Dr. Stanislaus Hinterstoisser írása (1. rész)

Magyar H. P. Lovecraft Portál - hplovecraft.hu

Dr. Stanislaus Hinterstoisser írása (1. rész) Szerző: Dr. Stanislaus Hinterstoisser • Dátum: 2005-03-30

Az elhunyt August Derleth, aki Lovecrafttal szoros barátságban állt és ugyanakkor a kiadója is volt, mesélte nekem egyszer, hogy gyakran kapott olyan olvasói leveleket, amelyek azt kérdezték, hogy tényleg HPL birtokában van-e az őrült arab Abdul Alhazred által írt Al Azif vagy Necronomicon, és hogy ez a könyv megtekinthető-e a Miskatonici Egyetemi Könyvtárban. Derlethnek mindig ugyanazt a választ kellett adnia: bár a Lovecraft által említett könyvek és a grimoire-ok közül sok autentikus, azonban a Necronomicon az ő találmánya. Amikor egyszer Derleth magánkönyvtárában, az Arkham House-ban ültünk, amely nem messze található Sauk Citytől Wisconsinban, és egy üveg jófajta kaliforniai vörösbort ittunk, megkérdeztem a házigazdámtól, hogy elhiszi-e, hogy Lovecraft Al Azifja valamelyik ismert mágikus szövegen alapul. "Mágikus szövegen biztos nem" - mondta Derleth. - "Úgy tudom Lovecraftot egy Astronomica című római vers inspirálta - tudja ő ugyanis lelkes asztronómus volt." Ezt nem tudtam; az ő történetein kívül ugyanis csak nagyon keveset tudtam Lovecraftról. Csak 1975-ben találtam a Sprague de Campsban, a Lovecraft-életrajzban utalást a római költő, Manilius Astronomicájára. Aztán amikor újból találkoztam Derleth-tel, akkor éppen egy paranormális dolgokkal foglalkozó könyv előkészületeit végeztem (később Az okkult címmel jelent meg). Eléggé elmélyültem ebben a témában és megpróbáltam a következő műveket feldolgozni: Francis Barrett: A mágus; A. E. Waite: A szertartásos mágia; és Nicholas Remigius: Démonolatriája. Valamennyit nehezen érthetőnek és rendkívül zavarónak találtam. Ekkor azonban feltűnt a nyelvi hasonlóság Lovecraft Al Azif idézetei és ezen bizonytalan irodalmi műfaj más művei között. A következő példa Remigiustól származik, és a születés témáját mint a démonokkal történő coitus eredményét tárgyalja: „Ellenben nehezen érthető az a félelmet keltő fújtatás, amelyet az újszülöttek a szokásos sírás helyett csinálnak, valamint a fejet előrehajtó járásmódjuk és az, ahogyan a titkos helyeket felkeresik... Itt be kell ismernünk hogy ez a démonok műve, ... és az anyákba vagy meg nem született magzataikba benyomulna!, hogy olyan erőket kölcsönözzenek nekik, amelyek természetfeletti eredetűek.” (Demonolatry (1595), fordította E. A. Aschwin, London, 1930, 26. oldal). Ezek a szavak nagyon emlékeztetnek Lovecraft félig emberszerű teremtményeire az "Arkham túloldali dombjaiból". A nevezett könyveken kívül olvastam Aleister Crowley műveit is, amelyeket Roger Staples barátom a Michigani Egyetemen gyűjtött össze, és olyan megdöbbentő párhuzamokra bukkantam, hogy mindig azt kérdezgettem magamtól, vajon Lovecraft és Crowley ismerhették-e egymást. Derleth biztos volt benne, hogy sosem találkoztak; kételkedett abban is, hogy Lovecraft valaha is hallott a "Nagy Bestiáról". Még ha ez is a helyzet, Derleth véleménye szerint Lovecraft Crowleyt sarlatánnak és pozőrnek tartaná. Bármilyen furcsán is hangzik, azonban Lovecraft filozófiája tisztán tudományos és materialisztikus természetű. Bár a materializmust kommerciális szempontból elutasítja – a pénz és a siker amerikai fajtáját – nagyon büszke volt arra, hogy a XVIII. századi racionalisták utódjának tekintheti magát. A kémia és az asztronómia voltak a vesszőparipái a diákévei alatt, és tinédzserként írt is egy hasábnyi cikket az asztronómiáról a helyi újságban. Az akkori találgatásoknak a Mars mesterséges csatornáiról, melyeket Lowell professzor hozott fel, érdekelniük kellett volna a fiatal Lovecraftot; ő azonban csak képzelt dolognak tartotta ezeket. Ugyanez volt a véleménye a spirituális gondolkodásról is és a következőket írta egy levélben Frank Belknap Longnak 1929 februárjában; "Még egy szó a spiritiszták ezen bolond kísérletéről: azért érvelnek, hogy a nem-szilárd... anyagtermészet, amint azt a minap (az atomfizikában) alátámasztották, bizonyíték a mitikus 'lelkianyag' vagy az 'ektoplazma' létezésére, de a halhatatlanság fogalma kevésbé abszurd módon igazolja, mint azt korábban tette."

