Dr. Larry Dossey. Vigyázz miért imádkozol, mert megkapod!

Dr. Larry Dossey Vigyázz miért imádkozol, mert megkapod!

1

Tartalom Bevezetés ELSŐ RÉSZ ÁRTHATUNK-E AZ IMÁVAL? Átkok és egyházak Miért sülhet el visszafelé az ima MÁSODIK RÉSZ NEGATÍV IMA A MINDENNAPI ÉLETBEN Orvosi rontások A mások halálát kívánó átok Démonteremtés A halál-ima A gonosz tekintet Önmagunk megrontása: A negatív hiedelmek ereje HARMADIK RÉSZ AZ ÁTOK BIOLÓGIÁJA Az átok biológiája Gyógyítás és átok: Vékony a választóvonal A negatív ima, mint rajtaütés Esőember: Kirívónak lenni veszélyes NEGYEDIK RÉSZ A TUDOMÁNYOS BIZONYÍTÉKOK Tudományos bizonyítékok ŐTŐDIK RÉSZ VÉDELEM Védelem Bibliográfia

2

Bevezetés Fekete mágusok élnek közöttünk. Anyák és apák, üzletemberek és orvosok, barátaink és szomszédjaink. Olyan emberek, akik vasárnap templomba járnak – és imádkoznak. Ha a fekete mágus meghatározást valaki netán túl erősnek tartaná, felhívnám a figyelmét a Gallup egy 1994-ben készített közvélemény kutatására, melynek eredményei szerint az amerikaiak öt százaléka imádkozott már ártó célokért. És mivel csak minden huszadik ember hajlandó ezt beismerni, az ártó szándékkal elmondott imák valódi gyakorisága ennél kétségkívül nagyobb lehet. Mi a különbség a másoknak ártani akaró imák és egy mágus átka között? 1993-ban, röviddel a Healing Words (Gyógyító szavak) című könyvem megjelenése után kezdtem komolyan foglalkozni az ártó szándékú imák problémájával. Ebben az írásomban számos különféle tudományos kísérletről értekeztem, melyek erősen afelé mutatnak, hogy az ima hatásai valóságosak. Az olvasók többsége lelkesen fogadta ezt az információt, s hálával fedezték fel, hogy imába vetett hitük a tudomány terén is szilárd alapokon állhat. Egy apró kisebbség azonban indulatos levelekkel bombázott, elítélvén az imával kapcsolatos kísérleteteket, mert eretnekségnek, istenkáromlásnak és bűnnek tartották azokat. A kutatók, írták, Istent akarják tesztelni, s csapdába próbálják csalni a Mindenhatót. Néhány feldühödött hívő szentül fogadkozott, imádkozni fog, hogy helyesen lássam a dolgokat – vagyis, úgy ahogyan ők. Először boldogan fürdőztem a felém forduló figyelemben – a könyv bestsellerré lett. Hálás voltam, hogy olvasóim készek imádkozni értem, s szívélyes válaszleveleket írtam, melyekben köszönetet mondtam törődésükért és imáikért. Aztán mélyebben elgondolkodtam a jóindulattal felajánlott imákon. Sokukkal kapcsolatban olyan érzésem volt, mintha fenekestül fel akarnák forgatni az életemet, mintha arra kényszerítenének, hogy olyasvalakivé váljak, aki igazából nem voltam. Úgy tűnt, az imádkozók radikálisan át akarják formálni gondolkodásomat, meg akarják változtatni viselkedésemet, és saját nézeteiket akarják sajátjaim helyébe plántálni. Lényegüket tekintve egyes imákat nem is igen lehetett megkülönböztetni az átkoktól és rontásoktól, melyek célja voltaképpen az áldozat gondolkodását és viselkedését annak akarata ellenére uralmunk alá kényszeríteni. Az imát ígérők paradox módon azt állították, hogy kizárólag szeretetből és törődésből cselekszenek ekképpen. Talán így is volt, ám imáikból szemernyi könyörület sem érződött, 3

szavaik nem hatottak szeretetteljesnek, és végül azon kaptam magam, hogy igyekszem kitérni a kommunikáció elől. A Healing Words megjelentetésének eredményeképpen országszerte számtalan lehetőségem nyílt a hallgatósággal megvitatni az ima kérdését. Szinte minden alkalommal feltette valaki a kérdést: „Ha bizonyítható, hogy az ima segíthet, igazolható-e az is, hogy káros hatása lehet?” A hallgatóság e kérdésre adott válaszreakciója ugyancsak furcsa volt. A kérdés feltevőjére rendszerint rosszalló pillantásokat lövelltek, mintha tilosba kalandozott volna. Nem bízunk teljesen az imában, talán mert olyan erőket idéz meg, melyeket érzésünk szerint nem tudunk megérteni és ellenőrzésünk alatt tartani. Kerényi Károly mítoszkutató például A görögök istenei című művében rámutat, hogy a görög hadisten, Árész neve az ógörögben „ara” – átok volt, noha ez a szó egyúttal imát is jelentett.1 Az ima, úgy tűnik, már régóta összefüggésben áll az erőszak és az ártalom fogalmával. Olyan esetekben is gyakran felszínre tör az imától való félelem, amikor azt jótékony módon alkalmazzák, mint az megesett egy igen színvonalas New England-i mentálhigiénés központban is. Az egyik pszichoterapeutát behívatta a klinika igazgatója, hogy magyarázatát kérje, miért épülnek fel, s hagyhatják el az intézetet hamarabb az ő betegei, mint kollégáinak páciensei. – Miért gyógyulnak gyorsabban a betegeid? Mit csinálsz másképp? – érdeklődött. Amikor a terapeuta elmondta, hogy imádkozik betegeiért, s úgy érzi, talán ez lehet a magyarázata az eltérő klinikai eredményeknek, nyomban megbeszélést hívtak össze a többi terapeuta részvételével, hogy megvitassák a helyzetet. Mindenki roppant nyugtalan volt a meglehetősen ellentmondásos gyógymód miatt. Végül utasították a terapeutát, hogy hagyjon fel az imádkozással, mert az „igazságtalan előnyhöz” juttatja pácienseit. Florence Nightingale, a modern beteggondozás megalapítója mélyen spirituális lelkületű asszony volt, akit szerfelett aggasztott az a lehetőség, hogy az imát mások manipulálására is lehet használni. Isten tökéletessége abban rejlik, mondta, hogy megváltoztathatatlan. Ha az emberek imái változtatnának rajta, azon embertársaink kényénekkedvének lennénk kiszolgáltatva, akik a Mindenható tudatát imáikkal megváltoztatni igyekeznek. Az „öreg James Martint” emlegette, aki jobb szerette, ha minden ima szövege

4

rögzített és megfelelően szerkesztett, mert ugyancsak aggódott amiatt, hogy néhány ember esetleg majd azért fog imádkozni, hogy „az ő pénze a saját zsebéből az övékbe vándoroljon.” Ám azok is ellentmondásos helyzetben lehetnek, akikért imádkoznak. Surviving AIDS (Túlélni az AIDS-t) című könyvében Michael Callen, a neves énekes és aktivista a következőket írja: „Nemrégiben a tudomásomra jutott, hogy metodista anyám imacsoportot szervezett, melynek tagjai rendszeresen imádkoznak gyógyulásomért. Egyszerre fogott el mély meghatottság és rettenet.” Néhányan azért nem szeretik, ha imádkoznak értük, mert az imát kéretlen behatolásnak tekintik „pszichikai terükbe.” Én azonban azt is hozzátenném, valahol mélyen ott lappang bennük az ősi félelem, hogy mások gondolatai vagy kívánságai befolyásolhatják őket vagy árthatnak nekik, ugyanakkor visszatetszést szül bennük az a lehetőség, hogy talán maguk is birtokában vannak olyan erőknek, mellyel – elméjükkel irányítva azt – kárt tehetnek másokban. A görögök velünk ellentétben nem voltak ilyen kényes ízlésűek, amikor arról volt szó, hogy elménk révén árthatunk másoknak. Platón törvényei igen lényegre törő módon közelítették meg a problémát. Az államférfi halálbüntetést javasolt kimérni mindazokra, akik „varázsigéket, bűbájt, ráolvasásokat vagy másféle boszorkányságot alkalmaznak bajkeverés céljából…” Mi lenne, ha komolyan vennénk az elme negatív hatásai mellett szóló bizonyítékokat, melyeket hamarosan közelebbről is megvizsgálunk? Mi lenne, ha elítélnénk népességünk azon öt százalékát, akik a negatív ima „bűnébe estek”? Börtönbe zárnánk őket? Aligha. Az ima hatásainak a rácsok nem vetnek gátat. E könyv írásának idején az Egyesült Államokban tizenegy orvosi egyetem tart olyan kurzusokat, melyek a spiritualitásnak a klinikai gyakorlatban betöltött szerepével foglalkoznak, és hatvan egyetem – nagyjából az országban található orvosi egyetemek fele – fejezte ki érdeklődését ilyen programok szervezése iránt. Ez az irányzat kétségkívül azt tükrözi, hogy a vallásgyakorlás és az ima egészséget befolyásoló szerepét egyre inkább felismerik és elismerik. Ám miközben az ima pozitív hatásai egyre szélesebb körben ismertté válnak, az orvostudománynak lassan a gyakorlatban rejlő lehetséges kártékony hatásokkal is szembe kell néznie. Dr. Marilyn J. Schlitz, az Elvont Tudományok Intézetének (Sausalito, California) kutatási igazgatója sokat tett azért, hogy felhívja a figyelmet e vonatkozásokra. Antropológiai 5

jártassága lehetővé teszi, hogy szélesebb látókörrel szemlélje a tudat erőit. „Ha egy ember távolról hatást gyakorolhat egy másik személy fiziológiájára, minden kétséget kizáróan előfordulhat az is, hogy ez a hatás nem mindig pozitív” – szögezi le. New-Guineában, a pápuai Sepik-folyó mentén például ugyanazt az embert egyúttal gyógyítónak és varázslónak is tartják. Egyszerre lehet megszüntetője és előidézője az ember betegségének. Ilyen gyógyítóra vágyunk? Világos, hogy amint egyre mélyebben beleássuk magunkat az ima problémájába, hatásának morális és etikai következményeit is fontolóra kell vennünk.i A hagyományos gyógyászatban azonban aligha vesszük tekintetbe azt a lehetőséget, hogy az emberek gondolataik révén távolról árthatnak egymásnak, főképp, mert általában véve vonakodunk elismerni a távolról ható mentális jelenségek létezését. Ám az ima sötét oldalát tagadni olyan, mintha egy gyógyszer káros mellékhatásait egyszerűen figyelmen kívül hagynánk. Óriási felelőtlenség volna így tennünk, bármilyen jótékony hatásokkal kecsegtessen is az orvosság bevétele. Schlitz kifejti, miért fontosak ezek a kérdések mindannyiunk számára: A legmélyrehatóbb következmények, … társadalmi szinten jelentkeznek. … Feltételezzük, hogy elszigetelt lények vagyunk, s hogy „az én gondolataim az én gondolataim, a te gondolataid a te gondolataid, és a kettő útjai sohasem keresztezik egymást.” Valójában úgy gondolom, az adatok azt az elképzelést támasztják alá, hogy igenis összekapcsolódunk egymással egy olyan szinten, melyet a nyugati tudománynak még fel kell térképeznie, s még igen távol állunk attól, hogy azt világnézetünkbe tudjuk olvasztani. Ha szándékaim képesek befolyást gyakorolni egy tőlem távol tartózkodó személy fiziológiájára, ha gondolataid összeolvadhatnak az én gondolataimmal, és nem pusztán klinikai körülmények között, de bárhol a világon, akkor ez azt kívánja tőlünk, hogy megfontoltabbak

és

felelősségteljesek

legyünk,

nem

csupán

saját

cselekedeteinket illetően, de azzal kapcsolatban is, hogy miként gondolkozunk más emberekről, és hogyan kommunikálunk velük.3 Ha elfogadjuk, hogy az emberi gondolatnak távolba ható effektusai vannak, naivság lenne azt gondolni, hogy az emberek a történelem folyamán nem próbálták ezt az erőt ártó célok érdekében bevetni. S ezzel máris az átkok, a boszorkányság, az igézés és az ima negatív 6

célokért történő alkalmazásának birodalmában járunk. Ám minden szándékosan bevetett negatív imára vagy átokra ezernyi „apró kis átok” jut, melyeket önkéntelenül bocsátunk ki. Mint látni fogjuk, ezek többnyire nagyon kedves emberektől erednek, akik akarattal senkinek sem ártanának. E könyv célja feltárni, hogy az ima efféle negatív alkalmazása miként nyilvánul meg mindennapjainkban. Van-e kapcsolat az ima és az átok között? Dion Fortune (1890-1946), freudiánus pszichológiában jártas szakember, s kora Angliájának egyik legismertebb spiritualistája úgy gondolta, hogy a kettő közötti összefüggés rendkívül mélyreható. „Nincs lényegi különbség aközött, hogy tűket szúrunk ellenségünk viaszfigurájába, és aközött hogy a Szűz viaszszobra előtt gyertyát égetünk” – figyelmeztetett. Michael Murphy, a kaliforniai Esalen Intézet egyik alapítója szintén meg volt győződve róla, hogy az átkok és varázsigék, illetve a vallásgyakorlás között igen vékony választóvonal húzódik. Mint mondja: A legtöbb szakrális hagyomány úgy tartja, hogy gyakorlatilag bármilyen minőséget lehetséges szenzoros jelek nélkül kommunikálni. Ezt a képességet… kártékony módon is fel lehet használni. Ugyanazon vallási hagyományok, melyek magasztalják a szellemileg megvilágosító állapotok tudat feletti, a normálisat messze meghaladó gondolatátvitel transzmisszióját, egyúttal az egocentrikus, erőszakos, sőt rettenetes célokra használt kommunikációs képességeknek is tanúi lehetnek. Csaknem minden vallási hagyományban megtalálhatók az olyan adeptusokról szóló példázatok, akik önös célok érdekében használták fel különleges erőiket.4

A zsidó és keresztény hagyományokat is beleértve. Hiába hangoztatja sok hívő, hogy az átkokat kizárólag ördögi személyek alkalmazzák, tény, hogy azok a Bibliából sem maradtak ki, s a Szentírás spirituális elitjének tagjai nemegyszer élnek vele. Elizeus próféta például megátkozta a gyermekeket, akik kopaszságáért csúfolták, s közülük negyvenkettőt medvék szaggattak szét. (Királyok II. könyve 2:23-24). Pál apostol vaksággal sújtott egy ördöngös hamisprófétát (Apostolok cselekedetei 13:11). S még maga Jézus is a kiszáradás átkával sújt egy szemlátomást ártatlan zöldellő fügefát, mert az nem hozott gyümölcsöt (Máté 21:9, Márk 11:13-14, 20-22). Ezek az esetek arra intenek bennünket, hogy tegyünk éles különbséget átok és ima között. A medvék által széttépett gyermekek, a vakká tett hamis 7

próféta és a kiszáradt fügefa szempontjából van-e lényegi különbség abból a szempontból, hogy az ártalmat negatív ima vagy átok idézte-e elő? A leglényegesebb szempont az események kimenetele, nem pedig az, hogy milyen névvel illetjük őket – minként azt a következő vicc is hatásosan kidomborítja: Egy prédikátor és egy New-York-i taxisofőr életét veszti, és hirtelen a mennyország kapujában találják magukat Szent Péter előtt, aki bejelenti, hogy mindketten bebocsátást nyernek. Szent Péter szerény otthont bocsát a prédikátor rendelkezésére a mennyekben, a taxisofőrnek ellenben mesés palotát ajándékoz szökőkutakkal, hatalmas pázsittal, szolgák seregével. – Minő igazságtalanság! – panaszkodik a prédikátor. – Egész életemben prédikáltam, az embereket szolgáltam. Ha ez az ember itt palotát érdemel, hát bizony én is. Szent Péter erre felvilágosítja: – Amikor te prédikáltál, az emberek aludtak. Amikor ez az ember a taxit vezette, az emberek imádkoztak. Minket idefönn az eredmény érdekel. A döntés marad. Elutasítjuk a negatív imát, az átkot, az igézést, mert – ahogy Alan Watts filozófus egyszer megjegyezte – „nem akarjuk bepiszkítani Isten kötényét.” Egyszer egy asszony hevesen bizonygatta: „Az én Istenem jó. Természetében semmiféle negatív imának nincs helye.” Ám ha tagadjuk a Mindenható sötét oldalát, azzal ellentmondunk az Ószövetség tanításainak. Ott van például az Ézsaiás próféta könyvében olvasható kinyilatkoztatás: „Ki a világosságot alkotom, és a sötétséget teremtem, ki békességet szerzek, és gonoszt teremtek; én vagyok az Úr, aki mindezt cselekszem!” (Ézsaiás 45:7) Vagy a következő megjegyzések: „Vajon lehet-e baj a városban, amit nem az Úr szerezne?” (Ámós 3:6); „Jó és rossz dolgok, élet és halál, szegénység és gazdagság az Úrtól ered.” (Prédikátor 11:14) A negatív imával való konfrontáció útjában álló legfőbb akadály tehát az a vágyunk, hogy mindig jó álarcot erőltessünk az imára. – Ha az ima szemlátomást ártó hatású – közölte véleményét egy elhivatott orvos – azért valójában nem az ima felelős, hanem valami más. – Például mi? – kérdeztem. – Nem vagyok biztos benne – felelte –, talán az elme hatalma az anyag felett, de bizonyosan nem az ima.

8

Ezzel nem mindenki ért egyet – példának okáért a lakosságnak az a fent említett öt százaléka sem, akik saját állításuk szerint arra használták az imát, hogy ártsanak valakinek. Mint orvos barátom, aki az ártó ima képzetét élből elutasította, mi sem tűnődünk el soha, hogy vajon miért is lehet képes az ima ártani. Az ima gyilkos formája szolgálhat-e becses célokat? Előfordulhat-e, hogy valakinek éppenséggel kapóra jön? Már az ima legcsekélyebb vizsgálata is felfedi, hogy miért lehetnek és vannak is negatív következményei. Amikor egy tüdőgyulladásban, AIDS-ben vagy bármilyen más fertőzésben szenvedő emberért imádkozunk, egyúttal a betegséget kiváltó milliónyi mikroorganizmus pusztulását is kívánjuk, akár tudatában vagyunk ennek, akár nem. Amikor azért imádkozunk, hogy valaki a rákból felépüljön, egyidejűleg a rosszindulatú sejtek tömeges megsemmisülését óhajtjuk. Amikor azt kérjük, hogy valaki kigyógyuljon a szívbajból, az elzáródást okozó vérrögök felbomlását akarjuk. Még amikor mindennapi kenyerünkért imádkozunk, azzal is számtalan búzakalász halálát kívánjuk. Nem kellene ilyen kényes ízlésűnek lennünk az imával kapcsolatban. Jobban tesszük, ha abban reménykedünk, hogy imánknak lehet halálos következménye – mert ha ez nem adatik meg, hát ott maradunk egy felhígított rituáléval a tarsolyunkban, mely sok esetben képtelen meghozni számunkra azt az eredményt, amiért könyörgünk. Miért vonakodunk elismerni, hogy az imának van sötét oldala is? Miért igyekszünk mindenáron megőrizni az ima jó hírnevét? Sokan oly bensőséges kapcsolatot feltételeznek Isten és az ima között, hogy attól félnek, degradálják a Mindenhatót, ha egy nem egészen tiszta oldalt is tulajdonítanak az imának. Ám az ima az ami, szemölcs, bütyök és még mi minden, és úgy gondolom, tiszta vizet kellene végre öntenünk a pohárba, és el kellene fogadnunk mind a pozitív, mind pedig a negatív oldalára vonatkozó bizonyítékokat. Ha elismerjük az imában rejlő lehetséges ártó hatásokat, azzal még nem tesszük semmissé jót teremteni képes erejét, mert sötét oldal ide vagy oda, az mindettől függetlenül még hatalmas marad. Egyáltalán nem kell aggodalmaskodnunk amiatt, hogy az ima sötét oldalának elismerésével lealacsonyítjuk a Mindenhatót. Való igaz, az Abszolút tisztelete és dicsőítése az ima hagyományos formája, jóllehet a Mindenhatónak aligha lehet rá szüksége. Az ima pedig, miként a Mindenható, elég fenséges ahhoz, hogy felülkerekedjen bármilyen benne rejlő negatív elemen. Ha bármikor is rajongásunkat sugározzuk a Mindenható felé az imán keresztül, az lényegében olyan, mintha fénycsóvát vetítenénk a napba; a nap tündöklő 9

ragyogásához vajmi kevéssel járul hozzá, s csak lemeríti az elemeinket. Ha továbbmegyünk, akár még azt is mondhatnánk, hogy az ima makulátlanságának megőrzésére irányuló kísérleteink tulajdonképpen nem tartják tiszteletben a Mindenható erejét, ennélfogva istenkáromlók. A Mindenható nem szorul a mi segítségünkre, nélkülünk is minden további nélkül képes megbirkózni a kihívásokkal, melyeket az ima összetett volta állít elébe. Mindamellett mégiscsak óriási szorongást ébreszt bennünk, ha tudatosítjuk, hogy az ima képes lehet ártani is; démonainkkal sohasem kellemes szembenézni. Ám sokkal nagyobb kockázatot vállalunk, ha tagadjuk, hogy gondolataink s imáink révén árthatunk is másoknak. A rossz tett nemcsak folytatódni fog, de mi magunk is áldozatok maradunk. Az

élet

negatív

oldalának

elutasítása

voltaképpen

abból

áll,

amit

a

mélypszichológusok az árnyék elfojtásának neveznek – undok, nemkívánatos minőségeinket az elme tudattalan bugyraiba száműzzük. Ahhoz, hogy pszichológiailag és spirituálisan is megfelelően növekedhessünk, az én sötét oldalával is összeköttetésben kell lennünk. Miként C. G. Jung fogalmazott: azt tekinthetjük teljes embernek, aki Isten jobbján is járt és az ördöggel is viaskodott. Ám sokan tartanak az ördöggel való viaskodástól. E könyv írása folyamán például több barátom figyelmeztetett, nem volna bölcs dolog a negatív ima problémájáról nyilvános fórumon fejtegetésekbe bocsátkozni. Ha ez megtörténne, azzal talán éppen, hogy ösztönöznénk az ima romboló formájának alkalmazását, aggodalmaskodtak, és egyfajta károkozó-járványt robbantanánk ki. Mindeme aggodalmak ellenére meg vagyok győződve róla, hogy a legkevésbé vonzó döntés mégis az ima sötét oldalának tagadása. A negatív imákat és átkokat nem most „találjuk fel.” Ezek a jelenségek minden bizonnyal már emberemlékezet óta életünk látóterében vannak. Ha pedig így van, szinte biztos, hogy kifejlesztettünk már valamilyen védekezési formát mások negatív gondolatai ellen – valamiféle „spirituális immunrendszert, mely analógiában áll a fertőzések ellen védő fizikai immunrendszerünkkel. Ezek a védekező mechanizmusok feltehetőleg beépültek biológiai rendszerünkbe, tudatos elménk hatókörén kívül operálnak, s működésbe lendülnek, ha szükség van rájuk. Szélsőséges helyzetekben azonban ezek a védekező mechanizmusok – mint ahogyan fertőzések ellen védő immunrendszerünk is – túlterhelődhetnek, és alkalomadtán szükség lehet arra, hogy felerősítsük őket. A történelem során ezért az emberek különféle eljárásokat 10

fejlesztettek ki, hogy létrehozzák ezt a védő hatást – rítusok, ellenimák, megerősítések stb. számos változatát dolgozták ki, melyek közül néhányat hamarosan mi is megvizsgálunk. Létezik azonban egy másik, természetes védelem is a negatív imák és szándékok ellen: a negatív imát bevetők legtöbbje saját tudatlansága miatt kudarcra van ítélve. Az igazat megvallva, gyakran nagyobb kockázatot jelentenek saját magukra nézve, mint másokra; köztudott, hogy ezek a rosszindulatú próbálkozások sokszor visszafelé sülnek el, és az áldozat helyett csak az elkövetőnek ártanak. Nem hiszem, hogy a negatív ima problémájának őszinte megvitatása népszerűsíti majd alkalmazását, és károkozó-járványt indít az útjára. A negatív ima már épp eléggé elterjedt. Ott van életünk hátterében, mint egy észrevétlen maradó zümmögés. A zaj valószínűleg nem hangosabb manapság, mint bármikor azelőtt. Célunk tudatosítani létezését – ezért is született meg ez a könyv. Miként a mágnesnek, az imának is van pozitív és negatív pólusa. Mint a tüzet, jóra és rosszra is lehet használni. Kétezer éven keresztül az ima „fényes” oldalát hangsúlyoztuk. Most azonban elhanyagolt árnyékos oldalának felfedezésére indulunk.

11

ELSŐ RÉSZ

ÁRTHATUNK-E AZ IMÁVAL?

Az ima révén sokkal könnyebb fájdalmat okozni az embernek, mint segíteni rajta.

–Bill Sweet, a Spindrift Intézet, egy az imakutatással foglalkozó szervezet volt elnöke

12

ÁTKOK ÉS EGYHÁZAK

Legelső emlékem az ima sötét oldaláról gyermekkoromból származik, öt éves lehettem akkoriban. Földműves családban nőttem fel a keresztény fundamentalizmus fellegvárában, Közép-Texas gyapottermelő mezőgazdasági övezetében. A közösségi élet központja azokban az időkben az egyhelyiséges vidéki baptista templom volt, mely egy poros útkereszteződésnél állott. A hitszónoki feladatokat a negyven mérföldre lévő wacoi Baylor Egyetem egy lelkészhallgatója látta el. Egy borzasztóan hideg decemberi vasárnap este az ifjú lelkipásztor tüzes prédikációval igyekezett felforrósítani a hangulatot. Csupán maroknyi elszánt hívő jelent meg, dacolva a cudar hideggel, köztük nagyapám – a templom gondnoka – s aznap este én is vele tartottam. A fiatal evangélista nagymestere volt a drámai hangulatteremtésnek. Miután rémisztően élénk leírást adott a pokol örökkévaló kínszenvedéseiről, melyek a kárhozott lélekre várnak, öklével verni kezdte a szószéket: így imitálta a hangot, melyet ő a „pokol dobpergésének” nevezett. Noha már egyébként is épp eléggé meg voltam rémülve, a hangos BUMM! BUMM! BUMM! dörrenések, a páni félelem még sötétebb mélységeibe taszítottak. Aztán a prédikátor jelet adott a templom hátsó részében várakozó asszisztensének, aki meghúzott egy kart, s a templomépületet teljes sötétségbe borította. Midőn a dobolás és a poklot bemutató rendkívül szemléletes leírások folytatódtak – most már koromsötét környezetben –, még mélyebbre zuhantam alá a bénító rettegés feneketlen bugyraiba. Amikor ismét felgyújtották a lámpákat, a hitszónok imádkozni kezdett – komoly, elkeseredett könyörgéseket küldött az ég felé az elveszett lelkek üdvéért; mindezt bőséges könnyzáporral kísérve. Aztán felhangzott az elhívó himnusz, én pedig azon kaptam magam, hogy kábult, bárgyú zombi módjára előrefelé araszolok a templomhajóban, hogy életemet Krisztusnak ajánljam, és megmeneküljek a pokol borzalmaitól. Mindenki végtelenül boldog volt, hogy úgy döntöttem, elfogadom Jézus szeretetét és megbocsátását, ám később ráébredtem, hogy szó sem volt itt választásról. Akarat nélküli bábként, gépiesen cselekedtem, szó szerint magamon kívül a félelemtől, hiszen pszichológiai értelemben véve jól megkínoztak Jézus nevében, amiként azt annak idején fizikailag az eretnekekkel tették. E stratégiát mindig is azzal igyekeztek igazolni, hogy a lélek jóléte forog kockán, s bármilyen eszköz felhasználható a megmentésére. Azok az eljárások azonban, mint amilyet gyermekkoromban én is átéltem, nem sokban különböznek a fekete mágusok praktikáitól. Az áldozatot mindkét esetben megátkozzák (a boszorkányságban a mágus rituáléja által, a 13

templomban pedig az eredendő bűn és a bukás tana révén). Az áldozatot mindkét esetben arra kényszerítik, hogy a dolgok mindenféle borzalmas végkimenetelét jelenítse meg lelki szemei előtt, melyeken egyébként nem tud változtatni, hacsak nem teljesít bizonyos feltételeket. Számtalan templomba járó hívő biztosított már róla, hogy az efféle manipulációk manapság sokkal kevésbé gyakoriak, jóllehet erre semmiféle adataim nincsenek. Ezek a szokások természetesen nem korlátozódnak a kereszténységre; én azért említem őket keresztény kontextusban, mert ezt a hagyományt ismerem a legjobban. Hát nem ironikus, hogy annyira borzadunk az átkoktól, miközben azok jó mélyen áthatják vallásos életünket? Úgy látszik, fel sem tűnik a gerenda a saját szemünkben. Igazság szerint a rosszindulatú és ártalmas kárhoztatások ott tenyésznek a kereszténység melegágyában, s nemritkán szinte vetekszenek a fekete mágusok és varázslók legsötétebb átkaival. Talán a legnyilvánvalóbb példa erre a kárhozott lelkek örökkévaló, felfoghatatlanul fájdalmas szenvedése a pokol tüzében. Hogy példát is hozzunk a keresztény egyház hivatalos átkaira, egy fenyegető rituálét idézünk a Közös Imák könyvéből, az Anglikán Egyház hivatalos imakönyvéből. Noha a rituálét sok anglikán csupán ereklyének tartja, és nem vétetett bele a Közös Imák püspöki könyvébe, azt Hamvazószerdán, a Nagyböjt első napján kell előadni. Kilenc sajátságos átkot foglal magában, melyek Mózes V. könyvének 27. fejezetén alapulnak. Többek között a következők foglaltatnak benne:

Átkozott, ki átkozza apját és anyját. Átkozott, ki félrevezeti a vakot az úton. Átkozott, ki elfordítja a jövevénynek, az árvának és az özvegynek igazságát. Átkozottak az irgalmatlanok, a paráznák és a házasságtörők, a kapzsi emberek, a bálványimádók, a rágalmazók, az iszákosok és a zsarolók.

A gyülekezet valamennyi átok végén „Ámennel” felel. Aztán a lelkipásztor emlékezteteti a gyülekezetet „a fejünk felett függő félelmetes ítéletre, mely bármikor kész lesújtani ránk,” s arra, hogy „rettenetes az élő Isten kezei közé kerülni, aki esőt… tüzet, kőzáport szélvészt és fergeteget bocsát a bűnösökre.” Az átok végső következménye örökkévaló kínszenvedés és bűnhődés – „Menetelj, átkozott, az örökké égő tűzbe, mely Lucifernek és angyalainak készíttetett” –, hacsak nem választja az ember a 14

bűnbánatot, s a megváltást Jézus Krisztuson keresztül. Ted Karpf, az Egyesült Államok Episzkopális Egyházának tiszteletese kifejti: „A rituális megátkozás egy példájáról van szó, melynek célja emlékeztetni a hívőket helyzetük bizonytalan természetére… a bukott állapot egyfajta pszicho-drámája, mely felkészíteni hivatott bennünket a Nagyböjt alatt folytatandó bűnbánatra és böjtölésre.

KERESZTÉNY MÁGIA?

Midőn egyre mélyebbre kalandozunk a negatív ima birodalmába, tartsuk észben, hogy a vallás mindig kéz a kézben járt a dolgok sötétebb oldalával. Elég csak egy rövidke pillantást vetni bármely vallási hagyomány történetére, s máris világossá válik, hogy a spiritualitást és mágiát, a fényt és árnyékot elválasztó határok mindig is könnyen átjárhatóak voltak. Megfelelő figyelmet tulajdonítani a történelmi eseményeknek – ez az általam ismert legjobb biztosíték ama kísértés ellen, hogy a negatív imára vonatkozó bizonyítékokat meghallgatás nélkül elutasítsuk. Pál apostol életét bemutató sokat bírált könyvében A. N. Wilson kifejti, hogy a júdaizmus azért volt vonzó sok nem zsidó származású ember szemében, mert „a többi spirituális rendszerhez képest magasabb rendű erőhatás rejlett mágiájában”5. Erőteljes, hathatós szavakat és szimbólumokat foglalt magában a zsidó hagyomány. Nagy Sándor isteni erőként tisztelte a tetragrammatont – az Isten nevét jelző négy ó-héber mássalhangzót, melyet túlságosan szentnek és erőteljesnek tartottak ahhoz, semhogy ki lehessen ejteni, s amely a jeruzsálemi főpap süvegét díszítette. A zsidók istenének neve oly hatalommal és erővel bírt, hogy könnyen holtan rogyhatott össze, aki akár csak suttogva is kimondta. Azon felül Izrael Istene angyalainak nevében is hatalmas erő rejlett, s az emberek eljárhattak a zsinagógákba, hogy magukba szívják a nevekkel kapcsolatos szóban átadott tudást, vagy megszerezhették a Héber Írások másolatait, s a tudást felhasználhatták mágikus célokra. Az Isten és angyalainak nevét tartalmazó kántálások segíthettek elűzni az ártó szellemeket, meggyógyítani a betegeket,

vagy

általában

véve

növelni

az

őket

alkalmazó

mágusok

hírnevét.

Lényegbevágónak tartották, hogy az asztrológusok behatóan ismerjék az Írások tartalmát, mivel a zsidók Istene kinyilatkoztatta, hogy ő az égitestek megalkotója és mozgatója. S valóban, „úgy tűnik, ebben a korban a zsidók – kezdve az alexandriai zsidó platonistáktól a kumráni esszénusokig – megszállottjai voltak az asztrológiának” – írja Wilson. 15

Amikor a pogányok kívülállóként tekintettek a kereszténységre, gyakran feltételezték, hogy mágikus és esetleg démoni elemeket tartalmaz. „A szó bizonyos értelmében maga Jézus alakja is beleilleszthető a mágus fogalmába,” állapítja meg Wilson, „hiszen külső erőket idézett meg, hogy segítségükkel pusztítson és gyógyítson. Követői szerint képes volt az időjárást befolyásolni, egyetlen szóval fügefákat kiszárítani, gonosz szellemeket kiűzni.” Richard Cavendish A History of Magic (Mágiatörténet) című, referenciákkal bőségesen ellátott művében azt állítja, Jézust már korán mágia gyakorlásával vádolták.* Egy a kereszténység ellen, úgy Kr. u. 180 körül írott vitairatában Celsus feltételezi, hogy Jézus Egyiptomban tanulta a mágia mesterségét. Jézus korai keresztény életrajzíróinak munkái pedig csak olajat öntöttek a tűzre. Jézus csodás születése és a csillag megjelenésének szokatlan természeti jelensége; a háromkirályok hódolata; a Jordánban való megkeresztelése; csodálatos gyógyításai; továbbá természetfeletti adottságai, melyek képessé tették a szél és a tenger lecsendesítésére, a vízen járásra, hatalmas mennyiségű élelem és ital előteremtésére, halottak felélesztésére; valamint a keresztre feszítésekor lejátszódott baljóslatú természeti jelenségek; rejtélyes eltűnése a sírból és halálát követő megjelenései; mennybe szállásának története; nos ezek a csodák, melyek segítettek meggyőzni a keresztényeket Jézus isteni mivoltáról, éppenséggel egy mágus cselekedeteinek, teljesítményének is betudhatók. Ördögűző képessége miatt a zsidók fekete mágia gyakorlásával vádolták Jézust.

