ÜDVÖZÖLLEK, KEDVES OLVASÓM!

AJÁNLÁS Mindazoknak, akik gyerekként, szülőként, nagyszülőként sokat tévednek-hibáznak, mégis (mindig) talpra állnak. Mert örömben, bajban, fájdalomban – sikerben, kudarcban, feltápászkodásban – társuk marad: a szeretet!

KONYV_NLVKI_SZVAR_001-032.indd 4

28.10.2011 12:58:18

I. FEJEZET

ÜDVÖZÖLLEK, KEDVES OLVASÓM! Amelyben szerzőnk köszönti az olvasóit. Azokat, akik családban élnek, családra vágynak, vagy egyáltalán nem vágynak, de előbb-utóbb belekerülnek…

Úgy képzelem a jól működő családot, mint az erős várat. Gyönyörű bástyákkal, tornyokkal, színes ablakokkal, vidáman lengedező zászlókkal és (persze) ijesztően mély árkokkal, levegőtlen pincékkel, sötét-titkos járatokkal. Utóbbiak nélkül nincs vár, gondok, viták, keserű pillanatok nélkül nincsen családi együttlét. Ám, ha a kötőanyag a szeretet, akkor e véges élet legkeservesebb pillanatait is át tudjuk vészelni. Igenis túléljük a gyerekeink gyakorta kibírhatatlan kamaszkorát, túléljük a különbözőségünkből adódó súrlódásokat, vitákat és veszekedéseket, fel tudjuk dolgozni az anyagi gondjainkat anélkül, hogy belerokkannánk. Szóval együtt erősebben és magabiztosabban lavírozunk a csapdák, gödrök, tragédiák útvesztőiben. Sőt, eközben rengeteg örömet is szerezhetünk egymásnak! Mert micsoda gyönyörűség, amikor két fiatal ország-világ előtt vállalja egymást, és kimondják az igent (hogy boldogítót-e, az csak később derül ki…), és micsoda gyönyörűség egy új élet érkezése! Milyen meghatóvá és széppé tehetjük a közös ünnepeinket! És mekkora boldogság, amikor a szülő azt látja, hogy nem hajtott-dolgozott és szeretett hiába, hiszen a gyerekéből tartalmas, boldogságra képes ember lett! Igen, telis-tele van a családi élet szerelemmel, szeretettel, kis és nagy csodákkal, ám, ha elhallgatjuk a másik, a sötétebb oldalt, akkor nem mondunk igazat. Néha nagyon nehéz elviselni


28.10.2011 12:58:18

6 V. KULCSÁR ILDIKÓ

a hétköznapok testet-lelket nyomorító monotóniáját, a betegségeket, a magunk és (még inkább) a gyerekünk kudarcait, a „hivatalok packázásait”, a külvilág rúgásait és a generációk között feszülő ellentéteket. Mert bizony rogyadoznak az erős bástyák, kevésbé színesek az ablakok, és egyáltalán nem lengedeznek vidáman a zászlók, ha egy fiatal naponta tapasztalja, hogy a középkorú vagy idős szülei képtelenek őt elengedni, és felnőttkorában éppúgy akarják irányítani, mint amikor kisgyerek volt. Bizony gyengülnek a bástyák, megfakulnak az ablakok és csüggedten lógnak a zászlók, ha egy szülő azt tapasztalja, hogy a gyereke az erőfeszítései és a szeretete ellenére sem „produkálja” azt az emberi minőséget, amire nevelni akarta. Akkor sem érezzük erősnek a várunkat, ha az unokák érkezése nem erősíti, hanem gyengíti a szülő-gyerek kapcsolatot, mert a nagyszülők biztosak abban, hogy ők mindent jobban tudnak, és a mindentudásukkal megkeserítik a fiatal család életét. Akkor sem büszkélkedhetünk a várunkkal, ha a szülők a végsőkig kihasználják a nagyszülőket, rosszabb esetben még zsarolják is őket némi „unokamegvonással”… (Arról már ne is beszéljünk, amikor a számunkra legfontosabb emberben, a társunkban kell csalódnunk! Ilyenkor bizony összedől az erősnek hitt építmény, és mindkét fél új vár után néz…) Kérdezhetik persze, miért sorolok fel ennyi bajt és bánatot, ahelyett, hogy arra biztatnék mindenkit, hogy nosza, azonnal építse fel a maga várát, mert csak családban érdemes élni. Egyrészt azért, mert a munkám jóvoltából számtalan család életébe látok bele – tapasztalom az ezernyi gondot és tragédiát –, másrészt azért, mert meggyőződésem szerint a zökkenőkre, a konfliktusokra fel lehet, és fel kell készülni. Semmit nem ad az élet befektetés nélkül. Ha nem vigyázunk a társunkra, a gyerekeinkre, a kicsi és nagy családunkra, akkor minden összedől(het). Igen, a vár szépségéért, erősségéért naponta kell megküzdeni! Ápolni kell, mint a virágainkat… Persze mindennek ismeretében is biztos vagyok abban, hogy családban élni jó! Hogy a biztos hátország kivételes teljesítményekre sarkallhat min-


