Mary Silver
Játszd újra, Abigél!
VILÁGOK HARCA
Szörnyű, mély depresszió kerített hatalmába, és ha ez még nem lett volna elég, a reggeli rosszulléteim már nem álltak meg délelőtt tíz óránál, hanem bizony tovább nyúltak, volt, hogy egészen estig. Biztos voltam benne, hogy mindezt Péternek köszönhetem. Ki mást okolhatnék minden bajomért, mint a férfit, akit szeretek, és aki épp egy másik nőt készül feleségül venni? Logikus, nem igaz? Amellett, hogy telesírtam a párnámat minden éjjel – őrület, mit tud kihozni belőlem ez a pasi-, még le is fogytam. Még hogy a szerelem jó dolog! Ki találta ki ezt a baromságot, hadd nevetek a képibe! A szerelem szar! Az ember belebetegszik, és ha engem kérdeznek, bele is halhat. Nézzük csak Rómeót és Júliát, Rudolf főherceget és az ő Máriáját, vagy éppen a Love Storyból Jennyt és Olivert. Mind megszívták… Én pedig, hogy a szerelembe való belehalást, mint olyat elkerüljem, nagyívben elkerültem Kalmár Pétert is. Ha csak megláttam a folyosón, eltűztem az ellenkező irányba, csakhogy ne kelljen szembenéznem vele. Tudom, teljesen igazuk van: ezért a hülye helyzetért Péter egyáltalán nem tehető felelőssé. Az egyetlen, aki hibás, az én vagyok. Ha nem erőltetem a dolgokat, még most is együtt lennénk, és tudom, hogy elszúrtam! A szüleim mindig azt mondták, hogy engem nem olyan fából faragtak, hogy könnyen feladjam. Ez igaz is, csakhogy egy bizonyos ponton túl, már nem éri meg küzdeni, és ezt a pontot akkor értük el, mikor Péter megkérte Laura kezét. Tudom, hogy későn eszméltem és jutott eszembe, hogy mit is akarok valójában, de akkor meg voltam győződve róla, hogy még nem késő. Ezerszer végiggondoltam már, mi lett volna, ha a csendőr nem állít meg, hogy igazoltasson bennünket, vagy ha éppen a rövidebbik utat választjuk akkor délután, de mindannyiszor, mikor mást próbáltam hibáztatni a nyomorúságomért, eszembe jutott, hogy csak egyetlen ember okolható mindezért a káoszért, és az én vagyok. Ami Kalmárék eljegyzését illeti, nem mondhatnám, hogy bárki is különösen nagy lelkesedéssel fogadta volna a hírét. Kőnig álláspontját már ismerik, de még a szerelemben mindenkit támogató Gigus is besokallt, mikor meghallotta, hogy kit készül elvenni Péter. Gedeon próbált jó képet vágni a dologhoz, de azt hiszem, az egész tanári karból ő volt az 330
Mary Silver
Játszd újra, Abigél!
egyetlen, aki úgy isten igazából kirázta volna Kalmárból ezt az őrült ötletet, és két atyai pofonnal magához térítette volna. A dolog szépséghibája az volt, hogy mindez nem Péter, hanem az én ötletem volt. Azt hiszem, erre mondják, hogy a fagyi visszanyalt… Pokoli hangulatban leledzettem tehát, és ez kihatott a munkámra is. Olyan voltam, mint a magnéziumos reklámban a csaj, aki rákiabált a lányára, hogy adja össze azokat a rohadt számokat újra. Semmihez nem volt türelmem, és a világ nyolcadik csodájának tartottam, hogy még egyáltalán életben lehetek ilyen émelygő gyomorral, és ekkora fejfájással. A délutáni foglalkozások sem tükrözték már azt a hangulatot, mint az elején, pedig megfogadtam, hogy ott aztán semmit nem fogok éreztetni. Frászt nem! A gyerekek olyan arcot vágtak végig, mintha Gedeon terrorizálná őket élő, egyenes adásban. Ezt pedig ugyebár nem hagyhattam, hiszen elég, ha én vagyok romokban lelkileg, másnak nem kell rögtön a halálán lennie. Így azon a bizonyos délutánon arra a döntésre jutottam, hogy véget vetek a szenvedéseiknek, és - Gedeon intő szavai ide vagy oda-, visszatérünk a gyökerekhez: újra oldott hangulatban telnek majd az órák. Legalább erre a kis időre elfelejtem majd a bánatom. És használt! Abban a háromnegyed órában egyszer sem jutott eszembe Péter, viszont amint a lányok kiszivárogtak a teremből, rögtön beköltözött a szívembe a fájdalom… Lehunytam a szemem, és megtámaszkodtam az asztal sarkán. Mélyeket lélegezve próbáltam elűzni magamtól a bánatot, de mikor ismét kinyitottam, szembe találtam magam minden gondom okozójával, aki szomorúan nézett rám a gyönyörű kék szemeivel, hogy majd’ megszakadt a szívem. - Hogy vagy? – kérdezte kedvesen, és egy apró mosoly suhant át az arcán. – Nagyon rég nem találkoztunk. - Négy napja – válaszoltam halkan, és ellöktem magam az asztaltól. A hirtelen mozdulattól azonban egy pillanatra megszédültem, és ha Kalmár nem kap utánam, belekóstoltam volna a padlóba, annyi szent. - Szörnyen nézel ki. Voltál orvosnál? - Még nem volt időm rá. - Megígérted. - Ne nyaggass! – ripakodtam rá dühösen, de ezzel csak azt értem el, hogy újabb gyengeség jött rám. Megálltam neki háttal, hogy ne lássa, mennyire rettenetesen érzem magam, mire ő mögém lépett, és vállamat finoman megfogva közelebb húzzon magához. Felsóhajtottam, ahogyan megéreztem hosszú, ölelő karjait, és ajkait, amint a hajamba csókol. 331
Mary Silver
Játszd újra, Abigél!
