Egyenlőség gyerekszemmel

Egyenlőség gyerekszemmel Egyenlőség gyerekszemmel | Az EBH ifjúsági akciójának információs kiadványa

Az Egyenlő Bánásmód Hatóság ifjúsági akciójának információs kiadványa

1

Egyenlőség gyerekszemmel | Az EBH ifjúsági akciójának információs kiadványa

2


„Remekművemet megmutattam a felnőtteknek, és megkérdeztem, megijedtek-e a rajztól?” A kis hercegben a felnőttek az elefántot emésztő óriáskígyós rajzra néztek és azt felelték: „Miért ijednénk meg egy kalaptól?” Az Egyenlő Bánásmód Hatóság (EBH) ifjúsági akciójának rajz- és novellapályázatára benyújtott alkotások megfejtése viszont nem jelenthet gondot közülünk a legfantáziátlanabbaknak sem. A teremtett világ sokféleségének nyilvánvalósága tárul elénk. De az, ami az élet kimeríthetetlen gazdagságának, kreatív formaerejének örömmel fogadott megnyilvánulása a természetben, a társadalomban nagyon könnyen vezethet drámai szituációkhoz, már a gyerekek között is. A 8-18 éves korosztály diszkriminációval kapcsolatos tapasztalatait, a hátrányos megkülönböztetésről megfogalmazott véleményüket, a toleranciáról kialakított elképzeléseiket látva, a vizuális üzenetek egyértelműen dekódolhatóak: látjuk, értjük, éljük. Az Egyenlő Bánásmód Hatóság „Diszkrimináció elleni küzdelem – a társadalmi szemléletformálás és hatósági munka erősítése” című TÁMOP-5.5.5. programjában 2010 tavaszán meghirdetett „Fiatalok a diszkrimináció ellen” az ifjúsági akció művészeti pályázatra 357 képzőművészeti pályamű és 59 novella érkezett. Az alkotásokat 31 alkalommal mutattuk be eddig országos vándorkiállításunkon, és a képeket visszük

konferencia-, tréning- és workshoprendezvényeink helyszíneire is. Plakátjainkon, szórólapjainkon, hírleveleinken és minden egyéb rendelkezésünkre álló kommunikációs felületen elhelyezzük e műveket, mert létezésük számunkra az Egyenlő Bánásmód Hatóság munkáját segítő folyamatos inspiráció forrása. Szeretnénk ezért nap mint nap találkozni velük. Kedves Fiatalok, Gyerekek! Persze, nincs akkora kígyó, amekkora el tudna nyelni egy elefántot, ami azonban nemcsak a mérete miatt érezheti magát biztonságban. A dzsungel könyvében éppen Váti, az elefánt tudja legjobban a vadon törvényét, a tisztelet, az elfogadás és a barátság mesterszavait. Műveitekből az derül ki, hogy a mesterszavakat Ti is ismeritek! Mi pedig Baluval együtt örvendezünk: „Szóval senkitől nem kell félnetek!” A díjazott alkotások becses gyűjteményét most kiadványunkban a résztvevők és az érdeklődők elé tárjuk. Köszönet Mindazoknak, akik létrehozták, és azoknak, akik az alkotó munkához segítségükkel hozzájárultak!

Béltelki Natáliának, Fehér Andreának, Kóti Dorinának, Kis Pannának, Jónás Sándornak, Affiah Udeme Godwinnak, Szvetnyik Péternek, Porst Benedeknek, Munkácsi Enikőnek, Kovács Dórának, Vajda Márknak, Asperján Benjáminnak, Bozsóki Márknak, Zsámboki Laurának, Karacs Krisztinának, Tóth Krisztofernek, Shytylya Dájánának, Farkas Fanninak, Nádas Kittinek, Albert Fanninak, Libor Ádámnak, Józsa Adrienn Beatrixnak, Leitner Veronikának, Magyar Noéminek, Szücs Tamásnak, Csapó Krisztinának, valamint felkészítő tanáraiknak: Dékányné Varga Krisztinának, Rab Beatrixnak, N. Bere Annamáriának, Pajtásné Hatvany Évának, Auer Miklósnénak, Hodosi Ibolyának, Kun Attilánénak, Csúzdi Szabó Erikának, Józanné Leskó Gabriellának, Vad Józsefnénak, Németh Attilának, Vitárius Nikolettának, Lapu Mártának, Gulyásné Vass Veronikának, Veres Erzsébet Emőkének, Mezei Péternek és Horváthné Szolovjov Zsuzsának.

Honecz Ágnes elnök Egyenlő Bánásmód Hatóság

3


Leitner Veronika Részletek a naplómból 1. helyezett

Minden nap ugyanolyan. Igazán változhatna valami. Nem félek, és nem vagyok dühös. A szemem rettenetesen fáj, de legalább az orrom már nem vérzik. Furcsa, de szinte üresnek érzem magam. Nem szoktam panaszkodni, most sem teszem, csak leírom, mi történt, hogy valaki egyszer még tanulhasson belőle. Nem tudom, mit, talán jó modort. Vagy emberséget. A cigányokat nem szeretik, de legalábbis nem nézik őket jó szemmel. Ezt már akkor megtanultam, mikor beléptem az általános iskola kapuján. Ennek ellenére azt kívánom, bárcsak maradt volna minden úgy, mint az általánosban: akkor nem volt ennyi probléma velem, körülöttem, miattam, vagy mondjuk, ahogy akarjuk. A kisgyerekek egyszerre kimondják, ha valami nincs rendben, ha valami nem tetszik nekik. Ők legalább kimondják. Ennek megfelelően néha itt is megkaptam, hogy „hülye cigány”, de mindig csak akkor dobálóztak ilyenekkel, ha éppen összevesztünk valamin. Mondhatni, hirtelen felindulásból sértettek meg ilyesmivel, de ezt nem is nevezném sértésnek így utólag – persze, akkor igenis sértő volt –, hiszen csak kerestek valamit, amivel megbánthatnak, s a származásom mindig jó okot szolgáltatott ehhez. Én is visszakiabáltam rájuk valamit, és ezzel rendben is voltunk. Ezek a megsértések-megbántások soha nem abból származtak, hogy valaki eleve gyűlölt volna, amiért az vagyok, ami. Pusztán a játékok adta nézeteltérések szültek ilyen veszekedéseket. Akkor azért szóltak be, mert nem tudtunk megegyezni, hogy a labda kint volt-e a vonalon vagy sem.

4

Néhány óra múlva már senki sem emlékezett az ilyen gyerekes vitákra. Ma viszont nem mondják a szemembe, hogy mi a bajuk velem, nincs semmilyen labda, és az egyetlen vonal az, ami engem választ el tőlük. Szerencsére nem az egész suliról, és nem is az egész osztályról van szó, csupán a nagy többségről. Azokról, akik szeretnek felsőbbrendűen viselkedni. Ők nem mondják ki, mi a probléma, egyszerűen csak nem tekintenek embernek. Valahányszor mondok valamit, egy pillanatig úgy néznek rám, mint egy idegenre, aztán tudomást sem vesznek rólam... A karom újra kezd fájni, ezért megpróbálom röviden összefoglalni a történteket, hogy kevesebbet kelljen írnom. Az osztályban van egy fiú, a Laci. Régebben, azt hiszem, barátok voltunk. Olyan réginek tűnik ez az emlék, mintha csak álmomban volna. Talán valóban álmodtam. A ma történtek szerint ő sem emlékszik már… A mai napon Laci történetesen mindenkinek megmutatta vadonatúj telefonját. Valóban jó kis mobil volt, kamerával, MP3-lejátszóval, meg minden egyébbel, ami nélkül manapság nem telefon a telefon és nem ember az ember. Laci az ő laza és közömbös stílusában már korán reggel kirakta a mobilt a padra, és a félig lesütött szemével mintha csak ezt mondta volna: „Nem olyan nagy szám ez a mobil, de azért mégis csak a legjobb, és mégis csak az enyém.” Persze az egész osztály odasereglett, és a csodálni való ereklye kézről kézre járt. Azt hiszem, még Laci kisöccse, Misi is besettenkedett néhány osztálytársával a „nagyok” közé, hogy

eldicsekedhessen, mije van az ő bátyjának. Laci persze lazán és közömbösen kihessegette a kisebbeket, mondván: nekik semmi keresnivalójuk nincs itt. Miután Laci már elég elismerő pillantást szedett össze, és mellékesen a csengő is megszólalt, csak úgy, lazán és közömbösen zsebre vágta a telefont, és megkezdődhetett a tanítás. Nem mondom, valamennyire irigyeltem azt a mobiltelefont. Ki ne szeretne ilyen szuper holmikkal suliba járni? Talán, ha annyi pénzem lenne, mint a Laciéknak, engem is figyelembe vennének néha. De le merném fogadni, hogy ezzel az érzéssel nem voltam egyedül. Volt, aki a következő szünetben is meg szerette volna nézni az új szerzeményt, sőt volt, aki még később is. Laci pedig büszkén mutogatta mindenkinek, persze csak az ő laza és közömbös stílusában. Tesióra előtt még láttam, ahogy Laci gondosan elrakta a táskájába a telefont. A pillantásunk találkozott, mikor összehúzta a cipzárt. – Na, mi az? Meg akarod nézni? – kérdezte jól ismert stílusában. – Kösz, nem – válaszoltam. – Én nem adnám oda neki – kapcsolódott be a beszélgetésbe egy másik srác is, majd hátat fordítva nekem hozzátette: –, még összemocskolná a kezével. Ehhez már hozzászoktam, úgyhogy nem is figyeltem rájuk. A tornaóra kegyetlen volt – de mi volt ez ahhoz képest, ami még utána következett! Röplabda után összeszedtük az egyik fiúval a labdákat, mert ezen a héten mi vagyunk a szertárfelelősök. Zoli – akivel behordtuk a labdákat – egész


Bozsóki Márk / Lilában 12 éves / Szentendre II. kategória 1. helyezett

5


normális srác, de ez nem újdonság, ő mindig mindenkivel rendesen viselkedik. Miután eldumáltuk az időt, kissé késve értünk az öltözőbe. Amikor beléptünk, minden szem ránk szegeződött. Jobban mondva rám. Laci a hátizsákjánál állt, a többiek – szinte döbbent rémülettel – körülötte. – Mi történt? – kérdezte Zoli. – Valaki ellopta a telefonját – hangzott a válasz az egyik sráctól. Egyperces néma csend után Laci rám nézett. – Bárki is tette el, adja vissza! – mondta, de már ezzel a „bárkivel” egyértelművé tette, hogy számárára ki a tettes. – Ne nézz így rám. Nem én voltam – mondtam. – Persze, mert ti nem loptok, ugye? – kérdezte valaki. Tudtam jól, hogy ez a „ti” a „te fajtádat” jelenti. Nem válaszoltam. – Add vissza – mondta most már Laci is. – Nem akarok balhét. – Én sem. Mondom, hogy nem én voltam. – Ne szórakozz, láttam, hogy néztél rá! Add vissza! – Ha akarod, kutasd át a cuccaimat. Nincs nálam. Nem loptam el semmit. – Persze, hogy nincs nála – kiáltotta egy fiú. – Eldugta valahova. Laci fenyegetően közelebb lépett hozzám. – Megmondtam, hogy nem akarok balhét. Hová tetted? – Hagyj békén! – mondtam, és elkezdtem pakolni a tornazsákomba. – Én nem hagynám, hogy így beszéljen velem!

6

– szólt az iménti fiú, majd hozzátette: – De főleg azt nem hagynám, hogy ellopja a mobilomat. A következő pillanatban Laci hátrarántott a karomnál fogva, és behúzott egyet. – Hová tetted? – kiáltotta. A többiek kisebb kört formáltak körülöttünk. Senki nem avatkozott bele. Eddig soha nem értettem, miért mondják mindig a balesetek és a vészhelyzetek után, hogy minden olyan gyorsan történt. Most már tudom. Ilyenkor tényleg minden esemény felgyorsul. Nem tudom, hány ütést kaptam, mikor kerültem a földre, és hogy Laci volt-e egyáltalán a támadóm. Mintha ütöttek, pofoztak, rúgtak volna egyszerre, de lehet, hogy csak nekem tűnt így. Fájdalmat éreztem a karomban, a bordáimban, és egy idő után észrevettem, hogy vérzik az orrom. Valaki – talán éppen Zoli – leszedte rólam Lacit. Dühösen felegyenesedett, és levegő után kapkodva rám kiáltott: – Hol a telefonom?! Nem bírtam válaszolni, csak a fejemet ráztam, hogy nem tudom. Próbáltam valahogy feltápászkodni, de kevés sikerrel. Az orrom továbbra is vérzett. – Hazudik! – kiáltotta egy fiú, és már szinte lendületet vett, hogy belém rúgjon, mikor kinyílt az öltöző ajtaja. Mindenki megijedt. Attól féltek, tanár nyit ránk. Aztán megpillantottuk Misit, Laci öccsét. – Ti mit csináltok? – kérdezte rémülten, ahogy meglátta a vért a padlón. – Tűnj innen! – kiáltotta Laci, és rá is csapta volna az ajtó, ha Misi elő nem húzza a zsebéből a kezét – és vele együtt a telefont.

– Kölcsönvettem megmutatni a többieknek, míg ti a tesiórán voltatok. De nem történt semmi baja! – tette hozzá ijedten, mikor látta bátyja feldúlt arcát. Laci kitépte a kezéből a telefont, mire Misi elrohant. A többiek tanácstalanul figyelték az eseményeket. Újra rám szegeződött minden szem. Most már nem gyűlöletet láttam a fiúk szemében, hanem valami újat. Sajnáltak, sőt, mintha együtt éreztek volna velem. Nevetni lett volna kedvem, hangosan, teli torokból, vagy számon kérni Lacit, hogy na, látod, én megmondtam! De mire lett volna jó mindez, hiszen erőm sem lett volna hozzá… Valaki felsegített a padlóról, leültettek egy padra, és hoztak hideg vizes törölközőt is. Hagytam, hadd ápolgassanak. Hadd enyhítsék a lelkiismeretüket. Jólesett, hogy nem hagytak a földön, hogy segítettek, de ezzel az érzéssel együtt azt is tudtam, hogy holnap újra lesznek olyanok, akik emberszámba sem vesznek. Majd újra kezdődik minden. Laci is leült velem szemben, a térdére könyökölt, a fejét a tenyerébe hajtotta és csak bámult maga elé. Nem akartam ránézni, de a zavart és a feszültséget így is éreztem. – Azért ezt mégsem kellett volna – mondta valaki. – Én nem tudtam, hogy… – kezdte Laci, de nem fejezte be a mondatot. – És mit vártál, ha agyonütöd, jobb lesz?! – kérdezte Zoli szemrehányóan. – Ha hagyja, hogy szó nélkül elvigye a mobilját, az megoldás? – De hát nem vitte volna el, mert nem is volt nála! Mindnyájan Laci ellen fordultak, csak néhány


Jónás Sándor / Barátok 10 éves / Kocsord I. kategória különdíjas

7


srác ült mellette és nézett felém ellenségesen. Ám hiába állt most mellettem a fél osztály, nem éreztem magam jobban. Tudtam: ha Misi nem jön be, akkor talán végignézik, ahogy Laci tovább üt. Utólag könnyű jó embernek lenni, de akkor sem szóltak egy szót sem. Zolit kivéve persze – de hát ő az osztály lelkiismerete. – Sajnálom – mondta bűnbánó hangon Laci. Nem tudtam, mit kellene válaszolnom. Nem mondhattam, hogy semmi baj, minden rendben, mert semmi sem volt rendben. Még jó, hogy ez volt az utolsó óránk. Lassan összepakoltam a cuccaimat. A többiek is nekiálltak szótlanul öltözni. A mosdónál megmostam az arcomat és láttam, hogy a víz, amit lemostam, rózsaszínűre színeződött. Belepillantottam a tükörbe. Láttam az arcomat, és egy pillanatra azt éreztem, hogy gyűlölöm ezt az arcot. Nem azért, mert a szemem alatt kezdett egyre sötétebbé válni az egyik ütés helye, és ez holnapra valószínűleg nagyon ronda lesz. Nem, egyszerűen csak azért, mert ez az arc mindig gondot fog nekem okozni. Nemcsak most, nemcsak itt az öltözőben, hanem az életben, a nagyvilágban, és mindenhol, ahol emberek élnek… Aztán szembenéztem önmagammal, és legszívesebben lekevertem volna magamnak egy pofont – persze nem tettem, hiszen így is eléggé fájt már az arcom a pofonoktól. De igazán megérdemeltem volna. Ha mások nem tisztelnek, kigúnyolnak, akkor én is gúnyoljam ki önmagam és szégyenkezzek a semmiért? Azt már nem. Szégyenkezzen az, akinek van miért.

