Édesapám mesélt nekem egy csodálatos szép kis faluról, amikor még gyermek voltam és idősebb koromban én is ellátogattam a mesék völgyébe

Máté Antal: Szemfödél

2014. november 24. hétfő, 13:09

Édesapám mesélt nekem egy csodálatos szép kis faluról, amikor még gyermek voltam és idősebb koromban én is ellátogattam a mesék völgyébe.

Az egyik legszebb télvégi éjszaka volt, ott fent a magas hegyoldalon, amit életemben valaha is láttam. Egész éjjel esett a hó, és amikor reggelre elállt a hóesés és a felhőket elsodorta a didergő szél a hegyek mögé a tiszta égről az álmos telihold még egyszer betekintett a kis házak ablakain, hogy magával vigye az emberek szeretetét addig, amíg holnap újra találkoznak. Szerette az öreg Hold ezt a vidéket, mert a falut az „Istenhegy” völgyében ottfelejtette a vén idő. A falu ősidők óta nem változott, olyan maradt az élet ott, mint amikor megszületett sok-sok évvel ezelőtt. Most, amikor új szelek fújdogálnak a lankás dombok fölött, változott meg sok minden, hogy egy új világ épülhessen fel a régi helyébe. A múló szép időket őrizte ez a falu. Megőrizte, ahogy régen éltek itt az emberek lelki békességben. Olyan emberek emlékét őrizte ez a település, akiknek a számára a déli harangszó még jelentett valamit.

Amikor felszállt a köd és a Nap rámosolygott a hegyormok mögül a falura és az Istenhegy sziklái letekintettek a völgyre, örömmel üdvözölték a völgy minden lakóját, majd a magas zöld fenyők elküldték a szellők szárnyán az ózondús illatot a házak és a kertek közé. Lent a lankás dombokon a lombhullató fák és a bokrok világában már mozgolódott tavasz. A barkák bejelentették a méheknek az új holnapot, hogy nemsokára szerelem öröme vár rájuk a virágok szirmai között. A völgyben már kizöldült a mező, itt már illata volt a levegőnek és ezt már érezte az ember és állat. Még a kis patak habja is bátrabban csillogott a napfényben, hogy messze vigye a világnak a tavasz érkezését.

A kicsi falu (mert igencsak kicsi volt, innen kapta a nevét is) „Kicsi kincsem” álmosan ébredezett, mint a kisgyermek szokott a délutáni szendergéséből, de amikor felébredt még az ég is rámosolygott boldogan. A településnek egyetlen széles utcája volt, amelyik a külvilágból, vagy a külvilágba vezetett, ez volt a főút. Az egész „Kicsi kincsemben” ötven ház volt és majdnem mind egyformák: nádtetővel befedve álldogáltak őrizve a múló éveket.

Ezeket a házakat a Szentlélek jegyében építették fel az őslakosok. Az ilyen házak előtt mélyen meghajol a természet, vidám szóra derítve a ház lakóit. Ezekben a házakban ott él a szerencse és boldogítja a ház lakóit, mert hosszú életűek ezek a házak és azok az emberek is, akik bennük éltek.

1/7



Úgy élt a házakban a kacagás, mint a virágok a mezőn és az ilyen házban szép és kedves minden és télen békésen száll fel a kéményből a füst a mennyekbe.

Az ősapák a völgy szántóját közösen művelték és ezen nem változtattak nemzedékeken keresztül. Így ment az élet „Kicsi kincsemben.” Nem volt ott rendőr, sem hivatal, sem iskola, még orvos sem. Igaz, hogy orvost is csak akkor láttak az emberek, amikor valamilyen kötelező oltásért kellett az orvosi rendelőbe menni. Minden másért, amire szükség volt, Nagyfaluba jártak át, amelyik nem messze volt tőlük.

A templomot kőből és keményfából építették és mind a kettőt az Istenhegy ajándékozta a falucska lakóinak. Ezért is nevezték el a hegyet, „Istenhegynek.” Ez a templom az egyetlen olyan Isten háza volt, ahol mindenki megtalálta a békességet a Teremtővel, bármilyen felekezethez is tartozott.