Istenem, mennyire hiányzott már! De most újra itt van, és nekem kedvem támadt megcsókolni őt, pont úgy, mint régen. - Szükségem van rád – suttogta a fülembe, és én beleborzongtam minden apró érintésébe. – Ne dobj el magadtól, kérlek! - Megnősülsz, emlékszel? – kérdeztem szembefordulva vele, de hosszú karjait még mindig körém fonta. Szabadulásra esélyem sem volt. Ami azt illeti, nem is nagyon akartam. - Azért veszem el Laurát, mert te azt akarod. - Azt akarom, hogy élj! - Engedd, hogy veled tegyem! - A kettő kizárja egymást – válaszoltam, ahogyan kibontakoztam az öleléséből, és egy lépést hátráltam. – Nem lehet, te is tudod. - Összeházasodhatnánk. - Micsoda? – fordultam felé döbbenten, és vadul kerestem arcán egy apró mosolyt, ami elárulja, hogy csak viccelt. De sem mosoly, sem pedig egyéb érzelem nem jelent meg rajta. Ezek szerint teljesen komolyan gondolta. - Ne hidd, hogy én nem rágtam át magam ezerszer ezen a problémán, de azt hiszem, ez az egyetlen megoldás. Ha feleségül veszlek, életbe lép a „míg a halál el nem választ” kitétel, és azt ugye senki sem szegheti meg, tehát együtt maradhatunk. - Te komolyan el akarsz engem venni? - Komolyan. Mit válaszolsz? Hát, lássuk csak, mit is válaszolhat az ember egy olyan ajánlatra, amikor a pasi, akit szeret, megkéri a kezét, hogy egy életre együtt maradjanak. Családjuk legyen és sok szőke, kékszemű kölyökkel népesítsék be a világot? - Nem. - Nem? De miért nem? - Mert azzal nem oldanánk meg semmit. - Hát jelenleg nincs jobb ötletem! - Nekem van. Ha minden áron nősülni akarsz, vedd feleségül Laurát! - Nem akarom. - Eljegyezted. - Na, és akkor mi van? – kiáltott fel kétségbeesetten. – Téged szeretlek és nem őt. És te is szeretsz engem. - Nem kell…
332
Mary Silver
Játszd újra, Abigél!