8

Lacira sandítottam. Még mindig magába zuhanva ült a padon, és csak meredt maga elé. Némán elhaladtam előtte, aztán hazajöttem. Tévedtem. Azt hittem, hogy ma is minden olyan lesz, mint a tegnapi dolog előtt. De nem, ma minden más volt. Többen odajöttek hozzám, megkérdezték, hogy vagyok, fáj-e még a fejem, a karom. Jólesett a kitüntető figyelem, de nem akartam, hogy ezek után csak azt lássák, hogy én vagyok a szegény áldozat. Nem akarom, hogy mindenki úgy tekintsen rám, mint a fiúra, akit megvertek, akit sajnálni kell. De főleg ne tekintsenek rám úgy, hogy én vagyok az a fiú, aki ártatlan volt a telefonügyben, és ezért biztos, hogy soha semmi rosszat nem csinál. Nem akarom, hogy rosszabbnak lássanak, mint ami vagyok, de azt sem, hogy jobbnak. Ha ugyanolyannak látnak, mint minden embert, az nekem bőven elég. Egy tanárnő is megkérdezte az egyik órán, mi történt. Az egész osztály rám nézett. Nem akartam áruló lenni, csak annyit mondtam, hogy összeverekedtem egy sráccal. – Azt látom, hogy verekedés volt, de miért? – kérdezte a tanárnő. Nem tudtam, mit kellene mondanom, aztán eszembe jutott egy viszonylag elfogadható magyarázat.– Egy lány miatt verekedtünk… A tanárnő mintha elmosolyodott volna egy pillanatra, aztán komoly hangon hozzátette: – Akkor sem az a megoldás, hogy össze kell verekedni. Meg is beszélhettétek volna a dolgot, ahogy kulturált fiatalemberekhez illik, nem igaz?

Hiszen az állatok szoktak egymásnak ugrani. Azért remélem, hogy most már jobban vagy. Laci rám nézett, de nem tudom megmondani pontosan, mi volt a szemében. Köszönet, hogy nem mártottam be, és szégyenkezés is azért, amit tett. Nagyszünetben aztán ő is odajött hozzám. Újra bocsánatot kért, de nemcsak a tegnapiért, hanem – ahogy ő mondta – mindenért, amivel ő és a többiek megbántottak. Kezet fogtunk, mondhatni megtörtént a nagy kibékülés. A nap további részében folytatódott a „beteglátogatás” az osztálytermünkben. Olyan diákok jöttek érdeklődni a hogylétem felől, akik már évek óta szóba sem álltak velem. Nagyon jó nap volt, de magamban mosolyogtam rajtuk. Arra gondoltam, ez az egész vajon meddig fog tartani. Másfél hét telt el az öltözős balhé óta. Az arcom már egész szépen meggyógyult, a karom pedig an�nyira jól van már, hogy a mai tesiórán én is beálltam kosarazni. Ami az osztálytársakat illeti, most tényleg megváltozott valami. Persze most már nem gyűlik körém a fél osztály minden szünetben, mint legelőször, és a többi diák sem zarándokol a termünkbe, hogy felőlem érdeklődjön, de azért mégis sokkal jobb most minden. Úgy érzem, elfogadtak. Sőt, inkább befogadtak. Nem mondom, még most is akadnak kivételek, például az a fiú, aki Lacit is bíztatta az öltözőben, de kivételek mindig is voltak és lesznek is, ahogy olyan emberek is, akik soha nem fogják elfogadni a származásomat. És így engem sem. Nem jó, hogy ebbe bele kell törődnöm, de a mai világban


Kis Panna / Kirekesztve 8 éves / Budapest I. kategória 3. helyezett

9


úgy érzem, nem tehetek mást, és jelenleg nem is akarok: én már annak is örülök, hogy a diákok legnagyobb része úgy bánik velem, mint bárki mással az osztályban. Sem jobban, sem rosszabbul. Pusztán emberként. Lacira visszatérve, ma is dumáltunk a szünetben. Mintha régen barátok lettünk volna. Talán tényleg azok voltunk. És ez most neki is eszébe jutott. Órák után lementünk focizni a pályára, fiúk-lányok vegyesen. Éppen én rúgtam labdát, mikor az egy kissé kigurult a vonalon, de még vissza tudtam hozni. Az egyik lány észrevette, azt mondta, kint volt. Erre én azt mondtam, hogy nem volt kint. Ő azt, hogy de igenis kint volt. Nevetnem kellett. Megint úgy vitatkoztunk, mint régen: azon, hogy kint volt-e a labda, vagy sem… Aztán megjátszott haraggal a hangjában ezt kérdezte: – Szerinted azért, mert én lány vagyok, nem ismerem a szabályokat?! Igaza volt. Nem csak abban, hogy kint volt. Abban is, hogy azért, mert lány, még ugyanolyan jó játékos, mint bárki. Ugyanolyan játékos, ugyanolyan ember. Ha mást nem is, de ezt a leckét már megtanultam.

Affiah Udeme Godwin / A kirekesztettség 10 éves / Körmend I. kategória, különdíjas

10


Magyar Noémi Engem érdekel 2. helyezett

– Tudja mit? Valójában nagyon utálok itt lenni! Ki nem állhatom ezt a szobát, a csöveket, az elmebajos embereket körülöttem, a nővéreket, de legfőképpen magát utálom! Egy pillanatra megállt a levegő a szobában. A doktornő rám meredt, majd mintha meg sem szólaltam volna, tovább kapcsolgatta a fejem feletti falra rögzített gépet, ami a vérsejtjeim számát mutogatja már három hete. – Nem akarok elhamarkodni semmit – mondta nyugodt hangon az orvos, miközben a kórlapomra firkantott valamit –, de szemmel látható az állapotod javulása az elmúlt öt napban – mosolygott rám piros keretes szemüvegén keresztül. – Ez fantasztikus! Tehát elmehetek egyedül a WC-re is? – kérdeztem gúnyosan, miközben már le is szálltam a magas ágyról és a folyosó felé tartottam. – Azért csak óvatosan! – hallottam a hátam mögül. A végtelennek tűnő folyosón kétféle emberrel lehetett találkozni. Az egyik kategória tagjai fontoskodó képpel rohangáltak összevissza, a maradék pedig már-már élőhalottként vonult, akik talán még ünnepeltek is volna minden megtett lépés után, ha bármilyen érzelemkifejezésre képesek lettek volna. A mosdóba lépve a tükörhöz mentem, és amint belenéztem, úgy éreztem, én is a második csoportba tartozom. Az a lány ugyanis, aki két hónapja még vállig érő, dús szőke hajjal és széles mosollyal rohangált a középiskola folyosóján fontosabbnál fontosabbnak hitt dolgokat intézve, már sehol sem volt. Egy, a lány számára ismeretlen, szürkés arcú, fáradt szemű, zombinak titulált lény nézett vissza a tükörből.

Összevont szemöldökkel néztem magamra. Egy másodpercre elillant belőlem minden humorérzék, és úgy éreztem, elkeserítő így látni magam 17 évesen. Végül megigazítottam a kendőt a fejemen, majd ahogy kiléptem az ajtón, hatalmas káoszban találtam a folyosót. Vérző betegekkel teli ágyak száguldottak el előttem. Nővérek kiabáltak egymásnak. Tucatnyi orvos rohant fejvesztve. Majdnem kiléptem az egyik elé, de egy kéz visszarántott. – Jézusom! – kiáltottam a falnak esve. – Jól vagy, Evelin? A hirtelen lépéstől megszédülve kótyagosan néztem az előttem álló rezidensre. – Oh! Tamás. Izé, kösz! – habogtam elfúló hangon. Próbáltam összeszedni magam. Ő segített benne, így a légzésem is helyreállt. – A szüleid kerestek, úgyhogy utánad jöttem. Látom, pont jókor. – Igen, kösz még egyszer. Elindultunk a folyosón úgy, hogy a fiatal doki oldalról megtámasztott, attól tartva, hogy megint elszédülök, pedig már teljesen jól voltam. Tamást a kórházba kerülésem óta ismerem, és ő itt az egyetlen, akit egész könnyen el lehetett viselni… Na, meg talán jól jön, ha nem utálod, aki bent lesz veled a műtőben. Ráadásul egész jóképű pasi, de nem gondoltam egy percig sem, hogy majd pont a pöttyös orvosi pizsamámban fogom elcsábítani. – Ilyen korán bejöttél? – kérdeztem, mikor egy csendesebb átjáróba értünk. Elmosolyodott. Észrevette, hogy már úgy beszélek, mintha én gyakrabban lennék itt.

– Van egy csoport, ahol segítek, és emiatt jöttem. Mellesleg a hajnali 4 órás vizithez már te is hozzászokhattál volna. – Milyen csoport? – kérdeztem továbbra is a karjára támaszkodva. – Egy másik osztályon levő. Olyanok számára, akik segítségre szorulnak… – volt valami a hangjában, és az arca is szokatlannak tűnt. – Fiatalok számára – tette hozzá. Ekkor megértettem. Megálltam és észrevettem, hogy egy olyan folyosón állunk, ahol még sosem jártam. Ő is megállt és rám nézett. Komoly tekintettel mondtam: – Nincs szükségem semmilyen segítségre! Senki sem érti, de tényleg nincs. Nem vagyok drogos, sem alkoholista és szociális problémáim sincsenek. Rákos vagyok és nem hülye. Bárhol is jártunk, csönd volt az egész osztályon. – Ez nem egészen igaz – kezdte halkan –, ugyanis aki három hete nem találkozott egyetlen barátjával sem, annak igenis vannak szociális problémái! – Szóval az én hibám, hogy itt kell lennem?! – csattantam fel, ezzel félbeszakítva. – Nem! Nem. Dehogyis. Én csak azt mondom, hogy attól még nem hülye valaki, hogy végighallgat néhány másik embert. Vagy akkor én is dilis vagyok? – tette hozzá mosolyogva. – Hát mit ne mondjak… – Ugyan már, Evelin, azt végképp nem mondhatod, hogy nincs rá időd – győzködött tovább.

11


Fehér Andrea / Sakkparti 9 éves / Szolnok I. kategória megosztott 1. helyezett

12


– Nem mondom, de az biztos, hogy sokkal jössz ezért cserébe. – Majd megpróbállak nem megölni a műtőben – felelte. – Jó fej vagy. Nagyot sóhajtottam, és szinte éreztem, hogy a vesztembe rohanok, amint tovább indultunk a folyosón. Nem kellett sokat sétálni az ismeretlen terepen, két forduló után meg is érkeztünk. – Jesszus! Csak azt ne mondd, hogy itt köszönni is egyszerre kell! – súgtam Tamás fülébe, ahogy beléptünk a terembe, ahol hat teljesen különböző ember ült a székeikkel kört kialakítva. Nem szegeződött ránk az összes tekintet, mint ahogy azt vártam. Inkább lesütött szemmel ültek, kivéve a vörös hajú, harmincas éveiben járó, kellemes arcú nőt. – Sziasztok! – köszönt mindenkinek Tamás, majd elindult a nő felé, aki valószínűleg a csoport vezetője lehetett. – Ne merd! Itt ne merj hagyni! – súgtam idegesen a vállának fordulva. Mit sem ért, tovább ment, én pedig nem akartam úgy állni, mint egy ütődött, ezért a legközelebbi széket vettem célba. De nagy kár volt. Így egy akkora lány mellé kerültem, hogy azt hittem, mindkét szék neki volt odakészítve. – Szia, Evelin! Örülök, hogy eljöttél végül – mondta őszintén a csoport vezetője felém fordulva. Tamásra néztem, aki épp engem figyelt. Szóval ő már rég eltervezte ezt. Szigorú lehetett a tekintetem, legalábbis annak szántam. – Akkor kezdjünk bele – mondta hangosan a nő.

– Két új emberrel bővültünk, ezért bemutatkozom, én Nagy Anikó vagyok és a mellettem álló Császár Tamással együtt fogunk foglalkozni veletek. Jaj, de szép lesz, gondoltam magamban. Épp a székről kezdtem felemelkedni, amikor az előbb említett mellém sétált egy székkel a kezében, amire leült, hogy elállja, vagy éppen elülje az utat az ajtóhoz. A fejemet rázva fordultam felé, de a bűntudat legkisebb szikrája sem látszott rajta. – Tudjátok, hogy az a célunk, hogy nektek jobb legyen, legyen szó bármiről is. Nem fogjuk kihúzni belőletek a problémáitokat, de ha elmondjátok, csak akkor tudunk segíteni. Márpedig ha már kifizettétek a buszt idáig, megéri elmondani – mosolyogott Anikó. – Ugye tisztában vagy vele, hogy feljelenthetlek emberrablásért? – kérdeztem nagyon halkan Tamástól. Márpedig ha tényleg kerestek anyáék, nemsokára küldik a rendőröket. – Nem akarok sokat rizsázni, ti jöttök. Vagyis, ha jól emlékszem, Viviennél hagytuk abba tegnap – folytatta Anikó. – Sőt a kommandósokat is – sugdolóztam tovább. Felém fordult a fiatal rezidens, és olyan szemekkel nézett rám, hogy bármennyire akartam, elfelejtettem ellenkezni az ittlétem miatt. Eközben nem tudtam, ki az a Vivien, és őszintén szólva nem is érdekelt. Valószínűleg csupa degenerálttal voltam körülvéve, és ennél még a kétórás vizitek is érdekesebbek voltak. Pedig annál aztán kevés dolog idegesítőbb! – Helló, az újaknak! – hallottam egy rekedtes hangot, de nem tudtam, kitől származott, mert épp a körmömet piszkáltam.

Megköszörülte a lány a torkát, így tisztábban folytatta: – Nem tudom, hogy hol kezdjem, elég ciki erről beszélni… Biztos nektek is az lesz majd – nevetett idegesen. Alig hallgatóan felhorkantottam. Még hogy nehéz lesz, gondoltam magamban. Tamás a kezemet a térdemre helyezte, ezzel arra sarkallva, hogy figyeljek oda. Jól nevelt ember lévén felnéztem, és csak akkor figyeltem fel arra, hogy a fiatal lány terhes. Ami még szembetűnőbb volt, hogy körülbelül tizenöt éves lehetett. – Szóval elég észrevehető lehet, hogy mi a problémám. Illetve ezzel – itt rátette a kezét a hasára – nincs semmi baj. Problémának sem nevezhetem. A baj mással van – egyre gyorsabban beszélt, bárki láthatta mennyire ideges. – Hé, Vivien – szólt a mellette ülő Anikó –, nem a suliban vagy otthon vagy. Nyugodj meg, oké? A fiatal lány mély levegőt vett és folytatta: – Azt hiszem, látod, hogy mi nem stimmel. Elég nehéz úgy iskolába menni, hogy nincs ember, aki össze ne súgna a hátam mögött. Bár az igazság az, hogy a szemembe mondják – nevetett keserűen. – Ettől persze még vannak pletykák… Nagyon kegyetlen pletykák, aminek a fele sem igaz. Szemügyre vettem Vivient. Fiatal kora ellenére olyan komoly az arca, mint az anyámé. Értelmesnek tűnt, még ha hibát is követett el. – Pletykák mindig lesznek – szólalt meg a velem átellenben ülő sötét bőrű fiú.