A templom mellett állt egy szerény kis paplak. Kívül fehérre meszelve és oly tiszta volt, mint a lelkek, akik felépítették. Minden megtalálható volt benne, amire egy szentéletű embernek szüksége volt. A papok éltek, meghaltak, de soha nem kellett lelkipásztort keresni a falunak, mert az Isten mindig úgy rendezte el a lelkek gondját, hogy mindig legyen papja a falunak és az a pap, aki betévedt a faluba, - mivel az út innen nem vezetett máshová- a faluban maradt és szolgálta az Istent és az embert. Volt a templomnak már protestáns és evangélikus papja is. Most egy katolikus pap lakott a paplakban és a falu népe soha egyik tiszteletest sem szólította a nevén, hanem csak „Atyának” nevezték őket. Amikor a templomot építették, katolikus templomnak szentelték fel, így az oltár is megmaradt a katolikus szertartás szellemének örökében.

De volt a templomnak egy másik ereklyéje is, egy halotti lepel, amelyik a falu első katolikus plébánosának a szemfödele volt. Ezt őrizték nagy kegyelettel a falu lakói nemzedékeken keresztül. Már egészen sárga volt ez a halotti lepel, mert a múló idő rajta számolta meg az öreg évek múlását és ezek az évek igencsak régen kezdődtek el. Erre már csak néhány öreg bükkfa emlékezett, ők is csak homályosan.

Amikor a földeken már minden munka befejeződött, akkor az emberek fát vágtak az erdőben télire tüzelőnek. Az asszonyok elvitték az ebédet az emberüknek, ilyenkor letelepedtek a fatönkökre és megindult a terefere a mindennapi gondokról. Az asszonynép vitte a szót és a férfiak csak bólogattak. A világ összes kincséért sem szóltak volna bele a beszédbe, mert mint mondták „az asszony dolga csacsogni, az emberé meg cselekedni.”

2/7



Az ősz jövetelével, amikor a termés már mind rendre a helyén volt, a férfiak elővették a puskájukat, a vadásztáskájukat a vállukra akasztották és felkészültek a vadászatra. Többnyire kettesben vadásztak. Istenhegy egy megáldott hely volt, mert nagyon színes vadvilágnak adott lakóhelyet.

Szeptember elején új életet kezdett az erdő és mindenki más is, aki az erdő éléskamrájából élt.

A medvék, farkasok, szarvasok, vaddisznók, és minden, ami ott volt a bozótos cserjék között, ősszel a jövő nemzedékről álmodozva magukba szívták az ősz bódító édes illatát feledve a veszélyt, amelyik az erdő sűrűjéből rájuk leselkedett. A lombos fák között az állatok ősidők óta vívták harcukat a holnapért, a jövőért, a fennmaradásért, akár csak a „Kicsi kincsem” lakói. A falubeli vadászok már oly régen járták az erdők ösvényeit, hogy beszélni tudtak az állatok és a fák nyelvén, talán ezért valahogy másképpen látták az élet értelmét, mint a többi halandó ember ebben a rohanó világban.

*

Ezekről az emberekről szeretnék szólani nektek. Talán, tanulhatna az utókor tőlük valami maradandót. Azokról a letűnt időkről mesélnék nektek, amikor az esti tűz mellett az öreg vadászemberek fonták a beszéd fonalát és olyan örök igazságokról beszéltek, amiről ma már csak itt-ott hallani valamit. Talán ők látták meg jól az élet értelmét, hogy a vagyongyűjtés és az ezért folyó igazságtalan emberfeletti hajsza csak elprédálja az emberi erőt és értelmetlenné teszi a jövendőt. Azt beszélték, hogy volt egy jobb kor, amikor az emberek tiszteletben tartották a természet törvényeit és a természet minden teremtménye boldogan ajándékozta meg az emberiséget az élet sok szép örömével. Ha a jövőről esett szó, akkor hamarosan elfáradt bennük a szó és akkor felnéztek a zöld fenyvesek fölött, az Istenhegy szikláira és könny szökött a szemükbe, mert egy félelmetes jövő képe jelent meg bennük, mint egy megsárgult halotti lepel.

