Egyéni számlás öregségi nyugdíjrendszer Magyarországon A svéd modell alkalmazásának lehetőségei Viszkievicz András
2 0 1 1 / 1 .
© Századvég Gazdaságkutató Zrt. A Századvég Gazdaságkutató Zrt. Műhelytanulmány sorozatának célja a kutatási eredmények gyors közlése és vitára bocsátása. A tanulmányok a továbbiakban publikációk alapjául szolgálhatnak. A tanulmányok a szerzők nézeteit tartalmazzák, nem feltétlenül tükrözik a Századvég Gazdaságkutató Zrt. álláspontját. Kiadja: Századvég Gazdaságkutató Zrt. 1037 Budapest, Hidegkuti Nándor utca 8–10. Sorozatszerkesztő: Balatoni András www.szazadveg-eco.hu
Századvég Gazdaságkutató Zrt. Műhelytanulmányok 2011/1.
Egyéni számlás öregségi nyugdíjrendszer Magyarországon: A svéd modell alkalmazásának lehetőségei1 Viszkievicz András a Századvég Gazdaságkutató Zrt. tudományos munkatársa, E-mail:
[email protected]
Összefoglaló A tanulmány a főbb elméleti szempontok értelmezését követően részletesen bemutatja a svéd öregségi nyugdíjrendszer felépítését. A leíró szakasz során az társadalombiztosítás kötelező alrendszereként működő egyéni számlás (NDC) nyugdíjterv legfontosabb változóinak beazonosítására helyeződik a hangsúly. Az ezt követő elemzés legfontosabb tárgya annak megállapítása, hogy a fenti nyugdíjtervben implicit és explicit módon alkalmazott feltételezések mennyiben illeszkednek a magyar sajátosságokhoz. Másként megfogalmazva, a tanulmány arra keres választ, hogy a svéd mintájú NDC-rendszer esetleges hazai adaptációja során milyen kulcsváltozókra kell különös figyelmet fordítani, azok szabályozását a magyar sajátosságokhoz igazítva. A tanulmány legfontosabb megállapítása, hogy az NDC-nyugdíjterv stabilitását alapvetően meghatározzák az országspecifikus tényezők, ezért a svéd gyakorlat puszta lemásolása nem célravezető. Az öregségi nyugdíjrendszer NDC-mintájú átalakítása kapcsán emellett fontos igényként vetődik fel az egyéb állami rendszerekkel való összehangolás (adó-, és szociális ellátórendszer), illetve az implicit adósságszabály meghatározása. Abstract After interpreting the major underlying theoretical concepts, the study describes the Swedish old-age pension system. During the descriptive section the focus is on the identification of the core variables that constitute the notional defined contribution (NDC) pension plan as part of the social security pension system. The following analysis examines whether the implicit and explicit assumptions of the Swedish NDC pension plan are suitable in the Hungarian context. To put it in another way, the study wishes to identify which variables are of key importance and to be carefully regulated to allow for the specifics of Hungary during the potential adoption of the NDC model. The most important finding of the study is that the stability of NDC pension plans is largely determined by the country-specific factors, therefore the Swedish solutions are not necessarily ideal for Hungary. During the NDCstyle reform of the old-age pension system it is crucial to harmonise the new pension plan with other public systems (tax system and social benefits). Furthermore, there is a clear need for an implicit debt rule. Kulcsszavak: öregségi nyugdíjrendszer, egyéni számla, automatikus kiegyenlítő mechanizmus, névleges kamatláb, implicit adósság. JEL: E60, H55, J11
1
A szerző köszönetét fejezi ki mindazok számára, akik a tanulmány korábbi változatainak fejlesztéséhez észrevételeikkel, értékes megjegyzéseikkel hozzájárultak. Külön köszönet illeti dr. Kovács Erzsébetet, dr. Banyár Józsefet és Horváth Gyulát. Minden fennmaradó hibáért a felelősség kizárólag a szerzőt terheli.
Tartalomjegyzék Bevezetés ......................................................................................................................................... 1 Alapvető fogalmi keretek ................................................................................................................. 2 A világbanki nyugdíjrendszer-koncepció .......................................................................................... 6 A nyugdíjrendszer egyensúlya .......................................................................................................... 7 Milyen is a svéd modell? ................................................................................................................ 16 A svéd NDC-rendszer felépítése – elmélet és helyi sajátosságok .................................................. 24 Az ideális névleges kamatláb meghatározása ......................................................................... 25 Az automatikus kiegyenlítő mechanizmus ..................................................................................... 28 Demográfiai megfontolások .................................................................................................... 29 A svéd automatikus kiegyenlítő mechanizmus felépítése ...................................................... 35 A svéd rendszer előnyei és hátrányai ............................................................................................. 41 A szabályrendszer áttervezése és finomhangolása........................................................................ 44 A nyugdíjasokkal szemben fennálló nyugdíjadósság értékelése ................................................... 55 Hogyan adaptálható a svéd modell hazánkban? ........................................................................... 62 Összefoglalás .................................................................................................................................. 65 Hivatkozások .................................................................................................................................. 67 Mellékletek ..................................................................................................................................... 71
Bevezetés A nyugdíjrendszer reformja állandó témát szolgáltat, köszönhetően a minden fejlett országban különböző gyorsasággal lejátszódó öregedési folyamatnak. Ennek következtében minden nyugdíjrendszer, így az állami intézmények által működtetett folyó finanszírozású, kötelező nyugdíjrendszerek is állandó pénzügyi nyomás alá kerülnek. A probléma a felszínen nagyon egyszerű: a folyó járulékbefizetések nem fedezik a folyó nyugdíjkiadásokat. Emiatt a rendszer folyamatosan hiányt generál, ami az állam végső garantőri szerepén keresztül államháztartási hiánnyá, majd államadóssággá válik. Amilyen egyszerű a probléma megfogalmazása, a kormányok rendszerint olyan egyszerű válaszokkal szolgálnak a hiány kezelésére: a nyugdíjrendszerben időnként parametrikus változtatásokat hajtanak végre, úgymint a nyugdíjkorhatár emelése, a járulékkulcsok emelése, a járulékalap kibővítése. Ezek a lépések javítják ugyan az állami menedzselésű rendszer pillanatnyi pénzügyi pozícióit, de csupán a probléma tüneti kezelését teszik lehetővé, miközben nem vizsgálják a feszültségek okait. Emellett gyakori eset, hogy szakmai vita helyett kizárólag politikai mérlegelés tárgya, hogy a rendszer kiegyensúlyozásának költségeit kik és milyen arányban megosztva viseljék (aktívak és nyugdíjasok rövid távú érdekellentéte). A folyó finanszírozású (más néven felosztó-kirovó, angolul pay-as-you-go, PAYG) nyugdíjrendszereket fenntartó országok jelentős részében a demográfiai folyamatok a lakosság elöregedését, a munkaképes korú népesség lélekszámának csökkenését okozzák. Emiatt a nyugdíjrendszerben felhalmozott implicit államadósság törlesztése fokozatosan esedékessé válik. Ez azt jelenti, hogy az implicit nyugdíjígérvények formájában fennálló államadósság először a nyugdíjalap, majd az ezt kimentő költségvetés hiányán keresztül explicit, államkötvények és hitelek képében nyilvántartott, kamatfizetési kötelezettséggel terhelt adóssággá alakul. A folyó finanszírozású rendszerek legfőbb problémája tehát a láthatatlan és emiatt egészen a „lejáratáig” kezeletlen implicit államadósság. Egy érett, folyó finanszírozású nyugdíjrendszert működtető ország nettó implicit államadóssága jelentősen meghaladhatja az explicit, állampapírok és hitelek formájában fennálló adósságát (magyar példáért lásd Orbán–Palotai [2005] és [2006]). Emiatt az implicit államadósság az explicit államadóssághoz hasonlóan tudatos menedzselést igényel. Az implicit államadósság jelentős része a nyugdíjrendszerhez kapcsolódik, így a kezeletlen problémák, valamint a kiigazítások a rendszerrel szembeni bizalmatlanság növekedéséhez, társadalmi szempontból káros gazdasági ösztönzők kialakulásához vezethetnek. A kiigazítási lépések nem szándékolt hatása lehet az aktívak járulékfizetési hajlandóságának csökkenése, a járulékmértékek emelése miatt magasabb munkaerő-költség gazdasági növekedést visszafogó hatása, a külföldön történő munkavállalásra ösztönzés és a járulékalapot képező jövedelmek eltitkolása. Az implicit adósság csökkentéséhez 1
szükséges lépések aránytalan és intranszparens teherelosztással párosulva így könnyen egy lefelé tartó spirált indíthatnak el, ami a rendszer fenntarthatóságával kapcsolatos aggodalmakat tovább fokozza. Jelen tanulmány első számú célja olyan lehetőségek, eljárások ismertetése, melyek alkalmasak a fenti kedvezőtlen, a nyugdíjrendszer fenntarthatóságát aláásó folyamatok megakadályozására. Fontos feladatnak tekintem a magyar társadalombiztosítás öregséginyugdíj-rendszerében felmerülő hiányok és implicit államadósság láthatóvá tételét, majd tervszerű és transzparens kezelését. Az általam behatóbban ismert, folyó finanszírozású állami nyugdíjrendszerek közül a leginkább átláthatónak, aktuáriusi szempontból korrektségre törekvőnek a svéd inkomstpension rendszerét tartom. Ez a rendszer alkalmassá tehető az implicit nyugdíjadósság felmérésére, valamint megfelelő indexálási szabályokkal és az automatikus kiegyenlítő mechanizmussal segítheti az implicit államadósság kezelését, ezáltal rövid távon is csökkentheti a költségvetésre nehezedő terheket. Ezért a hazai nyugdíjrendszer átalakítása során a Svédországban alkalmazott módszerek a szakirodalomban fellelhető, releváns elméleti megfontolásokkal kiegészítve jó iránymutatásként szolgálhatnak. A tanulmány első részében fontosnak tartom néhány alapvető fogalom tisztázását. Az alapfogalmak definiálását követően megvizsgálom, hogyan alkalmazzák ezeket a svéd inkomstpension esetében, és milyen demográfiai, gazdasági peremfeltételek szükségesek ahhoz, hogy a rendszer működőképes és stabil legyen. Ezt követően elemzem, hogy e feltételek mennyiben valósulnak meg a gyakorlatban, és értékelem a rendszer előnyeit és hátrányait. A tanulmány az elemzési eredmények összegzésével és javaslatok megfogalmazásával zárul.
Alapvető fogalmi keretek Időnként még a nyugdíjrendszerekkel foglalkozó szakirodalomban is komoly fogalmi zavarok találhatók, ami akadályozza a különböző átalakítási javaslatok professzionális elbírálását. Ezért mindenekelőtt a tanulmányban használandó fogalmak pontos definiálása szükséges, hogy ezek segítségével minél jobban leírhatóvá váljanak a nyugdíjrendszerek fenntarthatóságával kapcsolatos problémák. Elsőként a tanulmány folyamán alkalmazott nyugdíjrendszer fogalmat szükséges tisztázni. Jelen elemzés során a nyugdíjrendszer fogalmát kizárólag a saját jogú öregségi nyugdíjakat biztosító nyugdíjtervekre szűkítem. Vagyis a tanulmány csupán érintőlegesen foglalkozik a rokkantsági és a baleseti, valamint a hozzátartozói járadékok finanszírozásával. Ezt a lehatárolást azért szükséges megtenni, hogy az egyes célok között ne történjen keresztfinanszírozás, tehát az 2
öregségi nyugdíj biztosítása céljából beszedett járulékok ténylegesen az öregségi nyugdíjakat fedezzék. Öregségi nyugdíj alatt nemcsak a hazai nyugdíjbiztosítás terminológiája szerinti öregségi ellátást értem, hanem minden olyan járadéktípust, aminek célja az élethosszig tartó jövedelempótlás a munkavégző képesség időskori csökkenése esetén. A nyugdíjrendszerek két kategóriába sorolhatók működési elvük szerint. A szakirodalom megkülönbözteti a hozzájárulással meghatározott (defined contribution, DC) és a szolgáltatással meghatározott (defined benefit, DB) rendszereket. A hozzájárulással meghatározott (DC) rendszerekben a járadék megállapítása aktuáriusi eszközökkel történik. Az aktív, járulékfizető életszakaszban a rendszer tagjai minden járulékköteles jövedelmük után befizetést teljesítenek, amit egyéni számlájukon jóváírnak. A befizetések mellett a nyugdíjtőke hozamai alakíthatják a számla egyenlegét. A felhalmozási szakaszban a járulékmérték rendszerint rögzített, mivel a többlet-járulékfizetés egyben többletjogosultságot is generál a nyugdíjtőke növelésén keresztül. Az életpálya során befizetett járulékok és azok hozamai alkotják a nyugdíjba vonulás pillanatában a rendelkezésre álló nyugdíjtőkét. Nyugdíjba vonuláskor a nyugdíjtőkét az aktuáriusi kalkulációk eredményeként előálló járadéktaggal elosztva számítható az induló nyugdíj. Az egyének induló nyugdíja tehát egyenesen arányos az aktív korban felhalmozott nyugdíjtőkével. A DC-rendszerekben használt járadékszámítási gyakorlatnak emiatt elengedhetetlen tartozéka az egyéni számlavezetés, mivel csak az egyéni nyugdíjtőke ismeretében alkalmazhatók a nyugdíjszámításhoz a hagyományos aktuáriusi eszközök. A nyugdíjas életszakaszban két tényező befolyásolhatja a nyugdíjak éves indexálását: a nyugdíjtőke értékének alakulása, valamint a járadéktag számítása során kiígérten felüli hozamok visszajuttatása. A szolgáltatással meghatározott (DB) rendszerek működése abban tér el a DC működési elvétől, hogy nem aktuáriusi eszközökkel történik a nyugdíjszámítás. Egy DB-szisztémában az egyéni számla folyamatos vezetését és az aktuáriusi számításokat általában egy meglehetősen bonyolult nyugdíjformulával helyettesítik, ami bizonyos változókkal közelíti az életpálya során teljesített járulékbefizetéseket. Ezen az elven működik jelenleg a magyar társadalombiztosítás öregséginyugdíj-rendszere is. A nyugdíjformula által kiszámított induló nyugdíjat ezután meghatározott szabályok szerint indexálják. A DB-rendszereket tehát alapvetően az különbözteti meg a DC-elven működő társaiktól, hogy az induló nyugdíj értékét nem hagyományos aktuáriusi kalkulációval számítják. A konkrét befizetések egyéni számlán történő vezetése helyett a nyugdíjformula olyan változókhoz köti a nyugdíjjogosulttá válást és az induló nyugdíj mértékét, mint az életkor, a szolgálati évek száma, az életpálya során megszerzett és bevallott jövedelmek, valamint az esetleges egyéb növelő és csökkentő tényezők. Mivel a DB-elv nem a járulékbefizetések egyéni számlán történő jóváírásán alapul, ezért nem feltétlenül szükséges a befizetések folyamatos és pontos nyilvántartása. Ehelyett elégséges a proxyként használt 3
jogszerző mutatók rögzítése és nyugdíjba vonuláskor történő egyeztetése. A járulékfizetés és a kapott nyugdíj közötti kapcsolat szorosságát tehát alapvetően a proxy változók befizetésekkel való kapcsolata, valamint a nyugdíjformula részletessége befolyásolja. Ám a nyilvántartási rendszerek mai fejlettségi szintjén a proxyk használata, valamint az egyéni számlavezetés elhagyása már nem jelent lényeges egyszerűsítést és költségmegtakarítást, különösen egy szofisztikált nyugdíjformulához mérten. Mint látható, a DB és a DC működési elvek egymáshoz közel állnak, a két szisztéma közötti fő különbség a nyugdíjszámítás aktuáriusi megalapozottsága. A DC-rendszerekhez definíció szerint hozzátartozik az egyéni számla, míg a DB-rendszerek esetében az adminisztráció egyszerűsítése érdekében nem vezetik az induló nyugdíjak aktuáriusi számításokkal történő megállapításához szükséges nyilvántartást. A DC-rendszerek tehát a magasabb adminisztrációs költségek miatt várhatóan némileg drágábban üzemeltethetők, ám cserébe a befizetések és az induló nyugdíjszint között a lehető legszorosabb kapcsolatot biztosítják. A működési elv mellett a finanszírozás elve mentén kategorizálhatók a nyugdíjrendszerek. Két szélsőséget különböztethetünk meg, a folyó finanszírozású, illetve a teljes tőkefedezettel működő rendszereket. A folyó finanszírozású elnevezés Banyár József munkájából (Banyár [2010]) származik, a fogalom sokkal képletesebben írja le azt a finanszírozási elvet, amit Magyarországon felosztó-kirovóként, a külföldi szakirodalomban pedig pay-as-you-go (PAYG) néven ismernek. Az elv lényege, hogy a nyugdíjakat szolgáltató intézmény nem rendelkezik a korábbi járulékbefizetésekből felhalmozott tartalékkal forgalomképes pénzügyi vagy reáleszközök formájában. Az esedékes nyugdíjak kifizetését ezért elsősorban a folyó befizetések biztosítják, tehát a nyugdíjak fedezeteként szolgáló „eszköz” ez esetben a mindenkori járulékfizetők csoportja. A folyó finanszírozású rendszerek esetében tehát a nyugdíjas és a jelenleg aktív generációk jövőbeli nyugdíjkifizetéseit valamilyen mértékben fedezik a járulékbevételekből folyamatosan beérkező befizetések. Hogy milyen mértékben, az elsősorban a demográfiai és munkaerő-piaci helyzettől, valamint a járadék bőkezűségétől függ. A folyó finanszírozás persze nem csak tiszta formában valósítható meg. Ez a finanszírozási elvek egyik szélsőséges esete, amikor hagyományos értelemben vett pénzügyi eszközök egyáltalán nem biztosítják a nyugdíjígéreteket. A másik véglet a teljes egészében tőkefedezeti elvű finanszírozás, amikor a nyugdíjígéreteket pénzügyi és kisebb részben reáleszközök (például ingatlanok) biztosítják. Ahogy azonban Banyár [2010] is említi, a tranzakciós költségek csökkentése érdekében a tőkefedezeti rendszerben is a folyó befizetésekből teljesítik a folyó kifizetéseket mindaddig, amíg ez lehetséges. Így a feltőkésített rendszer érett szakaszában, amikor az esedékes nyugdíjak értéke közelítőleg megegyezik a folyó befizetésekkel, a pénzáramlások szintjén átmenetileg egy folyó finanszírozású rendszer valósul meg. Nem szabad elfelejtkezni azonban arról, hogy a rendszer mögött eközben komoly pénzügyi tartalék áll, ami 4
akkor is lehetővé teheti a fennálló nyugdíjkötelezettségek finanszírozását, ha erre a folyó befizetések már nem nyújtanak fedezetet. A folyó finanszírozású és a teljes tőkefedezettel bíró, angolul fully funded rendszerek között a gyakorlatban széles átmenet létezik, ezek a részleges tőkefedezetű (partially funded) rendszerek. Ilyen átmenetre példa a svéd állami nyugdíjrendszer, ahol a folyó finanszírozású pillér mellett jelentős tartalékok is rendelkezésre állnak. A tartalék 2009 végén a nyugdíjkötelezettségek 11 százalékát érte el, és a nyugdíjak kifizetését 3,8 éven biztosíthatta volna külső források bevonása nélkül (Orange Report [2010], 25, 39). Az összeg nagyságát jól érzékelteti, hogy a tartalék a 2009. évi svéd GDP 27 százalékát tette ki (Statistiska Centralbyrån [2011a], Orange Report [2010], 39). E tartalékok a folyó finanszírozású rendszer azon szakaszában halmozódtak fel, amikor a tárgyidőszaki befizetések meghaladták a tárgyidőszaki nyugdíjkifizetéseket, vagyis amikor a munkaerő-piaci és a demográfiai folyamatok kedvezően alakultak. A nyugdíjrendszer demográfiai tartalékának tudatos felhalmozása 1960-ban kezdődött, hogy a második világháború után született, kiugróan magas lélekszámú baby boom generáció nyugdíjba vonulásakor jelentkező terhekre a rendszert pénzügyileg felkészítsék (Könberg et al. [2006], 459). Az alapvetően folyó finanszírozású rendszer a tartalékalapnak köszönhetően részben feltőkésítetté vált, így az öregséginyugdíj-rendszer még kedvezőtlen demográfiai trendek mellett is képes lehet éveken keresztül többletforrások bevonása nélkül működni. Ugyanakkor domináns maradt a folyó finanszírozás, tehát nem cél a nyugdíjkötelezettségek 100 százalékát megközelítő tartalék felhalmozása. 1. Á B R A : A
N Y U G D Í J R E N D SZ E R E K CS OP O RTO SÍ TÁ SA M Ű KÖD É S I É S FI NA N SZ Í R OZ Á SI E LV E K SZ E R I NT
Finanszírozási elv
Működési elv Tőkefedezeti elven működő DBrendszerek
Tőkefedezeti elven működő DCrendszerek
Folyó finanszírozású DBrendszerek
Folyó finanszírozású DCrendszerek (NDC-rendszerek)
Forrás: saját összeállítás
Az alapfogalmak összefoglalásaként mátrixba rendezhetők a nyugdíjrendszerek főbb működési (DB és DC) és finanszírozási (folyó és tőkefedezeti) elvei által meghatározott variánsok. A négy variáns a történelem során jól meghatározható időrendi sorrendben jelent meg. Már jóval a XX. század előtt létrejöttek az első tőkefedezeti elvű DB-rendszerek, amelyeket a II. világháború 5
után jórészt folyó finanszírozású DB-rendszerek váltottak fel. A tőkefedezeti elven finanszírozott DC-rendszerek a tőkepiacok fejlődésével kezdtek elterjedni, elsősorban a vállalati nyugdíjtervek körében, míg az 1990-es években indultak el a folyó finanszírozású DC- (NDC) rendszerek.
A világbanki nyugdíjrendszer-koncepció A nyugdíjrendszerek működésével és finanszírozásával kapcsolatos alapfogalmak után érdemes felvázolni a nyugdíjrendszer céljait és a célok megvalósítását szolgáló eszközrendszert. A nyugdíjrendszerekről folyó diskurzus, valamint a napjainkban használt fogalmi keretek kialakításában nagy szerepet játszottak a Világbank kutatásai, a szervezet 1994-ben megjelent tanulmánya szolgáltatta az alapot a nyugdíjrendszer pilléreinek felvázolására (World Bank [1994]). Az itt bevezetett terminológia és reformrecept szerint a nyugdíjrendszer egyes pillérei a nyugdíjrendszer különböző funkcióinak világos elhatárolását szolgálják. Ennek megfelelően az egyes pillérek a finanszírozási és működési elvek eltérő kombinációit igénylik, valamint pillérenként változik az adott nyugdíjtervben részt vevők köre (kötelező/önkéntes tagság). A világbanki meghatározás szerint az első pillér folyó finanszírozású, állami menedzselésű, és minden állampolgár/biztosított automatikusan a rendszer tagjává válik. E pillér domináns célja a redisztribúció megvalósítása, a minimális megélhetéshez szükséges járadék biztosítása minden időskorú számára. Ezt az elvárást a korábban használt terminológia szerint úgy értelmezhetjük, hogy ebben a pillérben a befizetésekkel nem egyenes arányban emelkedik a nyugdíjváromány. Bizonyos szint felett a befizetések csak degresszíven vagy egyáltalán nem növelik a várható nyugdíj összegét. Sőt az is lehetséges, hogy e pillér finanszírozása nem megcímkézett járulékokból, hanem általános adóbevételekből történik. Az 1. ábrán bemutatott mátrix szerint az első pillér leginkább egy folyó finanszírozású, szolgáltatással meghatározott rendszer keretében működtethető, igen egyszerű nyugdíjformulával. A nyugdíjformula olyannyira egyszerű lehet, hogy az első pillérben megvalósulhat az állampolgári jogon járó, a befizetésektől akár teljesen független alapnyugdíj. A második pillér ezzel szemben a jövedelem szerinti differenciálás eszköze. Ebben a pillérben történhet a befizetésekkel egyenesen arányos, gyakran munkanyugdíjként aposztrofált nyugdíjelem biztosítása. A világbanki ajánlás szerint a második pillérben való részvétel szintén kötelező. A javaslat szerint azonban e pillér az elsővel ellentétben tőkefedezeti elven finanszírozott, és a tartalékokat, valamint a nyugdíjkifizetéseket nem állami intézmények menedzselik. A második pillér megteremtéséhez az adott ország hagyományaihoz igazodva munkáltatói nyugdíjtervek kialakítását (a munkáltatók által adminisztrált tőkefedezeti elven működő DB- vagy DC-rendszerek), vagy kötelező magánpénztári rendszer létesítését (tőkefedezeti elven működő DC-szisztéma) ajánlották a Világbank szakértői. Ám a 6
jövedelemarányos munkanyugdíj biztosítására ugyanígy alkalmas lehet egy folyó finanszírozású, befizetéssel meghatározott (NDC) rendszer is, állami menedzselés mellett. A világbanki szakértők azért nem javasolták ezt a megoldást, mert a nyugdíjszámítás professzionálisabb kezelését, valamint a nyugdíjakhoz kapcsolódó politikai kockázatok csökkentését várták a nem állami kezelésű alapoktól. Azonban tény, hogy az NDC-rendszer szintén alkalmas lehet a befizetésekkel arányos nyugdíj biztosítására, köszönhetően az aktuáriusi eszközökkel megalapozott nyugdíjszámításnak. A világbanki javaslatcsomag szerint a harmadik pillér finanszírozási elve a második pillérhez hasonlóan tőkefedezeti, a működési elvre vonatkozóan itt sem szabnak kritériumot. A harmadik pillér elsődleges feladata a nem kötelezően félretett nyugdíjcélú megtakarítások költséghatékony összegyűjtése, ugyanis ebben a pillérben a tagság és a befizetések teljesen önkéntesek. Röviden összefoglalva a Világbank 1994-es ajánlásait, a szervezet a folyó finanszírozási elv szerepének fokozatos csökkentését, a DC működési elv szélesebb körű alkalmazásával a nyugdíjszámítás aktuáriusi megalapozottságának javítását, valamint a nyugdíj egyes funkcióinak világos elkülönítését szorgalmazta a három pillér szétválasztásával. Az egyes pillérek fő feladatai ezek alapján a következők: 1. Első pillér – redisztribúció, a megélhetéshez minimálisan szükséges időskori jövedelem biztosítása. 2. Második pillér – befizetésekkel egyenesen arányos (munka)nyugdíj biztosítása. 3. Harmadik pillér – az önkéntes nyugdíjcélú megtakarítások költséghatékony és szervezett gyűjtésének biztosítása.
A nyugdíjrendszer egyensúlya A vizsgált nyugdíjrendszer által lefedett kockázatok, a működési és finanszírozási elvek áttekintése, valamint a nyugdíjrendszerek világbanki terminológia szerinti felépítése után áttérhetünk a nyugdíjrendszerekkel kapcsolatos további kulcsfogalmak értelmezésére. A folyó finanszírozású és a tőkefedezeti rendszerekben egyaránt fontos cél a fenntarthatóság, az egyensúly biztosítása. A fenntarthatóság hosszú távon értelmezhető fogalom, e követelmény szerint a nyugdíjterv nem igényelheti a járulékbevételeken felül jelentős külső forrás bevonását, tartósan és tervezetten nem halmozhat fel adósságot. Vagyis egy nyugdíjterv akkor fenntartható, ha a rendszerbe beépített automatizmusok biztosítják, hogy a nyugdíjterv ne váljon inszolvenssé, vagy ami ezzel azonos, a szabályok miatt a nyugdíjterv kiígért kötelezettségei nem haladhatják meg az eszközei értékét. Folyamatos működés mellett az inszolvencia megállapítása nem egyszerű feladat sem tőkefedezeti, sem folyó finanszírozású rendszerekben. Ennek oka tőkefedezeti rendszerek esetén az eszközök értékének folyamatos 7
ingadozása. E rendszerekben inszolvenciáról akkor beszélhetünk, ha a nyugdíjterv eszközeinek irreálisan magas, nagy valószínűséggel teljesíthetetlen hozamokat kellene produkálniuk ahhoz, hogy a kötelezettségek kifizetését fedezzék. Előre rögzített nyugdíjfizetési kötelezettségek elsősorban a tőkefedezeti DB-rendszerekben léteznek, tehát főleg ebben az esetben merül fel a tényleges inszolvencia lehetősége. A tőkefedezeti és a folyó finanszírozású DC-rendszerekben inszolvencia leginkább akkor lehetséges, ha a járadékfizetési szakaszban a szolgáltató/biztosító garanciát vállalt bizonyos hozam elérésére a járadéktag számítása során. Folyó finanszírozású DB-rendszerekben az inszolvencia pedig úgy értelmezhető, hogy a járulékkulcsokat irreálisan magasra kellene emelni a kiígért nyugdíjkifizetések fedezéséhez, vagy a járulékbevételeken felül a végső garantőrnek tartósan és nagymértékben el kellene adósodnia a nyugdíjak kifizetéséhez. Az egyensúly definiálása hasonlóan problematikus, és sok esetben ad okot félreértésre az egyes szakértők között. Többek között Settergren [2006], valamint a Nyugdíj és Időskor Kerekasztal (NYIKA [2010]) munkái nyomán szükséges megkülönböztetni a hosszmetszeti és a keresztmetszeti egyensúly fogalmát. A hosszmetszeti egyensúly elsősorban a biztosított személyek egy-egy csoportjára, praktikusan az azonos évben születettekre értelmezhető. A hosszmetszeti egyensúly nem más, mint az aktuáriusi ekvivalencia megvalósítása egy generáció szintjén. Az aktuáriusi ekvivalencia alapvetően a biztosítások pénzügyi megalapozását szolgálja a biztosítással vállalt kockázatok várható pénzáramlásainak számszerűsítésével. Az elv mind tőkefedezeti, mind folyó finanszírozás esetén azt fogalmazza meg, hogy az egyes kohorszok által befizetett járuléktömeg jelenértékben egyezzen meg az azonos generáció által kapott nyugdíjjáradékok jelenértékével. Ez az elvárás sztochasztikus tagok nélkül, az adott generáció teljes kihalásának időpontjára vonatkozóan formalizálható (periódus eleji, egyösszegű járulékbefizetések és nyugdíjkifizetések feltételezése mellett): .