13


Vivien ránézett, és azt válaszolta: – Tudom. De ettől még kevésbé érzem jól magam. Az iskola – az csak egy dolog. Mert ha ott túlélek egy napot, hazamegyek, és a szüleim újból rázendítenek. Minden áldott nap felhozzák, hogy mekkora hibát követtem el, és milyen egy idióta lotyó vagyok. – Édesanyádék voltak már veled az orvosnál? – kérdezte komoly arccal Anikó. Komoly volt ugyan, de úgy tűnt, őt tényleg érdekli a lány sorsa. – Valójában… anya nem nagyon szereti az orvosokat, ezért a nagynéném kísért el. – No, tehát van egy ember a családodban, aki tud segíteni. El is tudsz vele beszélgetni? Vivien még mindig zavarban volt kicsit, de látszott rajta, hogy a feszültség elkezdett tovaszállni. – Beszélgetni nem nagyon, viszont az ilyen hivatalos dolgokban számíthatok rá – kicsit habozott, majd folytatta. – Bár a fiú, akivel… tudjátok… – megint a hasára tette a kezét –, szóval neki elmondhatok mindent. – Együtt maradtatok? Hiszen ez csodás! – lelkendezett Anikó. Vajon hogy csinálta? Még csak köze sincs ehhez a csajhoz, mégis tényleg örül? – Az a helyzet, hogy mást nem tudsz tenni, minthogy menedéket keresel. Ezt pedig csakis az emberekben találhatod meg – a lány nagy szemekkel figyelte a csoportvezetőt, aki így folytatta: – Nincs abban semmi rossz, ha az emberek között megpróbálod jól érezni magad. Úgy gondolod, hogy nem érdemled meg, hogy nevess vagy vidám légy, mert a szüleid ezt szajkózzák, de ez hülyeség,

14

te is nagyon jól tudod. Keress olyan osztálytársakat, akikkel azelőtt is jóban voltál, és barátkozz! Nevezhetnek bárhogy, te Vivien maradsz. Nem a terhes Vivien, hanem egyszerűen csak Vivien, aki most éppen terhes. A szüleidnek is mondd meg határozottan, hogy tudod, mit tettél, és hogy próbáljatok közösen megoldást keresni az utálkozások helyett. Vond be a barátodat is, hiszen ezt a terhet neki is cipelnie kell, nem vállalhatsz mindent csakis magadra. De vigyázz – figyelmeztette hangosan –, ez nem a hibáztatásról szól, mert akkor úgy fogja érezni magát, mint most te! Inkább arról van szó, hogy együtt keresitek a megoldást. Lélegzetvételnyi szünet után nagyon komolyan, de őszintén hozzátette: – A legfontosabbat pedig el ne felejtsd! Bármit is teszel, már nem csak magadért felelsz. Vivien akkorát sóhajtott, hogy azt lehetett hinni, a szoba összes levegőjét ő használta eddig. Az ittlétem óta anyáék érzelemváltozásain kívül nem láttam senki mást idegesnek lenni vagy megkönnyebbülni, de most még a vak is láthatta Vivien arcán a különbséget. Nem is igazán értettem, hiszen még mindig itt ült, nem tett semmit, de talán már kész volt az első lépésre a javulás felé. Talán igen. Ezt csak ő tudhatta. A hálás pillanatok után újból Anikó hangja hallatszott. – Azt hiszem, már meg is van a következő és egyben a mai alkalom utolsó jelöltje. Jó ég, egy pillanatra forróság száguldott végig a testemen, az arcomat lángba borítva.

Ha az én nevemet mondja, kirohanok azon a nyomorult ajtón, és soha többé még csak az osztály közelébe sem jövök, csak merjen felszólítani. – Gábor? Kész. Vége. Én már itt sem vagyok… Ja, hogy Gábor? Gábor! Az nem én vagyok! Sóhajtásban majdnem utolértem Vivient. – Mi a baj? – súgta aggódó tekintettel Tamás. Válaszként megráztam a fejem, és a tekintetemmel megkerestem Gábort. Legyen ő bárki is, most nagyon kedvelem. Mivel mindenki felé fordult, nem volt nehéz kitalálnom, hogy ő az a fiú, aki nem is olyan rég felszólalt. – Hú, nem vagyok hozzászokva a közönséghez – mondta zavarában –, de én tényleg kifizettem az idehozó buszt, méghozzá nem is először, úgyhogy muszáj lesz beszélnem. Anikó bátorítólag nézett rá, hogy folytassa. – Már korábban is elmondtam, hogy én a roma etnikumból származom, és emiatt elég sokan elítélnek ismeretlenül is. Végignézett rajtunk, majd tovább beszélt: – Tudom, elég snassz téma, de sajnos tényleg sokaknak jelent problémát, és nem azért mondom, mert olvastam valahol, hanem mert én átéltem. És mindennap átélem. Nos, Gábor, ha tényleg ilyen snassz a téma, akkor ugorjunk is! – mondtam magamban szemtelenül. – Én egy elég neves középiskolába járok itt Pesten, és egy ilyen helyen még jobban kirajzolódnak a különbségek. Mindenki küzd a másik ellen, hogy jobb eredményeket érjen el, de ha találnak egy


közös ellenséget, akkor elfelejtenek csatázni, és arra az egyre összpontosul a figyelem – nagyot nyelt. – Nem mondhatom, hogy az irigység miatt tennék, hisz megteszek mindent a jó jegyekért, de nem vagyok Einstein. Viszont akkor bárkiben felmerülhet a kérdés, hogy miért csinálják? Ráncoltam a homlokom, mert tudtam a választ. Márpedig az a kegyetlenség volt. – Igen, a bőrszínem miatt – a kezét babrálva beszélt tovább. – A legpocsékabb, hogy ezen nem tudok változtatni. Oké, tudom, Jacksonnak sikerült – nézett fel nevetve –, de ez tényleg nem az én hibám. Nem tehetek róla, és ellene sem, mindössze könnyíthetek rajta, de azt sem tudom, hogy hogyan. – Gábor, azt mondtad, hogy egy igen neves gimibe jársz. Nem gondolod, hogy nem véletlenül kerültél be? – kérdezte mellőlem Tamás. A fiú nagyon elveszettnek tűnt. Érezhető volt a fájdalma. Nem az önsajnálatról volt szó, vagy arról, hogy valakit szeretne maga mellé, aki babusgatná az önbizalmát. Nem. Egyszerűen csak nem értette az egészet. Ráadásul annyira nem ezt érdemelte. – Mindenki tudja, hogy sokkal egyszerűbb bekerülni valahová, mint ott is maradni. – De jók a jegyeid, nem? – És? Mit kezdjek vele, ha már utálok felkelni is? A duci lány mellettem zavartan tördelte a kezét, miközben Gábor tovább beszélt: – Külön padom van az osztályteremben, mert a többiek elhúzták az övéiket, mintha büdös vagy leprás lennék. Alig merek a folyosón is végigmenni,

mert valaki biztos, hogy leveri a hátamról a táskámat, persze teljesen véletlenül, vagy beránt a WC-be, és elveszi a cuccaimat. Nézd, a szüleimtől mindent megkapok, amire valóban szükségem van, de nem vagyunk gazdagok. Ők sem győznek folyton új felszerelést venni nekem – csuklott el a hangja a mondat végén. Észrevettem, hogy jegesek a kezeim. – Ráadásul otthon mindig kifogásokat keresek, hogy ne kelljen elmondanom apáméknak, mi történt. Áh, teljesen kiborulnának. – Az iskolai dolgokon két módon segíthetsz – szólalt meg Tamás –, de mielőtt bármelyikhez is hozzákezdenél, tudnod kell, hogy egyes egyedül nem fog menni. A fiú csak úgy itta Tamás szavait, mintha magát a megváltást remélte volna tőlük. – Kell valaki, akinek a legrondább dolgokat is elmondhatod, amit veled tettek. Kell valaki, akibe kapaszkodhatsz, és ha valóban olyan a családod, amilyennek elmondtad, akkor miért ne lehetnének ők azok. Ne hidd, hogy ezzel terheled őket. Bizonyára fájni fog nekik, de ők a családod. Gábor az ajkát rágta és akkor vettem észre, hogy én is. Butaság, nem izgulhatok egy olyan emberért, akit alig egy órája ismerek. De ez, ami vele történik, annyira jogtalan – gondoltam magamban. – Ha van valaki, akire támaszkodhatsz, új erőre kapsz, és ha mással nem is, de a tanulmányi eredményeiddel megmutathatod, mire vagy képes valójában. – Aha, eddig csak cigányoztak, mostantól meg stréber cigány leszek. Kösz, nem.

– Mert azzal többre mész, ha bedrogozott bunkó leszel? – Azzal csak belátnád, hogy a többieknek van igazuk – szólalt meg először a Vivien mellett ülő rövid barna hajú lány. – Azt nem akarhatod, hogy nekik legyen igazuk. Mélyen egymás szemébe néztek, majd Gábor Tamásnak válaszolva, de a lányra nézve mondta: – Arra is gondoltam, hogy átiratkozom egy másik iskolába. – Ez lenne a második megoldás – felelte Tamás. Gondolkodás nélkül futott ki a számon: – Micsoda? Hirtelen mindenki rám nézett. Eddig nem éreztem kellemetlennek, ha többen figyelnek rám. De amikor ez természetes volt, akkor még nem volt elnyűtt az arcom, és hajból is valamivel több volt a fejemen. Ijedten kaptam a kendőmhöz, de megnyugodva vettem tudomásul, hogy a helyén van. Tamás nekem célozva a választ szólalt meg: – Igen. Az is egy megoldás, hogy új iskolát kezd. – De hát az menekülés! Elfutnál a bajok elől? – kérdeztem értetlenül Gábort. Ő hirtelenjében nem tudott válaszolni, de ezt helyette megtette Anikó: – Tudod, nem mindenki elég bátor ahhoz, hogy végigmenjen egy forgalmas út közepén. Persze meg kell próbálni, mert később nem szabadulhatunk majd ilyen könnyen a problémáktól. Sőt, nagyon ritka, hogy valaki teljesen tiszta lappal kezdhessen. – Én nem forgalmas utakról, autópályákról vagy mit bánom én mikről beszélek, mellesleg hülye az,

15


aki a közepén rohangál, csak azt mondom, hogy ő tehetséges, akit a családja támogat, ezért, hogy ki szól be és ki nem, ne érdekelje! – újból Gábor felé fordultam: – Mindig lesz három-négy szemét, aki piszkálni fog, és úgyis meghallod, nem tudod őket teljesen kizárni. De miért veszel mindent magadra? Az az igazi hülye, aki ezt el is hiszi magáról. Te ne hidd már el, hogy a te hibád minden! Lépj túl! Tegyél rájuk! Mivel egyre ingerültebb lettem, Tamás közbevágott: – Evelinnek igaza van. Részben – halkabban folytatta. – De el kell gondolkoznod a lehetőségeiden úgy, hogy valakivel megbeszéled. Ne tartsd magadban az összes feszültséget! Gábor váratlanul vetett fel egy újabb problémát: – És a lányok? A barna hajú lány, akit – mint megtudtam Anikótól – Hannának hívnak, mosolyogva válaszolt: – Tudom milyen érzés, amikor nem tudod, mit mondj, amikor odamész, de én már rég nem görcsölök rajta. Majd magától kialakul. Ne akarj mindenáron valamit csak azért, mert másoknak is van! Nekem sincs, mégis egész jól megvagyok – elnevette magát. – Oké, az, hogy most itt ülök, talán nem a legmeggyőzőbb, de hihetsz nekem bátran. Nem voltam benne biztos, hogy ők is most először találkoztak, legalábbis a tekintetük mélységből ítélve, egészen addig, amíg Gábor meg nem kérdezte: – Te miért vagy itt? Hanna kedves, de kissé elkomolyodott arccal válaszolt: – Vallásos vagyok. És? – mosolygott tovább. – Szóval így kell felfogni? – kérdezte Anikó.

16

Kóti Dorina / Hova bújjak a csúfolódás elől? 8 éves / Földes I. kategória 2. helyezett


– Azt hiszem, igen. Legalábbis az előbb azt mondta… – itt teljes testével felém fordult. – Ne haragudj, de nem tudom a neved… Abban a pillanatban én sem tudtam. Az elmúlt fél percben teljesen elkalandoztam, azt sem tudtam, mit kérdeznek, végül mégis benyögtem, hogy Evelin, bár nem voltam benne biztos, hogy ezt mondtam. – Szóval azt mondta Evelin, hogy nem kell mindent magunkra venni. Vannak emberek, akik arra sem méltóak, hogy elgondolkozzanak azon, amit mondott. Nekem sem egyszerű úgy bemenni az osztályba, hogy mindenki szentfazéknak vagy egyéb gusztustalan módon hívnak Mária nevét hozzátéve, de kit érdekel? – Hanna arca felvillanyozódott. Rám mosolygott azzal a tekintettel, ami akkor jelenik meg valaki szemében, amikor az illető egy lehetetlennek tűnő kémiai folyamatot egészében megért. Váó, neki úgy néz ki, bejött a mai alkalom. – De kit érdekel? Hmm… Ez is egy jó végszó – mondta büszke arccal a csoport vezetője. – Ezzel természetesen nem lehet mindent elintézni, de bizonyos esetekben hasznos így gondolkodni. Mindenesetre előbb megoldást kell keresni a problémákra. Féloldalas mosoly ült ki az arcára: – Örülök, hogy ma is itt voltatok mind, és hálás lennék, ha holnap is eljönnétek. Hamarabb kezdünk, 9-kor, így remélem, még több mindenre lesz időnk. – Itt mélyen a szemembe nézett, amitől úgy éreztem, hogy el kell kapnom a tekintetemet. Vajon nekem célozta tényleg, vagy már én is képzelődöm? Talán túl sok időt töltök kórházban. Eh, rossz vicc…

Már a nagy lengőajtónál jártam a saját osztályom felé, amikor Tamás utolért, és karon fogott. – Na? Hogy tetszett? – Csupa elmebajos – válaszoltam a szobám felé tartó forgalmas folyosón tovább haladva. Fintorgott, majd sietve kijelentette: – Holnap is elmész – a fejével az ellentétes irányba fordulva fürkészte a sürgősségire induló nővéreket. – Ügyeletben leszek, de elmegyek veled odáig, hogy biztos ne tűnj el. Mellesleg… – nagyon úgy tűnt másfelé fogja venni az irányt, mert végig a tarkója beszélt hozzám – igenis ott a helyed a sok elmebajos között. És ezzel el is indult sietősen a túloldalra, mindössze egy szánakozó pillantás erejéig fordult vissza menet közben, köszönhetően annak, hogy azt kiáltottam utána reménytelenül: – És ha nem akarok menni? Valójában egy kicsit tetszett ez az egész csoportos dolog. Egy nagyon kicsit. Mindenesetre kitelik az időmből, hogy elmenjek. Bár elég furcsán éreztem magam, hisz olyan emberek beszéltek a bajaikról, akikkel még csak nem is ismertük egymást. Eddig a barátaimnak is alig mondtam el az igazán fontos dolgokat, vagy amik nagyon bántottak, érdekeltek, de most valahogy más volt. Amióta a kórházban vagyok, nem is találkoztam egyikükkel sem. A régi „barátok” hamar eltűntek, és ettől csalódottnak éreztem magam. Kicsit olyan volt, mintha eddig valami könnyen rombolhatóra alapoztam volna az egész életemet… Az éjjel rosszul lettem, kétszer kellett injekciót kapnom, egyszer állítólag az eszméletemet is elvesz-

tettem, de anya hamar közbelépett. Agyonkínzottnak éreztem magam, amikor a két kedvenc ügyeletes nővérem arról beszélt, hogy azt a műtétet siettetni kellene. Persze ők azt hitték, én egy szót sem hallok. Egészen pontosan 5 óra 19 perc volt, amikor – a hajnali 4 órás vizit után épp kezdtem volna visszaaludni – Tamás halkan ugyan, de erőteljesen rontott be a szobába. Anya hazament apáért, most ő volt a soros, hogy bejöjjön. – Szörnyen nézel ki – mondtam Tamásnak, mikor szemügyre vettem az arcát, ahogy az ágy végéből tekintett rám. – Te beszélsz…? – próbált vicces lenni, de látszott, mennyire nyugtalan. Nem tudtam, mi a baja, ezért rákérdeztem, mire ezt felelte: – Még kérdezed?! – szinte hisztérikus volt a hangja. Összeráncoltam a homlokom. Nem hogy dühösnek, még ingerültnek sem láttam az eddigiek során, de most a kettő egyvelege harcolt az arcán. Cserepes ajkakkal kérdeztem óvatosan, hogy esetleg tudnom kéne-e azt, amiről szó van. Nemcsak a tapintatosság miatt fogtam halkabbra a feltételezést, hanem a kimerültség is szerepet játszott benne. – Nem! De… – elgondolkodott, majd hadarva folytatta. – Nem közvetlenül, de igen, miattad is. Miattad, bár te ezt nem kéne, hogy tudd. Hiszen még én sem tudom… Jó, ez baromság – itt hosszú csönd következett, amíg az ágy végét markoló kezét nézte. Aztán végül a lehető legszúrósabban vetette oda: – Egy éjszakára se lehet itt hagyni! Egyből csinálsz valamit!