1/9. oldal


A levél további részében Lovecraft arról ír, hogy egyedül az a tény, hogy az anyag elektromos töltésű részecskékből áll, egyáltalán nem bizonyítja azt, hogy spirituális természetű lenne. Lovecraft nézetei Derleth véleménye szerint inkább kortársa, Charles Forrthoz hasonlít. Annak az embernek a véleményéhez, aki újságcikkeket gyűjtött az olyan érdekes eseményekről és jelenségekről, mint például a békaeső. Forrthoz hasonlóan Lovecraft is úgy vélte, hogy korának tudományón határai túl szűkek. Lovecraft nagyon csodálta Fort Az átkozottak könyve című művét, Derleth azonban azt állította, hogy sosem találkoztak vagy leveleztek egymással. (Sprague de Camp nem olyan biztos ebben; lehetségesnek tartja, hogy Lovecraftnak egyik New York-i látogatása során vagy amíg a városban élt, Charles Fortot bemutatták.) Derleth egyértelműen többet tudott Lovecraftról, mint én, és ezért bár kelletlenül, de feladtam azt a gyanúmat, hogy Lovecraft mitológiája a nyugati mágia ismeretén alapul – ezt a gyanúmat eredetileg Az okkult című könyvemben szerettem volna az olvasók elé tárni. Azonban néhány évvel később ismét erre a témára bukkantam, amikor Louis Pauwels és Jacques Bergier a harmadik évezredről szóló művének angol nyelvű kiadását olvastam. Ez a könyv lényegében Fort állításainak továbbvitele, mely szerint a tudomány látásmódja túl szűk látókörű, ezt bizonyítják az UFOirodalom, a PSI-kutatások és a határtudományok. A könyv szerzői azonban azt az érdekes elméletet is megosztják velünk, hogy bizonyos fantáziadús írók, mint például Lovecraft és Machen, képesek voltak arra, hogy olyan dolgokat eszeljenek ki, amelyek később igaznak és autentikusnak mutatkozhatnak. Arthur Machen egyszer ezt írta francia fordítójának, Touletnak: "Amikor a Pánt és a Fehér Port írtam, nem gondoltam arra, hogy az olyan különös dolgok, amelyeket történeteimben leírok, a valóságban is megtörténhetnek. Azóta azonban azt kellett észrevennem, hogy a véleményem ezekről a dolgokról alapvetően megváltozott... Ettől kezdve meg vagyok győződve arról, hogy ezen a világon semmi sem lehetetlen." Ez a passzus azért fontos, mert megtalálható benne az a két történet, amelyeken Lovecraft a leginkább csodálkozott. A Fehér Por története akár Lovecraft tollából is származhatna. Egy férfiról szól, aki véletlenül lenyel egy rejtélyes anyagot, amelyet egykoron boszorkányok használtak az átváltozásokhoz. A történet végén egy „sötét és oszló masszává változik, amely már rothad és bomlik, sem folyékony, sem szilárd, azonban szemeink előtt folyik szét... És ezen massza közepén két világító pontot látunk, amelyek úgy néznek ki, mint a szemek. (Lovecraft ezt rövidítés nélkül idézi a Természetfeletti rémségek az irodalomban című írásában.) Machen életrajzával foglalkozott Aidan Reynolds és William V Charlton, és azt írják, hogy francia fordítója, Toulet külön azért elutazott Londonba, hogy a mester nagy titkairól személyesen is meggyőződjön. Azonban erről a találkozásról sajnos nincs írásos feljegyzés. Emiatt a háttér miatt érdemes A Nagy Pán isten történetét újra elolvasni, amely egy panteisztikus gondolkodó orvosról szól, aki úgy véli, hogy a természet csak egy fátyol, amely a szellem csodás világát rejti. Meg van győződve arról, hogy megtalálta a módját annak, hogy ezt a misztikus változatot agyműtét segítségével egy emberbe ültesse. „A régiek ... Pán víziójának nevezték." Egy lányon hajtja végre ezt a műveletet, aki azonban megőrül. „Pán víziója" túl félelmetesnek tűnik ahhoz, hogy az emberi értelem el tudná viselni. Az őrült lány a hegyekben bolyong, ahol egy különös lénnyel közösül. Egy gyermeket hoz a világra, aki olyan varázslatosan szép, mint amennyire gonosz... Érdekes, hogy Machen William Wordsworth természetmiszticizmusát a történetében még borúsabbá alakítja. A történet arra emlékeztet, hogy a „pánik" szót közvetlenül a „Pán"-ból származtatjuk. Úgy tűnik, Machen itt is azt akarja közölni Toulet-tol, hogy a Nagy Pán Isten látomás több igazságot tartalmaz annál, mint amennyit akkor gondolt, amikor írta. Természetesen az is lehet, hogy Machen csak túloz, vagy francia csodálója hazugságokat talált ki. Azonban őszinte embernek ismerték. Vette a fáradtságot, hogy részletezze: „élményeim egyikének sincs semmiféle, semmilyen természetű kapcsolata az olyan szélhámoskodásokkal, mint a spiritizmus." – amely úgy tűnik, kizárja annak a lehetőségét, hogy egy szellemet látott. Pauwels és Bergier hajlamosak voltak úgy vélni, hogy a válasz erre a kérdésre Machen Golden Dawn tagságában rejlik, egy mágikus rendben, amelyet McGregor Mathers alapított. Ez a feltételezés valószínűleg csak részben igaz. Machen életrajzának, a Things Near and Farnak a kilencedik fejezetében olyan eseményeket ír le, amelyek a Golden Dawnba lépése előtt történtek. 1899-ben, amikor még Gray's Innben lakott, hirtelen azt érezte, hogy írói ötletei kifogyóban vannak. Ugyanakkor rengeteget hallucinált. Így például egyszer a Roseberry Avenue-n sétálva úgy érezte, mintha lebegne és a járda valamilyen párnává voltozna. Egyik este – írja Machen – szobájának fala 2/9. oldal


