E-lménynapló Erdély A székelykapuk árnyékában (2016.09.12. – 2016.09.16.)
Készítették: a DSZC Irinyi János Szakgimnáziumának és Szakközépiskolájának tanulói
Kedves Naplóm, Szeretnénk egy kicsit részletesebben bemutatni, hogy milyen volt az erdélyi kirándulásunk, amelyre már nyár óta vártunk, amikor is megtudtuk, hogy újra sikerrel pályázott az iskolánk a Határtalanul projektre és alig kezdődik el az iskola, mi máris kirándulással indítjuk a tanévet. A tavalyi felvidéki három napos kiránduláshoz képest idén Erdélybe megyünk és öt napra. Kezdjük is az elején. 2016. szeptember 12-ét írunk, hajnali 5 óra 56 perc. Már a buszon ülünk és várjuk, hogy a hiányzó emberek is befussanak, hogy időben elindulhassunk Erdély csodaszép tájait felfedezni. Tudjuk, hogy hosszú út áll előttünk, a buszon a szüleink által készített szendvicseket majszoljuk, amikor befutnak a késők is. Igaz, hogy nem oly sokat, de azért késtek, és annak, aki már tűkön ül és indulásra kész, ez is soknak tűnik. Tanárnő rutinosan, még indulás előtt egy gyors körkérdést tett fel, mely szerint mindenkinek a buszon van-e a személyigazolványa és nem a határon kell majd a csomagtérben a poggyászból kikotorászni. Csodával határos módon mindannyiunknak a pénztárcájában voltak az iratai, úgyhogy pár perccel 6 óra után már robogott velünk a busz. Még egy gyors integetés a szülőknek, egy pusziküldés az ablaküvegen keresztül, de képzeletben már mindannyian a távoli, számunkra idegen környezetben érezzük magunkat. Utunk során keresztülmentünk Bánffyhunyadon, amely települést többen is ismertük a hírekből és olvastunk már róla az interneten.
Itt találhatóak azok az óriás cigány pagodák, amelyek a palotával egyenértékűek. Ezek közül alig van olyan, amelyik be lenne fejezve. Akadt olyan is, amelyiknek a kerítése aranyozott oroszlánokkal volt díszítve. Nagyon érdekes látvány volt. A buszon a lányok pont azt beszélgették, hogy ilyen nagy „házban” elég lehet ablakot mosni vagy takarítani, de teljesen jogos a felvetés. Sok-sok óra és megtett kilométer után az első nagyobb megállónk a Tordaihasadék volt.
Ez körülbelül 2 órás túra volt. Nem volt különösebben megerőltető, nem voltak benne nagy szintkülönbségek, inkább köves úton kellett haladni. Azok, akik voltak a felvidéki Szádelőivölgyben túrázni, egész könnyűnek találták. Volt egy pár olyan része magának a túrának, amely nehezebben kivitelezhető, de olyankor Barna bá, a tesitanárunk átsegített minket a holtponton és a „szakadékokon”. A túra felénél járhattunk, amikor arra lettünk figyelmesek, hogy emberek állnak egy nagyobb mohával fedett sziklaterület mellett és kezükből friss forrásvizet isznak. Nagyon kis cseppekben csordogált a víz a mohákon keresztül, úgyhogy hiába próbálkoztak többen is a kis üvegüket megtölteni, nagyon hamar feladták. A túra után tovább indultunk a sóbánya felé. Miközben Andi néni megvette a jegyeket, Márkót megcsípte egy darázs. Mielőtt elindultunk volna, az idegenvezető hölgy még kalciumot hozott Márkónak. Ezek után megindultunk a bányába, ahová 107 darab lépcsőfokon lehetett lejutni. Ahogy egyre lejjebb kerültünk, annál hidegebb lett és úgy kezdtük el magunkra kapkodni a ruháinkat. Az idegenvezető hölgy még az elején leszögezte, hogy meg ne nyaljuk a falat, mert majd lesz olyan helye a bányának, ahol megkóstolható a só.