17


A durva hangsúly nem érte el a hatását. Láttam, hogy össze van zavarodva, de el kellett, hogy mosolyodjak. Nem bírtam megállni. Mikor végre rám nézett, és látta a jókedvem, kérdően fordult felém. – Tudod… – kezdtem még mindig azzal az idióta mosollyal az arcomon –, ez tényleg vicces… Annyira… annyira… rohadtul szeretném, ha nem „csinálnék többet valamit”. Olyan veszettül akarom, hogy ne kelljen itt feküdnöm – elcsuklott a hangom, és a szemeim megteltek könnyel, de nem álltam meg. – Hálás lennék, ha jönne végre valaki, és azt mondaná, minden rendben van. Vagy azt, hogy visszamehetek oda, ahol minden abbamaradt. Az első könnycsepp lefolyt az arcomon, mióta tudom, hogy rákos vagyok, ez volt az első. Hozzátettem nagyon mélyen a szemébe nézve, hogy: – Még ha csak hazudná is… Csak mondja már valaki, a szentségit! – csattantam fel. Egyre közelebb jött, míg végül leült az ágy szélére. A morcos vonások eltűntek, helyette sajnálkozás, talán szánalom is megjelent az arcán. Keserűen elnevettem magam. Annyira fájt erről beszélni, hogy nem tudtam, zokogjak, vagy röhögjek. – Egészen pontosan ez a nézés – mutattam felé az ujjammal –, ez az, amitől agybajt kapok. Ki nem állhatom, és mégis nap mint nap találkozom vele. Persze, mióta egy barátomat sem láttam, nem olyan gyakran – itt még jobban összeszorult a szívem. – Ma már nehéz titkolni, hogy mi bajom van. A kendő és a kóros soványság még a bolondnak is feltűnik, de amikor diagnosztizálták, mindenki, akinek csak elmondtam, vagy megtudta mástól, pontosan így

18

nézett rám, mint te az előbb. Megvetéssel is találkoztam nem egyszer. Érted? Mintha én okoztam volna magamnak a bajt. Sírás fojtogatta a torkomat, ahogy az érzések kezdtek előtörni. Próbálkoztam, mint aki szélviharban akarja a feje fölött tartani az esernyőt, hogy ne folytassam a sztorit, de hiábavaló volt. – Minden filmben azt látod, hogy a szegény rákos fiatalokkal milyen megértő mindeni, és segíteni próbálnak. Ha az én történetemből készítenének könyvet, tuti nem lenne bestseller. Maximum a tegnapi csoportnak lehetne felolvasni – nem tudtam abbahagyni ennél a pontnál, csak úgy ömlöttek belőlem a szavak. – Már rájöttem, hogy tegnap, amikor Gábor arról beszélt, hogy nem tehet a kialakult helyzetről, azért fogott meg annyira, mert én sem. Nem választottam fakultációként a műtétet. Nem kértem meg a volt osztálytársamat, hogy légy szíves rúgj már mellkason azzal a szerencsétlen kosárlabdával… Olyan meredt szemekkel nézett rám hirtelen, hogy meg kellett állnom. Eszembe jutott, hogy erről a feltételezésről még senkinek sem beszéltem, ezért lelassítottam, és elmagyaráztam neki. – Nem… Nem tudom, hogy mi okozta a csomót a mellemben, és nyilván ezer más oka lehet, hogy kialakult, de… szerintem az egyik testnevelésórának köszönhető… – nagyon sóhajtottam, és tovább beszéltem. – Volt egy lökött fiú, aki rugdosta a kosárlabdákat, és az egyik eltalált. Ezzel akkor persze nem foglalkoztam, semmi bajom nem lett akkor, viszont… 17 éves vagyok… nem tudom, mi más okozhatta volna?

Reménytelenül néztem magam elé, mert valójában az annyira mindegy volt. Ő először nem tudott mit mondani, legalábbis úgy tűnt, még keresi a megfelelő szavakat. – Ki az a hülye, aki kosárlabdákat rugdos? – kiáltott fel nagyon mérgesen végül. Annyira nem akartam elhinni, hogy ennyire törődik velem. Hogy érdekli, mi van velem, és meg akar hallgatni. Végtelenül jólesett valakinek elmondani mindazt, ami bennem volt, amiről eddig senkivel sem beszéltem. – Nem számít már, hogy… – Már hogyne számítana?! – vágott bele a szavamba. – Tamás… – nagyon-nagyon mély levegőt vettem – Nem fontos, hogy mi történt a múltban, mert ha ezen agyalnék, azzal végtelen nagy fájdalmat okoznék magamnak, amivel pedig a szüleimet bántanám – kifújtam a levegőt. – Egészen egy hónappal ezelőttig azt hittem, hogy ezer százalékosan be van biztosítva a családom, a barátaim és az életem. Stréber ugyan nem voltam, de a jegyeim jók voltak, és a barátnőimmel amolyan mindenhová együtt megyünk kapcsolatom volt. Nem az a felszínes, csak buliba járós társaság voltunk, hanem azok, akik tényleg felhívhatták a másikat bármikor, ha bajban vagy éppen nagy örömükben voltak. Ki a franc gondolná, hogy egy ilyen társaság egy pillanat alatt darabokra hullhat. Illetve ez nem igaz, mert fogalmam sincs, hogy ők együtt vannak-e még. Azt viszont a napnál is világosabban látom, hogy én már nem vagyok benne. A kezemért nyúlt, és amikor ránéztem, azt a tekintetet láttam a szemében, amelyre csak a romantikus


Bélteki Natália / A jótétemény 8 éves / Dunavarsány I. kategória megosztott 1. helyezett

19


filmek főszereplői képesek. Egy különbséggel: ez nem színészkedés volt. – A gimiben, mikor elkezdtek szállingózni a pletykák, mindenki furcsán kezdett nézni rám. Azzal a fejjel, amit a duci lány, emlékszel, a tegnapi csoportból, is érezhetett, amikor ránéztem. Volt, aki azt suttogta, AIDS-es vagyok, volt, aki szerint űrlények miatt nem fogok suliba járni… A lényeg, hogy nem állhattam elő azzal, hogy bocs, de rákos vagyok, amikor még én magam se hittem el. Tudod, mi a lehető legrosszabb ebben az egész bolondságban? Válaszoltam a saját kérdésemre: – Az, hogy lehetsz sovány vagy kövér, akármilyen is a bőrszíned, szegény vagy gazdag vagy, nem jelent biztonságot semmi, az égvilágon semmi, a gonosz emberektől. Valaki úgyis jön majd, aki úgy igazán megbánt és beszól, vagy pletykákat kezd rólad gyártani. Mit gondolsz, ki volt az, aki a hazugságokat kavarta a hátam mögött? Bizony, az egyik barátnőm. És lehet, hogy én válogattam meg rosszul a barátaimat, de az biztos, hogy soha többé nem leszek képes ilyen hamar megbízni valakiben, mint eddig tettem. Érezhető csend telepedett a szobára egészen addig, míg Tamás meg nem törte azt. – Ne is… Úgy értem, ezután sem lesz szabad, hogy csak úgy ellökj valakit magad mellől, még ha veled meg is tették. Nem bízhatsz meg mindenkiben, és nem is szabad. Talán kicsit naiv voltál eddig, de amikor kikerülsz innen, újra kell építened mindazt, amit ezek az emberek leromboltak, csak most mások lesznek a résztvevők. De ahhoz, hogy a megfelelő társak kerüljenek bele ebbe a csoportba, oda kell

20

figyelned majd – elgondolkodva nézett ki az ablakon, aztán pedig rám. – Nem vesztheted el az emberekbe vetett hitedet néhány kellemetlenül szerzett seb miatt, mert amikor majd kilépsz ezen az ajtón, rettenetes nagy szükséges lesz az új és friss környezetre, amit csak barátokkal érhetsz el. Erre nem tudtam mit mondani, mert igaza volt. A hajamba túrva az jutott az eszembe, hogy visszamegyek-e a régi sulimba, és vajon kell-e majd évet pótolnom, meg persze arra is gondoltam, hogyan fognak a többiek viselkedni. Vajon tudják-e, hogy mi van velem, vagy egyáltalán fogalmuk sincs, és ha tudnák biztos itt lennének… De hát bármikor felhívhattak volna, vagy elmehettek volna hozzánk, és anya biztos átadta volna az üzeneteiket, akár még magával is hozta volna néhányukat. Mi van, ha velük történt valami, ugrott be hirtelen. Autóbaleset, kórház és ennél is szörnyűbb dolgok villantak be, mire fagyossá vált a kezem. Hiszen én sem hívtam őket, mi van, ha…? De nem. Bármennyire is csábított a gondolat, hogy nem tehetnek arról, hogy nem kerestek és a pletykákat sem ők gyártották, meg azt az undorító, de rémségesen fájdalmas klubot sem ők hozták létre Facebookon, aminek az a címe, hogy „Gyűjtés a kis szerencsétlennek”, tudtam, hogy igenis ők voltak. Apa mesélte anyának még két napja, amikor azt hitte, hogy én alszom, hogy látta őket a suli előtt munkába menet. Tamás, mintha olvasta volna a gondolataimat, megjegyezte: – Meg kell mutatnod mindenkinek, hogy mire vagy képes, amikor visszamész a suliba.

A takaró ráncairól felé fordítottam az arcomat, és a torkomat megköszörülve mondtam: – Igen… ha visszamegyek. – Tegnap azt mondtad, hogy ha az új fiú nem megy vissza, akkor menekül. Elnevettem magam: – Most nem erről van szó. Hidd el, én visszamennék, hogy jól beintsek mindenkinek, még ha csak képletesen is, de… – kicsit elkomorodtam – nem rajtam múlik. Értette, hogy mire célzok és közelebb ült, majd átölelt. Meglepődtem, de végül én is a nyaka köré fontam a kezeimet. Jólesett valakivel ennyire őszintének lenni végre, és felszabadultnak éreztem magam. Az ismeretlen és rémisztő tudatlanság, hogy hogyan tovább, továbbra is nyomta a vállam, de ebben a pillanatban azt éreztem, egy jó pár kilót leadtam a feszültségből. Ettől újra könnybe lábadt a szemem. Még jó, hogy ez a jóképű pasi tovább ölelt, és nem láthatta, ahogy a fájdalom és a szabadság keveréke eltorzítja az arcom. Erre az idióta gondolatra hangosan nevettem fel. Még két hetet töltöttem a kórházban, amikor sürgőssé vált a műtét. Hét órán át voltam kés alatt, és utána hónapokig kellett kemoterápiára járnom. Azóta nyolc év telt el és egészséges vagyok. Két nehéz helyzetű és diszkriminációnak kitett fiatalokkal foglalkozó csoportot vezetek. Az egyiket abban a kórházban, ahol engem is műtöttek. Tamás fél éve kérte meg a kezem. Most van családom. Vannak barátaim. Élek.


Szücs Tamás Kegyetlen játszótér 3. helyezett

Üres volt az egész játszótér. A mászókák kopottan álltak, rozsdás csavarjaik a napokat számlálták, mikor kerülnek a vastelepre. A felhők árnyéka elsötétítette az aszfaltra rajzolt színes ugróiskolát, mely lassan belekopott a szürkeségbe. Senki nem volt sehol. Egy gyerek sem tűnt fel a hinták mögött, még a nagyobbak sem csoportosultak a törött padoknál, hogy beleszívjanak az olcsó, zsebpénzből vásárolt cigarettába. Hajnal volt. Az iskola csengője csak másfél óra múlva veri fel a külváros csendjét. Az emberek némán mozgolódnak az ágyukban, töprengve az álmaikon. Kóbor kutya szalad át a téren, majd megáll a közeli kukánál, és fáradtan, szinte unottan nekiáll szétkaparni a szemetet. Már kezdene hozzá, de ekkor felkapja a fejét, beleszimatol a levegőbe és kíváncsian figyeli, kitől jön az illat, melyet a levegőben érez. Nem kell sokat várni, nem sokkal később az egyik kis utcából feltűnik egy fiú. Lehajtott fejjel baktat végig a járdán. Úgy tűnik, nem is tudja, merre megy, pedig tudja… Tudja jól, hogy a vesztébe sétál. Minden reggele így telik. Gondolataiba merülve csoszog az aszfalton. Nem tudja, miért fekszik le és miért kel fel. Csak teszi a dolgát, ahogy tennie kell. Szinte robotként, élet nélkül vész bele a körforgásba, mint egy levél, ami lehullott a fáról, egyenesen a földre, és már sejti, hogy itt a vége, már csak a szél mutathat neki újat. A fiú egy buktát eszik, amit anyukája csomagolt be neki elindulás előtt. Minden falat jólesik neki, hiszen ritkán juthat hozzá ilyen finomsághoz, a bukta mégis íztelen, mert elrontja a gondolat: ki tudja, mikor eszik ilyet legközelebb.

A fiú felnéz. Megdobban a szíve, mikor látja, hogy senki nincs a játszótéren, csak ő, a bukta és a kóbor kutya. Az állat egy ideig méregeti őt, meg a tízóraiját, de miután látja, hogy nem jelent veszélyt semmi, tovább folytatja mindennapi szórakozását. A kisdiák elmosolyodik és lassan, céltudatosan elindul a dög felé, ami mikor meglátja a gyermek közeledését, izgatottan kiegyenesedik, és mereven bámulja a jövevényt. Az odalép hozzá, megsimogatja és elé rakja a bukta felét. A kutya egy kicsit szaglássza a kön�nyen jött ételt, majd a fiút bámulja. Miután megbizonyosodik róla, hogy nincs mitől tartania, óvatosan nekilát a süteménynek. A fiú egy ideig nézi, majd leül az egyik koszos padra. Egy kicsit kotorászik a zsebében, aztán előhúzza az összegyűrt cigis dobozt. Ujjaival eljátszik azzal a pár szállal, ami még benne van, majd határozott mozdulattal kiszed egyet. Nem veszi a szájába. Ahhoz túl nagy kincsnek tartja, hogy csak úgy, egy egyszerű, jelentéktelen mozdulattal meggyújtsa, majd öt perc múlva eldobja az egyik mászóka lábához. Nem, ha egyvalamit megtanult az életben, az az volt, hogy értékeljen mindent, amije van, addig, amíg lehet. Megszagolta a dohányt. Büdös volt, ő mégis elhitette magával, hogy ízlik neki az illat és jólesik neki a füst. Még csak 14 éves volt, mégis dohányzott. Senki nem értette, miért, még ő sem. Csak úgy, mert mért ne? – úgyis mindenki ezt csinálja. Teltek a percek, a cigi egyre csak fogyott, a fiú meg élvezte, hogy nem kell a gondokkal törődnie. Tudta, hogy nem múlnak el, nem oldódnak meg maguktól, de mégis jólesett neki az a pár perc, amit így, egyedül

eltölthetett a padon, a játszótéren. Ő, a bukta maradványai, és a kóbor kutya. A fiú hirtelen felállt, nem tudta, hogy mennyi az idő, de sejtette, hogy lassan a guillotine alá kell mennie, mert a hóhérok mérgesek lesznek rá, ha nem ér oda időben. Gyorsan szedte a lábát a járdán, szinte futott az iskolába, de a sarkon megtorpant és kifújta magát. Hirtelen beléhasított a fájdalom, az ijedtség és a nyugtalanság. Elkeseredve bámulta az iskola ajtaját. Jobb lenne megszökni, gondolta, de tudta, hogy ez nem megoldás. Szépen, lassan, megfontoltan indult el a kapu felé, mint a katona, aki tudja, hogy bármelyik pillanatban meglőhetik vagy elfoghatják. Gyorsabban ért az iskolához, mint remélte. A keze már a vaskilincset szorongatta. A hideg fém belemart egész testébe. Fázott, pedig nem is volt hideg. Március közepe volt, a hónak már nyomát sem lehetett látni a padkákon. A fiú összeszedte minden bátorságát és benyitott. Ahogy megcsapta orrát az iskola szaga, rögtön összeszorult a gyomra. Nemrég moshattak fel, mert a mosószer illata még mindig ott rejtőzött a levegőben, hiába volt nyitva szinte minden ablak résnyire. Elindult, végig a nagy folyosókon. Úgy nézett körbe, mintha még sosem járt volna az épületben, pedig már három éve koptatta ott a padokat. Az elején milyen szép volt! Visszaemlékezett a pillanatra, amikor apjával először lépett be az akkor még sok jóval kecsegtető iskolába. Mosoly figyelt rá minden ajtó mögül, a tanárok kedvesen édesgették be a terembe a kisdiákokat, és a nagyobbak is elviselhetően bántak a gólyákkal. Most meg… A mosolyok eltűntek az ajtók mögül, a tanárok sivár, életunt

21


Munkácsi Enikő / Tandemes barátok 9 éves / Szolnok I. kategória, díjazott

22


arccal motyognak az orruk alatt, mikor rájuk köszön egy-egy udvariasabb diákjuk, a nagyobbak meg az ördögöt testesítik meg. A fiú egy pillanatig elmélázott ezeken a gondolatokon, majd lassan tovább bandukolt a kihalt folyosókon. Ahogy elhaladt a tanári mellett, belenézett a kupákkal teli vitrinbe, ahol meglátta saját tükörképét. Egy kicsit megijedt, mert azt hitte, hogy valami felsős néz rá, de aztán megnyugodott, sőt még el is mosolyodott, mikor látta, hogy csak saját magától ijedt meg ennyire. Megállt a szekrénnyel szemben és úgy méregette magát, mintha egy idegen ember ácsorgott volna vele szemben. Érezte, ahogy a gyűlölet és az elkeseredettség úrrá lesz egész lényén, és legszívesebben belerúgott volna a falba, annyira fájt neki a látvány. „Hajléktalan” – gondolta magában, mikor végignézett saját ruházatán. A pulóver, amit még a nagymamája kötött neki egy évvel ezelőtt, fesletten lógott le a csuklóján. Lógott volna tovább is, de túl kicsi volt. A fiú nem egyszer esett el a buszon azért, mert nem mert kapaszkodni, hiszen melegítőjének az ujja a csuklójáig alig ért. Ahogy tekintete egyre lejjebb kúszott, a harag egyre feljebb jutott a testében. Pólójának nyaka kinyúlva szégyenkezett. Nadrágja még egész szépen nézett volna ki, ha nem éktelenkedett volna egy nagy, zöldessárga folt a térdén. Cipőjének fűzője betűrve a talpa alá, és isten se tudja, hogy hányszor varrták már vissza a nyelvét a régi, kopott lábbelinek. A fiú, miután konstatálta, hogy ma se néz ki jobban, mint tegnap, és emlékeztette magát arra, hogy holnap se lesz szebb, megtörölte dühtől piros arcát, és ellépett az igazságot kegyetlenül mutató vitrintől.