természetellenes módon lett megvilágítva és úgy tűnt, mintha az egész szoba megolvadt volna, majd aztán ismét megszilárdult. Ezek a különleges élmények olyan folyamatok eredményei voltak, amelyek nem valósultak meg. Mindabból, amit mondott, az derül ki, hogy mély depresszióban volt, a „lelki horror" állapotában, „amikor hirtelen egy 'belső hang' mondott nekem valamit, és anélkül, hogy gondolkodtam volna arról, hogy mit hallottam arról a 'folyamatról', amelyet elképzeltem és a következmények valós ismerete nélkül, azt tettem, amit tennem kellett..." Ezen a ponton egy ellentmondásba ütközünk. Egy későbbi levélben Machen azt állítja, hogy a „belső hangnál" hipnózisról volt szó. A Things Near and Farban úgy tűnik, ismét tagadja: „Nem tudtam magam hipnotizálni vagy 'magnetizálni' ... vagy 'megbabonázni', mivel előtte nem hallottam ezekről ..." Machen talán azt akarja mondani, hogy az eredménynek semmi köze az önámításhoz vagy az illúziókhoz. Épp annak volt az ideje, hogy úgy tűnjön, a szoba fala eltűnik, és úgy érezte, hogy „valami, nem tudom mi, ezáltal épp alapjaiban rendült meg. Félt, hogy közel a halál, azonban ez az érzés ismét elszállt, és ehhez kapcsolódóan egy „leírhatatlan lelki békét", egy „eksztatikus örömöt" érzett, amely aztán napokig tartott. – Tehát nem félelmi látomások, nem gonosz entitások látomásai támadták meg; ez csak az arról történő megbizonyosodás volt, hogy az anyagi világ fátyolként nyilvánul meg a mély valóság előtt. Machen szólt erről történeteiben, azonban nem hitt benne; most azonban érezte, hogy korábbi történeteinek természetfeletti látomásai alapjában véve igazak voltak. Ez idő tájt lépett be a Golden Dawnba és ismerte meg Yeatset, Crowleyt és Matherst. Ha ez egy Machenről és nem Lovecraftról szóló írás lenne, most Yeats a mágiáról szóló hosszú esszéjét említeném, amelyben bizonyos mágikus praktikákról ír, amelyeket Mathers hajtott végre és kétség sem merülhet fel arról, hogy Mathers ismert néhány titkos könyörgési technikát. Azonban ez a bevezető mint már említettem, Lovecrafttal foglalkozik. Ezért elég azt elmondani, hogy a Golden Dawn azt a tanítást képviseli, hogy vannak más, valóban létező valóságszintek, „más dimenziók", amelyekben nem emberi életformák lakoznak. Az Okkult című könyvem 1971-ben jelent meg. A következő évben arra kértek, hogy bíráljam el Kenneth Grant The Magical Reyival című könyvét. A szerző Crowley egyik tanítványa és egy mágikus szervezet vezetője volt, amelyet Ordo Templi Orientis néven ismernek. Ebben a könyvben, a „Barbár nevek fohásza" fejezetben felfedeztem egy Lovecraftról szóló részt, amely alátámasztotta azt az elképzelésemet, amelyet 1967ben Derlethnek elmondtam. Grant megjegyzései: „Lovecraft sem Crowley nevét, sem műveit nem ismerte, azonban fantáziái közül az egyik másképp gondolkodik Crowley kultuszának kiemelkedő témáiból..." A barbár nevek kultusza Grant véleménye szerint „az evolúció legkorábbi fázisára datálható, amikor az állatból emberré alakulás megtörtént". Elmagyarázza, hogy a „barbár nevek" tényezője leginkább azon alapul, hogy a „tudat számára érthetetlenek" és ezért „különleges módon azért jöttek létre, hogy a tudatalattit megnyissák". Grant egy hosszú listát készített Crowley barbár neveinek és Lovecraft Nagy Aggjainak hasonlóságairól. Továbbá rámutat arra is, hogy Crowleynak is volt szent könyve, amely azonban nem az AI Azif, hanem az Al vel Legis volt, a törvény könyve. Crowley félig transzban írta, teljesen egyedül, és egész élete során az a szilárd meggyőződése volt, hogy Aiwass, a védőangyala diktálta neki. Mind Crowley, mind a Golden Dawn figyelembe vették a Nagy Öregeket – azt a nevet, amelyet Lovecraft adott istenfajának. Lovecraft Hideg Pusztaságról beszél, a túlvilági tér és idő birodalmáról; Crowley Hadith nevével beszél a Hideg Pusztaságról. Lovecraft Nagy Cthulhuról beszél, amelyet az R'lyehben álmodott meg, Crowley pedig a Nagy Öregek ősi alvásáról. Grant leírja, hogy Crowley Aiwass-kultuszát – vagy az Akkad Aiwazt – „arra az időre tehetjük, amikor Egyiptom évezredes drákói hagyományai elkezdődtek, amelyek egészen a sötét dinasztiák idejéig léteztek, és amelyek emlékműveit a Régi Istenek kultuszának ellenségei lerombolták. Ezeket a dinasztiákat kihagyták a krónikákból, hogy az állítólagos gonosz kultusz minden nyomát eltüntessék...” Mindez úgy tűnik, arra utal, hogy Lovecraft fikciói lényegében valóságosabbak voltak annál, mint azt ő maga sejtette. Egy későbbi könyvben, a Nightside of Eden-ben, Grant mélyebb gondolatokat és figyelemre méltó hasonlóságokat mutat be a gnosztikusok, a Kabbala hagyományairól és Lovecraft mitológiájáról – ez egy olyan téma, amelyre még később visszatérünk. Ezektől az információktól egyre inkább arra a meggyőződésre jutottam, hogy Lovecraft harcias racionalizmusa ellenére többet tudott a mágiáról, mint azt Derleth sejtette. 1976-ban azután kapott ez a meggyőződés definitív kereteket, hogy hallottam Robert Turner nyomozásáról, aki egy „kocka alakú kő mágikus rendjének" vezetője és Lovecraft nagy csodálója. 3/9. oldal