28.10.2011 12:58:18

SZERETETVÁR

7

ket, hogy a szeretet-kötőanyag, a mosoly, a derű és az egymáshoz tartozás érzése a legnagyobb viharokban is összetartja a várunkat. Ezt a hitet szeretném önnek átadni, kedves Olvasóm! Ezt akarom súgni-szuggerálni még akkor is, ha e könyvben a szép, mosolygós és vidám történetek mellett számtalan drámát is találhat. Hiszen csak az ostoba hollywoodi filmekben lehet szerelmes mosollyal és gond nélkül végigsuhanni az életen… A valóság más. Egyszer fenn, máskor lenn, egyszer a fény, máskor éjsötét. Lehet, hogy ettől szép?


28.10.2011 12:58:19

II. FEJEZET

CSODÁS NAGYIK? Amelyben szerzőnk elismeri, hogy a nagyszülőség az esetek döntő többségében módosult tudatállapottal jár. Az ember kezébe kapja a gyereke szerelméből született aprócska csomagot, és hirtelenjében arra gondol, hogy ilyen csoda csak vele történhet. Mert elhagyja a józan esze, és olyan fájó-gyönyörű szerelmet érez, amelyhez fogható kevés van a világon. Bár azt a lelket melengető nagyi-szülő-unoka viszonyról is el kell mondanunk, hogy humorérzék, irónia, őszinteség és elfogadó-bölcs szomorúság nélkül ez az érzelemből szőtt, érzékeny viszonyrendszer sem elviselhető.

NAGYSZÜLŐK ÜZENETRÖGZÍTŐJE Szervusztok, jelenleg nem tartózkodunk itthon, de a búgó hang után hagyjatok nekünk üzenetet. — Ha arra van szükségetek, hogy vigyázzunk a gyerekekre, nyomjátok meg a 2-es gombot! — Ha azt akarjátok, hogy adjuk kölcsön az autót, nyomjátok meg a 3-as gombot! — Ha azt akarjátok, hogy mossuk ki a szennyes ruhátokat és vasaljuk ki, nyomjátok meg a 4-es gombot! — Ha azt akarjátok, hogy a gyerekek nálunk aludjanak, nyomjátok meg az 5-ös gombot!


— Ha azt akarjátok, hogy mi menjünk értük az óvodába, nyomjátok meg a 6-os gombot! — Ha azt akarjátok, hogy süssünk valamit vasárnapra, nyomjátok meg a 7-es gombot! — Ha valamennyien nálunk akartok ebédelni vasárnap, nyomjátok meg a 8-as gombot! — Ha pénzre van szükségetek, nyomjátok meg a 9-es gombot! — Ha pedig Ön valamelyik barátunk, most beszéljen.... (forrás:internet)