*

3/7



A vad háborúk osztották a halál kegyeit Európában, amelyikből hazánk is kivette a részét. De Isten kegyelméből „Kicsi kincsem” utcáit soha nem taposták idegen katonák bakancsai. A háborúk pusztítása megkímélte a falut, csak néha hozott tékozló híreket a postás. De jött egy nap, amikor nagyot fordult az élet kereke, mert a volt postás nem kerékpáron és nem postásoknak kijáró ruhában, hanem autón, és valami idegenszerű egyenruhában, pisztollyal az oldalán jelent meg a faluban. Nem leveleket hozott, hanem parancsot. Az autót egy orosz tiszt vezette, mellette ült a postás, mögöttük két orosz katona géppisztollyal. Megálltak a templom előtt és nem dobpergéssel, hanem levegőbe lövöldözéssel hirdették ki a parancsot. „Mától kezdve miden ember, asszony és gyerek köteles követni az új törvényeket. Aki ellenáll, annak a „Kicsi kincsem” a temetője lesz.” Több szó nem esett és elmentek.

Néhány nap múlva a paplakot átalakították pártházzá, a tiszteletest áttessékelték a templomba és ezzel elkezdődött egy új világ, de micsoda új világ volt ez?! Elsőre mindenkinek be kellett szolgáltatni a vadászfegyverét.

Később az összes földet állami tulajdonba vették és így lett újra koldusa a magyar, a magyarnak. Így múltak az újvilág évei és a falu népe lassan beleszokott az újidők új keserveibe.

Ősz táján a vadászszezon elején megjelentek az elvtársak remek autókon, és felszólították az embereket, hogy kötelesek megjelenni hajtókként. Egy hétig ropogtak a fegyverek, majd az is elmúlt és békén hagyták a völgyet az Istenheggyel együtt a következő vadászszezonig.

*

Sok tavasz, nyár, ősz és tél viharos fellege vonult el a „Kicsi kincsem” falucska felett. Az öregek lassan kihaltak, a pártszigor is felengedett egy kicsit és egy új nemzedék nőtt fel, akik már más kanállal kanalazták a levest. A régi világpolitika falai is recsegtek és egy nap össze is dőltek ezek a roskadozó falak az élet rendje szerint. Az öreg postás-párttitkár is kiköltözött a temetőbe. A pártházba újra visszaköltözött a plébános, de egyre kevesebb munkája maradt. A hit még élt, de a hitet tisztelő atyámfiai igen csak megfogytak.

A parasztság kezeiből újra kihullott a föld, mert a földeken megjelentek az új idők munkásai, a mindentudó traktorok és kombájnok és ezek a gépek órák alatt elvégezték sok ember munkáját, így a fiatalság munkanélküli maradt. Egy ideig lézengtek a faluban majd batyut

4/7



kötöttek a hátukra és elvándoroltak a nagyobb városokba, ahol megélhetést találtak maguknak és elkezdhettek valamilyen jövőt felépíteni. A faluban csak az idősek maradtak, és az idő vaskereke tovább forgott, rágta az éltető erőt a házak falain, a tetőkön, a kertekben és mindenhol ahol emberi erőre lett volna szükség.