Mielőtt rátérnék az igazi Necronomicon keresésére, úgy vélem tanácsos lenne tisztázni, hogyan kerültem kapcsolatba Lovecrafttal; aztán foglalkozom majd bővebben Lovecraft személyével. 1959 nyarán bukkantam először Lovecraft műre, amikor feleségemmel egy régi barát, Mark Helmer birtokán időztünk. A környezet megfelelő volt; a birtok a Corfe Castle közelében található, ahol a fiatal Edvard királyt mostoha anyja 978-ban megölte. Azt mondják, hogy a kastély romjain egy fejnélküli nő kísért, bár senki sem tudja biztosan, ki is ő valójában. Mark Helfer vidéki birtoka több száz éves és a falak is jó vastagok; ezért ez a hely nagyon hideg. A hálószobánkban megtaláltam a The Outsider and Others című könyv egyik másolatát feketébe kötve és olyan rossz minőségű papírra nyomtatva, hogy a könyv sarkai sárgák és lyukacsosak lettek. A cím felkeltette az érdeklődésemet, mivel az első saját könyvem címe is The Outsider volt. A könyv nagy részét elolvastam, mielőtt másnap elhagytam a birtokot. Lelkesített Lovecraft eredetisége; a történeteinek hangulata olyan, mint Poe vagy Machen vagy M. R. James műveiben, csak a stílus tűnt számomra amatőrnek. Lovecraft nem rendelkezett beleérző- és kifejezőképességgel. Ugyanezen a napon North Devon irányába utaztunk, és az utazás alatt Joy-jal beszélgettem Lovecraftról és az horror irodalom történelméről. Számomra világos volt, hogy Lovecraft az egyik „outsiderem" volt – egy romantikus, aki elviselhetetlennek találta az őt körülvevő világot. A The Outsider című könyvemben szándékosan kerültem azt, hogy a fantasztikusokról írjak, akiknek a viszonya a valós világgal többé-kevésbé negatív, ezért az olyan személyekre koncentráltam, mint Dosztojevszkij, Van Gogh, Nietzsche, Gurdjeff – mindannyian úgy érezték, hogy valamit tenniük kell az emberi lét trivialitása és értelmetlensége ellen. A fantasztikusuk ezzel szemben csak a hátukat mutatják a világnak és azt remélik, hogy sosem érik el Tolsztoj vagy Dosztojevszkij erkölcsi nagyságát. Most, amikor Lovecraftot olvasom, vettem észre, hogy a fantasztikusuk is hozzájárultak a „mindennapi trivialitások" problémájának megoldásához, és, hogy talán megérné, az Outsidert ebben a témában egy folytatással kiegészíteni. Corfe Castleból North Devonba tartó utazásomon terveztem meg a The Strength to Dream című könyvem teljes tartalmát. A könyv egy Lovecraftról szóló tanulmánnyal kezdődik, mely központi helyet foglal el az érvelésemben. A következő évben Amerikába, Washingtonba utaztam a Kortárs Művészeti Intézet megbízásából. Addig mindig nehézséget okozott az amerikai könyvek és hanglemezek beszerzése – mivel font sterlingben kellett fizetni – és most elterveztem, hogy az előadásokból befolyt jövedelmem egy részét azokra az írókra és zeneszerzőkre fordítom, akikkel már régóta szimpatizáltam. Miután megérkeztem New Yorkba, azonnal betértem egy könyvkereskedésbe, a katalógusban egyből a kereskedésben kapható Lovecraft-kiadványokat kerestem és rendeltem meg. Megjelent velem egy interjú is a New York Times hasábjain. August Derleth, aki akkoriban az Arkham House vezetője volt, olvasta azt és írt nekem Washingtonba. Egy találkozót javasolt – ami ezen amerikai tartózkodásom során nem jöhetett létre; viszont egy olyan levelezés kezdete volt, amely egészen a haláláig tartott. Néhány héttel később Providenceben voltam Rhode Islanden, ahol előadásokat és szemináriumokat kellett tartanom a Brown Egyetemen – a Lovecrafti Miskatonicról. Amikor felfedeztem, hogy a könyvtárban van egy Lovecraft-gyűjtemény, egy egész napot töltöttem el a meg nem jelent levelek és kéziratok olvasásával. Az első, ami teljesen meglepett, Lovecraft rasszista viselkedése volt; bosszút akar állni a zsidókon, négereken, spanyolokon, arabokon, lengyeleken és az egész „söpredéken", amivel New York buszain csak találkozott. Karrierjének ebben az aránylag korai fázisában Lovecraft Nietzschefüggő volt; Nietzschéhez hasonlóan ő is azt érezte, hogy az emberi faj urakból és rabszolgákból áll, és, hogy emiatt két teljesen különböző erkölcsi elképzelés létezik. Ezt igazolja az a benyomás is, hogy az alapvető ösztönzés Lovecraft műve mögött a mindennapok realitásából való elmenekülés vágya – hogy tényleg bosszút álljon azon, amelyet annyira utál. Mind Sprague de Camp (Lovecraft: Egy Önéletrajz), mind Lin Carter (Lovecraft: A Look Behind the Mythos) véleménye megegyezik velem ebben a pontban, valamint Derleth is. Lovecraft egyik 1929 október 30-i levelében így ír: „Nem én vagyok az egyetlen, aki a kifejezetten érzelmi esztétákban egy tényleg komoly problémát lát, akinek a ránk maradt civilizáció romjai közepette kell túlélnie. Tény, hogy a riadalom, a fájdalom, az undor, a visszavonulás és a defenzív tartás érzése a kreatív emberek körében nagyon elterjedt; ez néha ahhoz vezet, hogy hallgatok, nehogy tévedésből affektáló egyénnek nézzenek. Isten, ember, nézd meg a listát... Ralph Adams Cram, Joseph Wood Krutch, James Truslow Adams, John Crowe Ransom, T S. Eliot, Aldous Huxley, stb. ... Mindegyikőjüknek más módszere van a menekülésre, azonban mindannyian ugyanattól menekülnek." Azonban mindez nem számít Lovecraft kritikájának, még Eliot vagy Huxley számára sem. Kár, 4/9. oldal


hogy mindannyian el akartak menekülni; mindannyian szilárd értékrenddel rendelkeztek. Én lennék bizonyára az utolsó, aki elítélné ezeket az embereket. Érdeklődésem Lovecraft iránt abból ered, hogy hasonlóan éreztem, mint ő, amikor még tinédzser voltam vagy a húszas éveim elején jártam; a modern civilizációktól való undorodás állapotában mentem át Londonban. Azonban tisztában voltam azzal, hogy ez a hozzáállás negatív – majdnem öngyilkos. Amikor 23 éves koromban hozzákezdtem a The Outsider című könyvemhez, egyértelműen rájöttem arra, hogy a probléma az, miként lehet a defenzívből kijutni – és új értékrendet alkotni ahelyett, hogy csupán a ránk maradt értékeket próbálnánk megtartani. Mindazonáltal csak csodálkozom Lovecraft kiemelkedő hajthatatlanságán azon világgal szemben, amelyet értelmetlennek és rombolónak tartott. Az egyéni módszerem a Lovecraft „kritikára" vonatkozóan lényegében abból áll, hogy három olyan történetet kell írni, amelyek a Cthulhu-mítoszon alapulnak: a The Mind Parasites, a The Philosopher's Stone és a The Return of the Lloigor. A három történetből az első Derleth javaslatán alapul és 1966-bar jelent meg az Arkham Housenál. Szintén Derleth kérésére jött létre a The Return of the Lloigor című rövid történet, hogy megjelenhessen a Tales of the Cthulhu Mythos című publikációjában. Eredetileg csak egy rövid történetet akartam írni. Sosem éreztem magam igazán jól ezzel a médiummal, amely csak olyan kevés teret engedélyez az ötletek megvalósítására. A Return of the Lloigorból egyértelműen kiderül, mi az, ami rosszul sikerült Lovecraft életének utolsó öt évében. Kreativitása kimerült; ismét azt mesélte barátainak, hogy fel akar hagyni az írással. Ennek az oka abban rejlik, hogy a "lovecrafti elbeszélés" területe kényszerűen korlátozott. A legtöbb történet alappéldája ugyanaz. A mesélő összefoglalja egy mostani félelmetes felfedezés részleteit, amelyek majdnem megőrjítették. Azelőtt egy kiegyenlített, normális személy volt anélkül, hogy hitt volna a természetfeletti lényekben. Aztán beköltözött az arkhami Régi Házba (Dunwich vagy Innsmouth). Innentől kezdve más szemmel nézte a világot... A történet atmoszférája klausztrofóbiás, amint ez Lovecraft szándéka is volt. Úgy lépünk be Lovecraft világába, mintha egy nagy kőkapus szűk átjárón haladnánk át. Azonban; mert ez a világ olyan kicsi és klausztrofóbiás, nem marad tér a cselekvések végrehajtására. Amikor Lovecraft negyven éves volt, a téma minden variációját kidolgozta már; addig csűrte-csavarta, amíg nem maradt semmi. Kierkegaard, a filozófus aznap halt meg, amikor az utolsó fillért is kivette a bankból. Azt is mondhatnánk, hogy Lovecraft akkor kezdett meghalni, amikor rájött, hogy ereiből az utolsó parányi ezüstmennyiség is távozott. Nem hangzik túl abszurdnak az az ötlet, hogy egy ember akkor kap rákot, ha már nem használja képzeletét? Ez messze jár az igazságtól. Úgy vélem, ez a legfontosabb kulcs Lovecraft életéhez és művéhez. Ha egyszer megértjük ezt a mechanizmust és Machen Gray's Inni nyugati élményeivel kombináljuk, akkor véleményem szerint képesek leszünk arra, hogy a Necronomicon néhány alapvető kérdését megválaszoljuk. T S. Eliot szerint, az emberi lét értelmetlen. „Születés, párzás és halál..." Lovecraft mindig is azt állította, hogy csak korlátoltságunk az, amely megőrzi lelki békénket. Ez nem pusztán pesszimizmus, hanem objektív kijelentés az emberi létről. (Hozzá kell tennem, hogy nem látom okát annak, hogy ne egy optimista vagy vallási filozófia alapjaiként használjam.) Az emberek olyanok, mint a szemellenzős lovak, az örökké triviális pillanatba fogva. Ha egy gyermek egy eltört játék miatt sír, azt mondjuk, hogy hiányzik az áttekintőképessége. Ha azonban a dolgot nem résztvevőként szemléljük, akkor azt látjuk, hogy ez sosem igaz ránk. A művészet és a tudomány azért fontos, mert képessé tesznek minket arra, hogy a dolgokat felülről, egy meghatározott perspektívából nézzük. Azonban, ha az asztronómus elfordul távcsövétől; akkor nadrágzsebében neki is a lakáskulcsot kell keresnie... Az idő a nyakunkon ül. Érdekes módon úgy tűnik, hogy a legtöbb ember elfogadja ezt anélkül, hogy tovább gondolkodna róla; ennek talán az az oka, hogy a mindennapi problémákkal foglalkoznak. Azonban az összes nagy probléma nélkül is úgy tűnik, elfogadják az emberi lét ezen érdekes különleges nézőpontjait anélkül, hogy úgy éreznék, hogy valami hamis lehet benne. Nemrégiben azt mondta egy öreg hölgy – az edwárdi kor egyik túlélője – a televízióban, hogy emlékszik még arra az időre, amikor a legtöbben még nem tudták, mit kezdjenek az életükkel: a reggelt a klubban töltötték; délután biliárdoztak és telefonálgattak, este bridzseltek... Nekem ez az egész egyfajta őrületnek tűnik. A legtöbb embernek azonban ez jó, örömteli életnek tűnik. A válasz, véleményem szerint úgy hangzik; hogy az emberek csak kis részének mondjuk körülbelül 5%-ának – van veleszületett vágya arra, hogy értelmet adjon az életének. Őket „a domináns 5%” néven ismerjük; az állatoknál is ugyanez az arány. Hogy ez miért van így, azt biztosan nem lehet megmondani: Lovecraft valószínűleg azt mondaná, hogy az okok pusztán biológiai természetűek; egy faj túléléséhez meghatározott számú egyedre van szükség, akikben megvan az a vágy; amely átsegíti őket a mindennapi szükségleteken. Máskülönben degenerálódnak, ha életük során elérik a komfort és a stabilitás bizonyos fokát. A történelemből tényleg tudjuk, hogy 5/9. oldal