- Túldramatizálni? Mondd csak, én egyáltalán nem hiányoztam neked? Gondoltál rám, akár csak egy kicsit is? - Ez most nem ide tartozik… - Dehogynem! Hiányoztam néha? Csak egy kicsit. - Nagyon…kicsit. Péter megkönnyebbülten elmosolyodott, mintha valami óriási szenzációt mondtam volna. - Kérlek, Andrea, gondold át! - Nincs ezen mit átgondolni, Péter. A válaszom: nem. - Négy napja nem láttalak –suttogta csendesen - ,azt hittem, belehalok, most pedig kikosarazol. - Nem kosarazlak ki. - Szóval, hozzám jössz? - Nem! Nem megyek, és itt most az én érzéseim számítanak a legkevésbé. Szeretnék veled lenni, de nem annak árán, hogy meghalj! Szóval, szeress bele Laurába, én pedig húzok haza, vissza a saját világomba. Így lesz jó mindenkinek. - Engem kivéve – lehelte maga elé, én pedig aggódva kaptam felé a tekintetem. Azonban, amivel szembesültem, az sokkal jobban megrémisztett, mint eddig bármi: ugyanolyan mély aggodalmat láttam megcsillanni a kék szemekben, akár az enyémben. Péter lassan közelebb lépett, kinyújtotta a kezét, és megsimogatta az arcom. - Kérlek, Andrea, ha csak egy kicsit is szeretsz, menj el orvoshoz, jó? Nagyon betegnek látszol. Sápadt vagy, a szemeid karikásak… - Jól vagyok, ne törődj velem! - Hát kivel törődnék, ha nem veled? - Tényleg semmi bajom. - Ha nem tudom, hogy jól vagy, miként tudnék a feladatomra koncentrálni? Basszus, senki nem tud úgy csapdát állítani, mint Kalmár Péter. És senki nem tud úgy belesétálni egy csapdába, mint én! Ami azt illeti, igaza volt, olyannyira, hogy én hirtelen köpni-nyelni nem tudtam a meglepetéstől. Ügyes, rendkívül ügyes! Szóval, meg kell ígérnem, hogy elmegyek dokihoz azért, hogy Péter nyugodt körülmények között beleszerethessen Laurába. Hogy is hívják ezt? Megvan! Zsarolással egybekötött szíven döfés! - Jól van – bólintottam végül beleegyezőn, és láttam, ahogyan arca kisimul. Megnyugodott kissé. Halványan elmosolyodtam, ő pedig két keze közé fogta az arcom. Lehunytam a szemem. Olyan közel hajolt hozzám, hogy éreztem forró leheletét az arcomon, és egy 333
Mary Silver
Játszd újra, Abigél!
varázslatos pillanatig meg voltam róla győződve, hogy meg fog csókolni, ám mindössze egy apró csókot lehelt a homlokomra. Olyan könnyed volt, akár egy pillangó szárnysuhogása, mégis olyan érzéseket keltette bennem, mintha a föld rengett volna meg a lábam alatt. Szemeim felpattantak és szomorúan figyeltem, ahogyan hátat fordít nekem, és kilép a terem ajtaján. Szörnyen éreztem magam, mintha legalábbis az én életemből sétált volna ki. Néhány pillanatig tartott csupán, míg összeszedtem magam, felkaptam a könyveimet és én is kiléptem a folyosóra. Hogy a hirtelen, gyors mozdulatoktól-e, vagy valami mástól, de szédülni kezdtem, és éreztem, ahogyan kiver a víz. Biztos voltam benne, hogy halálosan sápadt is vagyok, és hogy az emberi kinézettől most olyan távol esem, mint Makó Jeruzsálemtől. Nem voltak hosszú távú terveim, csak egy széket akartam, amire leülhetek, lehetőleg minél hamarabb. Valahogy csak bebotorkáltam a tanáriba, de a hangok, amik eddig mindig vidáman csengtek körülöttem, most csak hullámokban jutottak el hozzám. Mintha a víz alá nyomták volna a fejemet. A kollegáknak csak a sziluettjét láttam, ám ha közelebb jöttek, az arcukat nagyjából ki tudtam venni, de semmi több. Mintha egy teljesen másik világban lettek volna. Rettenetesen éreztem magam. A hasam görcsölni kezdett, mintha egy szikét döftek volna belé. - Kisasszony! Mit mondhatnék, bíztam benne, hogy nem engem szólítanak, és fáradtan kutattam egy szék után, amire aztán úgy hanyatlottam le, mintha most futottam volna le a maratont. - Kisasszony! Nem lehet igaz, szálljanak már le rólam! Nem látják, hogy épp készülök meghalni? - Kisasszony! Mikor a sötétruhás alak közelebb jött, láttam, hogy Gedeon az. Próbáltam nem mutatni, hogy mennyire pocsékul érzem magam, de valószínűleg nem jártam sikerrel, mert leguggolt hozzám, és mélyen a szemembe nézett. - Rosszul van? – kérdezte, mire én megráztam a fejem. - Nem, minden rendben, csak egy kicsit elgyengültem. - Legjobb lesz, ha szólok az orvosnőnek. - Nem kell, köszönöm! – válaszoltam gyorsan, és önmagamat is meghazudtoló gyorsasággal pattantam fel. – Már sokkal jobban érzem magam. - Ha valóban jobban érzi magát, akkor talán beszélhetnénk egy kicsit a munkáról. Azt vettem észre, hogy…
334
Mary Silver
Játszd újra, Abigél!