Ember még lett volna, csak az idős emberek ereje és a pénz volt fogytán, hogy megjavítsák az omladozó falakat, amit a haladó idő kölcsön kért tőlük. A kertekben a gyom elborította a szőlőtőkéket, elszívta a nedvességet a fák gyökereitől és a fák tavasszal már rügyeket is fáradtak voltak nevelni, nemhogy gyümölcsöt, így minden éltető erő kiszáradt. Elszállt az emberek testéből az akaraterő, már csak az emlékek éltek, de ahogy az évek múltak, lassan az emlékek is az Istenhegy ködös homályába költöztek. A valamikor mézeskalács szépségű házak falai omladozni kezdtek. Eladni a házakat többé nem lehetett, mert nem kellettek senkinek. A munkások is a Nagyfaluból jártak át az Istenhegy szántóföldjeire dolgozni. Minden lassan az enyészet fosztogató karjaiba hullott. Az utakat benőtte a gaz, csak egyvalami állt sziklaszilárdan, amin nem fogott az idő vasfoga, sem a világháborúk zaja, ez volt a falu szélén álló „ Krisztusi kőkereszt.” Amikor megépítették a keresztet, az ősök felajánlották a Szűzanyának a keresztet a falu védelmére. A templom tornyát is ledöntötte egy vihar s a betört ablakokon búsan szaladgált ki-be az Istenhegy vad szele. Azokból a régi időkből nem maradt ott semmi, a fecskék sem raktak fészket, csak a baglyok huhogtak a csonka toronyban. Néhány vén fa csonka törzse emlékezett arra az időkre, hogy hajdanán itt is éltek emberek, akik még tudtak és mertek fohászkodni a Teremtőhöz.

De később ők is eltűntek és elment velük egy kor, amelyik magával vitte a múltat és a múló idő titkait.

*

Az öreg plébános Atya magához vette az „Oltáriszentséget” majd hátára vette a hátizsákját és indulni készült a lélek útján oda, ahová a sors kegye rendeli őt. Ahogy búcsút készült venni a valamikor büszkén álló templom romjaitól, tekintete az oltáron a másik ereklyére tévedt, a féltve őrzött „Szemfödélre” és azon gondolkodott, hogy magával vigye-e az ismeretlen jövőbe? Úgy döntött, inkább otthagyja az oltáron nyugodni, hiszen az a megsárgult halotti lepel maga a történelem, amelyikre láthatatlan betűkkel íródott a múlt miden emléke és csak azokat illeti, akik ott voltak azon a nászéjszakán, amikor a „Kicsi kincsem” falu megszületett.

Megfordult és pásztorbotjára támaszkodva kiballagott a faluból. Megállott a Krisztus

5/7



keresztnél egy istenveled imát mondani, amikor az emlékezés fehér kendője, a másik „Ereklye” a szellők szárnyán rászállott a kőkeresztre. Nem nyúlt hozzá, mert azt gondolta, Isten rendelte így. Hát így legyen és maradjon a méltó helyén, mint a múló emlékek utolsó hiteles darabja! Az Atya újra kezébe vette a pásztorbotját, és ment a Szentlélek útján tovább. Amikor visszafordult egy utolsó pillantásra, a kendő még ott lengett, mint egy tépett komor felhő, bizonyságul, hogy valamikor itt is volt élet az Istenhegy völgyében.

*

Néhány évvel ezelőtt egy őszi délután újra ellátogattam Istenhegy völgyébe. Amikor letértem a főútról, rögtön feltűnt, hogy az út kétsávos és az út szélén jegenyefák kísérik tovább a haladó utast az emlékezés mezején. Áthaladva Nagyfalun a völgy bejáratánál a Krisztuskereszt előtt nagy fényes tábla hirdette, ez itt „Kicsi kincsem az élet falúja.” Nem hittem a szememnek, mert amit láttam az egy tündérálom volt. Kerestem a templomot, de a régi templom helyén egy kerek épület állt, amelyiknek a tetején toronyszerűen két kézfej fonódott egymásba hirdetve, hogy egy az Isten. Az ajtaja nyitva volt. És a „lélek ajtaja” is nyitva volt azoknak a hívőknek, akik Istennel szerettek volna beszélgetni, vagy megköszönni a teremtő kedvességét, azért amit értük tett. Az utcákon csupa élet, kacagás, mosoly hullámzott végig az emberek arcán. A házak kedves kis nyaralók voltak a szivárvány minden színében, és felidézték a feltámadás örömét, mert másnak nem lehetett nevezi ezt a csodát. Az egykori patak vizét egy kis tóban gyűjtötték össze és a napfényben a kis tó úgy csillogott, mint egy gyémántkő, hirdetve a völgy ékességét. Vajon mi történt itt? Mert amikor utoljára itt voltam egyetlen élő emlék maradt meg, a „Krisztuskereszt” a falu bejáratánál.