a nemzetek elkényelmesedhetnek, ha luxusban élhetnek; ezek a nemzetek gyakran nagy civilizációkat is létrehozhatnak, mivel ezen vágy dominanciája 5%-os; amely csak komfortban tud élni. Az ilyen emberek – ismétlem – belső vágyat éreznek arra, hogy értelmet adjanak életűknek. A különleges eredmény azonban az, hogy életük körülményéi által eltűnnek az érzéknek frusztráltság és az öngyilkosság veszélyének vannak kitéve. Ez az „Outsider” története. Mielőtt felfedezné a célt az életében, az őrület határára kerül és halálvágytól szenved. Az érzékelés ezen fajtája a legkülönlegesebb formáltban nyilvánulhat meg, mint például George Fox, a kvékermozgalom alapítója esetében is, aki egyszer átrohant a városon és közben azt kiabálta, hogy „Fújd el Lichtfield véres városát” ezzel a viselkedéssel manapság egyből a legközelebbi bolondok házába kerülne. Egy másik eset volt Arábiai Lawrence-é, aki őrvezetőként lépett be a Royal Air Force-ba. Kérem gondoljon arra, hogy nem azt állítom, hogy a domináns 5%-a csak frusztrált zsenikből áll. Lehetnek buták is, de dominanciájuk csak zsarnokká teheti őket. Nem őszinték és szélhámosok is lehetnek. Lehet, hogy megnövekedett szexuális vággyal rendelkeznek, és szatírok vagy nimfománok (mivel ugyanannyi domináns nő van, mint férfi). Minden bolti eladó, minden őrmester, minden popénekes, minden sikeres üzletember ehhez a domináns 5%-hoz tartozik. Érdekes könyvet lehetne írni a jelentéktelen „outsiderekről”, akiket érzéketlenségük pusztított el. Ez a könyv például leírhatná az olyan eseteket, mint például Rudolf osztrák főhercegé, aki szerelmével együtt öngyilkosságot követett el, vagy Elvis Presleyé, aki 42 évesen szívrohamban hunyt el. Mindkettő természetesen a domináns kisebbség példája, mindkét esetben egy sor szokatlan életkörülmény miatt nem tudták kifejezni önmagukat: Rudolf azért, mert Ferenc József fia volt, Presley pedig azért, mert hatalmas sikere miatt a saját házában kellett raboskodnia. Azonban térjünk vissza a Sprague de Camp Lovecraft önéletrajzához – vagy Derleth saját könyvéhez, az H. P. L:, A Memoir-hoz – és figyeljük meg a „providencei betelepülő” karrierjét. Providence zsindelyes tetejű házaival és fákkal beültetett utcáival barátságos hely; 1890-ben, amikor H. P L. született, az USA egyik vidéki városa lehetett. Shaw egyszer gyermekkora Dublinját a „nyárspolgárság poklának” nevezte, azonban ez legalább egy olyan sziget volt, ahol színészek, művészek és irodalmárok éltek. Ezzel összehasonlítva Providence egy Antarktisz közepén lévő falunak tűnhetett. Ez azt jelentette, hogy Lovecraft senkivel sem találkozott, akinek szelleme szokatlan lett volna. Apja megőrült és meghalt, amikor ő nyolc éves volt – valószínűleg szifilisz következtében. Howard ideges és magányos gyermek volt, akiről anyja gondoskodott. Ezt a kapcsolatot „prousztikusnak” is nevezhetnénk, és meglepő, hogy el tudta kerülni azt, hogy homoszexuális legyen. Lovecraft könyvmoly volt; azt is mondhatnánk, hogy élete első húsz évét a könyvtárban töltötte. Úgy vélem, itt párhuzamokat állíthatok saját életemmel, mert én is egy vidéki városban születtem és a szemeim már tizenkét éves koromra elromlottak, mert napi tíz órát olvastam. Még ma is világosan emlékszem a valódi világgal szembeni romlatlanság különleges érzésére, arra az érzésre, hogy az élet egyfajta álom vagy illúzió. Azoknak a fiataloknak, akik falják a könyveket, ezek a valós események valahogy feleslegesnek tűnnek, mintha a könyvek egy jóval izgatóbb valóságot mutatnának he, és a kapcsolat a mindennapok világával csak bosszúságot okozna. Axel úgy érzi, hogy az élet valami olyan dolog, amit az alkalmazottaknak kell elintézniük. Azonban a valóság nem tolerálja a romantikus álmokat; úgy tűnik, mintha örömüket lelnék abban, hogy az ilyen embereket egyszer jó erősen megrázzák. Ez aztán ahhoz vezet, hogy a romantikusok elutasítják a világot és haragosan hátat fordítanak neki. Azt gyanítom, hogy néhány 19. századi romantikus éppen emiatt követett el öngyilkosságot – amiatt a vágy miatt, hogy „Istennek visszaadják a belépőkártyát”. Azonban Lovecraft elutasítása a világgal szemben sosem volt olyan egészséges, mint Nietzschéé vagy Dosztojevszkijé. Ha valaki kezet akar emelni Istenre, mint például Byron Manfredja, annak önbizalomra van szüksége, amely jó egészségből és egyéni meggyőződésből származik. Lovecraft egészsége azonban rossz volt és teljes heteket töltött a „halálos fáradtság és letargia” állapotában, amikor „a puszta felülés is elviselhetetlen volt”. „Csak félig vagyok élő – erőm nagy részét az ülésre vagy a menésre fordítom. Az idegrendszerem egy használhatatlan roncs, abszolút unatkozom és kedvetlen vagyok, magamon kívül nem találok semmit, ami érdekelne.” Lovecraft nem csak a megfelelő egészségből származó önbizalomnak volt híján, hanem a társadalmi pozíción és a jó nevelésen alapuló bizalommal sem rendelkezett. Egészsége – ér a szervezett tanulástól való undora is – megakadályozta, hogy a Brown Egyetemre járjon. Még rosszabb volt az, hogy egyetlen kortársát sem csodálta. Amerika az 1910-es években kulturális sivatagnak számított. Ki olvas manapság Ellen Glasgowt vagy Edith Whartont vagy William Dean Howellst? Vagy akár H. L. Menckent? Angliában ezzel szemben ott volt Shaw, Wells és Chesterton generációja, akiket Lovecraft egytől-egyig nem kedvelt. Inkább Poet, Arthur Machent 6/9. oldal