(1)
Látható, hogy különösen a több generáción átívelő, folyamatosan üzemeltetett folyó finanszírozású rendszerekben már az elméleti megfogalmazás is több technikai, mérési 8
problémát vet fel. Általános gond, hogy a fenti felírás szerinti egyenlőség teljesülése sztochasztikus elemek nélkül csak az adott kohorsz kihalását követően, a tényleges pénzáramlások ismeretében vizsgálható, ám ekkor az elszámolás esetleges pontatlanságát már nem lehet korrigálni. Általában utólag találhatók olyan értékek a felhalmozási időszak és a járadékos időszak kamatlábára (rC és rB), amivel az egyenlőség biztosítható, azonban ezt az adott generáció befizetéseire vonatkozó hozamok számításánál és a nyugdíjak indexálásánál már nem lehet felhasználni. Ha a rendszer törekszik az egyenlőség megteremtésére az adott generáció kihalása előtt, akkor ki kell jelölni egy időpontot, amelyre vonatkozóan a pénzáramlások diszkontálása történik, illetve túlélési valószínűségekkel szükséges bővíteni az egyenletet, mivel a járadék megállapításakor nem ismert az egyén elhalálozásának időpontja. A jelenérték-számítás kezdőpontjaként használt életkorra egy lehetséges javaslat az adott kohorszra érvényes öregséginyugdíj-korhatár. Mivel a jogszabályokban rögzített nyugdíjkorhatár és a nyugdíjba vonulás tényleges időpontja között eltérés lehet, ezért a nyugdíjkorhatárnál célszerűbb az effektív nyugdíjkorhatár alkalmazása. Az effektív nyugdíjkorhatár az az életkor, amelyben az adott kohorsz többsége várhatóan elkezdi igénybe venni az öregségi nyugellátást. A képletet tehát némileg módosítva, ki értéke az effektív nyugdíjkorhatárban rögzíthető. Így azzal az egyszerűsítéssel élünk, mintha a teljes kohorsz az effektív nyugdíjkorhatár elérésekor vonulna nyugdíjba, és az egyenlőség fennállását erre a pillanatra vonatkozóan biztosítanánk. A k-adik életév eléréséig tehát a csoport minden tagja járulékot fizet, majd ezen életkor felett nyugdíjassá válik. Sajnos nem minden személy éli meg a nyugdíjas életkort, ám az alábbi egyenlet feltételezi, hogy az aktív korban elhunytak befizetéseit mortalitási eredmény formájában szétosztják az adott generáció tagjainak számlái között. Emellett az egyenlet jobb oldalát várható értékben értelmezzük, a kifizetett járadékokat a k-adik évtől számított kumulált túlélési valószínűségekkel súlyozzuk (kpt annak valószínűsége, hogy a halandósági tábla alapján a k-adik életévében járó személy megéli a t-edik időszakot). Ez azért szükséges, mert a járadékszámítás idején nem ismert, hogy Bi,t mely periódustól kezdve vált nullára, emiatt az indexálási szabályok szerint fizetendő járadékot minden periódusban súlyozni kell a kifizetés valószínűségével (ebben a helyzetben Bi,t értéke csak az m-edik időszak után tekinthető nullának). .
(2)
A fenti esetben vC és vB értéke eltérhet, mivel a járulékbefizetéseken már jóváírt hozam az egyenlet felírásakor ismert. Mint látható, a hosszmetszeti egyensúly hozzájárulással meghatározott és szolgáltatással meghatározott rendszerekben egyaránt értelmezhető, mindenfajta lényegi különbség nélkül. Az egyetlen eltérés ugyanis a két rendszer között az, hogy 9
a DC működési elv esetén a járadék számítása a következőkben leírt aktuáriusi módszerrel történik, míg a DB-elv esetén a nyugdíjformula adja meg az induló nyugdíjszintet. Ha az egyének szintjén az aktuáriusi elveknek megfelelően kívánunk eljárni, akkor a nyugdíjba vonulás időpontjában rendelkezésre kell állnia az egyéni számlák egyenlegének, vagyis a nyugdíjtőkének. Ezután az egyes személyek induló nyugdíja az egyéni nyugdíjtőkéből (számláló) a halandósági tábla alkalmazásával kiszámított járadéktagok (nevező) segítségével, egy egyszerű osztással meghatározható a következő képlet szerint:
(3)
(4)
A fenti számítás elvégzése után minden egyénre vonatkozóan rendelkezésre áll az induló nyugdíj összege. Ha ezzel a módszerrel történik a járadékok kiszámítása, akkor vB éppen meg fog egyezni a járadéktag számítása során használt diszkonttényezővel, tehát a hosszmetszeti egyensúly a diszkonttényező számításához használt hozam mellett elméletileg biztosított. Ám még a fenti közelítő számítások, aktuáriusi elvek és képletek alkalmazásával sem garantálható, hogy a hosszmetszeti egyensúly megvalósuljon, illetve egyáltalán lehetőség nyíljon a hosszmetszeti egyensúly fenntartására. A hosszmetszeti egyensúly elérését ugyanis előre látható és előre nem látható tényezők egyaránt nehezítik. Előre nem látható tényező különösen a járadékszámítás során felhasznált halandósági tábla eltérése az adott kohorsz esetén megvalósuló mortalitástól. Márpedig eltérés szinte biztosan lesz, hiszen minimális az esély arra, hogy egy kohorsz létszáma a kalkuláció során felhasznált halandósági táblával éppen megegyező ütemben változzon. Pénzügyi szempontból különösen az az eset kockázatos, ha a járadékban részesülők szisztematikusan tovább élnek, mint ahogy azt az eredeti kalkulációs feltételek alapján várták (longevity kockázat), és a nyugdíjrendszerben 10
nincsenek olyan mechanizmusok, amik a kiadások és a bevételek kiegyensúlyozását biztosíthatnák. Akadnak azonban egyéb, elég pontosan előre látható tényezők, amik szintén megakadályozhatják a hosszmetszeti egyensúly megközelítését. Ilyen például a demográfiai trendek kedvezőtlen alakulása, a gazdaságilag aktívak létszámának folyamatos csökkenése, ami azt eredményezheti, hogy a járulékbevételek nem képesek fedezni a folyó öregséginyugdíjkiadásokat. A kedvezőtlen demográfiai folyamatok hatására csökkenhet a járulékfizetők létszáma, és a járulékbevételek növekedése jó gazdasági teljesítmény esetén is elmaradhat az emelkedő nyugdíjkifizetésektől. Emiatt az addig implicit formában létező nyugdíjadósság egy része az adott időszakban hiányként jelentkezik, explicitté válik (lásd Banyár [2010]). Ekkor folyó finanszírozás mellett a nyugdíjalapban azonnal elkönyvelendő és finanszírozandó hiány keletkezik, míg tőkefedezeti rendszer esetén megindul az eszközök felélése. A hosszmetszeti egyensúly fenntartását a folyó finanszírozású, befizetéssel meghatározott rendszer esetén egy speciális sajátosság is nehezíti. E rendszerben a járulékbefizetéseket az egyénekhez rendelve nyilvántartják, és egy meghatározott szabályrendszer szerint képzett névleges kamatlábbal évente felkamatolják. Az így számított hozam szolgálja a nyugdíjtőke valorizálását, a nyugdíjrendszer pénzügyi lehetőségeihez mérten. Ám a folyó finanszírozású nyugdíjrendszerek általában nem halmoznak fel pénzügyi és reáleszközök formájában tartalékot, ezért az adott generáció által befizetett járulékok hozamai nem piaci árfolyamokkal mért, az eszközök értékesítésével realizálható hozamok lesznek. A DC-rendszerekben mindig az életpálya során befizetett járulékok és azok hozamai alkotják a nyugdíjba vonulás pillanatában a rendelkezésre álló nyugdíjtőkét, amiből a járadéktaggal történő osztás után kiszámítható a nyugdíjjáradék összege (lásd a harmadik egyenletet). A folyó finanszírozási elv és a befizetéssel meghatározottság kombinációjaként azonban a nyugdíjazáskor az egyén egy olyan nyugdíjtőkével rendelkezik, ami mögött nem áll pénzügyi és reáljavak formájában tartalék, járadékát kizárólag a járulékfizető nemzedékektől befolyó összeg fedezi. Az előző mondat jól megragadja a szakirodalomban névleges egyéni számlásnak (Notional Defined Contribution vagy másképp Non-Financial Defined Contribution, röviden NDC), vagy a hazánkban gyakran egyszerűen svéd modellnek nevezett nyugdíjrendszer lényegét. Egy ilyen rendszerben a járadék aktuáriusi módszerekkel számítódik a nyugdíjtőkéből, ám ezen összeg kifizetését tartalékok hiányában nem biztos, hogy lehetővé teszik az éppen befolyó járulékbevételek. Ugyanezzel a problémával, a nyugdíjtőkén elért hozamok (névleges kamatláb, angolul notional interest rate, NIR) hagyományos értelemben vett mérhetőségének hiányával szembesülhetünk a nyugdíjak indexálása kapcsán is. Az indexálás lehetséges mértékét egy tőkefedezeti rendszerben a díjtartalékon elért hozam határozza meg. Ám az NDC-rendszerekben a díjtartalékként felfogható névleges nyugdíjtőke mögött nem állnak pénzügyi eszközök, aminek emiatt mérhető hozama sincs. Ezért előre meghatározott szabályok szerint kell kiszámítani a 11
nyugdíjtőke kamatoztatása, valamint a járadék indexálása során alkalmazott névleges kamatlábat. Pénzügyi tartalékok hiányában az induló nyugdíjak kiszámításához használt járadéktag kalkulációjánál 0 százalékos vagy attól nem túl távoli pozitív hozamot érdemes figyelembe venni, és az induló nyugdíjszint megemelése helyett célszerűbb a nyugdíjalap jövőbeli pénzügyi egyensúlyát nem veszélyeztető indexálást alkalmazni. A folyó finanszírozású rendszerek fizetőképessége tehát a működési elvtől függetlenül alapvetően a folyó járulékbevételektől, valamint a demográfiai folyamatoktól függ. Ám a bevételek nem feltétlenül nyújtanak fedezetet akár az aktuáriusi eszközökkel számított (DC esetben), akár a nyugdíjformulával kalkulált (DB esetben) járadék kifizetésére, illetve a rendszer szabályai szerinti indexálásra. Emiatt pedig döntés kérdése, hogy a folyó finanszírozású rendszer mögött álló végső garantőr milyen mértékben hajlandó és képes biztosítani a hosszmetszeti egyensúly eléréséhez szükséges összegeket. Az NDC-rendszerekben a nyugdíjtőke a lehető legpontosabb nyilvántartás és aktuáriusi értelemben korrekt nyugdíjszámítás esetén is egy olyan érték, aminek nagysága bizonyos mértékig önkényesen alakítható a névleges kamatláb segítségével. Emiatt az NDC-rendszerek stabilitása szempontjából rendkívül fontosak a névleges kamatláb számítási szabályai. Az NDC-rendszerben a nyugdíjtőke kamatozása valójában a munkaerő-piaci, illetve demográfiai folyamatok miatt jelentkező hasznok és terhek megosztását szolgálja az aktívak és a nyugdíjasok között, emiatt nem kezelhető a hagyományos értelemben vett kamatként. Ehelyett egy olyan eszköz, ami a rendszer egyensúlyban tartását, a nyugdíjkifizetések járulékbevételekhez történő hozzáigazítását hivatott biztosítani. Mivel a rendszer mögött nincs tőkefedezet, ezért a nyugdíjfizetés sem tekinthető egy vagyontömeg részletekben történő felélésének, vagyis hagyományos járadékbiztosításnak. Emiatt a névleges egyéni számlás rendszernek nem alapvető feladata a korábban bemutatott hosszmetszeti egyensúly biztosítása. Sokkal jelentősebb azon szerepe, hogy a járulékbevételek aktuális nyugdíjasok közötti korrekt felosztását megvalósítsa, és ha a folyó nyugdíjak kifizetéséhez a járulékbevételek mellett további források bevonása szükséges, akkor azokkal képes legyen pontosan elszámolni. Emellett az NDC-rendszer legfontosabb haszna az lehet, hogy megfelelő szabályok mellett csak olyan mértékű implicit államadósság felhalmozását teszi lehetővé, amit várhatóan fedez a jövő generációk járulékbefizetése. Ennek köszönhetően a költségvetés elvileg egyáltalán nem, a gyakorlatban pedig csupán kismértékben, átmenetileg kényszerül az implicit adósság explicitté konvertálására. A hosszmetszeti egyensúly megvalósítására tehát lehet és kell is törekedni, azonban a kedvezőtlen demográfiai és munkaerő-piaci fejlemények miatt a folyó finanszírozású rendszerben azonnal, míg a tőkefedezeti rendszerben némi késéssel hiány keletkezhet. Amennyiben a hiány tartósan és hosszú távon a rendszer jellemzőjévé válik, akkor pénzügyi 12
korlátok miatt a hosszmetszeti egyensúly elérése ellehetetlenülhet. A hosszmetszeti egyensúly mellett ezért folyamatosan figyelemmel kell kísérni a rendszer keresztmetszeti pozícióját, hogy elkerülhető legyen az inszolvencia, és az alkalmazkodáshoz ne legyen szükség egyszeri, drasztikus intézkedésekre. A folyó finanszírozású rendszerekben tehát a keresztmetszeti egyensúlyt kiemelten kell kezelni. Keresztmetszeti egyensúly fennállása esetén az egy év alatt realizált járulékbevétel megegyezik az éves járadékfizetéssel (Settergren [2006] és NYIKA [2010] nyomán). Vagyis a keresztmetszeti egyensúly követelménye azt fogalmazza meg, hogy a nyugdíjalap ne szoruljon folyamatosan forrásbevonásra, ne generáljon adósságot a rendszer mögött álló végső garantőr számára, hanem bizonyos eljárásokkal törekedjen a folyó hiány megszüntetésére. Ez a követelmény nem jelent mást, mint hogy a nyugdíjak, valamint az aktívak által szerzett nyugdíjjogosultságok kövessék az aktuális munkaerő-piaci és demográfiai folyamatok alakulását, és viszonylag rövid késéssel alkalmazkodjanak hozzájuk a nyugdíjalap hiányának alacsony szinten tartása érdekében. A folyó finanszírozású, hozzájárulással meghatározott rendszerekben a pénzügyi fenntarthatóságot tehát a keresztmetszeti egyensúlyra törekvés biztosíthatja. A keresztmetszeti egyensúly megteremtése megkívánja, hogy szükség esetén a hiányokat és a többleteket pontos elszámolással, átláthatóan lehessen szétteríteni a rendszer tagjai között. Mint később látni fogjuk, az NDC-rendszer sem képes megfelelni annak az elvárásnak, hogy minden periódusban biztosítsa a járulékbevételek és a nyugdíjkifizetések pontos egyezését. Átmeneti hiányok vagy többletek tehát folyamatosan lehetnek a rendszerben, azonban a nyugdíjtőke megfelelő indexálása biztosítja az egyensúlyhoz történő folyamatos konvergenciát. A pontos elszámoláshoz és az NDC-rendszerek működtetéséhez elengedhetetlenül szükséges a folyamatosan vezetett egyéni számla. Az egyének aktív életszakaszában a befizetések nyilvántartása, valamint a nyugdíjtőke folyamatos vezetése történik a számlán. Ebben az időszakban a többletek és hiányok elszámolása a nyugdíjtőkét érinti, vagyis a számlán jóváírt névleges hozamok közvetítésével a jövőbeli nyugdíjak szintjén keresztül jelennek meg az aktuális munkaerő-piaci és demográfiai trendek az aktív generációk esetében. Emellett az egyéni számla nyomon követhetővé teszi a személy életpályáját, befizetéseiről, várható nyugdíjáról időközönként naprakész információt nyújt. A járadék megállapítását követően is érdemes az egyéni számlát tovább vezetni, ezáltal lehetővé téve a nyugdíj melletti munkavállalást, és a nyugdíj ezt figyelembe vevő, ismételt megállapítását. Az egyéni számla nyugdíjazás utáni továbbvezetése az NDC-rendszerben az özvegyi nyugdíjnak megfelelő és potenciálisan bevezethető kétszemélyes járadékok szempontjából is fontos. Ennek oka, hogy a kétszemélyes járadék kedvezményezettjének személyében változás következhet be, például válás miatt, mely esetben elvileg mindkét fél nyugdíját újra meg kellene állapítani. 13
A rendszert fenntartó intézmény számára az egyén nyugdíjba vonulása után viszont általában nem a számla egyenlege hordoz fontos információt, hanem a már megállapított járadékokból aktuáriusi értékeléssel számított kötelezettségállomány (magyar adatokon végzett kísérleti számításért lásd a 10. fejezetet). Ennek oka, hogy uniszex járadéktaggal történő nyugdíjszámítás esetén a kiígért járadékhoz kapcsolódó kötelezettség értéke sem a férfiak, sem a nők esetében nem felel meg az egyéni számla egyenlegének. A megállapított nyugdíjak esetén az évenkénti indexálás teszi lehetővé a keresztmetszeti egyensúly felé történő elmozdulást a nyugdíjszint módosításával. Az egyéni számlás rendszerben így a terhek és a hasznok átláthatóan megoszthatók a rendszer aktív és nyugdíjas tagjai között. Az egyéni számla léte tehát fontos feltétel ahhoz, hogy a keresztmetszeti egyensúly megközelítéséhez szükséges lépések átláthatóan, a rendszer tagjainak közös szerepvállalásával valósuljanak meg. Ha ezek a feltételek fennállnak, akkor a keresztmetszeti egyensúly biztosításának eszköze a rendszerbe épített automatikus kiegyenlítő mechanizmus lehet (automatic balance mechanism, ABM). A fogalom meghatározása Vidal-Meliá et al. [2009] tanulmányából fordítva: „Az automatikus kiegyenlítő mechanizmus egy olyan törvénybe iktatott, előre rögzített lépéseket tartalmazó intézkedéscsomag, amely a [nyugdíjrendszerre vonatkozó] szolvencia vagy fenntarthatósági mérőszám kedvezőtlen alakulása esetén azonnal, minden további törvényhozói döntés nélkül alkalmazható.” A hangsúly tehát az automatikus szóra helyeződik, ugyanis az előzetesen rögzített, lehetőleg minél szélesebb támogatással bíró szabályrendszer a nyugdíjrendszer fenntarthatóságát biztosító lépéseket lényegében kivonja a rendszeres politikai döntést igénylő témák közül. Egy folyó finanszírozású, hozzájárulással meghatározott rendszerben az automatikus kiegyenlítő mechanizmus (a továbbiakban röviden kiegyenlítő mechanizmus) lényege, hogy a nyugdíjak indexálására és a nyugdíjtőke hozamának meghatározására olyan szabályrendszert alakít ki, ami biztosítja a folyó hiányok csökkentését, és hosszabb távon egyensúlyba hozza a nyugdíjrendszer bevételeit és kiadásait. Alkalmazása szükség esetén eltéríti a névleges kamatlábat a főszabály szerinti mértéktől, így közelítve a nyugdíjkiadásokat a munkaerő-piaci és demográfiai trendek szerint változó bevételekhez. Settergren és Mikula [2006] nyomán egy idealizált modellben a kiígérhető névleges kamatláb felbontható a befolyt járuléktömeg, és az általuk turnover durationnek elkeresztelt, a demográfiai hatásokat is tartalmazó mérőszám változásaira. Mivel napjaink NDC-rendszereiben az indexálás főszabály szerint nem e két tényező együttes figyelembevételével, de még csak nem is a járuléktömeg-index (a tárgyévi és az előző évi járulékbevételek hányadosa) segítségével történik, ezért a rendszer hosszú távú fenntarthatósága érdekében időről időre szükség lehet az indexálás eltérítésére a főszabály szerinti mértéktől. Ezt az eltérést szabályozza az automatikus kiegyenlítő mechanizmus, melynek körültekintő kialakítása esetén jórészt elkerülhetők a nyugdíjrendszerbe történő diszkrecionális, 14
külön politikai döntést igénylő beavatkozások. A kiegyenlítő mechanizmus tervezése során érvényesíthetők különböző politikai és társadalmi preferenciák. A névleges kamatlábat nem feltétlenül szükséges azonos szinten megállapítani az aktívak és a nyugdíjasok minden csoportjára, ezzel a terhek és hasznok elosztása finomítható a rendszer tagjai között. A kiszámítható szabályok világos ösztönzőkkel szolgálhatnak, így az átlátható, előre rögzített szabályok szerinti elszámolás megfelelő tájékoztatással párosítva növelheti a rendszerbe vetett bizalmat azáltal, hogy az érintettek folyamatosan tisztában vannak befizetéseik értékével és várható nyugdíjukkal. Megjegyzendő azonban, hogy a kiegyenlítő mechanizmus alkalmazása nem követeli meg feltétlenül az egyéni számla vagy az NDC-rendszer bevezetését. Ezen eszközök hiányában is felállítható olyan szabályrendszer, ami a folyó nyugdíjkiadások szintjét összhangba hozza a folyó járulékbevételekkel, mint ahogy erre több országban (például Kanada, Japán, Németország, Finnország) is akad példa (Vidal-Meliá et al. [2009]). Ezen országok kötelező, állami öregséginyugdíj-rendszere nem befizetéssel meghatározott (DC), hanem Magyarországhoz hasonlóan szolgáltatással meghatározott (DB). Bár a DB-rendszerekben a nyugdíjak megállapítása nem aktuáriusi számításokkal történik, azonban az adott szabályrendszer mellett vállalt kötelezettségek már értékelhetők e módszerekkel. Ha egy DB-rendszerben a nyugdíjkifizetések jelentősen meghaladják a járulékbevételeket, akkor rendszerint a nyugdíjformula kiigazításával vagy a korhatár emelésével kezelik a helyzetet, esetleg a nyugdíjak indexálását csökkentik. Tehát nincs rögzítve, hogy a munkaerő-piaci és/vagy a demográfiai helyzet kedvezőtlen alakulása esetén kik és milyen arányban megosztva viseljék a terheket, ennek eldöntése minden kiigazító lépés esetén egyedi mérlegelés tárgya. Ugyanakkor egy DB-rendszerben is van értelme a kiegyenlítő mechanizmusnak, mivel az előre rögzített szabályok kiszámíthatóbbá teszik a változásokat. A szabályrendszernek meg kell határoznia azokat a mutatószámokat és kritikus értékeket, amelyek esetén a nyugdíjrendszer paramétereinek változtatása szükséges. Emellett lehetőleg rögzítenie kell, hogy a terheket milyen arányban osszák meg a nyugdíjas és az aktív generációk között, esetleg e csoportokon belül is differenciálást alkalmazva. A DB-rendszerekben a kiegyenlítő mechanizmus az aktívakkal szemben fennálló nyugdíjkötelezettségek pontos nyilvántartása helyett rendszerint demográfiai mutatókat használ proxyként a nyugdíjrendszer fenntarthatóságának megítélése, a túlzott hiány megakadályozása érdekében. A fentieket röviden összegezve megállapíthatjuk, hogy az NDC-rendszerek csak akkor képesek elérni az átláthatóság és a pénzügyi fenntarthatóság formájában kitűzött céljukat, ha bevezetésük egyéni számlavezetéssel, a rendszerben használt névleges kamatláb, valamint az indexálási szabályok körültekintő megválasztásával, és automatikus kiegyenlítő mechanizmus létrehozásával párosul. A rendszer leginkább kiforrott változata Svédországban működik, ezért a 15
következőkben ismertetem a svéd nyugdíjrendszer felépítését, valamint az NDC-rendszerben alkalmazott számítási eljárásokat.
Milyen is a svéd modell? A mai svéd nyugdíjrendszer igen összetett, alapjait 1992–1994 között kezdték lerakni a kötelező, folyó finanszírozású DB-rendszer átalakításával. A szabályozás nagy részét 1998-ban fogadták el, és 2001-ben döntött a parlament az automatikus kiegyenlítő mechanizmus bevezetéséről (Settergren [2003]). A svéd nyugdíjrendszer sokszínűsége a működési és a finanszírozási elvekre egyaránt igaz. Svédországban az egyének saját jogú öregségi nyugdíja öt komponensből állhat össze: 1. 2. 3. 4. 5.
a Svédországban tartózkodáshoz, letelepedéshez kötődő alapnyugdíj (garantipension), jövedelemarányos nyugdíj a kötelező NDC-rendszerből (inkomstpension), jövedelemarányos nyugdíj a kötelező tőkefedezeti rendszerből (premiepension), a munkáltatói nyugdíjtervből kapott nyugdíj, az önkéntes, nyugdíjcélú megtakarításokból vásárolható járadék.
Ezen öt részrendszer együttesen hivatott az időseknek megfelelő jövedelmet biztosítani az inaktív évekre. Az első három komponens alkotja az állami nyugdíjrendszert, e három nyugdíjtervet szakosított állami intézmények adminisztrálják. A rendszer egészének megítéléséhez szükséges az egyes alrendszerek rövid bemutatása és szerepének, súlyának ismertetése. A tartózkodási engedélyhez vagy svédországi állandó lakóhelyhez kötött alapnyugdíj (garantipension) legkorábban a 65. életév betöltésének havától folyósítható. Az alapnyugdíj finanszírozását a költségvetés általános adóbevételei szolgálják. Ezen alrendszer feladata a nyugdíjrendszeren belül a szociális célú redisztribúció megvalósítása. A garantált alapnyugdíj biztosítja, hogy minden 65. életévét betöltött svédországi lakos legalább egy minimális összegű járadékban részesüljön inaktív korában. 2009-ben az alapnyugdíj a bruttó átlagbér 27 százalékát tette ki (Svédországban a nyugdíj is jövedelemadó-köteles). Az alapnyugdíj indexálása a fogyasztói árindexszel történik, ami biztosítja a nyugdíjak vásárlóértékének megőrzését. Ám a bérek emelkedése rendszerint gyorsabb az árak növekedésénél, ezért a garantált alapnyugdíj 2001-es bevezetése óta a bruttó átlagbér/bruttó alapnyugdíj hányados a 2009-es válságévet leszámítva fokozatosan csökkent. 2009-ben az összes nyugdíjas közel 42 százaléka részesült valamilyen mértékű alapnyugdíjban, tehát a munkavállalókhoz viszonyított relatív elszegényedés a nyugdíjasok jelentős részét érintette. 16
E folyamatra, valamint a negatív infláció miatt bekövetkező alapnyugdíj-csökkentésre válaszul 2010-ben a svéd kormány mérsékelte a 65 éven felüliek jövedelemadóját, így a garantált nyugdíjban részesülők nettó járadéka általában nem csökkent (Settergren [2010]). Az alapnyugdíj maximális összegére akkor szerezhető jogosultság, ha az egyén nyugdíjazásakor svédországi állandó lakhellyel bír, és 25 éves kora után legalább 40 évig lakóhellyel rendelkezett Svédországban vagy az Európai Unió/Európai Gazdasági Térség bármely tagállamában. Az alapnyugdíjra jogosulttá váláshoz legalább háromévi svédországi tartózkodás szükséges. Ha valakinek 40 évnél kevesebb a jogszerző ideje, akkor az alapnyugdíjat számára arányosan alacsonyabb összegben állapítják meg. Minden hiányzó év 1/40 résszel csökkenti a maximális értéket. Az alapnyugdíj alrendszeréből kapott összeget bizonyos egyéb nyugdíjjáradékok csökkentik. A legfontosabb ilyen eset, ha az egyén jogosult nyugdíjra a jövedelemarányos, kötelező nyugdíjtervekből (inkomstpension, premiepension). Ha a jövedelemarányos nyugdíj nem éri el az egyénre érvényes alapnyugdíj összegét, akkor az adott személy járadékát a számára megállapítható alapnyugdíj szintjére egészítik ki. A fenti tulajdonságok alapján a svéd alapnyugdíj teljes mértékben megfelel a Világbank terminológiája szerinti első pillérnek. Fő célja az adott társadalom által minimálisan elfogadott életszínvonal biztosítása az idős, munkaképtelenné váló személyek számára. Ezt a célt egy folyó finanszírozású, szolgáltatással meghatározott rendszer segítségével valósítják meg, melyben a nyugdíjformula igen egyszerű, és gyenge kapcsolatot eredményez a befizetések, valamint a kapott járadék összege között. Az alapnyugdíj tehát erős újraelosztó, kiegyenlítő szerepű, ez az alrendszer nem biztosít a befizetésekkel egyenes arányban növekvő járadékot. A kötelező rendszer további két alrendszere gondoskodik a nyugdíjak differenciálásáról az aktív korban szerzett és bevallott jövedelmek figyelembevételével. E két alrendszer együttesen megfelel a Világbank ajánlásai szerinti második pillérnek. A svéd „második pillérben” a nyugdíj összege egyenesen arányos a befizetésekkel, de az e pillérre vonatkozó világbanki javaslattal ellentétesen az adminisztrációt és a befektetéskezelést döntően állami intézmények végzik. Emellett nem kizárólagos a tőkefedezeti finanszírozás, a legnagyobb részrendszer továbbra is folyó finanszírozású, bár jelentős tartalékokkal rendelkezik. A kötelező, jövedelemarányos rendszer bevételeit a bérek után fizetendő járulékok szolgáltatják. A munkavállalókat 7 százalékos, a munkaadókat 10,21 százalékos nyugdíjjárulék terheli a bruttó bér után.2 A munkavállalói befizetésekre van felső korlát (járulékplafon), míg a munkáltatói hozzájárulások limit nélkül teljesítendők, de a munkavállalói járulékplafon elérése 2
Összehasonlításként Magyarországon 2011. január 1-jétől a munkaadói nyugdíjjárulék mértéke a bruttó bér 24 százaléka, míg a munkavállalói nyugdíjjárulék a bruttó bér 10 százalékában rögzített. Ugyanakkor a járulékkulcsokat nem érdemes közvetlenül összehasonlítani a nyugdíjrendszer eltérő kiterjedése miatt (pl. a rokkantnyugdíjak nem képezik részét az inkomstpension rendszernek, azokat a svéd költségvetés állja).