Gedeon hangja elhalkult, mintha csak a rozoga mp3 lejátszómból merült volna ki az elem. Láttam, hogy mozog a szája, de hogy mit mond, arról fogalmam sem volt. Iszonyat hányinger és görcsroham jött rám. Újra szédülni kezdtem, és a fejem őrültmód hasogatni kezdett. Aztán már csak a saját fájdalmas kiáltásomat hallottam és azt, ahogy a fejem hangosan koppan a padlón. Látni azonban már nem láttam semmit, mert minden elsötétült körülöttem. Újra hallottam a rémült kiáltásokat, de már sokkal erősebben, mint a múltkor. - Segítsen, fogja meg! – kiáltott egy férfi, mire egy női hang válaszolt. - Tappancsot, gyorsan! - Álljanak hátrébb! Éles fájdalom hasított a mellkasomba újra és újra. Mit akarnak velem? Miért fáj ennyire mindenem? Hagyjanak békén! Fáradt vagyok. Annyira nagyon fáradt… Péter…Hol van Péter? Látni akarom… Aztán, valami különös hangot hallottam, ami ütemesen vert: ba-bam, ba-bam, ba-bam…a szívem volt. - Visszajött – szólt egy idegen női hang. - Hála Istennek! – válaszolta a férfi megkönnyebbülten. – Egy pillanatra se hagyják magára! A fejsérülése még mindig súlyos. - A hasi sérülésnél sem látok javulást. Szegénykémet biztosan halálra kínozza a fájdalom… - Maradjanak mellette. Tartsák állandó megfigyelés alatt! Hogy érti, hogy állandó megfigyelés? Hol vagyok? Mi történt velem? Nem kerülhettem vissza a saját időmbe! Nem, még nem. Az lehetetlen! Hiszen a megállapodás úgy szólt, hogy csak akkor térhetek vissza, ha elintéztem mindent. Én pedig még semmit sem intéztem. Péter még nem szerelmes, Gina még a Matulában, Kuncz Feri pedig csak arra vár, hogy lecsaphasson rá… Ez így nem fair. Még sehol sem tartok! Még van két hetem! Vissza kell mennem! Még Pétertől sem tudtam elbúcsúzni…Péter…Istenem, látnom kell még egyszer. Nem mehetek el úgy, hogy el sem köszöntem tőle! Nem lehet! Sípoló, éles hang váltotta fel az eddigi egyenletes pittyegést. Még hallottam, ahogyan a női hang segítségért kiált, aztán ez is elhalt körülöttem. Újra megszűnt a világ, és valami egészen különös, pihentető csend vett körül. A szívem mélyén talán arra számítottam, hogy a félhomályból ismét előtűnik majd Szabó Magda törékeny alakja, csakhogy nem történt semmi. Aludtam. Hogy meddig azt, nem tudom, de nagyon jól esett. Rám fért már, nagyon fáradt voltam. 335
Mary Silver
Játszd újra, Abigél!
Különös állapot volt, mert hiába aludtam, mindent hallottam magam körül, de semmire sem tudtam reagálni. Hallottam az izgatott suttogásokat, és éreztem egy finom, puha kéz simogatását a karomon. Ahogyan a hosszú ujjai a tenyerembe csúsznak, és az édes ajkak megcsókolják ujjaim végét. Volt, hogy napjában többször is. - Ne hagyj itt! – suttogta egy remegő hang. – Meglásd, minden rendben lesz. Csak nyisd ki a szemed, kérlek! Ám én hiába erőlködtem, mozdulni sem bírtam. Mintha a testem nem akart volna engedelmeskedni, pedig annyira szerettem volna látni őt. A gyönyörű, kék szemeket, amint szerelmesen néznek rám, a szép ívű édes ajkakat, amik csak az én nevem suttogják. Tudtam, hogy Péter az. Péter… Éreztem, ahogyan egy könnycsepp legördül az arcomon, és azt is, ahogyan valaki letörli az ujjaival. Magatehetetlenül feküdtem az ágyon, miközben Ő ott volt mellettem. Hát van ennél szörnyűbb? Amikor az, akit szeretsz, ott van alig egy karnyújtásnyira, mégsem érheted el és megnyugtathatod meg, hogy nincsen semmi baj. Néha még a legkisebb távolság is nagyobb, mintha egy egész világ választana el bennünket egymástól… Aztán egy napon minden megváltozott. Nem tudom, miért pont akkor, de a hosszú, megfeszített próbálkozásom végül eredménnyel járt, és sikerült kinyitni a szemem. A hirtelen fény először bántott, majd néhány pillanattal később sikerült hozzászoknom. A hófehér falak, és az ismerős, szúrós illat, valamint az, hogy magányosan feküdtem, egy kórteremben, arra engedett következtetni, hogy nem a XXI. századi magyar egészségügy áldásos „vendégszeretetét” élvezem. Akkor hát mégsem tértem haza. Otthon voltam, ez egészen biztos, de hogy kerültem ide vissza? Vagy az egészet csak álmodtam volna? Fájdalmasan felszisszentem, ahogyan megpróbáltam megmozdítani a fejem. Éles fájdalom hasított belé. Igaz, ez most koránt sem volt olyan erős, mint eddig, de még mindig fájt. Fáradtan lehunytam a szemem, de sok pihenésre nem volt időm, mert a kórterem ajtaja kinyílt, és az ápoló testvér lépett be rajta. Amint meglátta, hogy ébren vagyok, szélesen elmosolyodott, és az ágyamhoz lépett. - Istennek hála, hogy magához tért! – igazgatta meg a takarómat, nehogy megfázzam. – Rettentően aggódtunk magáért. - Mi történt? – kérdeztem rekedten, gyenge hangon. - Elájult – érkezett a halk válasz, és nem lehettem elég fáradt ahhoz, hogy ne figyeljek fel a lehajtott fejre, és az immáron pótcselekvésként végzett ágyneműigazgatásra.