és (később) Lord Dunsanyt részesítette előnyben. Azonban ez a három író nem volt elég jó ahhoz, hogy érdemes lenne utánozni őket – Poe a legrosszabb, aprólékosan ír és a legjobb történetei is szóbőek. Épp egy fiatal írónak van szüksége valakire, akit csodálhat és utánozhat; míg meg nem találja egyéni stílusát. Ezzel a módszerrel kikerülhet a pubertás selyemgubából. Lovecraft Poet utánozza, azonban elég kritikus ahhoz, hogy tudja, hogy az eredmény rettenetesen rossz volt. „St. John egy eltorzult hulla. Csak én tudom, hogy miért, és a tudásom módja az, amely arra ösztönöz, hogy félelemből megnyissam az agyamat, és ebbe az irányba fordítsam. A szellemszerű fantázia sötét és végtelen folyosója, lendül a fekete és alaktalan nemezis, amely az önpusztításba hajt engem.” Ez a borzasztó szakasz A Kutya történetéből származik. Ez a mű, bár úgy gondolnánk, nem Lovecraft fiatalkorából származik, hanem 1922-ben, 32 éves korában írta. Ebből a történetből rájöhetünk arra, hogy Lovecraft tovább volt ügyetlen, pubertás író, mint a többiek. Problémája egyszerű volt. Nem tudta elérni azt, amit T. S. Eliot „objektív korrelatívnak” nevez – a megfelelő cselekményt és a megfelelő karaktereket ahhoz, hogy érzéseinek lényegét kifejezze. Lovecraft 27 évesen írt egy rövid történetet, melynek Dagon a címe, és amelyet Lin Carter kitűnőnek nevez; itt is ugyanaz a probléma ismerhető fel. Egy hajótörött tengerész egy szigeten találja magát a Csendesóceánon. A sziget vélhetően vulkáni tevékenység következtében került a víz felszínére; bűzlik a döglött haltól és a fekete nyálka teljesen befedi. Napokig tartó körbejárás után egy monolitot talál, amelybe különleges, halszerű teremtmények vannak vésve. Amikor a holdfényben a monolitokat nézegeti, pikkelyes szörnyek másznak elő a tengerből és hatalmas polipkarjaikat az emlékmű köré csavarják. A hajótörött tengerész megőrül elkerülhetetlenül – és egy san franciscoi kórházban ébred. „Azonban amikor a Hold a háromnegyed részére csökkent... megláttam azt a valamit. És még most is jön fel a lépcsőn. Meg fog találni, Istenem, az a kéz! Az ablak! Az ablak!” Az az ötlet, hogy valakit nemsokára fel fog falni egy élő test, és eközben valamit még egy listára írogat, elég abszurd. A történet lényege az a jelenet, amelyben a férfi a nyálkás szigeten áll, a holdfényben az emlékművet figyeli, és aztán valami „erőszakos, polipszerű és undorító” valamit lát kimászni a tengerből. A tehetségtelen ékszerészhez hasonlóan, látomását szegényes és gyenge keretbe foglalta. Ami számunkra érdekességet jelent: sok jelentőségteljes látomása az álmaiból származott. August Derleth egy igéző könyvet állított össze Lovecraft álmaiból – leveleiből – és fantáziálásaiból (Dreams and Fantasies, Arkham House, 19G2). A levelekből kiderül, hogy Lovecraft valamilyen sajátos okból kifolyólag minden éjszaka rémálmokat látott. beírja például azt az álmot, amelyben barátjával, Samuel Lovemannel egy temetőbe mennek, ahol az egyik sír zárókövét felemelik és Loveman bemászik a sírba, míg Lovecraft egy tábori telefon másik végével a felszínen marad. Hirtelen Loveman valami rémisztő dolgot lát és felkiált: „Az Isten szerelmére – életben van – azonnal menekülj...” Amikor Lovecraft lekiált a sírba „Loveman, ott vagy még?”, akkor egy gutturális, kongó hangot hall lentről, amely így szól: „Te idióta, Loveman halott.” Ez az álom jól kidolgozott és a Randolph Carter Vallomásaiban jelent meg. („És ekkor jött az ijedelem csúcspontja – ez a hihetetlen, elképzelhetetlen, alig leírható dolog... „) Egy pszichológus most azt mondaná, hogy Lovecraft tudatalattijából származnak a történetek. Amerika kulturális őserdejében élt, különböző pulp-fiction írókkal levelezett, akik még nála is igénytelenebbek voltak, állandóan az anyja és két nagynénje gondoskodott róla, fejfájás gyötörte és kedvetlen volt. Végtelenül messze érezte magát azoktól a helyektől, amelyeken olyan szívesen lett volna – Görögország, Olaszország, Egyiptom, és messze volt azoktól az íróktól is, akiket csodált. Felfedezte azt a szakadékot, amely közte és a Weird Tales más nagy európai írók között tátongott. Azonban kétségtelenül a domináns 5 % közé tartozott, és bizonyára szívesen került volna kapcsolatba hozzá hasonló gondolkodásúakkal. Ha a sors kegyes lett volna hozzá, akkor lett volna elég pénze, Londonban vagy Rómában született volna és a hozzá hasonlóak között élt volna. Bizonyára jól érezte volna magát vacsora közben a Cafe Royalban Ronald Firbankkal vagy Capriban Norman Douglas-szal. Azonban egy utazó kereskedő gyermeke volt, és nem egy milliárdos unokája, mint Henry James (amikor anyja meghalt, már 20000 dollárja sem volt). Akár tetszett neki, akár nem, egy vigasztalan, középszerű helyen volt elzárva. Ő is kifejezte, hogy unatkozik és üres az élete:

7/9. oldal


„A könyvek homályos dolgok. Se neked, se nekem, az elolvasott klasszikusok ellenére, századannyi örömünk sincs, mint a görögöknek és a rómaiaknak. A milliomos pedig az autójával és jachtjával addig marad a Földközi-tenger égholtja alatt, amíg csak akar...” (1924. február 14.). „Itt semmi sem történik!” Ezért fantáziámat a különleges és rettenetes tájak felfedezése köti le... A mindennapjaim deklasszáló letargiában telnek, értékek és érdekek nélkül. Nem ehhez a világhoz tartozom, Hanem csak egy szórakozott és időközben undorodó megfigyelője vagyok. Undorodom az emberi fajtól, az alakoskodásától és disznóságaitól – számomra az élet egy magas szintű művészet... bár úgy vélem, hogy az univerzum egy automatikus, értelmetlen káosz értelem nélkül...” (1924 február 3.). Egy olyan világ foglya, amelyet megvet. Talán el kellene költöznie, azonban letargiáján nem tud úrrá lenni. Más városokban szerzett élettapasztalata – New York – annyira megrázó, hogy végül meghiúsítja Providenceből való menekülésének álmát. Érdekes, hogy nem próbált meg öngyilkosságot elkövetni – mint barátja Robert Howard, A Conan, a barbár kitalálója. Lovecraftnak volt egy erős szövetségese – a tudatalattija. Térjünk vissza Machenhez és 1899 egyik estéjének eseményeihez. Machen állandóan vonakodott attól, hogy elmesélje élményeinek részleteit. Az egyetlen nyomunk két ellentétes kijelentés a hipnózisról. Ez kimeríti annak a lehetőségét, hogy Machen valamilyen mágikus rituálét hajtott végre – talán egy fekete mágikus invokációt. Amikor azt állítja, hogy nem volt hipnózis, akkor arra gondol, ez nem álom vagy hallucináció volt. Barátjának, Munson Havensnek a következőket meséli: „Talán mondhatom azt neked, hogy az a folyamat, amelyet szuggerált, hipnózis volt; azonban többet nem mondhatok. Talán még azt: nem vagyok biztos abban, hogy az ex opere-operto (az „örök aktus” segítségével) folyamat nem nagyon hatásos.” A mágiával foglalkozók azt állítják, hogy rituáléik ex opere operato nagyon hatásosak; úgy tevékenykednek, mintha ők gyújtanának fényt, és nem az önhipnózis. Ezekből azt gyaníthatjuk, hogy az, amit Machen tett, valahogy arra irányult, hogy kapcsolatot létesítsen a tudatalatti legmélyebb erőivel. Azonban ez a magyarázat is sok kérdést vet fel. A legégetőbb: miért kellene betekinteni a tudatalatti erőibe? Álmok, igen. Neurózisok, igen. Csalódások, hallucinációk, paranoiák, de nem misztikus betekintések. Freud szerint a misztikus betekintések önámítások. Freud azonban a miszticizmust vágygondolatokra „redukálta”. Machen azt állította, hogy az, ami történt, nem a vágygondolatokon vagy az önhipnózison alapult... Ideiglenes választ adott erre a kérdésre a pszichológus F W H. Myers, a figyelemre méltó Human Personality ancl its Survival of Bodily Death (Az emberi személyiség és a testi halál túlélése) művében. Myers könyvében olvashatunk egy fejezetet a zsenikről – olyan emberekről, akik már fiatal korukban figyelemre méltó erőket mutattak – különösen a „számolózsenikről”, azaz olyan kisgyermekekről, akik enorm számítási folyamatokat másodpercek vagy percek alatt elvégeznek. Myers könyvének egyik bevezetőjében, 1961-ben Aldous Huxley a következőképp foglalta össze a problémát: „A ház lelke csupán egy alápincézett bungaló? Vagy van másik emelete is a tudat földszintje felett, valamint egy szeméttel telt alagsora?” Freud az alápincézett bungaló elképzelést képviselte, azonban a figyelemre méltó zsenik eseteiből az derül ki, hogy az embernek van egy „szupertudata”, valamint egy „tudattalan” személyisége, amelyek a hétköznapi ember számára egyformán idegenek. Néhány évvel ezelőtt megtapasztaltam azokat a betekintéseket, amelyeket Myers és Huxley leírnak. A közvetlen ok egy pánikroham sorozat volt, amelyet a túl sok munka miatti kimerültnél; okozott. Emiatt a pánikroham sorozat miatt majdnem idegronccsá váltam. A Misztériumok című könyvemben részletesen beszámoltam erről, ezért most nem szeretném még egyszer részletezni, legyen elég annyi. A küzdelmem az éjszakai rohamokkal nem csak arról győzött meg, hogy Myers és Huxley gondolata a „szupertudat” személyes padláskamráiról nem csak hogy helyes, hanem ennek a kamrának több szintje is van. A gyakorlatban helyesebb volna egy nagy lakótömb képét használni egy kétszintes házé helyett. Ugyanez, úgy vélem, igaz a pincére is; a tudattalannak sok szintje van. Különösen azok a jelenségek hatottak rám, amelyeket „többszörös személyiség” néven ismertek. A nagy stressz alatt néhányan kettő vagy több személyre „osztódhatnak”. Aztán független entitásként viselkednek, mintha a testet rengeteg szellem „szállta volna meg”. Myers is leírja ezt könyvében. Beszámol például Louis Vivé, egy fiú érdekes esetéről, akit tizennégy éves korában megijesztett egy vipera és azóta epilepsziás és hisztériás rohamoktól szenved. Aztán teljesen degenerált személyiségűvé vált – ivott, kötekedett és kapzsi volt. Kórházban volt féloldali paralízissel, hosszan tirádázott, szidta az orvosokat és „majomszerűen szemtelen” volt. Gyakran tartott beszédeket baloldali politikusokról és az ateizmusról. 8/9. oldal