A vádak azonban nem korlátozódtak Jézusra. Évszázadokon keresztül úgy gondolták, hogy a keresztényeket terheli a felelősség a pestisjárványokért és mindenféle más természeti katasztrófákért.

*

A mágia tulajdonképpen pontatlan meghatározás. Miként Richard Cavendish megjegyzi, nem árt elemi különbséget tenni magas rendű mágia és alacsony rendű mágia között. A magas rendű mágia célja oly tökéletesen megérteni önmagunkat és környezetünket, hogy felülemelkedjünk minden emberi korláton, és emberfeletti vagy isteni lénnyé váljunk. A szóbeszéd szerint Pütagorasz és más filozófusok ezt a fajta mágiát sajátították el Keleten, mely állítólag olyan természetfeletti képességekkel ruházta fel gyakorlóját, mint például az időjárás befolyásolása vagy az ember egyidejű jelenléte két különböző helyen. Az alacsony rendű mágia ezzel szemben viszonylag jelentéktelen erőket lendít működésbe, meglehetősen mechanikus, és azonnali világi előnyökre tör: vagyonszerzésre, bosszúállásra, szerelmi sikerekre. A gyakorlatban ezek a különbségek összemosódnak, és sok mágus a mágia mindkét változatát űzi. Bővebben lásd: Richard Cavendish, A History of Magic, New York, 1987.

16

Tertullianus azt mondta, hogy ha bármi szokatlan vagy nyugtalanító dolog történt, a keresztényeket hibáztatták. Ha a Tiberisz kiöntött, vagy a Nílus nem áradt, ha a föld mozgott vagy az ég mozdulatlan maradt, ha éhínség vagy járvány pusztított, kiáltások hangzottak fel: „Oroszlánok elé a keresztényekkel!” Ironikus módon az idők során ugyanez a sötét ösztön késztette a keresztényeket az eretnekek, zsidók és boszorkányok megkínzására.6

A keresztény szent szimbólumok és rítusok gyakran keltettek olyan benyomást, hogy mágikus módon képesek befolyást gyakorolni a természeti elemekre. Az ötödik századi Franciaországban sok pogány tért meg egy a marhaállományt fenyegető járvány során, amikor is látták, hogy a keresztények marhái vagy eleve meg sem betegszenek vagy kigyógyulnak a betegségből – mindkét esetet a kereszt használatának tulajdonították. A középkori keresztények nem csak marháikra, de terményeikre, házukra, gyermekeikre és önmagukra is vetettek keresztet, hogy elhárítsák a szerencsétlenséget, amiből akadt bőven. Szent verssorokkal ékített amuletteket viseltek, megkeresztelkedtek és újra keresztelkedtek, a templomból szentelt vizet vittek haza, és minden este az ágyukra hintették, hogy távol tartsák az éji rossz szellemeket. Gyógymódjaik tele voltak „keresztény mágiával.” A kígyómarásra egy angolszász orvosi könyv azt javasolta, hogy a beteg igyon olyan szentelt vizet, melyben egy csigát megmostak. Bingeni Szent Hildegárd azt tanácsolta, hogy ha megbabonázták az embert, vágjon keresztet egy cipó tetejébe, majd a kereszt körül majszolgassa el a kenyeret. Salisbury-i János azt javasolta, gyógynövények gyűjtésekor és alkalmazásakor a gyógyító ismételgesse a Miatyánkot és a négy evangélista nevét. A gyermekszülést az Agnus Dei, vagyis egy a pápa által megáldott és szentelt vízbe mártott viasz bárányfigura segítségével lehetett megkönnyíteni. E fenti praktikák szakértője a pap volt, aki a pogányság és a gonosz elleni küzdelem élharcosaként állt a hitközösség élén. Mint szakrálisban jártas embert, a mágikus misztikum fénye övezte. Nemkülönben a misét, melyet talán a legmágikusabb keresztény rítusnak tekinthetünk. „Egy rítus, amelyben kenyér és víz Isten testévé és vérévé válik… szükségszerűen félelmetes mágikus erővel bíró rituálé benyomását kelti” – jegyzi meg Cavendish. Nem meglepő hát, hogy a mise hatalmas és olykor félelmetes hírnévre tett szert az évszázadok során. „Azt a benyomást, hogy a mise mágikus, az Egyház doktrínája táplálta, miszerint egy pap még akkor is hatékonyan celebrálhatja a misét, ha történetesen a bűn állapotában van, gonosz 17

szándékokat dédelget vagy eretnek. Úgy tűnik, a misének megvolt a maga sajátos ereje, tekintet nélkül használóinak spirituális állapotára és motivációjára.” Egy ilyen hathatós szertartást természetesen sokféle céllal alkalmazhattak. A Galáciai Szertartáskönyv, mely valamikor a 6. században született, többek között esőért, jó időjárásért, betegekért, marhakór ellen, fogantatásért, biztonságos utazásért, a halottak lelkéért celebrált miseszövegeket tartalmaz. A marhaállományért, mezőgazdasági eszközökért, halászhajókért és hálókért mondott misék is igen gyakoriak voltak a Középkorban, sőt nem ritkák ma sem. Talán elkerülhetetlen volt, hogy a misét mágikus aurájának köszönhetően ártó célokkal is celebrálják, mint például az ördög tiszteletére rendezett feketemisék. 694-ben a Toledói Tanács bűnösnek nyilvánította azokat a papokat, akik miséjük során megneveztek egy élő személyt azzal a céllal, hogy előidézzék annak halálát. Az 1200-as években beszámolók születtek papokról, akik misét mondtak az áldozat oltárra helyezett viaszfigurája felett, s a mise során megátkozták. Az 1398-as Párizsi Zsinat elítélte és megtiltotta a mise mágikus célokra való használatát. A hatóságok folyvást emlékeztették a papokat, hogy a szentostyát és a szent olajat tartsák lakat alatt, nehogy az emberek ellopkodják, és boszorkányságra, szerelmi bájolásra, gyógyításra és mérgezésre használják fel azokat.8 Az ördögi és az isteni mindvégig kibogozhatatlanul össze volt fonódva egymással a kereszténység történelme során – gondoljunk például az Édenről szóló történetre, a paradicsom gonosszal való beszennyezését, s a mennyei angyal, Lucifer ördöggé való átlényegülését taglaló archetípusos beszámolóra. Ezek az összefüggések azt sugallják, hogy az emberi szív mélyén a sötét oldallal való megigézettség lappang, ami, mint látni fogjuk, gyakran manipulációs kísérletek, vagy ártó szándékú imák formájában robban ki az emberből.

NEM SZÁNDÉKOLT ÁTKOK ÉS IMA

Noha, mint már megjegyeztünk, minden huszadik amerikai beismeri, hogy imádkozott tudatosan ártó szándékkal, a legtöbb negatív ima valójában nem szándékolt. Oly mellékesen odavetve csusszanhatnak ki belőlünk, hogy szinte észre sem vesszük. Amiként Rupert Sheldrake brit biológus, a Hét kísérlet, amely megváltoztathatja a világot című könyv szerzője 18

azt írja: „Ha feldühödött emberek azt kiabálják: ’,hogy a fene essen beléd!’, természetesen ez is átoknak számít.” Sheldrake úgy gondolja, hogy az emberek gyakran imádkoznak hányaveti nemtörődömséggel; anélkül, hogy elég mélyen elgondolkodnának imáik természetéről, márpedig ha így tesznek, imáik könnyen átok formáját ölthetik. A következő példát beszéli el:

A hidegháború idején nemzetközi összefogás született – sokan imádkozni szándékoztak azért, hogy bizonyos helyekre béke köszöntsön. Az emberek kiválasztottak

egy

Csehszlovákiában,

nukleáris majd

bázist

imádkoztak

mondjuk azért,

Nagy-Britanniában

hogy

ezeket

a

vagy

bázisokat

felszámolják, a fegyvereket eltávolítsák. Az összefogás azért jött létre, hogy a béke ködös képzete helyett határozottabb képek formájába öntsék a nukleáris fegyverek leszerelését célzó óhajokat. … A tervezés során megvitatták, hogyan lenne a legcélravezetőbb imádkozni. Néhányan, különösen a new age mozgalom tagjai, úgy vélték, legjobb lenne gondolatban felidézni a nukleáris bázis képét és hihetetlenül erősen ragyogó fényben fürödve megjeleníteni

azt, ami

megtisztítaná és átalakítaná a bázis energiáit. Ám mivel ezek a bázisok nukleáris célpontok voltak, az ima legnyilvánvalóbb hatása éppen hogy az atomháború lenne, hiszen egy efféle csapás következtében hihetetlenül erősen ragyogó fény ereszkedne le ezekre a bázisokra, s megtisztítaná és átformálná őket. Én magam jobbnak tartottam e helyszíneket olyanformán vizualizálni, hogy bulldózerek gyalulják le a terepet, eltakarítják a rozsdás szögesdrót maradványait, s a földterületet visszaadják a hétköznapi embereknek, akik immár újra sétákat tehetnek, gyermekeik pedig játszhatnak a bázis hajdani területén.9

Ha egy kicsit elgondolkozunk rajta, igencsak meglepőnek találjuk, hogy milyen gyakran fogalmazzuk meg hanyagul imáinkat. Egy asszony Chicagóból a következőket írta:

19

Ha autót vezetek, dudálni kezdek, és magamban azt gondolom, hogy az a másik sofőr ott egy idióta, mert elzárja az útkereszteződést, bizonyos értelemben negatív imát küldök feléje. Voltam már én is a kereszteződésnél elakadt vezető, s bizony éreztem egészen negatív dolgokat magam felé áradni. Úgy vélem, nagyon is lehetséges, hogy mindennapi gondolataink többsége „tudattalan ima,” és hogy apró „menj a francba!” megjegyzéseink valóban célba találnak.

Ez a megjegyzés azt sugallja, hogy negatív imáink átszövik mindennapi életünket. Nem kifejezett átokként, hanem egyszerűen azáltal bocsátjuk útjukra őket, hogy negatívan gondolkodunk más emberekről. Nézzük például Katherine példáját, aki vállalati menedzsmenttel foglalkozott. Élénken érdeklődött az emberi tudatosság iránt, és e terület komoly tanulmányozójának tekintette magát. Egyszer Katherine-t megbízták egy több vállalatot is érintő projekttel. Két nő, aki az érdekelt vállalatokat képviselte, ellenezte a Katherine által javasolt szervezeti változásokat, melyek szükségességéről ő mélyen meg volt győződve. A projekt megfeneklett, Katherine-t pedig egyre jobban bosszantotta az általa kicsinyes vállalati politikának tartott hozzáállás. Közeledett a döntő megbeszélés időpontja. Katherine napokkal a találkozó előtt elhatározta, hogy beveti a tudat és az események „valóra váltásának” tanulmányozása során szerzett ismereteit. Azt „kívánta,” hogy a két nő, aki szembehelyezkedett az általa javasolt változtatásokkal, valami módon „tűnjön el a képből,” hogy tovább haladhasson a munkával. Egy héttel a megbeszélés előtt mind a két kellemetlenséget okozó nő, az ország két különböző pontján, egymástól két teljesen független balesetben elesett, és eltörte a jobb csuklóját. Katherine mélységesen megrettent a gondolattól, hogy ezért ő lehet a felelős. Jóllehet fizikailag nem ő lökte le őket a lépcsőn, úgy gondolta, „mentális lökése” fizikai következményekkel járhatott. Mint mondta: Valakinek előbb a gyermekem meggyilkolásával kellene fenyegetnie, hogy én még egyszer működésbe lendítsem azokat az erőket. Véletlen egybeesés vagy sem, hirtelen szembesülnöm kellett a hatalom etikájával. Szerintem az emberek szüntelenül gyártják az efféle „varázsigéket.” Ha tetszeni akarunk valakinek, ezt a vágyunkat kisugározzuk magunkból. Feltűnt már, hogy egy olyan ember jelenlétében, akinek bizonyos elképzelései vannak arról, hogy milyenek is 20

vagyunk, akaratlanul is úgy viselkedünk, amilyennek gondol bennünket? E gondolatokat én „aprócska varázsigéknek” nevezem, melyek az emberek között zajló folyamatos szándékszülemények szakadatlan áramából emelkednek a felszínre. Aztán ott vannak a „nagy varázsigék,” melyek jelentős módon képesek átformálni valóságunkat. Ha erre a területre merészkedünk, ajánlatos tisztában lenni tetteink etikai hátterével. Gondolataink kavalkádja élesre töltött lőfegyver.

Katherine élménye figyelmeztet bennünket arra, hogy valamelyest mindannyian tartunk elménk hatalmától. Amiként Francis Huxley antropológus megjegyzi: „Még a legfásultabb ember is érez egy kis bűntudat-nyilallást, ha elveszíti a fejét, és jól elküld a fenébe valakit, majd az illető távozik, és kitöri a nyakát. E véletlen egybeesésből különféle racionális magyarázatokkal próbáljuk meg kihúzni a fullánkot: például statisztikákat idézgetünk, ám még a kívánság és az esemény közötti egyezés gondolatára is kiráz bennünket a hideg. Egyszer egy közismert orvos és szerző, aki az elme egészségmegőrzésben és gyógyulásban játszott szerepének témájában publikál, elmesélt egy történetet egy „aprócska varázsigéről.” Könyveibe gyakran belevesz pácienseiről szóló történeteket, ám különös gonddal ügyel arra, hogy személyazonosságukat elkendőzze. Egyszer egy történet közléséhez egy híres ember beleegyezését kérte, és megmutatta neki, milyen új személyazonosságot dolgozott ki számára a könyvben. Noha a férfi nevét, foglalkozását és más jellemző sajátosságait megváltoztatta, a páciens nem volt elégedett. Úgy érezte, még mindig rá lehet ismerni az alapján, hogy milyen típusú rákbetegségből épült fel. Így hát az orvos átírta a kis elbeszélést, és másfajta rákbetegséget kapcsolt a személyhez: szarkómát, egy ritkafajta daganatos betegséget, mely a beteg jobb combjában alakult ki. A férfi semmit sem tudott az átírt történetről. Ám a következő héten felhívta az orvost, s új problémáról panaszkodott: fájdalmat érzett a jobb combjában, noha ilyesmit még soha nem tapasztalt azelőtt. Az orvos rendkívül megrémült, s azon tűnődött, hozzájárulhatott-e valami módon, hogy rákos betegség alakuljon ki a férfiben. A vizsgálat azonban semmiféle rendellenességet nem mutatott ki, a fájdalom pedig fokozatosan csökkenni kezdett, majd végleg megszűnt.

21

„IMA-TOLVAJLÁS” ÉS „CSERBENHAGYÁSOS” IMA

Az akaratlan, hanyag ima egy másik formáját gyakoroljuk, ha olyan dolgokért imádkozunk, amelyek valaki máshoz tartoznak. Miként a negatív ima legtöbb fajtáját, ezt az imát is csak úgy mellékesen, alkalmi célzattal mondjuk el, anélkül, hogy komolyabban fontolóra vennénk a benne rejlő káros következményeket. Nézzük például egy anya kérését gyermekéért: „Drága jó Istenem, add, hogy ebben az évben az én lányomat válasszák meg a kórus vezetőjének Mary gyermeke helyett, aki már épp elég ideje tölti be ezt a pozíciót.” Vagy az üzletkötő imáját: „Drága Istenem, lehetővé tetted, hogy a múlt évben Jim nyerje el az év üzletkötője címet. Most engem jutalmazz meg, hisz én is hűséges és ugyanolyan jóravaló szolgád vagyok.” Ha ez a fajta ima válaszra talál, valaki veszít – valaki, aki saját véleményünk szerint talán még kiválóbb, mint mi vagyunk. Az efféle mozzanatokat „ima-tolvajlásnak” nevezem, mert kísértetien emlékeztetnek az utcai tolvajlásokra. A tolvaj mindkét esetben olyasmit próbál megszerezni, ami másvalakié. Mind az utcai, mind pedig az ima-tolvajok titokban és meglepetésszerűen operálnak; az áldozat sohasem tud róla, és rendszerint nem is tud reagálni, csak amikor már túl késő. Az Egyesült Államokban a tolvajlás a leggyakoribb bűncselekmény: minden háromszázadik embertől elemeltek már valamit. Ez a statisztikai eredmény azonban feltehetőleg nevetségesen alacsony azok számához képest, akiket ima révén loptak meg. Általában véve a következmények tekintetbe vétele nélkül elmondott imákat cserbenhagyásos imáknak is nevezhetjük, hiszen véletlenszerű, hanyag, következetlen, távolról elkövetett tettekről van szó.

SPORT ÉS IMA: AZ ÉN ISTENEM, A TE ISTENED ELLEN

Egy nagy, futballőrült egyetemre jártam Középnyugaton. Az egyetem területén volt egy négy emelet nagyságú mozaik, mely jól kivehetően látszott a

22

stadionból is: a karját a feje fölé emelő Jézus, aki ebben a pozitúrában úgy festett, mint a gólt jelző bíró. Csapatunk ritkán veszített.

Ha visszagondolok gyermekkoromra, sok más esetet is fel tudok idézni, amikor az imát félig-meddig átokként használták. Emlékszem, mennyire össze voltam zavarodva a meccs előtti ima alatt, amikor is mindkét csapat összegyűlt az öltözőjében, és a Mindenhatóhoz imádkozott, hogy sikerüljön tönkreverni az ellenfél csapatát. Mivel gyakorlatilag mindkét csapat ugyanazért imádkozott, eltöprengtem, hogy egy ilyen ima vajon mi módon lelhet meghallgatásra. A profi mérkőzések gyakran vallási küzdelmekre hasonlítanak, s a szurkolók kétségkívül vallási fanatikusokra emlékeztetnek. Ezért talán nem meglepő, hogy az imával a vallás és a sport berkeiben is találkozhatunk. Az amerikai lakosság csaknem egynegyede vallja, hogy imádkozni szokott kedvenc sportcsapata győzelméért, s egyben a másik csapat vereségéért. Amikor kedvenc profi focicsapatom az 1996-os nemzeti bajnokságon játszott, ismét ráébredtem, sokszor milyen önkéntelenül imádkozunk ártó szándékkal. A mérkőzés első felében elégedett voltam a dolgok alakulásával, s csupán kívántam és reméltem csapatom győzelmét. A harmadik negyedben azonban egyenlített az ellenfél, én pedig igazán aggódni kezdtem a végeredmény miatt. Ekkor erőteljes akarással, elszántan szurkolni kezdtem csapatomnak. Aztán amikor az utolsó negyedben a dolgok ökölszorító kétségbeeséssé fajultak, azon kaptam magam, hogy imádkozom a győzelmért. Kultúránkban a sportesemények az imádkozás első számú ösztönzői. 1997 januárjában a Jacksonville Jaguars csapata Denverbe utazott, hogy a nemzeti bajnokság egy döntetlen után újrajátszandó meccsén ismét szembeszálljon a Broncos csapatával. Rick Reilly, a Sports Illustrated tudósítója beszámolt róla, mi történt a vasárnapi meccset megelőző péntek éjjelen:

A Jaguárok 2 méter magas, 145 kilós védőjátékosa, Tony Boselli, a csapat kősziklája, az ágyán feküdt kiterülve; hasgörcsökre, borzalmas fejfájásra, hasmenésre panaszkodott. Nagyjából fél tíz körül néhány csapattársa bement a szobájába, körülvették az ágyát, letérdeltek, és gyógyulásáért imádkoztak. Tizennégy órával később: Bingó! 23

„Isten meggyógyított” – jelentette ki Boselli, aki a Broncos csapatának vezető zsákolóját, Alfred Williamset fogta, méghozzá oly sikeresen, hogy az egyszer sem tudott zsákolni, s egyszer Boselli még szerelte is.

1996 novemberében a sportvilág mélységesen megdöbbent, amikor a korosodó Evander Holyfield legyőzte Mike Tysont, a nehézsúlyú világbajnokot. Imádom a beszélgetős rádióműsorokat, ezért úgy egy hónappal Holyfield győzelme után kedvenc programomra kapcsoltam. Ezúttal a sporthősökről folyt a beszélgetés. Egy lelkes férfi telefonáló kijelentette: „Az én hősöm Evander Holyfield. Imádkozott Istenhez, hogy legyőzze Tysont, aki mohamedán. Na mármost én nem akarom lebecsülni Allahot, de Holyfield győzelme éppen a bibliai tanításra szolgál tanúbizonysággal, miszerint „Minden dolgot véghez tudok vinni Isten által, aki megerősített engem.’” Ám a telefonáló természetesen lebecsülte Allahot, s vele az iszlám vallást is. A győzelemért azonban nem csak a keresztények imádkoznak. A vallásos győzelem óhaja egyetemes dolog, és az „Én istenem diadalmaskodni tud a te istened felett!” volt az elmúlt kétezer évben vívott szent háborúk vezérszólama. A Tyson-Holyfield mérkőzés is megerősíti, hogy békebeli harcmezőnk a boksz ring, a kosár-, a baseball-, a jéghoki-, és a focipálya. The Future of the Body (A test jövője) című korszakalkotó munkájában Michael Murphy, a kaliforniai Esalen Intézet alapítója rávilágít arra, hogy a sportversenyek során kiáradó érzelmeink gyakran kalandoznak át az átok és rontás világába. „Sok sportrajongó tudatosan vagy félig-meddig tudatosan érzi, hogy a szurkolásnak olyan hatásai vannak, melyek túlmennek a puszta biztatáson; a rádión és televízión keresztül is számtalan rontásszerű megnyilvánulásnak lehetünk tanúi a meccseken.” Eredményre vezetnek ezek a törekvések? „Ha a szurkolás az elme anyagon felülkerekedő erejét közvetíti a versenyző felé, nem csoda, hogy bizonyos meccseken a labdák furcsa szögekben pattannak vissza, bizonyos versenyeken az atléták olyan magasra ugranak, mint még soha, vagy megmagyarázhatatlanul botladoznak. Sokan éreztük már nyugtalanul magunkat egy-egy sporteseményen, amikor az ártatlan játék hirtelen az okkult színpadává változott.” – írja Murphy. A rontást még sakkversenyeken is bevetették: „A Manilában rendezett Korcsnoj–Karpov világbajnokságon

24

Karpovot egy para-pszichológus segítette, Korcsnoj pedig meditációs tanítványokat bérelt fel, hogy távolról befolyásolják Karpovot.10 Az életben vívott küzdelmek többsége természetesen a játékmezőkön kívül zajlik. Sok viaskodásban érvényesül azonban a sport és-ima forgatókönyv, melyben győztes és vesztes hajszálpontosan ugyanolyan szerepet játszik. Gondoljunk csak a nemzetközi kapcsolatokra: a nemzetek között rendezett vérfürdők többségét győzelemért esdeklő imák itatják át, melyeket a két egymással „versengő csapat” küld az ég felé. Észak-Írországban például, vagy Boszniában, ahol a közelmúltban véres etnikai tisztogatás folyt, a szembenálló csoportok lényegében ugyanazzal a fohásszal fordulnak ugyanazon isten felé: „Add, hogy győzedelmeskedjük ellenségeink felett!” Az ellenség nézőpontjából ezek negatív imának számítanak, hiszen meghallgatásuk a másik fél halálát és pusztulását kívánja. Az egymással versengő imák iróniája már az ókor óta ismert probléma – egy Zen példázatban is felszínre bukkan:

A szerzetes így szólt Kegonhoz: – A királyhoz hűséges seregek oltárt építenek a Mennyei Királyoknak, és a győzelemért imádkoznak; a lázadó seregek ugyancsak oltárt építenek a Mennyei Királyoknak

és

a

győzelemért

imádkoznak;

melyik

fél

imája

talál

meghallgattatásra? Kegon így felelt: – A mennyei fellegek záporának cseppjei egyszerűen lehullanak, és nem tesznek különbséget virágzó és hanyatló között.

AZ IMA MINT A MANIPULÁCIÓ ÉS AZ IRÁNYÍTÁS ESZKÖZE

Ha manipulálnak bennünket, az bizony káros hatással lehet egészségünkre.

25

George F. Solomont, a Stanford Egyetem pszichiáterét, a pszichoneuro-immunológia – az elme, illetve az ideg- és immunrendszer kapcsolatát vizsgáló tudomány – atyjaként tisztelik. Dr. Lydia Temoshokkal, a San franciscói Kaliforniai Egyetem pszichiáterével karöltve Solomon az AIDS hosszú távú túlélőit vizsgálta. Milyen pszichológiai és viselkedésbeli jellegzetességek segítettek a túlélőknek legyőzni a nehézségeket? Felfedeztek egy állandó személyiségmintát, melyet Henry Dreher is leír The Immune Power Personality (Az immunerő-személyiség) című könyvében:

Az előző tanulmány legmeglepőbb felfedezése, hogy kölcsönös összefüggés áll fenn az immunfunkciók és egy adott kérdésre adott igenlő válasz között: „Visszautasítaná, hogy teljesítse egy barátja kérését, ha épp nem szeretné megtenni a szívességet? Alatta egy mellék kérdés szerepelt: „Tudna nemet mondani?” A hosszú távú túlélők mind igennel feleltek – abszolúte visszautasítanák a kérést. Ez az egyetlen sajátosság erős összefüggésben áll az erősebb, aktívabb immunsejtek jelenlétével.11

Mit jelent az a képességünk, hogy tudunk nemet mondani? Solomon a következőket közli ezzel kapcsolatban:

Öntudatosságot, magabiztosságot tükröz, arra utal, képesek vagyunk ellenállni a kísértésnek, hogy önfeláldozó mártírrá váljunk. Azt is jelzi, hogy képesek vagyunk saját szükségleteinkről gondoskodni, mind pszichológiai, mind fizikai értelemben. Előfordulhat például, hogy az AIDS beteg ember nem érzi jól magát. Elmegy, hogy segítsen barátjának költözködni, csak mert az megkérte rá? Vagy képes lesz azt felelni, „Nem, sajnos most nincs hangulatom hozzá.”12

És vajon mi a helyzet azzal a képességgel, hogy nemet mondjunk egy embertársunk imájára, ha tudjuk, hogy imádkozik értünk, jóllehet ellenkezik érdekeinkkel? Mi a helyzet 26

akkor, ha barátunk imádkozik értünk, szeretné vagy reméli, hogy elmegyünk vele moziba vagy vacsorázni, nekünk pedig nincs kedvünk hozzá, vagy egyszerűen nem akarjuk? Ha hagyjuk, hogy mások kívánságai, vágyai vagy imái folyton manipuláljanak bennünket, világít rá Solomon és Temoshok tanulmánya, veszélynek tesszük ki egészségünket. Ezek a felfedezések mélyreható etikai következményekkel járnak. Ha ima révén próbálunk zsarnokoskodni mások felett, anélkül, hogy figyelembe vennénk saját vágyaikat és szükségleteiket, valójában növeljük a kockázatot, hogy imáinkkal felerősítjük betegségüket, vagy tovább gyengítjük egészségüket. Ez lehet az egyik magyarázata annak, hogy miért tűnik az ima oly gyakran hatástalannak, s miért okoz néha károkat. Ezzel persze nem azt akarom kérni, hogy többé ne imádkozzunk másokért, hanem azt, hogy azt empátiával tegyük. Az empátia szó az ógörög nyelvből ered, jelentése „bele” és „érzés,” s azt a képességünket jelenti, hogy osztozni tudunk egy másik személy érzelmeiben vagy érzéseiben, hogy tudjuk, egy adott dolog milyen az ő számára. Ha empátia nélkül imádkozunk másokért, azt kockáztatjuk, hogy saját gondolatainkat erőltetjük rájuk, és igazi kárt okozunk az életükben. Gyakran gondoltam, hogy a negatív ima egyik kézenfekvő definíciója volna az „empátiát nélkülöző ima” kifejezés. A gond csak az, általában úgy gondoljuk, hogy tudjuk, mi a legjobb másoknak, s egy percig sem habozunk Isten tudtára adni, mi módon hozhatja rendbe az embert, akiért imádkozunk. Ám valahányszor kísértést érzünk, hogy valaki más sorsáért imádkozzunk, jobban tesszük, ha alaposan megvizsgáljuk motivációinkat. Könnyen ráébredhetünk, saját érdekeinket helyeztük előtérbe, nem pedig az övéit. Egy háromgyermekes anya a következőket írta levelében:

Az múlt esztendő kivételesen nehéz volt. Legkisebb gyermekem főiskolára ment egy másik városba, a férjem és én borzasztóan egyedül éreztük magunkat. Imádkoztam,

hogy

gyermekeink

többet

foglalkozzanak

velünk,

hogy

gyakrabban meglátogassanak. Ám minél többet imádkoztam, annál ritkábban jöttek. Amikor ezt szóba hoztam a gyerekeim előtt, egyszerűen hátat fordítottak. Azt mondták, hogy tartsam meg magamnak az imáimat, mert ők a saját életüket akarják élni.

27

Mivel látta, hogy az imádkozás nem működik, úgy okoskodott, hogy ő maga tesz valamit, amivel távol tartja magától gyermekeit. Hitközségükben Férjével együtt részt vett egy programban, mely az életközép-válságon próbálta átsegíteni a hozzájuk hasonló problémákkal küszködő embereket. Ráeszméltek, milyen kifinomult módon próbálták irányítani gyermekeiket éveken keresztül. Idővel a gyerekek visszatértek hozzájuk. Az asszony ma már nem imádkozik azért, hogy szeressék őt; „mert az, természetes módon történik meg” – mondja. Ha imáink korlátozzák mások szabadságát vagy szűkítik választási lehetőségeiket, akár átoknak is tekinthetjük őket, a manipuláció egy eszközének, mely révén saját nézőpontunk rabszolgájává tesszük őket. Egy olvasó levele is a fentiek érvényességét bizonyítja.

A hetvenes évek elején mélyen foglalkoztatott a személyiségfejlődés, meditáltam, jógáztam, rengeteget olvastam a metafizika és a világvallások témájában. Abban az időben történt, hogy egy nagynéném eljött hozzánk látogatóba. Beszélgetéseink alapján úgy tűnt, a hittel, gyógyítással, imával és meditációval kapcsolatban hasonló elképzelésekben osztozunk. Néhány héttel azután, hogy néném hazautazott a keleti partra, egy vitriolos levelet kaptam kézhez tőle. Kifogásolt néhány könyvet, melyeket a polcaimon láthatott, és követelte, hogy égessem el a jógával, a keleti és nyugati vallásokkal

kapcsolatos

könyveket

–

kivéve

persze

a

tradicionális

kereszténységről szólókat –, valamint az összes metafizikai témájú művet. Sátáninak, az ördög művének nevezte ezeket az írásokat, s azt mondta, meg kell semmisítenem őket, hogy ne kerülhessenek mások kezébe, még elolvasnák őket. Ekkor vettem észre először, hogy igazából mennyire különböző perspektívából szemléljük a témákat, melyekről beszélgettünk. A könyvek helyett a levelet semmisítettem meg. Eltelt néhány nap, s nem gondoltam többet a dologgal. Aztán minden reggel pontosan 9 órakor furcsa „fejfájások” kezdtek gyötörni. Néhány percre úgy éreztem, mintha agyam egy adag kifőtt tészta lenne. Nem tudtam rendesen 28

gondolkozni. A rossz érzés és a kifőtt tészta képe hamar elillant, s a következő reggelig teljesen jól voltam. Szerettem volna megérteni, mire vélhetem mindezt, ezért felkerestem egy pszichiáter barátomat. Azelőtt hozzá jártam intenzív pszichoterápiára, majd meditációs és gyógyító csoportokba. Miután egy ideig kérdezgetett, azt javasolta, hogy amikor legközelebb megint kezdem rosszul érezni magam, képzeljek el egy sürgönydrótot, mely tőlem indul, és figyeljem meg, hogy hová vezet, azután jelenítsem meg lelki szemeim előtt, hogy a sürgönydrótot elárasztja a szeretet, s a másik végén egyetemes szeretet ömlik ki belőle, bárki is tartsa azt a kezében. Követtem tanácsait, és nem kis megdöbbenésemre a drót azonmód a keleti partra futott, ahol nagynéném élt. Ez volt ám a meglepetés! Amint elárasztottam a drótot egyetemes szeretettel, a kifőtt tészta-érzés nyomban szertefoszlott. Miután két vagy három napig végeztem a vizualizációt, a probléma teljesen megszűnt, és soha többé nem újult ki. Néném leveléből értesültem róla, hogy mélyen belevetette magát egy bizonyos vallási mozgalomba, melyre akkoriban már kezdtek országos szinten is felfigyelni. Írt arról is, hogy minden nap délben imádkozással tölt néhány percet. Az ő dele a keleti parton pontosan kilenc óra az én időzónámban a nyugati parton. Erős lecke volt ez számomra az ima erejéről. Ha néném gondolatai háromezer mérföld távolságból is így tudtak hatni rám, milyen óriási erőket tudnak gondolataink és szavaink megmozgatni? A távolság nem jelentett akadályt. Attól fogva még jobban tiszteltem az ima erejét, és még jobban ügyeltem saját imáim és gondolataim tartalmára.

Mary Baker Eddy (1821-1910), a Keresztény Tudomány egyházának megalapítója egyike azon szerzőknek, akik igen világos figyelmeztetéseket közölnek írásaikban az ima mások manipulálására és befolyásolására való használatával szemben. Mint írja: „Amikor mentális szinten belépünk az emberi gondolat személyes világába, bizonyosnak kell lennünk benne, hogy az ember, akivel szellemi kapcsolatot létesítünk, valóban óhajtja azt.”13

29

Mary Baker Eddy szerint eme általános vezérelv alól két kivétel létezik. Ha barátai imádkozni szeretnének egy betegért anélkül, hogy tudna róla, ezt az érintett jóváhagyása nélkül is megtehetik, ha minden más módszer kudarcot vallott, ha őszintén hiszik, hogy ez a fajta mentális kezelés hatásos lesz, mert a cél – a gyógyulás – szentesíti az eszközt. A beleegyezés nélküli imát szentesítő további enyhítő körülmény, mondja Eddy, a vészhelyzet, „amikor nincs idő a szertartásra, és nincs más elérhető segítség a közelben.” Mint mondja: „Helyes lépés betörni egy lángokban álló házba, és felébreszteni álomban szendergő lakóit, ám helytelenül tesszük, ha rájuk törjük az ajtót, és betörjük az ablakokat, mikor ezt semmiféle vészhelyzet nem követeli tőlünk.” Eddy azt tanácsolja az embereknek, hogy a fenti két helyzettől eltekintve tartsák meg maguknak az imáikat, és törődjenek a saját dolgukkal. Máskülönben „áthágják az illem és a jó erkölcs szabályait; tettük nem több mint elhibázott kedvesség, vétkes tudatlanság, vagy tudatos behatolás a halandó ember jogainak tiltott birodalmába.”

