gazdájával kommunikáló galambra van szükségünk. A felső sarkokat „tisztító”, pókhálózó, gazdája elől pánikszerűen menekülő galamb alapjaiban alkalmatlan a galambászatra. Ahogy a mondás tartja: a jó özvegynek már a nagyapja is a jó özvegy volt. A kitétel, a fenti összefüggés értelmében nem elsődlegesen a versenyeredményre, sokkal inkább a fenti követelményeknek történő megfelelésre vonatkozik. Sokáig azt hittem, hogy a galambházak bekamerázása elsődlegesen vagyonvédelmi célokat szolgál... A „prioritate” Henk van Limpt – de Prut az I. Anker Alfonz emléknap és galambásztalálkozón a galambászat titkairól beszélt. Elmondása alapján „A legnagyobb titok a szenvedély. Az igazán odaadó, jó tenyésztő figyelemmel követi galambjait és azonnal észreveszi, ha valami baj van. Mégis, sok tenyésztő csak késve látja meg a problémát, vagy csak akkor, ha a tünetek már annyira nyilvánvalóak, hogy a vak is látja.” Kötődés nélkül nehéz. „Ha a jó galambász, bemegy a dúcba, bemegy a galamb. Ha a rossz galambász megy be, kimegy a galamb.” vallja Szappanos István is. …mert másképp nem megy, s mert másképp nem lehet. Téziseik prioritása (elsődlegessége) a lehető legnagyobb gyorsasággal történő, megfelelő információszerzés fontosságából következően megkérdőjelezhetetlen. Hisz, ha a galamb gazdája belépésekor nem képes fesztelenül
4
viselkedni, ha kimenekül, ha ijedten vigyázzba vágja magát, csak jelentősen megkésve juthatunk információhoz... (Soha ne lépjünk idegesen a galambjaink közé!) Az állatok viselkedésével foglalkozó tudomány az etológia. Nem kívánom untatni önöket sem a behaviorizmus, sem a Skinner, vagy Thorndike nevével fémjelzett operáns kondicionálás nem hogy rejtelmeivel, de még az alapjaival sem. (Hazánkban az etológia ismeretanyaga egyébként is alig terjed Pavlov tanain túl...) E helyett, egész írásommal arról próbálom meggyőzni önöket, hogy az állat viselkedésbeli különbségei felismerésének „tudománya” közel sem valami Földön túli, elsajátíthatatlan, körmönfont misztikum! Néhány évtizede még létezett állattartás a falvakban.(Ma kutyát sem tartanak minden háznál.) Nagyapánk néhány tehene szinte sosem volt beteg. Igaz, ellátatlan sem. Anno, minden háznál tartottak baromfit. Gyermekkorom filmjein, egyetlen kockát sem találok, mely nagyanyám beteg tyúkjait ábrázolná. Etetővályúra sem igen emlékszem. „Csak” szórta a takarmányt. Egyegy marékkal, „úgy gondolom formán”. Tizenévesként Katona Gyuri bácsi kísértetiesen hasonló módon tanított „kézből etetni”. „Mindig csak egy-egy szűk maroknyi takarmányt szórj eléjük! Ha két-három galamb elment inni, megvárod, míg feleszik, de már nem etetsz tovább. Ha visszafogottan etetsz, egy ihat, ha átlagra, kettő-három...” A tőle tanultakat (is) gyermekemnek próbálom tovább adni. (képen fiataljainkat eteti) Az így nevelt fiatalokból a későbbiek során – mondhatni - szinte játszva, barátként kezelhető, gazdájával kommunikálni tudó és kommunikálni akaró galambok nevelhetők. S ez felbecsülhetetlen előny! „A takarmány méreg.” - próbált segíteni Henk van Limpt – de Prut Kaposváron, az I. Anker Alfonz emléknap és galambász találkozón. Sokan néztek furcsán. Gondolom, kevesen értették. A „honosodás”, a „rokonítás”, a „rögzítés”, a „telivér”, meg a „tiszta vérű” fogalmak tárgyalása valószínűleg sokkal nagyobb érdeklődésre számot tartó témák lehettek volna... Nagyanyám emlékeim számtalan kockáján hosszasan nézi a baromfiudvar lakóit. Parasztasszonyként nem volt bőbeszédű. Esszéket sem írt. (Talán nekem sem kellene.) „Csak nézem fiam.”