Az orvosok „magnetizmussal” próbálkoztak és rájöttek arra, hogy fém alkalmazásával a paralízis a test jobboldali feléről a bal oldalra megy át. Amikor ez megtörtént, személyisége teljesen megváltozott; érzékeny, illedelmes és racionális lett, és hajlandó volt olyan témákról beszélni, minta vallás és a politika, bár valójában semmit sem tudott róluk. Úgy tűnik a vipera okozta sokk elválasztotta egymástól a bal és a jobb agyféltekét, és két külön személyiség alakult ki. A többszörös személyiség a pácienst három vagy több személyre osztja. (Flora Rheta Schreiber „Sybilljében” tizenhat volt.) Érdekes, hogy a személyiségek között gyakran alakul ki egyfajta hierarchia, mintha az egyik a vezetőjük lenne; a magasabbak mindent tudnak az alacsonyabbakról, és sok esetben a magasabb személyiség kontrollálja a másikat, és egy olyan érettségi fokot ábrázol, amely azon túl van, ami a páciens valódi életét ábrázolja. Minél jobban a dolgok mélyére nézünk, annál gyerekesebbek és korlátozottak lesznek a „személyiségek”. Doris Fischer esetén, akit a századforduló környékén alkotott, a legalsó személyiség nem volt más, mint egy felvevő készülék, mindenféle vitalitás és gondolkodóképesség nélkül. Pierre Janet pszichológus azt az érdekességet figyelte meg, hogy ha az embert állandóan félelmek vagy depresszió gyötri, akkor azok „szűkebbek” lesznek, mintha megpróbálnának az életenergiájukkal gazdaságosabban bánni. Néha olyan szűkek lesznek, hogy elvesztik szagló- vagy tapintóképességüket. A különlegesség az volt, hogy a „bővebb személyiség” megmaradt, és Janet ezenfelül felfedezte, hogy ezzel a suttogó hanggal kommunikálni lehet. Például egy hisztériás páciensének megparancsolhatta, hogy emelje fel a kezét. Engedelmeskedett. Aztán megkérdezte – normális hangon miért tartja fel a kezét; a páciens pedig megdöbbent ezen. Azt javasoltam, hogy a „teljes személyiséget” egy körnek, egy teliholdnak tekintsük. Azonban vannak olyan személyek, akik olyan „teljes személyiséget” fejlesztettek ki, mint egy isten. A legtöbbünk szűk látókörű marad. Túlzottan óvatosak és hóbortosak vagyunk. A legvitálisabb és „legnyitottabb” személyiség sem több valószínűleg egy negyed Holdnál. Még egyszer megismétlem: úgy tűnik az a különleges, hogy egy bizonyos értelemben a „teljes személyiségnek” nem kell kifejlődnie. Már létezik, amint azt a bámulatos számolózsenik is bizonyítják. Egyetértek azzal, hogy paradoxnak hangzik, azonban nagyon sok olyan utalás van, amelyekből erre következtethetünk. „Korlátozzuk” saját magunkat. Az egyik ember például gyenge, ideges és beteges, mert nem „nyitja” meg magát, hogy megismerje bővebb személyiségét. Néhány olyan krízis, amely az embereket arra kényszeríti, hogy az életenergia-tartalékokat aktivizálják, eltüntetheti a betegségeket egy éjszaka alatt. Wilhelm Reich hasonló koncepciót használt, amikor „személyes védőpáncélról” beszélt, ami azt jelenti, hogy egy személy bizonyos védekezőkarakterisztikát fejlesztett ki; az ilyen személyeket ekkor fogságban tartja a páncéljuk és tévedésből ezt tartják a „valódi Énjüknek”. Azt mondhatnánk, hogy egy magasabb – vagy szélesebb – személyiségünk van, amely tényleg sok mindent „jobban tudhat”, mint a korlátozott hétköznapi Én. Ez, elismerten, az emberi személyiség egyik teljesen nem ortodox nézete, és erre Freud követői nem támaszkodhatnak. Jung követői kevésbé tartják ezt a nézetet idegennek, mert maga Jung azt a tudat elképzelést, amelyet az egyén transzcendentált, fogadta el – a kollektív tudattalant. Ezzel az elképzeléssel Jung közel került a „telihold” tervéhez. Minden esetre nem egyszerű elismerni azt, hogy a legtöbb ember „nem teljes”, hogy idegesség és bizalmatlanság „határozta meg” személyiségüket bizonyos határokon belül, és hogy ezeket a korlátozásokat a szokás és a lustaság cementezte és alapozta meg. Sok, inkább nyugodt és érett személy, potenciálisan nézve jóval vitálisabb, azonban sosem próbálták meg a határokat megtalálni. Machen eszerint az elmélet szerint egyfajta önhipnózist alkalmazott, hogy a „széles Énnel” kapcsolatba lépjen. A tág Én jelezte neki a létezését azzal, hogy bizonyos mágikus jelenségeket okozott. Ezen sugallat a megszabadulás és a szerencse lenyűgöző érzése volt. Machen aztán megpróbált további betekintést nyerni a tágabb Énbe azzal, hogy belépett a Golden Dawnba. Azonban lehet, hogy megtapasztalta, hogy az, amit ott tanulhatott, egyáltalán nem az volt, mint amit keresett. A Golden Dawn sokkal inkább annak a kutatásával foglalkozott, amit Jung később „kollektív tudattalannak” nevezett. Yeats ezt az önéletrajzában a következőképp írja le: „Most tudom, hogy ezt a sugallatot nem az Én, hanem egy ősrégi, az emlékezetben élő Én okozta... és, hogy a zseni egy krízis, amelyben elásott Énünk triviális hétköznapi tudatunkkal találkozik.”

9/9. oldal

Powered by TCPDF (www.tcpdf.org)

Dr. Stanislaus Hinterstoisser írása (1. rész)

Recommend Documents