Az egész bányát bejártuk, 26 emelettel a föld felszíne alatt még egy olyan bányató is elhelyezkedett, ahol csónakázni is lehetett. A visszhangok termét is kipróbáltunk, elég érdekes élményt nyújtott. A bányából, ahogy kijöttünk, indultunk is tovább, hogy a szállásra még időben megérkezzünk. Útközben megállították a buszt. A rendőr úr illedelmesen és kedvesen románul közölte velünk, hogy mi miért nem beszélünk románul, ha ő tud magyarul. Egész sok időt eltöltöttek az ellenőrzéssel, addig mi türelmesen várakoztunk a buszon. Arról beszélgettünk, hogy milyen érdekes, ahogy minden nagyobb városban, településen egy óriási román zászló áll a központban, amellett szorosan pedig egy Romulus Remus szobor. Az ellenőrzés után még röpke 300 kilométer volt hátra, hogy a végleges célunkat elérjük, vagyis megérkezzünk a partneriskolába Csíkdánfalvára, majd a szállásunkra, Madéfalvára. Csíkdánfalvára érkezés után megismerkedtünk vendéglátóinkkal, akik nagyon kedvesen fogadtak bennünket, megvendégeltek a hosszú út után, megkóstolhattuk a nevezetes házi készítésű erdélyi kürtőskalácsot. Megtekintettük az iskolát, megnéztük a kiállításokat, képet kaptunk az intézmény profiljáról, lehetőségeiről és mindennapos problémáiról is. Mi is bemutatkoztunk a tanulók aktív közreműködésével. Megbeszéltük a következő napok programjait.
Este érkeztünk a szállásra, kipakoltunk, megvacsoráztunk és a pár száz
kilométeres buszút után könnyen sikerült álomba szenderülnünk. Nagyon elfáradtunk, de vártuk a további programokat.
Másnap reggeli után sorakoztunk a busznál és indultunk az aznapi látnivalók megtekintésére és természetesen a következő túrára. A Gyilkos-tavat Barna bá vezetésével körbesétáltuk és hitetlenkedve hallgattuk, ahogy Andi és Éva néni arról mesélt nekünk, hogy 1837-ben keletkezett egy közeli hegyről lecsúszó törmelék következtében. Még látni, ahogy ágaskodnak kifelé a fatörzsek a tóból.
A Gyilkos-tó körbesétálása után egy közel 5 kilométeres sétánk következett a Békásszorosban, de hogy bírjuk ezt a sok gyaloglást, közben megebédeltünk. Többen voltunk, akik kísérletező kedvvel érkeztünk meg a büfésorra és kipróbáltuk a miccset és a puliszkát is, de voltak, akik megmaradtak a hazai ízeknél és grillezett csirkemellet ettek hasábburgonyával. Amikor éhes az ember, nem biztos, hogy a legjobb döntés az új dolgokat kipróbálni, nemhogy éhen marad az illető. A Békás-szoros szurdokvölgy Hargita megyében, amelyet védetté nyilvánítottak. Maga a séta, amelyet a Békás-szorosban tettünk meg a Békás-patak mentén nem volt egyszerű és itt most nem a meredekségre vagy a hosszra gondolunk. A Békásszorosban nagyon lassan, egyesével, libasorban lehetett csak haladni, mert nincs túraútvonal, hisz a szoros egy autóutat ölel fel és az út szélén gyalogoltunk több mint 40-en.
Nagyon oda kellett figyelnünk nekünk is, de az autósoknak talán megjobban, mivel ott mindig rengeteg a turista, akik el-elcsodálkoznak a táj szépségein vagy éppen fotózzák a természetet és nem figyelnek oda. Két buszsofőrünk volt, akik váltva vezettek. Az idősebb mögött már nagyon sok megtett kilométer lehet, mert Karcfalván a kis, pici utcákon olyan manővereket hajtott végre, hogy a helybeliek is csak bámultak és a sikeres akciók után elismerően bólogattak és természetesen integettek. Azt eddig el is felejtettük leírni, hogy minden erdélyi magyar tárt karokkal integetett nekünk, amikor meglátták a busznak a rendszámát és beazonosították, hogy honnan érkeztünk. Átmentünk Csíkdanfalvára, ahol található egy gyógyfürdő, amelynek csak a helyszínen tudtuk meg a nevét. Vendéglátóink szerint állítólag azért kapta a Dugásfürdő nevet, mert el szerették volna rejteni az emberek elől a gyógyvize
miatt. Mivel szeptember közepe van, nem számoltunk azzal, hogy strandolási lehetőségünk lesz.