Leültem a szökőkút mellett egy padra és vártam ja ó szerencsémre: talán valaki mellém szegődik és elmeséli a változás történetét az elmúlt évek folyamán. Nem kellett sokáig tűnődnöm, mert a hegyek felől beballagott a faluba a vadőr. Megállt előttem és rám köszönt: — Adjonisten szép napot! — Magának is. — mondtam. — Hát nem ismer meg? — kérdezte. Néztem az őszhajú embert és kutattam az emlékezetemben, de nem volt szerencsém emlékezni rá. Végre megszólalt, és így mutatkozott be: — Én volnék az a fiatalember, aki magának negyven évvel ezelőtt elmesélte a „Kicsi kincsem” történetét. Azóta én is megőszültem, csak úgy, mint maga. — Ekkora szerencsét! — Szóltam. — Talán most is el tudná mesélni, hogy mi történt itt amióta erre jártam? — Leült mellém és beszélni kezdett a jelenről, de a hangjából a mohával befedett múlt is beszélt. „Úgy tíz évvel ezelőtt, amikor minden atyámfia kiköltözött a temetőbe vagy elhagyta a falut és a falunak csak az árnyéka maradt meg, erre jött egy magamkorú ember. Látszott rajta, hogy külföldi, mert néha kereste a magyar szavak értelmét. Az édesapja és az édesanyja születési helyét kutatta, amit egy fénykép hátlapjára írva talált meg, miután a szülei elhunytak ott messze a nagy óceánon túl.” A

6/7



kép hátlapjára az volt írva: „Istenhegy völgyében Kicsi kincsem falucska, ahol születtünk.” — Ennyi, semmi több,hát ezért jött ide.— „Mivel az Istenhegy és a völgy megvolt, de a falu sehol, úgy gondolta, megveszi azt a földrészt, ahol valamikor a szülei éltek. Nagyon gazdag lehetett, mert megvette az egész területet és amint látja, megépítette mindezt, amit ma itt látunk. Annak idején én voltam az utolsó ember, aki elhagytam a falut, miután az öreg szerzetes atya is kezébe vette a pásztorbotját. Amint elhaladtam a Krisztus kereszt előtt, megláttam a mi szent ereklyénket Jézus szobor karján lebegni, levettem, majd összehajtogattam és magammal vittem. Most, hogy a falu újra él, a „Kicsi kincsem” templomában üveg alatt alussza örök álmát a szemfödél, hirdetve a múlt és a jelenkor dicsőségét.” Amint befejezte a történetet, felállt, elköszönt és tovább ballagott a múltból a jelenbe a jelenből a múltba.

*

Amikor először jártam itt, a tavasz bontogatta a szárnyait, most pedig az ősz bólogat be a télbe és szürke ködfátyol lepi el a hegyoldalakat. Nyirkos lett a levegő és a fák mogorván suttognak egymásnak, mert fáznak a hosszú éjszakákban. Reggelenként dér lepi el a legelőket és az erdőben koppanva hullik le a tölgyfa makkja az őszi avarra. A Nap tüze is elszenderedett és az ősz fanyar illata is itt van már a levegőben. A hegy sűrűjében megszólalnak a szarvasbikák és bőgésük felidézi az őstermészet hívó szavát. Én is elindultam. Lassan bandukoltam és éreztem, hogy magam mögött hagyok két gyönyörű világot: a magyar ember múltját, és jövőjét.

Győrújfalu. 2014. szeptember.21.

7/7

Édesapám mesélt nekem egy csodálatos szép kis faluról, amikor még gyermek voltam és idősebb koromban én is ellátogattam a mesék völgyébe

Recommend Documents