17
után nem eredményezik az egyéni számlák egyenlegének növekedését. Ez behatárolja a nyugdíjszámla egyenlegének éves gyarapodását. Érdekes eredményre vezet az éves szintre átszámított járulékplafon és az bruttó bérek hányadosának összevetése. 2009-ben Svédországban a munkavállalói járulékplafon a bruttó átlagbér 1,23-szorosánál húzódott, míg Magyarországon a bruttó átlagbér 3,11-szorosa volt a munkavállalói járulékfizetés felső határa. A svéd rendszer tehát csak az átlagos kereseti szintet nem sokkal meghaladó jövedelemrészt engedi figyelembe venni a nyugdíjtőke felhalmozása során. A rendszer ilyen kialakítása miatt a kötelező nyugdíjrendszerből fizetett nyugdíjak közötti különbség a hazánkban tapasztaltnál lényegesen kisebb lehet. Mindez nem csorbítja a nyugdíjak egyenes arányosságát az aktív évek során megszerzett nyugdíjtőkével, csupán behatárolja a kötelező rendszer kiterjedését. Svédországban a reformokat követően a befizetett nyugdíjjárulék az új nyugdíjrendszer aktív tagjai esetében megoszlik a kötelező rendszer két alrendszere között. A bruttó bér után fizetett járulék 86,5 százaléka a folyó finanszírozású, hozzájárulással meghatározott (NDC) alrendszerbe kerül (inkomstpension). A fennmaradó 13,5 százalékot a tőkefedezeti elvű, szintén hozzájárulással meghatározott alrendszerben fektetik be (premiepension), és a nyugdíjazás időpontjában mindkét alrendszerből állapítanak meg járadékot. Mivel mindkét alrendszer hozzájárulással meghatározott, ezért elengedhetetlen tartozékuk az egyéni számla. A kötelező jövedelemarányos rendszerben tehát minden járulékfizető számára két számlát vezetnek, egyet az NDC, egyet pedig a tőkefedezeti alrendszerben. Az NDC-alrendszerben (inkomstpension) a befizetések mellett az automatikus kiegyenlítő mechanizmus által meghatározott hozamok alakítják az egyéni számla egyenlegét. A számlán évenként jóváírt hozamok egy bonyolult formula segítségével számítódnak, némi egyszerűsítéssel azt mondhatjuk, hogy megegyeznek a járulékalapot képező átlagjövedelem hároméves átlagos változásával. Vagyis az aktív tagok nyugdíjtőkéjének értéke a jövedelmek alakulásával azonos mértékben változik. Ugyanez a szabály alkalmazandó a már megállapított nyugdíjakra, annyi eltéréssel, hogy itt az indexálás mértéke alacsonyabb. Ennek oka, hogy a nyugdíjtőke járadékra váltásakor 0 helyett 1,6 százalékos kamatlábbal számítják a járadéktagot, tehát az 1,6 százalékos hozamot gyakorlatilag a járadék meghatározásakor automatikusan kiígérik. Ennek következtében az induló nyugdíj a 0 százalékos kamatlábbal számított esethez képest magasabb, viszont a már megindult nyugdíjak indexálása körülbelül 1,6 százalékkal (pontosan 1–[1/1,016]=1,575 százalékkal) alacsonyabb, mint az aktív rendszertagok nyugdíjtőkéjén jóváírt hozamok.
18
2. Á B R A : A Z
I N D U LÓ N Y U G D Í JTŐ KÉ R E V E T Í T E T T, KU M U LÁ LT NY U G D Í JJÁ R A D É K A NY U G D Í JA Z Á S ÓTA E LT E LT É V E K FÜ G G V É NY É B E N ( A T É NY LE G E S KA M AT V É G I G
1,6%)
200%
A nyugdíjtőke százaléka
180% 160% 140% 120%
100% 80% 60% 40% 20% 0% 1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 12 13 14 15 16 17 18 19 20 21 22 23 24 25 év 1,6 százalékos kiígért hozam a járadéktagban 0 százalékos kiígért hozam a járadéktagban
Forrás: KSH [2010], saját számítás
A nullánál nagyobb kamatláb némileg kedvez a nyugdíjba vonuláskor számított várható élettartamnál rövidebb ideig élő csoportoknak, mivel ők viszonylag rövid nyugdíjaséveik során magasabb nyugdíjat élveznek a 0 százalékos kamatlábbal számított esethez képest. A 2. ábrán látható példa 2009-es magyar halandósági adatok felhasználásával készült, egységesen 65 éves életkort, évi egyszeri, év elején történő járadékfizetést és 100 egység nyugdíjtőkét feltételez a nyugdíjba vonulás idején mindkét kamatmérték esetén. Az ábrán látható két vonal között a nyugdíjszámításhoz használt járadéktagban rögzített éves kamatláb tesz különbséget, ami az egyik esetben 1,6, míg a másik esetben 0 százalékos. Látható, hogy az 1,6 százalékos kamattal számított esetben az adott évig összesen megkapott járadék az indulótőke százalékában kifejezve egészen a 20. évig magasabb, mint a 0 százalékos esetben. A példaként bemutatott ábra a teljes időszakban 1,6 százalékos éves tényleges indexálással készült, ezért az 1,6 százalékos hozammal kalkulált járadék végig azonos összeget fizet, így az ábrán a kumulált kifizetés görbéje lineáris. Minél magasabb a ténylegesen megvalósuló indexálás, a két járadék közötti különbség annál hamarabb tűnik el, de az eredmény érvényességét ez nem befolyásolja. A járadéktag számítása során alkalmazott magasabb kamatláb tehát átcsoportosítást jelent a hosszabb életkilátásokkal rendelkezők felől a várhatóan rövidebb nyugdíjasidőszakot megélő csoportok irányába, amelyek magasabb kamatláb mellett nyugdíjtőkéjük némileg nagyobb részét kaphatnák kézhez hátralevő életük során. Ha feltételezzük, hogy a hosszabb ideig élők
19
jellemzően jobb anyagi körülmények között élnek, akkor a redisztribúció a jobb jövedelmi/vagyoni helyzetben levők irányából a rosszabb feltételek között élők felé irányul. Megjegyzendő, hogy a járadéktagok számítása során a fent bemutatottnál jóval nagyobb mértékű átcsoportosítást jelenthet az uniszex járadéktagok használata, ami Svédországban is bevett gyakorlat az inkomstpension és a premiepension rendszerében. Az Európai Bizottság direktívája (2004/113/EC), valamint az Európai Bíróság (Court of Justice of the European Union [2011]) döntése értelmében az Európai Unió tagállamaiban a magánbiztosítások esetén 2012. december 21-ét követően tilos a nemek szerinti különbségtétel a biztosítási díjak/járadékok számítása során. Ennek következtében nehezen lenne védhető, ha a társadalombiztosítási nyugdíjrendszer éppen most szakítana a nemek közti különbségtételt eddig nem alkalmazó gyakorlatával, és nem az EU-direktívával összhangban járna el azzal, hogy a két nemre mégis különböző járadéktagokat kalkulálna. A nők átlagosan hosszabb élettartama miatt ennek a döntésnek az a következménye, hogy a két nem együttes halálozási adataiból kalkulált uniszex járadéktag a férfiak esetén nagyobb, a nők esetén kisebb lesz a saját nemükre jellemző járadéktagnál. Mivel a járadéktag a nyugdíjszámítás során a nevezőben szerepel, ezért a férfiak az uniszex járadéktag alkalmazása esetén alacsonyabb, a nők pedig magasabb induló nyugdíjban részesülnek, mint azt saját nemük halandósági viszonyai indokolnák. A 2009-es magyar halandósági adatok felhasználásával készített, a 3. ábrán bemutatott becslés szerint az egyén neme alapján számítotthoz képest az uniszex járadéktag használata a férfiak számára a nyugdíjba vonulás életkorától függően 13–14 százalékkal alacsonyabb, míg a nők esetén 8–11 százalékkal magasabb nyugdíjat eredményez. Ez 60–71 éves kor közötti nyugdíjba vonulás, azonos nyugdíjtőke és a járadéktagban 0 százalékos kamatláb feltételezése mellett igaz. A járadékfizetés év eleji, egyösszegű kifizetéseket feltételez, így nem számol az évközi halálozás hatásaival. A járadéktagban alkalmazott magasabb kamatláb az eltérést némileg csökkenti (3. ábrán „r=5%” oszlopok), de annak teljes eltüntetésére matematikailag nem alkalmas. Mindemellett a magasabb kamatláb az induló nyugdíjak szintjét jelentősen megemelné. Vagyis az uniszex járadéktag előírása komoly transzfert jelent a férfiak felől a nők irányába, némileg árnyalva az NDC-rendszer aktuáriusi korrektségéről alkotott pozitív képet.
20
3. Á B R A : A Z
I N D U LÓ N Y U G D Í J Ö SS Z EG É NE K VÁ LTOZ Á SA A Z U NI SZ E X JÁ R A D É KTA G A L KA LM A Z Á SA
M I AT T, A JÁ R A D É KTAG B A N A L KA LM A Z OT T KÜ LÖ NB ÖZ Ő KA M AT LÁ BA K ( R ) ES E T É N
15% 10% 5% 0% -5% -10% -15% -20% 60
61
62
63
64
65
66
67
68
69
70
71
a nyugdíjba vonulás életkora Férfi, r=0%
Nő, r=0%
Férfi, r=5%
Nő, r=5%
Forrás: KSH [2010], saját számítások
A fentiekből is érzékelhető, hogy a járadéktagokban előre kiígért, illetve a ténylegesen alkalmazott névleges kamatláb igen fontos szerepet játszik az NDC-rendszerben. Azonban a svéd inkomstpension alrendszerben alkalmazott automatikus kiegyenlítő mechanizmus miatt a tényleges indexálás eltérhet a főszabály szerinti névleges kamatlábtól, ami a járulékalapot képező átlagjövedelem hároméves átlagos növekedésével azonos. Amennyiben ezen index alkalmazását a hosszú távú folyamatok nem teszik lehetővé, akkor a kiegyenlítő mechanizmus ennél alacsonyabb indexálást állapít meg, ami az aktívak egyéni számláján akár negatív hozamokat, illetve a nyugdíjasok esetében a nyugdíjak csökkentését is eredményezheti. A kiegyenlítő mechanizmus tehát azonnal alacsonyabb indexálást ír elő, ha a fenntarthatósági kritériumok nem teszik lehetővé a főszabály szerinti hozamok jóváírását és a névleges kamatlábbal megegyező mértékű nyugdíjindexálást. Ha később javul a nyugdíjrendszer fenntarthatósága, akkor átmenetileg a főszabálynál magasabb névleges kamatláb is alkalmazható az eredeti (kiegyenlítő mechanizmus nélküli) hipotetikus pálya eléréséig. Az NDC-alrendszerbe teljesített folyó befizetések Svédországban négy egyenlő részre osztva négy tartalékalapba kerülnek, amelyek mindegyike a nyugdíjak egynegyedét fizeti. Vagyis ha a folyó befizetések meghaladják a folyó kifizetéseket, akkor az alapokban szabad pénzeszközök képződnek. Ezek befektetéséről az alapok befektetési politikájuk szerinti eszközszerkezetben, saját elemzői és üzletkötői stábjuk segítségével gondoskodnak, illetve szükség esetén közbeszerzési eljárás keretében kiválasztott külső szakértőket is igénybe vesznek. A korábbi 21
évek többletei, valamint a tartalékokon elért hozamok révén a folyó finanszírozású NDCalrendszer mögött 2009 végén a nyugdíjkötelezettségek 11, illetve a GDP 27 százalékát kitevő tartalék állt, tehát ez az alrendszer mára részben feltőkésített. A befizetéseket folyamatosan kapó és kifizetéseket folyamatosan teljesítő négy nagy állami alap mellett a nyugdíjrendszer része egy kisebb, ötödik alap is. Ennek célja, hogy a rábízott tőkét belföldi kis- és középvállalkozásokba fektetve járuljon hozzá a svéd gazdaság fejlesztéséhez. Ezen alap tehát klasszikus kockázatitőke-alapként működik. Mivel a kockázatitőke-befektetések időtávja jellemzően hosszú, és a részesedések piaca viszonylag illikvid, ezért ezen alapba csak ad hoc teljesítenek befizetéseket, és nem feladata a nyugdíjak kifizetéséhez való folyamatos hozzájárulás sem. A kötelező tőkefedezeti alrendszerben (premiepension) az egyéni számlára teljesített befizetéseket a számla tulajdonosa választása szerint fektetheti be a rendszer keretében kínált befektetési alapok bármelyikébe. A nyugdíjtőkét befektetési jegyek formájában tartja nyilván az erre specializált állami hivatal (svédül Premiepensionsmyndigheten). Az adminisztráció tehát állami kézben összpontosul, míg a befektetések kezelését erre specializált alapkezelő cégek végzik. 2009 végén 88 alapkezelő cég 777 különböző alapja közül választhattak a rendszer tagjai. Az alapok közti választás lehetőségével nem élő személyek (2008-ban a premiepension rendszer tagjainak 42 százaléka) járulékait egy állami menedzselésű alap fekteti be, életciklus-portfóliók kialakításával. Így az egyes személyek nyugdíjtőkéje a nyugdíjazás időpontjához közeledve fokozatosan alacsonyabb kockázatú, kiszámíthatóbb hozamokat biztosító eszközökbe kerül. Aktív korban a premiepension rendszeréhez tartozó nyugdíjszámla egyenlege tehát a befizetések mellett a tőkepiaci hozamoktól függ. A nyugdíjba vonulók egyszemélyes vagy kétszemélyes járadékot választhatnak, mindegyik típus két módozatban vehető igénybe. Az első módozat a hagyományos élethosszig tartó járadék. Ebben az esetben a nyugdíjba vonuló személy által birtokolt befektetési jegyeket értékesítik, és a befolyt nyugdíjtőkét átadják a kötelező rendszerekből származó nyugdíjakat folyósító intézménynek (Pensionsmyndigheten – nyugdíjhivatal). E nyugdíjtőkét a járadéktaggal elosztva kiszámítható a nyugdíj. A járadék nem indexált, ezért a nyugdíj csak akkor emelkedhet, ha a nyugdíjtőke fennmaradó részén elért hozamok meghaladják a járadéktag számítása során használt hozamot. A nyereségrészesedés szabályozott, a többlethozamok járadékosoknak történő visszaosztása kötelező. A szolgáltatás igénybevételének másik módja az ún. fund insurance, ekkor a nyugdíjba vonuló személy befektetési jegyeit nem értékesítik. Előre kiígért indexálás ebben az esetben sincs, a befektetési jegyek által alkotott nyugdíjtőkét minden év végén értékelik, és ezt felhasználva a járadékot évről évre újra megállapítják. Tehát a járadék a nyugdíjtőkével együtt változik, vagyis az aktuális tőkepiaci hozamok mozgatják a nyugdíjak értékét. Ez nagy volatilitást vihet a
22
nyugdíjkifizetésekbe, amit a nyugdíjasoknak akkor érdemes vállalniuk, ha összes nyugdíjuknak aránylag kis része származik ebből a potenciálisan ingadozó forrásból. A munkáltatói nyugdíjtervek az alkalmazottak körülbelül 90 százalékát fedik le. E tervek döntően tőkefedezeti elven működnek, a 2000-es évek előtt indultak jellemzően szolgáltatással meghatározottak (DB), míg az újabbak általában befizetéssel meghatározottak (DC). A munkáltatói nyugdíjtervek elsősorban a kötelező rendszer járulékplafonját meghaladó jövedelemmel rendelkezők számára biztosítanak fontos nyugdíjforrást, mivel ide felső korlát nélkül lehet befizetni. E nyugdíjtervekbe szintén megosztva fizetnek járulékot a munkaadók és a munkavállalók, azonban az arány már vállalatonként, illetve gazdasági ágazatonként változhat. A munkaadók három formában biztosíthatják alkalmazottaik számára az időskori járadékot (a cég saját nyugdíjalapot tart fenn, biztosítóval szerződik a nyugdíjterv működtetésére, vagy a nyugdíjkötelezettségeket a vállalat saját mérlegében aktiválja és folyó elven finanszírozza), emiatt a munkáltatói nyugdíjtervek piaca rendkívül színes. Az állam a szakszervezetekkel és a munkáltatókat képviselő szervezetekkel együttműködve, szabályozóként van jelen e piacon. Specializált állami cégek és a szakszervezetek, munkaadói érdekképviseletek közös intézményei kínálják a központosított adminisztráció, kötelezettség-nyilvántartás, biztosítás és elszámolás lehetőségét. Így a vállalatok egységes elvek szerint tartják nyilván és teljesítik nyugdíjkötelezettségeiket. A befektetések kezelése alapvetően nem állami kompetencia, e rendszerben az állam feladata inkább az átláthatóság, a hatékony működés biztosítása. Az önkéntes nyugdíjbiztosítások esetén az állam szerepe a magánbiztosítók szabályozására és felügyeletére korlátozódik. Ezen a téren szintén sokszínűség uralkodik, és jellemzően az átlagnál lényegesen magasabb jövedelműek takarítanak meg ebben a formában idősebb korukra. Az öt alrendszer nyugdíjkifizetésekben játszott szerepét, súlyát szemlélteti a 4. ábra. Összeadva a garantált alapnyugdíj 6,6 százalékos részesedését, valamint a kötelező rendszerekből származó jövedelemarányos nyugdíjak 69,7 százalékos részesedését, 2009-ben a saját jogú öregségi nyugdíjként folyósított összes kifizetés több mint háromnegyede származott az állam által adminisztrált kötelező rendszerekből.
23
4. Á B R A : A Z
ÖR E G SÉ G I N Y U G D Í J - KI FI Z E T É SE K M EG O S Z LÁ SA A Z ÖT A LR E ND SZ E R KÖZÖT T
S V É D OR SZ ÁG BA N (2009) 4,9%
6,6%
18,8%
69,7% Garantált alapnyugdíj (garantipension) Jövedelemfüggő nyugdíj a kötelező rendszerekből (inkomstpension+premiepension) Munkáltatói nyugdíjtervekből fizetett nyugdíj Önkéntes nyugdíjbiztosításból fizetett nyugdíj Forrás: Orange Report [2010]
A svéd NDC-rendszer felépítése – elmélet és helyi sajátosságok NDC öregséginyugdíj-rendszert nem csak Svédország működtet, az állami nyugdíjrendszer Kirgizisztánban, Lengyelországban, Lettországban és Olaszországban is hasonló elvek mentén szerveződik (Gál [2010]). Mint az eddigiekből kiderült, az NDC-rendszernek az egyéni számla folyamatos vezetése mellett több fontos sajátossága van, amelyek komoly tervezési munkát igényelnek, mivel a nyugdíjrendszer stabilitása alapvetően függ e rendszerjellemzőktől. A legfontosabb tényezők a következők: 1. a nyugdíjtőke éves hozamait meghatározó névleges hozam (notional interest rate, NIR) számítása, 2. a rendszer stabilitását biztosító automatikus kiegyenlítő mechanizmus szabályai, 3. a nyugdíjkötelezettségek aktuáriusi értékelésére vonatkozó szabályok, illetve ezzel összefüggésben a rendszer tagjai és az állam által viselt kockázatok (elsősorban longevity kockázat) megosztása. A névleges kamatláb és a kiegyenlítő mechanizmus együttesen alapvetően meghatározza a rendszer stabilitását, valamint hogy az NDC-nyugdíjrendszer mennyire képes biztosítani a 24
bevezetésekor kitűzött célokat. A névleges egyéni számlás nyugdíjrendszerek stabilitásáról Valdés-Prieto [2000], valamint Settergren és Mikula [2006] végeztek komolyabb elméleti kutatásokat, melynek keretében leírták azokat a peremfeltételeket, amelyek mellett a nyugdíjrendszer egyensúlya biztosítható. A következőkben e két tanulmányra építve mutatom be a névleges kamatláb és a kiegyenlítő mechanizmus kialakításának legfontosabb elméleti megfontolásait, majd ezt összevetem a svéd gyakorlattal és javaslatokat fogalmazok meg a hazánkban alkalmazható eljárásokra vonatkozóan.
Az ideális névleges kamatláb meghatározása Mint az alapfogalmak tisztázása során bemutattak szerint az NDC-rendszerben a befizetések mellett a névleges kamatláb alakítja az egyéni számlák egyenlegét, valamint meghatározza a nyugdíjak évenkénti indexálását is. Mivel azonban a folyó finanszírozási elv miatt a nyugdíjalap mögött nem állnak likvid piacokkal rendelkező pénzügyi eszközök, ezért a hozamok számítása nem végezhető a piaci árfolyamokra építő hagyományos módszerekkel. Ezt a megoldást leszámítva azonban rengeteg lehetőség kínálkozik a névleges kamatláb meghatározására. A kamatláb megválasztására több javaslat is megfogalmazódott, gyakran idézett a Nobel-díjas Paul Samuelson által leírt biológiai kamatláb hipotézise (Samuelson [1958]). Tanulmányában Samuelson arra a következtetésre jut, hogy technológiai haladás hiányában minden egyéb (munkapiaci) körülmény változatlansága esetén a kötelező társadalombiztosítási nyugdíjrendszerek mellett a jövőbeli és a jelenbeli fogyasztás között éppen a munkapiacra belépő új generációk létszámának növekedési ütemével megegyező kamatláb teremt egyensúlyt. Ezt a kamatlábat nevezi a szerző biológiai kamatlábnak. A modellben technológiai haladás hiányában a reálbérek változatlanok, ezért a kamatláb megegyezik a bértömeg növekedési ütemével. Aaron [1966] ehhez hasonló következtetésre jutott, amikor a folyó finanszírozású nyugdíjrendszerek belső megtérülési rátáját az átlagos reálkereset növekedési üteme, valamint a népesség növekedési ütemének szorzataként definiálta. Ez szintén megegyezik a bértömeg növekedési ütemével stabil kereseti és nyugdíjazási korprofilok, illetve foglalkoztatási és aktivitási arányok mellett. Természetesen sem Samuelson, sem Aaron érvelése nem kapcsolódik közvetlenül az NDCnyugdíjrendszerekhez, hiszen tanulmányaik publikálása idején még nem léteztek a mai fogalmaink szerinti NDC-rendszerek. A cikk születése óta több szerző is vizsgálta ezt a kérdéskört, és kimutatták Samuelson érvelésének túlzott egyszerűsítéseit az NDC-rendszerben történő felhasználáshoz (összefoglalásért lásd Settergren és Mikula [2006]). A létező NDC-rendszerek körében vizsgálódva mégis azt láthatjuk, hogy a névleges kamatláb gyakorlati meghatározására komoly hatással voltak Samuelson és Aaron tanulmányai. Gál [2010] 25
áttekintése szerint: „Svédországban az eszmei kamatláb az átlagkereset hároméves mozgó átlagának növekedése. Kirgíziában a bértömeg (azaz a járulékalap) növekedésének 75 százalékával kamatoztatják az eszmei tőkét. Lengyelországban eredetileg ugyanezt a módszert alkalmazták, de 2005-től a teljes járulékalap-növekedést használják NIR-ként. Lettországban a kezdetektől fogva így jártak el. Olaszországban a nominális GDP-növekedés 5 éves mozgó átlagát alkalmazzák.” Mint látható, a gyakorlatban többféle indexálási megoldás is elterjedt. Fontos szempont azonban, hogy a nyugdíjrendszer stabilitását ne veszélyeztesse az alkalmazott névleges kamatláb. Ha lehetséges, akkor olyan névleges kamatlábat kell meghatározni, ami automatikusan, további kiigazítási kényszer nélkül képes biztosítani a nyugdíjrendszer egyensúlyát. Ám ehhez először tisztázandó, hogy pontosan milyen jellegű stabilitást várhatunk el az NDC-nyugdíjrendszertől. Az NDC-rendszer svéd verziója egy alapvető számviteli összefüggésre, a mérlegegyenlőségre épül. Ez a leírás azonban nem kötődik kizárólag a svéd rendszerhez, alkalmas az NDC-rendszerek általános logikájának felvázolására is. A mérleg eszközoldalán a járulékvagyon, míg a forrásoldalon a nyugdíjkötelezettségek (implicit nyugdíjadósság) szerepelnek (5. ábra). A svéd értelmezés szerint ez a mérlegegyenlőség igen speciális, akár aszimmetrikus mérlegegyenlőtlenségnek is nevezhetnénk. Az eszközök értéke ugyanis a mérleg fordulónapján meghaladhatja a források értékét, ám ez fordítva nem képzelhető el. Vagyis a nyugdíjadósságnak a mérlegkészítés időpontjában legalább 100 százalékban fedezettnek kell lennie a járulékvagyon által, ami egy szigorú adósságszabályt testesít meg. Ha a fordulónapra elvégzett értékelés szerint a források mégis meghaladnák az eszközök értékét, akkor az automatikus kiegyenlítő mechanizmus az indexálás segítségével a forrásokat leértékeli, és így biztosítja, hogy az egyenlőség fennálljon. Az eszköz- és a forrásoldal egyezősége több ok miatt sem garantált. Egyrészt a rendszernek nem része a mérlegegyenlőséget megalapozó kettős könyvelés. Nem szokványos megoldás, hogy a forrásoldalon nem szerepel a saját tőkének megfelelő kategória, ami lehetővé tenné a többletek/hiányok évek közti görgetését, ehelyett az eszközoldalon található tartalékalap látja el ezt a feladatot. Másrészt a mérlegegyenlőség az indexálási szabályok miatt is felborulhat, amelyek nem feltétlenül veszik figyelembe, hogy a rendszer tagjainak összetétele és munkaerő-piaci aktivitása folyamatosan változik, így az eszközök és források értéke állandó mozgásban van. Mivel a mérlegegyenlőség fennállását nem biztosítja a rendszer belső logikája, ezért szükség van a kiegyenlítő mechanizmus alkalmazására.
26
5. Á B R A : S E M AT I KU S
VAG YO NM É R LE G Á LTA L Á N OS E SE T B E N , I L LE T V E A Z
NDC-
N Y U G D Í JR E ND S Z E R SP E C I Á LI S M É R LEG E
Eszközök
Eszközök
Források
Járulékvagyon (pénzügyi tartalékok és egyéb eszközök)
Saját tőke Befektetett és forgóeszközök
Idegen tőke/kötelezettség
Forr sok Aktívakkal szembeni nyugdíjkötelezettség Nyugdíjasokkal szembeni nyugdíjkötelezettség
Forrás: saját szerkesztés
Az NDC-rendszertől tehát elvárható a nyugdíjadósság pontos nyilvántartása, és megfelelő szabályok esetén az is, hogy a járulékvagyon várhatóan fedezetet nyújtson erre a kötelezettségállományra. Az automatikus kiegyenlítő mechanizmussal biztosítható a nyugdíjrendszer szolvenciája, ám semmi sem garantálja, hogy a rendszerben rövid távon ne képződjön hiány vagy többlet. Valdés-Prieto [2000] tanulmányában megmutatta, hogy még nagyon durva egyszerűsítések árán is csak igen speciális feltételek fennállása mellett biztosított külső beavatkozás nélkül az NDC-nyugdíjterv keresztmetszeti egyensúlya (a járulékbevételek és a nyugdíjkifizetések egyenlősége). Már egy rendkívül egyszerű, kétperiódusos modellben is, ahol a jelenlegi aktívak lesznek a következő periódus nyugdíjasai, csak akkor áll fenn biztosan a rövid távú pénzügyi egyensúly (a nyugdíjkiadások egyezése a folyó járulékbevételekkel), ha a nyugdíjkifizetéseket minden periódus elején a befolyó járuléktömeg százalékos változásának megfelelő mértékben indexálják. Ennek az eredménynek az érvényessége azonban nagyon erősen függ a kétperiódusos modell implicit feltevéseitől. A folyamatos keresztmetszeti egyensúly ebben a modellben is csak az ún. steady state feltételeinek fennállása esetén biztosított. Ezen feltételek közül a legfontosabbak: 1. 2. 3. 4.
az egymást követő generációk létszáma állandó ütemben változik; a halandósági viszonyok az időben állandóak, a halandósági tábla nem változik; a foglalkoztatási viszonyok állandóak, a foglalkoztatottak aránya csak az életkortól függ; a munka termelékenysége, így a reálbér azonos ütemben változik minden járulékfizető esetén; 5. az azonos korú aktív személyek jövedelme kizárólag az időben állandó életkor-kereseti profil (másképp előléptetési fizetésemelés), illetve a munkatermelékenység szerint alakul, egyébként a jövedelemeloszlás minden kohorszon belül állandó; 6. az egyes generációk azonos ütemben vonulnak nyugdíjba; 7. a járulékmérték és az állami szervek járulékbeszedési képessége állandó (Gál [2010]). 27
Mint látható, nagyon szigorú feltételek szükségesek ahhoz, hogy Valdés-Prieto [2000], valamint Settergren és Mikula [2006] számítási eljárásait felhasználva jó becslést nyerhessünk az NDCnyugdíjrendszer egyensúlyát biztosító névleges kamatláb mértékére és a fennálló nyugdíjadósság értékére vonatkozóan. Mivel a nyugdíjrendszert automatikusan egyensúlyban tartó névleges kamatláb csak irreális feltételek mellett létezik biztosan, ezért a névleges kamatláb megválasztása a stabilitás szempontjából nem kizárólagos fontosságú. Stabilitási szempontból a legideálisabb választás a járulékbevételek éves indexe, de nem okoz problémát egy ettől eltérő névleges kamatláb/indexálási szabály sem, ha megfelelő, a járulékbevételek és a demográfiai folyamatok alakulását figyelembe vevő kiegyenlítő mechanizmussal párosul.