Voltak, akik nem voltak ilyen bevállalósak, de azért a fényképeket ezerrel gyártották a vagányabbakról, hogy ezzel is részesei legyenek az élménynek. A vendéglátóink nemcsak strandolási lehetőséget kínáltak számunkra, hanem áfonyaszörpöt és kürtöskalácsot is kóstoltattak velünk. Több kosárban többféle ízesítésű kürtöskalács volt, amelyet negyvenen képtelenek voltunk megenni, így szorgos kezeikkel becsomagolták és elküldték, hogy az úton még jól jöhet, ha nassolhatnékunk támadna. Innen már vissza kellett mennünk a szállásra, mert kezdett beesteledni is, de a legfőbb oka az volt, hogy azok, akik fürdőztek, meg ne fázzanak és vegyenek száraz ruhát. Szállásra érkezésünk után megvacsoráztunk, majd éjfélkor bekövetkezett a lámpaoltás. A kísérő tanárok még ügyeltek, amikor arra lettek figyelmesek, hogy hajnali 2 óra magasságában valaki elindult a szobájából. Amint már írtunk róla korábban, az egyik csoporttársunkat, Márkót megcsípte egy székely darázs még az első napon. Semmi nem segített, se a kalcium, se az ecetes borogatás, a keze viszont egyre nagyobbra duzzadt. Állítja, hogy nem allergiás a darázscsípésre, de nem játék a csípés, úgyhogy Andi néni és egy másik diák bementek vele az ügyeletre. Itt is akadt viszont egy kis bökkenő, mert Madéfalván nincs kórház, nincs orvos és Csíkszeredába kellett valahogy
bejutni. A szálláson volt egy férfi, aki felajánlotta, hogy nagyon szívesen elviszi őket. Utólagosan derült ki, hogy ez a kedves ember Madéfalva polgármestere volt. Harmadnap nagyon ködös reggelre ébredtünk.
Egy kiadós reggeli után a sokak által ismert zarándokhely, Csíksomlyó felé vettük az irányt. Első körben megnéztük a templomot, majd a 14 stációból álló Csíksomlyót is megmásztuk. Csúszós és meredek volt a felfelé vezető út. Elképzelni is lehetetlen sokunk számára, hogy a búcsú idején az idős nénik és bácsik hogy tudják megmászni ezt a kifejezetten meredeknek mondható kegyhelyet. Amikor erre gondoltunk, vagy éppen erről folyt a nagy beszélgetés, mindig igyekeztünk erőt venni magunkon és újra energiától duzzadva elindultunk, de sajnos sok esetben a lelkesedés csak a következő stációig volt elegendő. Amikor végül mindenkinek sikerült épségben és egészségben megérkeznie, kicsit megpihentünk, majd a sípálya mentén
elindultunk lefelé. Pazar kilátás nyílott Csíksomlyóra. A reggeli kiadós bemelegítő torna után Szejkefürdő felé vettük az irányt. Ott Orbán Balázs székelykapuit tekintettük meg.
Sajnos nagyon sok székelykapu elég rossz állapotban van, de azt mondják, hogy nem lehet őket felújítani. Vagyis Magyarországnak nincs hozzá joga, a románokat meg nem érdekli. Bízunk azért benne, hogy nem fog tönkremenni egyhamar, mert minden egyes székelykapu külön történettel és történelemmel rendelkezik mindazonáltal, hogy gyönyörű kézimunka. Onnan a Tamási Áron Emlékházat mentünk el megnézni, amely Farkaslakán található. Nem időztünk sokat ott, mert még sok látnivalónk akadt erre a napra. Kis idő elteltével újra a buszon voltunk és Korond felé tartottunk. Korond arról híres, hogy az egész falu egy nagy népművészeti vásár. Minden családi ház előtt egy kézműves sátor található, ahol kézzel készített portékáikat árulják a helybeliek. Ilyen többek között a hímzett felső, a szőnyegek, a porcelán vagy éppen az áfonyapálinka, amit többen is vittünk a szüleinknek ajándékba.