336
Mary Silver
Játszd újra, Abigél!
Mi történhetett? Valaminek történnie kellett, mást különben nem vágna ilyen gyászos arcot a nővér. Megrémültem. Főleg, mikor visszacsengett a fülembe az egyik veszekedésünk Péterrel, amiben szóba került a kisbaba… Istenem, mi a fene történt? Az nem lehet, hogy… Ha igaz, amire gondolok, akkor sosem bocsátom meg magamnak, hogy nem hallgattam Péterre, és nem mentem el időben orvoshoz. Miért nem mondja már, hogy mi volt? Rémültem néztem magam elé és ezt az ápolónő is észrevette, mert halványan elmosolyodott, ám továbbra is néma maradt. - Kérem, mondja el, mi történt! – könyörögtem neki egyre kétségbeesettebben, de ő csak azt válaszolta, hogy hamarosan jön a doktornő, majd ő elmondja. Neki erre nincsen felhatalmazása. Istennek hála, nem kellett sokáig várnom, mert az orvosnő hamarosan belépett, és örömmel konstatálta, hogy még életben vagyok. Elvégzett rajtam pár rutinvizsgálatot, de engem csak egyvalami érdekelt; mi a franc történt velem, amit nem szabad elmondani, és miért hallgat ennyire mindenki? - Nem emlékszik? – kérdezte csendesen, ahogyan leült az ágyam szélére, és mélyen a szemembe nézett, mintha valami bűnt követtem volna el. Nemet intettem, és észre sem vettem, mennyire görcsösen kapaszkodom a takaróm szélébe. Rettegtem attól, hogy mit fogok hallani. - Semmire. - Elájult. - Igen, ez tudom, de mi történt aztán? - Egy pillanatra úgy tűnt, mintha…meghalt volna. - Meghaltam? - Pulzusa nem volt, és lélegezni sem lélegzett – válaszolta komolyan, én pedig ijedten néztem vissza rá. Meghaltam volna? Hogy lehet ez? - Mindenki nagyon megijedt – hallottam meg újra a doktornő hangját. – Péter különösképp. - Péter itt volt? – kérdeztem, és hangom olyan reménykedőn csengett, mintha legalábbis azt mondták volna, megnyerem a lottó ötöst. - Hogy itt volt-e? Alig lehetett kirobbantani. Három napig szinte el sem mozdult az ágya mellől. Most is csak azért nincs itt, mert az igazgató úr maga parancsolt rá, hogy feküdjön le egy kicsit, mert napok óta nem aludt.
337
Mary Silver
Játszd újra, Abigél!
Némán bólintottam, és egy apró mosolyt erőltettem az arcomra. Nem tudtam elrejteni a csalódottságomat, és nem csak azért, mert Péter nem volt mellettem. Valahol mélyen, talán a szívem legmélyén örültem volna, ha mégis várandós lettem volna. Ráadásul éppen Pétertől… - Minden rendben? - Igen, persze – válaszoltam gyorsan. És kimondtam, ami először az eszembe jutott.– Ami azt illeti, meg is könnyebbültem egy kicsit. Már azt hittem… - Hogy terhes? Nos, nem ezzel akartam befejezni a mondatot, hanem azzal, hogy azt hittem valami halálos betegségem van, de a doktornő megjegyzése annyira fejbe vágott, hogy ismét szorítani kezdtem a lepedő sarkát. Lehet, hogy mégis…? - Honnan tudja? - Péter mondta. Borzasztóan aggódott magáért, és kérte, hogy nézzem meg… - És mit mondott még? - Rettentő rosszul hazudik az a fiú – mosolyodott el a doktornő, és a kisasztalhoz lépett, hogy kiadagolja a gyógyszeremet. – A vak is láthatja, hogy nem az unokahúga. - Lassan már mindenki tudja. - Senki más nem tud róla, csak én. Meg Zsuzsanna, Kőnig, Horn Mici, Gedeon…elenyésző, valóban. - A menyasszonya egészen biztosan nem tudja – tette hozzá, majd egy vizes pohárral visszatért mellém. Szófogadóan, ámbár még mindig remegő kézzel vettem be az orvosságot, és lestem minden szavát. Nem szerettem volna, ha rosszat gondol rólam, ezért inkább szólásra nyitottam a szám. - Akkor