- vetette oda, ha ilyenkor néha kérdezni mertem. Aztán, amelyik „furcsábban kezdett viselkedni”, amelyik – gondolom mai eszemmel - nem lehetett teljesen rendben, azt addig „nézte”, míg aranyló sárgává nem varázsolta vele a vasárnapi levest, s minden ment tovább a maga útján. Egyik, kapcsolatunk korai szakaszán, Szappanos Istvánnál tett látogatásom során a mester rosszallóan nézegetett két, a szomszéd ház tetején keresgélő galambot. „Ugyanazt eszik, ugyanazt isszák, ugyanott vannak, mint a többi. Valami mégis hiányzik nekik…” Jól megnéztem a két galambot, mégsem emlékszem, hogy a későbbiek során láttam volna őket… Nagyapámék – talán - második szomszédjában, Bandi bácsi naponta vakaróval tisztította négy magyartarka tehenét. Nem tudta elnézni, ha koszosak voltak. Annak idején ilyenért meg is szólták egymást a faluban az emberek. Az istállóajtó mellé támasztva állt a vella. Istállóba lépést követően azonnal a kezébe vette, s eltávolította a trágyát. Ha napközben a kertbe ment, ki nem tudta volna hagyni az istállót. Egy pillanat műve volt a tárgyeltávolítás, a második már a mosolyé, amit a büszkeség, az elégedettség csalt az
5
arcára. Számukra ez természetes volt. Ha úgy tetszik, a lét eleme. Sok galambházban volt alkalmam megfordulni, de ilyet – hogy azonnal a takarító eszközért, a spakliért nyúljon valaki, - csak elvétve láttam. Sokáig mesélték, még a szomszéd falvakban is, - ami akkoriban nagy szó volt - mikor Bandi bácsi megfogta a „suhanc” kezét, „Ezt nem ütöd meg fiam.”, s hetvenhez közeli édesanyjával vezette a vagonba, majd kötötte le közel 700 kilós bikájukat. Megsimogatta, cukrot adott a szájába, majd könnyes szemmel botorkál vissza a felhajtón. A vagon mellett talán még vissza is fordult. Nagyapámnak szemernyi kételye sem volt, hogy búcsúzott is magában. Sokáig süvegelték érte a faluban. (A kép internetről átvett illusztráció.) Semmi értelme nem lenne falvaink néhány évtizeddel ezelőtti állattartási kultúrájából tudományos megközelítéssel – erőltetett - esszéket kreálni. Egyszerűen hozzátartozott a mindennapjaikhoz. Munkájuk, kedvtelésük, büszkeségük, mindenük volt egyszerre. Ma talán egy divatos szlenggel úgy mondanánk: kultúrája volt az állattartásnak. Nagyapámnak fogalma nem volt a kritikus tömegelméletről. Nagyanyámnak a családszelekcióról a Gulágon kívül más nem nagyon jutott volna eszébe. Ember nem élt a faluban, aki a reciprok-rekurrens szelekciónak akár csak a nevét is hallotta volna. Nagyapám templomba járó ember létére sem hallott a Gregorián rendi szerzetes, Mendel tanairól. „Isten a megmondhatója…”- vonta meg a vállát, a vörös tehén fekete borja láttán. …és mégis, mégis tudtak valamit, amitől állataik folyamatosan „ragyogtak”. Ellátni, nézni (megfigyelni) nagyon tudták őket. Tudták, hogy az istállót jól meg kell építeni, aztán évente többször meszelni is kell... Hidegben csukták az ablakot, melegben az ajtót is sarkáig tárták. Magától értetődő, mi több, természetes volt. „A jó galambház olyan, mint a termosz. Napközben magába szívja, éjszaka megtartja a meleget.” - tanított a mester. Henk van Limpt – de Prut, szintén az Anker Alfonz emléknapon elhangzott szavaival élve: „A dúc klímája legyen kellemes: normál hőmérsékletű, száraz, eléggé világos, huzat nélküli és jó szagú. Más szavakkal: legyen olyan, hogy ha a tenyésztő maga bemegy, ő is jól érezze magát.” A hazai galambász nomenklatúra szerint a szellős dúc a dróthálós homlokzat megfelelője. A megfizethetetlen megvásárolhatatlan... Nagyapáméknál a közös családi vacsora szent volt. ...és sérthetetlen. Az egész család ott ült. Csak nagyapám sértette meg néha. Ő is csak akkor, ha nagyanyám nagy ritkán megkésett a vacsorával. Este 7-kor szinte mindig felállt, hogy még egyszer inni adjon a tehénnek.. „A Zsömle ismeri az órát.” – mormogta maga elé, talán csak amolyan mentségféleképpen, miközben kiballagott. Gondolom, a maga biológiaiját. Tudta, hogy reggel öt órakor az óra kismutatója az ötösön, nagymutatója a tizenkettesen áll. Nem a hármason és nem a négyesen. Tudta, hogy a rendszertelenül ellátott állat soha nem lesz olyan „fényes”, még ha ugyanazt kapja is. A