28.10.2011 12:58:19

SZERETETVÁR

9

KEZDŐ NAGYMAMÁK RÉMÁLMAI… Hát, kérem szépen, idő van… Itt az ideje annak, hogy a lányom nagymamát csináljon belőlem. Őrület! Nem azért, mert én fenemód fiatal vagyok a nagymamásághoz – jelzem, egy kolléganőm épp a negyvenedik születésnapján lett nagyi –, hanem azért, mert tíz évvel ezelőtt (amikor négy kajla kamasz és az aprócska Panni mamájaként majd’ kihullott a hajam a gyerekek körüli teendőktől) úgy képzeltem, hogy a 21. században már laza és felelőtlen lesz az életem. Hiszen akkorra már a Kicsi is leérettségizik, és mi önfeledten élvezhetjük az életet a párommal. Ilyesféle álmokat kergettem tíz évvel ezelőtt, ehhez képest most itt ülök hajnali ötkor a számítógépemmel szemben, írni próbálok – mert az megnyugtat –, és idegbajosan várom, hogy megcsörrenjen a telefon. „Papírforma” szerint nem ma kell megszületnie az unokámnak, de a lányom tegnap este, hazaindulás előtt, jókedvűen odaszólt – „anyci, szerintem holnapra megérkezik…” –, majd ellibegett a tekintélyes pocakjával. Engem meg ott hagyott a gyomorgörcsömmel. Gyomorgörcs indul, éber az éjszaka… És most? Rendületlenül ülök a gépem előtt, közben az utóbbi nyolc és fél hónap eseményei zsonganak a fejemben. Haj, uramisten, hány tanácsot kaptam, és mennyit aggódtam! Hányszor jutott eszembe az a riportalanyom, aki egy liftben szült, meg a saját, gyorsnak nevezett, három szülésem! (Gyors? A fenébe! Éljétek át ti, drága doktorok!) És micsoda lelki injekciót kaptam egy fiatal, mármint nagymamának fiatal politikusnőtől egy interjú során! – Neked is lesznek rémálmaid – szögezte le. (Ahogy kimondta, bennem már alakultak is…). – Amikor megtudtam, hogy a lányom másállapotban van, éjszakákon át szültem – folytatta nevetős-komolyan –, és csatakosan ébredtem hajnalonként. Később azt álmodtam, hogy a gyerekem ikreket hoz a világra, az egyiket megtartja, a másikat a kezembe nyomja a kórházban: őt te neveld fel…! Szóval csak szívós munkával tudtam magam meggyőzni arról, hogy nem vállalhatom át a fájdalmait, nem nekem lesz gyerekem!


28.10.2011 12:58:19


És az én konzervatív párom nevelő típusú szózatai! Őnagypapasága naponta hajtogatja, hogy egy nagymama (mármint én) nem rohangál enynyit, nem kapcsolja az ötödik sebességet az Árpád hídon, nem dühöng a világ igazságtalanságán, és nem cipeli a szegény párját jelmezbálba. Inkább megtanul sütni… Mondja-mondja a magáét – komolyan, röhögve, gonoszul, szeretettel –, közben látom a szemén, hogy együttérzőn figyeli a bennem lezajló változásokat. Mert változom ám, mint minden kortársam, akiből mostanában csinálnak a gyerekei nagyszülőt! Hiszen olyan furcsagyönyörű ajándék az élettől, hogy azok, akiket nemrégiben még óvón segítettünk le a játszótéri mászókáról, most felelősségteljes szülőkké válnak (ugye, kedves ötvenes években születettek, egyetértenek velem?). És ezt a gyönyörűséges ajándékot nem vagyok hajlandó feláldozni a hiúság oltárán! De nem ám! Mire gondolok? Ó, csak arra a tanácsra, amelyet egy szépségiparban dolgozó ismerősömtől kaptam. – Meg ne írd, hogy nagymama leszel! Bolond vagy? Ma a fiatalság a divat! Amíg ilyen maradsz, és nem hízol el, letagadhatsz jó néhány évet! Nem akarok letagadni egyetlen évet sem. Haj, milyen silány erőlködés lenne! Hiszen akkor egészséges a világ, ha a különböző nemzedékek együtt élnek és dolgoznak. Én „középsősként” – így hívják a gyerekeim a még nem matuzsálemi korú, de már nem is fiatal kortársaimat – pompásan érzem magam a fiatalabb és idősebb kollégák között, az egyik barátnőm hatvanhat éves, a másik harminchat… Amúgy a Nők Lapja is attól erős és népszerű, mert minden nemzedékhez szól! Most szinte hallom, hogyan kiáltana rám a párom, az örök cenzorom, ha nem hortyogna békésen a hálószobában: ne a Nők Lapjáról írj, hanem a nagymamaságodról! Én pedig azt felelném, ha nem lenne hajnali hat, ha nem most csörömpölne a kukás a házunk előtt: nem veszed észre, hogy épp arról írok? Arról, hogy olyannak kell elfogadnunk magunkat, amilyenek vagyunk, és ha felnőnek a gyerekeink, (még inkább) mederben kell tartanunk a szeretetünket, az aggódásunkat…