még nem volt a menyasszonya. - Én aztán nem mondtam semmi rosszat. Az a lány lehet, hogy gyönyörű, de olyan naiv és butuska, hogy kétlem, hogy bármit is észrevett volna az egészből. És, Ön sokkal jobb színésznő, mint amilyen színész Péter. Neki elég csak megnézni a szemét, mikor magára néz. Csupa szerelem, féltés, odaadás. Nem is értem, miért veszi el azt a Laurát, ha egyszer nem szerelmes. Ezt már sokkal inkább magának mondta, semmint nekem, mégis megszállt a lelkiismeretfurdalás, hogy egy olyan férfit szeretek, aki mást nőt készül feleségül venni. De ezt csakis magamnak köszönhetem. Aztán szöget ütött még valami a fejembe. Ha Péter itt volt mellettem, mit szólhatott ehhez Laura? És, ami a legfontosabb, Péter miért képtelen minimális szimpátiával is viseltetni Laura iránt? Talán jobb lett volna, ha nem is térek vissza. Minden egyszerűbb lenne, ha én már nem lennék…Legalábbis ebben a világban. 338
Mary Silver
Játszd újra, Abigél!
Nekem mindenképp, mert most annyira szeretném már látni Kalmárt, hogy gyengeség ide vagy oda, képtelen vagyok megülni a fenekemen. Az ajtó feletti órára pillantottam, délután fél négyet mutatott. Fáradtan hanyatlottam vissza a párnára, és bólintottam, amikor a doki nő arra intett, hogy pihenjek egy kicsit, majd elhagyta a kórtermet. Pihenjek! Könnyű azt mondani. Hogy tudnám lehunyni a szemem, akárcsak egy pillanatra is, mikor Péter bármelyik pillanatban beléphet azon az ajtón! Látni akarom az arcát, minél hamarabb, mert úgy érzem, belepusztulok. Már az sem érdekel, hogy épp Laurával készül az esküvőjére, csak lássam végre! Mintha csak erre vártak volna, az ajtó túloldaláról udvarias kopogás hallatszott, az én szemem pedig ezzel egy időben boldogan csillant fel. Kamaszosan remegő szívvel vártam, hogy az ajtó végre feltáruljon, és meglássam ott Őt… - Jó napot! – lépett be Laura a kórterembe, én pedig próbáltam nem kimutatni a csalódottságom. Elvégre, kedves, hogy meglátogat, nem igaz? Ekkor még legalábbis azt hittem. – Örülök, hogy jobban van. - Köszönöm! – válaszoltam udvariasan, és figyeltem, ahogyan közelebb jön. Volt valami a járásában, és az egész megjelenésében, ami feledtette velem azt a képet, amit őriztem róla. Egyáltalán nem tűnt olyan törékenynek, mint eddig. Éppen ellenkezőleg, nagyon is határozott volt, ahogyan mellém lépett, és megállt tőlem egy karnyújtásnyira. Fenyegetve éreztem magam, ahogyan fölém magasodott, és hirtelen visszatért egy régi kép. Legutóbb Áron közelében éreztem magam ilyen kellemetlenül… - Nagyon aggódtunk magáért – folytatta csilingelő hangján, és kedvesen elmosolyodott. – Főleg Péter. Itt volt az unokatestvére mellett három álló napon át. - Ez igazán kedves tőle. - Túl kedves. Szerelmes magába – közölte játszi könnyedséggel, ahogyan lehúzta a kesztyűjét finom kezéről, és kigombolta a kabátját, majd szemöldökét felhúzva nézett rám, mintha nem értené, min vagyok úgy megütközve. – Azt hittem, tudja. Péter sosem mondta, de látom rajta, és be kell vallanom, nagyon megrémültem, amikor meghallottam, hogy rosszul lett. Rettegtem, hogy talán várandós… Az anyád, te kis szuka! Eddig én is rettegtem, de most már azt kívánom, bár igaz lett volna! - …de hála az Úrnak, ez nem következett be! – fejezte be mosolyogva. – Péter az én vőlegényem, és ne higgye, hogy elengedem magam mellől, akárcsak egy pillanatra is! - Megnyugodhat, semmi sincsen köztünk! - Ajánlom is! 339
Mary Silver
Játszd újra, Abigél!