Az automatikus kiegyenlítő mechanizmus A steady state fent bemutatott szigorú feltételei közül az első kettő tekinthető demográfiai feltételnek, míg a fennmaradó öt kondíció tartozik a munkaerő-piaci/adminisztratív feltételek csoportjába. A munkaerő-piaci feltételek mind a jövőre vonatkoznak, tehát a jelenlegi és a múltbeli adatok vizsgálata csupán annak megítélését segítheti, hogy mennyire reális az aktuális munkaerő-piaci helyzet kivetítése. Ezzel szemben az első demográfiai feltétel a korfa jelenlegi alakjára vonatkozik, és azt írja elő, hogy a korfát egy olyan folyamat generálja, ami a népességszám évenkénti azonos ütemű változását eredményezi. Vagyis az aktuális korfa szerkezetének úgy kell felépülnie, hogy a jelenleg együtt élő kohorszok létszáma minden, az adott kohorszra vonatkozó múltbeli népmozgalmi eseményt (születés, halálozás, migráció) figyelembe véve azonos ütemben változzon. Csak egy ilyen korfa esetén ad jó becslést a svéd inkomstpension rendszerben használt eljárás a járulékvagyon értékére és ezen keresztül a kiegyenlítő mechanizmus segítségével számított névleges kamatlábra. A steady state feltételrendszer elemei közül tehát igen nagy jelentősége és jó tesztelhetősége miatt érdemes kiemelten kezelni a korfa alakjára vonatkozó elvárást. További fontos, immár a jövőre vonatkozó demográfiai feltételezés, hogy a kivetítés időszakában a halandósági viszonyok állandóak, tehát az idő múlásával nem változik az adott korévre vonatkozó halálozási kockázat. Várható, hogy ezek az erős feltevések a gyakorlatban nem érvényesülnek maradéktalanul, vagyis a steady state a gyakorlatban nem valósul meg. Emiatt még az elméletileg legjobb, a járulékbevételek növekedési ütemének megfelelő névleges kamatláb alkalmazása sem képes automatikusan biztosítani a rövid távú pénzügyi egyensúlyt. Sőt kijelenthető, hogy minden steady state feltételezésére épülő számítási eljárás valamilyen mértékben torzított lesz. Sajnos a tökéletlenség fennáll a svéd kiegyenlítő mechanizmus esetén is, mivel az szintén a steady state feltételezése melletti eredményekre épül.
28
Azonban egyáltalán nem közömbös, hogy a korfa alakjára vonatkozó steady state peremfeltétel mennyire jól közelíti a valóságot, és a feltételezésektől eltérő demográfiai folyamatok miatt mekkora becslési hibát követhetünk el. A demográfiai eredetű becslési hiba értékelése azért fontos, mert hiba esetén az NDC-rendszerben nem pusztán átmeneti, a gazdasági ingadozásokra visszavezethető problémák, hanem szisztematikus egyensúlyzavarok várhatók. Ezzel szemben a jövőre vonatkozó munkaerő-piaci feltevések eltérése a megvalósuló értékektől nem jelent szisztematikus hibát, hanem a gazdasági körülmények folyamatos változásainak tulajdonítható. A tényleges és a steady state állapot által feltételezett korfákat a következőkben ezért a 2009. év eleji vonatkozási idejű magyar és svéd adatok felhasználásával hasonlítom össze. A probléma fontosságát az adja, hogy amennyiben a magyar korfa megfelelne a steady state demográfiai feltételeknek, akkor a Svédországban jelenleg alkalmazott automatikus kiegyenlítő mechanizmus minden fenntartás nélkül adaptálható lenne hazánkban is.
Demográfiai megfontolások A 9. ábra a svéd és a magyar lakosság 2009-es korfáját veti össze, a férfiak és a nők létszámát országonként összevontan szemlélteti. A korfa 84 éves korig terjed, mivel a KSH eddig az életkorig publikálja a népesség létszámát korévenkénti bontásban. Az ábrára tekintve látható, hogy a magyar lakosság életkori megoszlása jóval szélsőségesebb, mint a svéd populációé. A népesség két korcsoportban, az ún. Ratkó-gyermekek (2009. január 1-jén 52–55 éves korosztály) és a Ratkó-unokák (2009. január 1-jén 28–34 éves korosztály) nemzedékében erősen koncentrálódik, jelentős kiugrásokat okozva a korfa szerkezetében. A svéd korfán ennél is több, az átlagosnál lényegesen népesebb nemzedék található (az 1944–1949, az 1963–1974, valamint az 1988–1993 között született generációk), ám a kiugrás mértéke jóval kisebb, a korfa lefutása egyenletesebb. 6. Á B R A : K Ü LÖN Ö SE N
N É P E S G E NE R ÁCI Ó K A M AGYA R ÉS A SV É D NÉ P E S SÉG B E N
Létszám (fő, 2009)
Létszám egyenletes eloszlás feltételezése mellett (fő)
Eltérés (tény/egyenletes eloszlás feltételezése)
647 063
464 708
39,2%
1 178 762
813 238
44,9%
764 444
636 130
20,2%
Svéd II. (1963–1974)
1 554 526
1 272 259
22,2%
Svéd III. (1988–1993)
752 162
636 130
18,2%
Kohorsz Ratkó-gyermekek (1953–1956) Ratkó-unokák (1974–1980) Svéd I. (baby boom generáció, 1944–1949)
Forrás: KSH [2010], Statistiska Centralbyrån [2011b], saját számítások
29
A kiugrások mértékének összehasonlításához a 0–65 éves lakosság korévenkénti átlagos létszámát hívjuk segítségül, ehhez viszonyítjuk az adott korcsoporthoz tartozó népességszámot. A hányados számlálójában azért érdemes a munkaerő-piaci szempontból potenciálisan aktív népesség számát szerepeltetni, mivel az aktív lakosság létszámában várható demográfiai hullámzások így jól megragadhatók, illetve a halandóság miatti létszámcsökkenés 65 éves korig még viszonylag mérsékelten torzítja az arányokat. A fenti hányados értékei alapján megállapítható, hogy a Ratkó-gyermekek generációja az egyenletes eloszlás által feltételezettnél körülbelül 39 százalékkal népesebb, míg a Ratkó-unokák nemzedéke 45 százalékkal múlja felül az átlagos szintet. A három nagyobb létszámú svéd nemzedék esetén ez az arány 18–22 százalék között szóródik, vagyis a demográfiai hullámzás a svéd populációban szintén jelentős, ám a hazainál jóval kisebb (6. ábra). Megjegyzendő, hogy a hazai demográfiai helyzet azért is lényegesen kedvezőtlenebb a svédnél, mert úgy tűnik, hogy a Ratkó-unokákat nem követi egy hasonlóan népes nemzedék. E generáció esetében az idő múlásával egyre inkább a gyermekvállalás (részleges) elmulasztásáról, semmint elhalasztásáról beszélhetünk, ezért a demográfiai hullámzás hazánkban nem, illetve jóval kisebb mértékben folytatódik (Kapitány– Sp der [2009]). Ez hosszú távon, a Ratkó-unokák visszavonulását követően átmenetileg nagy terhet jelenthet a nyugdíjrendszer, valamint minden egyéb, adóból és járulékból finanszírozott állami jóléti rendszer számára. A népességszám tényadatait a rövid és hosszú távú keresztmetszeti egyensúly együttes eléréséhez szükséges steady state egyik legfontosabb feltevésével összevetve vizsgálható, hogy az egymást követő generációk állandó ütemű létszámváltozása a tényadatokra miként illeszkedik. A steady state állapot feltételezi, hogy az egymást követő születési évjáratok létszáma a múltban folyamatosan azonos ütemben változott, és ezt az aktuális korfa pontosan leképezi. A korfa egy pillanatképet ad a népesség jelenlegi szerkezetéről, ezért ha a steady state állapotnak megfelelő korfát szeretnénk látni, akkor meg kell vizsgálnunk, hogy a jelenlegi korfa milyen múltbeli folyamatok eredményeként alakult ki. Ha átmenetileg eltekintünk az aktív kori halálozás, valamint a migráció hatásaitól, akkor a múltban folyamatosan fennálló steady state állapot mellett a korfa a 7. ábrán látható formákat öltheti. A mortalitás az idősebb életkorokban „összenyomja” a korfa kiterjedését, míg a nemzetközi migráció hatása attól függően szélesíti vagy szűkíti a korfát, hogy az adott országot bevándorlási többlet vagy kivándorlás jellemzi.
30
7. Á B R A : K Ü LÖN B ÖZŐ
É V E N KÉ N T I L É T SZ Á M N ÖV E KE D ÉS SE L ( Α ) JE L LE M Z E T T KO R FÁ K HA LÁ LOZ Á S
2009- ES ( J OB B )
80-84 75-79 70-74 65-69 60-64 55-59 50-54 45-49 40-44 35-39 30-34 25-29 20-24 15-19 10-14 5-9 0-4
életkor (év)
életkor (év)
ÉS M I G R ÁCI Ó N É LKÜ L ( BA L ), VA LA M I NT A
4
80-84 75-79 70-74 65-69 60-64 55-59 50-54 45-49 40-44 35-39 30-34 25-29 20-24 15-19 10-14 5-9 0-4 4
80-84 75-79 70-74 65-69 60-64 55-59 50-54 45-49 40-44 35-39 30-34 25-29 20-24 15-19 10-14 5-9 0-4 4
α = 0%
2 0 2 4 az adott nem és korcsoport teljes népességhez viszonyított aránya (%) Férfiak Nők
Forrás: saját számítások
31
4
2 0 2 4 az adott nem és korcsoport teljes népességhez viszonyított aránya (%) Férfiak Nők
4
3 2 1 0 1 2 3 4 az adott nem és korcsoport teljes népességhez viszonyított aránya (%) Férfiak Nők
4
2 0 2 4 az adott nem és korcsoport teljes népességhez viszonyított aránya (%) Férfiak Nők
80-84 75-79 70-74 65-69 60-64 55-59 50-54 45-49 40-44 35-39 30-34 25-29 20-24 15-19 10-14 5-9 0-4
2 0 2 4 az adott nem és korcsoport teljes népességhez viszonyított aránya (%) Férfiak Nők
életkor (év)
életkor (év)
α = 1%
80-84 75-79 70-74 65-69 60-64 55-59 50-54 45-49 40-44 35-39 30-34 25-29 20-24 15-19 10-14 5-9 0-4
2 0 2 4 az adott nem és korcsoport teljes népességhez viszonyított aránya (%) Férfiak Nők
életkor (év)
életkor (év)
α = -1%
M AGYA R M O RTA LI TÁ S SA L KI I G A Z Í T VA
80-84 75-79 70-74 65-69 60-64 55-59 50-54 45-49 40-44 35-39 30-34 25-29 20-24 15-19 10-14 5-9 0-4
Természetesen ezek a hipotetikus korfák nem feltétlenül hasonlítanak a ténylegesen megfigyelt korpiramisokra, mivel még a jelenleg tapasztalt mortalitás hatásait tükröző korfák is eltekintenek a korábbi évtizedek akár lényegesen eltérő halandósági viszonyaitól, valamint a nemzetközi migrációtól. Ha korrekciókkal feloldjuk ezen feltevéseket, és a halálozás, valamint a nemzetközi vándorlás hatásait az egyes korévekre vonatkozóan a jövőben is állandónak tekintjük, akkor szintén steady state modellhez jutunk. Így a steady state feltételrendszer mindkét demográfiai komponense figyelembe vehető, egy ilyen modell tényadatokra való illeszkedését már érdemes alaposabban megvizsgálni. A bevándorlás és a halálozás hatásai az adatok nem megfelelő részletezettsége miatt nem különíthetők el, azonban együttes hatásuk jól mérhető a korfára. Ehhez csupán az szükséges, hogy minden naptári évről rendelkezésre álljon az adott évben élve születettek létszáma, ami összevethető az adott korévhez tartozó tényleges lakosságszámmal. A tényleges lakosságszám tartalmazza mind a nemzetközi vándorlás, mind a halálozás múltbeli hatásait az adott korosztály létszámára, ezért a tény/születési létszám hányadossal korrigálva az egyenletes növekedési ütemet feltételező adatot, sokkal reálisabb képet kaphatunk a migráció és az aktív kori halálozás múltbeli hatásairól. A korrekciót az összehasonlíthatóság kedvéért 84 éves korig végeztem el mind Magyarország, mind Svédország esetén az alábbi eljárás szerint:
A becsült korszerkezet és a tényadatok országonkénti illeszkedésének vizsgálatához khi-négyzetstatisztikára épülő illeszkedésvizsgálatot használtam, az MS Office Excel 2007 alkalmazásba
32
épített Solver segítségével kerestem a generációk létszámát meghatározó α állandó azon százalékos értékét, ami minimalizálja a következő khi-négyzet-statisztikát:
Az alábbi táblázatban látható eredmények azt mutatják, hogy mind Magyarország, mind Svédország esetén az illeszkedésvizsgálat khi-négyzet-statisztikáját minimalizáló, állandó létszámváltozási ütem mellett gyakorlatilag nulla hibázási eséllyel elvethető az a hipotézis, hogy az egymást követő generációk létszáma azonos ütemben változik. 8. Á B R A : A Z
EGY E N LE T E S LÉ LE KSZ Á M - NÖV E KE D É S HI P OT É Z I SÉ NE K I LLE S Z KE D É SV I Z SG Á LATA
Khi-négyzetet minimalizáló
Khi-négyzet
Kritikus érték
éves létszámváltozási ütem
értéke
(szabadságfok=84, p=0,001)
Magyar népesség
–0,976%
148 932
129,80
Svéd népesség
–0,059%
115 491
129,80
Forrás: saját számítások
Vagyis az eredmények szerint a halálozással és a nemzetközi vándorlással történő korrekció ellenére is mindkét országban rosszul illeszkedik a tényadatokra a steady state feltételrendszer tesztelhető demográfiai eleme. A magyar adatokra az illeszkedés némileg rosszabb, mint a svédekre, a hazánkat jellemző erőteljesebb demográfiai hullámzás következtében. Ezen a ponton kiemelhető, hogy az egymást követő generációk létszámváltozását jelző, a legjobb illeszkedést eredményező érték Magyarországon negatív (–0,976 százalék), és lényegesen kisebb a svéd népességre legjobb illeszkedést biztosító ütemnél (–0,059 százalék). Vagyis a mai korfa alapján az egymást követő generációk létszáma sokkal gyorsabban csökken hazánkban, mint Svédországban. Ez az eredmény figyelmeztető, és rávilágít arra, hogy a két erősen koncentrált, nagy létszámú nemzedék (a Ratkó-gyerekek és a Ratkó-unokák), valamint az e két generációt követő népesedési hullámhegy elmaradása miatt hazánkban a társadalom elöregedése rendkívül gyorsan végbemehet. A nemzetközi összehasonlításban is gyors magyar öregedési folyamatra hívja fel a figyelmet Kovács [2010] OECD-adatok és -előrejelzések segítségével.
33
életkor (év)
9. Á B R A : M AGYA R
É S SV É D KO R FA
(2009)
84 83 82 81 80 79 78 77 76 75 74 73 72 71 70 69 68 67 66 65 64 63 62 61 60 59 58 57 56 55 54 53 52 51 50 49 48 47 46 45 44 43 42 41 40 39 38 37 36 35 34 33 32 31 30 29 28 27 26 25 24 23 22 21 20 19 18 17 16 15 14 13 12 11 10 9 8 7 6 5 4 3 2 1 0 200000
150000
100000
50000
0
50000
100000
150000
létszám (fő) Magyar népesség
Legjobban illeszkedő konstans növekedés (magyar)
Svéd népesség
Legjobban illeszkedő konstans növekedés (svéd)
Forrás: KSH [2010], Statistiska Centralbyrån [2011b], saját számítások
34
200000
Összefoglalva az eredményeket, a korfára tekintve azt láthatjuk, hogy az egyes korévekhez tartozó népességszám változásának üteme korántsem egyenletes a két vizsgált országban. Az egységes változási dinamikától némileg nagyobb eltérések mutatkoznak Magyarországon, mint Svédországban. Az egymást követő generációk jelentős létszámbeli ingadozásából arra következtethetünk, hogy az elméletileg leginkább megfelelő járuléktömeg-index alkalmazása sem biztosítja a keresztmetszeti egyensúly fenntartását, még egy egyébként egyensúlyi helyzetből induló rendszer esetén sem. Az egymást követő generációk távolról sem azonos ütemű létszámváltozása miatt a keresztmetszeti egyensúly legalapvetőbb demográfiai feltétele sérül, nem beszélve a további feltételek (időben állandó bérpálya, azonos foglalkoztatási viszonyok) nemteljesüléséről. Emiatt arra számíthatunk, hogy hazánkban még az elméletileg legjobban megfelelő névleges kamatláb (a járulékbevételek növekedési üteme) esetén is komoly volatilitás várható az évenkénti indexálás mértékében, illetve az automatikus kiegyenlítő mechanizmus hosszú időn keresztül a főszabály szerintinél alacsonyabb indexálást engedélyezhet. Mivel a svéd kiegyenlítő mechanizmus is épít a steady state feltételrendszerére, emiatt alkalmazása kérdéseket vet fel. Ezért a következőkben megvizsgálom, milyen szabályt érdemes alkalmazni annak érdekében, hogy az implicit nyugdíjadósság ne haladja meg a járulékvagyon értékékét, illetve a folyó hiányok mérsékelhetők legyenek.
A svéd automatikus kiegyenlítő mechanizmus felépítése Az előző fejezetekben láthattuk, hogy még az elméletileg legkedvezőbb tulajdonságokkal rendelkező névleges kamatláb (járulékbevételek éves indexe) mellett, minden gazdasági tényezőt változatlanul hagyva (foglalkoztatottság ingadozásai, változó bérpályák, reálbérek alakulása stb.) sem garantálható, hogy a járulékbevételek pontosan fedezzék a nyugdíjkiadásokat. Pusztán a demográfiai hullámzások miatt már elméletileg sem biztosított, hogy a nyugdíjalapban rövid távon ne keletkezzenek akár jelentősebb folyó hiányok vagy többletek, és ekkor még nem vizsgáltuk a jóval nehezebben prognosztizálható, gazdasági ciklusok miatti kilengéseket. Szintén meggyőződhettünk arról, hogy Magyarországot az elmúlt 50–60 évben kifejezetten erős demográfiai hullámzás jellemezte. Napjainkban ugyan a hullámzás a születésszám alacsony szinten stabilizálódása mellett elcsitulni látszik, ám az elmúlt évtizedek hatására kialakult korfa jellemzőit mindenképp figyelembe kell venni az NDCnyugdíjrendszer tervezésénél. Érdemes megjegyezni, hogy a demográfiai adottságokon egyetlen nyugdíjrendszer sem képes önmagában változtatni. Ennek tudatában az NDC-szisztéma feladata is legfeljebb az lehet, hogy például kedvezőbb indexálási szabályok alkalmazásával elismerje a rendszer hosszú távú fenntarthatóságát támogató egyéni erőfeszítéseket (gyermekvállalás, nyugdíj melletti munkavállalás stb.). A demográfiai tendenciák nyugdíjrendszerbeli figyelembevételéhez érdemes megismerkedni a svéd inkomstpension rendszerben alkalmazott 35
automatikus kiegyenlítő mechanizmussal, mivel Settergren és Mikula [2006] elemzésükben jól rávilágítanak azon tényezőkre, amelyek a nyugdíjrendszer stabilitását meghatározzák. Settergren és Mikula [2006] a kiegyenlítő mechanizmust és egész modelljüket az aktuáriusi ekvivalencia elvéből vezetik le. Ezen elv szerint a várható járulékbevételek jelenértékének meg kell egyeznie a várható nyugdíjkiadások jelenértékével. A Svédországban alkalmazott módszertan előnyeinek és hátrányainak értékeléséhez némi kitérőt szükséges tennünk. A folyó finanszírozású rendszerekben megtestesülő implicit nyugdíj-/államadósság számításának módszertanáról Holzmann és szerzőtársai [2004] tanulmányában található részletes leírás. Holzmann e munkájában három alternatív definíciót fogalmaz meg arra vonatkozóan, hogy a bruttó, vagyis a járulékbefizetések nélkül számított nyugdíjadósság kalkulálása során milyen kötelezettségeket kell figyelembe venni: 1. Az értékelés pillanatáig teljesített járulékbefizetésekkel szerzett jövőbeni nyugdíjjogosultságok, valamint a jelenlegi nyugdíjasokkal szemben fennálló kötelezettségekből eredő kifizetések. Ez a modell úgy tekinti, mintha a nyugdíjrendszert az értékelés napján lezárnák. Emiatt további jogosultságok szerzésére nincs lehetőség, járulékbefizetéseket sem kell többé teljesíteni, viszont a fennálló nyugdíjígéretekért a rendszer fenntartója pénzügyileg helytáll. 2. Az 1. csoport minden kifizetése, plusz a jelenlegi aktívak/járulékfizetők jövőbeni befizetéseivel szerzett nyugdíjjogosultságok miatti nyugdíjkifizetések. Ez a modell azt feltételezi, hogy a nyugdíjrendszer a jelenleg élő rendszertagok kihalásával zárul le, ám az értékelés napjától kezdve új belépők (új járulékfizető nemzedékek) már nem érkeznek. 3. A 2. csoport minden kifizetése, plusz a jövőbeni generációk által szerzett nyugdíjígéretek miatti kifizetések. Ez a rendszer tetszőlegesen hosszú időtávra tekinthet előre, vagyis feltételezi, hogy a folyó finanszírozású (PAYG) rendszer a teljes kivetítési periódusban fennmarad. Az így számított bruttó implicit nyugdíjadóssággal, vagyis a mérleg kötelezettség- (forrás) oldalával természetesen szembeállíthatók a rendszer eszközei, melyek értékével a bruttó nyugdíjadósság csökkenthető. A kötelezettségek és az eszközök különbözeteként számítható a nettó implicit nyugdíjadósság. Az eszközöket a fenti három esetben az alábbi módon határozhatjuk meg: 1. Mivel az 1. opció a rendszer azonnali lezárását feltételezi, ezért csak a nyugdíjrendszer pénzügyi eszközök formájában fennálló esetleges tartalékai csökkenthetik a kötelezettségek értékét. 2. A 2. koncepció esetén a számításba vehető eszközök kiegészülnek a jelenlegi aktív rendszertagok jövőbeli járulékbefizetéseivel. 36
3. A 3. modellben pedig a következő generációktól várt járulékbevételek is mérséklik a bruttó nyugdíjadósságot. A nyugdíjrendszer kötelezettségeit az eszközök értékével csökkentő nettó implicit nyugdíjadósság tehát lényegesen alacsonyabb lehet, mint a bruttó nyugdíjadósság. Nem szabad azonban megfeledkezni arról, hogy a nettó adósság számítása újabb feltételezéseket igényel a jövőben fennálló gazdasági/foglalkoztatási folyamatokról, amik bizonytalanabbá tehetik a becslést. Ugyanakkor az aktuális elemzési kérdéstől és céltól erősen függ, hogy a fenti számítási módszertanok, illetve a bruttó/nettó nyugdíjadósság közül melyiket érdemes alkalmazni. Ha például a folyó finanszírozású nyugdíjrendszer feltőkésítéséről folyik a vita, akkor a rendszerben levő, és emiatt legalább részben explicitté váló adósság becslésére az 1–2. alternatíva valamelyike jöhet szóba, és inkább a bruttó nyugdíjadósság lehet érdekes, mivel a jövőbeni járulékbevételek egy részéről a rendszer fenntartója a feltőkésítés érdekében lemond. Ha azonban a számvitelben megszokott feltételekhez hasonlóan (a vállalkozás folytatásának elve), a folyó finanszírozású rendszer fenntartásához és stabilizálásához szükséges intézkedésekről szól a vita, akkor a 3. megközelítést érdemes alkalmazni, és nettó nyugdíjadósságot célszerű számítani, hiszen a cél a nettó adósság kordában tartása. Szintén ezt a módszertant érdemes használni, ha a keresztmetszeti egyensúly fenntartásához és helyreállításához szükséges intézkedésekről (névleges kamatláb, kiegyenlítő mechanizmus) határozunk. Ennek fényében érdekes megfigyelés, hogy a nyugdíjadósság kiszámítására alkalmazott svéd módszertan alapvetően a 2. eljárás logikájára épül, és nettó, tehát a jelenleg aktív generációk várható befizetéseivel csökkentett nyugdíjadósságot számít. Settergren és Mikula [2006] módszere a nyugdíjadósságot azon születési évjáratokra vonatkozóan számszerűsíti, amelyek az értékelés pillanatában nyugdíjjogosultsággal rendelkeznek, tehát jogszerző befizetéseket már teljesítettek. Ebbe a körbe beleértendők tehát a jelenlegi aktív és nyugdíjas generációk. Az indexálási szabályokat, valamint az automatikus kiegyenlítő mechanizmust leíró Settergren– Mikula- [2006] tanulmány elméleti megalapozásként szolgáló szakaszában a nyugdíjadósságot (pension liability) egy folytonos modellben úgy számítják, hogy a steady state demográfiai feltételeinek megfelelő, az értékelés idején járulékot fizető és a nyugdíjas-generációkból álló korfát a steady state munkaerő-piaci feltételezések segítségével kivetítik a jövőbe. A kivetítés eljárása a korfán meghatározott maximális élettartam eléréséig „kifuttat” minden, az értékelés idején a nyugdíjrendszerben részt vevő generációt. Ennek keretében, folytonos modellről lévén szó, minden időpillanatra meghatározza a járulékbevételek és a nyugdíjkiadások egyenlegét, majd ezt az egyenleget a járulékbevételek növekedésének megfelelő kamatláb felhasználásával a jelenre diszkontálja. Mint látható, ez a struktúra semmilyen feltevést nem tartalmaz a kivetítés időpontjában a nyugdíjrendszerbe befizetést még nem teljesített nemzedékekre vonatkozóan. Egy példával 37
érzékeltetve, a nyugdíjadósság ilyen módon történő levezetése azt feltételezi, hogy a jelenlegi legfiatalabb, járulékot már fizető nemzedék majdani nyugdíjazása után már egyáltalán nem lesznek aktív járulékfizetők, tehát e generáció teljes nyugdíja finanszírozandó hiányként jelentkezik. Vagyis a svéd szerzők egy olyan modellből vezetik le a kiegyenlítő mechanizmus elméleti alapjait, ami eltekint a folyó finanszírozású nyugdíjrendszer azon fontos jellemzőjétől, hogy amíg a rendszer kivezetését nem kezdik meg, biztosan lesznek következő járulékfizető nemzedékek. Mint korábban láthattuk, a nyugdíjadósság svéd mintájú felírása feltételezi, hogy a folyó finanszírozású rendszert az értékelés pillanatában élő nemzedékek kihalásával párhuzamosan kivezetik (2. lehetőség a korábbi felsorolásban). Azonban egy folyamatosan, a lakosság körében változatlan lefedettséggel működtetett folyó finanszírozású nyugdíjrendszerben az e módszerrel kiszámított nyugdíjadósságnak csupán töredéke jelentkezhet releváns időtávon belül külső finanszírozást igénylő hiányként a nyugdíjalapban. Viszont a kiegyenlítő mechanizmus kalibrálása során éppen a nyugdíjadósság külső finanszírozást igénylő szelete érdekes, ennek csökkentésére törekszik a rendszer. Mivel a 2. módszerrel kimutatott nyugdíjadósságot a még meg sem született járulékfizető generációk jelentős arányban finanszírozhatják, ezért inkább a 3. koncepció alkalmazása lenne indokolt egy változatlan kiterjedéssel működő nyugdíjrendszer esetén. Vagyis a svéd szabályrendszer látszólag nem a kiegyenlítő mechanizmus céljainak leginkább megfelelő módszert használja a nyugdíjadósság számszerűsítésére, miközben, mint korábban láthattuk, a kivetítés demográfiai és munkaerő-piaci feltételei a valóságtól viszonylag távol állnak. Vélhetően e hiányosságoknak a svéd szerzők is tudatában voltak, ezért a kiegyenlítő mechanizmus alkalmazása során ténylegesen használt mutatókat mindenhol csupán közelítésnek tekintik. Felvetődik azonban a kérdés: akad-e az általuk javasoltnál bizonyos szempontokból jobb közelítés? Ennek felméréséhez először érdemes megismerkedni a svéd automatikus kiegyenlítő mechanizmus részleteivel. Settergren és Mikula [2006] eredményei szerint steady state esetén a nyugdíjadósság értékét meghatározó tényezők két komponensre bonthatók. A mennyiségi komponensnek nevezett járulékbevételek mellett a strukturális komponensként meghatározott turnover duration (TD) adja meg a fennálló bevételi és kiadási szerkezetben maximálisan fedezhető nyugdíjadósság értékét. A turnover duration az életkorral súlyozott nyugdíjkifizetések, valamint a szintén életkorral súlyozott járulékbevételek különbségeként számítható. E mutató tömöríti a steady state feltevések hatásait (járulékbevételek és nyugdíjkiadások korprofilja stb.), illetve az egyes évek közötti ingadozása mutatja a korstruktúrában és a munkaerő-piaci folyamatokban bekövetkezett változásokat. Svédországban a TD értéke a rendszer 1999-es indulása óta 31,5– 32,5 között alakult, 1–2 százalékos mértékű éves változással, kezdetben növekvő, majd 2003 után csökkenő trenddel. Az évről évre újraszámított TD közvetítésével jelenhetnek meg a 38
demográfiai változások a nyugdíjrendszerben. A vizsgált modellben a tárgyévi járulékbevételek és a TD szorzata adja meg a járulékvagyon értékét, ami a modell szerint megegyezik az adott bevételi és kiadási szerkezet mellett maximálisan finanszírozható nyugdíjkötelezettségek értékével. (5)
Ezen egyenlőség fennállásához a steady state feltételek teljesülése szükséges, ám a korábbi eredmények szerint ezek a gyakorlatban még a demográfiai folyamatok szintjén sem állnak fenn. Ennek ellenére a svéd automatikus kiegyenlítő mechanizmushoz felhasználják a steady state-re alapozott eredményeket. A járulékvagyont, illetve az elméleti modell szerint ezzel azonos értékű maximális nyugdíjadósságot az adott év adataiból számított turnover duration (a becslést jelzendő, a tényleges adatok alapján számított mutató neve expected turnover duration) és a tárgyévi járulékbevételek szorzataként becslik, az 6-os egyenletnek megfelelően. A járulékvagyon mellett a nyugdíjrendszer mérlegének eszközoldalán szerepelhetnek a rendszer esetleges pénzügyi tartalékai, ha ilyenek léteznek, akkor értékük növeli a fedezhető nyugdíjadósságot. Ezen ismeretek birtokában felírható a kiegyenlítő mechanizmus hat alapegyenlete, ezek az összefüggések írják le a svéd szabályrendszer működését. (6) (7) (8)
(9)
(10)
39
(11)
A 9–11 egyenletek értelmezéséhez annyi kiegészítés szükséges, hogy a kiegyenlítő mechanizmus abban az évben aktivizálódik, amikor B értéke 1 alá csökken, és mindaddig aktív marad, amíg a kiegyenlítéssel számított névleges kamatlábak szorzataként képzett bázisindex eléri a kiegyenlítés nélküli, hipotetikus névleges kamatlábakkal számított szintet. A kiegyenlítő mechanizmus alkalmazása során első lépésben a 8-as egyenletnek megfelelően a járulékvagyon, valamint a rendelkezésre álló pénzügyi tartalékok összegét (vagyis a fedezhető nyugdíjadósságot) összevetik az értékelés időpontjában kiígért kötelezettségállománnyal. Ez utóbbi a 7-es egyenlet szerint két részből áll, egyrészt tartalmazza a nyugdíj előtt állók összesített egyéni számlaegyenlegét, valamint a már nyugdíjba vonult személyekkel szembeni nyugdíjígéretek várható értékének jelenértékét, figyelembe véve a folyamatosan frissített halandósági táblákat és az indexálási szabályokat (1,6 százalékos kiígért hozam a járadéktag számításánál). A kiegyenlítő mechanizmus akkor aktivizálódik, amikor a járulékvagyon, valamint a fenti két részből álló nyugdíjkötelezettségek hányadosa (B) egynél kisebb értéket vesz fel. Ebben az esetben nem a főszabály szerinti névleges kamatlábbal (a nyugdíjjárulék alapjául szolgáló, inflációval korrigált átlagjövedelem előző hároméves átlagos növekedése) számítják az egyéni számlák éves hozamát, illetve nem ezzel indexálják a folyósított nyugdíjakat. Ehelyett a főszabály szerinti névleges kamatlábat megszorozzák a fenti, egynél kisebb korrekciós tényezővel.