MÁSOK BEFOLYÁSOLÁSA A SZERETET NEVÉBEN

Dr. Loudell F. Snow, a Michigan Állami Egyetem Népgyógyászati Tanszékének professzora a gyógyítással kapcsolatos népi hiedelmeket, illetve egészségre gyakorolt hatásukat tanulmányozza. Az átkok, varázsigék, babonák szakértője. A tekintélyes Annals of Internal Medicine szaklap egyik cikkében a következőket írja: „A szakirodalomból, valamint a magam gyűjtötte adatokból kiderül, hogy az igézés csaknem minden esetben baráttól/barátnőtől vagy szeretőtől, férjtől vagy feleségtől, szülőtől, testvértől vagy egyéb hozzátartozótól ered.”14 Akárcsak a formális átkok esetében, amikor az emberek olyanformán imádkoznak, hogy azzal másokat manipulálni és kontrollálni igyekeznek, a manipuláció tárgya gyakran családtag vagy szeretett személy. Az imát gyakorló ezenkívül rendszerint azt állítja, hogy puszta együttérzésből cselekszik, kizárólag az érintett javára. Pontosan ezt a hozzáállást példázza Richard tapasztalata, aki sihederkora óta írói pályáról álmodozott. Vágya reális törekvésnek tűnt; minden tanára dicsérte kivételes tehetségét. Amikor végül angol irodalomból megszerezte a doktoriját, boldogan tekintett az íróként előtte álló fényes jövő elébe. Tíz évvel később azonban még mindig nem publikálták egyetlen művét sem, és egy csődtömegnek érezte magát. A visszautasító levelek a szokásos 30

megjegyzéseket tartalmazták a „kiválóság felvillanásairól,” „az ígéretes tehetségről,” ám valami nem stimmelt, valamire csak nem tudott rátapintani. Richard azonban nem adta fel. Író konferenciákra és szemináriumokra járt, remélvén, hogy rálel az írói technikájában rejlő hibák ellenszerére, melyeket képtelen volt felismerni. Semmi sem használt. Negyven felé közeledvén azzal kezdte nyugtatni magát, hogy nem egy nagy író későn kezdte a pályát. Miután egy nagy kiadótól megkapta legfrissebb elutasító levelét, elhatározta, hogy egy időre félreteszi a munkát, és Karácsonyra meglátogatja az édesanyját. – Lehangoltnak látszol, drágám. Mi a baj? – kérdezett rá az anyja nem sokkal megérkezése után. Richard soha nem beszélt vele növekvő kudarcérzetéről, de most elhatározta, hogy megosztja vele csalódottságát. Az anya figyelmesen hallgatta, majd azt mondta: – Richard, én tudom, miért nem lett belőled író. Tinédzser korod óta minden éjjel imádkozom Istenhez, hogy adjon neked valami más hivatást. Richard mérhetetlenül megdöbbent. – Úgy érted, huszonöt éven keresztül imádkoztál azért, hogy felsüljek íróként? – hebegte. – Igen, mert mindig is tudtam, hogy Isten valami jobbat tartogat a számodra. És meghallgatta az imáimat! – felelte nyájasan. – Miért tetted ezt?! – követelt választ Richard dühödten, könnyek között. Az anyja is elsírta magát. – Richard, én szeretlek. Én csak a legjobbat akarom neked. Majd szinte fagyosan kijelentette: – Az írók olyan dolgokat tárnak fel, melyekről jobb volna inkább hallgatni – magukról, családjukról. Az írók olyan titkokat mesélnek el, amihez senkinek semmi köze! Richard egy élet fájdalmát, szomorúságát és félelmét látta anyja arcán tükröződni. Szégyenteljes események rejtőztek eltemetve a család múltjában, melyekkel képtelen volt szembenézni – hűtlenség és válás, alkoholizmus, feleségként és anyaként vallott önnön 31

kudarca. Több mint két évtizeden át táplálta magában a félelmet, hogy ha Richard sikeres regényíróvá növi ki magát, a családi csontváz még fel talál bukkanni az írásaiban, és folt eshetik a család becsületén. Richard a szeretet és Isten nevében reá szórt átoknak tekintette anyja imáit. Meg sem várta a karácsonyi vacsorát, csalódottan távozott. Egy hónapnyi tépelődés után elhatározta, hogy pszichoterápián vesz részt, amit már egyébként is évek óta fontolgatott, mert szeretett volna tisztába kerülni anyjához fűződő zavaros érzéseivel és kettőjük mindig is szerfelett viharos kapcsolatával. Richard tudta, hogy anyja továbbra sem fog felhagyni az „imádkozással,” és eltökélt volt, hogy nem hagyja magát szabotálni. Évek óta először ő is imádkozni kezdett, erőt és útmutatást kért életútjához, és védelmet anyja imáival szemben. Richard írói tehetségét hamarosan olyan érettség és mélységet hatotta át, mint még soha azelőtt. Anyjával történt összecsapása után három évvel egy nagy kiadó elfogadta első regényét.

A MINDENHATÓ ÜGYNÖKEI

Miként Richard esetében is láthattuk, a kifogás, miszerint az ember csupán a másik „javáért” imádkozik, kéz a kézben jár az önigazolással, hogy az imádkozó ebben Isten akaratának engedelmeskedik. Ebben a helyzetben a közbenjáró ima gyakran konkrét cselekvés formáját ölti. Az emberi történelem egyik leghátborzongatóbb epizódja, az Inkvizíció ténykedése, mely a 13. században vette kezdetét, egyben a történelem egyik imával különösen átitatott eseménysora volt. Az inkvizíció célja az eretnekek felkutatása és megbüntetése volt, azzal a reménnyel, hogy megmenthetik lelküket. Miközben a kínvallatók a hüvelykszorítót csavargatták, és szorosra húzták a kínpad pántjait, ájtatosan imádkoztak; könnyük Európaszerte összevegyült az áldozat vérével a kínzókamrák padlóján. A minta tovább él; a vallásosság és az ima továbbra is keveredik az Isten nevében történő gyilkosságokkal. Amikor Yigal Amir beismerte, hogy ő gyilkolta meg az izraeli miniszterelnököt, Yitzhak Rabint, azt állította, hogy „Isten utasítására” cselekedett.

32

Bizonygathatjuk, hogy mi ugyan nem használjuk az imát mások manipulálására és irányítására, s hogy szándékosan sohasem okoznánk fizikai sérelmeket Isten nevében, ám végül mégis mindannyian olyan helyzetekben találjuk magunkat, hogy úgy hisszük, nekünk van igazunk, „ők” pedig tévednek. A díszletek mindig fel vannak állítva az olyan imákhoz, melyekben arra kérjük a Mindenhatót, hogy így vagy úgy, de győzze le azokat, akik nem osztoznak nézeteinkben. A spiritualitást olykor mélyen áthathatja a bosszú érzése, s lehet, hogy az érintettek ezt még csak észre sem veszik. Egy hölgy a következőket írta levelében:

Rettenetes dolog történt itt Oregonban. Egy ember lemészárolt egy öttagú családot (anyát, apát, a két gyermeket és az apa bátyját), úgy, hogy elvágta a torkukat. Gyorsan le tudták tartóztatni, mert mind a két férfi azonosította, mielőtt meghalt volna.… Ismeretségi körömből több „istenfélő keresztény” csak úgy okádta magából a gyűlöletet és bosszúvágyat – „a gyilkost elő kellene állítani, és lelőni, mint egy kutyát!” – hörögték.

Amikor azon kapjuk magunkat, hogy viselkedésünk képmutatásba torkollik, ami aztán gyakran másokat manipuláló imákhoz vezet, felidézhetjük magunkban az Abraham Lincoln idejében megtörtént sajátos esetet:

Egy, a Fehér Házban tartott vacsora alkalmával a lelkész elmondta az asztali áldást, melyet a következő ájtatoskodó állítással zárt le: „Az Úr a mi oldalunkon áll.” Amikor Lincoln elnök nem reagált a megjegyzésre, valaki megkérdezte: –

Elnök úr, nem hiszi, hogy az Úr mindig a jók oldalán áll?

–

Én egyáltalán nem aggodalmaskodom emiatt – felelte Lincoln –, hiszen tudjuk, hogy Isten mindig a jók oldalán áll. Én azon aggódom, hogy személyem és ez a nemzet az Úr oldalán álljon.

33

A HITETLENEK ÉS A NEGATÍV IMA

Néhányan minden imát negatívnak tekintenek. Vannak, akik nyíltan meg is vetik azt – mint például az a biológia professzor, aki kijelentette: „Ha az orvosom imádkozna felépülésemért, komolyan fontolóra venném, hogy pert indítsak ellene orvosi mulasztásért.” Annie L. Gaylor, a Függetlenség a Vallástól Alapítvány szóvivője pedig közölte: „Ha tudomásomra jutna, hogy orvosom imádkozik értem, másik orvost keresnék. Jobb szeretném, ha az orvosok inkább az orvostudományban hinnének.” Kijelentése azt sugallja, hogy az orvosok nem hihetnek mindkettőben, s hogy a szabadgondolkodókból és ateistákból válik a legjobb orvos. Gaylor tagadta, hogy az ima hatásosságát támogató bármiféle bizonyíték létezne; szemlátomást nincs tudomása a kísérleti eredményekről. Ezeket az ellenvetéseket komolyan kell vennie azoknak, akik hisznek az ima erejében. Tagadhatatlan, hogy néhányan manipulálva érzik magukat, amikor imádkoznak értük, és a közbenjáró imát leereszkedőnek, arrogánsnak, zavarónak, fékezőnek érzik. Bevallom, erre az érvre magam sem voltam mindig ilyen fogékony. Amikor több évnyi kutatómunka és adatgyűjtés után meggyőződtem az ima pozitív aspektusairól, először úgy éreztem, hogy alkalmazása gyakorlatilag minden szükséget szenvedő ember esetében indokolt. Ezt ma már nem így gondolom, több okból sem. Először is, alábecsültem az ima gyakran kiszámíthatatlan következményeit, amire látunk még bőven példát ebben a könyvben. Továbbá szinte kizárólag a pozitív hatásokat alátámasztó

bizonyítékokra

összpontosítottam,

az

ima

káros

hatásaira

vonatkozó

bizonyítékokra pedig csak csekély figyelmet fordítottam. Azonkívül aláértékeltem annak fontosságát, hogy az emberek mit hisznek az imáról, és hogy az ima mit jelent számukra.

TOXIKUS REAKCIÓK AZ IMÁRA?

34

Rengeteg bizonyíték támasztja alá, hogy hiedelmeink és értelmezéseink nem csupán holmi „gondolatok az agyban.” Testünkbe tereljük azokat, ahol az élet vagy a halál javára döntenek. Ebből a szempontból mindegy, hogy mi mindent hiszünk, vagy miképpen értelmezzük a dolgokat és az is, hogy azok az igazságon alapulnak-e. Az erre vonatkozó adatok többsége a placebókról – látszatgyógyszerek, melyek önmagukban semmiféle fiziológiai hatással nem bírnak – készített tanulmányokból származik. A placebo-hatást vizsgáló egyik tanulmány szerint a placebóval kezelt gyomorrákos betegek egyharmadánál alakult ki hányinger, egyötödénél hányás, s csaknem egyharmadának kihullott a haja. Egy másik kísérletben a placebót szedő beteg tizenöt perccel a szer bevétele után hirtelen elveszítette az eszméletét a szervezetében kialakult allergiás sokkreakció miatt, ami émelygést, vérnyomáscsökkenést, verítékezést váltott ki belőle. Olyan esetekről is beszámoltak, hogy a betegek rászoktak a placebóra, mivel azt hitték, az igazi gyógyszert szedik. Egyetlen év leforgása alatt egy ilyen beteg megközelítőleg tízezer placebo tablettát vett be. Egy kísérlet során a placebót szedő betegek kétharmadánál alakult ki sztreptomicin mérgezés – úgy tudták, hogy a sztreptomicin nevű antibiotikumot szedik – időleges süketséggel, ami e meghatározott antibiotikum jól ismert mellékhatása. A hit ereje kérdéseket vet fel az ima hatásával kapcsolatban. Ha az emberek ellenzik az imát, és károsnak tartják, vajon ki vannak-e téve annak a veszélynek, hogy „ima-mérgezés” alakul ki náluk, ahogyan a fenti betegeknél is toxikus reakciók léptek fel, amikor azt hitték, hogy az igazi szert kapják? Úgy érzem, a válasz igen. Ismerek néhány embert, aki oly hevesen ellenzi az imát, hogy nagy valószínűséggel mind fizikai, mind pszichológiai szinten komoly stressz hatásnak lenne kitéve, ha rájönne, hogy imádkoznak értük, s e felfedezése komoly károkat eredményezhetne.

LOPVA IMÁDKOZNI MÁSOKÉRT?

Ez a lehetőség kényes erkölcsi kérdéseket vet fel azok számára, akik hisznek az imában. Ha egyszer tudjuk, hogy valaki ellenzi az imát, imádkozzunk-e érte? Néhány ember úgy gondolja, ezt a problémát szépen meg lehet kerülni, ha titokban imádkozunk másokért. Ha az érintett nem tud az imáról, nem is fog tiltakozni, s a probléma máris el van hárítva. Ám ha 35

titokban imádkozunk valakiért, akiről pedig tudjuk, hogy ellenzi az imát, annak valahogy rosszat sejtető mellékzöngéje és tisztességtelen mellékíze van. A lopva imádkozó megsérti az ima szellemét. Ezért hát mindig kérjük az érintett beleegyezését? Ha így teszünk, lehetőséget nyújtunk az illetőnek nemet mondani az imára, valamint elkerülni egy lehetséges toxikus reakciót. Ha pedig igent mond, akkor tudni fogja, hogy imádkoznak érte, ami növelheti az ima erejét. Mindent összevéve, tanácsos az érintettek beleegyezésével imádkozni másokért. Előfordulhatnak azonban olyan esetek, amikor ez lehetetlen – például vészhelyzetben, amikor az érintett eszméletlen, vagy amikor egy csecsemő nem tudja tájékozott beleegyezését adni. Ezekben az esetekben legjobb tudásunk szerint döntsünk. Ha szeretet, együttérzés, jó szándék vezérel bennünket, és ha személyes óhajainkat amennyire csak lehetséges, félre tudjuk tenni, nem valószínű, hogy helytelen lépést teszünk.

36

MIÉRT SÜLHET EL VISSZAFELÉ AZ IMA

Nem csoda, hogy Jung később nevetve közölte velem: el sem tudna képzelni annál rosszabb, a halálnál is borzalmasabb sorsot, mint hogy az ember tökéletes egyensúlyban és harmóniában éli le az életét. – Sir Laurens van der Post

Roger felesége haldoklott: rákos volt. Roger úgy gondolta, hogy egy szeretetteljes Isten nem akarhatja egy imádott feleség és anya halálát, nem akarhatja, hogy férjét és gyermekeit itt hagyja. Szentül meg volt győződve róla, hogy imái, mások imáival egyetemben biztosan felesége gyógyulását fogják eredményezni, ezért hitközösségének tagjaiból egy csoportot verbuvált, hogy imádkozzanak a csodáért. Roger hite bizonyossággá növekedett. Amikor azonban a gyógyulás nem következett be, lelkileg összeroppant, és soha többé nem is épült fel teljesen. A gyerekeket szerető barátok fogadták be, akik támogatták őket iskolai és egyetemi évek alatt, s ők később egész jól boldogultak az életben. Roger ellenben megtört ember maradt. Miért hatott Roger-re megsemmisítően önnön ima-stratégiája? Bery Statham, a brit író, aki elmeséli ezt a történetet, a következőket mondja: „Nagy különbség van egy bizonyos eredmény követelése, és a nyitottan hagyott segélykérő ima között; lehet, hogy a követelés nem a legjobb válasz az illető szükségletére, s lehet, hogy nem adatik meg. Tragikus eredményekhez vezethet, ha meghatározott követelésekkel állunk elő.15 Amikor egy adott helyzetben meghatározott eredményért imádkozunk, feltesszük, hogy tudjuk, a világnak merre kell útját folytatnia. Ám előfordulhat, hogy bölcsességünk korlátozott, s imánkra a legjobb válasz nem az, amit mi akkor kívánunk.

37

IMÁK A BOLDOGSÁGÉRT

Most foglalkozzunk egy kicsit a boldogságot kérő imákkal, mely egyike a leggyakoribb óhajoknak. A végső boldogság keresése – akár Isten, az üdvösség, a szatori, a felszabadító megvilágosodás keresésének nevezzük azt – általános érvényű mozzanat. A bestseller listákat azok a könyvek uralják, melyek arra igyekeznek megtanítani az embereket, hogyan lelhetnek rá a boldogságra. A reklámok túlnyomó többsége, szóljon akár autókról, ruhákról, háztartási eszközökről, utazásokról vagy alkoholról, arról próbálnak meggyőzni, hogy a kérdéses termék boldogabbá fog tenni bennünket. Még az orvosi magazinok gyógyszerhirdetései is rendszerint utalnak rá, hogy a gyógyszer nem csupán kigyógyítja a betegségből, de a folyamat során boldoggá és elégedetté is teszi a beteget. Ha a boldogságot hajszoló ösztön valóban velünk született, mi lehet a boldogságot áhító imánál természetesebb és indokoltabb?

VALLÁSGYAKORLÁS, IMA ÉS BOLDOGSÁG

Általában véve a vallásos elkötelezettség és az ima jót tesz az embereknek. Azok, akik vallásosan aktívak és imádkoznak, kétszer nagyobb valószínűséggel tartják magukat boldog embernek, mint azok, akik spirituálisan kevésbé elkötelezettek. A kutatások eredményei következetesen arra mutatnak, hogy pozitív kölcsönösségi viszony áll fenn a mentális és fizikai egészség, valamint a vallásos elkötelezettség között, ami rendszerint az imát is magában foglalja. Általában miért boldogabbak azok, akik rendszeresen imádkoznak azoknál, akik nem teszik? Tanulmányról tanulmányra a kutatók a boldog emberre jellemző négy alapvető jellemvonást emelnek ki, melyek a boldog embert jellemzik. Először is, szeretik magukat; magas önbecsüléssel rendelkeznek. Másodszor, a boldog emberek nemritkán nagy önkontrollal bírnak – úgy érzik, saját kezükben tartják életüket, körülményeik alakulását, egészségüket és a többi. Harmadszor, optimisták. Negyedszer, általában társaságkedvelők, nem önmagukra összpontosítanak. Mivel az ima elősegíti e jellemző vonások kialakulását, valószínűbbé teszi a boldogság kibontakozását. Ám ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy „megkaphatjuk” a boldogságot, ha imádkozunk érte. 38

Számos spirituális hagyomány tulajdonképpen háttérbe szorítja a boldogság fontosságát, amiként az a következő kis zen elbeszélésből is kitűnik:

Egyszer Joshu mester bejelentette, hogy az ifjú Kyogen szerzetes elérte a megvilágosodást. A hírektől fellelkesülve több szerzetestársa felkerekedett, hogy beszéljen vele. – Hallottuk, hogy elérted a megvilágosodást. Igaz ez? – érdeklődtek társai. – Igaz – felelte Kyogen. – Mondd csak – kérte egy barátja – hogy érzed magad? – Éppoly nyomorultul, mint máskor.

RÉSZREHAJLÁSUNK A BOLDOGTALANSÁG JAVÁRA

Miért óvnak a spirituális mesterek attól, hogy megszállottan áhítsuk a boldogságot? Miért válunk mélabússá bizonyos pillanatokban, amikor épp a legkevésbé számítunk rá, és amikor pedig minden jól megy? Miért kerekednek a boldogtalan gondolatok szemlátomást oly könnyen felül? E kérdéseket minden nagyobb vallás feltette már, s a válaszokból sohasem volt hiány. E rejtvényekre adott feleleteink befolyásolják, hogy miképpen imádkozunk – és amint később látni fogjuk, azt is, hogy vajon imáink káros következményeket szülnek-e. Felmerülhet bennünk a kérdés, hogy rendelkezünk-e valamiféle biológiai hajlammal, mely a negativitás felé húz bennünket. Csíkszentmihályi Mihály, a Chicagói Egyetem Pszichológia tanszékének volt elnöke The Evolving Self (A kiformálódó én) című nagyszerű könyvében magyarázattal szolgál arra, hogy az elme miért látszik önkéntelenül a boldogtalanság felé sodródni. Művében azt sugallja, hogy talán vérünkben van a negativitás. Egyfajta pesszimista hajlam vert gyökeret gondolkodásunkban evolúciónk hosszú folyamata során. Az evolúció-elmélet szerint azok a jellemző vonások és viselkedésminták, melyek elősegítik egy organizmus fennmaradását és szaporodását, biológiailag beépülnek, és a 39

következő generációkban állandósulnak. Csíkszentmihályi felveti, hogy a boldogtalanság, nem pedig a boldogság az, ami segít egy organizmusnak túlélni az ellenséges környezetben. Ha hosszan elidőzünk a negatív lehetőségek mérlegelésével, éberebbek leszünk, s nyugodtabban reagálunk a veszélyhelyzetekre, melyek bármikor bekövetkezhetnek. „Ha foglalkozunk a kellemetlen lehetőségekkel – állítja Csíkszentmihályi – jobban fel leszünk készülve a váratlanra.” Ha ez a hipotézis helyes, akkor fajunk hosszú története során elménket arra neveltük, hogy a negatív gondolatok felé húzzon, ahogy az iránytű is mindig Észak felé mutat.16 Biológiai rendszerünk és a negatív oldalt érintő elbűvöltségünk között fennálló lehetséges kapocs érdekes kérdéseket vet fel a vallással kapcsolatban. Számos nyugati vallási nézet megkülönböztető jellegzetessége, hogy az emberi lény veleszületett romlottságára, bűnös voltára és megváltásának vagy megmentésének szükségességére koncentrálnak. Előfordulhat, hogy az emberi természet sötét oldalát illető kollektív vallási megszállottságunk távoli biológiai múltunk csökevénye? A belső romlottság képzetét vonzóbbnak találjuk, mint a bensőben ragyogó isteni fényt, mert belénk rögzült hajlamunk a boldogtalanság felé húz bennünket? DNS-ünk arra kárhoztat bennünket, hogy gyengeségünk jobban elbűvöljön bennünket, mint saját dicsőségünk? Nem csupán az élet boldogtalan, negatív oldalára koncentrálunk természetes módon, de néha negatív események érnek utol bennünket – s is nem csoda, ha negatív dolgok történnek velünk, mikor folyvást a negatívra fókuszálunk. Csíkszentmihályi a következő történetet meséli el:

Néhány évvel ezelőtt egy kanadai professzor… nyugdíjba készült vonulni feleségével. Lévén érzékeny és racionális gondolkodású emberek, elhatározták, hogy a világ lehető legbiztonságosabb pontján fogják tölteni hátralévő éveiket. Éveken keresztül bújták az almanachokat és enciklopédiákat, hogy ellenőrizzék a gyilkossági rátákat és egészségügyi statisztikákat, felvilágosítást kértek az uralkodó szelekről (nehogy lehetséges nukleáris célpontok felől fújjon feléjük a szél), és végül ráleltek a tökéletes menedékre. 1982 elején egy házat vásároltak egy szigeten. Két hónappal később házuk romba dőlt: a Falkland-szigeteket választották új otthonul.

40

Ugyanakkor ha a negatívhoz és boldogtalansághoz közelítő hozzáállásunk előnyhöz juttatott bennünket a túlélés terén evolúciónk hosszú története során, akkor a boldogtalanságot tulajdonképpen

barátnak

és

szövetségesnek

is

tekinthetjük,

mely

megérdemli

megbecsülésünket és hálánkat. Ha nem rejlene bennünk valami hajlam a szomorúságra, talán már nem is kesereghetnénk itt afelett, hogy nem élünk mindig mámorító boldogságban. Ha legközelebb lehangoltnak érezzük magunkat, ahelyett, hogy igyekeznénk elimádkozni magunktól mélabúnkat, akár köszönetet is mondhatnánk érte, tudván, hogy a boldogtalanság kövezte ki az utat a boldogság előtt a világkorszakok folyamán. E távlatból szemlélve talán felismerhetjük, hogy az öröm és a bánat, akárcsak a fény és az árnyék, igazából kéz a kézben járnak. E nézőpont segíthet elviselni a boldogtalanságot, és megakadályozhatja, hogy beleessünk a negatív gátlás csapdájába, s még boldogtalanabbá váljunk, amiért nem érezzük boldognak magunkat. Ha felismernénk a boldogtalanság értékét – nem csupán saját személyes életünkben, de fajunk történetében is – talán kiegyensúlyozottabbak, állhatatosabbak és keményebbek lennénk. Talán kevesebb nyugtatóra lenne szükségünk.

EGY, AZ IMÁT ÉRINTŐ KIHÍVÁS

Ha azt mondjuk, a boldogtalanság pozitív szerepet játszik az életünkben, az nem azt jelenti, hogy a több mindig jobb. A túlzott melankólia depresszióvá mélyülhet, mely ólomsúllyal nehezedhet az emberre, és romba döntheti egészségét. Ám az is lehetséges, hogy túl kevés boldogtalanságban van részünk. Az életnek szüksége van egy kis visszahúzó erőre; ellenállásra van szükségünk, ha mentális és fizikai síkon erőt és állóképességet akarunk kifejleszteni. Jóllehet ez sohasem könnyű, mégis szembe kell néznünk a szenvedéssel és a boldogtalansággal,

és

ellen kell

állnunk ama reflexszerű hajlamunknak, hogy a

kényelmetlenség minden apró kis jelét el akarjuk imádkozni magunktól. El kell gondolkoznunk a boldogtalanság értékéről, és hogy az mivel gazdagította az életünket. Mérlegre kellene tennünk azokat az időket, amikor szenvedtünk; hagynunk kellene, hogy e tapasztalok értelme saját ritmusában bontakozzon ki. Mindenekfelett ellen kell állnunk annak a kísértésnek, hogy a pszichológiai és spirituális előrehaladást azonosnak tekintsük az állandósult jóérzéssel, s

41

ügyelnünk kell arra, hogy ne hibáztassuk magunkat, s ne tartsuk spirituális kudarcnak, ha nem lebegünk minden pillanatban a föld felett a boldogságtól.

A SZOROSAN EGYBEKAPCSOLT RENDSZEREK PROBLÉMÁJA

A jóság nevében véghezvitt jó szándék… nem garancia. Egyáltalán nem nyilvánvaló, hogy vajon a „jó szándékkal párosuló ostobaság” vagy a „gonosz szándékkal párosuló intelligencia” okozott több kárt a világban. – Dietrich Dörner, The Logic of Failure

Miért vezet az ima sokszor olyan következményekhez, melyeket nem kértünk, vagy amelyeket nem tudtunk előre megjósolni? Charles Perrow szociológus dolgozta ki az egyik legjobb elméletet, mely segíthet átgondolni, hogy miért is sülhet el visszafelé az ima. Mint mondja, nem szándékolt következmények akkor fordulnak elő, amikor olyan átfogó technológiai rendszerekbe avatkozunk bele, melyek alkotórészei oly szoros összefüggésben állnak egymással, hogy a rendszer egyik részében bekövetkezett változások előre nem látott változásokat idéznek elő a többi alkotóelemben is. Egy efféle rendszerben Perrow szerint elkerülhetetlen az „operátor hiba.”17 Perrow azt mondja, minden rendszer vagy szorosan, vagy lazán kapcsolódik egybe. A lazán egybekapcsolódó rendszerek egy példája a fűnyíró viszonylag egyszerű benzinmotorja. Karburátora, üzemanyag tartálya, hengerdobja, dugattyúja és benzinvezetéke autonóm részekként funkcionálnak. Ha egyikük elromlik, kicserélhetjük, s máris helyreállítottuk a gép működését. Az egyik rész meghibásodása nem feltétlenül rongál meg más alkatrészeket. A részek nem túl komplexek és, hogy Perrow terminológiájával éljünk, lazán kapcsolódnak egymáshoz. Amikor azonban a gépek rendkívül bonyolulttá válnak, egyes részeik olyan szorosan

kapcsolódhatnak

egymáshoz,

hogy

egyikük

meghibásodása

más

részek 42

üzemzavarához vezethet. Olykor egyfajta láncreakció indul útjára: egyik zavar a másikhoz vezet. A zavarok lavinája teljesen kiszámíthatatlan, még a szakértők sem tudják előre megjósolni.

Számos huszadik század végi rendszer nem csupán szorosan egybekapcsolt, de meglehetősen komplex is. Az alkotórészek olyan kapcsolatokkal rendelkeznek, melyek kiszámíthatatlanul hathatnak egymásra, mint például, amikor egy kávéfőző a repülőgép fedélzetén rejtett vezetékeket hevít fel, és egy egyszerű rövidzárlat életveszélyes kényszerleszállássá fajul.18

Lehetetlen előre megsejteni minden dolgot, ami tönkremehet a rendkívül bonyolult, szorosan egybekapcsolt részekből álló rendszerekben. Mindez módfelett zavarba ejtő lehet a szakértők számára, mint például abban az esetben, amikor 1995 decemberében egy gyűrűsfarkú oposszum, a mosómedve kisméretű sivatagi rokona, mely körülbelül háromszorosa a házimacskának, átugrott egy három méter magas szögesdrótkerítésen, elsurrant az őrök mellett, és rövidzárlatot okozott egy kültéri transzformátorban, ami rövid időre leállította a Paolo Verde atomerőmű egyik reaktorát Arizonában.

A SZOROSAN EGYBEKAPCSOLT RENDSZEREK ÉS AZ IMA

Miért kell az ima iránt érdeklődőnek holmi szorosan egybekapcsolt, komplex rendszerek miatt aggódnia? Az emberi élet egyike a legszorosabban egybekapcsolt rendszereknek az univerzumban, ami azt jelenti, hogy rengeteg kiszámíthatatlan módon csúszhat hiba a működésébe. Noha kudarc-biztos mechanizmusok vannak testünkbe és életünkbe beépítve, melyek óriási rugalmassággal és szívóssággal látnak el bennünket, ezek a támogató rendszerek mindazonáltal tökéletlenek, és nem mindig működnek.

43

Amikor pedig nem működnek, az ima az egyik örökérvényű próbálkozásunk a dolgok rendbe hozására. Az ima végső támaszunkká lesz, eszközzé, melyhez akkor folyamodunk, amikor már semmi más nem működik. Ez persze nem kritika akar lenni, hiszen miért is ne vetnénk be egy olyan eszközt, melynek hatékonyságát évezredes emberi tapasztalatok igazolják? Ám ahelyett, hogy rendbe hozná, az ima alkalmasint még jobban össze is kuszálhatja a dolgokat, mert további beavatkozást jelent egy olyan rendszerbe, amely továbbra is szorosan egybekapcsolt és roppant összetett marad, ami azt jelenti, hogy további problémákat idézhetünk elő, miután imádkozni kezdünk. Ám nem az a probléma, hogy imádkozunk, hanem az, hogy imánkban mit kérünk. Amikor valami elromlik az életünkben, hajlamosak vagyunk imáinkban nagyon specifikus, pontosan néven nevezett eredményeket kérni. Meg vagyunk győződve róla, elég bölcsek vagyunk ahhoz, hogy rendbe hozzuk a dolgokat, s nem is habozunk a Mindenható tudtára adni, hogy mit kell tennie. Nem vesszük észre, hogy beleavatkozunk egy rendkívül összetett, szorosan egybekapcsolt rendszerbe, mely a zavaró hatásokra gyakran kiszámíthatatlan módon reagál. Ha utasításokat adunk imáinkkal, katasztrófát rendelünk meg. Éppen úgy teszünk, mintha a kártyaasztalt alulról kezdenénk ütögetni abban a reményben, hogy a tetején lévő kirakójáték darabkái majd jobban elrendeződnek. Persze nem kizárt, hogy ez megtörténik, ám az eredmény legtöbbször még nagyobb összevisszaság. Hogy mélyebben átérezzük, az emberi beavatkozás és ima – még ha jó szándék vezérli is – miképp teheti rosszabbá a dolgokat, nézzünk egy példát a várostervezés műfajából. Dietrich Dörner német pszichológus The Logic of Failure (A kudarc logikája) című provokatív könyvében elmesél egy tanulságos történetet. Egy német városban a városi tanács két intézkedést hagyott jóvá, melyeket azért dolgoztak ki, hogy csökkentsék a zajszintet és a levegőszennyezést: a legmagasabb megengedhető sebességet 30 km/órára korlátozták, és fekvőrendőröket helyeztek el belváros szerte. Ám az intézkedések nem azt az eredményt hozták, amire számítanánk. A sebességkorlátozás miatt az autóknak alacsonyabb sebességben kellett hajtaniuk, minek következtében több zajt és kipufogógázt bocsátottak ki, mint azelőtt. Az előzőleg húsz percet igénylő bevásárló utak most harminc percbe teltek, ami nagyobb forgalmi torlódásokhoz vezetett. A belvárosban való vásárlás sokkal megterhelőbb lett, ezért kevesebben vállalkoztak az útra. Noha ez a forgalom csökkenéséhez vezetett, a zaj- és légszennyezettség szintje a fekvőrendőrök és a sebességkorlátozás miatt nem változott. Mindennek tetejébe a belváros területe gazdasági szempontból is veszteségeket kezdett szenvedni, mivel a fogyasztók rájöttek, hogy kevesebb tortúrával jár, ha a városon kívül eső 44

bevásárlóközpontokban intézik a vásárlást. A polgármester és a városi tanács legnagyobb döbbenetére és kétségbeesésére a belvárosi üzletek a csőd szélére kerültek. Az adóbevételek jelentősen csökkentek. „A terv óriási melléfogásnak bizonyult – meséli Dörner –, és következményeit a város még sokáig nyögni fogja.” A körülmények, melyekért imádkozunk, jóval összetettebbek a belvárosi területek modelljénél. Életünk bámulatos módon kapcsolódik össze családunk, közösségünk, nemzetünk tagjaival és a világgal. Más emberekhez és a világhoz fűződő szoros kapcsolataink a negatív következményekhez állítják fel a díszleteket, amikor egy meghatározott módon akarunk közbeavatkozni, miként az történt a jó szándékú várostervezőkkel is. Amikor az előző állapotoknál is rosszabb eredmények születnek, gyakran az imát okolják, mondván, hogy „nem működik.” Ám lehet, hogy a valódi problémát nem az ima okozza, hanem az operátor hiba – vagyis az, hogy miként és miért imádkozunk. Elkerülhetjük az ima nem kívánt következményeit, ha nem valami határozott dologért imádkozunk, hanem valami általánosabbat, például jólétet, bőséget vagy jobb életet kérünk a szükséget szenvedők számára? Nos, még ezzel a stratégiával sem könnyű elkerülni az operátor hibákat. Dörner és munkatársai a Bambergi Egyetemen kifejlesztettek egy számítógépes játékot, melyben a feladat a morók, egy, a nyugat-afrikai Szahel-térségben nyájaikkal itatóhelytől itatóhelyig vándorló, s némi kölest is termelő félnomád törzs életkörülményeinek javítása volt. A morók élete ugyancsak nehéznek bizonyult. Magas volt a csecsemőhalandóság, a valószínű élettartam pedig alacsony, gazdaságukat ismétlődő éhínségek tizedelték, cecelegyek pusztították marhaállományukat gátat vetve a nyájak növekedésének. Most azonban – a számítógépes játék keretein belül – elegendő pénz állt rendelkezésre, és változtatásokat lehetett eszközölni. Szembe lehetett szállni a cecelegyekkel és mélyebb kutakat lehetett fúrni. A legelők és a köles-földek területét az öntözés és a műtrágyák használata révén növelni lehetett. Új kölesfajtákat lehetett vetni. Egészségügyi intézményt lehetett felállítani. A komputerszimulált Szahelben szinte határtalan bőségben lehetett részesíteni a morókat. Egyszer egy közgazdász és egy orvos – egy nagy, közismert vállalat munkatársai – kereste fel Dörnert és munkatársait. Részt akartak venni a szimulációs játékban, hogy megnézzék, fel lehetne-e használni azt a vállalat dolgozóinak képzési programjában. Dörner megbeszélte velük a játék célját: rávilágítani az emberi gondolkodás és cselekvés gyarlóságaira, s ama arrogáns meggyőződés elkerülhetetlen kiformálódására, hogy az efféle tökéletlenségek és gyarlóságok mindig más hibái, és hogy „mi” jobban tudnánk csinálni. A 45

közgazdász és az orvos hozzálátott, hogy a számítógépes játékban javítsanak a morók életén. Információt gyűjtöttek, tüzetesen megvizsgálták a moró térség geográfiai adottságait, stratégiákat dolgoztak ki, ha egy programot célszerűtlennek találtak, másikat választottak, majd végül döntésre jutottak, melyet betápláltak a számítógépbe, hogy kikalkulálják választásuk hatásait. Amikor a számítógép befejezte az analízist, világossá vált, hogy a morók még rosszabb sorsra jutottak. A játék résztvevői hihetetlenül megdöbbentek. Az orvos a közgazdászt kezdte okolni a baklövésért. A közgazdász visszautasította a vádakat, és az orvost hibáztatta. Mi történt? Kezdetben közös döntéseik kifizetődőek voltak, jobban ment a morók sora. Ám a játék két szimulált évtizede során gyorsan beállt a hanyatlás. A kitűnő egészségügyi rendszernek köszönhetően jelentős mértékben csökkent a gyermekhalandóság. A cecelégy terjesztette fertőzések megfékezése miatt először tekintélyesen felduzzadt a moró nyájak mérete. Azon kívül mély kutak fúrásával számottevően gyarapodott a rendelkezésre álló talajvíz mennyisége, ami lehetővé tette a lelegelők területének növelését. Ám röviddel ezután katasztrófa ütött be. A falánk marhák kitépkedték a fű gyökereit, és a burjánzó mező területe zsugorodni kezdett. A huszadik évre katasztrofálisan megcsappant a marhaállomány, mert addigra a legelők már sivár pusztasággá váltak. A probléma orvoslásának érdekében még több kutat ástak, és noha ez rövid távon segített is, a vízkészlet hamar kimerült. „Hogyan történhetett ez meg?” – kérdezi Dörner. Noha az akadémikusok nem voltak szakértői a harmadik világbeli országok fejlesztésének, képesnek tartották magukat arra, hogy megbirkózzanak összetett problémákkal, és racionális megoldásokat gondoljanak ki.