- Andrea! – robbant ki az ajtó, és Péter robogott be rajta, mint egy élő cáfolataként az imént elhangzottaknak. Volt egy olyan gyanúm, hogy észre sem vette Laurát, mert egyenesen az ágyamhoz lépett, és csak akkor figyelt fel a lányra, mikor az a másik oldalalom felemelkedett mellőlem. Egy pillanat alatt rendezte a vonásait, és finoman meghajolva köszöntötte a menyasszonyát. – Nem számítottam rá, hogy itt találom. - Csak beugrottam megnézni az unokatestvérét – mosolyodott el Laura, és már újra az a naiv kislány volt, aki hónapokkal ezelőtt. Piszok jó színésznő! - Elmondtam neki, hogy mennyire aggódtunk érte mindketten, és hogy mennyire boldog vagyok, hogy újra köztünk van. Na, persze. Alig két perce még azt akarta, hogy elpatkoljak. Még hogy örül! Dühöm határtalan volt, ám megnevelt már annyira az élet, hogy egy pillanatra se mutassam ki az érzéseimet. Csalódottságom viszont minden mérgemet felülmúlta. Hogy lehettem ennyire rossz emberismerő? Még hogy Áron és Laura különböznek egymástól! Na, hiszen! Mindkettő ugyanolyan gátlástalan, és biztos voltam benne, hogy előbb-utóbb majd kinyírják egymást. Hogy miért gondolom ezt? Hát kérem, ha a nő szerelmes abba a pasiba, akire a bátyja vadászik, akkor itt valaki sírni fog, és félreértés ne essék, Áron lesz az, aki majd sírva nyargal az asztal alá, és ott fog szűkölni a húgától való félelmében. Nincs veszedelmesebb, mint egy szerelmes asszony. Hiába próbáltam azonban elképzelni az említett a képet, nem volt rá alkalmam, mert a kórterem ajtaja ismét kitárult, és Gedeon lépett be rajta Zsuzsannával és Gigussal a nyomában, őket pedig az orvosnő kísérte. Meglepetten torpantak meg, mikor látták, micsoda csődület volt már idebent, és már fordultak is volna kifelé, de Laura megállította őket, hogy maradjanak nyugodtan, mert ők úgyis menni készülnek Péterrel. Kalmár kérdőn a lányra pillantott, jelezve, hogy ő még csak most jött és esze ágában sincsen elmenni. Felém fordult, kedvesen elmosolyodott és kérdésre nyitotta a száját, de Laura megelőzte őt. - Nekünk tényleg mennünk kell! – karolt bele Péterbe, és olyan közel húzódott hozzá, hogy egyértelmű volt az üzenete: ő az enyém. - Én még szeretnék… - Megígérte, hogy elvisz sétálni. - Igen, tudom, de a séta még… - Kérem, Péter! Annyira vártam már ezt a délutánt. Kalmár szomorúan rám pillantott, majd lassan bólintott. Laura győzött. Megint. Mielőtt azonban kiléptek, tekintetem még találkozott Péter szemeivel. Tudtam, hogy aznap még újra látom. 340
Mary Silver
Játszd újra, Abigél!
- Micsoda kis kurva! – hangzott fel Gigus nem éppen szívélyes megjegyzése Laurára, mikor az ajtó becsukódott mögöttük. Egyszerre kaptuk a fejünket a tanárnő felé, de az nem zavartatta magát különösebben. Gedeon ugyan megjegyezte, hogy a káromkodás mindenképp bűn, még ha igazság is szökken ki az ember fogainak kerítésén. Hát most vagy én vagyok ilyen rossz hatással mindenkire, vagy itt tényleg mindenki megőrült. Minden esetre, nagyon jól esett, hogy körülöttem voltak, és éreztem, hogy fontos voltam nekik. Még Gedeonnak is, aki szerint Péter kellően őrült, hogy eljegyezte Laurát, és elképzelni sem tudja, mi vihette erre az ostobaságra. Nem tudom, hogy vannak vele, de ha Szabó Magda látná, hogy a szigorú Torma Gedeon, a Matula félelmetes igazgatója ilyen szeretetteljesen beszéljen bárkiről is, mint ahogyan tette, egészen biztosan megrángatta volna a vállánál fogva, hogy térjen vissza régi önmagához. Ami azt illeti, mindig kedveltem Gedeont. A regényben ugyan nem kis önkényurat testesített meg, de ha elengedi magát, a mi világunkban iszonyat nagy party arc lenne az öreg, az tuti. - Nem is értem Pétert, hát hová tette a szemét? Az eszéről nem is beszélve– szörnyülködött Gigus immáron sokadjára, és a többiek ismét eggyel többször próbálták elterelni a beszélgetés egyre kínosabb folyamát. – Egyáltalán nem illenek össze. Szép