Korondról a parajdi sóbányába mentünk. Teljesen más volt, mint a tordai sóbánya. A parajdi sóbányában boltok találhatóak, kalandpark, sőt még egy kis templom is helyet kapott a bánya falain belül. A bányába egy busz vitt le minket. Utána még volt némi szabad időnk Parajdon, ahol sóból készült szuveníreket vásároltunk. Nagyon jól éreztük magukat a bányában, meglepett minket, mennyi lehetőség van a szabadidő eltöltésére a föld alatt, játszótér, hinták, akadálypálya vár a látogatókra. Volt azonban olyan tanuló is, akit nyomasztott a bezártság érzése, inkább a szabadba kívánkozott. Sajnos estére többen lebetegedtünk és belázasodtunk, így a kísérő tanárok azzal töltötték az estét, hogy a betegeket ápolják. Szerencsére a tanárok előrelátóak voltak, hoztak hőmérőt és elegendő gyógyszert, így mindenkinek jutott lázcsillapító.
A negyedik napon mentünk Marosfőre. Ahogy a falu felé vettük az irányt, az úton egy medve vágott keresztül előttünk. Annyira elhűltünk, hogy egy élő, igazi medve szaladgál az autóúton, hogy csak egyikünknek sikerült lefotóznia, többen annyira meglepődtünk, hogy eszünkbe sem jutott, hogy fényképet készítsünk róla, de az élmény leírhatatlan volt. Amíg meg nem érkeztünk a túraútvonal kiindulópontjához, mindenki csak a medvéről tudott beszélni.
A hegynél egy olyan kilátás tárult elénk, mintha a felhők fölött vagy legalábbis között járnánk. Egy elég nehéz túra volt, többen nagyon nehezen bírták, szenvedtek, de hazaérve már mindenkit a büszkeség töltött el, hogy megcsinálta és nem hagyta ki. Fontos, hogy kinek mennyi akaratereje van az edzettsége mellett.
Zsóka néni, az iskolapszichológus is mintha kezdett volna újra lebetegedni, úgyhogy ő ezen a napon ott maradt a szálláson pár diákkal, akiknek magas lázuk volt, hánytak, vagy éppen nem érezték a legtökéletesebben magukat. Félő, hogy valaki otthonról hozott egy vírust, amit sikeresen átadott sok embernek. A túra után elmentünk a csíkdanfalvai iskolába, ahol jobbnál jobb programmal vártak minket. Tanultunk székely táncokat, bográcsoztunk, kézilabdáztunk és fociztunk. Nagyon kedvesek voltak és tényleg látszott rajtuk, hogy szívvel-lélekkel készültek a fogadásunkra. Este a szálláson egy nagyszabású fogadás volt, mert másnap kezdődött a Hagymafesztivál Madéfalván. Ki szerettünk volna menni a szállásra érkezésünk után szétnézni a fesztiválon, de sajnálattal vettük tudomásul, hogy csak pénteken este kezdődnek a szabadtéri programok. Majd legközelebb már tudjuk, hogy mikor kell menni.
Utolsó napon, pénteken Fehéregyháza volt a célunk, hogy megtekintsük a Petőfi Sándor Emlékmúzeumot. Illetve még Csíkkarcfalván néztük meg az erdőtemplomot, ilyet nem láthatunk Magyarországon.
És végezetül még annyit szeretnék megemlíteni, ami feltűnt már az elején is, hogy bár nem ismert mindenki mindenkit, de készségesen segítettük egymást. Amikor valaki elfáradt, motiválta őt a másik, bátorította, hogy menni fog, vagy éppen felajánlotta számára, hogy viszi a táskáját, ha az a másiknak könnyebbség. Ha valaki rosszul volt a szerpentines úton, nem kinevettük a másikat, hanem rögtön segítséget kértünk, ha éppen mi nem tudtunk segíteni. Az idősebbek tanították a kisebbeket, közösen énekeltük át az egész buszutat és az egész ezerpárszáz kilométeres utunk során nem volt közöttünk veszekedés vagy éppen hangos szóváltás. Örülök, hogy ilyen iskolában ilyen diákok között szocializálódok és tanulok. A végére pedig a Gyilkos-tóról tennék be egy képet. Azt hiszem, a táj szépségeit a fotók sem tudják úgy visszaadni, mint amilyenek élőben voltak. Köszönjük, hogy részesei lehettünk ennek a csodás élménynek.