Mindazonáltal borzalmas döntéseket hoztak. Anélkül láttak a kutak fúrásához, hogy figyelembe vették volna: a talajvíz nem egykönnyen helyettesíthető forrás. Hatékony

egészségügyi

csecsemőhalandóságot

rendszert és

növelték

állítottak a

fel,

várható

csökkentették élettartamot,

a ám

születésszabályozó intézkedéseket elmulasztottak bevezetni. Röviden szólva megoldottak néhány égető problémát, de nem gondoltak bele, milyen új problémák merülhetnek fel a régiek megoldásának következtében. Most már számottevően

nagyobb

lakosságot

kellett

táplálniuk

megfogyatkozott

erőforrásokból. Minden sokkal bonyolultabbá vált, mint azelőtt.

46

A szimulációs játékban nem voltak trükkök. Semmilyen különleges szakértelmet nem igényelt, és minden fejlemény egészen nyilvánvaló volt. Pontosan azért olyan döbbentek és ingerültek a játékosok, amikor kudarcot vallanak, véli Dörner, mert az ok-okozati összefüggések annyira magától értetődők. „A moró tervező játék világos képet ad a nehézségekről, melyekkel még az intelligens embereknek is meg kell küzdeniük, ha komplex rendszerekkel akarnak foglalkozni. A közgazdász és az orvos semmivel sem volt másoknál rosszabb tervező. Lépéseik semmiben sem különböztek a ’szakértők’ valós helyzetekben hozott döntéseitől. A világhoz hasonlóan működik az emberi test is, mely, mint említettük, egyike az ismert legösszetettebb rendszereknek. Sejtjeink és szöveteink oly bensőséges összeköttetésben állnak egymással, hogy az egyikben bekövetkező változás más részekben is módosulásokat idéz elő. Ezeket az egymásra ható kötelékeket egy homeosztázisnak nevezett csodálatos egyensúlyozó folyamat irányítja, mely révén ön-korrigáló folyamatok lépnek működésbe, ha bármilyen működés balul üt ki. Testünk szorosan egybekapcsolt rendszere sajátos problémákat állíthat elénk, amikor ima vagy bármilyen más stratégia révén szándékosan módosítani próbáljuk valamely speciális testfunkciónkat. Ha például fokozott immunműködésért imádkozunk, és túllövünk a célon, előfordulhat-e, hogy gyógyulás helyett allergiákhoz, végzetes rovarméreg-allergiához vagy autoimmun betegségekhez – a túlműködő immunrendszer rendellenességeihez – állítjuk fel a díszleteket? Ismerek olyan allergiában szenvedő embereket, akik képtelenek megérteni, hogy problémáik túl heves immunválasz következményeképpen alakulnak ki. Néhányan még imádkoznak is „az immunrendszer fokozottabb működéséért” abban a tévhitben, hogy szervezetüknek nem gyengébb, hanem erősebb immunműködésre van szüksége. Ilyesmivel lényegében negatív imával sújtják magukat. Ha nagyobb akaraterőért imádkozunk, hogy végig tudjunk csinálni egy lendületes edzésprogramot, előfordulhat, hogy túlzottan igénybe vesszük keringési rendszerünket? Mi történik, ha kellő önfegyelemért imádkozunk, hogy kitartsunk szigorú vegetáriánus étrendünk mellett, mert csökkenteni akarjuk koleszterinszintünket? A szakértők most már tudják, bár ritkán, de előfordulhat, hogy a koleszterinszint drasztikus csökkentése depresszióhoz, öngyilkos tendenciák kialakulásához vezethet, és baleset is nagyobb gyakorisággal fordulhat elő. Vagy tegyük fel, hogy vesekövünk van, és azért imádkozunk, hogy legyen kitartásunk 47

kalciumszegény étrendünket betartani. Néhány esetben ez a fajta étrend egyelőre még nem ismert okokból valójában a vesekőképződés mértékét növeli. Ne hibáztassuk magunkat, ha operátor hibákat idézünk elő imáinkkal. Amikor szorosan egybekacsolt rendszereket érintünk – és az imával mindig ezt tesszük –, akkor még a szakértők is könnyen zsákutcában találhatják magukat. Ezért folyamatosan ki kell értékelnünk, hogy miért és hogyan imádkozunk. Ahelyett, hogy meg akarnánk szabni, testünk hogyan viselkedjen,

imádkozhatunk

azért,

hogy

testfunkcióink

visszatérjenek

a

„normális

kerékvágásba,” vagy „egyensúlyba és harmóniába” kerüljenek. A rákos sejtekkel végzett kísérletek rávilágítanak, hogy az ima e nem-direkt, nem-specifikus formája igen hatékony lehet, és elkerülhetők az imával oly gyakran együtt járó „operátor hibák.”

KONZULTÁLJUNK A SZAKÉRTŐVEL

Mivel előfordulhat, hogy imáinkkal csak rontunk a helyzeten, könnyen a hiábavalóság érzése felé sodródhatunk, és végérvényesen felhagyhatunk az imádkozással. Ám nem szabad feladnunk. Létezik egy szakértő, aki bármilyen összetett helyzettel kapcsolatban tudja, hogy milyen meghatározott beavatkozásra van szükség: ő Isten, Istennő, Allah, a Tao, Brahman, Univerzum – nevezzük bármilyen néven. A tudósok a közelmúltban e bölcsességet alátámasztó új bizonyítékokat fedeztek fel, és új kifejezéseket találtak ki a jelölésére. A káoszelmélet szakértői például egy, a „különös attraktornak” nevezett erőbe, egyfajta láthatatlan rendszerező elvbe botlottak, mely a jelen időbeli helyzeteket és körülményeket magasabb szinten szervezett jövőbeli állapotok felé tereli. Néhány tudós úgy véli, hogy ez a színfalak mögött rejtőző nyilvánvaló célorientáltság bizonyíték egyfajta Egyetemes Intelligencia vagy Isten létezésére. E felfedezések részletei most nem érdekelnek minket. A lényeg, hogy szemlátomást egy öröktől fogva létező, láthatatlan bölcsesség van jelen az univerzumban. Ám nem feltétlenül szükséges értenünk e rendező erő működését. Feladatunk inkább talán az lehet, hogy együttműködjünk vele, ne gátoljunk, hanem segítsük elő működését, ahol csak tudjuk – talán épp azzal, hogy félretesszük saját óhajainkat, és a „legyen meg az én akaratom” helyett a „legyen meg a te akaratod” hozzáállással imádkozunk.

48

ÉLET A SZÜRKE ZÓNÁBAN

Saját óhajainkat félretenni azonban nem olyan könnyű dolog, mert gyakorta meg vagyunk győződve róla, hogy a kezünkben vannak a válaszok. A történelem során az emberek sokszor vélték úgy – tévesen –, elég bölcsek ahhoz, hogy tudják, mi módon kell megoldani a problémákat. Reclaiming our Health (Egészségünk visszaszerzése) című könyvében John Robbins leírja, hogy ez a bizonyosság sok esetben nem több az intolerancia, a tudatlanság és a vallásos buzgóság groteszk elegyénél. Miután a 13. században a pestis Kína lakosságának felét elpusztította, hajók fedélzetén hurcolták be a kórt Európába és Észak-Afrikába, ahol Fekete Halál néven vált ismertté. Strasszburg városa úgy ítélte meg, hogy a járványt a zsidók okozták, s vagy tizenhatezret gyilkoltak meg közülük. Bázel lakossága csatlakozott a véres orgiához, s indítványozták, hogy a zsidókat végezzék ki, otthonaikat rombolják le, s további kétszáz évre tiltsák ki a zsidókat a városból.” Az orvosok nem sokat segítettek. A fürdőzés ördöge ellen prédikáltak, ami ideális körülményeket teremtett a pestishordozó bolhák elszaporodásához. 1346 és 1350 között Európa lakosságának több mint egyharmada pusztult el a veszedelmes kórban. A 17. században újabb pestisjárvány tizedelte Európát; London lakosságának fele odaveszett. Az emberek ismét félelemmel, bigottsággal és gyűlölséggel reagáltak, ezúttal azonban nem csupán a zsidókat, de a homoszexuálisokat, boszorkányokat és macskákat is megégették, melyeket akkoriban ördögi teremtményeknek tartottak. A macskák ellen irányuló támadás szabad teret adott a pestist hordozó bolhák tenyészetének – immár patkányokon és egereken élősködtek, s tovább rontottak a már amúgy is tragikus helyzeten. Szeretünk azzal büszkélkedni, hogy mi sokkal felvilágosultabbak vagyunk, mint elődeink, ám képesek vagyunk ugyanolyan óriási baklövéseket elkövetni. Például sohasem gondoljuk végig, milyen következményekkel járhat, ha gyermekünk tökéletes egészségéért imádkozunk. Ha ezek az imák válaszra lelnének – ha gyermekeink szó szerint soha nem betegednének meg – az végül az életükbe kerülne. Hogy miért? Életünk első hónapjaiban, immunrendszerünk fejlődésének időszakában, azokra az antitestekre támaszkodunk, melyeket szülőanyánk juttatott születésünk előtt saját szervezetéből a miénkbe. Ezek az antitestek azonban nem tartanak ki örökké, és ha életben akarunk maradni, akkor saját antitesteket kell termelnünk. Ez a folyamat viszont azt követeli, hogy mindenféle vírussal, baktériummal és 49

gombával kerüljünk kontaktusba. E fertőző szubsztanciákkal való találkozásaink igazából enyhe betegségeket idéznek elő, aprócska nyavalyákat, melyek nélkül soha nem fejlődne ki az ellenálló képességünk, s búcsút mondhatnánk az életnek. Szükségünk van a betegségre, hogy kifejlődhessen immunrendszerünk, betegség nélkül nem maradhatunk életben. Ha el akarjuk imádkozni gyermekünktől a betegséget, azzal magát az életet imádkozzuk el tőle. „Az egyik dolog, amit észrevettem – mondja Őszentsége a Dalai Láma –, hogy az emberek hajlamosak feketén vagy fehéren látni a dolgokat, amivel figyelmen kívül hagyják a kölcsönös egymásrautaltságunk és a viszonylagosság tényezőit. Hajlamosak szem elől téveszteni a szürke övezeteket, melyek szükségszerűen ott nyugszanak két nézőpont között.”19 Ha jobban odafigyelnénk a szürke területekre, s észrevennénk a betegség és egészség közötti kölcsönös hatásokat, talán inkább áldanánk, semmint átkoznánk a betegség közreműködését, és nem igyekeznénk annyira imánkkal és jó szándékkal kiküszöbölni azt.

ÖLELJÜK KEBLÜNKRE A VILÁGOT, MINT EGY SZERETŐT

„Oly sok fáradsággal jár teljes emberi lénynek lenni” – írja Morris L. West.

Mindörökre fel kell hagynunk a biztonságkereséssel, és ki kell nyújtanunk kezünket a kockázat felé, hogy tárt karokkal éljünk. Úgy kell a keblünkre ölelnünk a világot, mint egy szeretőt. El kell fogadnunk a fájdalmat, mint létezésünk feltételét. Számításba kell vennünk a kételyt és a sötétséget, mint a megismerés árát. Olyan akaratra van szükségünk, mely hajlíthatatlan a konfliktus idején, de amely mindig kész az élet és halál minden folyományát maradéktalanul elfogadni.20

Mondani könnyű, de a jó és rossz, a fény és árnyék egysége dühítően illékony valami, s legbölcsebb

tanítóink

sohasem

szűnnek

meg

emlékeztetni

bennünket

ezekre

az

összefüggésekre. Rumi, a nagy 13. századi perzsa misztikus megjegyezte: „Jobb a küzdelmes 50

élet annak, aki igazán tanulni akar. A kényelmes élet mindig keserűségbe torkollik.” Ám nem pusztán keleti nézetről van itt szó. George Bernard Shaw azt mondta: „Élethosszig tartó boldogság! Nincs ember, aki el tudná viselni. Maga volna a földi pokol.” Dosztojevszkij pedig: „Ez az utolsó üzenetem hozzád: a bánatban keresd a boldogságot.” Keats: „Hát nem látod, mily fontosak a fájdalmak és bajok ahhoz, hogy műveljük értelmünket, és lélekké tegyük?” William Blake: „Ellentétek nélkül nincs haladás.” Nietzsche: „Ennélfogva a legfelsőbb rossz része a legfelsőbb jónak, ám épp ebben rejlik a teremtő erő.” Őszentsége a Dalai Láma: „Ha ki akarom küszöbölni saját szenvedéseimet, ezt annak tudatában kell tennem, hogy kölcsönös egymásrautaltságban élek más emberekkel és a természet egészével.” A júdaizmus Istene és a kereszténység is ezt a nézőpontot szentesíti. Az előzőekben már említett strófákban azt olvashatjuk: „Én vagyok az Úr és több nincsen. Ki a világosságot alkotom, és a sötététséget teremtem, ki békességet szerzek és gonoszt teremtek; én vagyok az Úr, aki mindezt cselekszem!” (Ézsaiás, 45:6-7) Legtöbbünknek azonban nincs ínyére, hogy a jót rossz fűszerezi. Ám fölöttébb megterhelő lehet az erőlködés, amit szétválasztásukba szükséges fektetnünk, s mindez ráadásul csak a vége-nincs aggodalmaskodáshoz állítja fel a díszleteket: Mi van, ha a gonosz győz? Elég csak elképzelnünk, mi ütheti ki balul, hogy rettegéssel teljünk el. Úgy éljük életünket, hogy ugrásra készen várunk a katasztrófára. A zen tudós, R. H. Blyth a következőket mondja erről:

Amiként itt van, és bennünk van a Mennyei Királyság, úgy itt van, és bennünk van a Poklok Királysága is. … Egy földrengés, egy fogfájás, egy veszett kutya, egy telefonüzenet – és békességünk menedéke máris kártyavárként omlik össze. Lehet, hogy minden fizikai fájdalom vagy veszteség nélkül éljük le életünket, de mindig jelen van a lehetősége a csapásoknak, melyek végül sohasem történnek meg. Ránk szegezik fenyegető tekintetüket, s mikor marnak belénk? Ettől rettegünk szüntelenül.21

A megoldás? Ne akarjuk a világot az imáinkkal térdre kényszeríteni – ez elvileg amúgy is lehetetlen – hanem inkább tartsuk tiszteletben az élet összetettségét és valamennyi értékének kölcsönös egymásrautaltságát. „A mennyország olyan állapotot jelent, melyben minden

51

lehetőségünk teljesült, minden hídon átkeltünk. Független a holnapi újságoktól, vagy a vízben lappangó tífusz mikrobáktól” – folytatja Blyth. Tökéletes biztonság nem létezik. Próbálkozhatunk imáinkkal és jó szándékunkkal rendet teremteni a világban, ámde mindig kudarcot fogunk vallani, mert jó és rossz nem válik el élesen egymástól. Honnan tudhatnánk, mit semmisítünk meg, és mit őrizzünk meg? Bukása előtt Lucifer arkangyal, kinek neve fényhozót jelent, egykor a mennyekben lakott. „Fényesebb jókedvre” derít-e bennünket ennek tudata azokkal a dolgokkal szemben, melyeket sokszor visszataszítónak találunk? Ha ezt elérnénk, talán elkerülhetnénk a tolakodó imákat, melyek sajnos sokszor aláaknázzák az ima pozitív hatását.

A LÉGIÓ ALAPELV Az egyik ember szerencséje átka a másiknak. – népi szólásmondás

A fizika alapelvei között találjuk a megmaradás törvényeit – a tömegmegmaradásét és az energia megmaradásét. Ezek az alapelvek rávilágítanak, hogy az energia sohasem vész el, csak átalakul, és hogy egy fizikai rendszer összenergiáját sohasem lehet növelni vagy csökkenteni. Éppígy anyagot sem lehet teremteni vagy megsemmisíteni semmilyen fizikai vagy kémiai folyamat során. Gyakran eltűnődtem rajta, hogy vajon van-e törvénye a rossz-megmaradásnak is, minek következtében az energiához és az anyaghoz hasonlóan sem teremteni sem elpusztítani, csupán áthelyezni és átalakítani lehet azt. E felvetés felszínesnek tűnhet, imáink folyományait illetően mégis lényegi különbségeket hordozhat. Miért tételezem fel, hogy a rossz vagy gonosz elpusztíthatatlan? Az ima egyik nem szándékolt következménye, hogy a megoldott probléma nem semmisül meg, pusztán valaki más gondjává válik. Jézus életének egy eseménye, melyről Márk Evangéliumának 5. fejezetében olvashatunk, rávilágít e kérdés lényegére. Amikor Jézus és tanítványai partra léptek a Gadarenusok földjén, azonnal elébe járult egy ember, akit Légiónak neveztek, mert démonok 52

sokasága szállotta meg. Légió számkivetett volt; olyan féktelen szerzet, akit már láncokkal sem bírtak lekötni. A hegyekben és a sírboltokban lakott, és sokszor kövekkel vagdosta magát. Amikor meglátta Jézust a tenger felől közeledni, s országa földjén partra lépni, elébe rohant és leborult előtte, könyörgött neki, hogy ne kínozza. Jézus látta, hogy ördögök szállták meg és azt felelte: „Eredj ki, tisztátalan lélek, ez emberből.” (Márk, 5:8) Az ördögök engedelmeskedtek; de mi legyen mármost velük? Alkudozni kezdtek Jézussal, s kérlelték, hogy küldje őket a kétezres disznónyájba, mely a közelben legelészett. Jézus beleegyezett. „A tisztátalan lelkek pedig kijövén, bemenének a disznókba; és a nyáj a meredekről a tengerbe rohana… és belefúlának a tengerbe.” Amikor az esemény híre eljutott a városba és a falvakba, a helybéliek felkerekedtek, hogy megnézzék mi történt. Meglátták Légiót, aki olyan nyugodt volt, hogy nyugodtabb már nem is lehetett volna. „Látták, hogy az ördöngös ott ül, fel van öltözködve és eszénél van; és megfélemlének.” – amellett Jézus is módfelett nyugtalanította őket. Amikor meglátták, hogy mi történt disznókondájukkal, „kezdék kérni őt, hogy távozzék el az ő határukból.” Ez az eset világos példával szolgál arra a körülményre, amit mi Légió Alapelvnek nevezünk – az egyik ember problémájának a másikba helyezését. A Légió Alapelv azt sugallja, hogy a rossz az energiához és az anyaghoz hasonlóan mindig megmarad; soha nem lehet teremteni és elpusztítani, csak áthelyezni, elmozdítani, átalakítani. Sok más példa létezik, melyben az ima nem semmisítette meg a problémát, csupán áthelyezte azt. Amikor 1848 júniusában sáskák óriási serege lepte el a Mormonok termőföldjeit Utahban, a hitközösség vezetői imára szólítottak. Sirályok érkeztek nagy seregekben és felfalták a sáskákat, így megmenekült a termés. A mormonok szempontjából Isten jóakarata megakadályozta a katasztrófát, és az ima hatása pozitív volt. Ám a mormonok hajdani problémája a sáskák gondja lett – a szerencsétlenség áthelyeződött, nem pedig megszűnt. A Második Világháborúban Eddie Rickenbacker, a híres pilóta hét társával együtt kényszerleszállást hajtott végre a Csendes-óceánon. Huszonnégy napon keresztül lebegtek a vízen egy mentőtutajon, míg a haditengerészet egy gépe ki nem mentette őket. Az éh- és szomjhalál küszöbén segítségért imádkoztak. Egy madár ereszkedett le a semmiből Rickenbackerre, aki elkapta és megölte azt, így életmentő táplálékhoz jutottak, míg meg nem érkezett a segítség. Emberi nézőpontból az ima pozitív volt. Ám mit éreznénk, ha mi lennénk a madár helyében, melyre a probléma áthelyeződött?

53

Nem egészen egy héttel azután, hogy Szaúd-Arábiában egy nemzet imádkozott az esőért, a sivatagi királyságot heves záporok áztatták, és két ember életét vesztette, amikor autójukat elmosta az ár. A legtöbben alighanem hálásak voltak az elsőért, de vajon mi a helyzet a két odaveszett emberrel? A Légió Alapelv elkerülhetetlen? A szerencsétlenség mindig megőrződik? Mindig kell lennie egy befogadónak, aki vagy ami a disznónyáj szerepét tölti be, hogy magára vegye a dolgokat, amelyeket mi „elimádkozunk magunktól”? Amikor a szegénység vagy betegség megszűnését kérő imáink meghallgatásra lelnek, a szegénység és a betegség valaki másra száll, amiképpen a Légiót elhagyó démonok a disznókba költöztek? A keresztény teológia utal rá, hogy a rossznak mennie kell valahová. Habár a leggyakoribb befogadó az emberi szív, a rossz végső raktára maga a pokol. A keresztény teológiában a pokol képzete a Légió Alapelvet látszik igazolni. A pokol az a hely, ahová egy nap a rossz mindörökre bebörtönöztetik, ahonnan lehetetlen kiszivárognia – adja tudtunkra a Jelenések könyve. Úgy tűnik, Légió történetében némi igazságtalanság rejlik. Mi a helyzet a disznókkal? Kiérdemelték a rossz szellemeket, melyek tömeges öngyilkosságra késztették őket? A Légió Alapelv feltételezi, hogy ami jó az egyik embernek, az egy másiknak rossz lehet. Áldás vagy átok az ima? Gyakran attól függ, hogy a bot melyik végét tartjuk a kezünkben. Elődeink ösztönösen érezték, hogy a rossznak befogadóra van szüksége. Így született meg a bűnbak – olyan állat vagy ember, akire a közösség áthelyezi bűneit. A kereszténység a Légió Alapelven nyugszik: az emberi bűnök nem váltak semmivé Isten szeretetétől, Jézus vette magára őket az emberiségért. Problémáink áthelyezése tökéletes megoldás lehet, ha ügyesen csináljuk; a disznóknak nem kell a halálba rohanniuk. Évekkel ezelőtt egy olyan eset történt a skóciai Findhorn közösségben, ami jó példát mutat erre a lehetőségre. Amikor a konyhát elözönlötték a csótányok, a személyzet nem folyamodott rovarölő szerekhez, átokhoz, imához. Egyezséget kötöttek a csótányokkal. Létrehoztak számukra egy élőhelyet, mely történetesen kellemesebb volt, mint a konyha – valóságos csótány mennyország messze a háztól, ételmaradékokból és tárolóedényekből kialakítva, melyekben vígan tenyészhettek. Azután szépen megkérték őket, hogy vándoroljanak új otthonukba, ugyanakkor meg is fenyegették őket, hogy szigorúbb

54

lépések következnek, ha nem tesznek eleget a kérésnek. A csótányok csaknem egy éjszaka leforgása alatt odébbálltak – se átok, se bűnbak, és senkinek sem esett bántódása.

55

MÁSODIK RÉSZ

NEGATÍV IMA A MINDENNAPI ÉLETBEN

Hogy egy út különb, mint a többi; lustaság figyelmen kívül hagyni a rosszabbakat. – Thomas Hood (1799-1846)

56

ORVOSI RONTÁSOK

Amikor egy páciensemmel foglalkozom, nagyon ügyelek arra, hogy mit mondok, mert bármilyen negatív megjegyzés árthat a betegnek. Így a nyugati orvoslásban is előfordulhat, hogy az orvos megemlíti a halált, és az élesebben szúr, mint bármilyen tű. Ezért nagyon kell ügyelnünk arra, hogy mit mondunk, amikor egy beteget kezelünk. Navajo gyógyító

„ILYEN ROSSZUL ÁLL A HELYZET?”

Egyszer behívtak az intenzív osztályra, hogy megnézzem azt a páciensemet, aki egy kis híján halálos kimenetelű autóbalesetben elszenvedett csonttöréseiből lábadozott. A férfi szépen gyógyult, de mire megérkeztem, vakrémület lett úrrá rajta. Aggodalmát az váltotta ki, hogy egy nővér megkérdezte tőle, hisz-e az ima erejében. – Miért kérdi? – kérdezte követelőzőn. – Imára van szükségem? Olyan rosszul áll a helyzet? Mi folyik itt, amit eltitkoltak előlem? Jóllehet a nővér minden tőle telhetőt megtett, hogy megnyugtassa, nem járt sikerrel. A férfi meg volt győződve róla, hogy eltitkolja előle állapota súlyosságát, és igen zaklatott állapotba került. Megkértem a nővért, hogy kísérjen vissza hozzá a kórterembe. Egy órával később, miután mindketten hosszas magyarázkodásba bocsátkoztunk, sikerült megszabadulnia félelmétől, és az ima kérdését soha többé nem hoztuk fel előtte. Egy orvos kollégám elmesélte, hogy hasonló élményben volt része egy huszonnégy éves páciensével kapcsolatban, s az eset ugyancsak megdöbbentette. A fiatalember vizsgálatsorozaton esett át, hogy fényt derítsenek krónikus hasi fájdalmainak eredetére. Komolyan aggódott, hogy rákja van, mert több családtagjánál is kialakult a betegség. Amikor minden vizsgálatot elvégeztek, az orvos rendelőjében összegezte az eredményeket, és 57

tanácsokat adott neki a továbbiakat illetően. Amikor a konzultáció véget ért, a páciens felállt, hogy távozzon. Megkönnyebbült, hogy az orvos semmi rendellenességet nem talált nála, és mindössze annyit kell tennie, hogy kicsit változtat az étrendjén, és jobban ügyel a stressz helyzetekre. Mielőtt kilépett volna az ajtón, az orvos még hozzátette: – Sok szerencsét. Imádkozni fogok magáért. A fiatalember a döbbenettől halálra váltan torpant meg, arca kifejezéstelenné vált, majd riadt kifejezést öltött. – Doktor úr, hát ilyen rosszul áll a helyzet? Van valami, amit nem mondott el nekem? A rák talán ott lappang, ott bujkál benne, elrejtőzve a röntgensugarak és a mikroszkóp nagyítójának kutató tekintete elől, gondolta. Hát nem akkor vetjük be az imát, amikor nagy bajban vagyunk, és már minden más kudarcot vallott? Az orvos észrevette, mennyire felzaklatta a fiatalembert az ima említésével, hiszen ez azt sugallta számára, hogy a kedvező vizsgálati eredmények ellenére is elég súlyos az állapota ahhoz, hogy imádkozni kelljen érte. Kollégám további fél órán keresztül győzködte páciensét, hogy csupán általánosságban véve, a jó közérzetéért akart imádkozni, nem pedig valamiféle lappangó betegség miatt.

„Ez az

élmény világossá tette előttem, hogy pácienseim különbözőképpen vélekednek az imáról – írta levelében. – Elhatároztam, hogy az ima említésekor ezentúl sokkal körültekintőbben járok el.” Kollégám tapasztalata azt mutatja, hogy az ima jelentése és jelentősége életbevágóan fontos lehet a páciens számára. Ha a páciens értelmezése szerint az ima valami negatív dolgot képvisel vagy szimbolizál, akkor toxikus hatással lehet rá. Egy konferencián, melyen a spiritualitás orvoslásban betöltött szerepét vitattuk meg, egy orvos kollégám, aki szintén előadást tartott, szemlátomást elkeseredetten küzdött az influenza ellen. Egy nemzetközileg elismert tudósról van szó, aki magas pozíciót tölt be egy orvosi egyetemen. A hölgy lázas volt, be volt rekedve, s egészében véve siralmasan festett. – Ennél nagyszerűbb helyen nem is lehet betegnek lenni! – tréfálkoztam, hogy kicsit jobb kedvre derítsem. – Körül vagyunk véve gyógyítókkal. Akarja, hogy szóljak néhány embernek, és imádkozzunk magáért, hogy rendbe jöjjön a holnapi előadására? Az orvosnő elborzadva, hamuszürke arccal fordult felém. – Isten őrizz! – kiáltott fel. – Nehogy imádkozzanak értem! Inkább szenvedek! És úgy is tett.

58

Egy, a közelmúltban készült felmérés rávilágított, a kórházi betegek hetvenöt százaléka gondolja úgy, hogy orvosuknak spirituális jólétükkel is törődnie kellene, ötven százalékuk pedig egyenesen úgy véli, hogy az orvosoknak nem csak értük, de velük együtt kellene imádkozniuk. E lelkesedéssel szemben könnyű megfeledkezni róla, hogy az ima nem mindenkinél lel szívélyes fogadtatásra. Az ima némelykor árthat, megrémíthet, sérthet. Alkalmazásakor nem csupán együttérzésre, de tapintatra is szükség van. Vizsgálódjunk azonban tovább az átkok és „orvosi rontások” területén, s nézzük meg, hogyan válhatnak élet és halál kérdésévé. Noha a következő esetek közül néhány első pillantásra nem látszik összefüggésben állni az imával, lehetetlen őket megérteni azon vallásos kontextuson kívül, melyből erednek. Az átkok csaknem mindig a rossz természetével vagy az ördög szerepével, valamint a bűn és bűnhődés viszonyával kapcsolatos vallásos hiedelmek és feltételezések árnyalatával színeződnek. Mivel ezek a problémák mindig a valláshoz kapcsolódnak, kibogozhatatlanul össze vannak fonódva az imával. Orvoslás és átok még felvilágosult korunkban is gyakran keresztezi egymást. Példának okáért 1973 és 1977 között tizenhat személyt utaltak be egy angliai pszichiátriai intézetbe, mert azt gondolták, hogy démonok szállták meg őket. Vagy ott van Thomas Passmore esete, aki a közelmúltban levágta az egyik kezét, mert úgy vélte, az ördög költözött bele, majd nem engedte, hogy a kórház sebészei visszavarrják. (Következő lépése pedig az volt, hogy beperelte őket hárommillió dollárra, mert mint mondta, tudniuk kellett volna, hogy tébolyult). Olykor az is előfordul, hogy bizonyos bűncselekményeket gonosz szellemeknek tulajdonítanak, és amikor a vádlott azzal védekezik, hogy „az ördög kényszerített rá,” az orvostudomány szinte mindig képbe kerül. Egy angol pszichológiai szaklapban egy 1994-ben történt esetről számoltak be: egy indiai férfi, aki úgy gondolta, hogy egy szellem tartja megszállva, az állította, hogy a láthatatlan entitás kényszerítette a letartóztatásához vezető különböző lopásokra. Két ördögűzési kísérlet is kudarcba fulladt, mígnem végül sikerült egy antipszichotikus gyógyszerrel téveszméjéből kigyógyítani. Orvoslás és törvény akkor is szembekerülhet egymással, amikor emberek engedély vagy végzettség nélkül gyakorolják a gyógyítást. 1962 decemberében például, letartóztattak egy asszonyt San Francisco külvárosában, s azzal vádolták, hogy hetven dollárt számít fel gyomorfájdalmak kezeléséért, ami lényegében abból állt, hogy egy tojást ide-oda görgetett a páciens hasán, majd a földhöz vágta. A tojást széles körben alkalmazzák a mágikus gyógyításban, s az elképelések szerint a gonosz hatásokat kellene magába szívnia a betegből.