40
Látható, hogy aktív kiegyenlítő mechanizmus mellett a névleges kamatláb a főszabály szerintinél nagyobb és kisebb egyaránt lehet. Ha tehát a kiegyenlítő mechanizmus a főszabály szerinti értékhez képest csökkenti a névleges kamatot, akkor később átmenetileg, a főszabály szerinti NIR által megszabott pálya eléréséig a főszabálynál magasabb névleges kamat is megállapítható. Amíg azonban B értéke egynél kisebb, addig a főszabály szerintinél alacsonyabb indexálás a fordulónapra vonatkozóan biztosítja, hogy a 8-as egyenletben meghatározott hányados értéke egy legyen. Természetesen a következő értékelésig a demográfiai és gazdasági fejlemények hatására a hányados értéke újra 1 alá csökkenhet, ekkor ismét szerephez jut az automatikus kiegyenlítő mechanizmus. Az értékelés elvégzése után a megállapított kamatlábbal az aktívak esetén hozamot számítanak az egyéni számla egyenlegére (NIRA), míg a nyugdíjasok körében a kamatlábat csökkentik a nyugdíjba vonuláskor a járadéktagban kiígért 1,6 százalékkal (lásd 9–11-es egyenletek – NIRNy), majd ennek megfelelő mértékű nyugdíjemelést hajtanak végre. A névleges kamatláb a svéd rendszerben mindig kétéves késéssel követi a tényleges gazdasági folyamatokat, a tárgyévi járulékadatok véglegesítése és adóbevallással történő egyeztetése miatt. Mivel az értékelés és a mérlegkészítés eszmei fordulónapja december 31., ezért a 2009-es adatok alapján kalkulált névleges kamatláb a 2011-es nyugdíjemelés, valamint az aktívak esetén a 2010. évi egyéni számlaegyenlegre számított, 2011 elején jóváírt hozamoknál érvényesül.
A svéd rendszer előnyei és hátrányai A svéd NDC-rendszerben alkalmazott kiegyenlítő mechanizmus megismerése után értékelhetjük annak tulajdonságait. Az értékelést alapvetően két szempont szerint érdemes elvégezni: egyrészt a keresztmetszeti egyensúly biztosítása, másrészt a változó demográfiai helyzethez való igazodás képessége szerint. E két szempont mellett az értékelés kiegészíthető lenne a hosszmetszeti egyensúly fenntartására való képesség vizsgálatával is (az egyes generációk befizetései egyezzenek meg a várható kifizetésekkel), mint ahogy ezt Knell [2005] is szorgalmazza tanulmányában. Ám a hosszmetszeti egyensúly a rendszer mögött álló végső garantőr egyéb forrásainak átcsoportosítása, eladósodása nélkül csak akkor kérhető számon a nyugdíjrendszeren, ha a steady state demográfiai feltételeket sikerül megközelíteni, legalább nem negatív növekedési ütemmel. Általános adottság azonban, hogy a folyó finanszírozású rendszerek erősen függnek a demográfiai folyamatok alakulásától. Emiatt ha egy folyó finanszírozású rendszerben a gyermekvállalásra képes aktuális generáció életpályája során nem közelíti meg legalább az önreprodukcióhoz szükséges gyermekszámot, akkor csak a gazdasági fejlődés és a migráció igen kedvező alakulása esetén számíthatnak arra a jövőbeli nyugdíjasok, hogy befizetéseiket a 41
nyugdíjrendszer várható értékben képes lesz hozammal növelten visszajuttatni. Egy idősödő, nem kimagaslóan jó gazdasági teljesítménnyel jellemezhető társadalom esetében a hosszmetszeti egyensúly csak a járulékmértékek emelésével, más területekről való elvonással, illetve a rendszer fenntartójának eladósodásával valósítható meg. Megjegyzendő, hogy a tőkefedezeti rendszerek gyakorlati megvalósításuktól, az eszközök földrajzi diverzifikációjától függően szintén bizonyos mértékben érzékenyek lehetnek a demográfiai kihívásokra. Mivel hazánkban a mai fiatal generációk elődeiknél lényegesen alacsonyabb létszámúak, ezért a hosszmetszeti egyensúly eléréséhez szükséges demográfiai feltételek nem állnak fenn. A hosszmetszeti egyensúlyra akkor törekedhetnénk, ha a következő évtizedekben a teljes termékenységi arányszám3 a 2010-re vonatkozóan becsült 1,26-ról (KSH [2011]) legalább 2 közelébe emelkedik, és tartósan ezen a szinten marad. Mivel a hosszmetszeti egyensúly biztosítása várhatóan még sokáig demográfiai és különösen pénzügyi korlátokba ütközik, ezért ez az elvárás a hazai kontextusban nem tekinthető releváns értékelési szempontnak. Rátérve a svéd névleges kamatláb és a hozzá kapcsolódó automatikus kiegyenlítő mechanizmus szabályrendszerének két értékelési szempont szerinti teljesítményére, azt mondhatjuk, hogy a szabályok nem teszik meg a lehető legtöbbet a keresztmetszeti pozíció gyors javításáért. Ennek fő oka, hogy a nyugdíjak főszabály szerinti éves indexálása nem a járulékbevételek éves növekedési ütemével történik, hanem a járulékalapot képező átlagos jövedelem változásához kapcsolódik. Ez pedig több ok miatt is eltérhet a bevételek növekedési ütemétől, például a járulékplafon feletti jövedelmek torzító hatásának köszönhetően. Ugyanakkor a kiegyenlítő mechanizmus a minden évben újraszámított turnover duration segítségével figyelembe veszi a demográfiai folyamatok, valamint a munkaerő-piaci struktúra (például 50 év felettiek javuló foglalkoztatási mutatói) alakulását. Kedvezőtlen tendenciák esetén ezért képes gondoskodni a nyugdíjalap terheinek azonnali enyhítéséről (a főszabály szerintihez képest mérsékelt nyugdíjemelés, akár nyugdíjcsökkentés), illetve a jövőbeli terhek mérsékléséről is (az aktívak számláin alacsonyabb, akár negatív hozam alkalmazása, ezzel a nyugdíjtőke leértékelése). A nyugdíjadósság Svédországban alkalmazott számítási módja (a korábbi jelölésekkel PLsteady) azonban nem alkalmas arra, hogy felmérje a nyugdíjrendszer nettó implicit adósságállományát, és kimutassa a demográfiai folyamatok miatt az aktuális rendszerbe kódolt, várhatóan a nyugdíjalapon kívüli források bevonását igénylő hiányokat. Ennek oka, hogy az adósság számítása során kizárólag tényadatokra, illetve ezek változatlan kivetítésére alapoznak, és a nyugdíjrendszerbe már belépett generációk kifuttatásával számszerűsítik a nettó implicit adósság értékét. Emiatt nem számolnak a rendszerbe újonnan belépő tagok
3
Teljes termékenységi arányszám: azt fejezi ki, hogy az adott év kor szerinti születési gyakorisága mellett egy nő élete folyamán hány gyermeknek adna életet (KSH [2010]).
42
járulékbefizetéseivel, ami a keresztmetszeti hiányokat a kivetítési horizonton jelentős mértékben csökkentené (és ezzel együtt a kivetítési horizonton túl esedékessé váló adósságot generál). Ennek ellenére a steady state feltételeket kihasználva számított turnover duration egy hasznos proxy, és érzékennyé teszi a nyugdíjrendszert a demográfiai eredetű változásokra is. A demográfiai eredetű hiányokat a turnover duration változásai az évenkénti értékeléseknél jelzik. Ha ceteris paribus alacsonyabb létszámú járulékfizető generációk lépnek be a nyugdíjrendszerbe, akkor a turnover duration értéke csökken, így kisebb lesz a (8) egyenletben meghatározott B hányados értéke, ami csökkentheti a névleges kamatlábat és a nyugdíjak indexálását. A turnover duration használatának tehát kétségkívül előnye, hogy e mutatón keresztül a demográfiai tendenciák is érvényesülnek a nyugdíjak és az aktívak számlaegyenlegének (gyakorlatilag a jövőbeli nyugdíjak) indexálása során. Ezeket a kiegyensúlyozó lépéseket viszont a svéd rendszerben mindaddig nem érvényesítik, amíg a kiegyenlítő mechanizmus nem aktivizálódik, tehát a korrekciós tényező értéke nem lesz egynél kisebb. Részben emiatt is csak korlátozottan, hosszabb időtávon alkalmas a svéd automatikus kiegyenlítő mechanizmus a nyugdíjrendszer keresztmetszeti egyensúlyba hozására. A keresztmetszeti egyensúly viszonylag lassú elérésének másik oka, hogy a névleges kamatlábon keresztül a hiány egy része az aktívakra terhelődik, az ő jövőbeli nyugdíjuk alacsonyabb lesz a kiegyenlítés nélkül számított értékhez képest. Ám a folyó hiányok felszámolása gyorsabb lenne, ha a kiígért és a steady state feltételezések mellett számított nyugdíjadósság különbözetét teljes egészében a nyugdíjak indexálásán keresztül szüntetné meg a rendszer. Ennek oka, hogy az alacsonyabb mértékű nyugdíjindexálás már érvényesítése évében mérsékli a kiadásokat a kiegyenlítés nélküli pályához képest, míg a nyugdíjtőke alacsonyabb hozamai csak a jelenlegi aktívak fokozatos nyugdíjba vonulásával válnak érzékelhetővé alacsonyabb induló nyugdíjak formájában. Ezért a nyugdíjrendszer fenntartója számára fontos döntési feladat adódik. Döntenie kell arról, hogy mennyire preferálja a gyors hiánycsökkentést, és mennyire tartja kritikusnak, hogy a nyugdíjak szintje kisebb ingadozásokat mutasson, és a járadékok jobban őrizzék relatív értéküket, például a bérekhez viszonyítva. A két érdek ugyanis ellentétben áll: minél nagyobb részét viselik a kiigazításnak az aktív generációk, annál kisebb lesz a kiegyenlítő mechanizmus által csökkentett névleges kamatláb rövid távú egyenlegjavító hatása. Bár a svéd szabályok szerint a kiigazítás mind az aktívakat, mind a nyugdíjasokat arányaiban egyformán érinti, azonban a nyugdíjtőke csökkenésének abszolút számokban kifejezett mértéke attól függ, hogy milyen arányban oszlik meg a nyugdíjkötelezettségek értéke az aktívak és a nyugdíjasok között. A folyó hiányok felszámolása tehát a svéd szabályok szerint annál gyorsabb, minél nagyobb arányban részesednek a rendszer aktuális nyugdíjasai a nyugdíjkötelezettségek számított értékéből. 43
A kiegyenlítő mechanizmus svéd változata által használt turnover duration tehát nem „csodaszer”, viszont egy hasznos közelítő eljárás, ami lehetővé teszi a demográfiai folyamatok várható pénzügyi hatásainak érvényesítését a nyugdíjrendszerben. Nem szabad elfelejteni, hogy a svéd inkomstpension nyugdíjrendszerben a kiszámíthatóság érdekében az állam lemondott két fontos rendszerparaméter változtatásáról. Deklarálták, hogy az inkomstpension rendszer egyensúlyának eléréséhez nem használják eszközként a járulékmérték, illetve a nyugdíjkorhatár emelését. Törvény ugyan nem írja elő, mégis az NDC-rendszer 1999-es elindulása óta nem módosították ezt a két paramétert. Emiatt a nyugdíjak indexálása, a névleges kamatláb meghatározása igen jelentős szerepet játszik a stabilitás biztosításában. Az inkomstpension rendszerben tehát a jelenlegi és a jövőbeli nyugdíjak szintje biztosítja a demográfiai folyamatokhoz való alkalmazkodást, és a korhatár, illetve a járulékmérték változtatása csak rendkívüli esetben, egyedi politikai döntéssel juthat szerephez. Mivel az indexálási szabályok, valamint a névleges kamatláb nem garantálják a keresztmetszeti egyensúlyt, illetve a munkaerő-piaci folyamatok szintén évről évre hiányt vagy többletet generálhatnak a nyugdíjalapban, ezért a rendszer működtetéséhez elengedhetetlen egy tartalékalap létrehozása. Svédországban ez a korábban leírtak szerint adott, ám nyomatékosítani kell, hogy a tartalékalapra mindenképpen szükség van, ez nem pusztán a svéd rendszer jellemzőinek következménye. A tartalékalap egyenlege negatív is lehet abban az esetben, ha eszközei elfogynak, és a rendszer fenntartója hitelt nyújt a nyugdíjrendszer működtetéséhez. A nyugdíjrendszer mögött álló puffer azért szükséges, mert már a demográfiai folyamatok figyelembevétele esetén is csupán elméleti szinten biztosítható a folyó járulékbevételek és nyugdíjkiadások egyezősége (lásd Valdés-Priéto [2000]), nem beszélve a gyakorlatban igen erőteljes gazdasági ingadozásokról. Ezért a nyugdíjalap a folyó nyugdíjak kifizetéséhez a járulékbevételek mellett átmenetileg külső forrásokra szorulhat a kiegyenlítő mechanizmus ellenére is, illetve többlet esetén megtakaríthat a jövőbeli kiadások fedezésére. A tartalékalap pedig a bevont külső forrásokkal, illetve az esetleges többlettel való pontos elszámolást szolgálja, és jól láthatóvá teszi a nyugdíjrendszerben évente jelentkező hiányt/többletet.
A szabályrendszer áttervezése és finomhangolása Mint az előnyök és hátrányok rövid ismertetéséből látható, valójában a svéd rendszer több részterületen sem az elméletileg ideálisnak vélt megoldásokat alkalmazza. Az egyik legfontosabb hiányossága, hogy nem a célhoz leginkább illeszkedő eszközzel méri fel a rendszer valódi hosszú távú egyensúlyi pozícióját, és a nettó implicit nyugdíjadósságot nem a nyugdíjrendszer folyamatos működtetéséhez jobban illeszkedő eljárással számítja. Azonban annak ellenére, hogy 44
a pontos hosszú távú pozíció nem ismert, az automatikus kiegyenlítő mechanizmus és a turnover duration használata biztosítja, hogy kedvezőtlen demográfiai folyamatok esetén csökkenjen a nyugdíjrendszer nettó implicit adósságállománya az intézkedések alkalmazása nélküli helyzethez képest. Vagyis kvázi a pozíció pontos felmérése és ismerete nélkül, de stabilitási szempontból biztosan helyes, a nyugdíjadósság csökkentésének irányába mutató automatikus lépéseket eredményez a szabályrendszer. Ugyanakkor érthető, hogy a nyugdíjrendszer nettó implicit adósságállományának felmérésére nem vállalkoztak a svéd rendszer tervezői, hiszen ez a steady state-hez hasonlóan rendkívül bizonytalan, a jövőre vonatkozó feltételezéseket igényel (például a jövőbeli születésszámra, migrációra vonatkozóan), amik potenciálisan további becslési hibákhoz vezethetnek. A svédek úgy döntöttek, hogy e hibák megelőzése érdekében lemondanak a nyugdíjrendszer fenntarthatósága szempontjából optimális mérőszám használatáról, és megelégszenek a pozíció folyamatos javításával, az egyensúly felé törekvéssel. Azonban Valdés-Prieto [2000] eredményei szerint várhatóan a svéd megoldásnál alkalmasabb névleges kamatláb is található a járulékbevételek éves változása formájában. Ez utóbbi eljárás a következőkben bemutatandó modellek segítségével értékelhető. Tekintsünk egy steady state feltételezésekre épülő példát, ahol a nyugdíjrendszerbe belépő, egymást követő generációk létszáma folyamatosan állandó, a létszámváltozás üteme nulla. (g = 0 százalék). Legyen az első belépő nemzedék 20 éves és 100 fős. Feltételezzük, hogy a nyugdíjrendszer előzmények nélkül, „zöldmezősen” indul, így az első generáció nyugdíjba vonulásáig nem teljesít kifizetéseket. Minden generációnál 45 éves aktív pályafutást feltételezünk, így az első nyugdíjasok 45 év múlva részesülnek járadékban. Ettől az évtől kezdve követjük nyomon a rendszer keresztmetszeti pozíciójának (járulékbevételek és nyugdíjkiadások egyenlegének) alakulását. A nyugdíjrendszert kiegészíti egy tartalékalap, ami a keresztmetszeti egyenlegeket kumulálja: a többleteket eszközként felhalmozza, a hiányokat pedig az eszközök felélésével fedezi. Az alap eszközei jelen modellben nem termelnek hozamot, kötelezettségei után pedig nem fizet kamatot. Az alap egyelőre csupán technikai jelentőségű, mivel a kiegyenlítő mechanizmus bevezetéséig a nyugdíjrendszer eszközeit és kötelezettségeit nem szükséges értékelni a névleges kamatláb meghatározásához. A modell eltekint az aktív kori halandóságtól, teljes foglalkoztatottsággal számol, és feltételezi, hogy minden nyugdíjas pontosan 20 évig részesül járadékban. A nyugdíjak megállapítása az NDC-szabályok szerint történik (a feltevések szerint a nyugdíjtőkét hússzal osztva a nyugdíjba vonuláskor), az első nyugdíjasok megjelenéséig alkalmazott névleges kamatláb pedig megfelel a járulékbevételek éves indexének (a nyugdíjak indexálása és az aktívak egyéni számláján a hozamszámítás egyaránt ezzel történik). A modellben minden egyén egységnyi járulékalapot képező jövedelmet szerez, a bérnövekedés nulla, fix 20 százalékos járulékkulcs és nulla előléptetési fizetésemelés (minden személy minden életkorban ugyanannyit keres) jellemzi a rendszert. Ezek az 45
egyszerűsítő feltételek nem mind szükségesek, de a könnyebb átláthatóság kedvéért érdemes élni velük. E modell nem alkalmaz automatikus kiegyenlítő mechanizmust, és szándékoltan olyan beállításokkal fut, hogy a rendszerben egyensúlyzavar keletkezzen az első generáció nyugdíjba vonulásáig, vagyis a nyugdíjadósság ne egyezzen meg a járulékvagyon értékével (a turnover durationt felhasználó kiegyenlítő mechanizmus ezt megelőzően nem is lenne alkalmazható, mivel nyugdíjasok hiányában nem számítható turnover duration). Az egyensúlyzavar mértéke azonban a következő forgatókönyvekben eltérő a különböző létszámváltozási ütem miatt, ezért a modellek számszerű eredményei nem hasonlíthatók össze közvetlenül. A 10. ábrán látható, hogy nulla létszámnövekedés (g = 0 százalék) esetén hogyan valósul meg a kezdeti hiány felszámolása két különböző névleges kamatláb alkalmazása esetén, és miként alakul eközben a rendszer keresztmetszeti egyensúlya. A járulékbevételek és az átlagbér indexe állandó népesség és állandó bérnövekedési ütem mellett megegyezik, így a két index névleges kamatlábként való alkalmazása azonos eredményre vezet. A keresztmetszeti egyensúly tekintetében a két index tulajdonságai megegyeznek, egyformán képesek biztosítani a nyugdíjrendszer pénzügyi egyensúlyát hosszú távon. 10.
ÁBRA:
A
N Y U G D Í J R E N D SZ E R É V E S P É NZ Ü GY I EGY E N LEG É NE K A LA KU LÁ SA KÜ LÖN B Ö Z Ő N É V LE G E S KA M AT LÁ BA K M E LLE T T ( G =0%)
2500 2000 1500 1000 500 0 1
6
11
16
21
26
31
36
41
46
51
56
61
eltelt évek Járulékbevétel Nyugdíjkiadás (névleges kamatláb = járulékbevételek indexe) Nyugdíjkiadás (névleges kamatláb = átlagbér indexe) Forrás: saját számítás
Ha azonban az állandó létszámnövekedés ütemét (g) nem nullának választjuk, akkor a két névleges kamatláb már eltérő eredményre vezet a keresztmetszeti pozíció szempontjából (11. ábra). Első lépésként legyen g = –1 százalék, vagyis az egymást követő generációk a többi steady 46
state feltétel érvényessége mellett folyamatosan csökkenő létszámúak. A modell feltételei között szerepel, hogy a bérek növekedési üteme nulla, ezért az átlagbérindex névleges kamatlábként végig nulla indexálással és hozamjóváírással jár. Eközben a járulékbevétel-index értéke a teljes időszakban egy alatti, tehát negatív nyugdíjindexálást és hozamot eredményez az egyéni számlán. Ennek oka, hogy az átlagbérrel szemben e mutatóban érvényesülnek a demográfiai folyamatok hatásai, jelen esetben az aktívak csökkenő létszáma. Ezért a csökkenő létszámmal (negatív g) jellemzett modellben a keresztmetszeti egyensúly hosszú távon csak akkor érhető el, ha a névleges kamatláb megegyezik a járulékbevételek indexével. A keresztmetszeti egyensúly elérésére az átlagbérnek megfelelő névleges kamatláb mellett nem nyílik esély, bár a hiány abszolút értéke folyamatosan csökken, mivel maguk a járulékbevételek és a nyugdíjkifizetések is csökkennek a fogyatkozó népesség miatt. Csökkenő népességszám mellett tehát e modellben a járulékbevételek indexe jobb keresztmetszeti tulajdonságokkal bír, ezzel az eljárással hamarabb csökkenthetőek a nyugdíjterv folyó hiányai. 11.
ÁBRA:
A
N Y U G D Í J R E N D SZ E R É V E S P É NZ Ü GY I EGY E N LEG É NE K A LA KU LÁ SA KÜ LÖN B ÖZ Ő N É V LE G E S KA M AT LÁ BA K M E LLE T T ( G =–1%)
1800 1600 1400 1200
1000 800 600 400 200 0 1
6
11
16
21
26
31
36
41
46
51
56
61
eltelt évek
Járulékbevétel Nyugdíjkiadás (névleges kamatláb = járulékbevételek indexe) Nyugdíjkiadás (névleges kamatláb = átlagbér indexe) Forrás: saját számítás
A járulékbevételek és az átlagbérek indexe a keresztmetszeti egyensúly szempontjából eltérő tulajdonságokat mutat, ha egyenletes ütemben csökkenő helyett növekvő létszámú kohorszokkal töltjük fel a modellt. Minden egyéb feltételt változatlanul hagyva, csupán az egymást követő generációk számbeli változásának ütemét az eddig használt –1 százalékról g = 1 százalékra állítva arra az eredményre juthatunk, hogy növekvő népességszám mellett a keresztmetszeti egyensúly szempontjából az átlagbérindex használata kedvezőbb a 47
járulékbevétel-indexnél (12. ábra). A növekvő népességű modellben ugyanis az átlagbérindexnek megfelelő névleges kamatlábbal a hiányok hamarabb felszámolhatók, bár ezzel a szabállyal hosszú távon folyamatosan többlet képződik a nyugdíjalapban. A vagyonfelhalmozás csökkenő ütemben, de tetszőleges időtávon folytatódik, ez pedig alapvetően nem célja a nyugdíjrendszernek. A nyugdíjrendszer egyensúlyzavara növekvő létszám mellett úgy értelmezhető, hogy a járulékvagyon folyamatosan meghaladja a nyugdíjkötelezettségek értékét, köszönhetően az egymást követő generációk évenkénti 1 százalékos létszámnövekedésének. A járulékbevételek indexe a növekvő népességszám hatására magasabb, mint a változatlan mértékű átlagbér indexe, ezért a keresztmetszeti egyensúly növekvő népességszám mellett lassabban áll helyre, ha névleges kamatlábként a járulékbevételek indexét használja a nyugdíjrendszer. 12.