28.10.2011 12:58:19

SZERETETVÁR

11

Közeledik a hét óra, ébreszteni kell a családot, de a telefon néma. Még nem akar megszületni az unokám. Este érkezik? Éjszaka? Holnap? Holnapután? Azt csak ő tudja, meg az égiek. Egyelőre az imádott kisnagylányom időt kapott az erőgyűjtésre…

MEGGONDOLTAM MAGAM! „Kedves Újságírónő, tisztelt Ildikó! Annak ellenére, hogy nagyon jól éreztem magam a beszélgetésünk alatt, és hozzájárultam ahhoz, hogy írjon rólam, azaz a cikkében felidézze, hogy számomra mit jelent majd a nagymamaság, ezúttal visszavonom az engedélyemet. Elnézését kérem, meggondoltam magam! Nem azért, mert nem bízom önben, hanem azért, mert olyan világban élünk, amelyben ostoba lennék, ha felvállalnám a családi státuszomat. Mint elmeséltem, én egy meglehetősen nagy cég csúcsvezetőségének vagyok a tagja. Sok a férfi munkatársam, a beosztottaim többsége fiatal, harmincas nő. A férfiak a tőlük megszokott magabiztossággal végzik a munkájukat, a fiatal kolléganőim pedig megbecsülik a beosztásukat és a hazai viszonylatban jónak számító jövedelmüket. Utóbbiak többsége egyedülálló – néhányan együtt élnek a barátjukkal –, és csak két közvetlen kolléganőmnek van férje. De gyerekre ők sem mertek még vállalkozni, mert pontosan tudják, hogy a kismamák helyzete-megbecsülése hagy még kívánnivalót maga után… Ugye, finoman fogalmaztam? Ebben a csapatban töltök be vezető szerepet én, a magam ötvenhét évével. A korommal semmi gondom – ön is mondta, hogy ötvennek sem látszom –, de azt, hogy a lányom három hónap múlva nagymamát csinál belőlem, senkinek sem meséltem el. Tudják a legközvetlenebb barátaim, de nem tudják a kollégáim… Mondja, kedves Ildikó, minek csinálnék reklámot annak, hogy beléptem az öreg nők csapatába? Hiszen az életmódom egy fiatal üzletasszonyé. Rengeteget utazom, sokat tárgyalok a külföldi partnereinkkel, nagy felelősség van rajtam, és szeretem a munkámat.