59

RONTÁS OKOZTA HALÁLESET A BALTIMORE VÁROSI KÓRHÁZBAN

A Baltimore Városi Kórház orvosai 1966. július 29-én egy csapásra szembesültek az átok erejével, amikor egy huszonkét éves afro-amerikai nőt vettek fel a kórházba légzési nehézségek, mellkasi fájdalmak és eszméletvesztés panaszával. A tünetek egy hónappal ezt megelőzően kezdődtek. Miután két hétig benn feküdt a kórházban, elmondta orvosainak, hogy csupán három napja maradt egy komoly probléma megoldására. Elárulta, hogy péntek tizenharmadikán született az Okefenokee-mocsárban, és egy bábaasszony segédkezett a szülésnél, aki aznap három gyermeket segített életre. A bábaasszony

mindhárom

gyermek

anyjával

közölte,

hogy

gyermekük

átkozott.

Kinyilatkoztatta, hogy az első közvetlenül tizenhatodik születésnapja előtt fog meghalni, a második huszonegyedik születésnapja előtt, a harmadik (a fiatal nő a kórházban) huszonharmadik születésnapja előtt. A beteg elmondta orvosainak, hogy az első lány egy autóbalesetben vesztette életét tizenhatodik születésnapja előtt. A második lány rettegett a rontástól, és huszonegyedik születésnapján mindenképpen el akart menni egy barátnőjével szórakozni, hogy megünnepelje az átok megszűnését. Betértek egy bárba, ahol egy eltévedt golyó az életét vette. A kórházban fekvő fiatal nő biztos volt benne, hogy a másik két lányhoz hasonlóan ő is halálra van ítélve. Borzasztóan meg volt rémülve. Augusztus 12-én hunyt el – egy nappal huszonharmadik születésnapja előtt. A Johns Hopkins intézet orvosai boncolást végeztek. Noha találtak fennálló egészségügyi problémát a nőnél, arra a következtetésre jutottak, hogy az semmiképpen sem lehetett elég súlyos ahhoz, hogy magyarázatot adjon halálára, különösen ami az időzítését illeti. Dr. Freisinger, a Johns Hopkins Orvosi Egyetem professzora a következő érdekes megjegyzéseket tette az esetet tárgyaló jelentésében:

60

Biztos vagyok benne, hogy a patológus nem tudja majd kizárni a rontást, mint a halál okát. Világosnak látszik, hogy születésekor a beteget megrontották, és hogy pontosan a megjósolt időpontban halt meg. ... A rontás nem része társadalmunknak, ezért keveset tudunk róla; feltételezem, hogy legtöbben nem is szeretnének tudomást venni a létezéséről. Egy közösségben bizonyos körülményeknek és hiedelmeknek kell létezniük ahhoz, hogy egy ember rontás révén életét veszthesse, ám ha egyszer létrejött a megfelelő háttér és a személyes kondicionálás, nem látom okát, a megfelelő időben miért ne történhetne meg, és miért ne vezethetne halálhoz.22

„AKÁR A HALÁLOS ÍTÉLET”: A SZÓ EREJE A NAVAJOKNÁL

Amikor az Egyesült Államokban egy páciens orvosi vizsgálaton vagy sebészeti beavatkozáson megy keresztül, az orvosok a törvény rendelkezéseinek megfelelően kötelesek ismertetni vele a lehetséges kockázatokat. Sok navajo azonban úgy véli, hogy az orvosi beavatkozások lehetséges mellékhatásainak őszinte feltárása lényegében átok. Egy nővérként dolgozó navajo asszony elmesélte, mi történt, amikor a szívsebész feltárta apja előtt a szívkoszorúér műtét kockázatait:

A sebész azt mondta neki, előfordulhat, hogy nem ébred fel az altatásból; ez minden műtét velejáró kockázata. A sebész számára mindez rutinszerű információközlés volt, ám apám szinte úgy fogadta, mint egy halálos ítéletet, és soha nem egyezett bele a műtétbe.

Egy állapotos navajo asszonyt unszoltak a védőnők, hogy járjon terhes gondozásra, ő azonban erre nem volt hajlandó, mert nem tetszett neki, ahogy a klinika személyzete a lehetséges komplikációkról beszélt. Mint mondta:

61

Amióta csak az eszemet tudom, pozitívan gondolkodtam. És amikor az orvosok negatív szavakat használtak, akkor is azt gondoltam magamban: az én gyermekem márpedig nem lesz farfekvéses. Egészséges kisbabát fogok szülni, a szülés gyorsan és komplikációmentesen fog lezajlani, és így is történt.

Ezek a reakciók azt a navajo hiedelmet tükrözik, hogy fontos pozitívan gondolkodni és beszélni. Ezt az attitűdöt a hozhoojí nithisakees és a hozhoojí saad navajo kifejezések érzékeltetik, melyek magyarul annyit tesznek: „gondolkozz szépen” és „beszélj szépen.” A navajo kultúrában a gondolatnak és a nyelvnek valóságformáló és az eseményeket befolyásoló ereje van. Ezért egy műtét vagy a szülés lehetséges kockázatainak megvitatása valójában előidézheti ezeket az eseményeket. Gray Witherspoon antropológus a következőket mondja erről: „A navajo világnézet szerint nem a nyelv a valóság tükre, hanem a valóság a nyelv tükre.”23 Akkor tehát az orvosok ismertessék-e pácienseikkel a gyógyszerek lehetséges mellékhatásait és a műtéti beavatkozások lehetséges komplikációit? Ha az ember navajo gyógyító, akkor semmiképpen. A navajo hagyomány nagy hangsúlyt fektet a pozitív gondolkodásra, s előnyben részesíti a tények őszinte feltárásával szemben. Egy hagyományos navajo gyógyító azt nyilatkozta:

A hegyekben pozitív gondolkodást segítő növények teremnek. Imákat is lehet mondani. Pozitívan gondolkodhatunk, és ettől jobban érezzük magunkat, és bármi is taglózott le bennünket, darabokra hullik ezektől a jó gondolatoktól, amelyekkel helyettesítjük… Lehet, hogy az orvos azt mondja: „Magának nem sok van már hátra,” én viszont azt mondom: „Hozhoojí nitsihakees,” ami annyit tesz: gondolkodj szépen.

Egy másik rokon navajo álláspont a „ne beszélj így!” – „doo ajíniidah.” Ám ha az ember nem beszél a dolgokról, melyek alkalmasint balul üthetnek ki, hogyan tervezhetne előre? Ha az ember nem gondolkodik el a halálról, hogyan szerkeszthet például végrendeletet, és hogyan rendelkezhet arról, hogy az orvosok kardiopulmonáris élesztést alkalmazhatnak 62

nála? A hagyományőrző navajok úgy gondolják, hogyha beszélünk e dolgokról, akkor működésbe lendíthetjük őket – ami egyenlő a rontással vagy az átokkal. Amikor a tervezésről kérdezték, egy krónikus fájdalmakkal küszködő hetvenhat éves férfi azt felelte:

Az doo ajíniidah, az ember nem beszél ezekről a dolgokról. És nem próbálja azt a saját fejére idézni, mert az élet minden területére vannak olyan imák, melyekben bízhatunk. A cél olyan hosszú ideig élni a földön, ameddig csak lehetséges. Miért rövidítenénk meg életünket azzal, hogy rossz dolgokat idézünk saját fejünkre?

Nem azt javaslom, hogy navajo módra beszéljünk az egészségügyi dolgokról, vagy hogy hagyjunk fel az orvosi beavatkozások lehetséges kockázatainak ismertetésével. Viszont tisztelettudóbban bánthatnánk nyelvünkkel és gondolatainkkal, ahogyan a navajok teszik, és jobban odafigyelhetnénk arra, hogy saját szavaink, imáinkat is beleértve, néha milyen károkat okozhatnak.

NÉPGYÓGYÁSZAT ÉS IMA

„Az orvos nem képes segíteni a gonosz sújtotta betegen, mert az Ördög ellen nem lehet gyógyszerekkel harcolni” – jegyzi meg Dr. Loudel F. Snow, a népgyógyászat már idézett szakértője. Elmesél egy történetet egy cukorbeteg asszonyról, aki nem volt hajlandó inzulinnal injekciózni magát, mert úgy gondolta, hogy betegsége ifjúkorának bűnei miatt alakult ki. A diagnózis után tizennyolc hónappal még mindig naponta elment hozzá egy nővér, aki beadta neki az inzulint. Talán azt hitte, mondja Snow, hogy az inzulin korábbi rossz cselekedetei miatt úgysem használna. Miként egy Snow által megkérdezett baptista lelkipásztor figyelmeztette a híveket: „A gyógyszer a bűn által megbetegített elmét vagy szívet nem éri el.” Snow arra a megállapításra jutott, hogy ha az emberek azt hiszik, hogy bűneik miatt megérdemlik betegségüket, nagy valószínűséggel úgy gondolják, hogy a baj krónikussá fog 63

válni, hiszen pontosan ezt érdemlik. Ez megmagyarázza, szerintük miért van az, hogy „minél gyakrabban jár az ember az orvoshoz, annál betegebb lesz.” Amikor a probléma nem reagál a kezelésre, gyanújuk beigazolódik: az isteni átok jogosan sújtja őket, és megérdemlik, hogy szenvedjenek. A boszorkányságban való hit az ördögben való hithez hasonlóan igen elterjedt, és nem korlátozódik a társadalom és a gazdaság alacsonyabb társadalmi rétegeire, mint azt gyakran gondolják. Egy elsőéves diáklány közölte Snow-val: „Egy kicsit szkeptikus vagyok azzal kapcsolatban, hogy csak úgy bárkinek odaadjam a fésűmet, vagy túl sok személyes tárgyamat kölcsönadjam.” Félelmei azt az elgondolást tükrözték, hogy a személyes tárgyak – egy hajtincs, egy levágott körömdarabka, egy használt betét – mágia céljából felhasználhatók. E nézet szerint azok a dolgok, melyek fizikailag egy adott személyhez kapcsolhatók, bizonyos értelemben mindig is összefüggésben maradnak vele, és amit az egész egy darabjával teszünk, azt az egésszel tesszük.24

ÁLLATOK RÉVÉN TÖRTÉNŐ BEHATOLÁS

A személyes tárgyakon kívül állatokat is fel lehet használni a rossz hordozójaképpen azáltal, hogy a testbe juttatják őket. „Az állatok révén történő behatolást” az európai és amerikai néphitben már régóta betegséget előidéző tényezőnek tekintik. A behatolás gyakran véletlen folytán történik, ha például olyan forrásvizet fogyasztunk, melyben „apró gyíkocska” lapul, vagy úszás közben ikrákat tartalmazó folyóvizet nyelünk, a mező füvében, alvás közben gyík vagy kígyó mászik a szánkba és a többi. A boszorkányságban azonban az állat révén történő behatolás vészjóslóbb és mágikusabb aktus; az állatot sokszor kiszárítják, porrá törik, és meghintik vele az ételt. Amikor az áldozat elfogyasztja, az újra egésszé áll össze a testében. Az állat révén történő behatolásban jártas fekete mágus valóságos csúszómászó terráriummá tudja változtatni az emberi testet. Gyíkokról, kígyókról, pókokról, varangyokról, „sátáni férgekről,” és az áldozat kígyókoronává váló hajáról – mint a görög mitológia Medúzája – mind szóltak már híradások. Szenteskedőn mosolygunk az állati behatolásokkal kapcsolatos néphiedelmeken, és az efféle hiedelmeket a nálunknál kevésbé felvilágosult embereknek tulajdonítjuk. Ám mint 64

minden népi elképzelés esetében, gyakorta találni egy szemernyi igazságot bennük. Az orvosok például tisztában vannak vele, hogy az állati behatolás valóságos dolog. Olykor találkozunk a belekből eltávolított, akár fél méter hosszúra is megnőtt galandférgekkel. Horogférgeket, végbélgilisztákat kezelünk, melyeket az emberi testbe történt állati behatolásnak kell tekintenünk. Vannak olyan férgek, melyek vakságot okoznak; mások a bőr alá fészkelik be magukat, s kitüremkedő körvonalaikból látni, ahogy végigaraszolnak a testen. Tudatunk mélyén ezek a képzetek borzalommal töltenek el bennünket. Az állati behatolást illető megigézettségünk lehetővé tette, hogy Hollywood milliókat keressen olyan szörnyetegek képre álmodásával, mint például az Alien sorozat, melynek fő témája éppen az állati behatolás volt. Gyakran elcsodálkoztam rajta, milyen hatalmas élményforrással rendelkeznek az orvosok az amerikai fronton az átkok és varázsigék kezelésével kapcsolatban. Habár eszközeik szegényesek, eredeti ötleteikkel sokszor óriási sikereket könyvelhetnek el. Arkansasban például Dr. Charles Martin egyik páciense meg volt győződve róla, hogy szemmel verés áldozata lett, miután egy szomszédjával vitába keveredett. Azt gondolta, hogy szomszédja átka folytán egy béka fejlődött ki a gyomrában, és hogy meg fog halni. Dr. Martin semmiféle racionális érvelése nem hatott rá, és úgy látszott, az asszony csakugyan a halál felé vette az útját. Amikor a következő alkalommal Dr. Martin elment hozzá, hogy megvizsgálja, egy varangyos békát is magával vitt a zsebében. Először beadott neki egy adag ipekakuánát, s amikor a nő hányni kezdett tőle, a békát lopva átemelte a zsebéből a gyomortartalmakat felfogó edénybe. Amikor a nő meglátta a békát, tudta, hogy meggyógyult. Szinte azonnal összeszedte magát, teljesen felépült, és hálatelt dicshimnuszokat zengett az orvosról. Hasonló eset történt nagyjából egy évszázaddal később, amikor Dr. Drayton Daugherty 1938-ban felvett egy hatvanéves fekete férfit a Tenessee-i kórházba. A férfi már több hete gyengélkedett, rengeteget veszített súlyából, kórosan lesoványodott és a halál határmezsgyéjén lebegett. Orvosai azt gondolták, rák vagy valami súlyos fertőzés, például tuberkulózis lehet a legvalószínűbb diagnózis. A férfi nem evett, és noha infúzióra kötötték, tovább romlott az állapota. Azt ismételgette, hogy úgyis meg fog halni. Végül szinte eszméletlenül feküdt az ágyban, alig tudott beszélni, hol magánál volt, hol öntudatlan állapotban lebegett. Betegségének ezen a pontján a felesége, akit roppant szorongás gyötört, megkérte Dr. Daughtertyt, hogy négyszemközt beszélhessen vele. Titoktartásra eskette az orvost, s ő még a férfi halála után sok évvel is őrizte a titkot.

65

Elárulta az orvosnak, négy hónappal azelőtt, hogy férje kórházba került volna, összeszólalkozott a környéken működő számos helyi vudu pap egyikével. A pap egy éjjel a temetőbe hívta a férfit. Vita robbant ki közöttük, mire a pap egy üveg dögletesen bűzlő folyadékot loccsantott a férfi arcába, és kijelentette, hogy megrontotta, és hogy hamarosan meg fog halni, és senki – még az orvosok sem – menthetik meg. A férfi úgy érezte, sorsa meg van pecsételve. Hazatámolygott, és többé nem vett a szájához ételt. Csak a felesége tudott a dologról, ők ketten pedig senkinek sem említették a történteket, mert a pap megesküdött, hogy gyermekeiket is megrontja, sőt más rokonaikat is, ha bárkinek egy szót merészelnek szólni az egészről. Mivel a férfi haldoklott – s ez nyilvánvalóvá tette számukra a vudu pap hatalmát –, az orvosnak sem árulták el, mi történt. Most azonban a feleség végső elkeseredettségében szembeszállt a pappal és beszámolt Dr. Daughertynek a történetről Daugherty tudta, hogy cselekednie kell, mielőtt még túl késő lenne. Másnap reggel a férfi tíz rokonát behívatta a kórházba a halálos ágyához. A rokonok reszkettek a félelemtől, mert nem akarták, hogy bárki is kapcsolatba hozza őket az elátkozott emberrel. Dr. Daugherty ellentmondást nem tűrő hangon közölte a jelenlévőkkel, hogy pontosan tudja, mi a baj. Elmesélte nekik, hogy az előző éjjel szívszaggató élményben volt része a temetőben a vudu pappal, akit csalárd fondorlattal odacsalogatott. Tudatta a pappal, hogy rájött, ő átkozta meg a haldokló férfit. A pap kinevette, mesélte Daugherty, ám ő egy fa törzséhez lapította, s hogy kiszedje belőle, miképpen hajtotta végre a rontást, addig fojtogatta, míg kis híján ki nem lehelte a lelkét. Az ágy köré gyűlt családtagok elnémultak a csodálkozástól. Azután az orvos közölte a haldokló beteggel: – Az a vudu pap gyíktojásokat lélegeztetett be önnel, azok lejutottak a gyomrába, és ott kikelt néhány gyíkocska. Egyet kivéve mindegyik elpusztult, ám az az egy nagyra nőtt ott, és felzabálja az ön által elfogyasztott ételt és felemészti testének burkát. De én most kiszedem azt a gyíkot a szervezetéből, és kigyógyítom ebből a borzalmas átokból. Behívta a nővért, aki az előre megbeszélt forgatókönyv szerint behozott egy nagy apomorfinnal – émelygést és hányást okozó gyógyszerrel – megtöltött fecskendőt. Daugherty nagy szertartásossággal felemelte, hogy mindenki jól láthassa, gondosan szemügyre vette, majd egy kicsit a levegőbe fecskendezett belőle. Ekkor a beteg már tágra nyílt szemmel ült az ágyban, s próbált elhúzódni a közelgő injekciós tű elől. Daugherty a dózis felét a férfi törékeny karjába fecskendezte, majd megfordult, és méltóságteljesen kivonult a kórteremből.

66

A férfi perceken belül hányni kezdett. Amikor öklendezése alábbhagyott, Daugherty megint bement a szobába. A gyomortartalmat felfogó mosdótál felett állva fekete táskájából észrevétlenül kivett egy eleven zöld gyíkot, és következő hányásroham csúcspontján ügyesen a tálba csúsztatta. Majd hangosan felkiáltott: – Nézze csak, mi jött ki magából! Ezennel meggyógyult. Szertefoszlott a vudu átok! A rokonok közül többen a földre vetették magukat, és jajveszékelni kezdtek. Az alélt beteg meglátta a gyíkot, majd tágra nyílt szemmel és tátott szájjal visszaugrott az ágyára. Egy mukkot sem szólt, s egy-két percen belül mély álomba zuhant. Másnap reggelig aludt. Amikor felébredt, rettentő éhes volt, és rengeteg tejet kortyolt le, rengeteg kenyeret, húst és tojást falt be mielőtt a nővérek leállították volna, mert tartottak tőle, hogy még túlzásba találja vinni. Megtört az átok. Egy héten belül hazaengedték, hamarosan visszahízott eredeti súlyára, és visszanyerte életerejét. Tíz évvel később halt meg szívrohamban. Többet sem ő, sem más családtagja nem került összeütközésbe a vudu pappal. Erről az esetről Dr. Clifton K. Meador, a Vanderbilt Orvosi Egyetem professzora számolt be 1992-ben. Akkor már harminc éve tudott az esetről, és gyakran eltűnődött rajta. Nem tudta mire vélni, mígnem egyszer elolvasott egy, a „vudu halálról” szóló tanulmányt Walter Cannon, a „harcolj vagy menekülj” mechanizmust leíró kiváló orvos és kutató tollából. E korszakalkotó tanulmány elolvasása után Meador felismerte, hogy a három elem, mely Cannon szerint szükséges ahhoz, hogy a rontás halált okozhasson, a „gyíkos” esetben is jelen volt.

1. Az áldozat, családtagjai és minden ismerőse elfogadja, hogy a rontást okozó személy képes halált okozni. Ezt a nézetet kivétel nélkül mindannyiuknak osztaniuk kell. 2. Tudják, hogy a rontás minden korábbi áldozata meghalt, hacsak a rontást ugyanaz a személy vagy egy másik vajákos ember le nem vette róla. 3. Az áldozat minden ismerőse és családtagja úgy viselkedik vele, mintha elkerülhetetlen lenne a halála. Ebbe beletartozhat az is, hogy még a legközelebbi hozzátartozói is magára hagyják, elszigetelődik.

67

Ha ezek az elemek mind jelen vannak, állítja Cannon, akkor a halál néhány napon belül bekövetkezik. Meador két esetet publikált együtt25, a másik egy idős fehér férfiról szólt, aki orvosa hite szerint végzetes nyelőcsőrákban szenvedett. A belgyógyász szakorvos Meadort konzultációra kérték fel az esettel kapcsolatban. Amikor a férfi szobájába lépett, valami dudort látott mozdulatlanul lapulni egy takaró halom alatt. Amikor felemelte a takarókat, egy apró, borotválatlan férfit pillantott meg, aki már szinte alig élt. A nővérek elmondták, hogy felvétele óta ilyen állapotban van. A vizsgálati eredmények enyhén megemelkedett vércukorszintet mutattak (cukorbajos volt), ám ez semmiképpen sem indokolhatta válságos állapotát. Májenzimjeinek szintje is magas volt kissé, ami arra utalt, hogy a rák a nyelőcsőből átterjedt a májra. Tíz perc múlva a férfi óvakodva kikukucskált a takarók alól. Meglátta Meadort, és elhaló hangon azt mondta: – Menjen innen. Hagyjon békén. Meador engedelmeskedett. A férfi felesége furcsa történetet mesélt el az orvosnak. Néhány hónappal azelőtt házasodtak össze. A férfi problémái nyelési nehézségekkel kezdődtek. A vizsgálatok kimutatták, hogy nyelőcsőrákja van, és komoly műtéten esett át, s az operáció során a nyelőcső jó részét és a gyomrot eltávolították. A vastagbél egy darabjából alakítottak ki új gyomrot. Közölték vele, hogy mindössze néhány hónapja van hátra. A nő mindezek után ment hozzá feleségül, teljesen tisztában volt a férfi állapotával, és azzal, hogy mi vár rá. Mindössze annyit kért, hogy Meador tegye elviselhetővé férje szenvedéseit. Azt mondta, mindenki tudja, hogy haldoklik, sebészét is beleérve, aki elmondta nekik, hogy az ultrahangos vizsgálat szerint a rák már a májra is jócskán átterjedt. Meador átnézte a szövettani eredményeket, valamint a műtétről szóló jelentést, és ő is azon a véleményen volt, hogy a rák nagyobb felületen átterjedt a májra; a férfi helyzete tehát reménytelen. Mindezek ellenére a kórházi csapat csak úgy sürgött-forgott a férfi körül. A nővérek és a fizikoterápiás orvosok mindennap felkeltették az ágyból, és akár akarta, akár nem, megsétáltatták. Minél többet foglalkoztak vele, ő annál dühösebb lett. Szitkozódott, hogy folyton zaklatják. Mégis szemmel láthatóan kezdett átalakulni: felszedett néhány kilót, megerősödött a hangja, egészségesebbé vált a viselkedése. Meador kapott az alkalmon, hogy elmélyítse vele a kommunikációt.

68

A férfi elmesélte neki, hogy az első felesége a lélektársa volt. Nem lehetett gyermekük; egész életükben keményen dolgoztak, hogy eleget tehessenek félre nyugdíjas éveikre. Sokévnyi erőfeszítés után elérték céljukat, és vettek egy házat öreg napjaikra. Imádták a vizet, és szerettek csónakázni, ezért egy mesterségesen kialakított tó közelében vásároltak új otthont. Egy éjjel átszakadt a földgát. A kiáradó víztömeg darabokra zúzta házukat; magával sodort mindent, a feleségét is. Testét sohasem találták meg. – Minden elenyészett, amint valaha is szerettem, amit valaha is elérni akartam az életben – panaszolta. – Odalett mindörökre. Soha többé nem láttam a feleségemet. Mindent magával vitt a folyó aznap éjjel, amiért egy életen át dolgoztam… amire gyűjtöttem. Szívem és lelkem is odaveszett az áradatban… – Mit tehetek magáért? – kérdezte Meador. – Csak a karácsonyt szeretném megérni, hogy a feleségemmel és családjával tölthessem – felelte. – Olyan jók hozzám. Csak néhány hónapja ismerem őket. Csak segítsen megérnem a karácsonyt. Mindössze ennyit akarok. Meador így mesélt a történetről: „Tudta, hogy meg fog halni, a felesége is tudta, jelenlegi sebésze is tudta, előző sebésze is tudta. Én magam is biztos voltam benne, hogy áttétes rákja van, és hogy hamarosan a túlvilágra költözik.” A férfi állapota azonban óriásit javult, amit Meador a nagyszerű ápolásnak és a fizikoterápiának tulajdonított. Teljesen kicserélődve hagyta el a kórházat októberben. Meador gyakran látta, és úgy gondolta, hogy a körülményekhez képest jól van – egészen januárig, amikor is rögtön újév után rettentő leromlott állapotban került vissza a kórházba. Meadort hihetetlenül megdöbbentette a férfi gyors visszaesése. Huszonnégy órán belül halott volt. Az utolsó vizsgálatok semmi olyan rendellenességet nem találtak nála, ami magyarázattal szolgálhatott volna halálára. A boncolás enyhe tüdőgyulladás jeleit fedezte fel, mely azonban semmiképpen sem lehetett elég komoly ahhoz, hogy halált okozzon. Az egyetlen rákos elváltozás egy aprócska, alig két centiméter átmérőjű csomó volt a májban. Az előző ultrahangos vizsgálat rák-pozitív eredményei tévedésen alapultak. A nyelőcső környékén sem fejlődtek ki további rákos szövetek. „Fogalmam sincs, mi lehetet halálának patológiai kiváltója. Annyi bizonyos, abban a hitben halt meg, hogy gyógyíthatatlan rákbetegségben szenved, s ezt a hitét felesége, családja, sebészei, és én magam, a belgyógyásza is osztotta” – írja Meador. 69

Meador azzal érvelt, hogy e két beteg – a vudu pap által megrontott férfi, és a nyelőcsőrákos páciens – egyikének sem volt olyan szervi betegsége, ami magyarázatot adhatott volna leromlott állapotukra. A legfőbb különbség: a megátkozott férfi volt annyira szerencsés, hogy olyan orvosa legyen, mint Dr. Daugherty, aki elég élénk képzelőerővel rendelkezett ahhoz, hogy egy eleven zöld gyík segítségével megtörje a rontás hatalmát. A beteg abban a hitben épült fel, hogy kigyógyult az átokból. „A második beteg – állapítja meg Meador – abban a hitben volt, hogy súlyos áttétes rák emészti fel. Minden ismerőse ezt gondolta, és az első pácienssel szemben neki nem volt olyan orvosa, aki hitte volna, hogy felépülhet, vagy aki az alkalmas pillanatban előhúzott volna egy odaillő gyíkfajtát egy fekete táskából.”

Valóban oly sokban különbözünk a régi, primitív vajákos emberektől? A rontás előidézte halál… elkerülhetetlen következménye az emberi kommunikáció bizonyos formáinak?… A rontás előidézte halál jókora visszásságot jelent az emberi lényről és a betegségről alkotott uralkodó nézeteinkben. Hajlamosak vagyunk elutasítani az efféle anomáliákat, mint a tudományos megközelítésbe bele nem illeszthető abnormitást, s a tudatlan és primitív emberek babonái közé száműzzük őket, hogy ne kelljen foglalkoznunk velük. Ám ha valóban olyan drasztikus dolgot idézhetnek elő, mint a halál, attól függően, hogy mit mondunk és hogyan viselkedünk, akkor mennyi féle-fajta kevésbé drámai formát öltő viselkedésmintát válthatunk még ki pácienseinkből? Milyen eredményesen tudjuk rábeszélni őket, hogy felépüljenek vagy romoljon az állapotuk? Mindig működésbe lendül ez a jelenség, valahányszor pácienseinkkel beszélünk? A híres placebo-hatás nem csupán a beteg furcsa és sajátos magatartása, de azzal is kiváltható, ahogyan az orvos beszél és viselkedik? Lehet, hogy egyes orvosok negatív placebo-hatást kiváltók, mások pedig pozitívak?

RONTÁSLEVÉTEL EGY MODERN KÓRHÁZBAN

70

Olykor akár modern kórházi kezelés kontextusában is lehetséges megtörni az átkot. A legnagyobb kihívás felismerni, hogy egyáltalán létezik. Gyakornok koromban, rögtön az egyetem elvégzése utáni első évben, egy idős férfit kezeltem, akit jelentős testsúlyveszteség miatt utaltak be a kórházba. Szemmel láthatóan a végét járta. Rákra gyanakodtam, ezért számos vizsgálatot rendeltem el, ám eredményük kivétel nélkül negatívnak bizonyult. Mivel nem leltem a probléma gyökerét, megvitattam a kérdést Dr. William Hensley segédorvos kollégámmal, akinek módfelett nagyra becsültem klinikai ítélőképességét. Bill a dél-texasi, Mexikóval határos Rio Grande-völgyben nőtt fel, ahol a rontás és igézés része volt a kultúrának. Hatodik érzékétől vezérelve Bill néhány percen belül felfedezte az idős férfi küszöbön álló halálának okát. A beteg elárulta, hogy nemrégiben ellátogatott egy helyi jósnőhöz, aki körömdarabkáját használta fel a jövendőmondáshoz. Amikor a férfi nem volt hajlandó fizetni, a jósnő a körömdarab igénybevételével bosszúból megbabonázta, és ezt el is híresztelte a környéken. Az áldozat, tudván, hogy megrontották, és hogy meg fog halni, egyszerre elkezdett együttműködni az átokkal. Mélabússá vált, megadta magát sorsának, nem evett, s hamarosan csonttá soványodott. Bill a varázsigékkel és rontásokkal kapcsolatos múltbeli élményeire támaszkodva azt javasolta, hogy a rontás levételének kedvéért tegyük félre a modern orvostudomány eszközeit. Kiagyaltunk egy komplikált rituálét, hogy megpróbáljuk megmenteni a férfi életét. Egy éjjel, amikor épp telihold volt, és a kórház folyosói elhagyatottá váltak, az áldozatot egy kerekesszékben egy sötét vizsgálóba toltuk. Egy ideig némán álltunk a sötétben foszforeszkáló fehér köpenyünkben, hadd fokozódjon a feszültség. Az után Bill felvilágosította a férfit, hogy mire készülünk, s biztosította róla, hogy a mi varázslatunk erősebb, mint a jósnőé, aki megátkozta. Majd levágott egy tincset a férfi hajából, és kijelentette, hogy a rontás elpárolog, amint a hajtincset elégeti a kísérteties lángnyelvben, melyet a hamutartóban lobbantott életre. Nagy megkönnyebbülésemre azt is hozzátette, hogy ha az áldozat bárkinek egy szóval is említi, hogy ezt tettük vele, az átok még erősebben fog visszatérni. A férfi meg volt rettenve, ám szemlátomást hatást gyakorolt rá a dolog. Amikor véget ért a komédia, gyorsan visszaloptuk a remegő, szótlan férfit az ágyába. (A rituálé során legalább egy ima elhangzott – saját könyörgésem, hogy nehogy valaki benyisson és meglásson minket.)

71

A rontáslevétel a bűvölet erejével hatott az idős férfire. Másnap reggel erővel telve, farkaséhesen és boldogan ébredt; nem volt már áldozat. Végül tökéletes egészségnek örvendve bocsátották el a kórházból. Ez az eset a testrészek rontásra való használatának ezeréves gyakorlatára szolgáltat példát – a jósnő itt egy kis körömdarabot vett igénybe. Modern korunk legíresebb mágusát, Aleister Crowleyt sok riválisa gyűlölte, és sok félnivalója akadt. Mindig kínosan ügyelt arra, hogy hajszálai, levágott körömdarabkái vagy a testéből kipárolgott nedvek senki kezébe ne kerülhessenek. 1929-ben, egy híres pennsylvaniai bűnügyben John H. Blymyert életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték Nelson Rehmyer meggyilkolásáért, akit hírhedt feketemágusként ismert a környék. Blymyer dulakodás közben ölte meg Rehymiert, amikor az megpróbált egy hajtincset szerezni tőle, amelyet aztán egy rituáléban akart felhasználni ellene.

A RONTÁST, A VALLÁST ÉS AZ IMÁT EGYESÍTŐ KÖZHIEDELMEK

Az Amerikai Egyesült Államokban gyakorolt népgyógyászati rendszereket számba vevő felmérése során Dr. Loudell F. Snow három alapvető hiedelmet talált, mely felállítja a díszleteket a rontáshoz:

1. a világ ellenséges és veszélyes hely; 2. az ember a külső forrásokból eredő támadásoknak van kitéve 3. az ember tehetetlen, és nem rendelkezik belső erőforrásokkal az efféle támadások kivédéséhez, hanem külső támogatásra van szüksége.

Snow úgy találta, hogy az efféle hiedelmek sokféle csoport között igen elterjedtek: például az afro-amerkaiak, a pennsylvaniai hollandok, a hutteritek, az amishok, az Appalachehegységben élő fehérek, a louisianai kajunok, a kansasi farmerek, a New York-i és középnyugati Puerto Rico-iak között.

72

Ha közelebbről szemügyre vesszük ezt a három hiedelmet, világosan láthatjuk, hogy az átkok, rontások, varázsigék miért állnak oly szoros összefüggésben a vallással és ennélfogva az imával is. Az első alapvető hiedelmet – nevezetesen, hogy a világ ellenséges és veszélyes hely – a kereszténység számos ágának középpontjában is megtaláljuk. Az ortodox keresztény doktrína szerint az eredendő bűn és a bukás miatt az egész emberiség átkozott, ami az ember számára minden veszély közül a legnagyobb. A második hiedelmet – vagyis hogy külső támadásnak vagyunk kitéve – a kereszténységben a szüntelenül bűnre csábító ördög testesíti meg, valamint az ördög seregei, melyek ott bujkálnak mindenhol. A harmadik alapvető hiedelem – hogy teljesen tehetetlenek vagyunk, és külső segítségre szorulunk – abban az elgondolásban fejeződik ki, hogy Krisztusnak kell megváltania bennünket, hogy megmenekülhessünk az első és a második alapvető hiedelem által elénk állított problémáktól. Láthatjuk tehát, hogy a rontást érintő hiedelemrendszer hasonló lételméleti háttérrel rendelkezik, mint a keresztény hit legfontosabb jellegzetességei. Így aztán nem is csoda, hogy a rontás és a vallások olyan szorosan összefonódnak társadalmunkban, hogy az ima mindkettőnek szerves részét alkotja. Olykor ezek a kapcsok merevek, és lehetetlen felismerni őket. E kapocs egyik legdrámaibb példája, mint láttuk, a fekete mise. E rituálé során, melyet a papok évszázadokon keresztül gyakoroltak, olyanformán átkoztak meg valakit, hogy a misét mondtak az áldozat viaszból készült, s az oltárra helyezett szobrocskája felett, miközben az ördöghöz imádkoztak.

ORVOSI RONTÁS MODERN STÍLUSBAN

„Azt mondták, semmi többet nem tehetnek értem.” „Azt mondták, az állapotom csak romolni fog.” „Azt mondták, együtt kell élnem vele.” „Azt mondták, hat hónapom van hátra.”