Már indult volna tovább, amikor éles fájdalomként hasított fülébe a csengő. Kész… vége. Már csak percek vannak hátra addig, amíg az a sok-sok keselyű beront az ajtón, és őt, az ártatlan áldozatot darabokra szedik. A fiú gyorsan beszaladt a terembe és ott leült a padjába. Félve nézte az óra mutatóját. Hálát adott minden másodpercért, amit egyedül tölthetett. Ekkor kicsapódott az ajtó és hat-hét osztálytársa rohanta le a terem nyugodt csendjét. Először még észre sem vették, hogy nincsenek egyedül, de a fiú tudta, hogy nem maradhat sokáig rejtve a megvetés elől. Ahogy ezt végiggondolta, már látta is, hogy hárman közelednek felé. Összehúzta magát és várt. Már rég nem attól félt, hogy megütik, hogy megrúgják, megdobják valamivel. Sokkal rosszabbtól tartott. A szavak… Sokszor érezte úgy, hogy sokkal könnyebb lenne az egészen túl lenni úgy, hogy csak párat belé rúgnak, majd tovább mennek mellette. De nem, sajnos az élet ennél kegyetlenebb. A sértések, a megalázások sokkal fájdalmasabb sebeket okoztak a fiú szívén, mint az ütések. Behunyt szemmel várta a rá kirótt ítéletet… Nem is várt kegyelmet. Lassan elhitte azt, amit bántói is gondoltak, hogy úgysem érdemel jobbat. Magán érezte osztálytársai tekintetét. A pillantások a vállára nehezedtek. Arról már rég lemondott, hogy bárki kiáll mellette támadóival szemben. Ekkor valaki megbökdöste egy fém tárggyal. A fiú félve fel nézett a körülötte álló emberekre. A szemekből, melyek mind rá szegeződtek, a megvetés és az undor sütött rá. Szégyellte magát, de nem tudta, miért. Ekkor valaki a tömegből gúnyos hangon megszólalt.

– Már megint bűzlik a cigitől, undorító! – a hang gazdája egy köpcös, szőke lány volt, aki a megjegyzése után fennhéjázva nézett körbe, hogy lássa, ki nevet a megjegyzésén. – Gusztustalan! – szólt egy fiú, aki nem messze állt a társaságtól. A szavak éles késként hatoltak át a bőrén. Jelentésük végigfutott erein, egyenesen a szívébe, és ott mély sebet ejtettek. Megpróbált másra gondolni. Elkeseredetten próbált keresni a fejében egy világot, ahová elbújhat a kínok elől. Eszébe jutott a játszótér, a pad, a kóbor kutya és… És a cigi. Mikor az utolsó jelenet is átfutott az agyán a hajnalból, elöntötte valami furcsa érzés. Düh. Mérges volt. Mérges magára, mérges a cigire, mérges mindenre, aminek köze volt az életéhez. Elege lett. Lassan tudomást se vett a még mindig körülötte állókról. Kezébe temette arcát és gondolkodott. Ekkor megcsapta az orrát valami bűz. Nem tudta, honnan jön, de egyre jobban idegesítette. Kezével megpróbálta eltakarni az orrát, hogy ne érezze és ekkor a megdöbbenés hasított belé. A bűz a kezéből jött. Az a szag, amitől felkavarodott a gyomra a kopott ruháiból, a hajából, a szájából támadt az orrára. Hirtelen megértette. A fiúban, aki úgy kuporgott a sarokban, mint egy hajléktalan, feltámadt valami. Egy gondolat, egy kis kapaszkodó, ami egyfolytában az súgta neki: „Nincs vesztenivalód!” A fiú felállt, kiegyenesedett és körbenézett, mintha most járna itt először. Nem értette. Egyszerűen nem volt képes felfogni, hogy eddig miért nem jött rá.

23


Elindult az ajtó felé. Ketten megpróbáltak elé állni, de a fiú egy egyszerű mozdulattal félrelökte őket. Ekkor, mint derült égből a villámcsapás, berregett a csengő. A fiú épp ekkor lépett ki a börtönt jelentő teremből. A folyosók kihaltan álltak előtte. Hallotta, hogy valaki utána kiáltja: „Hová mész?”, de ő hátra sem fordult. Csak ment, még maga se tudta, hogy merre, vagy hogy mi a terve. Valami vezette, talán a gondolat, ami megfogant benne, talán a félelem, nem tudta, de azt érezte, hogy jó az, amit csinál. Mikor kilépett az utcára, szabadnak érezte magát. A fiú elindult hazafelé. Nem tudta, hogy mit mondjon otthon a szüleinek, miért jött haza az iskolából az első óra előtt. Nem tudta, mit mondjon a tanárainak, ha kérdőre vonják. Ezek a kérdések, melyek máskor problémát jelentettek, valahogy eltűntek. A gúnyolódó tömeggel együtt a terem falai között maradtak. Másnap kora reggel egy férfi sietett végig az utcán. Elsuhant a játszótér mellett, végig a kisutcákon, befordult a sarkon, és nem lassított az iskola kapujáig. Ott egy pillanatig megállt. Arcán látszott, hogy végiggondolja, kinek mit fog mondani és hogyan. Otthon eltervezte az egészet, elejétől a végéig, de most, a cél előtt pár lépéssel a terv valahogy értelmetlennek és kuszának tűnt. Rövid álldogálás után a férfi belépett az épületbe. Körülnézett. Három évvel ezelőtt lépett be először ebbe az iskolába. Fiát kísérte végig a folyosókon. Pár szülői értekezleten kívül nem is jött be az épületbe. Talán azért tartott el egy ideig, amíg megtalálta a tanárit. Megállt a vitrin előtt és belenézett. Megigazította a nyakkendőjét, melyet

24

csak akkor vett fel, ha komolynak és határozottnak akart tűnni, kopogtatott három rövidet az ajtón, majd belépett a szobába. A tanáriban nagy volt a zűrzavar. Minden tanár készült az első órájára. Félig üres kávéscsészék sorakoztak egy kis bádogmosogató alján. Az egész helyiséget belengte az a jellegzetes irodaszag, amit csak fontos helyeken érez az ember. A férfi csak állt az ajtóban és látszott rajta, hogy keres valakit. Fia osztályfőnöke után kutatott. Emlékezett rá, hogy nemrég látta a buszra felszállni, és még biccentett is neki, de az arca mégis homályosnak tűnt előtte. – Segíthetek? – hangzott fel a kérdés az úr háta mögött. – Igen, köszönöm! A 7/A-s Sándor édesapja vagyok – mondta kissé rekedtes hangon az apa. A nő elmosolyodott. – Az osztályfőnöke vagyok – mondta kedves hangon. – Miben segíthetek? Az aggódó apa zavartan nézett körbe. Nem akart ebben a nyüzsgő helyiségben beszélni a tanárnővel. Az osztályfőnök észrevette a férfi nyugtalanságát, a fejével intett egy közeli szoba ajtaja felé, majd mindketten elindultak a helyiségbe. Egy üres terem volt, ahova a két felnőtt beérkezett. Miután mindketten helyet foglaltak, a tanárnő kérdőn nézett az ideges férfira. – Gondolom tudja, hogy Sándor tegnap hazajött az iskolából – kezdte az apa a mondandóját. A tanár biccentett. – Miután hazajött elmondta nekünk… vagyis az anyjának… aztán persze nekem is…, hogy már elég régóta dohányzik.

A tanárnő bólintott, majd jelezte a férfinak, hogy folytassa. – A feleségemmel nagyon meglepődtünk a dolgon… Mindketten kipróbáltuk már a cigarettát – ki nem? –, de nem helyeseljük, még felnőttnek sem. Tegnap Sándor azt is elmondta, hogy az egész osztály kiközösítette emiatt és az öltözködése miatt. Sosem kért jobb ruhákat… Nem vagyunk gazdagok, de vehettünk volna neki… – Én se tudtam a dologról – mondta a tanár kicsit elbizonytalanodva. – Sándor megígérte, hogy leteszi a cigit – mondta kissé megnyugodva az apa. – Hétvégén meg veszünk neki új ruhákat. – Igen. A dohányzás abbahagyása biztos segít a beilleszkedésben – mondta elgondolkodva a pedagógus. – Remélem… – motyogta a férfi. A beszélgetés folytatódott. A fiú az ágyában feküdt és olvasgatott. A betűk álmosan kúszta ki a könyvből, egyenesen a fiú fejébe, de ott sem találtak figyelemre. Sándort teljesen más dolgok foglalkoztatták. A könyvet csak úgy, unalomból kapta le a polcról és rakta maga elé. Magát csapta be azzal, hogy azt hitte, érdekli az, amit az iromány mond. Aludni is alig tudott a gondolattól, hogy nemsokára minden eldől. Miután hazaért az iskolából, otthon mindent elmondott a szüleinek. Talán egyszer el is sírta magát, de ezt tagadta még magának is, mert egy fiú nem sír, akármilyen szakadtak is a ruhái. Anyja szemében is könnyek csillogtak. Átölelte fiát, magához húzta, és próbálta megnyugtatni azokkal a


szavakkal, amik még régen, nagyon régen, hatásosak voltak a kisbabának. Az apa is odament anyához és fiához. Megveregette utóda vállát és megnyugtatta, hogy másnap minden rendbe jön, mintha a nappal együtt a gondok is lebuknának, valahova a mélybe. Sándor ezeket idézte fel magában miközben lapozgatta a könyvet, képek után kutatva benne. Felállt. Gondolataiba merülve járkált körbe-körbe a szobájában. Megállt az asztalnál, majd elkezdett rendet rakni. Nem tudta, miért, de jobb kedve lett, miután látta, hogy minden a helyén van. A szemetet begyömöszölte egy zacskóba, majd egy határozott mozdulattal bedobta a kukába. Egyenesen a félig teli cigis doboz mellé… Egy hét telt el azóta, hogy ezek történtek, de látszólag semmi nem változott. Lassan április volt, de a hajnali levegő ugyanolyan hűvös volt, mint nemrég. A játszótér csak még rozsdásabb lett azóta, és a kis utcák sem lettek élettel teltebbek. Ekkor az egyik sarkon befordult egy fiú. Kihúzta magát és határozottan ment végig a járdán, át az úttesten, végig a kerítés mentén, majd be a játszótérre. Körbenézett, s mikor látta, hogy senki nincs sehol, leült. Nem sokkal később egy lány lépett be az üres térre. Mikor meglátta a fiút, elmosolyodott és integetett neki, majd sietve elindult felé. Kézen fogva indultak el az iskola felé, ahol már várták őket a többiek.

Kovács Dóra / Bárcsak nagyobb lehetnék 10 éves / Földes I. kategória, díjazott

25


Csapó Krisztina Színes álmok egy fehér vászonról 3. helyezett

„– Dawit személyiségében minden együtt volt, hogy elismert művész lehessen, de a sors más utat szánt neki… – egy fiatal nő sétált egy kisváros utcáján, mikrofonnal a kezében. – Vajon tényleg csak baleset történt, ahogyan azt a hivatalos jelentések írják, vagy az ifjú festő önkezével vetett véget saját életének? Mai adásunkban erre a kérdésre keressük a választ. Húsz évvel ezelőtt ebben a városkában, az amerikai Glasgowban fogadta örökbe, nagy szerencséjére, a kis Dawitot a Cohen család. Előtte a libériai…” Megszólalt egy hang a közeli szobából, ezért az idősödő hölgy nem hallotta a tévében beszélő nő mondatának befejezését. – Martha! – Rögtön megyek! – a 71 éves asszony felállt a kanapéról, gyorsan megtörölte a szemét és átsétált a nappaliból a férje hálószobájába. – Kérlek, add ide a polcról az olvasószemüvegem! Befejezném a levelet az öcsémnek. Jacob mostanában egyre többször gyenge és fáradékony volt a kora miatt, így az orvosa azt javasolta, hogy maradjon ágyban és pihenjen, amennyit csak tud. – Tessék, itt van ez is! – a kezébe adta a szemüveget és a golyóstollat, majd visszasietett a televízióhoz. „…Tagadhatatlan, hogy tehetséges volt, és ha korábban fedezik fel, talán nem zárkózott volna el a társadalomtól, és jobban elfogadta volna önmagát is. Felkerestük egykori osztálytársait, akik beleegyeztek, hogy interjút készítsünk velük.