ÁBRA:
A
N Y U G D Í J R E N D SZ E R É V E S P É NZ Ü GY I EGY E N LEG É NE K A LA KU LÁ SA KÜ LÖN B ÖZ Ő N É V LE G E S KA M AT LÁ BA K M E LLE T T ( G =1%)
3500 3000 2500
2000 1500 1000 500
0 1
6
11
16
21
26
31
36
41
46
51
56
61
eltelt évek
Járulékbevétel Nyugdíjkiadás (névleges kamatláb = járulékbevételek indexe) Nyugdíjkiadás (névleges kamatláb = átlagbér indexe) Forrás: saját számítás
Valdés-Prieto [2000] egyensúlyi helyzetből kiinduló eredményeit tehát annyiban megerősítik a fenti szimulációk, hogy a járulékbevételek indexe valóban alkalmas névleges kamatlábként a nyugdíjrendszer keresztmetszeti egyensúlyának helyreállítására. A járulékbevételekkel történő indexálás a steady state feltételek esetén biztosítja a keresztmetszeti egyensúlyhoz történő konvergenciát akkor is, ha a rendszer nem egyensúlyi helyzetből indul. Azonban a népességszám változásának ütemétől függ, hogy mennyire előnyös ezen index alkalmazása a svéd rendszerben használt átlagbérindexhez képest. Ha az egymást követő kohorszok létszáma csökkenő, akkor keresztmetszeti szempontból az egyéb steady state feltételek fennállása esetén kedvezőbb a 48
járulékbevétel-index alkalmazása. Növekvő létszám esetén ezzel ellentétes eredményre juthatunk, mivel ebben az esetben az átlagbérindex alacsonyabb névleges kamatlábat eredményez, így a keresztmetszeti pozíció gyorsabban javul az induló egyensúlyzavar után. A fentieknek megfelelően a növekvő népességgel jellemzett modell esetén a járulékbevételek növekedési ütemével történő indexálás magasabb, míg csökkenő népesség esetén alacsonyabb nyugdíjakat eredményez a bérindexhez képest. A példák rávilágítanak arra, hogy önmagában már a járulékbevételek indexének névleges kamatlábként történő alkalmazása is érzékennyé teszi az NDC-nyugdíjrendszert a demográfiai változásokra, és hosszú távon megkönnyíti a demográfiai trendekhez való automatikus pénzügyi alkalmazkodást. Az átlagbér indexe erre nem alkalmas, éppen az átlagszámítás miatt, ami a létszámmal való osztáson keresztül függetleníti az indexálást a demográfiai változásoktól. Természetesen a fenti ábrákon bemutatott konvergencia a járulékbevétel-index használata esetén is csak a steady state egyéb feltételeinek fennállása mellett valósulna meg. Vagyis a gyakorlatban az indexálást a várható népesedési helyzet és a keresztmetszeti egyensúlyra törekvés fontosságának figyelembevételével érdemes megválasztani. Ha az aktív nemzedékek létszáma csökkenő trendet követ, valamint a nyugdíjrendszer folyó hiányának felszámolása prioritást élvez, akkor érdemes inkább a járulékbevételek indexét felhasználni névleges kamatlábként. Mivel Magyarországon a népesedési, valamint a költségvetési helyzet alapján mindkét megállapítás igaz, ezért egy hazai NDC-rendszerben is célszerűbbnek tűnik névleges kamatlábként a járulékbevételek indexét használni. Egy ilyen szabály feltételezi a járulékmértékek, valamint a járulékalap stabilitását, mivel a szabályok rögzítése után ezekkel az eszközökkel a rendszert csak korlátozottan lehet befolyásolni. A megemelt járulékkulcs hatására ugyanis a járulékbevételekkel együtt a névleges kamatláb is automatikusan megemelkedik, így erodálja az egyensúly javítása érdekében tett lépéseket. Csak akkor érdemes tehát a járulékbevételek indexét főszabályként alkalmazni, ha komoly politikai szándék mutatkozik a járulékkulcs és a járulékalap hosszú távú rögzítésére. A kiegyenlítő mechanizmus nélküli, különböző névleges kamatlábat alkalmazó rendszerek tulajdonságai után érdemes alaposabban megvizsgálni a kiegyenlítő mechanizmus bevezetésének és a svéd módszerhez képesti finomításának lehetőségeit. A svéd automatikus kiegyenlítő mechanizmus (ABM) alapvetően a turnover durationre épít, amikor érvényesíti a demográfiai és munkaerő-piaci tendenciák változását. A korábbi ismertetés szerint a svéd ABM átmenetileg a főszabálynál alacsonyabb és magasabb indexálást is megállapíthat. Ám a főszabályt meghaladó mértékű indexálásra csak korlátozott ideig van lehetőség. A 13. és a 14. ábra egy példán keresztül érzékelteti a svéd vagy másképp szimmetrikus kiegyenlítő mechanizmus működését. A példa a fejezet elején bemutatott, ám a kiegyenlítő mechanizmussal kiegészített modellkeretre épül. Ennek megfelelően feltételezi az egymást 49
követő nemzedékek létszámának állandó, 1 százalékos mértékű csökkenését (g = –1 százalék), valamint a tárgyév végén jóváírt névleges kamatláb főszabály szerint megegyezik a tárgyévi járulékbevételek előző évhez viszonyított arányával. A névleges kamatláb számítása a tárgyév végén történik, ezért az indexálás pénzügyi hatása a tárgyévet követő évtől kezdődően érvényesül. A rendszerben tehát egy év késés adódik, így az első évben a járadékosok a nulladik évinek megfelelő nyugdíjban részesülnek, míg a második év folyamán már az első évnek megfelelő mértékben indexált járadékot folyósítják részükre. 13.
ÁBRA:
P É LDA
Év A) Főszabály szerinti index értéke, tárgyév (bázisindex) B) Főszabály szerinti index értéke, bázisév (bázisindex) C) Főszabály szerinti index (A/B) D) Névleges kamatláb, főszabály szerint (C-1) E) ABM korrekciós tényezője F) ABM-mel korrigált index (C*E) G) Alkalmazott névleges kamatláb (F-1) H) Kumulált index, főszabály szerint (B) I) Kumulált index, tényleges (C*F*előző évi I, utóbbi hiányában 1)
A Z AU TOM AT I KU S KI E GY E NL Í TŐ M EC H A N I Z M U S M Ű KÖD É SÉ R E
0
1
2
3
4
5
6
7
8
9
1,000
0,990
0,980
0,970
0,961
0,951
0,941
0,932
0,923
0,914
1,000
0,990
0,980
0,970
0,961
0,951
0,941
0,932
0,923
1,000
0,990
0,990
0,990
0,990
0,990
0,990
0,990
0,990
0,990
0,0%
–1,0%
–1,0%
–1,0%
–1,0%
–1,0%
–1,0%
–1,0%
–1,0%
–1,0%
1,000
0,933
1,017
1,018
1,018
1,018
1,000
1,000
1,000
1,000
1,000
0,923
1,007
1,008
1,008
1,007
0,990
0,990
0,990
0,990
0,00%
–7,7%
0,7%
0,8%
0,8%
0,7%
–1,0%
–1,0%
–1,0%
–1,0%
1,000
0,990
0,980
0,970
0,961
0,951
0,941
0,932
0,923
0,914
1,000
0,923
0,930
0,937
0,944
0,951
0,941
0,932
0,923
0,914
Forrás: saját számítás
A 14. ábra a kiegyenlítő mechanizmus nélküli és a svéd kiegyenlítő mechanizmussal számított nyugdíjszintet veti össze egy olyan képzeletbeli személy esetén, aki a táblázatban bemutatott nyugdíjrendszerben vesz részt, és a 0. évben 100 000 egységnyi nyugdíjban részesült. Mint látható, ebben a modellben a kiegyenlítő mechanizmussal kalkulált nyugdíjszint néhány év után megegyezik a kiegyenlítés nélkül számítottal. A két nyugdíjszint gyors konvergenciájának oka, hogy a szemléltetéshez használt modellből épp olyan szakasz látható a 14. ábrán, ahol a turnover duration értéke növekszik, emiatt a népesség csökkenése ellenére a járulékvagyon a nyugdíjadósságnál gyorsabban emelkedik. Ennek köszönhetően pedig aktív kiegyenlítő mechanizmus mellett átmenetileg a főszabály szerintinél magasabb indexálás lehetséges. A kiegyenlítő mechanizmus nélküli és a kiegyenlítő mechanizmus segítségével számított nyugdíjszint tehát nem feltétlenül mutat ilyen gyors konvergenciát, ez jelentős mértékben a turnover duration alakulásától függ. Stabilabb, esetleg csökkenő turnover duration mellett a kiegyenlítő mechanizmus miatti nyugdíjszintcsökkentés és 50
az így elért keresztmetszeti egyenlegjavítás lényegesen jelentősebb és tartósabb lehet, mint a példában szereplő esetben. Mint látható, a kiegyenlítő mechanizmus alkalmas jelentős egyensúlyzavarok kezelésére, ám épp emiatt évről évre számottevő ingadozásokat okozhat a nyugdíjak szintjében. Ennek előnye, hogy a nyugdíjrendszer hiányai jelentős korrekciók árán viszonylag gyorsan megszüntethetők. 14.
ÁBRA:
A
K I EGY E N LÍ TŐ M E CHA NI Z M U S HATÁ SA A NY U G D Í J SZ I NT R E É S A Z I ND E XÁ LÁ SR A
102000 100000
98000 96000 94000 92000 90000 88000 86000 0
1
2
3
4
5
6
7
8
9
év Nyugdíj kiegyenlítő mechanizmus nélkül
Nyugdíj kiegyenlítő mechanizmussal
Forrás: saját számítás
A kilengések csökkentése, illetve a turnover duration mérési bizonytalanságai miatt alkalmazzák a svédek a járulékbevételek hároméves mozgó átlagát, valamint a turnover duration hároméves mozgó mediánját a gyakorlati számítások során (Orange Report [2010]). Ezzel a rendszer a kiegyenlítő mechanizmus nélküli helyzethez képest érzékenyebb lesz a demográfiai trendekre, azonban a hároméves mozgóátlagolás jelentős részben kiszűri a rövid távú gazdasági, munkaerő-piaci ingadozások hatásait, és segíti a tartósabb trendekhez való alkalmazkodást. Megállapítható, hogy minél rövidebb mozgó átlaggal történik a járulékbevételek és a turnover duration számítása, a rendszer annál gyorsabb hiánycsökkentésre képes. Cserébe a rövidebb mozgó átlag miatt nagyobb ingadozást mutathat a nyugdíjak szintje, és a névleges kamatláb a demográfiai trendek helyett inkább az átmeneti munkaerő-piaci ingadozásokat tükrözheti. Ahogy Settergren és Mikula [2006] is rámutattak, a nyugdíjrendszernek reagálnia kell a járulékbevételekben mutatkozó mennyiségi és a strukturális (turnover duration) változásokra, ám a reakció sebessége egyáltalán nem közömbös. Ha a nyugdíjrendszer mögött álló garantőr átmenetileg képes elviselni a nagyobb hiányokat (vagyis az állam esetén a költségvetés
51
átmenetileg megterhelhető a hiány finanszírozásával), akkor érdemes hosszabb mozgó átlagot alkalmazni, mivel a nyugdíjszint így nagyobb biztonsággal tervezhető. Ha ellenben a garantőr teherviselő képessége alacsony, és az NDC-rendszer segítségével a nyugdíjszint tartós kiigazítása a cél, akkor lehetséges az automatikus kiegyenlítő mechanizmus aszimmetrikussá tétele. Ebben az esetben a rendszer akkor sem engedi a járulékbevételek indexénél magasabb névleges kamatláb alkalmazását, amikor ezt a nyugdíjrendszer mérlege lehetővé tenné. A következő ábra három lehetőséget hasonlít össze a korábban leírt modell felhasználásával (g = –1 százalék). 15.
ÁBRA:
A
N Y U G D Í J R E N D SZ E R KE R E S Z T M E T SZ E T I EGY E NSÚ LYÁ NA K A LA KU LÁ SA A Z
AU TOM AT I KU S KI EGY E N L Í TŐ M EC HA NI Z M U S KÜ LÖ N B ÖZ Ő VÁ LTOZ ATA I E SE T É N ( G =–1%)
600 400 200 0 -200 -400 -600 -800 -1 000 1
6
11
16
21
26
31
36
41
46
51
56
61
66
évek Járulékbevétel index Járulékbevétel index szimmetrikus ABM-mel Járulékbevétel index aszimmetrikus ABM-mel Forrás: saját számítás
Látható, hogy a szimmetrikus kiegyenlítő mechanizmus hatása a keresztmetszeti egyensúlyra alig érzékelhető, ebben az esetben a turnover duration növekedése miatt a nyugdíjszint korrekciója, és az egyenlegjavító hatás is gyorsan eltűnik (16. ábra). Vagyis ha az egyenlegjavítás az NDC-rendszer bevezetésének hangsúlyos célja, akkor a svéd mintájú szimmetrikus kiegyenlítő mechanizmust érdemes némileg megszigorítani, hogy az egyenlegjavító hatás növekvő turnover duration esetén is jelentkezzen. Ilyen szigorítás lehet például, hogy csak akkor engedélyezett a főszabálynál magasabb névleges kamatláb alkalmazása, ha a nyugdíjalap folyó egyensúlya helyreállt, vagyis az adott évben nem zárt hiánnyal. Magyarországon a közeljövőben nyugdíjba vonuló nagy létszámú generációk miatt várhatóan a turnover durationt néhány éven keresztül csökkenő trend jellemezné (Gál [2010]). Ennek oka, hogy a nyugdíjasok járadékkal súlyozott életkorát a magas számban beáramló, az átlagosnál magasabb induló nyugdíjat kapó csoportok 52
erőteljesen lecsökkenthetik, miközben az aktívak súlyozott életkora nem emelkedik hasonló mértékben. A várhatóan csökkenő turnover duration ellenére is indokolt lehet hazánkban a kiegyenlítő mechanizmus szigorítása, mivel a nyugdíjrendszer hiányának csökkentése fontos szempontot jelent. 16.
ÁBRA:
AZ
E L SŐ P E R I ÓD U SBA N
100 000
EGY SÉG Ű NY U G D Í J É RT É KÉ NE K A LA KU LÁ SA
KÜ LÖ N B ÖZŐ SZ A BÁ LY R E N D SZ E R E K E SE T É N
104000 94000 84000 74000 64000 54000 44000 1
6
11
16
21
26
31
36
41
46
51
56
61
66
évek Járulékbevétel index Járulékbevétel index szimmetrikus ABM-mel Járulékbevétel index aszimmetrikus ABM-mel Forrás: saját számítás
Nem feltétlenül szükséges azonban a nyugdíjrendszer mérlegének svéd mintájú alkalmazása az automatikus kiegyenlítő mechanizmus működtetéséhez. A svéd mérlegkészítés valójában a nettó implicit adósságállomány felmérését szolgálja, ám megállapítható, hogy az e módszertannal számított nettó implicit adósság értéke nem igazán mérvadó egy folyamatosan, változatlan lefedettséggel működtetni szándékozott nyugdíjrendszerben. A turnover duration változásaival folyamatosan korrigálni lehet az éppen aktuális járulékbevétel-indexet, ez a korrekció biztosítja a munkaerőpiacon, valamint a nyugdíjasok korstruktúrájában végbemenő változások érvényesítését a jelenlegi és a jövőbeli nyugdíjak szintjében. Névleges kamatlábként tehát a járulékbevételek változását érdemes alkalmazni, a tolerálható nyugdíjszint-ingadozás függvényében néhány éves mozgóátlagolással. Ennek kiigazítására használható a turnover duration, vagy esetleg más, alapvetően a demográfiai és munkaerő-piaci tendenciákat tükröző mérőszám változása (például különböző függőségi ráták, lásd a Németországban alkalmazott fenntarthatósági tényezőt, Börsch-Supan–Wilke [2004]). Képletszerűen az alábbi módon fogalmazható meg a névleges kamatlábra vonatkozó fenti szabály:
53
(12)
Korábban felmerült annak a lehetősége, hogy az NDC-rendszerben nem szükséges egységes indexálást alkalmazni, ezzel elismerhetők azon csoportok erőfeszítései, amelyek jelentősen hozzájárulnak a nyugdíjrendszer fenntartásához. Így például lehetőség nyílik arra, hogy a szülők járulékfizető gyermekeik számától függően kedvezőbb hozamjóváírásban vagy indexálásban részesüljenek. A főszabály szerinti NIR kiszámítása után megadható, hogy összesen mekkora hozamjóváírás és nyugdíjemelés osztható ki a rendszer tagjai között. Ezután a kedvezményezett csoportok nyugdíjtőkéjét és nyugdíját csoportonként összegezzük, és a kedvezményes névleges kamatlábbal megnöveljük. A kedvezmény rendkívül sokféle módon megfogalmazható, például legalább két járulékfizető gyermek esetén a névleges kamatláb legyen legalább nulla. A szabályok kialakításának megfelelően a kedvezményben részesített csoportnak nyújtott hozamjóváírással és nyugdíjemeléssel csökken az összes kiosztható mennyiség. A kedvezményekben nem érintett csoportok nyugdíjtőkéjére és nyugdíjára vetítve a fennmaradó értéket, megkapható a számukra nyújtott névleges kamatláb. E megoldásnak kétségkívül a bonyolultság a legnagyobb hátránya. A módszer végül egy csoport számára sem a főszabály szerinti névleges kamatlábat eredményezi, az csupán a nyugdíjrendszer egészére lesz igaz. Ez az eljárás világos ösztönzőket biztosít a gyermekvállalásra, illetve ennek elmaradása esetén az öngondoskodásra. Kétségtelen, hogy a nyugdíjrendszernek nem elsődleges feladata a gyermekvállalás ösztönzése, ám politikai döntés esetén az NDC-rendszerben erre adódik némi lehetőség. Megfontolandó ugyanakkor, hogy érdemes-e az amúgy is viszonylag bonyolulttá váló nyugdíjrendszert egy a gyakorlatban sok kivétel és részletszabály megalkotását igénylő kedvezményrendszerrel tovább komplikálni. Összességében tehát a steady state feltételek nyilvánvaló, a tanulmányban statisztikai eszközökkel is bizonyított nemteljesülése ellenére mégis hasznosak a svéd eljárások, különösen a turnover duration alkalmazása. Mint látható, rengeteg finomítási lehetőség rejlik ebben az egyébként igen alaposan kidolgozott szabályrendszerben. A hazai helyzetre való adaptálás során ezek mérlegelhetők, és a nyugdíjalap, illetve a mögöttes garantőri szerepet ellátó költségvetés 54
állapotának megfelelően érdemes áttervezni a svéd szabályrendszert. Nem feltétlenül szükséges törekedni a svéd mérlegszemlélet átvételére, mivel ez önmagában nem járul hozzá jelentősen a nyugdíjrendszer fenntarthatóságának megőrzéséhez. Az NDC-szisztéma hazai megvalósításához viszont mindenképpen szükséges az egyéni számlák bevezetése és a nyugdíjrendszer tagjaival (aktívak és nyugdíjasok egyaránt) szemben fennálló adósságállomány folyamatos monitorozása. A következőkben egy erre vonatkozó kísérleti számítás eredményeit ismertetem, melyek az Országos Nyugdíjbiztosítási Főigazgatóság által közzétett adatokon alapulnak.
A nyugdíjasokkal szemben fennálló nyugdíjadósság értékelése Mint korábban felmerült, az NDC-rendszer alkalmas arra, hogy a nyugdíjrendszer kiegyensúlyozása érdekében tett lépések terheit átláthatóan megossza a nyugdíjas és az aktív generációk között. A névleges kamatláb számítása során egy rendszerszintű hozamot állapít meg az értékelés, ez a hozam osztható fel a nyugdíjrendszer tagjai között. A felosztáshoz szükséges az egyéni számlák folyamatos vezetése, valamint a nyugdíjadósság pontos nyilvántartása és periodikus értékelése. Mivel Magyarországon a folyó finanszírozású állami nyugdíjrendszer DBelven működik, ezért az aktívakkal szembeni nyugdíjadósság értékelése igen nehézkes, egyelőre csupán becsléssel lehetséges. Úttörő példák már állnak ugyan rendelkezésre (lásd NYIKA [2010], Gál [2010]), ám jelen tanulmány kereteit meghaladta egy ilyen jellegű becslés végrehajtása. Ennek legfőbb oka, hogy az aktívak jelentős részére vonatkozóan egyszerűen nincsenek meg könnyen felhasználható elektronikus formában a jogszerzési és jövedelmi adatok. A nyugdíjasok összetételére vonatkozóan viszont elérhetők nyilvános és viszonylag könnyen felhasználható aggregált adatok, így a jelenlegi nyugdíjasokkal szemben fennálló adósság aktuáriusi eszközökkel értékelhető. Az értékelés alapját a legfrissebb, 2010. januári adatok képezik, melyek forrása az Országos Nyugdíjbiztosítási Főigazgatóság (ONYF [2010b]). Az értékeléshez először definiálni szükséges az öregséginyugdíj-rendszer pontos kiterjedését, és ennek megfelelően kiválasztani a jelenlegi ellátástípusok közül az ide tartozókat. Az öregségi nyugdíj fogalmába azon ellátások tartoznak, melyek a munkavégzési képesség időskor miatti, vissza nem fordítható csökkenését hivatottak pénzbeli kifizetésekkel enyhíteni. A mai magyar társadalombiztosítási nyugdíjrendszerből ennek a definíciónak az alábbi elemek felelnek meg minden kétséget kizárólag: 1. korbetöltött öregségi nyugdíjak, 2. korbetöltött rokkantsági nyugdíjak. Funkciójukat tekintve megkérdőjelezhető, de élethosszig tartó jellege és a munkaerőpiacról való várhatóan végleges kivonulás miatt ebbe a csoportba sorolható még 55
1. a (csökkentett összegű) előre hozott öregségi nyugdíj, 2. a bányásznyugdíj és a korengedményes nyugdíj, 3. valamint mindenfajta korkedvezményes és szolgálati nyugdíj, illetve az ehhez hasonló célú, kisebb csoportokat érintő juttatások (például polgármesteri nyugdíj). Kérdőjeles a hozzátartozói nyugdíjak megítélése, mivel ezeknek az NDC-rendszerben is juthat szerep, kétszemélyes járadék formájában. Így a mai, főellátásként nyújtott korhatár alatti és korbetöltött özvegyi nyugdíjakat felválthatná az elhunyt biztosított után a kedvezményezett személy részére fizetett járadék, amennyiben az elhunyt nyugdíjba vonuláskor az egyéni számláján rendelkezésre álló tőkét kétszemélyes járadékra váltotta. Az egyéb hozzátartozói ellátások (ideiglenes özvegyi nyugdíj, szülői nyugdíj, árvaellátás) céljukat tekintve alapvetően nem integráns részei az öregséginyugdíj-rendszernek, ezek inkább a szociális célú állami juttatások közé sorolhatók. A hozzátartozói nyugdíjak közül tehát a nyugdíjadósság értékelése során az alábbi elemek vehetők figyelembe: 1. a korbetöltött özvegyi nyugdíjak, 2. a korhatár alatti özvegyi nyugdíjak. 2010. januári adatok szerint a főellátások alapján a fenti kategóriákba sorolt személyek részére folyósított nyugdíjkifizetések az összes ONYF által kezelt nyugdíj és nyugdíjszerű ellátás 84,4 százalékát tették ki. A legnagyobb kimaradó tételt a korhatár alatti rokkantnyugdíjak jelentik, melyek önmagukban a nyugdíjkifizetések 10,6 százalékát tették ki 2010 januárjában. Az adminisztratív statisztikák szűkítésével tehát a hazai társadalombiztosítási nyugdíjrendszer körülbelül az eredeti méret 85 százalékára redukálódna egy szigorúbban definiált, öregségi célú NDC-nyugdíjrendszer esetén. A fennmaradó ellátások kívül esnének az új NDC-rendszer keretein, és teljesen más szabályok szerint, szociális ellátásként funkcionálnának.
56
17.
ÁBRA:
ÁT L AG O S
N Y U G D Í JA K ( T E L JE S E L LÁTÁ SO K ) A Z E LE M Z É SB E B E V ONT ÖT FŐ JÁ R A D É KT Í P U S E SE T É N ,
2010.
JA NUÁ R
160 000 Ft 135 427 Ft
140 000 Ft 120 000 Ft 100 000 Ft
98 804 Ft
Főátlag: 94 496 85 177 Ft
80 000 Ft
63 900 Ft
60 000 Ft 33 097 Ft
40 000 Ft 20 000 Ft 0 Ft Öregségi nyugdíjak
Korbetöltött rokkantsági nyugdíjak
Bányász- és Korbetöltött Korhatár alatti korengedményes özvegyi nyugdíjak özvegyi nyugdíjak nyugdíjak
Forrás: ONYF [2010b]
Az értékelés elvégzése előtt tekintsünk néhány alapvető sokasági jellemzőt a fenti nyugdíjascsoportokra vonatkozóan. 2010 januárjában összesen 2 227 333 fő részesült főellátásként a fenti nyugdíjtípusokban. Részükre a havi nyugdíjkifizetés összesen 210,5 milliárd forintot tett ki, ami 94 496 forintos átlagos járadéknak felel meg (17. ábra). Ez az átlag rendkívül heterogén csoportokat takar, az öt fő kategória részátlaga már jelentősen eltérő képet mutat. Az ONYF születési korcsoportonként közli a nyugdíjasok adatait, ebből az aktuális naptári évet figyelembe véve számíthatók az életkorok. Sajnos ennél finomabb beosztás nyilvánosan nem elérhető, így az adósság értékelése során az egyes korcsoportok átlagos életkorát felhasználva választható ki az adott korcsoporthoz rendelt járadéktag. Ez a közelítés a fiatalabb korosztályoknál alul-, az idősebb korosztályok esetében (nagyjából 65 éves kor felett, lásd ONYF [2010c], 22. oldal) felülbecsli a tényleges életkort. Összességében ez az eljárás várhatóan a nyugdíjadósság enyhe alulbecslését eredményezi, mivel a nyugdíjkifizetések közel 70 százaléka a 65 évesnél idősebb korosztályokhoz kapcsolódik (a magasabb életkorral kisebb járadéktag és adósság párosul). Mivel az életkor a nyugdíjszinttel is összefügg (a fiatalabb nyugdíjasok jellemzően magasabb nyugdíjjal rendelkeznek), ezért a korcsoportonkénti átlagnyugdíj használata is némileg torzít, de sajnos ez a torzítás részletesebb adatok nélkül nem kiküszöbölhető. A nyugdíjadósság korrekt értékeléséhez emellett szelektált halandósági táblák szükségesek. Kiindulási alapként a KSH által közzétett 2009-es néphalandósági tábla kiegyenlített halálozási 57
valószínűségei használhatók, ám ezeket az egyes járadéktípusok esetén korrigálni kell, mivel feltételezhető, hogy a különböző járadéktípusban részesülő személyek mortalitási viszonyai eltérőek. Erre vonatkozóan jó becslési lehetőséget kínál a nyugdíjban részesülők 2004-es mortalitási adatait feldolgozó tanulmány (Marosi–Richter [2008]), melyben a nyugdíjasok főbb járadéktípusok szerint (öregségi, rokkantsági, özvegyi) szelektált, kiegyenlített halandósági tábláit teszik közzé a szerzők. A tanulmányban bemutatott számítások azzal a feltételezéssel készültek, hogy a nyugdíjasok egyes csoportjainak mortalitása a néphalandósághoz képest arányaiban nem változott a 2004-ben tapasztalthoz képest. Ennek megfelelően az egyes járadéktípusokban részesülő csoportok halandósága 2009-ben is ugyanúgy viszonyult a teljes magyar populáció halandóságához, mint 2004-ben. Az öregségi, valamint a korkedvezményes nyugdíjak az öregségi nyugdíjasokra érvényes szelekciós tábla, a korbetöltött rokkantsági nyugdíjak a rokkantsági nyugdíjasok, a korbetöltött és korhatár alatti özvegyi nyugdíjak pedig az özvegyi nyugdíjasok szelekciós táblája segítségével értékelhetők. A szelekciós táblák az 57–90 éves kortartományt ölelik fel (a rokkantnyugdíjasok esetében 30 éves kortól állnak rendelkezésre adatok, ám a korhatár alatti rokkantnyugdíjasok a szűkített öregségi rendszerből kimaradnak), ezen tartományon kívül a néphalandósággal azonos mortalitási viszonyokat feltételezhetünk.
58
18.
ÁBRA:
A
N É P HA LA N D Ó SÁ G I TÁ B LÁ K Ö S SZ E V E T É SE A SZ E L E KTÁ LT HA LA ND Ó SÁG I TÁ B LÁ KKA L
halálozási valószínűség
0,25 0,20 0,15 0,10 0,05 0,00 57 59 61 63 65 67 69 71 73 75 77 79 81 83 85 87 89 életkor Férfi néphalandóság 2004 Öregségi nyugdíjasok 2004 - férfiak Rokkantsági nyugdíjasok 2004 - férfiak
halálozási valószínűség
0,25 0,20 0,15
0,10 0,05 0,00 57 59 61 63 65 67 69 71 73 75 77 79 81 83 85 87 89 életkor Női néphalandóság 2004 Öregségi nyugdíjasok 2004 - nők Rokkantsági nyugdíjasok 2004 - nők Özvegyi nyugdíjasok 2004 - nők
Forrás: KSH [2004], Marosi–Richter [2008]
A 18. ábra illusztrálja a szelektált és a néphalandósági táblák közötti eltérést. Megállapítható, hogy az öregségi nyugdíjasok halálozása a teljes populáció halandóságánál némileg kedvezőbb, férfiak esetében a 75., nőknél egészen a 88. életévig mortalitási rátájuk alacsonyabb. A rokkantsági és az özvegyi nyugdíjasok mortalitási kockázata lényegesen magasabb a néphalandósági tábla alapján vártnál, e csoportok esetén a szelektált mortalitási tábla alkalmazása a járadéktagot és ezen keresztül a nyugdíjadósság értékét érezhetően csökkenti.