73

Összeválogattunk néhányat a betegektől érkező leggyakoribb panaszok közül, melyeket Dr. Andrew Weil sorolt fel Spontaneuous Healing (Spontán gyógyulás) című bestsellerében. Dr. Weil természetes és megelőző orvoslást gyakorol Tucsonban, és az orvosi egyetemek tantervének egyik vezető szerkesztője. Könyvében nyíltan beszámol arról, hogy az orvosok gyakran óriási pesszimizmust közvetítenek pácienseik felé a gyógyulás lehetőségével kapcsolatban, s arról, hogy ez a gyakorlat szélsőséges formájában egyfajta orvosi rontást produkál. Weil, aki a Harvard Botanikai Múzeum etno-farmakológusaként sok időt töltött sámánisztikus kultúrákban, szoros párhuzamot lát az orvosi gyakorlat, valamint a sámánok és vajákos emberek alkalmazta átkok között. Az utóbbi esetben a rontás áldozata, miután tudomást szerzett az átokról, bezárul a társadalom felé, elhúzódik a családtól, barátoktól, nem eszik, legyöngül, és némelykor az életét is elveszíti. „Jóllehet az egzotikus kultúrákban könnyű felismerni a rontás jelenségét – fejtegeti Weil – ritkán vesszük észre, hogy valami ehhez nagyon hasonló dolog zajlik nap, mint nap saját kultúránkban – a kórházakban, klinikákon, rendelőkben. Több elmélet létezik arra nézve, hogy a rontás miképpen vezet halálhoz. Az egyik legfőbb nézet szerint a vegetatív idegrendszer paraszimpatikus ága túlzottan aktívvá válik, és túlságosan lelassítja a szívverést, és vérnyomáscsökkenést idéz elő. Talán éppen ez a folyamat ment végbe egy nyilvánvaló orvosi rontás áldozatában a Harvard Orvosi Egyetem kórházában. Az eset főszereplője Dr. S. A. Levine, egy nagynevű, a betegekkel szembeni odaadásáról és együtt érző magatartásáról ismert kardiológus. Egyszer Mrs. S., egy középkorú könyvtáros rutinellenőrzésre ment a kardiológiára, ahol már évek óta bejárt megfigyelésre. Szívének jobb oldalán a háromhegyű billentyűnél szűkület alakult ki, de problémája ellenére dolgozhatott, és el tudta látni a háztartási feladatokat. Miután megvizsgálta, Dr. Levine nagy sietve odafordult az orvostanhallgatók egy csoportjához, és megjegyezte: – Ez a hölgy TSZ-es –, majd kiviharzott a vizsgálóból. Mrs. S. viselkedése azonnal megváltozott, elsápadt, verejtékezni kezdett, és levegő után kapkodott. Az ügyeletes orvos megkérdezte tőle, mi zaklatta fel ennyire. Azt felelte, Dr. Levine az imént közölte, hogy TSZes, amit ő úgy értelmezett, hogy terminális szindrómája van, vagyis végzetes állapotba került. Noha az orvos megnyugtatta, hogy a TSZ orvosi szaknyelven triscuspic stenosis-t, azaz a háromegyű billentyű szűkületét jelenti, a hölgy zaklatottsága nem csillapodott, és állapota egyre válságosabbá vált. Elveszítette az eszméletét, fulladozott. Megpróbálták előkeríteni Dr. Levine-t, jelenléte vagy szavai hátha segítenének, de sehol sem találták. A hősies erőfeszítések ellenére a hölgy még aznap elhunyt szívelégtelenségben. 74

Az orvosi rontás időnként olyan felháborító módon történik, hogy az már szinte nevetséges. Weil elmesél egy történetet egy pácienséről, aki Helszinkitől egészen Tucsonig utazott, hogy találkozzon vele. „El sem hinné, mit műveltek velem azok az orvosok Finnországban” – panaszolta.

A neurológiai osztály főorvosa bevitt a rendelőjébe, és közölte velem, hogy sclerosis multiplexben szenvedek. Megvárta, hogy szavai leülepedjenek bennem, majd kiment a szobából, és egy kerekesszékkel tért vissza. Megkért, hogy üljek bele. Én erre azt kérdeztem: „Már miért ülnék én tolószékbe?” Azt felelete, mielőbb vásárolnom kell egy tolószéket, és naponta egy órát kell gyakorolnom benne, hogy mire teljesen lebénulok, már jól menjen. El tudja képzelni, mit éreztem? 26

Bernard Lown, a Harvard híres kardiológusa The Lost Art of Healing (A gyógyítás elveszett művészete) című inspiráló könyvében Weilhez hasonlóan igen bölcsen ír a „bénító szavakról.” Az évek során több száz rémisztő megjegyzést gyűjtött össze, melyeket a betegek idéztek orvosaiktól. A következők a leggyakoribbak: „A maga számára már minden perc ajándék.” „Gyorsan romlik az egészsége.” „Nem kizárt, hogy a következő szívverése lesz az utolsó.” „Bármelyik pillanatban szívroham vagy még rosszabb érheti.” „A halál angyala árnyékot vet önre.” Lown az „egy időzített bomba ketyeg a mellkasában” és az „ön egy két lábon járó időzített bomba” számos változatát jegyezte le. Egyszer egy kardiológus például az angiogramon egy szívkoszorúér-elzáródásra mutatva így szólt a páciens feleségéhez: „Ez a beszűkült véredény bizony özvegyet csinálhat magából.” Egy másik páciensbe mélyen bevésődött, ahogy az orvosa felkiáltott: „Elég csak a fizikumára gondolnom és máris aggodalom fog el!” Amikor egy beteg nem akart beleegyezni a szívkoszorúér műtétbe, orvosa elkomorult: „Nem tudom garantálni, hogy a következő szívrohama nem-e az utolsó lesz.” Egy 75

másik orvos pedig azt mondta betegének: „Azonnal műtétre van szükség, lehetőleg már tegnap.”27

RONTÁS, SOROZATBAN

Ha egyszer megkaptuk a bárányhimlőt, többé nem lep meg bennünket újra; a rontással azonban más a helyzet. Mint a következő esettanulmány is mutatja, ha egyszer az embert orvosi rontás érte, aligha lesz immúnis a következővel szemben. 1957-ben Dr. Bruno Klopfer egy előrehaladott stádiumban lévő nyirokcsomórákos pácienst kezelt. Nagyméretű daganatok burjánzottak a testében, víz gyülemlett fel a mellkasában, s betegségét orvosai végzetesnek tekintették. A légzését segítő oxigénen kívül már nem is kapott más kezelést. Klopfer úgy számította, hogy nagyjából két hete lehet hátra. Ám utolsó kétségbeesett igyekezetükben egy új kísérleti gyógyszerrel injekciózták be. Noha később kiderült, hogy a szer hatástalan a rák kezelésében, ennél a férfinál bámulatos eredményeket hoztak. Klopfer a következőket írja az esetről:

Micsoda meglepetés fogadott! Lázasan, levegőért kapkodva hagytam ott az ágyhoz kötött beteget, most meg ott sétálgat a folyosón, vidáman cseveg a nővérekkel; a jókedv és vidámság üzenetét közvetíti mindenki felé, aki meghallgatja…. A daganatok úgy mállottak szét a testében, mint hógolyók a kemencében, s csupán e néhány nap alatt a felére zsugorodtak! Ez természetesen sokkal gyorsabb változás, mint amit a sugárzásra legérzékenyebb daganatból a naponkénti röntgenfelvétel ki tudna mutatni…. És az egyszeri hatástalan injekción kívül semmilyen más kezelést nem kapott!28

Tíz nap múlva a beteg gyakorlatilag panaszmentes volt, újra nehézség nélkül röpködhetett magánrepülőjével. Javulása a következő két hónapban tovább folytatódott, mígnem hírek kezdtek felröppenni arról, hogy a Krebiozen lényegében semmit nem ér. Miután 76

elolvasta a beszámolókat, a férfit mintha elátkozták volna. Hozzáállása és egészségi állapota eredeti végzetes stádiumába zuhant vissza. Klopfer ekkor úgy kezdett viselkedni a beteggel, mint a rontást levenni igyekvő sámán. Győzködte, hogy ne figyeljen a Krebiozenről szóló negatív híradásokra, és közölte vele, hogy egy új szuperhatásos, az előzőnél kétszer erősebb „termék” áll most rendelkezésre. Ezek után ismét beinjekciózta a férfit, ezúttal desztillált vízzel. A rontáslevétel sikerrel járt. Ez alkalommal a férfi reakciója még drámaibb volt, mint az első esetben. Újra visszanyerte életerejét, és két hónapig tünetmentes volt. Ám ismét átok ereszkedett rája: elolvasta az Amerikai Orvostudományi Szövetség egy jelentését, miszerint „az országszerte elvégzett tesztek eredményei azt mutatják, hogy a Krebiozen hatástalan a rák kezelésében.” A jelentés publikálása után néhány nappal újfent kórházba került. Két nappal később meghalt. Knopfler értékelése: „Hogy szimbolikus analógiával éljünk, optimista önszuggesztiójának hatása alatt a víz színén lebegett, ám tüstént súlyos kődarabbá változott, és minden ellenállás nélkül a víz fenekére süllyedt, amikor szuggesztiójának ereje kimerült.” Howard Hall pszichológus az elhíresült esetről szóló áttekintésében rámutat, hogy a kétirányú hatás nagyon fontos szerepet játszott a férfinél: Nem pusztán arról van szó, hogy szuggerálható, hanem hogy mind pozitív, mind negatív irányba, sorozatosan befolyásolható.

PROGNÓZIS ÉS ÁTOK

Az ijesztő jóslatok gyakoriak az orvostudomány terén, és bármikor előfordulhatnak, amikor az orvos prognosztizál egy betegséget vagy közli páciensével, hogy milyen kilátásai vannak. Ha az előrejelzés rendkívül negatív vagy rémisztő módon kerül közlésre, halálos átok formáját öltheti, s arra ösztönözheti a beteget, hogy „időben haljon meg.” Minden orvos ismert olyan betegeket, akik „az időzítésnek megfelelően” távoztak az élők sorából, miután informálták őket arról, hogy a számítások szerint mennyi idejük van még hátra. Minden komoly kórjóslat közlését potenciális átokként kell kezelni, és lépéseket kell tenni annak érdekében, hogy csökkentsük a betegre gyakorolt befolyását. Igazság szerint az ijesztő előrejelzések negatív hatásai olyan mindennaposak, hogy véleményem szerint az 77

orvosok hihetetlenül nemtörődöm módon és meggondolatlanul járnak el, ha anélkül közölnek a beteggel egy végzetesnek ható prognózist, hogy ugyanazzal a lendülettel ne nyújtanának valamiféle oltalmat is. Az oltalom különböző formákat ölthet. Ha például az a beteg és az orvos hitrendszerébe is beilleszthető (mindkettőt figyelembe kell venni!), akkor az orvos felajánlhatja, hogy imádkozni fog – bölcsességért és útmutatásért mindkét fél számára, erőért és gyógyulásért a beteg számára, a gyógyszeres kezelés vagy műtét sikerességéért és a többi. Még ha az orvos úgy is gondolja, hogy nem szeretne a beteggel együtt imádkozni, megteheti azt egyedül, magányában is. Mindkét esetben hangsúlyozhatja a spirituális támogatás fontosságát az előttük álló feladatokat illetően. Világosan kifejezésre juttathatja empátiáját és együttérzését például azzal, hogy megnyugtatja a beteget és családját: történjék bármi, ő mellettük fog állni. A lehető legrosszabb megközelítés, ha az orvos nem vesz tudomást a prognózis fontosságáról, ha például banalitásokba bocsátkozik: mondjuk, csupán azt ismételgeti, hogy „álljunk pozitívan a dologhoz,” vagy hamis reményeket kelt a betegben, ok nélkül állítván, hogy már közel a gyógyulás, és ehhez hasonlók.

HÁTBORZONGATÓ KÖRNYEZET

A félelemkeltő környezet mindig is hatásos eleme volt az igézésnek és a rontásnak. Ezért nem meglepő, hogy a modern kórház radiológiai osztálya az a hely, ahol a legtöbb rontás előfordul. Tompa fények, halkan berregő hangok, robotszerű gépek, egymás között valami megfejthetetlen nyelven suttogó, védőöltözetet viselő köpenyes alakok, kísértetiesen villódzó képernyők mindenütt. A röntgenfelvétel elkészítése előtt utasításokat adnak a páciensnek: „Ne lélegezzen! Ne beszéljen! Ne mozogjon!”– ami már önmagában rontásnak tekinthető. Mindennek tetejébe a parancsokat sietve dolgozó szakemberek adják, akik megbújnak a saját védelmükre kiképzett barikádok mögött – ami nyilvánvaló jelzés a páciens számára, hogy a környezet veszélyes. A legtöbb beteg ebben a környezetben nyugtalanná válik, sokan megrettennek, és olykor haláleset is előfordul – mintha csak félelmük átkot bocsátott volna ezekre a szerencsétlenül járt páciensekre. Dr. Anthony Lalli, a Clevelandi Klinika orvosa szerint a páciensek által a röntgenvizsgálatok során tapasztalt negatív érzelmek lehetnek a felelősek valamennyi e 78

vizsgálattípussal összefüggésben álló halálesetért. Lalli 248 halálesetet vizsgált meg, melyek a kontrasztanyagok alkalmazása (kémiai anyagokat fecskendeznek intravénásan a vérbe, hogy a különböző szervekről röntgenfelvételeket készíthessenek) során következtek be. Kielemezte az összes halálesetet, s egy egységes, átfogó indokot keresett, mely magyarázattal szolgálhatna ezekre a végzetes reakciókra. Arra a megállapításra jutott, hogy „a kontrasztanyagok használata által kiváltott végzetes reakciók legfontosabb tényezője a páciens félelme és rettegése.” Lalli nem tagadja, hogy a befecskendezett kémiai anyag is szerepet játszhat a reakciók előidézésében, ám állítása szerint a szer mindig olyan érzelmi háttér ellenében került alkalmazásra, ahol aggodalom, sőt rettegés volt jelen. Ezért azt javasolja, hogy „a kontrasztanyagot befecskendező orvosok fogadják meg Sir William Osler (az amerikai orvostudomány szülőatyja) tanácsát, és pácienseikkel bánjanak gyengéden, ne mutassanak semmiféle aggodalmat, ne korbácsolják fel nyugtalanságukat, és ne növeljék félelmüket… Az orvos-páciens párbeszéd középpontjában ne a lehetséges reakciók, hanem például az időjárás álljon.29

MEGADNI MAGUKNAT A BETEGSÉGNEK

A sámánikus kultúrákban általánosan elterjedt nézet, hogy vannak bizonyos pillanatok vagy helyzetek, mikor az ember fogékonyabb a rontásra, és minden valamirevaló fekete mágus tudja, miképpen használhatja ki e pillanatokat saját előnyére. A modern társadalmakban a betegség korai szakaszában érzékelhető ez az időszak; ekkor az ember különösen ki van téve a rontás veszélyének, hiszen ebben a periódusban próbálja egyáltalán megérteni, hogy mi történik vele. Egyszer levelet kaptam egy AIDS-beteg asszonytól; esete világos példával szolgál a frissen diagnosztizált betegek orvosi rontásra való érzékenységére. Férjétől kapta el a kórt, és havonta kezelésre kellett járnia egy fertőző betegségekre specializálódott szakorvoshoz. Az orvos szigorú, humortalan ember volt, tökéletesen beleilleszthető a kimért, szenvtelen tudósról alkotott klasszikus képünkbe. Úgy gondolta, hogy a páciensnek mindig „valósághű” képet kell festeni betegségéről. Az asszonyt minden kezeléskor emlékeztette, hogy az AIDS mindenkire 79

nézve végzetes betegség, és rendkívül fontos, hogy betűről betűre betartsa útmutatásait. Az orvos hiedelme a rontással volt egyenértékű.

Kezdtem ráébredni, orvosom nem hisz benne, hogy életben maradok. … Két hétbe telik, mire sikerül kihevernem a nála tett látogatásokat. Lehangolttá tesz, betegnek érzem magam tőle. Két hét elteltével azonban mindig kezdem fantasztikusan érezni magam. Aztán amikor ismét eljön a következő megbeszélt találkozó ideje, elfog a rettegés. Kényszerítenem kell magam, hogy elmenjek a rendelésre. A találkozás után újrakezdődik a ciklus. … Miért van olyan érzésem, hogy saját orvosom ássa meg a síromat?

Miután alaposan végiggondolta a lehetőségeket, az asszony végül elhatározta, hogy más orvost keres, mert távol akarta tartani magát a negativitástól, mely akadályozta a gyógyulásban.

A NEM SZÁNDÉKOLT ÁTOK: AZ ALTATÁS ÉS A TUDATTALAN

A leghathatósabb orvosi átokszórások zajlanak le, amikor senkinek – sem az elkövetőnek, sem a szenvedő alanynak – nincs róla tudomása. Dr. Rachel Naomi Remen, a Kaliforniai Egyetem San Francisco-i orvosi tagozatának kutatója, a Rákbetegeket Segítő Program társalapítója és egészségügyi igazgatója egyszer egy olyan beteget kezelt, akinél egy jelentéktelen térdműtét után minden nyilvánvaló ok nélkül súlyos depresszió alakult ki. Fizikai tekintetben a páciens remekül javult, ám a fejébe fészkelte magát a gondolat, hogy meg fog halni. Dr. Remen egy hipno-terapeutához irányította, aki járatos volt az altatás alatti állapotba történő visszavezetésben. A hipnózisban a férfi visszaemlékezett, hogy hallotta, amint valaki a műtét során azt mondja: „Nos hát, én mindent megtettem, amit kellett. Már nem kell visszajönnöm.” A fiatalember számára ez azt jelentette, hogy a sebészek minden tőlük telhetőt megtettek, hogy segítsenek rajta, ám mindez kevés, és meg fog halni. 80

Dr. Remen megkérdezte az esetről a sebészeket. Biztos, hogy a műtét alatt két altatóorvos váltotta egymást. Noha már egyikük sem emlékezett, konkrétan milyen szavak hangzottak el, mindkét orvos lehetségesnek tartotta, hogy a műszakját befejező aneszteziológus az őt felváltó kollégának pontosan azt mondta, amit a fiatalember a hipnózis során felidézett. A félreértelmezett szavak termékeny táptalajra leltek a páciens tudattalanjában, az altatásból felébredve pedig elkezdett együttműködni a nem szándékolt átokkal.30 Évekkel ezelőtt hasonló esetről hallottam egy másik orvostól, mely egy sérvműtétből lábadozó huszonhárom éves férfivel történt meg.

A műtét után néhány nappal egy sor komplikáció lépett fel a fiatalembernél. Belázasodott, nem tudott katéter nélkül üríteni, a műtéti seb körül fertőzés jelei mutatkoztak. Sebészét teljesen zavarba ejtették ezek a fejlemények, hisz egyszerű, mindennapos esetről volt szó. Amikor a páciens azt mondta a nővérnek, biztos benne, hogy meg fog halni, konzultánsként bevontak egy pszichiátert. Úgy találta, hogy a fiatalember komoly depresszióban szenved, noha lehangoltságának ő maga sem tudja okát adni. A pszichiáter elhatározta, hogy hipnózist alkalmaz, hogy feltárják rejtett félelmeit. A hipnózis során a páciens felidézte az operáció során történteket. Óriási szorongással számolt be róla, hogy hallotta, amint a műtét alatt az egyik segédorvos azt mondja: „Ez a legsúlyosabb eset, amit valaha láttam!” A segédorvos elsőéves medikus hallgató volt, aki viccnek szánta megjegyzését: ez volt az első kizáródott sérv, amivel valaha találkozott. A hipnózis során a pszichiáter biztosította a pácienst a megjegyzés bagatell voltáról. Előkerítették az orvostanhallgatót, és ő is megerősítette, hogy kommentárját csupán viccnek szánta. Negyvennyolc órán belül gyógyultan bocsátották el a kórházból.

Az altatóorvosok gyógyulásunkra gyakorolt befolyása nem pusztán az altatás idejére korlátozódik. Az operáció előtt tanúsított magatartásuk szintén sokat nyom a latban. Egy, a Massachusetts Közkórházban végzett 1996-os felmérés során a műtétre váró betegeket két csoportba osztották. A kontrollcsoport tagjaihoz az altatóorvos csupán futólag köszönt be a műtét előtt. A kísérleti csoport betegeivel azonban meleg, megértő, rokonszenvet kifejező 81

beszélgetést folytattak. Ezeknek a betegeknek feleannyi gyógyszerre volt szükségük az operáció után, mint a kontrollcsoportba tartozó pácienseknek, és átlagban 2,6 héttel előbb hagyhatták el a kórházat.

HOGYAN FORDÍTHATÓ VISSZÁJÁRA AZ ORVOSI ÁTOK

A kreatívabb orvosok kezdenek ráébredni, hogy ha az elme képes az altatás során hallott negatív szuggesztiókat tárolni, akkor minden bizonnyal pozitívak tárolására is képes lehet.

Egy chicagói rehabilitációs kórházban kutatócsoport tesztelte az altatás során elhangzó szóbeli üzenetek gerincműtéten áteső páciensekre gyakorolt hatásait. A betegek tudattalan állapotban, mélyaltatásban voltak, és feltételezhetően sejtelmük sem volt róla, hogy valamiféle hozzájuk szóló üzenet hangzik el. Az efféle műtéteket követő leggyakoribb komplikáció, hogy a betegek nem tudnak vizeletet üríteni, ezért ideiglenesen katétert kell használniuk. Ennek elkerülése érdekében a kutatók egy másféle megoldással próbálkoztak. A műtét vége felé, miközben a páciens még mindig álomba volt merülve, a sebész név szerint megszólította a beteget, és a következőket mondta neki: Az operáció rendben zajlott, és hamarosan végzünk. A következő néhány napban háton kell majd feküdnie. Jó lenne, ha várakozás közben ellazítaná medencetájéki izmait. Ez segít majd vizeletet üríteni, és nem lesz szüksége katéterre. Az eredmények lenyűgözők voltak. Egyetlen páciensnél sem kellett katétert alkalmazni, míg a kontrollcsoport tagjainak több mint felénél – őket nem részesítették ebben az üzenetben – szükség volt a katéterre.31

Linda Rodgers, szociális munkás és hagyományos képzésben részesült zeneművész leírja,

hogy

szokványos

eseményekhez

kapcsolódó

negatív

értelmezéseink

miként

gyakorolhatnak káros hatást egészségünkre. „1945-ben – meséli – kivették a mandulámat, és 82

néhány nappal később elhunyt Franklin Delano Roosevelt. Számomra e két esemény mindörökre elválaszthatatlanul összefonódott egymással: első műtéti élményem és az ő halála.” Sok ember Rodgershez hasonlóan tudattalan feltételezéseket hordoz magában az operációk és a halál kapcsolatáról, és rettegnek, hogy ha netán ők kerülnének kés alá, nem élnék túl az operációt. Ez esetben senki nem sújt átokkal bennünket, mi szórunk átkot saját fejünkre saját hiedelmeink révén, melyek Rodgers képzeteihez hasonlóan gyakran irracionálisak. Egyszer Rodgers szemlélőként részt vett egy nyitott szívműtéten egy nagy New York-i kórházban. Az operációt lebilincselő élménynek találta.

A hangok kakofóniája nyűgözött le a legjobban: a fémeszközök érces csengése, a következő művelethez előkészített orvosi műszerek és berendezések csattogása, kopogása, zörgése; a műtő gépeinek lankadatlan dobogása, kattogása – mindegyik a maga saját ritmusát követte; a jelzőkészülékek éles berregése, a monitorok sercegése, s Frank Sinatra két hangszórón keresztül felszálló éneke, mert a sebész szerette Sinatrát. … Sokszor gondoltam azokra a pácienseimre, akik műtéten estek keresztül. … Kísértett azoknak a képe, akik az operáció után riadtan igyekeztek felidézni valamit, amire nem tudtak visszaemlékezni … talán álom volt, talán valóság. Aztán voltak olyan pácienseim, akik úgy vélték, hogy hallottak valamit a műtét során, és világosan látszott, hogy meg vannak rémülve.

Rodgers további kutatásai felfedték, hogy a páciensek altatásban is hallanak. A halláshoz kapcsolódó ingerületvezetékek, miként a többi szenzoros rendszer, többletátvitellel rendelkeznek. A hallóidegekre nem hat az altatás, ezért nem szűnnek meg továbbítani a hangokat. Röviden szólva: hallásérzékelésünk sohasem szünetel!32

Cikkében Rodgers beszámol egy 1965-ben végzett kísérletről, mely során az általános altatás alatti hallásérzékelést tesztelték. A kutató egy kóbor macskát használt fel a kísérletben. Miután az agyhullámok mérését szolgáló elektródákat ültetettek a koponyájába, a macskát folyamatosan altatták, míg végül el nem pusztult. A halál beállta előtt egy kutyát hoztak be a 83

laboratóriumba, mely a macska láttán vad ugatásba kezdett. Abban a pillanatban a macska drámai módon reagált: valamennyi agyhullámon vészreakciókat adott le.

HOGYAN VÉDEKEZHETÜNK AZ ORVOSI ÁTKOK ELLEN ALTATÁS ÉS MŰTÉT KÖZBEN

Minden valamirevaló sámán tudja, hogy a védelem elengedhetetlenül fontos, ha az ember mások szándékaira nyitott és sebezhető állapotban van. A legelemibb védelem az altatás és műtét közben szerezhető ártalmak ellen, ha elég egészségesek tudunk maradni ahhoz, hogy ne legyen szükségünk efféle beavatkozásokra. Ha azonban egészségünket nem sikerül megtartanunk, többféle módon is segíthetünk magunkon:



Osszuk meg aggodalmainkat sebészünkkel és altatóorvosunkkal. Alighanem mások is felhozták már ezt a problémát. Kérjük ki a véleményüket, szerintük mit lehetne tenni annak érdekében, hogy zökkenőmentesen folyjanak a dolgok. A legfontosabb, hogy közöljük velük, mi magunk mit tartanánk kívánatosnak műtét alatti megjegyzéseikkel és magatartásukkal kapcsolatban.



A műtét előtt készíthetünk egy, a gyors és problémamentes gyógyulást szolgáló önszuggesztiókat tartalmazó magnókazettát, melyet diszkrét módon hallgathatunk egy kisméretű lejátszóról a műtét közben. Ezzel lehetőségünk nyílik pozitív szerepet vállalni saját gyógyulásunkban, így nem csupán passzív szemlélődők leszünk, miközben a szakemberek rajtunk „dolgoznak.”



Válasszunk ki egy zenei kazettát vagy CD-t, melyet az altatás előtt, közben és után hallgatunk. Ezáltal nem kell sebészünk zenei ízlésére hagyatkoznunk, hiszen olyan zenei darabokra eshet a választása, melyeket mi egyáltalán nem kedvelünk.



Legyünk reménykedők, pozitívak és elszántak. Ha ez lehetetlennek bizonyul, vegyük fontolóra a műtét elhalasztását – ha fennáll ilyen választási lehetőség – és tárjuk fel a félelmünk mögött meghúzódó okokat, majd kössünk békét velük.



Engedjük meg magunknak, hogy egy kicsit nyugtalankodjunk. Bizonyos mérvű félelem nemcsak normális, de még kívánatos is lehet. Igazolható tény, hogy azok, akik 84

megengedik maguknak, hogy egy kicsit aggódjanak a műtét előtt, utána jobban gyógyulnak, mint azok a betegek, akik teljes higgadtsággal néznek az operáció elé. 

Ne felejtsünk el nevetni. Mindig lelhetünk némi humorra akár nyomasztó helyzetekben, vagy súlyos betegség esetén is. Andrew Weil írja, hogy egy méhrákból felgyógyult idős asszony fogatlan vigyorral mesélte neki: „Az az orvos azt mondta, hogy nem egészen egy évem van hátra; és lám, ő már rég halott, én meg még mindig itt vagyok!”



Gondoljunk azokra, akik hasonló műtéteken estek keresztül. Nem mi vagyunk az elsők, és nem is az utolsók leszünk, akinek ilyen helyzettel kell megbirkóznia.



Bevethetjük a védekezés különféle formáit

az orvosi átok ellen, például

imádkozhatunk. Sok ember lel vigaszra a Miatyánk „védelmező” soraiban: „szabadíts meg a gonosztól.” 

Ha sikerül egyetértésre jutnunk sebészünkkel és altatóorvosunkkal e kérdéseket illetően, kielégítő élmény elé nézhetünk. Ha ezek a feltételek nem teljesülnek, keressünk olyan orvosokat, akik megértően viszonyulnak aggodalmainkhoz.

AZ ORVOSI ÁTKOK SEMLEGESÍTÉSE IMÁVAL

Az orvosi rontások levételének és a krónikus betegségek megszüntetésének egy drámai módjához segíthet hozzá bennünket az ima. Egy ilyen esetről számol be Sandra Ingerman pszichológus Welcome Home: Life After Healing (Isten hozott itthon: élet a gyógyulás után) című könyvében. A könyvben saját élményeit írja le: évekig szenvedett egy, az orvosok szerint gyógyíthatatlannak tartott fájdalmas betegségben. „Meg kell tanulnia együtt élni vele” – mondták neki mind ahányszor: a mondatban a Weil által összegyűjtött orvosi átkok egyik klasszikus formáját ismerhetjük fel. Ingerman makacsul kereste a megoldást, és minden este elalvás előtt imádkozott azért, hogy ráköszöntsön álmában a gyógyulás. Kezdetben semmi sem történt. Ám hónapokkal később még mindig tartotta magát az éjszakai ima-rituáléhoz, s egy éjjel azt álmodta, hogy saját házában van, ahol hirtelen egy amerikai bennszülött sámán tűnt elő a kanapéja mögül. Kérte, hogy ne féljen semmitől, és közölte vele, hogy mindig is a közelében volt, csak épp Ingermann sohasem volt képes meglátni őt. Az álombeli képsor élénk és színes volt; a jóképű fiatal sámán durva szövésű pamutvászon ruhát viselt, és egy áttetszőn fénylő kék csörgőt tartott a kezében. Arra a helyre mutatott vele, ahol Ingerman a fájdalmat 85

érzékelte, s azt mondta neki, hogy problémája van ezen a területen, majd erősen rázni kezdte a csörgőt testének fájdalmas tájéka felett. Abban a pillanatban Ingerman érezte, hogy a fájdalom elhagyja a testét, és álmában tudta, hogy meggyógyult. Amikor felébredt, örömmel nyugtázta, hogy a fájdalom szertefoszlott, és több mint egy évtizeden keresztül sohasem tért vissza. Ingerman élménye számos kérdést vet fel az orvosi rontással kapcsolatban. Noha a fájdalom krónikus volt, és a szakemberek gyógyíthatatlannak ítélték, ő nem volt hajlandó végérvényesnek elfogadni a lesújtó kijelentéseket. Felismerte, hogy nem mindig áll rendelkezésre gyógymód „odakinn a világban,” és hogy semmit sem veszíthet azzal, ha saját belső bölcsességének szavára hallgat. A legfontosabb mozzanat, hogy ráébredt, felül kell emelkednie racionális elméje észjárásán, amit meg is tett azzal, hogy az álmok földjére kalandozott. Nem türelmetlenkedett, habár hónapokba telt, mire gyógyító álma megérkezett. Könnyedén fogadta a késedelmet, és türelmesen kivárta, hogy tudattalan elméje milyen megoldást hoz számára a saját erejéből. Gyógyulása után Ingerman még jobban igyekezett másokat szolgálni, még többet akart tenni az emberekért – megtette a lépést, melyről a legtöbben megfeledkeznek – s talán ez volt a legfőbb oka, hogy a probléma nem tért vissza többet.

AZ ÁTOK GYÓGYÍTÓ EREJE

Orvostól és betegtől egyaránt bölcs dolog mindig észben tartani, hogy a meggondolatlanul kiejtett szavak az átokhoz hasonlóan ölni is képesek lehetnek. Ám zárjuk ezt a fejezetet derűsebb hangnemben, s ejtsünk néhány szót arról is, hogyan lehetnek képesek az átkok paradox módon ösztönözni a jó egészséget. Dr. Andrew Weilnek egyszer volt egy páciense, aki súlyos ismeretlen eredetű vérbetegségben szenvedett. Az orvos vérátömlesztést javasolt. A fiatalember felbőszült dühvel reagált a javaslatra, és a fókuszált dühkitörés azonnali gyógyulási reakciókat váltott ki belőle. „Elsősorban azért kedvelem ezt a példát – mondja Weil – mert a düh talán a leginkább megbélyegzett rossz vagy helytelen érzelem…, melyet teljes egészében rombolónak tekintenek, és úgy gondolják, hogy akadályozza a test és elme gyógyulását, illetve gyengíti a szervezet védekezőképességét. 86

Ha valaki megtudja, hogy megátkozták vagy megrontották, és ez dühöt vált ki belőle, előfordulhat, hogy ez az érzelem olyan fiziológiai változásokat lendít működésbe, melyek oltalmazóan, sőt gyógyítóan hathatnak az emberre? Nekem is tetszik ez az elgondolás, mert az evolúciós biológia nézőpontjából értelmet látok benne. Ha mások gondolatai kárt tehetnek bennünk, szinte bizonyosan kialakítottunk már valamiféle ellenmechanizmust az efféle káros hatások ellen, amiként a különféle fertőzések ellen is bizonyos immunreakciókat fejlesztettünk ki. Minden bizonnyal rendelkezünk pszicho-spirituális immunrendszerrel is. Ám, még ha a düh oltalmat is nyújthat, mindenképpen tudnunk kell róla, hogy negatív ima, átok vagy rontás érint bennünket, ezért ébernek kell lennünk mások rosszindulatú szándékaira. De folyamatos rettegésben kell-e élnünk az életünket emiatt? Semmiképpen sem. Azokban a kultúrákban, amelyekben a negatív nem-lokális mentális hatások létezését magától értetődőnek veszik, a félelem és gyanakvás sohasem kerekedik felül. E történéseket az őket kísérő oltalmazó intézkedésekkel együtt az élet természetes részeként fogadják el.