26

Az őszinte beszámolók betekintést adnak Dawit életébe. Először hallgassuk meg az osztály…” Martha kikapcsolta a tévét. Nem bírta volna elviselni azt a sok ismert arcot, akik annyiszor megbántották Dawitot. De már nem tudta tovább visszafogni az érzelmeit, elöntötték az emlékek… Húsz évvel és hat hónappal korábban Forró nyár van Afrika közép-nyugati területén, Libériában. Fővárosa Monrovia, a tengerpart mellett terül el. Ez a hely volt a legfigyelemreméltóbb az egész országban. A központ túlzsúfolt. Az utak mindig tele voltak autókkal és áruszállítókkal. A járdán állandó volt az izgés-mozgás, sok a gyalogos turista, kerékpározó és nagy kosarakat cipelő ember. A panelházak közé néhol bokrokat és fákat szorítottak be, amitől az egész városkép olyan, mintha kinőtte volna a cipőjét. Ha elindulunk a tengerpart felé, egy azzal párhuzamos sugárúton találjuk magunkat, aminek a végén egy nagy, iskolaszerű, kékeszöld színűre festett építmény áll. Az épület homlokzatára nagy betűkkel azt írták ki, hogy Szent Pál Gyermekotthon. A házhoz tartozott még egy melléképület; egy kisebb játszótér hintával, csúszdával; és egy elkerekített partszakasz. Dawit Aman egy átlagos, Monroviában élő tízéves kisfiú volt. Árvaházban lakott, a szüleit sosem ismerte, ezért nem is hiányolta őket. Korához képest eszes és erős testalkatú volt, megedzette őt a gyakran kimerítő hőség. A folytonos napsütés

nem zavarta különösképpen nagy munkájában, sötét színű bőre megóvta a leégéstől, így nyugodtan befejezhette homoképítményét a tengerparton. Néha-néha felpillant a szemközt lévő épületre. A homokvár már majdnem teljesen elkészült, Dawit éppen a torony legfontosabb elemét, a zászlót helyezte fel lábujjhelyre állva – amit ebben az esetben egy vékony fadarab illetve pár száraz hínár levele helyettesített. Ekkor látta meg, hogy valaki integet az ajtóból. Ezt az összes udvaron játszó gyerek megértette, vacsoraidő volt. Megvolt mindennek a maga rendje. Először sorakozó a bejárat előtt, gyors létszámellenőrzés, majd bent kézmosás. Ezután bementek az étkezőbe, mindenki elfoglalta a szokott helyét, és az ima után jött a vacsora elfogyasztása. – Hogy ízlik? – lépett oda az egyik nevelőnő a magányosan ülő Dawithoz. – Szeretem a pogácsát, Miss Daudi. – Ezt örömmel hallom, mert holnap nagy utazás vár rád! – az asszony megvillantotta elbűvölő mosolyát, tekintetéből sugárzott az odaadó gondoskodás. – Valóban – a fiú matatni kezdett a tányérjára hullott morzsák közt. – Csak nem tartasz még mindig a repüléstől? – kacagott fel csendesen a nő. Dawit megilletődött zavarában rávágta: – Nem! – Na jó, neked elhiszem. De aztán este pihend ki magad, hiszen sűrű lesz a programunk. Szervusz! – Viszlát, Miss Daudi! A vacsorának vége lett, a jóllakott gyerekek


Zsámboki Laura / A játékban nincs másság 12 éves / Kecskemét II. kategória 2. helyezett

27


bevonultak a hálótermekbe. Mindenki fáradtan bújt be a puha takarója alá. Dawit is próbált elaludni… Azon gondolkozott, hogy milyen lesz valahol máshol élni. Habár itt nem voltak barátai sem, meg volt elégedve a helyzetével. Nem bántották, nem is szerették. Úgy elvolt magában, mint az a kis tarisznyarák a vízben, amit tavaly látott odakint. Fog-e hiányozni neki az ágya, a szobája, a csillogóan kék tengerre néző ablak, ahol a rengeteg sirály a partra futó halászok körül csattogtatja szárnyait? Vajon el tud majd aludni az óceán hatalmas hullámainak ritmusos morajlása nélkül, amit annyira megnyugtatónak talált? A délelőtti tanórákat biztosan nem felejti el. Egyszer megkereste a térképen azt a helyet, ahol élni fog: Montanát… Elképzelte, hogy nézhet ki a ház, az udvar, és álmában máris ott szaladt a hatalmas mézszínű repcetáblában. Reggel Miss Daudi keltette Dawitot, de ő annyira izgatott volt, hogy az ajtókilincs zárjának kattanására felébredt. Sebtében magára kapkodta ruháit, cipőfűzőjét csak a második nekifutásra sikerült megkötnie. Gyorsan leöblítette az arcát hideg vízzel és fogat mosott. Összehajtogatta a pizsamáját, és a kispárnájával együtt betette a hátizsákjába. Megtöltötte a kulacsát és a többi holmijához rakta a táskájába, majd még egyszer végigpásztázta a szemével a szobát. Ezután leszaladt az utcára nyíló főbejárathoz. – Minden megvan? – kérdezte tőle a kapuban várakozó Miss Daudi. – Igen. Nálam van a párna, a pakli kártya, a

28

tolltartóm, a füzeteim… – sorolta minden személyes tárgyát. – Rendben! Itt van az útra az ennivalód, mehetünk is! Beszálltak az épület előtt várakozó taxiba. A fiú nem bánta már, hogy ott kell hagyni a házat, de nem mert visszanézni. A taxiban repült az idő, néhány perces zötykölődés után megérkeztek a reptérre. Felszálltak a hatalmas utasszállítóra és megkeresték a helyüket. „Még öt perc a gép felszállásáig, kérem mindenki foglalja el a helyét, és kapcsolja be a biztonsági övét! Köszönöm” – hangzott el a légikisasszony utasítása a hangosbemondóból. Dawit a felszállásig szándékosan nem reggelizett, de amikor már felszálltak, gyorsan megette a szendvicsét. Az utazás hosszú volt, mivelhogy az egész Atlanti-óceánt átrepülték. A 6 óra alatt Dawit olvasott, rajzolgatott és aludt is egy keveset. Nagyon várta a leszállást Amerikába, mert ő még sosem volt Monrovián kívül. Végre a pilóta letette a gépet a montanai Billingsben. Az itteni repülőtér hasonlított az afrikaihoz, csak itt szinte mindenkinek fehér volt a bőre. A távolsági buszra felszállva még egy bő 4 órás utazás várt rájuk. Az elején mindketten élvezték a kilátást és a sok újdonságot. Dawitnak ugyan feltűnt, ahogy az emberek megnézték őket – a fekete bőrük miatt. Emiatt a rossz érzés miatt az utazás második felében a támlák mögé lecsúszva ült a székében. Nem volt ínyére, hogy megbámulták, mivel ilyenkor mindig úgy érezte, mintha valami feltűnő

csúnyaság lenne az arcán. Amikor megérkeztek Glasgowba, a buszpályaudvaron már messziről integetett nekik egy középkorú házaspár. Martha és Jacob Cohennak hívták őket. Dawit már sokat beszélgetett velük telefonon, és fényképet is kapott róluk. Az asszony vörös, vállig érő hajú, szeplős, kicsit ráncos arcú, de fiatalos jelenség volt. Férje barátságosnak tűnt, de nem lehetett azonnal leolvasni az arcáról, mit is gondol, nem úgy, mint Marthának. – Üdvözlöm önöket! – köszönt rájuk Miss Daudi, és a fiú is biccentett egyet a fejével. – Szervusztok! A busz egy parányit késett, de az a lényeg, hogy itt vagytok! Hogy utaztatok? – érdeklődött Jacob. – Kimerítő ez a sok átszállás, és az időeltolódás is megviselt minket. Furcsa, hogy itt még csak fél kettő van, én meg úgy éreztem magam, mintha már éjfél lenne! – derült jól a nevelőnő saját fáradtságán. – Akkor menjünk is, pihenjétek ki magatokat! – invitálta be Martha az utazókat a kocsiba. A Cohen-farm nem volt messze a városka központjától, de mire a kapuhoz értek, Dawit észrevétlenül álomba szenderült. Csak akkor ébredt fel, amikor a férfi bevitte őt leendő szobájába, és levette róla a cipőt. De ahogy befeküdt az ágyba, rögtön elaludt. Annyira kialvatlan volt, hogy reggelig fel sem ébredt. – Jó reggelt! – szédelgett le a lépcsőn a konyhába Dawit a szemét törölgetve. – Jó reggelt neked is! – üdvözölte egyszerre mindhárom felnőtt, akik éppen kávézgattak.


– Gyere velem, engedek fürdővizet, és utána készítek neked valami finomat. Jó? Martha elindult, és a fiú követte, a nő közben elmagyarázta neki, hogy melyik szoba hol van, és hogy amelyikben aludt, az lesz az övé. Miután megtisztálkodott és jóllakott, bekukkantott az összes szobába. A ház kétemeletes volt, a földszinten a bejárati ajtó a konyhába nyílt, onnan lehetett bemenni a nappaliba. Itt található még a WC, a fürdő és egy kamra, telepakolva befőttesüvegekkel, dzsemekkel. Az emeleten a hálószobák kaptak helyet: a nevelőszülőké mellett még volt két vendégszoba, amiből az egyiket idő közben átalakították neki gyerekszobává. Amit az udvaron látott, az teljesen lenyűgözte. Egy virágoskert, sok virággal és egy veteményes volt a ház előtt, ekörül végeláthatatlanul hullámoztak az akkor még zöldellő búzaszálak. A házhoz közel, rézsútosan egy pirosasra mázolt hatalmas, deszkából épített pajta állt. Bent a szénapadláson, ahová lépcsővel lehetett feljutni, régóta nem tároltak semmit. Az elkövetkező pár nap az új környezet megismeréséről szólt. Dawit bepakolt a szekrényébe és kiragasztotta a posztereit. A négy hét elteltével Miss Daudi visszautazott a Szent Pál Gyermekotthonba. Ez idő alatt Dawit teljesen kiigazodott a farmon, és többször járt már a városban is. Annyira megszerette a környéket, hogy néha már az otthonának is nevezte. Birtokba vette az üres padlást a pajtában. Berendezte magának a kidobált kacatokból és a régi bútorokból. Felcipelt egy szekrényt is, ezen rendezte be saját

csekély kiállítását: kövekből, szép bronzszínű levelekből és a kis szénrajzokból. A képeket senkinek nem merte megmutatni, pedig jók voltak, nagyon jók. Sajnos a hónapok előrehaladtával egyre kevesebb időt tudott csak itt tölteni, mert az eddig lágy fuvallatok most csípős hideget hoztak. Dawit már fél éve a Cohen családdal élt, ezért elkellett menniük a hivatalba egy végső beszélgetésre a gyámügyessel, hogy az örökbefogadást véglegesítsék. Október első napján tehát hivatalosan is egy családdá váltak, Dawit Amanból végre Dawit Cohen lett. Otthon egy hatalmas, szalaggal átkötött doboz várta őt, ajándékba kapott ünneplésképpen egy piros biciklit. Ettől kezdve mindenhová azzal ment, a boltba vagy például a könyvtárba. Egy nap pont kint tisztogatta egy ronggyal a küllőket, amikor Martha kiszólt neki a konyhaablakon. Dawit kicsit gyanakodott, de letámasztotta a nagy becsben tartott biciklit, majd bement a házba. Az asztalnál már ott ült Jacob is. – Miről van szó? – tudakolta a fiú, és megállt az ajtóban. – Gyere, ülj le! – nevelőanyja a vele szemben lévő ülőhely felé intett kezével. Dawit belehuppant a székbe és elővette a legártatlanabb nézését, rögtön a legrosszabbra gondolt. – Arról beszélgettünk, Jacob meg én, hogy lenne-e kedved majd iskolába járni? – Hát persze! – ujjongott és már látta maga előtt a sok új könyvet, de hamar alábbhagyott a lelkesedése. – Viszont akkor két évig itthon kell tanulnod, hogy behozd a lemaradásodat, ezért fogadunk

melléd egy magántanárt, és ha 13 leszel, beíratunk az iskolába. – Ööö, és mindennap eljön hozzám az a tanár? – kérdezte Dawit rövid gondolkozás után. – Igen, de csak hétköznap. Olyan lesz, mint a Szent Pálban, kivéve, hogy itt egyedül fogsz tanulni – Martha bátorítólag elmosolyodott. – Rendben – egyezett bele végül. Másnap felhívták a magántanárt, Mr. Hank Barlowt, aki elvállalta Dawit oktatását. Irodalmat, nyelvtant, történelmet és matematikát tanított. Kaptak egy listát is, hogy milyen eszközökre lesz szükség, ezért a hétvégén vásárolni mentek a városba. Még életében nem látott egy helyen annyi kacatot, mint ott a boltban; azt sem tudta, melyik állványt nézze. Megállt az egyik szekrény előtt, aminek a tetejére cirádás betűkből ezt rakták ki: Olajfestékek. A polcon egymás hegyén–hátán zsúfolódtak a kis fehér tubusok. Az oldalukra írt szavakat Dawit megbabonázva olvasta hangosan: tüzes króm-oxizöld, okkersárga, kadmiumnarancs, alizarin krapplakk, rézvörös, francia ultramarinkék, kobaltkék, égetett umbra, titánfehér… – olyan misztikusan hangzottak a színek nevei, hogy beleborzongott. Ekkor érezte először, valami dolga neki is van az életben. Óriási tenni akarás feszítette belülről, de nem volt még benne annyi mersz, hogy ezt elmondja bárkinek is. Kispekulálgatta szépen magának, hogy mennyi ideig kell a zsebpénzt félreraknia, hogy meg tudja venni az áhított festékeket. Ez számításai szerint hét hónapba tellene, az ecsetekkel és a vásznakkal együttvéve.

29


Vajda Márk / Inkább segíts! 10 éves / Szentbalázs I. kategória, díjazott

30


Szerencsére a várakozás számára nem volt megpróbáltatás, hiszen egész életében ezt gyakorolta. Nemsokára beköszöntött a tél. December 16-án leesett az első hó. Délután kezdett el szakadni, amikor Dawit a fahéjillattal átjárt, meleg konyhában kevergette az almás pite tésztáját Marthával. Amint meglátta, mi történik odakint, első reakciója az volt, hogy mindent félbehagyott, odarohant az ajtóhoz, és ragadós kis ujjaival kitárta azt. De hirtelenjében meg is gondolta magát, mert olyan fagyos szél csapott az arcába, hogy tüsszentenie kellett. Gyorsan visszaszaladt kezet mosni, és felráncigálta magára sínadrágját. Kint az udvaron ő csak állt, nézett lefelé a sötétszürke, összefüggő felhőtakarókra, és hagyta, hogy a hatalmas, hűvös hópelyhek az arcára hulljanak. Az ezt követő másfél év hamar elröppent. Dawit szorgalmasan tanult. Ez alatt az idő alatt nagyon megváltozott, mind külsőleg, mind belsőleg. Sokat nőtt, az arca is megnyúlt és már nem nézett ki kisgyereknek. Idén töltötte be a 13. életévét, így szeptemberben már kezdheti a 7. osztályt, de addig volt még hátra négy teljes hónapja. Rengeteget olvasott, de nem szeretett könyvtárba menni, sőt máshova sem nagyon, így mindig a szüleinek írta össze, hogy miket hozzanak neki. Ő inkább az elhagyatott helyeket kedvelte, az erdőt vagy a folyópartot, ahová biciklivel is könnyedén eljuthatott anélkül, hogy bárkivel is találkozott volna. Egészen visszahúzódó lett, nem mutatta ki az érzelmeit mások előtt. Kedvenc búvóhelye a Missouri folyó volt, amely csupán négy kilométer távolságra volt a házuktól.

A folyó feléjük eső partja meredek és sziklás volt. A legmagasabb pontján volt egy kis tisztás, amit csak akkor lehet észrevenni, ha a mellette lévő híd közepétől felfelé pillantunk. Elég veszélyes helynek tűnt, de Dawit mindig ügyelt, hogy ne menjen túl közel a széléhez, kicsit tériszonya is volt. Egyik nap éppen innen tekert hazafelé, mikor lassítania kellett, mert a szomszédból egy fiatal lány szaladt az úton keresztül, a házukkal szemben lévő bokrok közé. Nem bírt a kíváncsiságával, ezért letámasztotta a kerékpárját és utána ment. – Szia! Én itt lakom a szomszédban, Dawit vagyok – egy reccsenés hallatszott a bozótosból. – Ne segítsek? Elvesztettél valamit? – Nem. Vagy… Hát mégis. A frizbim kirepült a kapun és most meg nem találom – szólt a válasz, majd a lány feje is előbukkant a levelek közül. – Samantha Harris – a kezét nyújtotta, de Dawit csak bámult rá. A lány haja hosszú, vörösesbarna volt, a szeme kék és mosolya akár egy angyalé. – Ööö, Dawit Cohen – kezet fogtak. – Én a szomszéd… – Igen, a szomszéd házban laksz. Elsőre is hallottam – vágott a szavába. – Azt keresed? – a fiú rámutatott a bokor tetejére, levett róla egy sárga, kerek dolgot, és odaadta neki. – Igen – Samantha akkor nézte meg jobban váratlan segítőjét. – Te nem vagy idevalósi, ugye? – tette fel a kérdését szemérmetlenül. – Hát, tényleg nem, Afrikában születtem, de már több mint két éve itt élek. És te? Eddig még egyszer sem láttalak itt. Most költöztetek ide?