59
Megjegyzendő, hogy ez a felismerés az egységes, uniszex járadéktagok alkalmazásának újabb redisztribúciós hatására hívja fel a figyelmet az NDC-rendszerben. A fenti értékelési eljárás nem tükrözi a halandósági viszonyok javulásának kockázatát, vagyis azt a lehetőséget, hogy a jelenlegi nyugdíjasok a javuló életkörülmények és a fejlődő orvosi technológia miatt akár lényegesen tovább élhetnek a jelenlegi mortalitási viszonyok alapján vártnál. Ezt az angol szakirodalomban longevityként ismert kockázatot nem könnyű megbízhatóan előre jelezni, ám erre nincs is különösebb szükség, ha a nyugdíjadósság értékelése rendszeresen, a folyamatosan frissített halandósági tábla segítségével történik. Jelen munka során ennek megfelelően a legfrissebb, 2009-es halandósági tábla (KSH [2010]) felhasználásával készültek a számítások, a jövőbeli halandósági viszonyok projektálása nélkül. A számítások részletesebb leírása, valamint a felhasznált adatok mélyebb ismertetése a Mellékletben található. 19.
ÁBRA:
AZ
É RT É KE LT N Y U G D Í JT Í P U S O KB ÓL SZ Á R M A ZÓ NY U G D Í JA D ÓS SÁG A L A KU LÁ SA
( M I LLI Á R D
FOR I NT,
2010–2050)
35 000 30 000 25 000 20 000 15 000 10 000 5 000
Öregségi Korbetöltött özvegyi
Korbetöltött rokkantsági Korhatár alatti özvegyi
2049
2047
2045
2043
2041
2039
2037
2035
2033
2031
2029
2027
2025
2023
2021
2019
2017
2015
2013
2011
2010
0
Korengedményes
Forrás: saját számítás
A modellkeretet megismerve a legfontosabb eredmények az alábbiakban összegezhetők. 40 éves, 2010-től 2050-ig terjedő kivetítési horizont mellett a meghatározott öt nyugdíjascsoport felé fennálló implicit adósság körülbelül 31 500 milliárd forintra értékelhető (19. ábra). Ennek megfelelően a nyugdíjadósság nyugdíjasokkal szemben fennálló része 2010 elején a 2010. évi GDP 116 százalékát tette ki (a 2010. évi nominális GDP összege a KSH legfrissebb adatai szerint 27 119,8 milliárd forint). Az értékelés 0 százalékos kamatlábbal kalkulált járadéktagokkal készült, tehát az inflációnak megfelelő nyugdíjindexálás mellett a fenti szám nagyjából kifejezi az 60
adósság reálértékét is. A fenti 116 százalékos GDP-arányos adósság csupán a bruttó implicit adósságállomány egy része, és nem alkot teljes képet a nyugdíjrendszerben rejlő nettó implicit adósságállományról, ami a rendszer stabilitásának legfontosabb mérőszáma. A kiszámított mutató nem tartalmazza ugyanis a jelenlegi és a jövőbeli járulékfizetők befizetéseinek csökkentő hatását és a jelenlegi aktívakkal szemben fennálló nyugdíjígéretek adósságnövelő tételét. 20.
ÁBRA:
AZ
ÖT É RT É KE LT N Y U G D Í JT Í P U SB ÓL SZ Á R M A ZÓ É V E S NY U G D Í JKI FI Z E T ÉSE K A LA KU LÁ SA ( M I L LI Á R D FOR I NT,
2010–2050)
30 000 25 000 20 000 15 000
10 000 5 000
Öregségi Korbetöltött özvegyi
Korbetöltött rokkantsági Korhatár alatti özvegyi
2050
2048
2046
2044
2042
2040
2038
2036
2034
2032
2030
2028
2026
2024
2022
2020
2018
2016
2014
2012
2010
0
Korengedményes
Forrás: saját számítás
Az adósságállomány nagyjából 84 százaléka az öregségi nyugdíjban részesülőkkel szemben áll fenn, és a kifizetések is hasonló arányban kapcsolódnak e nyugdíjascsoporthoz. A nyugdíjadósság második legjelentősebb tétele a korbetöltött rokkantsági nyugdíjakhoz kapcsolódik (a periódus elején nagyjából 12 százalék), míg ehhez képest viszonylag kicsi, az értékelt nyugdíjadósság összesen 4,3 százalékát kitevő kötelezettséget jelentenek a korengedményes, valamint az özvegyi nyugdíjak. Figyelemre méltó a nyugdíjrendszerben megmutatkozó jelentős késleltetés, ami a nyugdíjasok állományának lassú cserélődéséből következik. Ennek értelmében még 2023-ban is várhatóan több mint 1000 milliárdnyi kifizetést teljesít mai értéken a nyugdíjrendszer a jelenlegi nyugdíjasok felé (20. ábra). Ebből látható, hogy az átalakítások hatásai általában csak igen hosszú idő alatt érvényesülnének, a nyugdíjrendszer áttervezése esetén évtizedes távlatokban érdemes gondolkozni. Ennek megfelelően egy új NDCrendszer bevezetése során nagyon fontos a bizalom és a hitelesség megőrzése. Az új nyugdíjrendszer által biztosított viselkedési ösztönzők (nem érdemes a korai nyugdíjat választani, csak a tényleges befizetés keletkeztet jogosultságot stb.) csupán akkor érvényesülnek 61
megfelelően, ha a rendszer résztvevőit sikerül meggyőzni arról, hogy a rendszer hosszú távon változatlan marad (például nem lesz járulékemelés), és csak az automatikus kiegyenlítő mechanizmus fogja alakítani a nyugdíjszintet.
Hogyan adaptálható a svéd modell hazánkban? Több reformer ország tapasztalata egybehangzóan azt mutatja, hogy a komoly átalakítással járó, gyakran paradigmatikusnak nevezett nyugdíjreformok sikerének kulcsa a két rendszer közötti átmenet menedzselése. Az NDC öregséginyugdíj-rendszer bevezetésére két lehetőség kínálkozik. Az egyik opció hosszú átmenettel számol, melyben a két nyugdíjrendszer egymás mellett él, ám folyamatosan csökken a régi rendszer alapján megállapított nyugdíj súlya az egyének induló nyugdíjában. Ez az átmenet feltételezi, hogy a régi rendszer a váltás napjával nem fogad új belépőket, viszont a régi nyugdíjterv tagjai (esetleg életkoruktól függően csak bizonyos tagjai) továbbra is szerezhetnek jogosultságokat a régi rendszerben. Számukra a nyugdíjba vonuláskor a régi és az új szabályrendszerrel egyaránt számítanak nyugdíjat, és a két különböző szabályrendszerrel számított összeg súlyozott átlagából alakul ki a ténylegesen folyósított nyugdíj. A súlyok, valamint a régi rendszerben további jogszerzésre képes tagok meghatározásától függ az új rendszerre való átállás időigénye. E megoldás esetén az átmenet idején nyugdíjazott személyek járadéka két részletből áll (régi DB- és új NDC-rendszer szerint számított), ám a régi DB-szisztéma súlya folyamatosan csökken. Ez a megoldás rendkívül egyszerűnek hangzik, ám a gyakorlatban problémákat vet fel, úgymint: 1. Pontos szabályozást igényel, hogy a régi rendszer szabályai szerint halmozódó, az aktívakkal szemben fennálló nyugdíjkötelezettséget a kiegyenlítő mechanizmus milyen eljárással értékelje a nyugdíjadósság számítása során. Ezen a téren várhatóan becslések alkalmazására lesz szükség, mivel a múltban szerzett nyugdíjjogosultságokra vonatkozóan teljes körű, elektronikusan lekérdezhető adatok hazánkban egyelőre nem állnak rendelkezésre. 2. Az előző pont tulajdonképpen elvezet az NDC-rendszerre való átállás legnagyobb problémájához, a járulékfizető személyek nyitó egyéni számlaegyenlegének meghatározásához. Fontos kérdés, hogy a nyitó egyenleg számítása mennyire legyen nagyvonalú, hogyan valósítsa meg a korábban szerzett jogosultságok átszámítását. E jogosultságok átváltása az 1997-es nyugdíjreformhoz hasonlóan együtt járhat a nyugdíjadósság jelentős leértékelésével. Tudatosítani kell, hogy ebben az esetben a jelenlegi aktívakra hárul a nyugdíjrendszer nettó adósságállományának mérséklése az alacsonyabb induló nyugdíjak formájában. 3. A fent ismertetett áttérési módszer legnagyobb problémája, hogy elvileg a jelenlegi rendszerben jogosultságokat szerzett utolsó nemzedék nyugdíjba vonulásáig, tehát 62
maximum körülbelül 40 évig a két rendszer nyugdíjszámítási szabályait párhuzamosan kellene alkalmazni. Ez komplikálttá teszi az adminisztrációt, és csökkenti a nyugdíjrendszer átláthatóságát, bár az átmenet az 5-ös pont fényében némileg felgyorsítható. 4. Az NDC-rendszer kiszolgálásához és az egyéni számla egyenlegének számításához szerkezetében nagyjából megfelelő adatok 1988-tól, a személyi jövedelemadó bevezetésétől kezdve állnak rendelkezésre. Az 1988 előtti időszak béradatai még egy alapvetően eltérő működési logikájú gazdaság viszonyait tükrözik, ami egyszerűen nem hasonlítható össze a piacgazdaság bérviszonyaival, emiatt nem alkalmas az NDC-rendszerben történő felhasználásra. 5. Az előző pont értelmében az NDC szabályrendszere szerinti nyugdíjszámítás csak azokra az egyénekre alkalmazható teljeskörűen, akik 1988 előtt egyáltalán nem vagy csupán minimális mértékben szereztek nyugdíjjogosultságot. Ez szintén behatárolja a rendszerbe bevonhatók körét az NDC-szisztéma indulásakor. Svédországban azok nyugdíját állapították meg teljes egészében az NDC szabályai szerint, akik 1954-ben vagy később születtek, tehát a rendszer 1999-es indulásának pillanatában még 45 évesnél fiatalabbak voltak. Az 1938–1953 között született generációk esetén a régi rendszer szabályai alapján számított komponens folyamatosan csökken, tehát a svédek a régi és az új nyugdíjrendszer szabályainak 16 éven keresztüli párhuzamos alkalmazását és így a fokozatos átállást választották. A fenti hosszú átmeneti periódus lényegesen lerövidíthető lenne, ha a régi szabályokkal szerzett nyugdíjjogosultságokat az új rendszer valamilyen eljárással átkonvertálná nyitó egyéni számlaegyenleggé. Ebben az esetben a régi nyugdíjrendszer rövid időn belül lezárható, és a jövőben kizárólag az NDC szabályai szerint kalkulálhatók a nyugdíjak. Ehhez azonban szükséges, hogy minden egyénre feldolgozottan rendelkezésre álljanak a nyitó számlaegyenleg megállapításához szükséges adatok. A hazai nyugdíjrendszer nyilvántartása döntően a Központi Elektronikus Nyilvántartási Rendszerre (Kelen) épül, amiben körülbelül 53 millió darab papíralapú egyéni nyilvántartó lapról szkennelt okmány található, 80 millió elektronikusan feldolgozott és viszonylag könnyen lekérdezhető okmány mellett (ONYF [2010a]). Amíg az 53 millió papíralapú okmány elektronikus, az NDC-rendszer adatigényének megfelelő részletességű feldolgozása nem történik meg, addig a nyitó egyéni számlaegyenleg kiszámítása pusztán becslésekkel lehetséges. Bálint et al. [2009] mintás felmérése szerint a szerzett nyugdíjjogosultságokat az életpálya egy része alapján becslő eljárások viszonylag jó közelítésekkel szolgálhatnak ugyan, ám az egyének gyakori állapotváltásai (járulékfizetőből átmenetileg inaktív, lásd Augusztinovics et al. [2008]) miatt az egyéni, pontos elszámoláshoz nem kerülhető meg a ma még feldolgozatlan okmányok digitalizálása. Amíg tehát az évtizedek alatt felhalmozódott adatfeldolgozási hátralékot nem sikerül ledolgozni, és az egyéni
63
számlaegyenleg megállapításához szükséges adatok nem lesznek elektronikusan elérhetőek, addig nincs lehetőség az NDC-rendszerre való átmenet gyors megvalósítására. Látható, hogy az NDC-rendszer bevezetése technikai szempontból körülményes, ezért gondos tervezést és sok adminisztrátori munkát igényel. Emellett nem esett szó az új nyugdíjrendszer adórendszerbe, valamint szociális ellátórendszerbe történő integrálásáról. Különösen a közgazdasági ösztönzők miatt ugyanis rendkívül fontos kérdés, hogy milyen szabályokkal kapcsolódnak egymáshoz ezek az állami alrendszerek. Az adórendszerhez való kapcsolódásnál át kell gondolni a nyugdíjak adózásának kérdését, valamint a nyugdíjkorhatár esetleges megszüntetését, indikatívvá tételét. A svéd mintájú NDC-rendszerben ugyanis a korhatár kevésbé merev, a nyugdíj 61 éves kortól rugalmasan igényelhető. Természetesen fiatalabb korban a nagyobb járadéktagnak köszönhetően lényegesen alacsonyabb nyugdíj érhető el. Svédországban a nyugdíj folyósítása mellett az egyén továbbra is vállalhat munkát, ebben az esetben a nyugdíj és a munkajövedelem együtt képezi a jövedelemadó alapját. Megfontolandó, hogy a nyugdíj melletti jövedelmek nyugdíjjárulék-alapot képezzenek-e. Ebben az esetben a jövedelemmel rendelkező nyugdíjasok ellátását évente újra kell számítani, cserébe viszont tovább gyengül a korai nyugdíjazásra való ösztönzés azáltal, hogy megszűnik a nyugdíjas munkavállalók járulékmentessége. Az NDC nyugdíjrendszert úgy érdemes megtervezni, hogy ne jelentsen ellenösztönzést a munkaerő-piaci részvételre vonatkozóan, az adórendszerrel is e cél érdekében érdemes harmonizálni. A szociális rendszerrel való kapcsolat az alacsony jövedelműek öregségi nyugdíja, valamint az öregségi rendszeren kívüli ellátások (rokkantsági és hozzátartozói nyugdíjak) miatt rendezendő kérdés. Az NDC-rendszerben elméletileg tetszőlegesen alacsony összegű nyugdíjak is fizethetők, azonban érdemes az NDC pillér által képviselt jövedelemarányos munkanyugdíjat kiegészíteni a svéd nyugdíjrendszer leírásánál ismertetett alapnyugdíjjal. Az alapnyugdíj a nyugdíjrendszer szociális célú eleme lehet, és azon időseknek biztosíthat szerény megélhetést, akik 65–70 éves korukig sem tudtak egyéni számlájukon a garantált alapnyugdíjnak megfelelő nyugdíjtőkét felhalmozni. Svédországban a 65. életévüket betöltött személyek nyugdíját a költségvetésből egészítik ki a garantált alapnyugdíj szintjére, a vagyoni helyzet külön vizsgálata nélkül. Az NDCrendszer bevezetése esetén hazánkban is megfontolandó az alapnyugdíj létrehozása, és a nagyon alacsony nyugdíjak egy garantált minimum szintjére történő kiegészítése. A garantált alapnyugdíj igénylésére legkorábban a 65. életév betöltése után kerülhetne sor, ezen életkor előtt pedig csak akkor léphetnének ki az egyének az NDC-nyugdíjrendszerből, ha a részükre megállapított járadék legalább a garantált minimum szintjét eléri. Az alapnyugdíj mellett nem kerülhető meg a rokkantsági és a nyugdíjkorhatár előtt állók részére folyósított hozzátartozói ellátások kérdése. Ezeket az alapvetően szociális célú juttatásokat is érdemes bruttó módon számítani, így ezen ellátások után is történne járulékbefizetés az NDC-rendszerbe. Ennek előnye 64
elsősorban az átláthatóságban rejlik, illetve szintén ösztönzést biztosítana az átmenetileg kiszolgáltatott helyzetbe került, de munkaképes ellátottaknak a munkaerő-piaci részvételre.
Összefoglalás Hazánk számára több következtetés is levonható a svéd nyugdíjrendszer vizsgálatát követően. Az egyik legfontosabb tanulság, hogy az egyéni számlák bevezetése a nyugdíjrendszerbe épített automatizmusokkal kiegészítve jelentősen javíthatja a rendszer stabilitását, mivel folyamatos alkalmazkodást biztosít a változó gazdasági és demográfiai folyamatokhoz. Az új nyugdíjrendszer szabályainak megalkotása során jelentős előrelépés lenne, ha a döntéshozók hosszú időre rögzítenék a nyugdíjjárulék mértékét, illetve mérlegelnék a rugalmas korhatár bevezetését. A nyugdíjrendszer kiegyensúlyozásának fő eszköze ezek után a névleges kamatláb és a nyugdíjak indexálása maradna, ami a járulékbevételek alakulásán kívül a kiegyenlítő mechanizmus segítségével figyelembe venné a demográfiai trendek irányát is. A magyar korfa és költségvetési helyzet sajátosságai miatt nem feltétlenül érdemes teljes egészében átvenni a svéd kiegyenlítő mechanizmust, más szabályrendszer is kialakítható, ami képes a demográfiai korrekciók érvényesítésére a nyugdíjrendszerben. Egy eltérő szabályrendszerre azért is szükség lehet, mivel hazánkban a keresztmetszeti egyensúlyhoz való minél gyorsabb közelítés fontos szempontot jelenthet. A rosszabb költségvetési pozíció, valamint az államadósság magasabb szintje miatt Magyarországon a svédnél nagyobb arányban is szükségessé válhat a kiigazítások aktuális nyugdíjasokra való terhelése a nyugdíjindexálás csökkentésén keresztül. Ebben az esetben a nyugdíjak szintje a svédnél nagyobb változékonyságot mutathat. A nyugdíjszint nagyobb ingadozásai komolyan felvetik a garantált alapnyugdíj bevezetésének igényét, illetve a nyugdíjindex differenciálásának lehetőségét a nyugdíjasok csoportján belül is. A garantált alapnyugdíjra a szociális feszültségek csökkentése, míg az indexálás differenciálására a nyugdíjrendszer fenntartásához való egyéni erőfeszítések elismerése érdekében lehet szükség. A keresztmetszeti egyensúly biztosítására leginkább alkalmas járulékbevétel-indextől akkor téríthető el tartósan az NDC-rendszer névleges kamatlába, ha rendelkezésre áll egy pénzügyi tartalékalap a nyugdíjrendszer mögött. Ezen tartalékalap a nyugdíjrendszer többleteiből vagy egyéb külső források bevonásával tölthető fel, és lehetővé teheti a nyugdíjrendszer fokozatos alkalmazkodását a demográfiai tendenciákhoz. Bár az NDC-rendszer sem mentes az átcsoportosításoktól (gondoljunk csak az uniszex járadéktagra, ám ez a gyakorlat a jelenlegi öregséginyugdíj-rendszerben is létezik), de egy megfelelően átgondolt rendszer válságos időkben nagyobb pénzügyi stabilitást biztosít a 65
költségvetés számára. Ezen túl az alaposan átgondolt NDC-rendszer megszüntetheti a jelenlegi nyugdíjrendszerben még mindig fellelhető rossz ösztönzőket (korai nyugdíjazás, nyugdíj mellett munkavállalás nehezítése, stb.). Emellett az NDC-rendszer részeként kialakítható egy tudatos stratégia a nyugdíjrendszerben felhalmozott nettó implicit államadósság felmérésére, illetve csökkentésére. Ehhez szintén nem a svéd módszertan tűnik a leginkább megfelelőnek, így a nyugdíjadósság értékelése terén szintén érdemes önálló módszertant kidolgozni, melynek egy részterületéhez felhasználható a tanulmányban bemutatott értékelési eljárás. Összefoglalva, a névleges egyéni számlás nyugdíjrendszer átgondolt hazai bevezetése igen komoly előkészítést és bizonyos területeken új, innovatív megoldások kifejlesztését igényli, de ezek segítségével egyben hozzájárulhat a magyar gazdaság stabilitásához és fejlődéséhez.
66
Hivatkozások Aaron, Henry [1966]: The Social Security Paradox. Canadian Journal of Economics and Political Science 32, pp. 371–376. Augusztinovics Mária – Gyombolai Márton – Máté Levente [2008]: Járulékfizetés és nyugdíjjogosultság 1997–2006. Közgazdasági Szemle, LV. évf., 2008. július–augusztus, http://epa.oszk.hu/00000/00017/00150/pdf/03.pdf, letöltve: 2011. II. 28. Bálint Mónika – Köllő János – Molnár György [2009]: Nyugdíj-jogszerzés a teljes életpályára vonatkozó adatok alapján. Jelentés a KSH-ONYF adatfelvételről. Budapesti Munkagazdaságtani Füzetek, BWP 2009/4., http://www.econ.core.hu/file/download/bwp/BWP0904.pdf, letöltve: 2011. III. 15. Banyár József [2010]: A nyugdíjreform miatti államháztartási hiány elszámolhatósága, avagy a maastrichti kritériumok újragondolása. Kézirat. Börsch-Supan, Axel – Wilke, Christina B. [2004]: The German Public Pension System: How It Was, How It Will Be. NBER Working Paper Series, Working Paper 10525., http://www.nber.org/papers/w10525, letöltve: 2011. IV. 2. Court of Justice of the European Union [2011]: Taking the gender of the insured individual into account as a risk factor in insurance contracts constitutes discrimination. Press release No 12/11, Luxembourg, 1 March 2011 http://curia.europa.eu/jcms/upload/docs/application/pdf/2011-03/cp110012en.pdf, letöltve: 2011. III. 3. Gál Róbert Iván [2010]: Éves hozamok a társadalombiztosítási nyugdíjrendszerben Magyarországon. Tárki Társadalomkutatási Intézet Zrt., http://stabilitas.hu/dynamic/Stabilitas_Tarki_tanulmany.pdf, letöltve: 2011. II. 26. Holzmann, Robert – Palacios, Robert – Zviniene, Asta [2004]: Implicit Pension Debt: Issues, Measurement and Scope in International Perspective. Social Protection Discussion Papers 30153, The World Bank, http://wwwwds.worldbank.org/servlet/WDSContentServer/WDSP/IB/2004/10/08/000090341_2004100 8103424/Rendered/PDF/301530PAPER0SP0403.pdf, letöltve: 2011. II. 26. Kapitány Balázs – Spéder Zsolt [2009]: Gyermekvállalás. In: Demográfiai portré 2009 – Jelentés a magyar népesség helyzetéről. KSH Népességtudományi Kutató Intézet, Budapest.
67
Knell, Markus [2005]: On the Design of Sustainable and Fair PAYG Pension Systems When Cohort Sizes Change. Österreichische Nationalbank, Wien, http://www.oenb.at/en/img/wp95_tcm16-24794.pdf, letöltve: 2011. III. 20. Kovács Erzsébet [2010]: A nyugdíjreform demográfiai korlátai. Hitelintézeti Szemle, 9. évfolyam, 2010/2. szám, http://www.bankszovetseg.hu/anyag/feltoltott/HSz2_128_149ig.pdf, letöltve: 2011. III. 10. Könberg, Bo – Palmer, Edward – Sundén, Annika [2006]: The NDC Reform in Sweden: The 1994 Legislation to the Present. In: Pension Reform Issues and Prospects for Non-Financial Defined Contribution (NDC) Schemes (szerk.: Palmer, Edward; Holzmann, Robert). World Bank, Washington D.C., http://siteresources.worldbank.org/INTPENSIONS/Resources/NDC_English.pdf, letöltve: 2011. III. 11. KSH [2005]: Demográfiai Évkönyv 2004. Központi Statisztikai Hivatal, Budapest, 2005. KSH [2010]: Demográfiai Évkönyv 2009. Központi Statisztikai Hivatal, Budapest, 2010. KSH [2011]: Népesség, népmozgalom (1941–). http://portal.ksh.hu/pls/ksh/docs/hun/xstadat/xstadat_eves/i_wnt001b.html, letöltve: 2011. III. 20. Marosi Judit, dr. – Richter Mária [2008]: A nyugdíjban, nyugdíjszerű ellátásban részesülők halandósága 2004-ben. Statisztikai Szemle, 86. évfolyam 9. szám, http://www.ksh.hu/statszemle_archive/2008/2008_09/2008_09_875.pdf, letöltve: 2011. III. 8. NYIKA [2010]: Jelentés a Nyugdíj és Időskor Kerekasztal tevékenységéről (szerk. Holtzer Péter). Miniszterelnöki Hivatal, Budapest. ONYF [2010a]: Elektronikus nyugdíjdosszié. IT Business Online, 2010. február 23., http://www.onyf.hu/?module=news&action=show&nid=7026&root=NYUJIG&rand=de33bcc cf25ee2c32051336ab52d599a, letöltve: 2011. III. 8. ONYF [2010b]: Nyugdíjban, nyugdíjszerű ellátásban részesülők állománystatisztikai adatai január – emelés után. Országos Nyugdíjbiztosítási Főigazgatóság, Budapest, http://www.onyf.hu/index.php?module=news&action=getfile&fid=6761&rand=2ceb0e493f 15275b160e3240091ef6b9, letöltve: 2010. III. 31.
68
ONYF [2010c]: Statisztikai évkönyv 2009. Országos Nyugdíjbiztosítási Főigazgatóság, Budapest, http://www.onyf.hu/?module=news&action=getfile&fid=8278&rand=b22811ff586e17270f6 302f8ef21cc77, letöltve: 2010. III. 31. Orange Report [2010]: Annual Report of the Swedish Pension System, 2009. Pensionsmyndigheten, http://www.pensionsmyndigheten.se/download/18.259bcaf51293c13203c80004574/Orang e+Report+2009.pdf, letöltve: 2011. II. 20. Orbán Gábor – Palotai Dániel [2005]: A magyar nyugdíjrendszer fenntarthatósága. MNBtanulmányok 40., http://www.mnb.hu/Root/Dokumentumtar/MNB/Kiadvanyok/mnbhu_mnbtanulmanyok/mt 40.pdf, letöltve: 2011. III. 5. Orbán Gábor – Palotai Dániel [2006]: Kihívások előtt a magyar nyugdíjrendszer. MNBtanulmányok 55. http://www.mnb.hu/Root/Dokumentumtar/MNB/Kiadvanyok/mnbhu_mnbtanulmanyok/m nbhu_mt_55/mt_55.pdf, letöltve: 2011. III. 5. Samuelson, Paul A. [1958]: An Exact Consumption-Loan Model of Interest with or without the Social Contrivance of Money. The Journal of Political Economy, Volume 66, Issue 6 (Dec., 1958), pp. 467–482. Settergren, Ole [2003]: Financial and Inter-Generational Balance? An introduction to how the new Swedish pension system manages conflicting ambitions. http://www.forsakringsforeningen.se/files/2003202.pdf, letöltve: 2011. III. 1. Settergren, Ole – Mikula, Boguslaw D. [2006]: The Rate of Return of Pay-As-You-Go Pension Systems: A More Exact Consumption-Loan Model of Interest. In: Pension Reform Issues and Prospects for Non-Financial Defined Contribution (NDC) Schemes (szerk.: Palmer, Edward; Holzmann, Robert). The World Bank, Washington D.C., http://siteresources.worldbank.org/INTPENSIONS/Resources/NDC_English.pdf, letöltve: 2011. III. 5. Settergren, Ole [2010]: Impact of the financial and economic crisis on the Swedish pension system. International Social Security Association. http://www.issa.int/NewsEvents/News2/Impact-of-the-financial-and-economic-crisis-on-the-Swedish-pension-system, letöltve: 2011. III. 5. Statistiska Centralbyrån [2011a]: A svéd statisztikai hivatal internetes adatbázisa a nemzeti számlákról.
69
http://www.ssd.scb.se/databaser/makro/start.asp?SSD=Sveriges+statistiska+databaser&xu= C9233001&yp=tansss&lang=2&SSD=Sveriges+statistiska+databaser, letöltve: 2011. III. 2. Statistiska Centralbyrån [2011b]: Swedish Population (in one-year groups) 1860–2010. http://www.scb.se/Pages/ProductTables____25809.aspx, letöltve: 2011. III. 9. Valdés-Prieto, Salvador [2000]: The Financial Stability of Notional Account Pensions. The Scandinavian Journal of Economics, Vol. 102, No. 3. Social Security in the 21st Century (Jun., 2000), pp. 395–417. Vidal-Meliá, Carlos – Boado-Penas, Maria del Carmen – Settergren, Ole [2009]: Automatic Balance Mechanisms in Pay-As-You-Go Pension Systems. http://papers.ssrn.com/sol3/Delivery.cfm/SSRN_ID1342364_code669714.pdf?abstractid=11 32686&mirid=1, letöltve: 2011. III. 2. World Bank [1994]: Averting the Old Age Crisis – Policies to Protect the Old and Promote Growth. Oxford University Press. http://wwwwds.worldbank.org/external/default/WDSContentServer/WDSP/IB/1994/09/01/000009265 _3970311123336/Rendered/PDF/multi_page.pdf, letöltve: 2011. II. 20.
70
Mellékletek 21.
ÁBRA:
A
N Y U G D Í JA S OK KOR FÁ JA A Z E LE M Z É SB E B E VONT JÁ R A D É KOK S Z E R I N T I B ONTÁ SBA N
(2010.
Férfiak
JA N UÁ R )
Nők
100+ 96-100 91-95 86-90 81-85
életkor (év)
76-80 71-75 66-70 61-65 56-60 51-55 46-50 41-45 36-40 -35 300000
200000
100000
0
100000
200000
létszám (fő)
Öregségi nyugdíjak
Korbetöltött rokkantsági nyugdíjak
Bányász- és korengedményes nyugdíjak
Korbetöltött özvegyi nyugdíjak
Korhatár alatti özvegyi nyugdíjak Forrás: ONYF [2010b]
71
300000
22.