87

A MÁSOK HALÁLÁT KÍVÁNÓ ÁTOK

A pszichiátria többnyire… a gyűlölet saját alanyára, vagyis a gyűlölő személyére ható effektusaival foglalkozik. A gyűlölet tárgyára ható effektusok… vizsgálatának alig szentelnek valami figyelmet…, különösen, ha a célpont nincs tudatában, hogy valójában tüzet nyitottak rá. A gyűlölet pusztíthat. –Olga és Ambrose Worral

Néhány ember akkor éli át élete legsokkolóbb pillanatát, amikor ráébred, hogy imái révén egy másik ember halálát okozhatta. Egyszer kezeltem egy asszonyt, aki olyan súlyos krónikus fáradtságban szenvedett, hogy a mindennapi élet egyszerű követelményeinek sem tudott eleget tenni. Már megbetegedése előtt is kivételesen manipulatív és uralkodó természetű volt, a betegség pedig még inkább felerősítette e jellemvonásait. Férje az egyik legerélytelenebb ember volt, akivel valaha találkoztam. Jóllehet már régóta fontolgatta a válást, ahhoz túlságosan határozatlan és akaratgyenge volt, hogy tervét meg is valósítsa. Betegsége előtt csupán neheztelt feleségére, most azonban már valósággal gyűlölte. Úgy gondolta, az asszonynak esze ágában sincs felépülni, és betegségét arra használja, hogy teljes uralmat szerezzen felette. A házaspár nem volt hajlandó párkapcsolati terápián vagy tanácsadáson részt venni, inkább boldogtalanságuk kelepcéjében vergődtek. A férj végül a vallásban lelt menedékre, a valláson keresztül vezette le felgyülemlett feszültségét, és hosszú kihagyás után ismét templomba kezdett járni. Egyszer egy újabb keserű szóváltás után elviharzott otthonról. Amikor visszatért, feleségét holtan találta, alighanem szívroham végzett vele. A férfin nem bánat, hanem bűntudat 88

lett úrrá. Noha biztos volt benne, hogy engesztelhetetlen gyűlölete okozta felesége halálát, továbbra sem volt hajlandó pszichoterápiás kezelésen részt venni, hogy megbirkózzon bűntudatával. A lehangolt tétlenség tipikus időszaka után két döntést hozott. Újra megnősült – első feleségéhez hasonló neurotikus nőt vett el –, és vallási gyülekezetét otthagyta egy fundamentalista szekta kedvéért, mely egy abszolút hatalommal bíró haragvó Istenben hitt. E lépése lehetővé tette számára, hogy tagadjon bármiféle felelősséget felesége haláláért, és hogy minden kétséget kizáróan higgyen benne: feleségét Isten, nem pedig ő büntette meg. Ez a férfi egy röpke pillanatra szembesült saját gyűlöletének erejével. Rádöbbent, hogy képes lehetett gondolatai révén felesége halálát okozni, és ennek tudata oly mélységesen megrémítette és olyan erős szégyenkezést ébresztett benne, hogy gyorsan visszatette a fedelet a felnyitott szelencére. Aztán csakhamar rátalált gyűlölete pótszerére – Istenre – és összekuszált érzelmeit még mélyebbre temette tudattalanjában.

KEZDETEK: A NEGATÍV IMA EREDETE

Elképzelhető, hogy a férfi élménye egy olyan forgatókönyvet tükröz, mely néhány szakember véleménye szerint talán már az emberi történelem kezdetén is létezett. Hogy feltárjuk a negatív ima gyökereit, vizsgáljuk meg, hogy mi történhetett, mikor őseink először találták magukat szembe ugyanezekkel az érzésekkel. Gyakran mondják, hogy amikor őseinknek meg kellett birkózniuk az őket körülvevő fenyegető világgal, melyet sem megérteni, sem uralni nem tudtak, isteneket és démonokat gondoltak ki, hogy ezek létezésével indokolják a fenyegető eseményeket. A rituálékon, könyörgéseken, imákon keresztül el lehetett nyerni e képzeletbeli lények jóindulatát, illetve befolyásolni lehetett őket, hogy az ember előnyére fordítsák a dolgok menetét. Ám Jule Eisenbud pszichológus szerint őseink másféle utat jártak be. „Több forrásból származó adatok mutatnak arra, hogy először nem a külső istenségek kitalálása történt meg; ezt megelőzte, hogy az ember nem is a természettől, hanem bizonyos saját belső aspektusaitól idegenedett el…”33 Eisenbud feltételezi, hogy talán nem is a fenyegető külvilág töltötte el a legnagyobb rettenettel az ősi embert, hanem a bensejében rejlő hatalmas erő – fokozatosan felismerte, hogy ott szunnyad benne a képesség, mely révén árthat másoknak, sőt talán mások életét veheti, még 89

abban az esetben is, ha az a távolban lévő másik személy mit sem sejt az életét fenyegető próbálkozásról. Eisenbud szerint az ősi ember hasonló módon reagált e képességekre, mint a férfi a fent leírt esetben – óriási visszatetszéssel. Hogy megbirkózzon ezzel a torokszorító aggodalommal, ezeket az erőket pszichológiai szinten elnyomta magában, tagadta létüket, és a külvilágba vetítette ki őket – szellemek, istenek és démonok egyre változatosabb világába utalta saját erőit. Pontosan ezt az utat követte a példánkban idézett férfi is, amikor ahhoz a hiedelemhez menekedett, hogy egy bosszúálló isten okozta felesége halálát. Ám ezzel még nem ér véget az ősi félelmek története. Lehetséges, hogy amikor a szkeptikusok a bizonyítékok figyelembevétele nélkül kritizálják azt az elgondolást, hogy az elme ereje révén az ember távolról segíthet vagy árthat másoknak, éppen azt a rettegést élik át, amit elődeink is éreztek ezekkel az erőkkel kapcsolatban? A szkeptikusok persze mindig számtalan okot találhatnak ellenvetéseik igazolására – hivatkozhatnak például a sok képtelenségre, mely modern korunkban sokszor együtt jár az efféle erőkben való hiedelmekkel. Mindazonáltal az elme erejének elutasítását talán a félelem indokolja. És a bűntudat. Eisenbud feltételezi, hogy őseink mélyen felkavaró nyugtalanságot éreztek mentális erőik miatt, melyek révén képesek lehettek kárt tenni másokban; úgy érezhették, ez mérhetetlenül rossz dolog. Amidőn a félelmet és bűntudatot egyre több ember élte át, a történelem folyamán egyszerre elérkezhetett az a pillanat, amikor a félelem és bűntudat kettős érzése elviselhetetlenné vált, s az emberi faj megpróbálta leoldozni magáról a vétkesség terhét bármiféle ártalommal kapcsolatban, ami ezekből a mentális erőkből eredhetett.

A MÁSOK HALÁLÁT KÍVÁNÓ ÁTOK

Mi a bizonyíték arra, hogy a fenti forgatókönyv helyes, és a negatív imák és átkok felé húzó hajlamunk a távoli múltban gyökerezhet? Nem egy pszichoanalitikus van azon a véleményen, hogy a modern ember pszichéjének tanulmányozása révén az ősi ember mentális életébe is bepillantást nyerhetünk. Jelen korunk esetei, mint például a fenti férfi története, következtetni engedhetnek arra, hogy őseink mit érezhettek hasonló helyzetben. 90

Sigmund Freud is ezen az állásponton volt 1912-ben írt Totem és Tabu című művében, melyben leírja, hogy neurotikus betegei mi módon kezelték ellenséges érzelmeiket, különösen a mások halálát kívánó óhajaikat. A könyvében idézett személyek képtelenek voltak beismerni maguk előtt, hogy egy másik ember halálát kívánják, ezért ezeket a vágyakat az elfojtás, az indulatáttétel és a kivetítés pszichológiai folyamatai révén transzformálták. Most nem szükséges boncolgatnunk, hogyan működnek ezek a folyamatok a pszichében; alapjában véve arról van szó, segítenek elkerülni, hogy az ember meglássa saját magáról az igazságot. Freud úgy gondolta, hogy ezek a pszichológiai védekező mechanizmusok nem új keletű fejlemények, inkább az ősi ember érzelmi reakcióinak analógiái. A mások halálát kívánó gondolatok jelenléte, noha a neurotikus személyiségek esetében a legnyilvánvalóbb, valójában általános érvényű. Mint Freud utalt rá, az ártó szándékú vágyak az ősi és a modern ember esetében is a csecsemőkorból, a pszicho-szexuális fejlődés legkorábbi szakaszából erednek. Ebben az időszakban, amikor a csecsemő az életfenntartást és az örömérzet kielégítését illetően teljes egészében másoktól függ, még nem tesz különbséget önmaga, az anya és a külvilág között. Amikor a csecsemő vágyait az anya nem elégíti ki, ha a szeretetet késlelteti vagy visszatartja, a csecsemőben ellenséges érzületek alakulhatnak ki.

Jóllehet a csecsemő ezeket a negatív

óhajokat talán nem éli meg nyilvánvaló módon, azok nem tűnnek el a semmiben. Átnyúlnak a pszicho-szexuális fejlődés következő szakaszaiba, és az anyáról előbb-utóbb olyan tárgyakra vagy személyekre tevődnek át, amelyek gyűlölete elfogadhatóbb. Azután ha valóban kár esik ezekben a dolgokban vagy személyekben, az ember szembetalálja magát azzal a lehetőséggel, hogy gondolatai vagy vágyai valójában kárt tettek valakiben vagy valamiben. A negatív érzelmek áthelyezését az ősi ember nem egykönnyen oldhatta meg. Az apró méretű klánokban és családokban a túlélés az együttműködésen és a közös célokon múlott, és a gyűlölködés ebben kétségkívül akadályt jelenthetett. Az anyát, az élet forrását gyűlölni irracionális dolog volt; egy rokon gyűlöletét pedig nyilvánvalóan nem tekintették túl célszerűnek. Hogyan birkóztak hát meg az ellenséges érzületű indulatokkal? A probléma megoldásának egyik módja a gyilkos vágyak kivetítése istenekbe, démonokba, szellemekbe, kísértetekbe. Legyenek csak ők a halálos óhajok ügynökei; hadd végezzék el ők a piszkos munkát. Ha az ember romboló szándékú vágyait egy külső entitásra viszi át, a mentális erőhöz kapcsolódó érzelmi nyugtalanság elviselhetővé válik.

91

A MÁSOK HALÁLÁT KÍVÁNÓ ÓHAJ VALÓBAN CSAK ÓHAJ?

Ám van egy kis hézag a pszichoanalitikus elméletekben. Arra ugyan választ adnak, hogy gondolataink vagy imáink révén miért akarunk ártani másoknak, vagy miért akarjuk embertársaink életét venni, arról nem világosítanak fel, hogy vajon ezek az erők valóságosak-e vagy sem. A halált kívánó óhaj csak óhaj, vagy az ősi ember – és korunk embere – valójában képes lehetett és lehet másokban gondolatai révén kárt tenni? A bizonyítékok, melyek arra utalnak, hogy az ember rendelkezik másoknak ártani tudó mentális erővel, nem korlátozódnak a pszichoanalitikusok karosszékeiből eredő elméletekre. Mint a későbbi fejezetek során látni fogjuk, ez a könyv számos különböző forrásból – az antropológia, a pszichológia, a laboratóriumi kísérletek területéről – eredő bizonyítékot tár az olvasó elé.

CSECSEMŐKOR: A TELEPÁTIA BÖLCSŐJE?

Jóllehet a pszichológia nem képes végső válaszokkal szolgálni, arra mindenképpen rávilágít, hogy az ember miért hisz oly mélyen az ima és a távolról ható mentális szándékok erejében. Jan Ehrenwald orvos-kutató úgy gondolja, hogy az emberek valóban képesek a távolból kommunikálni egymással, és hatást gyakorolni egymásra. Osztja Eisenbud azon nézetét, hogy ezek a képességek pszichológiánkban gyökereznek, és hogy az anya-csecsemő kapcsolat rejti magában a kulcsot annak megértéséhez, hogy miként fejlődnek ki ezek a képességek. Anya és csecsemője meglehetősen kezdetleges módon kommunikálnak egymással, figyelte meg Ehrenwald. Kommunikációjuk tudattalan kifejezésekre, hangsúlyhordozásokra, testbeszédre, empátiára, intuícióra, valamint arra az érintkezési formára korlátozódik, amelyet a gyermekpszichiáterek és az analitikusok mentális kapcsolásnak neveznek. Ebben a stádiumban az anya-gyermek egység szimbiotikus; még nem formálódtak ki határok a kettő között, az anya és a gyermek egója még össze van olvadva egymással. „A baba az anya önnön 92

testéről alkotott képének közvetlen kifejeződése – állítja Ehrenwald. – Noha a térben különválnak egymástól, szorosan összetartozó funkcionális egészet alkotnak. Nem véletlen, hogy a két organizmus szülés utáni szimbiózisát méhen kívüli viselősségnek is nevezik.” Néhány kutató azt állítja, hogy az anya és a csecsemő közötti kapcsolat olyan szoros és mélyreható, hogy még a tudattalan szintjére is kiterjed, ennél fogva az „egyik tudattalan” képes lehet kommunikálni a „másikkal.”34 Hogyan zajlik ez a kommunikáció? Minden anya tudja, hogy valami kivételes dolog megy végbe közte és kisbabája között – valami, amit a materialisták égbekiáltó ostobaságnak tartanának. Ehrenwald azt javasolja, nyeljük le a keserű pirulát, és nevezzük csak a kommunikáció e formáját telepátiának – az elmék közötti kommunikációnak. „A telepátia – állítja – anya és csecsemő esetében sokkal több, mint bármiféle nyilvánvaló cél vagy szembetűnő indok nélkül való puszta pszichológiai kíváncsiság, és tökéletesen betölti az anya és csecsemő között tátongó kommunikációs űrt ebben a szimbiotikus fázisban.” Ám a gyermek központi idegrendszerének fokozatos fejlődésével a csecsemő gügyögését és gőgicsélését fokozatosan a beszéd kezdi helyettesíteni, és a gyermek „kikeveredik a részleges kommunikációs rövidzárlat periódusából.” Az anyával alkotott egysége gyengülni kezd. „Egóhatárai, melyek eddig szorosan össze voltak fonódva az anya egójának határaival, kezdenek egyre élesebben kirajzolódni; korlátokat állít fel, melyek saját mentális folyamatait elkülönítik az anyáétól.” E folyamat során az anya és gyermeke közötti telepatikus kommunikációra már egyre kevésbé van szükség; az végül el is hal, mivel az egyéni fejlődés során folyamatosan elfojtódik. A telepatikus anya-csecsemő kötelék azonban, bár meggyengül, mégsem szakad meg teljesen. Esetek százairól számoltak be szakemberek, például Berthold Schwarz neurológus, aki megalkotta a „teleszomatikus esemény” terminust a szülő és gyermeke közötti csecsemőkoron

túli

távolható

mentális

kommunikáció

leírására.

A

teleszomatikus

meghatározás valóban találónak tűnik, hiszen jelentése – „a távoli test” – pontosan erre a jelenségre utal. A jelenség egy klasszikus példája a fojtogató érzést tapasztaló anya, aki egyszerűen „tudja,” hogy gyermeke bajban van. Hazarohan, és még épp időben húzza ki az úszómedencéből. Az efféle esetekben nem nehéz elképzelni, hogy az a bensőséges mentális kapcsolat, mely életének első hónapjaiban az anyához fűzte a csecsemőt, nem bomlott fel teljesen, és szükség esetén, nagy életválságok pillanataiban újraéled. 93

Néhány teleszomatikus esemény arra mutat, hogy az anya és csecsemő között egykor létezett kapocs sohasem szűnik meg teljesen. Egy anya például levelet írt egyetemen tanuló lányának. Jobb keze hirtelen olyan kínzóan égni kezdett, hogy képtelen volt kezében tartani a tollat és folytatni az írást. Alig egy órával később hívást kapott az egyetemről; sajnálkozva tudatták vele, hogy lányának jobb keze egy laboratóriumi kísérlet során súlyosan megégett. A kötelék olykor több embert is összeköthet. Ian Stevenson, a Virginiai Egyetem kutatója beszámolt egy esetről, mely során egy nőben olyan benyomás ébredt, hogy anyja súlyos beteg és szüksége van rá. Férje tiltakozása ellenére elindult hozzá, s a házához közeledvén összetalálkozott nővérével. A nővérben ugyanilyen benyomás ébredt, és ő is megérzése szavát követte. A két nő halálos ágyában találta az anyát, aki még utoljára látni akarta lányait.

MODERN GYERMEKNEVELÉSI SZOKÁSOK: AZ ÁTKOKNAK KÉSZÍTÜNK TÁPTALAJT?

Sok ember gondolja, hogy a csecsemőkor könnyebb és kellemesebb manapság, mint hajdanán, a történelem előtti időkben volt. Ám bizonyos szempontból éppen hogy nehezebb lehet. A modern szülési és gyermeknevelési szokások egyre növelik a távolságot csecsemő és anya között. A babákat számukra hatalmasnak és félelmetesnek tetsző korlátok választják el az anyáktól, kezdve az inkubátortól és a kiságytól a műanyag üvegekig, gumibugyikig és tápszerekig. Ennek eredményeképpen korunk csecsemőjének még több oka van az anya felé irányuló vegyes érzelmekre, negativitásra, dühre és gyűlöletre, mint a civilizálatlan időkben volt. Következésképpen felmerülhet bennünk a kérdés, hogy a mások halálát kívánó óhajok vajon nem hevenyebbek-e manapság, mint a megelőző korszakokban. Ha a csecsemőben kialakuló ellenséges érzületek a modern gyermeknevelési gyakorlanak köszönhetően egyre növekvő tendenciát mutatnak, és a negatív ima az egyik módja ezen ellenséges érzések későbbi levezetésének, ez vajon azt jelenti-e, hogy gyermeknevelési szokásainkkal az átkoknak készítjük elő a táptalajt? Összegzésképpen elmondhatjuk, hogy mások kárát kívánó vágyaink a csecsemőkorból eredhetnek az anya ellen irányuló ellenséges érzületek formájában, melyeket később másokra vetítünk ki. Ha kinyilvánítjuk ezeket az érzéseket, azok mások halálát kívánó óhaj formáját 94

ölthetik, ténylegesen egy másik ember halálát kívánhatjuk. Azon kívül úgy tűnik, anya és csecsemője a kettőjük között fennálló kötelék részeként egyfajta telepatikus képességben osztozik. A mentális összekapcsolódás képessége fennmaradhat, és a későbbi életszakaszokban is megnyilvánulhat, ám nem csupán azon adottságunk formájában, hogy távolról kommunikálni tudunk egy másik emberrel, hanem azon készségünk formájában is, hogy távolról befolyást tudunk gyakorolni másokra. Ha ezek a távolható mentális képességek felnőttkorban összekapcsolódnak a mások halálát kívánó óhajjal, az eredmény átok, rontás, igézés. Ám kulturális szinten nem elfogadható dolog másokat megátkozni. Ennél fogva az átokra irányuló késztetés gyakran egy olyan elfogadható aktussal olvad össze, mint az ima.

ÁRTÓ ERŐ: ELŐNY A TÚLÉLÉSBEN

Miért létezik még mindig bennünk az erő, mely révén árthatunk másoknak mentálisan? Miért nem halt ki az emberiség hosszú evolúciós történelme során? Az evolúciós biológia elméletei szerint azok a jellegzetességek, amelyek segítenek egy organizmust a túlélésben, reprodukálódnak és genetikusan átörökítődnek a következő generációkra. Nem nehéz elképzelni, hogy az ártó erő miként biztosíthatott evolúciós előnyt azok számára, akik elég bátrak voltak bevetni azt. Ez a képesség nem pusztán gyűlölt emberi lényekkel szemben lehetett volna félelmetes fegyver, hanem az állandó fenyegetést jelentő ragadozók és vadállatok ellen is. Még ha ezek az erők nem is voltak valóságosak, már a birtoklásukba vetett puszta hit is nagyobb támadókedvvel és versenyszellemmel ruházhatta fel az embert. Mindamellett a meggyőződés, hogy az ember ártani tud másoknak, minden valószínűség szerint magában hordozta az aggodalmat, hogy benne is okozhatnak károkat. Ez bizonyára nagyobb éberségre és elővigyázatosságra ösztönözte az embert, ezáltal előnyt teremtett számára a túlélés élet-halál harcában.

95

DÉMONTEREMTÉS

Azok az emberek, akik ártó szándékkal imádkoznak, gyakran igen élénk képzelőerővel vannak megáldva. Gondoljunk csak az ádáz őrjöngésre, mely 16-17. századi boszorkányüldözéseket kísérte: emberek ezreit, többségében nőket kínoztak meg és ítéltek máglyahalálra. A boszorkányüldözések lényegében eretneküldözések voltak, az üldözők pedig mélyen vallásosak, és, mint tudjuk, rengeteget imádkoztak. Noha kétségkívül létezhetett néhány boszorkány, aki valóban hitte, hogy a levegőt keresztülszelve repül a boszorkányszombatra, démonokkal tobzódik szexuális orgiákon és csecsemők húsából lakmározik, e képzetek tényleges forrása az inkvizítorok, püspökök és az ítélőszékek elöljáróinak képzelete volt, akik gondoskodtak róla, hogy az állítólagos boszorkányok „valljanak” a kínkamrákban. A megvádoltak túlnyomó többsége a kínzás alatt vallott, és bármit hajlandóak voltak beismerni, amit kínzóik csak hallani akartak. Ez volt az egyetlen esélyük, hogy megmeneküljenek a halál torkából, és jól tudták, hogy ha visszavonják vallomásukat, újabb kínzásoknak vetik alá őket. Ám a bizonyítékok hihetetlen volta ellenére is létezik néhány eset, mely gondolkodóba ejti az embert. Az egyik ilyen meglehetősen furcsa eseményről egy loviers-i ítélőbíró számolt be 1591ben, tudósítása egy helyi lányról, Francoise Fontaine-ről szólt, aki olyan erős visszatérő rohamoktól szenvedett, hogy a rohamok alatt le kellett kötözni.

Amikor a lányt az ítélőbíró elé hozták a hivatalnok, a börtönőr és számos más tanú jelenlététben, váratlanul felemelkedett a földről, majd lepuffant és körbevonszolódott a teremben, mintha láthatatlan kezek rángatnák. Az ítélőbíró megpróbált felolvasni az evangéliumból a jelenségért felelős démon kiűzésének szándékával; ám a fent említett Francoise teste egyszerre felemelkedett a földről három-négy láb magasra, és bármiféle támaszték nélkül, vízszintes pozícióban, arccal felfelé fordulva lebegett végig az ítélőszék épületében. Amikor megláttuk, hogy a test a levegőben függeszkedve egyenesen felénk tart, olyan

96

félelem lett úrrá rajtunk, hogy visszahátráltunk az ítélőszék hivatali helyiségébe, magunkra zártuk az ajtót, és elejétől a végéig elolvastuk János evangéliumát. Ám a fent említett test követett bennünket a levegőben lebegve egészen a hivatali helyiségig, hallottuk, hogy cipőjének talpa koppan az ajtón, majd arccal felfelé, fejjel előre kilebegett az ítélőszék épületéből, ami olyan rettegéssel töltötte el a börtönőrt, szolgáit, íjászainkat és a jelenlévő foglyokat, hogy mindahányan fejvesztve menekültek.

A bizonyítékokra vonatkozó modern szabályaink értelmében ezt a beszámolót semmiképpen sem vehetjük szó szerint igaznak. A tudósítás talán puszta kitaláció, de az is lehet, hogy kollektív tévképzettel állunk szemben. Mindennek ellenére talán nem volna bölcs dolog az ehhez hasonló híradásokat élből elutasítani. Gyakran mondogatjuk, hogy az emberek azt látnak, amit látni akarnak. A Francoise Fontaine esetét vizsgáló sokadalom úgy hitte, hogy a boszorkányok repülnek, így hát repülni látták a lányt. Ám lehet, hogy ennél többről van szó? Mentális képzeteink bizonyos feltételek között képesek lehetnek valóságot teremteni? Ez a kérdés fontos szerepet játszik az ima negatív hatásait érintő vizsgálódásainkban. Ha például hisszük, hogy világunkat az ördög kísérti és irányítja, ha imáinkat szüntelenül ördögi képzetek töltik meg, lehetséges, hogy a démonteremtést kockáztatjuk?

Ha annyira rettegek a ráktól, hogy imáimban csak erre gondolok,

valójában inkább létrehozom a problémát, amit el akarok imádkozni magamtól? Ettől is negatívvá válhat az ima? Ha képzeteink valóban változásokat idéznek elő fizikai világunkban, jól át kell gondolnunk, hogy miért imádkozunk. Képzeletünk létrehozhat-e valamit, ami most még nem létezik? Egy kis csoport komolyan vette ezt a kérdést, és tagjai ugyancsak megdöbbentek az elért sikerek láttán, mivel egy szellemet hívtak életre. Lássuk, hogyan vitték véghez.

PHILIP MEGIDÉZÉSE

97

Az 1970-es években a Pszichikai Kutatásért Torontói Társaság nyolc tagja egy csoportot hozott létre, hogy megteremtsenek egy teljes egészében képzeletbeli alakot, akit Philipnek neveztek el. A csoport összetétele vegyes volt, foglalkozásuk alapján aligha gondolnánk, hogy ilyesmire adják a fejüket – mérnökök, háziasszonyok, nővérek, könyvelők voltak közöttük – a csoportot pedig egy brit matematikus vezette. Egyszerűen elhatározták, hogy „Philip Aylesford” 1624-ben született Angliában. Katonai hivatást gyakorolt, tizenhat éves korában ütötték lovaggá, és a Polgárháború idején királyhű fegyveresként jeles pozíciót töltött be a seregben. Károly herceg (a későbbi II. Károly) jó barátja lett, és titkos ügynökként a szolgálatába szegődött. Philipnek az okozta a vesztét, hogy szerelmi kapcsolatba bonyolódott egy cigánylánnyal. Felesége tudomására jutott a dolog, bosszúból boszorkánysággal vádolta meg a lányt, és az lett a románc vége, hogy Philip szeretőjét máglyahalálra ítélték. 1654-ben, harmincéves korában Philip mély kétségbeesésében öngyilkosságot követett el. A torontói csoport egyik tagját sem lehetetett pszichikai képességekkel megáldott embernek nevezni. A szeánszok alkalmával egy természetes módon megvilágított helyiségbe vonultak be, és szétnyitható fémszékeken ültek egy kártyaasztal körül. Az asztalon egy vívótőrt és cukorkákat helyeztek el, mert az általuk kitalált Philip ezeket különösen kedvelte. Philipről meditáltak, s megpróbálták vizualizálni életének részleteit, majd üdvözölték, és elcsevegtek vele, mintha valóban jelen lenne. A projekt nem tipikus viktoriánus szeánsz volt. Miként Richard S. Broughton kifejti, „A viktoriánus szeánszokkal ellentétben a torontói csoport célja nem az volt, hogy valakivel kommunikáljanak a ’fátyol túlsó oldaláról’, hanem újra akarták teremteni azokat a fizikai jelenségeket, melyek gyakran részét alkotják a viktoriánus szeánszoknak. Philip mindössze eszköz volt e cél eléréséhez.”35 A szeánszok alatt néhány résztvevő olykor érzékelt valamiféle jelenlétet a helyiségben, mások előtt pedig élénk képek világlottak fel Philip életéből, ám semmiféle jelenés nem történt. Azután egy alkalommal, miután befejezték a társasági udvariaskodást, pokoli felfordulás kerekedett. Az asztal valamicskét elmozdult, megbillent, majd végigcsúszott a padlón. A csoporttagoknak fel kellett állniuk és otthagyni a széküket, hogy az asztal felületén tarthassák a kezüket. Amikor az asztal, végre ismét nyugalmi pozícióba került, buzdítani kezdték Philipet, hogy emelje a levegőbe – ami meg is történt, de csupán az egyik lába emelkedett fel a földről. Ezután az asztal teteje deformálódni kezdett, a feszülő fa és fém reccsenései hallatszottak felőle. Az asztal egyik lába és sarka tovább emelkedett; négy emberre 98

volt szükség, hogy vissza tudják nyomni a földre. Noha a helyiség kellőképpen meg volt világítva, és teljesen nyilvánvaló volt, hogy senki sincs az asztal alatt, a résztvevőknek olyan érzésük volt, mintha valaki ellenállna erőfeszítéseiknek. Miután elcsendesültek a kedélyek, cukorkákat osztogattak. Amikor valaki Philip cukorkájáért nyúlt, az asztal ismét megdőlt negyvenöt fokos szögben, ám a cukorka mozdulatlan maradt – amiként más cukorkák is, amikor Philipé mellé helyezték őket. Hogy végére járjanak ennek a rejtélyes dolognak, a szeánsz után a résztvevők ismét cukorkákat tettek az asztalra, és megdöntötték azt, ám a cukorkák már jóval azelőtt lecsúsztak róla, hogy az asztal dőlésszöge elérte volna a negyvenöt fokot. A résztvevők PK-nak – pszicho-kinézisnek (az elme anyag felett gyakorolt hatalma) nevezték el e jelenségeket. Úgy gondolták, hogy valami módon sikerült létrehozniuk a jelenséget, és hogy Philip teljes egészében az ő képzeletük szülötte. A Philip kísérlet vajon hatalmas fogás volt? Döntse el az olvasó. Ha hihetünk a beszámolóknak – az asztal lebegését és mozgását 1974-ben filmre vették – akkor a kísérlet eredményei kijózanítóak. Fejleményei azt sugallják, hogy az emberi akarat, képzelet és elvárás fizikai megnyilvánulásokat idézhet elő, melyek között lehetnek negatív hatások is.

SZEÁNSZ ÉS ISTENTISZTELET

Szeánszon még sohasem vettem részt, ám gyermekkoromban sok időt töltöttem olyan összejöveteleken, melyek sokban hasonlítanak hozzá: istentiszteleteken. A kettő között szembetűnő párhuzamok mutatkoznak. A szeánsz és az istentisztelet résztvevői is egy láthatatlan világban hisznek, mellyel hitük szerint kapcsolatba léphetnek, ha követik a megfelelő lépéseket. Mindkettő elkötelezettjei gyakran olyan entitásokat látnak – mint például angyalok és démonok –, melyek létét mások tagadják. Ha egy olyan szeánsz részvevői, mint például a torontói, meg tudják idézni vizualizációjuk és várakozásaik tárgyait, vajon mi a helyzet a hívekkel? Ha Philip megjelenhet, az ördög vajon miért ne mutatkozhatna meg? Az ördög, aki – mint ahogyan egy nagy tréfamester egyszer megjegyezte – mindig is nagyobb figyelmet élvezett a templomban, mint 99

Isten. Az imának milyen szerepe lehet ebben a folyamatban? Ha a hívek gondolataikat a bűnre, a gonoszra és az ördögre koncentrálják, nem lehet-e, hogy az ima az ördög eszközévé válik, s éppenséggel segíti életre kelni? A válaszok után kutatva vizsgáljunk meg egy provokatív kísérletsorozatot, mely megelőzte a Philip kísérletet. Az 1950-es években Kenneth Bacheldort, egy brit klinikai pszichológust mélyen megdöbbentette megfigyelése, miszerint a szeánszokkal kapcsolatos fizikai jelenségek a növekvő tudományos megfigyelés és a vizsgálatot folytatók szkeptikus hozzáállásának hatására csökkenni látszanak.

Az úgynevezett szkeptikusok kezdetben

leginkább a csalást szeretnék felfedni e jelenségek mögött. Jóllehet ez a hozzáállás növelheti a szeánsz tudományos pontosságát, egyáltalán nem táplálja azokat a pszichológiai feltételeket, melyeket a legtöbb médium vagy látó fontosnak tart munkájához. Batcheldor úgy gondolta, hogy szinte bárki képes lehet a telepátiára és a tisztánlátásra vagy a PK-típusú (az elme hatalma az anyag felett) jelenségek előidézésére, ám az események kiváltódásának pillanatában fennálló pszichológiai feltételek kritikus fontossággal bírnak. „Batcheldor alapvető elgondolása az volt, hogy a kétely és gyanakvás akadályt gördít a pszichikus jelenségek létrejötte elé, míg a hit és a pozitív várakozás elősegíti azt – jegyzi meg a para-pszichológus kutató Broughton.

– Ez természetesen általános nézet, ám Batcheldor

verziója jóval specifikusabb. Nem csupán arról van szó, hogy a hit és a pozitív várakozás hasznos, de arról is, hogy a feltételeknek olyanoknak kell lenniük, hogy a részvevők várakozása szinte tapintható legyen: itt valami csoda megjelenése áll küszöbön.” Batcheldor szerint általában két tényező gátolja a sikeres PK-jelenségek létrejöttét. Az egyiket „a szemtanú felől eredő gátlás”-nak nevezte – ez alatt lényegében a résztvevő első meglepetését, sokkját vagy valódi félelmét kell értenünk, amit az ember a paranormális események megtapasztalásakor él át. A másik tényezőt „felelősségvállalás-ellenállás”-nak nevezte, ami lényegében az ember attól való félelmét jelenti, hogy őt terheli a felelősség a történésekért. Ha csökkenteni tudjuk ezeket a tényezőket, érvelt Batcheldor, nagyobb eséllyel idézhetünk elő a viktoriánus szeánszok során tapasztaltakhoz hasonló paranormális eseményeket. E lehetőségek tesztelése érdekében Batcheldor és néhány barátja „modern” szeánszsorozatot indított útjára, viktoriánus jellegzetességek nélkül, egy teljesen szokványos szobában, egy egyszerű asztalt körülülve. A résztvevők megtartották a kísérletet végző kutató hozzáállását, s ezt igyekeztek annyi vidám játékossággal vegyíteni, amennyit csak a 100

tárgyilagosság lehetővé tett. A felelősségvállalás-ellenállást elkerülendő, nem próbálták az asztalt mozgásra bírni. Inkább kéréseket intéztek hozzá, ami lehetővé tette számukra, hogy elkerüljék a felelősséget bármilyen mozgás megvalósulásáért. A tíz szeánsz alatt az asztal megbillent, hintázott, megcsúszott, sőt, még szökkent is egyet. Ezek az apró hatások önbizalmat öntöttek a résztvevőkbe, és a soron következő – a tizenegyedik – szeánsz során a húsz kilós asztal felemelkedett a földről, mialatt a résztvevők a tetején nyugtatták a kezüket. A tizenkettedik szeánsz alkalmával az asztal levitált is, ám ezután semmi sem történt. Ennek oka Batcheldor szerint abban keresendő, hogy a meglehetősen erőteljes élmény túl nagy aggodalmat váltott ki a résztvevőkből. Nagy kár, hogy a torontói Philip csoport eleinte nem tudott Batcheldor kutatásairól. Alighanem sok gondtól megkímélhették volna magukat, mivel meditációs technikájukat használva közel egy évig sikertelenül kísérleteztek Philip megidézésével. Amikor tudomást szereztek Batcheldor munkájáról, oly módon szervezték újra saját kísérletüket, hogy az emlékeztessen a szeánsz-motívumra, azonkívül megfogadták Batcheldor tanácsát a résztvevők megfelelő hozzáállásáról. Philip kigondolásával megkerülték a felelősségvállalás problémáját. Habár képzeletbeli alak, Philip a felelős bármilyen történésért.