– Nem, ez hosszú történet. Majd talán később elmesélem, most viszont mennem kell. Szia! – Dawit szinte el sem tudott rendesen köszönni tőle, a lány már bent is volt a házban. Most értette meg a filmekben oly gyakran használat kifejezést, hogy „szerelem első látásra”. Otthon kifaggatta szüleit, de ők sem ismerték annyira a szomszédjukat, an�nyit tudtak róluk, hogy volt még egy házuk Wolf Pointban is. A következő héten már Samantha kereste Dawitot. Sokat beszélgettek az időjárásról vagy a suliról, de a személyes jellegű témákat még kerülték. Kiderült, hogy Samantha egyidős Dawittal, és az iskolát együtt fogják kezdeni. Egy ezüstös, négyajtós családi autó állt meg a kapuban, megérkeztek Samantha szülei: Dawit szeretett volna bemutatkozni nekik, de ők láthatóan nem örültek az ottlétének. – Jó napot, Mr. és Mrs. Harris! Dawit Cohen vagyok a szomszédból – Karl és Olivia Harris csak egy pillantást vetettek a néger fiúra és a lányukat máris beküldték a házba… – Sam, hívj Samnek! – intett egyet a kezével és felszaladt a tornácra. – Most jobb lesz, ha hazamész, és legközelebb, ha találkozol Samanthával, először velünk beszéld meg! – a férfi összehúzott szemöldökkel becsapta a kocsi ajtaját, és megvárta míg Dawit kiment a kapun, ezután ő is bement. Nyilvánvaló volt, hogy ő és Sam többet nem játszanak együtt. Titokban kezdtek el találkozgatni, hol a boltban, hol a csöndes könyvtárban, ahol egyre meghittebb lett a kapcsolatuk. Teljesen kiismerték egymást a

31


Farkas Fanni / Fekete-fehéren 12 éves / Győr II. kategória, díjazott

32


titkos találkák idején, megbíztak egymásban, mert szerelemesek voltak. Ezért Sam augusztus első hetében beszámolt Dawitnak a problémájáról, amit eddig rejtegetett mindenki előtt. Súlyos szívbetegsége volt a lánynak, úgynevezett szívritmuszavara. Ez egy veleszületett hiba. A betegség legsúlyosabb tünete a gyakori rendszertelen összehúzódás. Az orvosok semmit nem tudtak tenni ellene, csak a szervátültetés maradt, ami kockázatos, és a család nem vállalta. Dawit először el sem akarta hinni, azután dühös lett az orvosokra, de amikor felfogta, hogy nem ők tehetnek róla, szomorúan elfogadta a tényt. Másnap úgy viselkedett Sammal, mintha elfelejtette volna mindazt, amiről beszélgettek. Azt gondolta, hogy így a baj is eltűnik. Eljött az iskolakezdés ideje. Dawit már előzőleg egyedül megvette a tollakat, a ceruzákat, a füzeteket és a többi tanszert. Vásárolgatás közben meglátta azt a polcot, amire már régóta nem is gondolt. Eszébe jutott régi fogadalma, így beszerezte a festéshez szükséges kellékeket: ecsetet, festéket és vásznat vett. Otthon barkácsolt egy festőállvány, keretre feszítette a vásznakat, viszont amikor már ott állt a pajta padlásán – mert az olajfestéshez kellett a jó szellőzés –, hirtelen nem tudta, hogyan kezdje el. Különben is, nem volt szíve elpazarolni a szivárvány minden színében pompázó festékeket. Tehát betett mindent a kulcsra zártható szekrényébe, és titokban tartotta, hogy miket vett a zsebpénzéből. Az első nap Dawitnak nehezen ment. Előző este összekészítette táskáját, a ruháit, beállította az

ébresztőóráját, és korán elment aludni, de mégis olyan fáradtan ébredt, mint még soha. Aztán ahogy közeledtek kocsival az iskolához, egyre idegesebb lett a sok autótól és a járdákon igyekvő diákoktól. Amikor leparkoltak és a bejárat felé mentek, észrevette, hogy szinte mindenki bámulja. A fiú ténylegesen feltűnő jelenség volt ebben az iskolában, az R. L. Irle-ban, mert Montanában 1000 emberből csupán három volt afroamerikai, és valószínűleg ide eddig nem járt ilyen gyerek. Nagyon kellemetlen volt ez az érzés, ezért megsürgette az előtte lépkedő szüleit. Még aznap megismerkedett az összes tanárral és az épülettel is. Dawit az első tanóráról késett húsz percet, mivel a szüleinek beszélnie kellett az igazgatónővel, Mrs. Elise Everett-tel, hogy bemutassák neki a fiúkat, akiről már meséltek neki. Mrs. Everett tudatta a fiúval az iskola szabályait, odaadta az órarendjét, ezután elkísérte az osztályába. A folyosók teljesen üresek voltak. Az utolsó terembe kopogott be az igazgatónő, majd benyitott, köszönt kollégájának és távozott. A fiú beljebb lépett, majd becsukta maga mögött az ajtót. A teremben mély csönd volt. Körbenézett, meglátta az ablak felőli padsor utolsó padjában ülő Samet. – Gyerekek, bemutatom az új osztálytársatokat, Dawit Cohent. Üdvözöljétek! – szólt a tanár. – Szia Dawit! – hangzott egyszerre az összes tanulótól a köszönés lassan és tagoltan. A férfi most Dawithoz fordult. – Én Mr. Collins vagyok, és mostantól a te osztályfőnököd is. Ülj le kérlek, ott van még pár üres asztal! – ő gyorsan lehuppant

Sam mellé. A diákok még mindig csodálkozva nézték, és csak a tanár felszólítására figyeltek újra a táblára. Mr. Erik Collins Dawitra nagyon szimpatikus benyomást tett. A szünetekben mindenki sugdolózni kezdett, de nem mentek oda Dawithoz és Samanthához. Ezért a lánynak kellett felvilágosítania őt, hogy kit hogy hívnak, mert három éve – a betegsége előtt – ebben az osztályban tanult. Kint már mindenki az új fiúról sugdosott, de ő örült, hogy még több időt tölthet Sammel, akinek szintén nem voltak itt barátai. Mindig együtt voltak, ezért nem hallották, vagy nem akarták meghallani a sértő megjegyzéseket. Dawit az első pár hétben tartózkodó volt, de miután hozzászokott a helyzethez, megmutatta, mennyire intelligens, és még az osztály legjobb tanulóját, Alexet is lekörözte. Ez egy újabb ok volt, hogy ne kedveljék meg. Az elején nem is utálták, mint inkább féltek tőle, de az idő előrehaladtával ez a kettő egybefolyt. A tanárok is kímélték őt, ezt pedig az osztálytársak nem értették meg, és egyre durvábban csúfolták. Samantha szülei megkérték az osztályfőnököt, hogy ne hagyja egy padban őket, mert a fiú „rossz hatással van lányukra”. Mivel az iskolából ki nem vehették Samet, lassan beletörődtek, hogy nem tudják eltiltani őket egymástól. Így telt el az első félév. Dawit egy nap észrevette, hogy valami nincs rendben a lánnyal. A betegsége kezdett súlyosbodni. Egyre többször volt fáradt és kimerült. De amikor rákérdezett, Sam csak legyintett és azt mondta: „Jól vagyok!” Persze ez nem túl hihető.

33


Tóth Krisztofer / Fekete bárány – kiközösítés 14 éves / Nagykőrös II. kategória, különdíjas

34


Mindketten sejtették, hogy nemsokára bekövetkezik a legrosszabb. Igazuk lett. Az egyik hűvös februári napon érte utol Samet a végzet. A könyvtár felé sétáltak Dawittel, amikor hirtelen rosszul lett. A levegőt csak úgy kapkodta, a mellkasa szorított és a szája már kezdett kékülni. A fiú azonnal cselekedett, előkapta a mobilját és hívta a mentőket. A lány már alig állt a lábán, görcsösen kapaszkodott a fiú karjába. Dawitot is magával rántotta a földre, aki teljesen megrémült a lány halovány arcától. – Nem fogsz meghalni! Nem hagyhatsz itt! Érted?! – a haldokló mellett térdelt és csak kiabált, mert alig bírt beszélni a torkát fojtogató könnyektől. – Majd… majd találkozunk – suttogta Sam, és a szemei befelé fordultak, az egész teste rázkódni kezdett. Dawit kitapintotta a nyakán a pulzusát, de a megszokott dobogás helyett azt érezte, mintha a lány szíve csak remegne szabálytalanul. Aztán semmi. Abbamaradt a rángás, teljesen mozdulatlanul feküdt a járdán. A szemei csukva voltak, a bőrében semmi szín nem volt már. Sokkos állapotában Dawit utolsó emléke az volt, hogy meghallotta a sziréna hangját, majd sötétség, és a kórházban tért magához újra, amint a szülei szólongatták. Kifelé menet elhaladtak a várószoba előtt, Dawit meglátta Sam édesanyját, aki összetörten zokogott. Samantha Harris aznap délután a hideg járdaköveken halt meg, a szerelme karjában. A hét számára maga volt a pokol. Az elején saját magát tartotta felelősnek a történtekért. A megható temetésen pár ember volt jelen, s Dawit nem

mert a szülők szemébe nézni, úgy érezte cserbenhagyta őket. Újra meg újra lejátszotta fejében a rettenetes eseményt, ezzel kínozta már így is törékeny lelkét. Martha engedte neki, hogy otthon maradjon, ám a házban úgy járkált, mint egy szellem. Teljesen magába zuhant. Letargikus állapotba került, s közönyös lett minden iránt. Dawitot annyira szétmarcangolta a gyász, hogy néha kábultan a lány megjelent képzeletében. Ha ez nem lett volna elég, az osztálytársak is sokkal rosszindulatúbbak lettek, mióta egyedül volt. Ekkor figyelt fel a durva tréfára, és a sok, felé irányuló bántásra. Rájött, hogy azért közösítették ki, mert fekete bőrű, és okosabb az átlagnál. Szinte mindenből könyörtelen vicc lett, kigúnyolták a járása, a ruhái, a viselkedése miatt. Erre válaszul Dawit minden kis apróságra felkapta a fejét, és egyre indulatosabb lett. Anyjával mindig megbeszélte ezeket az aljasságokat, és amikor ő már hallgatni sem bírta, bement, hogy szóljon Mr. Collinsnak. Ám ezek után még elkeserítőbb lett a helyzet. A gyerekek szavak és tettek nélkül sanyargatták. Mindig vele mosatták le a táblát, kitalált vádakkal bemártották a tanároknak. Nem volt ritka, hogy sírva menekült ki a szünetekben a fiúmosdóba. Minden napja arról szólt, hogy páncélt húzott a szívére, próbálta elfelejteni Samet és túlélni az iskolát. Muszáj volt találnia magának valami elfoglaltságot, mert hogyha hátradőlt a székében és egy pillanatra is becsukta a szemét, az agya elkezdett veszett módon zakatolni… Az egyik éjszaka nagy volt a hőség, és Dawit nem bírt aludni, csak hánykolódott álmatlanul az ágyban.

Némán kinyitotta az ajtót, és kisurrant a szabadba. Eszébe ötlött, hogyha már úgyis fent van, csinálhatna valami hasznosat, hát bement a pajtába, felkapcsolta a lámpát a padláson, és elkezdett rendet rakni. Nagy volt itt a rumli, hiszen régen járt itt. Már majdnem készen volt a padlással, amikor meglátta a kis kulcsos szekrényt a sarokban. El is felejtette, hogy mit tett bele, ezért előkereste a kulcsát, és kinyitotta. Rögtön tudta, hogy megtalálta, amit keresett, rálelt a festőfelszerelésre. Gyorsan összeszerelte az állványt, és kibontotta az olajfestékeit, amelyek jellegzetes szaga megcsapta az orrát. Kevert egy barnás árnyalatú alapszínt, majd felvitte a vászonra egy nagy, lapos ecset segítségével. Most már biztos volt benne, hogy kit akart megfesteni, de még nem volt annyi ereje, hogy visszahozza emlékezetébe a lány finom arcvonásait. Otthagyta a színes vásznat, visszaszaladt a szobájába, és álomba zokogta magát. A következő nap ellátogatott a könyvtárba és az innen kikölcsönzött könyvekből ismerkedett meg a festészet alaplépéseivel. Eztán éjjeleken át, titokban kint volt a szénapadláson, és már megszállottan készítette Sam portréit. A kevés alvás következtében viszont ingerültebb lett, és a hangulata gyorsan változott. Ha egy vadidegen ember így látná, a körülmények ismerete nélkül azt hihetné, hogy megőrült. Az iskolában sem javult az állapot, sőt Dawit rontotta a jegyeit és volt, hogy fél napokra eltűnt. Ilyenkor búvóhelyén, a Missouri folyó magas szikláin ücsörgött.

35


Május közepén, az egyik vasárnap nagy vihar támadt. Lassan telt az idő és ekkorra az osztálytársai elérték, hogy a tanteremben már csak fásultan bámult ki az ablakon, tudomást sem véve róluk. De ma más volt, most először ütött meg valakit a sértegetések miatt, felpofozta a nagyszájú Tedet. Ezért az igazgatónő felhívta a szüleit és hazaküldte Dawitot. A fiú ért haza hamarabb, elég zaklatott állapotban. Bement a pajtába, hogy megnézze a képeit, nappali fénynél még nem látta őket. A festmények körkörösen voltak lerakva, és mikor közelebb ért hozzájuk, valami nagyon ijesztő dolgot vett észre. A képen a lány szemei felfordultak, a szemöldökét és a száját összehúzta, az arcán egy félelmetes grimasz jelent meg. Dawit egyhelyben forogva, körbe mindegyiket végignézte, de az ös�szes arcon egy undorodó kifejezést vélt látni. Már nem volt önmaga, teljesen elvesztette az eszét. Botladozva rohant ki műterméből, felkapta kerékpárját és elindult a Missouri irányába. A folyónál kiért a tisztáson a legmagasabb sziklára, és kiállt a szirt legszélére széttárt karokkal. Egy darabig ott ácsorgott rezzenéstelenül, közben tűnődött. Semmi életcélja nem volt, minden elveszett, ami fontos volt neki. Nem bírta már elviselni a létezést, annyi szenvedésben volt része. Elmélkedett a nevelőszüleiről is, de úgy hitte, ők majd megbirkóznak ezzel is. Az agyában cikáztak a gondolatok. A talaj omlékony volt a múltkori esőzés miatt, ezért kicsúszott Dawit lába alól. Elvesztette az egyensúlyát és fejjel előre zuhanni kezdett. Elkiáltotta magát, de már késő volt. Belecsapódott a rohanó folyóba,

36

az ütéstől egy pillanatra elájult. Ahogy magához tért, mélyen a víz alatt volt, gyorsan úszni kezdett, az áramlat viszont erősebb volt nála és visszahúzta. Már fulladozott és a folyó jéghideg volt. Lejjebb meglátott egy szikrázó fényt, majd édesanyját vette észre, aki felé nyújtja a kezét. Ekkor a fagyos víz késvágásként hatolt be a fiú tüdejébe, az orrán és a száján át. Elkapta anyja karját, ő pedig magához ölelte. Dawit élettelenül sodródott el örök sírjaként szolgáló Missourival. A hídon észrevette valaki, amikor lezuhant, és értesítette a hatóságokat. Ők megtalálták a fiú kerékpárját, ami alapján kiderítették, ki eshetett bele a folyóba. Martha és Jacob összeroppantak, és ezután nem mertek gyereket vállalni. Tizenhét évvel később „– … Először hallgassuk meg az osztály volt diákját, Mr. Ted Osmondot! – Mit gondol, meg lehetett volna akadályozni az eseményeket? – Igazából nem tudom. Elképzelhető, de sok problémája volt, amikkel nem bírt el. – Milyen volt Dawit kapcsolata az osztállyal? – Nem túl jó. Tudja, a gyerekek sokszor kegyetlenek tudnak lenni, és szerintem mi is közrejátszottunk a halálában. Így visszagondolva sok mindent másképp kellett volna csinálnunk, a sok gúnyolódás, tudom, hogy utólag mindig bölcsebb az ember, de nagyon sokszor minden ok nélkül bántottuk. Még most is szégyellem magam emiatt.

– Bűntudatot érez? – Igen! Természetesen, hisz csak annyit kellett volna tennünk, hogy elfogadjuk olyannak, amilyen volt. – Maga szerint öngyilkosság, vagy baleset volt? – Ezt csakis Dawit tudhatta, én erre nem válaszolhatok. – A Tragikus sorsok műsorát Kathrin Daily tudósította, innen, a montanai Glasgowból. Köszönöm a figyelmüket, jövő heti adásunkban egy újabb történetet tárunk fel, a viszontlátásra!”