galamb (is) mindenre „megtanítható”. Nem kellenek hetek, hogy galambjaink a szezon elején megértsék: 6 órakor ki 7 órakor etetés. A pontosan betartott rendszer alapján ellátott galambok szinte percnyi pontosan érkeznek a ház körüli tréningről a kijáróra. Nagyon jól „tudják”, hogy 7 órakor „terített asztal” várja őket, s ha akkor „nem ülnek asztalhoz”, bizony, ugrott a reggelijük. Ha csúszik a kieresztés, vagy a reggeli ideje, a galamb összezavarodik. A rendszer különös egy „szerzet”: egyszerre megvásárolhatatlan és megfizethetetlen. Betartása rendkívül fontos! „Gyárak” vannak és gépekkel” „dolgoznak” bennük. A megállapítás nem sajátom. S szülőatyja talán nem is sejtette, mennyire félelmetesen, mi több, ijesztően félelmetesen, megdöbbentően találóan foglalja össze a tömegeket jellemző, jelenlegi magyar valóságot. Eszközzé, „géppé” alacsonyítottuk a galambot. Eltűnt a kötődés és vele együtt eltűnt az öröm is. A galambászat - az esetek egyre nagyobb hányadában – valóban munkává, „dologgá” szelídült.
6
A világ nagyszüleink életformává lett állattartása óta nagyot változott. A gazdasági állattenyésztés döntő hányadában iparszerűvé vált (néha, sajnos még a hobbi is). A parasztot, a kulákot téeszekbe kényszerítették. A téeszbe kényszerített paraszttól elvették a sajátját és munkahelyet adtak helyette. Az állat tulajdonost kapott a gazdája helyett. A tulajdonost a profit érdekelte, a gazdát a sajátja. Hazánkban is kialakultak az állattartó, majd a szakosított állattartó telepek. Sok állatot zsúfoltak kis helyre. Az individuumokban (egyedekben) történő gondolkodást felváltotta az állománycentrikus megközelítés. A profitorientált állati-termék előállításban, az értékmérő tulajdonságok között előkelő helyett „vívott ki” magának a technológiai tűrőképesség. Az emberek rohanni kezdtek. Alig várták, hogy becsukhassák maguk mögött a munkahely, a téeszistálló ajtaját… Sem idő, sem szándék nem maradt az állat egyedi kiszolgálására. Hogy maradhatott volna megfigyelésére, a „köztük élésre”? …és ezzel az iparszerű tartás által előidézett újszerű problémák „megnyerésén” túl, talán éppen a lényeget veszítettük el. Belgiumban és Hollandiában szinte minden városszéli és falusi háznál állatok bóklásznak. Nehéz sörös lovak, pónik, tehenek, juhok, kecskék, tyúkok, bütykös ludak, nyulak és persze kutyák és macskák... Háziállatok mindenütt. Hol egy-kettő, hol kisebb csapat… Látható módon nem megélhetési célokat szolgálnak. A hobbyshopokban 20kg-os zsákos lótakarmánytól a 4-5 tyúk számára elegendő, lábon álló, esztergált deszkájú, hőszigetelt, dekoratív tyúkólig minden. Más világ. Amíg a belga, a holland szüleitől, nagyszüleitől szívhatja magába az állattartás, közte akár a galambászat tradícióját, mi napjainkban – mint valami vörös-könyves mentőakcióban – haszonállatainkat próbáljuk falvainkba visszatelepíteni. Hogy lehetne kultúrája éppen a postagalambászatnak? Amerikában a nagy tömeget összezsúfoló, úgynevezett iparszerű állattartó telepeken az egyre inkább felgyülemlett egészségügyi problémák hatásainak csillapítására, a 70-es évek elején megjelentek a preventív céllal alkalmazott hozamfokozó antibiotikumok. A különböző preventív (megelőző) céllal adagolt antibiotikumok elsődlegesen a technológiai problémák elfedését szolgálva, kiegyenlítetté tették az állománycsoportokat. Előnyeikkel és hátrányaikkal egyaránt. Csökkentettek olyan negatív „naturális mutatókat” mint: az elhullás, a testtömeggyarapodás kiesések, az egy kilogramm testtömeggyarapodáshoz felhasznált takarmánymennyiség… …és csökkent az ezek nélkül kiemelkedőbben
7