28.10.2011 12:58:20


Kedves Ildikó, nálunk – egyelőre – nem túl jó nőnek lenni, és még kevésbé jó idősödő nőként élni a hétköznapokat. Nem érzem magam idősödő nőnek, de azért tudatosan figyelem a kortársaimat. Néhányan szigorú cezúrát tesznek a hivatalos és a magánéletük közé. Róluk általában semmit sem tudnak a kollégáik, legfeljebb azt, hogy munkabírók, határozottak és versenyképesek a férfiakkal. Mások több kilónyi unokafotóval kínozzák a környezetüket – közülük jó néhányan elhagyják magukat, keveset törődnek a külsejükkel –, és alig várják, hogy nyugdíjba menjenek. Ők biztosan megtalálják majd az örömüket az unokakényeztetésben, a háztartásban meg a család összetartásában. Csakhogy ezek a kortársaim általában együtt élnek a férjükkel! Egyesek jól. Egy barátnőm még ma is szerelmes a férjébe – és viszont. Ők összekapaszkodnak a bajban, és mindenben segítik egymást. Van ilyen… Én viszont nagyon korán mentem férjhez először, csakhogy az első férjem, aki a lányom és a fiam édesapja, meghalt autóbalesetben. A második férjem elhagyott egy nálam tíz évvel fiatalabb nő kedvéért. Túléltem. Szerencsére ma jó nekem az élettársam mellett, aki a változatosság kedvéért nyolc évvel fiatalabb nálam. Nem okoz gondot a korkülönbség, szeret, becsül, rendes társam, mégsem akarok függni tőle. Mi az én döntésem alapján élünk külön kasszán, hiszen nekem sok a kötelezettségem. Nem is akarok vele összeházasodni, mert akkor csak cirkusz lenne a kedvesem, a lányom meg a fiam között a halálom után. Jó nekünk így, ebben a laza szimbiózisban… Én nemcsak azért dolgozom keményen, mert szeretem a pénzt, hanem azért is, mert segítenem kell a harmincöt éves lányomat – a kedves, ám tutyimutyi férjével együtt – meg a külföldön tanuló öccsét. És azt már felsorolni sem tudom, mennyi pénzt költöttem el a leendő unokámra! Én fizettem a lakásfestést – természetesen a lakást is tőlem kapta a lányom –, gyerekágy, kelengye, babakocsi… Arról már ne is beszéljek, hogy hál’ istennek él az édesanyám, hetvennyolc éves! Ő sem lenne ilyen jó karban, ha nem gondoskodnék róla… Azt sem hallgatom el ön előtt, hogy eközben


28.10.2011 12:58:20

SZERETETVÁR

13

megpróbálok félretenni, mert akkor sem akarok majd másoktól függni, ha tényleg megöregszem… Mindennek ismeretében remélem, megérti, hogy felülbíráltam a korábbi álláspontomat, és nem kívánok az unokaimádó, meghatott nagymamák csapatába állni. Bár az önnel folytatott beszélgetésem során úgy gondoltam, hogy érzelmileg életem legszebb korszaka következik… De a reggel józan fényében rájöttem, hogy nem vállalhatom a nyilvánosságot, mert sokáig kell még sok pénzt keresnem. A kollégáim azt gondolják a nagymamákról, hogy kerek, kiskontyos, otthonkás nénikék… Nem lehetek néni ebben a beosztásban! Kedves Ildikó! Némileg megismertem önt a beszélgetésünkkor, tehát valószínűnek tartom, hogy a soraimat olvasva sajnál engem. Nem kell! Igaz, hogy néha nagyon fáradt vagyok, és szívesen elereszteném magam egy időre, de közben tudom, hogy nem tehetem. Én régen megtanultam, hogy a boldoguláshoz férfi-módra kell élnem és döntenem. Megszoktam, beletörtem a szerepembe, jó nekem így. Az sincs kizárva, hogy halálra unnám magam, ha az unokám születése után eljátszhatnám a hagyományos nagymama szerepét. De annak azért nagyon örülök, hogy a lányom fiút fog szülni. Mert ebben a férfivilágban nekik igenis könnyebb. Sokkal könnyebb! (Kedves Ildikó, gondolom, ön is tudja, hogy a sorsom nem egyedi. Számtalan kortársam él hozzám hasonlóan. Tehát, ha a nevem nem írja le és az ismerőseim nem ismernek rám, akkor magára bízom a történetemet…)”

BOLOND EZ A SÁRI… Körülnézett a konyhában, és súlyosat sóhajtott. Uramisten, mi van itt? Eszébe jutott, hogy másnap nehéz értekezlet vár rá, mégis tudta, hogy neki fog állni a mosogatásnak most, vasárnap este, különben szörnyű lesz a reggele… – Hülye vagy – mondogatták a barátnői már évekkel ezelőtt –, miért nem


28.10.2011 12:58:20

ÜDVÖZÖLLEK, KEDVES OLVASÓM!

Recommend Documents