ÁBRA:
A
N Y U G D Í JA S OK M EG O SZ LÁ SA A Z EGY ES KO RC S OP O RTOKO N B E LÜ L , A Z E LE M Z É SB E
Férfiak
B E VO N T JÁ R A D É KO K SZ E R I NT I B O NTÁ S BA N
Nők
100+ 96-100 91-95 86-90 81-85
életkor (év)
76-80 71-75 66-70 61-65 56-60 51-55 46-50 41-45 36-40 -35 100
80
60
40
20
0
20
40
60
arány az adott korcsoporton belül (%) Öregségi nyugdíjak
Korbetöltött rokkantsági nyugdíjak
Bányász- és korengedményes nyugdíjak
Korbetöltött özvegyi nyugdíjak
Korhatár alatti özvegyi nyugdíjak Forrás: ONYF [2010b]
72
80
100
23.
ÁBRA:
N É P HA LA N D Ó SÁG
ÉS A NY U G D Í JA SO K SZ E LE KTÁ LT HA LA ND Ó SÁG I TÁ B LÁ I
Férfiak – 2004 C B/A
Kor
A
B
57 58 59 60 61 62 63 64 65 66 67 68 69 70 71 72 73 74 75 76 77 78 79 80 81 82 83 84 85 86 87 88 89 90 91 92 93 94 95 96 97 98 99 100
0,0193 0,0204 0,0217 0,0231 0,0252 0,0270 0,0291 0,0308 0,0332 0,0352 0,0373 0,0394 0,0421 0,0456 0,0490 0,0526 0,0568 0,0613 0,0669 0,0713 0,0775 0,0823 0,0889 0,0946 0,1027 0,1108 0,1206 0,1295 0,1409 0,1546 0,1677 0,1825 0,1887 0,1913 0,1968 0,2142 0,2314 0,2435 0,2546 0,2630 0,2661 0,2666 0,2672 1,0000
0,0117 0,0133 0,0142 0,0153 0,0165 0,0185 0,0208 0,0234 0,0262 0,0290 0,0318 0,0348 0,0379 0,0411 0,0447 0,0487 0,0533 0,0586 0,0652 0,0716 0,0770 0,0830 0,0895 0,0966 0,1045 0,1131 0,1224 0,1326 0,1438 0,1560 0,1692 0,1835 0,1990 0,2159
0,0432 0,0432 0,0434 0,0440 0,0450 0,0465 0,0483 0,0503 0,0526 0,0550 0,0573 0,0598 0,0628 0,0665 0,0712 0,0772 0,0839 0,0908 0,0972 0,1019 0,1062 0,1118 0,1179 0,1246 0,1318 0,1397 0,1483 0,1574 0,1674 0,1785 0,1901 0,2026 0,2162 0,2307
0,6064 0,6548 0,6569 0,6605 0,6525 0,6826 0,7143 0,7583 0,7909 0,8239 0,8513 0,8827 0,8986 0,9027 0,9134 0,9257 0,9371 0,9561 0,9747 1,0046 0,9931 1,0073 1,0066 1,0209 1,0173 1,0201 1,0148 1,0241 1,0205 1,0087 1,0084 1,0058 1,0548 1,1282
C/A
D
E
F
2,2406 2,1206 2,0035 1,9004 1,7854 1,7183 1,6582 1,6347 1,5871 1,5618 1,5350 1,5188 1,4914 1,4600 1,4542 1,4668 1,4763 1,4802 1,4528 1,4305 1,3695 1,3573 1,3266 1,3167 1,2839 1,2607 1,2296 1,2155 1,1883 1,1542 1,1331 1,1103 1,1459 1,2054
0,0075 0,0079 0,0083 0,0090 0,0097 0,0107 0,0117 0,0129 0,0139 0,0151 0,0166 0,0185 0,0205 0,0225 0,0248 0,0277 0,0311 0,0348 0,0386 0,0432 0,0483 0,0538 0,0597 0,0666 0,0736 0,0819 0,0902 0,1016 0,1133 0,1268 0,1393 0,1521 0,1639 0,1756 0,1989 0,2234 0,2501 0,2754 0,3032 0,3271 0,3305 0,3310 0,3316 1,0000
0,0041 0,0052 0,0062 0,0072 0,0081 0,0089 0,0097 0,0106 0,0115 0,0127 0,0142 0,0158 0,0177 0,0200 0,0225 0,0251 0,0281 0,0318 0,0362 0,0410 0,0461 0,0516 0,0577 0,0645 0,0720 0,0802 0,0893 0,0993 0,1102 0,1222 0,1354 0,1498 0,1656 0,1827
0,0165 0,0164 0,0165 0,0169 0,0175 0,0184 0,0195 0,0208 0,0225 0,0246 0,0272 0,0301 0,0332 0,0364 0,0393 0,0421 0,0448 0,0480 0,0522 0,0592 0,0668 0,0731 0,0800 0,0876 0,0960 0,1052 0,1154 0,1266 0,1388 0,1523 0,1669 0,1829 0,2003 0,2193
Nők – 2004 G E/D 0,0118 0,0139 0,0160 0,0181 0,0200 0,0218 0,0235 0,0252 0,0268 0,0282 0,0293 0,0302 0,0313 0,0329 0,0350 0,0375 0,0404 0,0438 0,0479 0,0543 0,0611 0,0667 0,0727 0,0794 0,0869 0,0950 0,1040 0,1138 0,1247 0,1366 0,1497 0,1639 0,1796 0,1965
0,5522 0,6547 0,7400 0,8048 0,8344 0,8342 0,8311 0,8211 0,8309 0,8417 0,8514 0,8525 0,8637 0,8909 0,9085 0,9066 0,9047 0,9134 0,9372 0,9495 0,9537 0,9602 0,9676 0,9682 0,9778 0,9790 0,9895 0,9769 0,9728 0,9640 0,9725 0,9853 1,0100 1,0404
(2004)
F/D
G/D
2,1994 2,0795 1,9814 1,8865 1,8068 1,7190 1,6614 1,6143 1,6222 1,6285 1,6331 1,6233 1,6168 1,6183 1,5885 1,5170 1,4408 1,3781 1,3506 1,3692 1,3826 1,3592 1,3406 1,3143 1,3041 1,2841 1,2794 1,2458 1,2251 1,2009 1,1987 1,2026 1,2218 1,2487
1,5750 1,7572 1,9202 2,0183 2,0571 2,0383 2,0091 1,9558 1,9323 1,8649 1,7600 1,6325 1,5276 1,4638 1,4136 1,3532 1,3001 1,2588 1,2401 1,2563 1,2654 1,2402 1,2191 1,1918 1,1795 1,1591 1,1526 1,1200 1,1008 1,0774 1,0750 1,0779 1,0953 1,1188
Forrás: KSH [2005] (A és D), Marosi–Richter [2008] (B, C, E, F és G) A és D – a KSH halandósági táblájából származó kiegyenlített halálozási valószínűségek B és E – az öregségi nyugdíjasok szelektált halandósági táblájából származó kiegyenlített halálozási valószínűségek C és F – a rokkantsági nyugdíjasok szelektált halandósági táblájából származó kiegyenlített halálozási valószínűségek G – az özvegyi nyugdíjasok szelektált halandósági táblájából származó kiegyenlített halálozási valószínűségek (az alacsony előfordulás miatt férfiakra nem számítható megbízhatóan)
73
24.
ÁBRA:
K OR R I G Á LT
Kor
A
B
57 58 59 60 61 62 63 64 65 66 67 68 69 70 71 72 73 74 75 76 77 78 79 80 81 82 83 84 85 86 87 88 89 90 91 92 93 94 95 96 97 98 99 100
0,0203 0,0215 0,0229 0,0243 0,0257 0,0272 0,0287 0,0304 0,0322 0,0341 0,0361 0,0382 0,0406 0,0435 0,0467 0,0501 0,0539 0,0582 0,0630 0,0703 0,0744 0,0793 0,0850 0,0917 0,0995 0,1086 0,1192 0,1316 0,1460 0,1626 0,1818 0,2039 0,2291 0,2578 0,2903 0,3268 0,3674 0,4122 0,4609 0,5131 0,5683 0,6253 0,6830 1,0000
0,0123 0,0141 0,0150 0,0160 0,0168 0,0186 0,0205 0,0230 0,0255 0,0281 0,0307 0,0337 0,0365 0,0392 0,0426 0,0464 0,0505 0,0556 0,0614 0,0706 0,0739 0,0799 0,0855 0,0936 0,1012 0,1108 0,1210 0,1348 0,1490 0,1640 0,1833 0,2050 0,2417 0,2909 0,2903 0,3268 0,3674 0,4122 0,4609 0,5131 0,5683 0,6253 0,6830 1,0000
HA L Á LOZ Á SI VA LÓ SZ Í NŰ SÉG E K A JÁ R A D É KTAG O K SZ Á M Í TÁ SÁ H OZ
Férfiak – 2009 C D 0,0203 0,0215 0,0229 0,0243 0,0459 0,0467 0,0476 0,0497 0,0511 0,0533 0,0554 0,0580 0,0606 0,0635 0,0679 0,0735 0,0796 0,0861 0,0915 0,1005 0,1019 0,1076 0,1127 0,1207 0,1277 0,1369 0,1466 0,1600 0,1735 0,1877 0,2060 0,2264 0,2625 0,3108 0,2903 0,3268 0,3674 0,4122 0,4609 0,5131 0,5683 0,6253 0,6830 1,0000
0,0123 0,0141 0,0150 0,0160 0,0168 0,0186 0,0205 0,0230 0,0255 0,0281 0,0307 0,0337 0,0365 0,0392 0,0426 0,0464 0,0505 0,0556 0,0614 0,0706 0,0739 0,0799 0,0855 0,0936 0,1012 0,1108 0,1210 0,1348 0,1490 0,1640 0,1833 0,2050 0,2417 0,2909 0,2903 0,3268 0,3674 0,4122 0,4609 0,5131 0,5683 0,6253 0,6830 1,0000
E
A
B
0,0203 0,0215 0,0229 0,0243 0,0257 0,0272 0,0287 0,0304 0,0322 0,0341 0,0361 0,0382 0,0406 0,0435 0,0467 0,0501 0,0539 0,0582 0,0630 0,0703 0,0744 0,0793 0,0850 0,0917 0,0995 0,1086 0,1192 0,1316 0,1460 0,1626 0,1818 0,2039 0,2291 0,2578 0,2903 0,3268 0,3674 0,4122 0,4609 0,5131 0,5683 0,6253 0,6830 1,0000
0,0079 0,0085 0,0091 0,0098 0,0104 0,0110 0,0116 0,0124 0,0134 0,0145 0,0157 0,0171 0,0187 0,0207 0,0228 0,0251 0,0277 0,0309 0,0347 0,0416 0,0453 0,0497 0,0549 0,0610 0,0683 0,0769 0,0871 0,0991 0,1132 0,1297 0,1489 0,1713 0,1972 0,2271 0,2612 0,2999 0,3434 0,3918 0,4447 0,5019 0,5624 0,6250 0,6880 1,0000
0,0044 0,0056 0,0068 0,0079 0,0087 0,0092 0,0097 0,0102 0,0111 0,0122 0,0134 0,0146 0,0162 0,0184 0,0207 0,0228 0,0251 0,0282 0,0325 0,0395 0,0432 0,0477 0,0531 0,0591 0,0668 0,0753 0,0862 0,0968 0,1101 0,1250 0,1448 0,1688 0,1992 0,2362 0,2612 0,2999 0,3434 0,3918 0,4447 0,5019 0,5624 0,6250 0,6880 1,0000
Nők – 2009 C 0,0079 0,0085 0,0091 0,0098 0,0188 0,0189 0,0193 0,0200 0,0217 0,0236 0,0257 0,0277 0,0303 0,0335 0,0362 0,0381 0,0400 0,0425 0,0468 0,0569 0,0626 0,0675 0,0735 0,0802 0,0891 0,0988 0,1114 0,1234 0,1386 0,1557 0,1785 0,2060 0,2410 0,2835 0,2612 0,2999 0,3434 0,3918 0,4447 0,5019 0,5624 0,6250 0,6880 1,0000
(2009)
D
E
0,0044 0,0056 0,0068 0,0079 0,0087 0,0092 0,0097 0,0102 0,0111 0,0122 0,0134 0,0146 0,0162 0,0184 0,0207 0,0228 0,0251 0,0282 0,0325 0,0395 0,0432 0,0477 0,0531 0,0591 0,0668 0,0753 0,0862 0,0968 0,1101 0,1250 0,1448 0,1688 0,1992 0,2362 0,2612 0,2999 0,3434 0,3918 0,4447 0,5019 0,5624 0,6250 0,6880 1,0000
0,0125 0,0150 0,0175 0,0197 0,0214 0,0224 0,0234 0,0243 0,0259 0,0270 0,0276 0,0279 0,0286 0,0303 0,0323 0,0340 0,0361 0,0388 0,0430 0,0522 0,0573 0,0616 0,0669 0,0727 0,0806 0,0892 0,1004 0,1110 0,1246 0,1397 0,1601 0,1847 0,2160 0,2541 0,2612 0,2999 0,3434 0,3918 0,4447 0,5019 0,5624 0,6250 0,6880 1,0000
Forrás: KSH [2010] (A), saját számítás Marosi–Richter [2008] felhasználásával (B, C, D, E) A – a KSH halandósági táblájából származó kiegyenlített halálozási valószínűségek B – az öregségi nyugdíjasok halálozási valószínűségei (A szorozva a 23. ábra B/A vagy E/D hányadosával) C – a rokkantsági nyugdíjasok halálozási valószínűségei (A szorozva a 23. ábra C/A vagy F/D hányadosával) D – a korengedményes nyugdíjasok halálozási valószínűségei (A szorozva a 23. ábra B/A vagy E/D hányadosával) E – az özvegyi nyugdíjasok halálozási valószínűségei (A szorozva férfiak esetén eggyel, nők esetén a 23. ábra G/D hányadosával)
74
25.
ÁBRA:
AZ
EGY E S N Y U G D Í J T Í P U S OK É RT É KE LÉ SÉ HE Z HA S Z N Á LT JÁ R A D É KTAG O K
Kor
Férfiak – 2009, 0 százalékos kamattal számítva A B C D E
57 58 59 60 61 62 63 64 65 66 67 68 69 70 71 72 73 74 75 76 77 78 79 80 81 82 83 84 85 86 87 88 89 90 91 92 93 94 95 96 97 98 99 100
18,51 17,88 17,26 16,65 16,05 15,46 14,88 14,30 13,73 13,17 12,62 12,07 11,53 10,99 10,47 9,95 9,45 8,96 8,48 8,01 7,57 7,14 6,71 6,28 5,86 5,45 5,04 4,65 4,28 3,92 3,57 3,24 2,94 2,65 2,38 2,13 1,91 1,70 1,51 1,34 1,19 1,04 0,86 0,54
19,88 19,12 18,39 17,66 16,94 16,22 15,51 14,83 14,16 13,52 12,89 12,29 11,70 11,12 10,55 10,00 9,46 8,93 8,43 7,94 7,50 7,06 6,62 6,19 5,78 5,36 4,97 4,57 4,20 3,84 3,49 3,15 2,83 2,56 2,38 2,13 1,91 1,70 1,51 1,34 1,19 1,04 0,86 0,54
15,58 14,89 14,21 13,53 12,85 12,44 12,02 11,60 11,18 10,75 10,32 9,90 9,47 9,05 8,63 8,21 7,82 7,45 7,10 6,77 6,46 6,13 5,81 5,48 5,15 4,83 4,51 4,19 3,88 3,59 3,29 3,00 2,72 2,50 2,38 2,13 1,91 1,70 1,51 1,34 1,19 1,04 0,86 0,54
19,88 19,12 18,39 17,66 16,94 16,22 15,51 14,83 14,16 13,52 12,89 12,29 11,70 11,12 10,55 10,00 9,46 8,93 8,43 7,94 7,50 7,06 6,62 6,19 5,78 5,36 4,97 4,57 4,20 3,84 3,49 3,15 2,83 2,56 2,38 2,13 1,91 1,70 1,51 1,34 1,19 1,04 0,86 0,54
18,51 17,88 17,26 16,65 16,05 15,46 14,88 14,30 13,73 13,17 12,62 12,07 11,53 10,99 10,47 9,95 9,45 8,96 8,48 8,01 7,57 7,14 6,71 6,28 5,86 5,45 5,04 4,65 4,28 3,92 3,57 3,24 2,94 2,65 2,38 2,13 1,91 1,70 1,51 1,34 1,19 1,04 0,86 0,54
Nők – 2009, 0 százalékos kamattal számítva A B C D E 23,97 23,16 22,35 21,55 20,76 19,97 19,19 18,41 17,63 16,86 16,10 15,35 14,61 13,88 13,16 12,45 11,76 11,08 10,41 9,77 9,17 8,58 8,00 7,43 6,88 6,34 5,83 5,33 4,86 4,41 3,98 3,58 3,21 2,87 2,55 2,26 2,00 1,77 1,55 1,36 1,19 1,03 0,85 0,54
24,76 23,87 23,00 22,15 21,32 20,50 19,69 18,87 18,06 17,26 16,47 15,68 14,91 14,14 13,40 12,67 11,95 11,25 10,56 9,89 9,28 8,67 8,08 7,50 6,94 6,39 5,87 5,37 4,89 4,43 3,99 3,57 3,18 2,84 2,55 2,26 2,00 1,77 1,55 1,36 1,19 1,03 0,85 0,54
21,33 20,50 19,67 18,85 18,03 17,36 16,68 16,00 15,32 14,65 13,99 13,34 12,71 12,09 11,49 10,90 10,31 9,71 9,12 8,54 8,03 7,53 7,03 6,55 6,07 5,61 5,17 4,75 4,34 3,95 3,58 3,24 2,94 2,70 2,55 2,26 2,00 1,77 1,55 1,36 1,19 1,03 0,85 0,54
24,76 23,87 23,00 22,15 21,32 20,50 19,69 18,87 18,06 17,26 16,47 15,68 14,91 14,14 13,40 12,67 11,95 11,25 10,56 9,89 9,28 8,67 8,08 7,50 6,94 6,39 5,87 5,37 4,89 4,43 3,99 3,57 3,18 2,84 2,55 2,26 2,00 1,77 1,55 1,36 1,19 1,03 0,85 0,54
Forrás: saját számítás A – a KSH halandósági táblájából származó kalkulált járadéktagok B – az öregségi nyugdíjak értékeléséhez használt járadéktagok (24. ábra B halálozási valószínűségeiből) C – a rokkantsági nyugdíjak értékeléséhez használt járadéktagok (24. ábra C halálozási valószínűségeiből) D – a korengedményes nyugdíjak értékeléséhez használt járadéktagok (24. ábra D halálozási valószínűségeivel) E – az özvegyi nyugdíjak értékeléséhez használt járadéktagok (24. ábra E halálozási valószínűségeivel)
75
20,91 20,16 19,46 18,80 18,17 17,55 16,94 16,33 15,73 15,13 14,53 13,93 13,32 12,69 12,07 11,46 10,84 10,22 9,62 9,02 8,49 7,97 7,46 6,96 6,46 5,98 5,51 5,07 4,63 4,21 3,81 3,43 3,09 2,79 2,55 2,26 2,00 1,77 1,55 1,36 1,19 1,03 0,85 0,54
A 25. ábrán szereplő járadéktagok az alábbi képlet segítségével számítódtak:
76
26.
ÁBRA:
A Z ONYF
Á LTA L KÖZ ÖLT KO RC S OP ORTOS B ONTÁ SH OZ R E ND E LHE TŐ JÁ R A D É KTA G O K
Az átlagos életkorhoz tartozó járadéktag Korcsoportok 1974 után 1970–74 1965–69 1960–64 1955–59 1950–54 1945–49 1940–44 1935–39 1930–34 1925–29 1920–24 1915–19 1910–14 1910 előtt
A
B
C
D
E
férfi
Korcsoport átlagos kora 33
39,39
35,80
39,39
38,24
38,24
nő
33
46,46
43,28
46,46
42,88
42,88
férfi
38
34,68
31,06
34,68
33,52
33,52
nő
38
41,62
38,43
41,62
38,03
38,03
férfi
43
30,18
26,50
30,18
29,00
29,00
nő
43
36,88
33,67
36,88
33,27
33,27
férfi
48
26,05
22,26
26,05
24,84
24,84
nő
48
32,36
29,10
32,36
28,70
28,70
férfi
53
22,43
18,42
22,43
21,15
21,15
nő
53
28,06
24,72
28,06
24,31
24,31
férfi
58
19,12
14,89
19,12
17,88
17,88
nő
58
23,87
20,50
23,87
20,16
20,16
férfi
63
15,51
12,02
15,51
14,88
14,88
nő
63
19,69
16,68
19,69
16,94
16,94
férfi
68
12,29
9,90
12,29
12,07
12,07
nő
68
15,68
13,34
15,68
13,93
13,93
férfi
73
9,46
7,82
9,46
9,45
9,45
nő
73
11,95
10,31
11,95
10,84
10,84
férfi
78
7,06
6,13
7,06
7,14
7,14
nő
78
8,67
7,53
8,67
7,97
7,97
férfi
83
4,97
4,51
4,97
5,04
5,04
nő
83
5,87
5,17
5,87
5,51
5,51
férfi
88
3,15
3,00
3,15
3,24
3,24
nő
88
3,57
3,24
3,57
3,43
3,43
férfi
93
1,91
1,91
1,91
1,91
1,91
nő
93
2,00
2,00
2,00
2,00
2,00
férfi
98
1,04
1,04
1,04
1,04
1,04
nő
98
1,03
1,03
1,03
1,03
1,03
férfi
103
0,54
0,54
0,54
0,54
0,54
103
0,54
0,54
0,54
0,54
0,54
Nem
nő Forrás: saját számítás
A – öregségi nyugdíjasok B – korbetöltött rokkantsági nyugdíjasok C – korengedményes nyugdíjasok D – korbetöltött özvegyi nyugdíjasok (főellátásként) E – korhatár alatti özvegyi nyugdíjasok (főellátásként)
77
27.
ÁBRA:
AZ
E LE M Z ÉS B E B E VON T N Y U G D Í JT Í P U SO KH OZ KÖT HE TŐ T E L JE S E L LÁTÁ S ÖS SZ E G E , A FŐE L LÁTÁ S S Z E R I NT I B ON TÁ SBA N
(A–E), 2010.
JA NUÁ R
Az adott csoportnak kiutalt teljes ellátás emelés után, 2010. január Kor csoportok
Nem
1974 után
férfi
1970–74
férfi
1965–69
férfi
1960–64
férfi
A
nő nő nő
B
C
0
0
D
E
Összesen
0
0
899 020
899 020
0
0
0
0
13 046 470
13 046 470
202 303 355
0
2 333 160
0
3 994 715
208 631 230
881 795
0
0
0
48 586 015
49 467 810
1 154 389 230
0
33 758 820
0
11 633 380
1 199 781 430
43 237 830
0
0
0
130 769 735
174 007 565
1 339 999 990
0
103 246 025
0
21 743 220
1 464 989 235
127 749 105
0
0
0
182 799 555
310 548 660
1 448 451 580
0
246 728 060
0
28 011 175
1 723 190 815
298 551 205
0
1 278 270
0
193 008 725
492 838 200
férfi
2 809 367 050
0
1 243 382 055
0
18 862 065
4 071 611 170
nő
8 575 155 475
0
152 603 200
199 411 855
57 881 830
8 985 052 360
férfi
18 517 536 600
3 754 077 960
6 470 025
3 005 735
1 815 400
22 282 905 720
nő
20 157 857 395
3 468 605 175
0
226 065 760
29 884 255
23 882 412 585
férfi
15 896 808 410
5 689 698 270
0
2 789 955
0
21 589 296 635
nő
19 297 000 800
4 380 993 625
0
471 062 945
0
24 149 057 370
férfi
11 438 065 220
3 426 936 550
0
3 555 895
0
14 868 557 665
nő
16 964 350 100
3 279 421 920
0
759 773 255
0
21 003 545 275
1930–34
férfi
9 749 624 310
2 253 600 450
0
2 724 725
0
12 005 949 485
nő
14 733 808 080
2 128 875 320
0
1 293 657 050
0
18 156 340 450
1925–29
férfi
6 284 272 015
1 029 308 010
0
2 872 620
0
7 316 452 645
nő
10 348 940 540
1 159 431 345
0
1 634 262 450
0
13 142 634 335
1920–24
férfi
2 972 220 885
364 930 840
0
2 069 570
0
3 339 221 295
nő
5 244 830 375
485 238 900
0
1 340 539 905
0
7 070 609 180
1915–19
férfi
632 357 335
66 219 880
0
503 615
0
699 080 830
1 120 736 120
83 617 760
0
397 176 740
0
1 601 530 620
1910–14
férfi
153 008 945
12 455 115
0
103 620
0
165 567 680
nő
290 297 130
11 276 290
0
146 902 785
0
448 476 205
1910 előtt
férfi
9 495 735
163 390
0
0
0
9 659 125
nő
21 279 045
232 180
0
14 314 905
0
35 826 130
169 832 575 655
31 595 082 980
1 789 799 615
6 500 793 385
742 935 560
210 461 187 195
nő 1955–59
férfi nő
1950–54 1945–49 1940–44 1935–39
nő
Összesen
Forrás: ONYF [2010b] A – öregségi nyugdíjasok B – korbetöltött rokkantsági nyugdíjasok C – korengedményes nyugdíjasok D – korbetöltött özvegyi nyugdíjasok (főellátásként) E – korhatár alatti özvegyi nyugdíjasok (főellátásként)
78
28.
ÁBRA:
AZ
E LE M Z É S B E B E VON T N Y U G D Í JT Í P U SO KK A L K A P C S OLATO S A D ÓS SÁ G Á L LO M Á NY
Az adott csoportnak kiutalt teljes ellátás emelés után, 2010. január Kor csoportok
Nem
1974 után
férfi
0
0
0
0
412 562 871
412 562 871
nő
0
0
0
0
6 713 930 795
6 713 930 795
84 179 181 446
0
970 836 588
0
1 606 861 876
86 756 879 910
440 415 560
0
0
0
22 172 372 844
22 612 788 404
férfi
418 022 174 214
0
12 224 590 258
0
4 048 889 910
434 295 654 383
nő
19 137 591 055
0
0
0
52 205 785 395
71 343 376 449
férfi
418 807 893 576
0
32 268 843 711
0
6 479 950 915
457 556 688 202
nő
49 612 288 719
0
0
0
62 947 953 534
112 560 242 253
férfi
389 888 258 180
0
66 413 247 695
0
7 108 990 619
463 410 496 495
nő
100 532 275 831
0
430 436 689
0
56 299 856 381
157 262 568 902
férfi
644 593 304 598
0
285 286 946 649
0
4 046 538 179
933 926 789 427
nő
2 455 918 395 410
0
43 705 447 344
48 250 233 577
14 005 244 660
2 561 879 320 991
férfi
3 447 122 823 148
541 686 342 395
1 204 424 288
536 592 683
324 090 566
3 990 874 273 080
nő
4 762 301 957 845
694 482 476 765
0
45 956 346 054
6 075 095 867
5 508 815 876 531
férfi
2 343 688 184 573
675 734 983 586
0
404 054 133
0
3 019 827 222 292
nő
3 631 490 872 073
701 409 191 195
0
78 752 847 320
0
4 411 652 910 588
férfi
1 297 933 312 208
321 732 122 836
0
403 207 563
0
1 620 068 642 607
nő
2 433 133 417 064
405 657 776 506
0
98 826 270 005
0
2 937 617 463 575
825 738 425 173
165 856 925 520
0
233 457 357
0
991 828 808 049
1 533 054 120 183
192 264 027 252
0
123 784 741 009
0
1 849 102 888 444
férfi
374 451 833 101
55 686 220 582
0
173 904 792
0
430 311 958 475
nő
729 185 297 756
71 883 083 477
0
108 088 692 545
0
909 157 073 778
férfi
112 470 104 430
13 148 193 128
0
80 589 018
0
125 698 886 576
nő
224 648 266 910
18 857 457 454
0
55 209 239 343
0
298 714 963 706
férfi
14 471 053 015
1 515 395 396
0
11 524 875
0
15 997 973 287
nő
26 923 437 135
2 008 748 950
0
9 541 374 459
0
38 473 560 544
férfi
1 900 650 426
154 715 266
0
1 287 150
0
2 056 652 842
nő
3 600 878 241
139 872 369
0
1 822 198 663
0
5 562 949 273
férfi
61 722 278
1 062 035
0
0
0
62 784 313
nő
138 313 793
1 509 170
0
93 046 883
0
232 869 845
26 343 446 447 939
3 862 220 103 882
442 504 773 224
572 169 607 428
244 448 124 413
31 464 789 056 886
1970–74
férfi nő
1965–69 1960–64 1955–59 1950–54 1945–49 1940–44 1935–39 1930–34
férfi nő
1925–29 1920–24 1915–19 1910–14 1910 előtt Összesen
A
B
C
D
E
Összesen
Forrás: saját számítás A – öregségi nyugdíjasokkal szembeni nyugdíjadósság (27. ábra korcsoportnak megfelelő cellája * 12 * 26. ábra megfelelő járadéktagja) B – korbetöltött rokkantsági nyugdíjasokkal szembeni nyugdíjadósság C – korengedményes nyugdíjasokkal szembeni nyugdíjadósság D – korbetöltött özvegyi nyugdíjasokkal (főellátásként) szembeni nyugdíjadósság E – korhatár alatti özvegyi nyugdíjasokkal (főellátásként) szembeni nyugdíjadósság
79