teljesítményre képes egyedek teljesítménye is. Majd az állati termék-előállítást követően begyűrűztek a postagalambsportba is. Elkezdtük „megtámogatni” galambjainkat, s mindeközben rájöttünk, hogy a gyógyszerekkel „csodákat” tudunk művelni. Nem vesztek, s nem hullottak oly mértékben, de csak a közelmúltban eszméltünk/eszmélünk rá egyre többen, hogy „nem is jönnek” annyira jól galambjaink. „Rájöttünk”, hogy a takarításra, az állattal/állatokkal való foglalkozásra, a megfigyelésre szánt idő, munka, jelentős hányadát, a rendszerességet, illetve ezek jelentős részét „kiválthatjuk” „színes víz” itatásával. Az iparszerű állattartás vívmányai galambászatainkba is betörtek. Mivel a haszonállat-tenyésztés adott körülmények között elérhető maximális profitban, ebből adódóan populáció (állomány, állatcsoport) szintű méretekben gondolkodik, az úgynevezett hozamfokozó céllal alkalmazott antibiotikumok alkalmazása a profitorientált állati-termék előállítás esetében busásan megtérült. A sportállattenyésztés azonban merőben más tészta. „Hogy ki, hányadik a csapatbajnokságban, ilyesmivel nem foglalkoztak.” (Szappanos István) A sportállattenyésztés, így a postagalambászat is – követendő esetben - individuumokban (egyedekben) gondolkodik. Elsődlegesen ebből eredően egészen más módon profitorientált. A győztest genetikai többletértékében bízva „pajzsra emelik”. A többire senki nem emlékszik. A galambászatban azonban ennél sokkal ambivalensebb (kétértelműbb) a helyzet. A szemlélet, az értékrend, az értékelési forma mindent meghatároz. Az individuumokban gondolkodó, élhelyezés centrikus belga-holland galambászat számára egyértelműen káros a csúcsegyedek teljesítményének visszafogása. Eltekintve a tenyésztésszervezés genetikai előrehaladást alapjaiban meghatározó szerepétől, talán elég, ha csak magára a formára, mint a pillanatnyi anyagcsere állapot legmagasztosabb szintjére gondolunk… ...de hol vagyunk mi ettől? A galambászat catenaccio-ja A keleti tömb országaiban, - így hazánkban is – a régi időkhöz és a Benelux államokhoz mérten is egyre zsugorodott a galambokra fordítható idő. A galambászok döntő többsége rohan és türelmetlen. Etetés helyett takarmányoz. Behívás helyett beugróra állítja a beugrót. Egyedenkénti felkészítés helyett csapatot pakol. Verseny helyett csapatbajnokságot nyer. Takarítás helyett mélyen almol… Egyedi felkészítés helyett „olt” (akár hetente többször is.). S mivel a galamb állapotából szinte semmit nem lát, megfigyelés helyett „vak” (megelőző) kúrákat végez. S közben észre sem veszi, hogy a galambászat sarkainak (sarokpontjainak) lekerekítésével (tompításával/kiiktatásával) egyre inkább galambtartóvá szelídül. …és a galambtartó számára már az öt befutós értékelési rendszerben is komoly előnyt biztosíthat akár az állomány átlagos állapotának pillanatnyi emelése is. Ezért újabb és újabb, hatékonyabbnál hatékonyabb csodaszereket keres. Az utankénti csapatjelölés sokak számára így is problémát jelent. A csapatok utankénti előre nevezésének mellőzésével kétségkívül lépnénk egyet (előre?). A területi elhelyezkedésből fakadó esélyegyenlőtlenség erőteljes fokozódása mellett, ez a változás magában hordozná a tagság galambok között eltöltött idejének további mérséklését… Továbbcsökkentve galambjaink galambászra gyakorolt zavaró hatását... A tagság zömének már így is régen nyűg ez az egész. Sportunk szinte észrevétlenül frusztrált, kapkodó, ideges, türelmetlen, egymást mardosó emberek rohanásává alacsonyodott. Sorstársaink egyre nagyobb aránya, egyre erőteljesebb pénztelenségében, a család elől a megélhetés egyre nagyobb hányadát kényszerül „kilopni”. Létbiztonságot nélkülöző munkahelyéről gyűjtésre kéretőzik, lopva kukkant a galambházba, lopva, sebtében borítja az etetésre szántat galambjai elé. Asszonyi átkok közt idegesen lesi galambjait, ingerülten bontásra baktat...
8
Akaratlanul is sportunk „sorozatgyilkosaivá” váltunk. Megöltük a szakmát és vele együtt megöltük az örömöt is… Tudom, mást vártak. Hogy mi köze mindennek a galambászathoz?... Kaposvár, 2013-08-12 Vétek János
9