lány, de üres. Butuska. Ami azt illeti, butának épp nem mondanám a számító kis dögöt. Nagyon is okos… - Ne fárasszuk a kisasszonyt! – emelkedett fel helyéről Zsuzsanna és kedvesen rám mosolyogott. – Biztosan még pihenni szeretne egy keveset. - Igaza van, Zsuzsanna testvér- hagyta helyben Gedeon, és az ajtó felé terelte a látogatókat. Gigus ugyan maradt volna még, de igaz, ami igaz, jól esett volna egy kis pihenés, így mikor végre egyedül maradtam, és átgondolhattam a dolgaimat. Gyors számvetést végeztem: Mit is mondott az az idegen férfi hang? Súlyos fejsérülésem van és a hasi…Akkor lehet, hogy ezek a fájdalmak a saját világomból jöttek? Istenem, bár tudnék valami biztosat! És Péter meg Laura…Annyi minden történt, és olyan fájdalmas volt, ahogyan belegondoltam, hogy az én ostobaságom miatt Kalmár egy olyan lánnyal készül összekötni az életét, mint Laura. Szeretem őt, hogy az ördög vinné el! Szomorú arccal ereszkedtem vissza a párnára, és lehunytam a szemem, hogy egy kicsit pihenjek. Hogy mennyi ideig alhattam, azt nem tudom, de mikor legközelebb kinyitottam a szemem, már Péter mosolygott vissza rám. Álmosan elmosolyodtam. Meg voltam győződve róla, hogy csak álmodom. Nem lehet, hogy valakinek ilyen gyönyörű kék szemei legyenek, mint neki. - Hogy érzed magad? – kérdezte. 341
Mary Silver
Játszd újra, Abigél!
- Jól. Egy kicsit pihentem… - Nagyon jól tetted. - Hol hagytad Laurát? - Hazakísértem. Már idegesített az állandó nyafogása. - Nem szabad róla így beszélned – figyelmeztettem fáradtan, mire ő megrázta a fejét, megfogta a kezem, és megcsókolta az ujjaimat. Tágra nyitott szemekkel, mozdulatlanul figyeltem, ahogy lassan előrehajol, majd finoman ízlelgetni kezdte az ajkaimat, és pedig viszonoztam minden mozdulatát. Mire legközelebb feleszméltem, már olyan szenvedélyesen csókolóztunk, mintha a világ legtermészetesebb dolga lett volna, hogy egy pár, akik nem rég vált szét, folyvást így tenne. Beletúrtam sűrű, szőke hajába, és még közelebb húztam magamhoz. Éreztem, hogy elmosolyodik, majd kinyújtotta a kezét, és megsimogatta az arcom. Amint a hideg fém a bőrömhöz ért, mint akit áram csapott meg, úgy húzódtam el tőle. - Mi a baj? – kérdezte félig lehunyt szemmel, kissé rekedt hangon. - Nem szabad – ráztam meg a fejem ellenkezve. - Miért nem? Némán megfogtam azt a kezét, amivel az imént megsimogatta az arcom, és a kórterem pislákoló lámpájának fényében megcsillant Péter ujján a jegygyűrűje, aminek hűvös érintése az imént teljesen kijózanított. Kalmár mondani akart valamit, de én újra csak nemet intettem, majd egy apró csókot nyomtam a szája szegletébe, mint egy búcsúzóul, köszönetet mondva az együtt töltött csodálatos hónapokért. - Ne tedd ezt velem, kérlek! – suttogta szinte hangtalanul, és megsimogatta a hajam. Mindig is szerettem, ahogyan hosszú ujjai a hajszálaimmal játszottak, amik úgy peregtek ujjai közt, akár a homokszemek. – Nem vagyok szerelmes. Legalábbis Laurába nem. Nem kényszeríthetsz bele egy ilyen házasságba! - Ne mondd ezt! Így is elég nehéz… - Ha neked is olyan szörnyű, akkor miért kínozzuk egymást? - Megígérted. Egy egészen rövid pillanatra összekapcsolódott a tekintetünk. Az övéből mélységes szomorúság, az enyémből pedig csalódottság tükröződött. Ő azon bosszankodott, hogy annak idején ilyen könnyedén belement az alkunkba, én pedig azon, hogy egyáltalán megemlítettem ezt az alkut. Péter némán bólintott, majd megfogta a kezem. Kérte, húzódjak arrébb, és ő mellém feküdt. 342
Mary Silver
Játszd újra, Abigél!
- Mit csinálsz? – kérdeztem halkan, mire megcsókolta a homlokom, lehunyta a szemeit és hosszú karjaival átölelt és magához húzott. - Ölelem a nőt, aki szeretek és akit halálom napjáig szeretni fogok – válaszolta csendesen. Szomorúan elmosolyodtam, és én is lehunytam a szemem, majd mellkasára hajtva a fejem, egymás kezét fogva léptünk át az álmok földjére.
343