Shytylya Dájána / Az idősek számára a közlekedés már nehezebb 12 éves / Budapest II. kategória, díjazott

37


Nádas Kitti / Mint az anyai szeretet 12 éves / Kecskemét II. kategória, díjazott

38


Libor Ádám / Rajzórán 13 éves / Kecskemét II. kategória, díjazott

39


Szvetnyik Péter / Mozgássérült az úton 9 éves / Budapest I. kategória, díjazott

40


Asperján Benjámin / Fogadd el a másságukat! 10 éves / Szentbalázs I. kategória, különdíjas

41


Józsa Adrienn Beatrix / Különös barátság 12 éves / Zsámbok II. kategória, díjazott

42


Albert Fanni / Szünet 11 éves / Budapest II. kategória, díjazott

43


Az Egyenlő Bánásmód Hatóság válogatása

Fülöp Réka / Az én néger babám 8 éves / Csólyospálos

44

Seres Renáta / Egyben vagyunk 8 éves / Csólyospálos


Bajzát Emese / A nagymamám és én kiskoromban 14 éves / Eger

45


Molnár Zita / A megbocsátás ereje 13 éves / Szombathely

46


Módos Dominika / KI-teremtés 13 éves / Győr

47


Pásztói Petra / A fekete bárány 11 éves / Budapest

48

Dobosy Mónika / Tarka világ 9 éves / Budapest


Gyóni Viktor / Virágok 7 éves / Csólyospálos

Dobosy Tímea / A nagymenők 11 éves / Budapest

49


Sallai Regina / Cím nélkül 11 éves / Tura

50


Harkai Tímea / Feketén-fehéren 7 éves / Csólyospálos

51


Tóth Csenger / A nap is egyfomán süt 10 éves / Jászberény

52


Takács Balázs Gergő / Utcai segítség 13 éves / Eger

53


Egyenlőség gyerekszemmel Az Egyenlő Bánásmód Hatóság (EBH) a TÁMOP-5.5.5/08/1 „A diszkrimináció elleni küzdelem – a társadalmi szemléletformálás és hatósági munka erősítése” projekt keretében 2009 és 2013 között a társadalom érzékenyítésére, a hatóság szolgáltatásainak népszerűsítésére, valamint széles körű tudásmegosztással a jogtudatosság fejlesztésére vállalkozik. Az egyenlőbánásmód-referensi hálózat kialakítása, az önálló tananyag-fejlesztésű képzési program, a diszkriminációs mechanizmusokat feltáró társadalomtudományi kutatások mellett a komplex kommunikációs eszközöket használó projekt egyik legsikeresebb aktivitása 2010-ben a „Fiatalok a diszkrimináció ellen” című ifjúsági akció lebonyolítása volt. A márciusi pályázati felhívásra 59 novella, 7 fénykép, 332 grafika és festmény, valamint 18 szobor érkezett a hatósághoz. A legaktívabbak a fővárosi iskolák mellett Csongrád, Hajdú-Bihar, Jász-Nagykun-Szolnok és Szabolcs-SzatmárBereg megye diákjai voltak. A képzőművészeti

54

alkotásokat Fehér Zsuzsanna, a Ludwig Múzeum kommunikációs és marketing igazgatóhelyettese, Junghaus Tímea, művészettörténész a velencei biennále első Roma Pavilonjának kurátora és Zsigmond Ágnes szaktanár bírálta el. A novellákat Veiszer Alinda, a Magyar Televízió műsorvezető-szerkesztője, Jónás Tamás író, költő és Polgár Krisztina, az Aranypart Üdülőfalu vezetője értékelte. A 2010. június 24-én a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár dísztermében megrendezett, a Vakok Intézetének ünnepi műsorával egybekötött eredményhirdetést jelentős érdeklődés kísérte. A rendezvényen a három kategória első tíz helyezettje, a kísérő családtagok, a felkészítő tanárok, a zsűritagok, az akciót támogató szervezetek képviselői, valamint a sajtó munkatársai vettek részt. A díjazott művekből az EBH 2010 őszén „Élőben a játszótérről” címmel országos vándorkiállítássorozatot indított. Eddig 31 helyszínen tekinthette meg a lakosság a 8-18 év közötti alkotóknak a hátrányos megkülönböztetésről és esélyegyenlőségről

a képzőművészet és az irodalom formanyelvén kifejezett érzéseit és tapasztalatait. A hatóság a vándorkiállítás minden állomásán ünnepélyes megnyitót szervez, meghívja a települési önkormányzati és nemzetiségi önkormányzati döntéshozókat, az oktatási és közművelődési intézmények, valamint a helyi médiumok munkatársait is. A vándorkiállítás-sorozat folyamatosan diskurzusokat motivál a különféle közösségekben. Az Egyenlő Bánásmód Hatóság törekszik az alkotások minél szélesebb körű bemutatására, így a kommunikációjához kapcsolódó kreatív arculatot is a nyertes pályamunkák felhasználásával készíti el.

Dr. Pánczél Márta projektvezető EBH TÁMOP-Programiroda


Fiatalok a diszkrimináció ellen ifjúsági akció – díjazottak Irodalom (14-18 év) Helyezés

Pályázó neve

Alkotás címe

Felkészítő tanár

Intézmény

1.

Leitner Veronika

Részletek a naplómból

Gulyásné Vass Veronika

Berzsenyi Dániel Gimnázium, Celldömölk

2.

Magyar Noémi

Engem érdekel

Veres Erzsébet Emőke

Eötvös József Gimnázium, Szakképző Iskola és Kollégium, Tiszaújváros

3.

Szücs Tamás

Kegyetlen játszótér Mezei Péter

3.

Csapó Krisztina

Színes álmok egy fehér vászonról

Budapesti Egyetemi Katolikus Gimnázium, Budapest

Horváthné Szolovjov Zsuzsa Damjanich János Gimnázium és Szakközépiskola, Nagykáta

4-10. helyezett novellák a www.egyenlobanasmod.hu/tamop weboldalon olvashatók Farkas Ádám

Anna

Bangó Szilvia

Mindszenty József Általános Iskola, Gimnázium és Kollégium, Zalaegerszeg

Horváth Klaudia

Mosoly

Sulyok Kinga

Eventus Üzleti, Művészeti Középiskola és Alapfokú Művészetoktatási Intézmény és Kollégium, Eger

Elismerés az aktuális probléma Jabronka Richárd feldolgozásáért

(Más)világi élet

Petőfi Sándor Gimnázium, Pápa

Kecskés Boglárka

Majd holnap

Kuruczné Domaházi Margit

Adu Rahn Vállalkozói Szakközép- és Szakiskola és Két Tanítási Nyelvű Szakközépiskola és Gimnázium, Budapest

Markó Gergely

Az üldözött

Bangó Szilvia

Mindszenty József Általános Iskola, Gimnázium és Kollégium, Zalaegerszeg

Preszner Sándor

Fekete habok

Benkő Imola

Tömörkény István Gimnázium és Művészeti Szakközépiskola, Szeged

Puskás Kinga

Füles

Horváthné Budaházy Éva

Medgyessy Ferenc Gimnázium, Debrecen

55


Fiatalok a diszkrimináció ellen ifjúsági akció – díjazottak Képzőművészet I. kategória (8-10 év) Helyezés

Pályázó neve

Alkotás címe

Pályázó életkora


Intézmény

1.

Bélteki Natália

A jótétemény

8

Dékányné Varga Krisztina

Nagy Imre Általános Iskola, Budapest

1.

Fehér Andrea

Sakkparti

9

Rab Beatrix

Fiumei Úti Általános Iskola, Szolnok

2.

Kóti Dorina

Hová bújjak a csúfolodások elől?

8

N. Bere Anna Mária

Karácsony Sándor ÁMK Általános Iskolája, Földes

3.

Kis Panna

Kirekesztve

8



4-10. helyezett Különdíj

Affiah Udeme Godwin

A kirekesztettség

10

Auer Miklósné

Olcsai-Kiss Zoltán Általános Iskola, Körmend

Elismerés

Asperján Benjámin

Fogadd el a másságukat!

10

Hodosi Ibolya

Körzeti Általános Iskola, Szentbalázs

Elismerés

Jónás Sándor

Barátok (fénykép)

9

Pajtásné Hatvany Éva

Jókai Mór Általános Iskola, Kocsord

Kovács Dóra

Bárcsak nagyobb lehetnék

10

N. Bere Anna Mária


Munkácsi Enikő

Tandemes barátok

9

Rab Beatrix

Fiumei Úti Általános Iskola, Szolnok

Szvetnyik Péter

Mozgássérült az úton

8



Vajda Márk

Inkább segíts!

10

Hodosi Ibolya

Körzeti Általános Iskola, Szentbalázs

56


Fiatalok a diszkrimináció ellen ifjúsági akció – díjazottak Képzőművészet II. kategória (11-14 év) Helyezés

Pályázó neve

Alkotás címe



Intézmény

1.

Bozsóki Márk

Lilában

12

Kun Attiláné

Szentendrei Református Gimnázium

2.

Zsámboki Laura

A játékban nincs másság

12

Csúzdi Szabó Erika

Tóth László Általános Iskola, Kecskemét

3.

Karacs Krisztina

Azért, mert más színű a bőrünk, 14 anyának én vagyok a legszebb

N. Bere Anna Mária


4-10. helyezett

Különdíj

Albert Fanni

Szünet

10

Vitárius Nikoletta

Laborcz Ferenc Általános Iskola, Budapest

Farkas Fanni

Fekete-fehéren

11

Németh Attila

Péterfy Sándor Evangélikus Oktatási Központ, Győr

Józsa Adrienn Beatrix Különös barátság

12

Lapu Márta

Bajza Lenke Általános Iskola, Zsámbok

Libor Ádám

Rajzórán

13



Nádas Kitti

Mint az anyai szeretet

12



Shytylya Dájána

Az idősek számára a közlekedés 12 már nehezebb

Vad Józsefné

Testnevelés Tagozatos Általános Iskola, Budapest

Tóth Krisztofer

Fekete bárány – kiközösítés

Józanné Leskó Gabriella

Dalmady Győző Óvoda, Általános Iskola és Gyógypedagógiai Módszertani Intézmény, Nagykőrös

14

57


Fiatalok a diszkrimináció ellen ifjúsági akció Az Egyenlő Bánásmód Hatóság válogatása Pályázó neve

Alkotás címe



Intézmény

Bajzát Emese

A nagymamám és én kiskoromban

14

Rabb Tímea

Kemény Ferenc Sport és Általános Iskola, Eger

Dobosy Mónika

Tarka világ

9

Lukács Éva

Zrínyi Miklós Általános Iskola, Budapest XX.

Dobosy Tímea

A nagymenők

11

Lukács Éva

Zrínyi Miklós Általános Iskola, Budapest XX.

Fülöp Réka

Az én néger babám

8

Dávidné Bognár Beatrix

Csólyospálosi Általános Iskola

Gyóni Viktor

Virágok

7

Kovácsné Tóth Henriett


Harkai Tímea

Feketén-fehéren

7



Módos Dominika

KI-teremtés

13

Németh Attila

Péterfy Sándor Evangélikus Oktatási Központ, Győr

Molnár Zita

A megbocsátás ereje

13

Vörös Lívia, Horváth Andrea

Váci Mihály Általános Iskola, Szombathely

Pásztói Petra

A fekete bárány

11


Kölcsey Ferenc Általános Iskola, Budapest XXI.

Sallai Regina

Cím nélkül

11

Kálnáné Ádám Rita

Hevesy György Általános Iskola, Tura

Seres Renáta

Egyben vagyunk

8



Takács Balázs Gergő

Utcai segtíség

13

Rabb Tímea

Kemény Ferenc Sport és Általános Iskola, Eger

Tóth Csenger

A nap is egyfomán süt

10

Lajkóné Nagy Mária

Nagyboldogasszony Általános Két Tannyelvű Iskola, Jászberény

58


Fiatalok a diszkrimináció ellen ifjúsági akció Támogatók Támogató neve

Támogatás

Darab

Érték

Balatontourist Zrt.

Siófoki családi hosszúhétvége 5 fő részére (80 000 forint/család)

5

400 000 Ft

Hotel Magistern

Siófoki 3 napos családi nyaralás 8 fő részére, étkeztetéssel

1

300 000 Ft

Magyar Suzuki Zrt.

Vásárlási utalvány (40 000 forint/fő)

5

200 000 Ft

Coke Club

Belépő a vendéglátóhelyre, ebéd és napi 1 üdítőital 9 fő részére 3 napra

9

200 000 Ft

SPAR Magyarország Kereskedelmi Kft.

Vásárlási utalvány (20 000 forint/fő)

4

80 000 Ft

Fusion Befektetési Rt. (Burger King)

Menüutalvány (1 500 forint/fő)

30

45 000 Ft

Pécsi Direkt Kft. (Alexandra Bolthálózat)

Könyvek (1 500-2 000 forint/darab)

9

18 192 Ft

Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Cigány Kisebbségi Önkormányzat

Fehér Andrea családjának utaztatása

2

7 856 Ft

Adomány név nélkül

HP Photosmart 335 típusú fotónyomtató

10

150 000 Ft


HP színes- és fotónyomtató

2

25 000 Ft


Canon színes- és fotónyomtató

1

20 000 Ft


Fehér Andrea családjának utaztatása

1

10 000 Ft


Az elit alakulat (3 490 forint/darab)

10

34 900 Ft


Meghívók sokszorosítása (szolgáltatás)

1

5 000 Ft 1 495 948 Ft

59


Élőben a játszótérről vándorkiállítás 2010. október–2012. március Dátum

Település

Helyszín

2010. október 21–november 8.

Budapest XXI. kerület, Csepel

Csepel Pláza

2010. november 11–30.

Szentendre

Pest Megyei Könyvtár

2010. december 6–10.

Esztergom

Féja Géza Közösségi Ház

2011. január 10–14.

Oroszlány

Oroszlányi Művelődési Központ és Könyvtár

2011. február 1–4.

Tatabánya

Puskin Művelődési Központ

2011. március 4.

Pécs

Pécsi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Kar

2011. március 5–13.

Kecskemét

Vásárhelyi Pál Általános Iskola és Művészeti Alapiskola

2011. március 16–19.

Kecskemét

Tóth László Általános Iskola

2011. március 23–30.

Jászberény

Déryné Művelődési Központ

2011. április 19–27.

Szolnok

Aba-Novák Kulturális Központ

2011. május 3–5.

Tatabánya

Vértes Center

2010

2011

60


Dátum

Település

Helyszín

2011 EsélyNapok országszerte 2011. május–június 2011. május 7.

Kaposvár

Kossuth tér

2011. május 3.

Miskolc

Hősök tere

2011. május 22.

Szeged

Dugonics tér

2011. május 28.

Békéscsaba

Korzó tér

2011. június 5.

Budapest

Orczy Park

2011. június 10.

Szolnok

Kossuth tér

2011. június 11.

Esztergom

Széchenyi tér

2011. június 17.

Szombathely

Fő tér

2011. június 19.

Nyíregyháza

Kossuth tér

61


Dátum

Település

Helyszín

2011. augusztus 12–14.

Budapest

Sziget Fesztivál

2011. szeptember 15–30.

Eger

Bartkovics Béla Közösségi Ház

2011. október 4.

Budapest

Hotel Astoria, EBH 1., szakszervezeti workshop

2011. október 26.

Budapest

Hotel Astoria, „Közigazgatás közösen” - EBH 2. workshop

2011. november 4–17.

Pécs

Pécsi Kulturális Központ Szivárvány Gyermekház

2011. november 23.

Kaposvár

Agóra-Együd Árpád Kulturális Központ, „Civilekkel közösen” - EBH 3. workshop

2011. december 8.

Budapest

Magyarság Háza, „HATYARIPE-MEGÉRTÉS” Program Zárókonferencia NHSZOSZ

2012. január 18.

Budapest

Hotel Astoria, „Közös terek - média mindenkinek” - EBH 4. workshop

2012. január 25.–február 11.

Szeged

IH Rendezvényközpont

2012. február 23.–március 13.

Pécs

Baranya Megyei Esélyegyenlőségi Iroda - Esélyek Háza

2012. március 28.–április 15.

Nyíregyháza

Nyír Pláza

2011

2012

62


Egyenlőség gyerekszemmel Egyenlő Bánásmód Hatóság TÁMOP-5.5.5/08/01 projekt, 2012. Felelős kiadó: dr. Honecz Ágnes elnök 1024 Budapest. Margit krt. 85. www.egyenlobanasmod.hu/tamop Címlapgrafika: Munkácsi Enikő - Tandemes barátok (részlet) Szerkesztés: Fris E. Kata Grafikai tervezés, tördelés: Anderson Communications Kft. I www.anderson.co.hu Korrektúra: Szatmári Réka Nyomdai munkák: Komáromi Nyomda és Kiadó Kft. I www.komarominyomda.hu ISBN 978 963 08 3726 2 2012 © Minden jog fenntartva

63


64

Egyenlőség gyerekszemmel

Recommend Documents