AZ IMÁHOZ ÉS AZ ISTENTISZTELETHEZ KAPCSOLÓDÓ TOVÁBBI ÖSSZEFÜGGÉSEK

A parapszichológiai kísérletekből eredő szellemi meglátások az ima, a hit, a hiedelmek és az istentisztelet dinamikájára is vethetnek némi fényt. Az összefüggések legnyilvánvalóbb területét már megneveztük: rosszat hozunk-e létre azzal, hogy élénken és nagy képzelőerővel fókuszálunk rá imáinkban? Vegyük számba továbbá a szemtanú-gátlás és a felelősségvállalás-ellenállás tényezőit. E tényezők a vallási csoportok és a szeánszok résztvevői számára egyaránt problémát jelentenek. Manapság számtalan templomot és hitközösséget uralnak racionalista és intellektuális elmék, akik szkeptikusan tekintenek bármire, ami egy kicsit is eltér a megszokottól. E templomok és hitközösségek légköre rideg, olykor olyan lehangoló, hogy az 101

ember azt gondolja, kenyér helyett inkább antidepresszánsokat kellene osztani a híveknek az áldozás alatt. Az efféle hitközösségek tagjai valószínűleg mélységesen megrémülnének, ha a szemük láttára meghallgatásra lelne egy ima – hiszen olyan eredmény öltene testet, amit ők sohasem szándékoztak megteremteni. Ezek a csoportok vonakodnak imádkozni, mintha el akarnák kerülni, hogy olyan eseményekkel kelljen szembenézniük, melyekre világnézetük nem tudna magyarázatot adni. Ha Batcheldor elméletei helytállók, ez a kollektív hozzáállás nagyméretű szemtanú-ellenálláshoz vezet. A jelenségnek lehetnek gyakorlati következményei. E hitközösségek pszichológiai atmoszférája többek között gátat vethet az ima fizikai megvalósulásának, mint például a betegek gyógyulása. A felelősségvállalás-ellenállás – az ember fél attól, hogy valami módon ő hozta létre a váratlan eseményt – szintén szerepet játszik ezekben a gyülekezetekben, mivel az imádkozók nem kívánnak felelősséget vállalni azért, amit nem óhajtottak létrehozni, vagy nem vártak el. Ha ilyen körülmények között gyógyulás következne be, a gyülekezet feltehetőleg véletlen eseménynek tudná be azt – csak egy véletlen egybeesés – mondanák, nehogy az ima erejének kelljen tulajdonítani. Másféle gyülekezetekben azonban a résztvevők valóban csodát remélnek. Lehetséges, hogy e gyülekezetek szabadon szárnyaló, jókedvű légköre miatt potensebbek a résztvevők imái.

HA PHILIP IGEN, AZ ÖRDÖG MIÉRT NE?

És újra felteszem a kérdést: Mi történik, ha a hívők rossz vagy gonosz eseményeket várnak a jók helyett? Mi történik, hogy ha az isteni helyett a gonosz megnyilatkozását várják? Ha az emberek meg tudják idézni Philipet, miért ne tudnák megidézni az ördögöt is? A problémát nem kerülhetjük ki azzal, hogy arra hivatkozunk: az ördög márpedig nem valóságos. Philip sem volt az, mégis sikerült nagy kalamajkát csinálnia a szeánsz alatt. „A csoportos PK kutatás legdrámaibb felismerése, hogy megfelelő pszichológiai légkörben teljesen hétköznapi emberek is képesek bámulatos jelenségeket előidézni” – szögezi le Broughton. „Hinni, hogy a jelenség létrejötte lehetséges, várni és elvárni, hogy valami most 102

azonnal történjen, és nem aggodalmaskodni amiatt, hogy ki vagy mi hozza létre ezt a történést, mind része lehet a receptnek.” A szeánsz és az istentisztelet összehasonlításával természetesen nem szándékom trivializálni vagy leminősíteni az imát. Meg vagyok győződve róla, hogy az ima nem PK jelenség, és az istentisztelet nem csoportos pszichokinézis. Úgy érzem azonban, hogy hasonló pszichológiai tényezők működnek közre az imában, valamint a parapszichológusok által tanulmányozott anomáliás jelenségekben, s ezeket a tényezőket ostobaság lenne figyelmen kívül hagyni.

AZ ÖRDÖG MEGERŐSÍTÉSE?

Imádkozásunk módja kijózanító következtetéseket vonhat maga után. Az ima a mentális képalkotás egyik leghatékonyabb módszere, és az imádkozók többsége képeket alkot elméjében. Ha valami olyasmi ellen imádkozunk, amitől rettegünk, és amit gyűlölünk, talán még erőteljesebb képeket hozunk létre gondolatainkban, mint amikor valami barátságos, kívánatos dologért imádkozunk; a veszély képei mindig valóságosabbnak hatnak, mint a kellemes,

jótékony

benyomások.

Milyen

következményeket

hoznak

a

gonosz

megsemmisítésére és az ördög leleplezésére koncentráló imák és élénk mentális képek? A gonoszt erősítik, miként a torontói csoport megerősítette és megidézte Philipet? Akik buzgón imádkoznak az ördög vagy az Antikrisztus vereségéért, többségében úgy hiszik, hogy az inkább erősebbé, nem pedig gyengébbé válik. Jelenthet-e mindez bizonyítékot arra, hogy imáink talán részei a problémának? Sátánt teremtünk?

103

A HALÁL-IMA

Amikor az európaiak először léptek a Hawaii-szigetek földjére, egy félelmetes szokással találták magukat szemben, melyet a helyiek „halál-imának” vagy nyelvükön ana-aná-nak neveztek. Az európaiak rémülettel tekintettek erre a gyakorlatra, mely hamarosan a régi Hawaii legrettegettebb jelenségévé nőtte ki magát köreikben. Végül törvényekkel tiltották meg alkalmazását. A gyakorlatról szóló egyik legérdekesebb leírás Max Freedom Long pszichológustól származik, aki 1917-ben érkezett Hawaii-ba, és a Kilauea vulkánhoz közel eső területen vállalt munkát tanárként. Long élénken érdeklődött az összehasonlító vallástörténet iránt, és lenyűgözték a bennszülött sámánok, a kahunák, vagy „Titkok Őrzői.” Longnak sikerült elnyernie bizalmukat, s ők végül sokat felfedtek előtte tanításaikból. Négyévnyi kutatómunka után a sors összehozta William Tufts Brighammel, a Honolului Bishop Múzeum kurátorával. Brigham nagy tiszteletben álló tudós volt, a British Múzeum külső munkatársa, s szerepelt a Ki kicsoda Amerikában 1922-23-as kiadásában. „Úgy festett, mint a Mikulás” – írta Long – nyolcvankét éves, hatalmas, kopasz, fehér szakállú.” Brigham akkor már negyven éve tanulmányozta a kahunákat. Nem csupán megerősítette Long ama benyomását, hogy a kahunák negatív mentális szándékuk révén távolról képesek emberéletet venni, még akkor is, ha az áldozatnak sejtelme sincs az ellene irányuló mentális támadásról, de arról is mesélt neki, hogyan sújthatja az átok halállal az elkövetőt is. Nem sokkal a Bishop Múzeum megépülése után Brigham egy háromhetes expedíció során megmászta a Mauna Loát, hogy őshonos növényeket gyűjtsön. Napoopoo falujában állt meg először, hogy embereket és málhásállatokat toborozzon. Négy hawaii-ival, valamint nyolc lóval és szamárral indult útnak. Az időjárás kedvezett a kis csapatnak, és töretlenül haladtak előre, habár ösvénynek alig lehetet nyomát lelni. Amikor felértek az esőerdő felett magasodó kopár vidékre, és megindultak a hegycsúcs és a Mauna Loa krátere felé, az egyik hawaii-i, egy erős húszéves fiatalember hirtelen megbetegedett. Brigham úgy vélte, alighanem a magaslati levegő kínozza, és a fiút hátrahagyta egy másik emberrel, hogy gondját viselje. Brigham folytatta útját, a következő napot a kráterben töltötte, majd késő délután tért vissza az alsó táborba. Addigra a fiú már egy pokrócon hevert kiterülve, s olyan gyenge volt, hogy lábra sem tudott állni. Brigham, még mindig a magasság miatt aggódva elhatározta, hogy másnap reggel lejjebb viteti. Végül a többi hawaii elmondta neki, hogy szerintük az ifjút éppen halál-imával 104

sújtják. Brigham odament a fiúhoz, és megkérdezte, ő mit gondol erről. A fiú ellenkezett: – Nem! Nem! – de szemlátomást igen meg volt rémülve. Tagadta, hogy tudná, miért akarná bárki is eltenni láb alól. Brigham alaposabban megvizsgálta, és gyanúja beigazolódott: a fiún a halálima tünetei mutatkoztak – az alsó végtagok lassan bénulni kezdtek, a vérkeringés összeomlással fenyegetett. Végül már teljesen biztos volt benne, hogy kahuna munkálkodik a fiú elpusztításán. Amikor ezt a többiekkel is tudatta, a táborában lévő valamennyi bennszülött megrettent; féltek, hogy az egész társaság élete veszélyben forog. Az egyik hawaii alaposabban kikérdezte az ifjút. A fiú egy apró, elszigetelt falucskában élt a Nagy Sziget széloldali felében. A környék nemigen vonzotta a fehér embert. Az öreg kahunák elszigetelten akarták tartani a falut, és megparancsolták a falubelieknek, hogy soha ne lépjenek kapcsolatba a haolékkal (fehérekkel), ellenkező esetben a halálba imádkozzák őket. Az ifjú néhány hónapra Konába ment, és szinte teljesen megfeledkezett a tiltásról. Amikor Brigham megállt Napoopooban, hogy embereket és málhásállatokat toborozzon, a fiú nem sokat teketóriázott. Nem gondolta, hogy a tiltás a faluján kívül is érvényes. Brigham tajtékzott a dühtől. Mialatt igyekezett haragját lecsillapítani, az egyik idősebb hawaii udvariasan közölte vele, hogy a bennszülöttek őt magát is hatalmas kahunaként tisztelik. Hiszen nem látták-e őt is a forró láván járni a kahunákkal együtt? Indítványozták, hogy Brigham imádkozzon a fiúért és fordítsa visszájára az átkot. Brigham így mesélt a történetről:

Elhatároztam, hogy itt és most megkísérlem a halál-imát visszaküldeni a kahunákhoz. A varázslat alapját már megvetették, az ártó szellemeket már útjukra indították. Mindössze annyit kellett tennem, előadom a szokásos nagy érveket, hogy rávegyem őket, álljanak át az én oldalamra, majd minden akaraterőmet bevetve visszaküldöm őket, hogy támadják meg a kahunát. Úgy éreztem, ez nem lesz nehéz feladat, hiszen a fiú semmilyen valódi bűnt nem követett el. … Felálltam, és így szóltam a férfiakhoz: – Mindannyian tisztában vagytok vele, hogy hatalmas kahuna vagyok? Lelkendezve helyeseltek.

105

– Akkor hát figyeljetek – dörmögtem. Ezzel odaléptem a fiúhoz, és munkához láttam.

Brigham meg akarta győzni a szellemeket, hogy uruk minden bizonnyal ördögi lény, hiszen egy ilyen tiszta és ártatlan ember elpusztítására küldi őket. „Tudtam, hogy ha a magam oldalára tudom állítani a szellemeket, és jól felhergelem őket, hogy készek legyenek fellázadni – mondta –, sikerrel járhatok.” A kahunák hagyományosan a ti levelek használatával védték magukat a szellemektől, melyeket manipulálni igyekeztek. Brigham valószínűtlennek tartotta, hogy az öreg kahuna élt ezzel az oltalommal, mivel aligha tarthatott attól, hogy Brigham vagy a többi férfi visszaküldik hozzá a halál-imát. Az elbeszélés szerint Brigham aznap éjjel nagy show-műsort kerekített ott a Mauna Loa lejtőin. A fiú fölé állt, és hosszasan prédikált a szellemeknek. Dicsérte őket, hízelgett nekik, és bizonygatta, hogy érdemes és okos lények. Fokozatosan eljutott oda, hogy közölhesse velük: milyen szomorú dolog, hogy egy kahuna rabszolgáivá lettek, ahelyett, hogy felszállnának igazi otthonukba, a mennybe. A fiú pedig tiszta és ártatlan, nemde? Nem azt jelenti ez, hogy az öreg kahuna gonosz és alávaló? Végül Brigham úgy érezte, már kellőképpen felingerelte a szellemeket, és azok készen állnak végtagról végtagra lebénítani a kahunát. Hatalmas üvöltést hallatott, és megparancsolta a szellemeknek, hogy térjenek vissza a sámánhoz, és tízszerte nagyobb csapást mérjenek rá, mint, amit az rendelt a fiúnak. „Minden akaraterőmet és koncentrációs képességemet belevetettem abba a parancsba – mesélte a múzeumi kurátor. – Hatalmas erőfeszítést igényelt mentális, érzelmi és fizikai szinten is.” Brigham elszántan a parancs körül járatta gondolatait. Úgy érezte, az égen ragyogó csillagok alatt a levegőt az erők valamiféle természetfölötti összeütközésének dühe reszketi. Hirtelen furcsa benyomása támadt: mintha a levegőben remegő feszültség szertefoszlott volna. Néhány perccel később a fiú elhaló hangon suttogta: „Lábak… jó.” Brigham figyelemmel kísérte, amint a fiú lábszára rángani kezd, majd alsó végtagjai megmozdulnak. A férfiak félszegen gratuláltak neki. „Kahuna karrierem csúcspontja volt ez – nyugtázta Brigham. – A fiú egy óra múlva már talpon volt és falatozott. Brighamnak volt egy olyan érzése, hogy valami halálosat pusztított el. Lerövidítette hát az útját, és elment a fiú falujába, hogy megtudja, mi történt a kahunával. Amikor végre kiverekedték magukat a hegyek közül, és leértek a faluba, észrevette őket egy öregasszony és 106

egy fiatal lány, akik épp egy taro földdarabon dolgoztak, és nagy sikoltozás közepette azonmód futásnak eredtek. Brigham és csapata követte őket a fűkunyhókhoz. Mind üresek voltak. Brigham kényelembe helyezte magát a kahuna egykori háza előtt, miközben a fiú elment, hogy megkeresse a falubelieket. Hamarosan friss hírekkel tért vissza. Aznap éjjel, amikor Brigham visszaküldte a halálimát, az öreg sámán mély álomban szendergett. Egyszer csak hatalmas üvöltéssel pattant ki az ágyból, kirohant a házból ti levelekért, és legyezni kezdte magát velük, hogy védelemre leljen a gonosz szellemektől. Ám ekkor már túl késő volt. Rövid időn belül a földre zuhant, keservesen nyöszörögött, és habzani kezdett a szája. Reggelre halott volt. A falubeliek meg voltak rémülve, mert biztosak voltak benne, hogy Brigham az egész falut el akarja pusztítani. Brigham megkérte a fiút, mondja meg nekik, hogy már elégtételt vett. Hamarosan mindannyian jó pajtások lettek, úgy látszott, senkit sem érdekel, hogy megölte sámánjukat. „Számukra mindez a játék része volt” – jegyezte meg keserű gúnnyal Brigham. Brigham csapatát nagy luau-val, lakomával vendégelték meg. Brigham azon töprengett, hogy ha egyszer látó volt, a kahuna vajon miért nem szerzett tudomást róla, hogy visszaküldte hozzá a szellemeket. Arra a következtetésre jutott, hogy ez a kahuna nem volt olyan magasan képzett, mint mások, akik világosan látják a jövőt; ő egyszerűen nem volt képes erre. Miért bénult le a fiatalember? Megbetegedése vajon negatív imának tudható be, vagy negatív szuggesztió, várakozás és hisztéria okozta? A varázslatnak e pszichológiai tényezőktől független hatása volt, vagy a fiatalember csupáncsak együttműködött az átokkal, melyről már tudott? Éveken keresztül foglalkoztattak ezek a kérdések, és valahányszor csak alkalmam nyílt rá, megkérdeztem róluk egy-egy antropológust. Megerősítették, hogy az események valóságosak, ámbár úgyszólván mindegyikük úgy vélte, pszichológiai viszonyokkal magyarázhatók. A halál-ima kifejezés csupán képzeletszülte kifejezés, mely tulajdonképpen az áldozatban rejlő hiedelmet jelöli. Egy alkalommal azonban egy vacsoraasztalnál találtam magam Michael Harner professzorral, a kiváló antropológussal. A professzor ismert szaktekintély a sámánizmus területén, és A sámán útja című könyve örök klasszikus marad. Harner hosszú időt töltött terepmunkával a dzsivaro indiánok között az Amazon vízgyűjtő területén. Elsajátította nyelvüket, kultúrájuk mélyére hatolt, és személyesen tapasztalta meg a 107

dzsivaro életmód bensőséges részleteit. Megkérdeztem tőle, hogy a sámánok, akikkel találkozott, tudnak-e távolról ártani másoknak gondolataik révén anélkül, hogy az áldozat tudna erről. – A dzsivaro kultúrában a távolról történő rontás teljesen természetesnek vett dolog – felelte Harner habozás nélkül. – Az Amazonas mentén sok sámán állítja magáról, hogy nagyon jó ebben. Nekem pedig nincs okom kételkedni a szavukban. – Miért távolról rontanak meg másokat? – kérdeztem. – Okfejtésük igen egyszerű – felelte. – Ha az áldozat nem tud róla, hogy rontásnak van kitéve, nem fog lépéseket tenni a rontás levételének érdekében, vagy nem fog bosszút állni a sámánon. Hogy nagyobb biztonságban legyenek, a dzsivaro sámánok egyszerre ketten vagy hárman végzik a távolható rontásokat, nem pedig egyedül. Ha az áldozat megpróbál elégtételt venni, már pusztán számbeli fölényük is némi biztonságot nyújt számukra. A távolható rontás lényegében a saját biztonságukat szolgáló intézkedés. Harner véleményét, miszerint a negatív mentális szándékok távol lévő személyekben is okozhatnak károkat, Serge Kahili King, a kahuna hagyományok modern szaktekintélye is osztja. King azonban úgy véli, a szuggesztiót is gyakran hozzákapcsolják a negatív imához, hogy még erőteljesebbé tegyék azt: úgy járnak el, mintha az áldozat tudná, hogy megátkozták, így hitének e potenciálja összekapcsolódik az ima erejével. Tudományos szempontból nehéz megállapítani, hogy a negatív szándékok árthatnak-e másoknak távolról, mivel egyrészt nem etikus, másrészt pedig törvénybe ütközik olyan kísérleteket végezni emberi lényeken, melyek célja kárt okozni. Ám amiként később majd látni fogjuk, az állatokon végzett kísérletek igazolják, hogy gondolataink révén igenis tudunk távolról más lényeknek ártani. Ezek a kísérletek erősen azt sugallják, hogy a negatív szándék elvben nagyon is rendelkezik távolható effektusokkal, függetlenül attól, hogy ezeket a szándékokat imának, átoknak, rontásnak vagy igézésnek nevezzük.

MÁSOK BETEGSÉGÉNEK ÁTVÉTELE

108

Brigham esete a fekete mágussal szintén azt sugallja, hogy amikor egy betegség elhagyja egy ember testét, lesújthat azokra, akik védtelenül állnak vele szemben. Mindez azt az egyetemes hiedelmet tükrözi, hogy a betegséget nem lehet pusztán azzal semlegesíteni, hogy kiűzzük az ember testéből. Továbbra is potens marad, kiújulhat, és bajt okozhat. Itt nem valamiféle „primitív” nézetről van szó. Ezt a képzetet saját kultúránkban, bizonyos vallási csoportokon belül is megtalálhatjuk, melyek imával igyekeznek gyógyítani a betegeket. Dr. Ludell F. Snow, a népgyógyászati szokások kutatója például a következő interjút készítette egy hatvannégy éves evangélistával:

– Én nem imádkozom értük [a betegekért], mert magamba szívom a betegségüket. Nézze, ha maga beteg lenne, imádkozhatnék magáért, és akkor átvenném a betegségét! – És én meggyógyulnék? – Igen, maga rendbe jönne. De akkor én szenvednék a betegségtől! A betegség belém költözne! Akkor aztán jönni kellene valakinek, hogy kiimádkozza belőlem! Az emberek sokszor nem akarják ezt elfogadni; így kell imádkozni a betegekért, hogy ne kapjuk el. …Atya megtiltotta, hogy imádkozzak az emberekért, mert mindig elkaptam a betegséget. Magamba szívtam csak úgy. És akkor jönniük kellett, hogy kiimádkozzák belőlem. Ezért aztán inkább leállítottak.

Ez a megközelítés a Légió alapelvet (lásd… oldal, itt 45-46 ) tükrözi – nevezetesen azt az elgondolást, hogy a betegséget vagy balszerencsét sohasem lehet gyökerestől kiirtani, mert az megőrződik, s egyik emberről a másikra száll. Szerencsére nem minden gyógyító hiszi, hogy átveszi a páciens betegségét; különben a gyógyítás hagyománya már teljesen kihalt volna. Mindig rendelkezésre áll a védelem lehetősége. Ezt a hiedelmet tükrözik egy pünkösdi evangélista nézetei, akivel szintén Snow készített interjút. A hölgy sok időt tölt a kórházban, ahol betegekért imádkozik. „Úgy gondolja – írja Snow –, hogy vannak olyan betegségek, melyeket mikroorganizmusok okoznak, ám úgy

109

hiszi, hogy miközben kórházi köreit rója, Isten láthatatlan burkot von köréje, melyen a mikrobák nem tudnak keresztülhatolni.”36

HOGYAN KERÜLHETŐ EL A HALÁL-IMA

Vizsgáljuk meg a halál-ima egy másik esetét, mely rávilágít, hogy az áldozat miképpen menekülhet meg befolyásától. Long elmeséli egy ír fiatalember történetét, aki nagyjából az első modern taxik megjelenése idején érkezett meg Honoluluba. „Nyers, ügyes és készséges volt, nem tartott semmitől.” Rövidesen szerelmi kapcsolatba bonyolódott egy hawaii-i lánnyal, aki annyira beleszeretett, hogy felbontotta eljegyzését hawaii-i vőlegényével. A lány nagyanyja rettentő haragra gerjedt, mivel semmi jót nem nézett ki az ír fiatalemberből. Burkolt célzásokat tett, hogy az ég majd megbünteti, ha nem hagyja békén az unokáját. Az ifjú ír nem tartott sem égtől, sem mástól, így az öregasszony fenyegetései süket fülekre találtak. Ámde egy nap a fiatalember lábai zsibbadni kezdtek, és ahogy a viszkető bizsergés egyre feljebb kúszott, már lábra sem tudott állni. Mire leszállt az éj, már két orvosnál járt, és végül a kórházban kötött ki, de semmi okát nem lelték a problémának. A bénulás négy napon belül elérte a derekát. Végül elhívtak hozzá egy idős orvost, aki már régóta praktizált a szigeten. A férfi azonnal felismerte a halál-ima tüneteit. Szigorú komolysággal kikérdezte fiatalembert, így tudomást szerzett hawaii-i barátnőjéről, és a további mélyreható kérdezősködés nyomán felidéződtek a fiatalemberben a nagymama fenyegetései. Ám az ír még mindig nevetségesnek találta őket. Mindennek ellenére az öreg doktor felkerekedett, hogy felkeresse a nagymamát. Később a következő szavakkal számolt be Longnak a beszélgetésükről:

– Tudom, hogy maga nem kahuna, és hogy semmi köze ehhez az esethez, Nagyanya – mondta az orvos. – De azért elmondaná, pusztán, mint barátnak, hogy lehetne-e tenni valamit a fiúért? 110

– Hát – felelte Nagyanya –, én ugyan semmit nem tudok az ügyről, és mint tudja, nem vagyok kahuna, de úgy gondolom, hogy ha a fiatalember megígérné, hogy felszáll a legelső Amerikába tartó hajóra, és soha többé nem tér vissza, sőt írni sem fog, talán felépülhet. – Szerintem pontosan így fog tenni – mondta az orvos. – Rendben – válaszolta Nagyanya rendíthetetlen magabiztossággal.

Az orvos közölte mindezeket a makacs írrel, aki a hírek hallatán annyira megrémült, hogy bármilyen feltételt hajlandó volt teljesíteni. Éjszakára a tünetei már eléggé megenyhültek ahhoz, hogy lábra tudjon állni, és sikerült elcsípnie egy Amerikába tartó japán hajót. Ezért tehát nem szabad mindjárt kétségbe esnünk. Noha gyilkos gondolatok mindenhol előfordulhatnak, az is nyilvánvaló, hogy nem mindig végződnek halállal, hiszen ez esetben már senki sem élne a Földön. A kahuna hagyomány világossá teszi, hogy sokkal többről van itt szó, mint pusztán egy másik ember felé irányuló negatív szándékról. Mint ahogyan egy nukleáris robbanófejet töltenek élesre, a gondolatot is erővel kell feltölteni, amit számos kultúra rituálékon és szertartásokon keresztül ér el. Ám még ha ezek a gondolatok élesre vannak is állítva, amiként Brigham professzor védekező intézkedései is mutatják, semlegesíthetjük, vagy visszaküldhetjük őket.

BŰNTUDAT: A HALÁL-IMA ÉS A NYUGATI VALLÁSOK KÖZÖTTI ÖSSZEKÖTŐ KAPOCS?

Long kifürkészte, a kahunák úgy gondolják, hogy a halál-ima a bűntudaton keresztül lobban lángra az emberben. A bűntudat egyfajta repedésként funkcionál az ember spirituális védőpajzsán, melyen keresztül behatolhatnak a negatív hatások. Ha nincs bűntudat, az áldozat tudatalatti elméje sikeresen kivédi a rosszindulatú szándékokat. Ezért ha a kahuna hagyományban az ember meg akar menekülni az átoktól, úgy kell viselnie magát, hogy ne

111

támadjon bűntudata. Vagy, ha már egyszer bűntudat ébredt benne, a jóvátétel révén fel kell oldania azt magában. Szembetűnő hasonlóság mutatkozik a kahuna halál-ima dinamikája, valamint aközött, ahogyan saját kultúránkban az imát gyakran használjuk. Azokhoz a kahuna sámánokhoz hasonlóan, akik halál-imával sújtottak másokat, az eredendő bűn és a bukás tanait prédikáló vallások is táplálják a bűntudatot saját kultúránkon belül, és a bűntudatból kovácsolnak tőkét. A kahuna hagyományban a bűntudat a rossz tettből, e vallásokban pedig a rosszlétből ered. Már a születés ténye is elegendő ahhoz, hogy az ember örök kárhozatra ítéltessen, hacsak nem felel meg bizonyos feltételeknek, melyek az adott vallás tanaiban le vannak fektetve. Ez a megközelítés létrehozza az emberben az úgynevezett „vallási sérülést” – a szégyen és értéktelenség krónikus, gyötrő érzetét. Bizonyos értelemben az eredendő bűn doktrínájával kapcsolatos átok még erőteljesebbnek látszik, mint a kahunák legmaróbb halál-imája. A halál-ima hatásai a megátkozott személy halálával legalább véget érnek; a bukáshoz kapcsolódó kárhozat és bűnhődés állítólag örök. Ha a kahunáknak igazuk van – ha a bűntudat sérülékennyé teszi az embert mások rosszindulatú gondolataival szemben – fel kell tennünk a kérdést, hogy saját vallási hagyományaink a bűntudat terjesztésével vajon nem teszik-e az embert mások rosszindulatú szándékainak áldozatává. Sokan tiltakoznak az ellen, hogy saját vallási hagyományainkat olyan vallási szokásokkal vessük össze, melyeket primitívnek tartunk. Például azt állítják, hogy a halál-ima lényegében nem is ima, hiszen nem Istenhez ajánlják azt. Gyakran bizonygatják, hogy az „igazi ima” nem hordozhat magában ártó hatásokat, halálosat meg aztán semmiképpen sem. Nem szabad azonban elfelejtenünk, hogy az imát sokszor nem személyes istenhez intézik. Az ima például központi szerepet tölt be a buddhizmusban, holott a buddhizmus nem istenhitű vallás; a buddhisták nem személyes istenhez, hanem többnyire az univerzumhoz imádkoznak. Mint láthattuk, ima és átok között még a keresztény vallásban is igen vékony határvonal húzódik.

A NEGATÍV IMA NEM JÁTÉK

112

Az átkokat és rontásokat sok ember ugyancsak félvállról veszi, és szórakozásképpen játszadoznak velük. Csakhogy a negatív ima nem játék. Miként Brigham élménye is rávilágított, a negatív szándék nemcsak árthat annak a személynek, aki felé irányítják azt, de halálos végkimenetellel kibocsátója ellen is fordítható. Új Mexikó északi részében, ahol élek, a bennszülött amerikai, dél-amerikai-spanyol, valamint angolszász hiedelmek és szokások már régen egyfajta varázslatos keverékké olvadtak össze. A gyógynövények használata például továbbra is igen elterjedt, és durván két csoportra osztható. Ott vannak a curanderók, akik gyógyításra használják a gyógynövényeket, valamint az arbulariók, vagy vajákos emberek, akik ártó szándékkal alkalmazzák őket. 1900 körül Dolores la Penca volt a leghírhedtebb arbularia Santa Fe környékén. Az Agua Fria úton lakott, egy elbűvölő utcában, mely most a város észak-nyugati részében található. Alakja félelmetes élő legendává lett; a szülők szájából gyakran hangzott el a neve, ha másképp nem sikerült kordában tartani az engedetlen gyermekeket. A la Penca jelentése spanyolul „lelenc,” s neve azt a tényt tükrözte, hogy Dolorest csecsemőként magára hagyták, és nevelőszülők viselték gondját nagykorúságáig. Már gyermekkorában is valahogy másnak tűnt; az emberek gyakran tettek megjegyzéseket furcsa viselkedésére. Húsz éves korára már egyedül élt egy kis vályogházban. Sokszor heteken át járta egyhuzamban a Sangre de Cristo hegyeit Santa Fe közelében, hogy gyógynövényeket gyűjtsön, melyek bájitalainak alapját alkották. Amikor ő maga nem tudott a főzeteihez szükséges bizonyos gyógynövényekhez hozzájutni, birkapásztorokat bízott meg a beszerzésükkel. A hajlékában tett látogatásokból az emberek mindig elhűlve tértek vissza, beszámolóik száradó gyógynövényekről, a gerendákról lógó agancsokról, patákról, szarvakról, a padlón széjjelszóródott száraz levelekről szóltak. Amint Dolores hírneve egyre növekedett, szomszédai és ismerősei egyre jobban rettegtek tőle – mígnem egy nap saját boszorkánysága egy bizarr eseménysorozatban ellene nem fordult. Egyszer házi készítésű szappant vitt nászajándékba egy házasulás előtt álló lánynak. Ámbár a lányt figyelmeztette az anyja, hogy ne használja az ajándékot, az ifjú menyasszony nem vett tudomást az intésről, és éjjel hajat mosott az édes illatú szappannal. Másnap reggel vöröslő kiütésekkel borítva ébredt, s borzasztóan megrémült, hogy oda a házassága.

113

– Ugyan ki akar olyan menyasszonyt, aki úgy fest, mint egy himlővel vert nyomorult?” – kesergett. Az esküvő napjára azonban elmúltak a kiütések, és a lány minden baj nélkül férjhez ment. Az esküvő hetében a menyasszony bátyja és unokafivére Új Mexikó déli részén dolgozott. Az esküvő estéjén a tábortűz mellett sóvárogva beszélgettek róla, hogy bárcsak Santa Fében lehetnének az ünnepségen. Ekkor egy bagoly huhogni kezdett egy közeli fa ágai között, mire Antonio, az unokabáty megjegyezte: – Lám csak, itt van Dolores la Penca. Ilyen messzire eljött, hogy bajt keverjen, vagy hogy híreket vigyen Santa Fébe. Amikor unokatestvére hitetlenkedve nézett rá, Antonio elmesélte, hogy a boszorkányok miképpen tudnak bármilyen formát ölteni, és szemvillanásnyi idő alatt óriási távolságokat megtenni. – Mindjárt meglátjuk, hogy igazam van-e – mondta, miközben keresztet vetett egy golyó felett, és a puskájába töltötte, majd a baglyot egyetlen, a szemén keresztülfúródott lövéssel leterítette. Amikor odament a madárhoz, hogy közelebbről is szemügyre vegye, látta, hogy a jobb szeme ki van ütve, bal szárnya a feje felett van kiterítve, s kis híján leszakadt, bal lába pedig a teste alá gyűrődött. Santa Fébe visszatérvén a két fiú elballagott Dolores la Penca vályogkunyhójához, ám azt üresen és lelakatolva találták. Azután elmentek gratulálni az újdonsült arának, ahol megtudták, hogy a boszorkányt az esküvő éjjelén rejtélyes módon lemészárolták. A birkapásztor még nem sokkal előtte elevenen látta, amikor elment hozzá, hogy átadja neki a megrendelt gyógynövényeket. Másnap reggel egy szomszéd fedezte fel a holttestet – golyó ütötte ki a jobb szemét, bal karja a feje felett és kis híján leszakadva, lába a mellkasa alá gyűrve. A beszámolót hallgatva a két fiatalember sokatmondó pillantásokat váltott egymással, és keresztet vetettek maguk előtt. A józanész persze azt diktálja, ne higgyük, hogy egy bagoly és egy ember halála között bármi összefüggés lehet. Az efféle összefüggések azonban nem ritkák az átkokat és varázsigéket övező mendemondákban. E történetek arra utalnak, hogy a fekete mágusok 114

ugyanazon erők áldozataivá válhatnak, melyeket manipulálni igyekeznek, és hogy haláluk összekapcsolódhat egy állat halálával. Dolores la Penca incidensét párhuzamba állíthatjuk egy, a 18. századi Angliában történt esettel, Grace Pett elhíresült történetével. Grace Pett egy szegény ipswichi halász örökké pipát szipogó hatvanéves felesége volt. Amikor egy Garnham nevű helyi gazda észrevette, hogy néhány birkája megbetegedett, biztosra vette, hogy Grace átkozta meg őket. Egy helyi „fehér mágus,” bizonyos Mr. Winter azt tanácsolta Garnhamnek, égesse el az egyik birkát, hogy megtörje a varázslatot. Noha a gazda butaságnak tartotta a tanácsot, felesége elhatározta, hogy tesz egy próbát. Az egyik földművessel összekötöztette a birka lábait, belefektették a birkát a kandallóba, és tüzet gyújtottak a még eleven állat alatt. Amikor a kötelek elégtek rajta, a szerencsétlen pára megpróbált menekülni, de egy vasvillával a lángok közé kényszerítették, míg ki nem lehelte a lelkét. Valamikor aznap éjjel – 1744. április 9-én – Grace Pett a másvilágra költözött. Másnap reggel lánya lelt rá testének maradványaira a konyhában. Jobb oldalán feküdt, felsőteste a kandallóban meredezett, lábai kilógtak a fapadlóra. Törzse szinte teljesen elégett, és fehér hamuval borított széndarabokra emlékeztetett; feje és végtagjai szintén megégtek. Mivel a test még mindig füstölgött, lánya vizet öntött a maradványokra, mire borzalmas bűz terjedt szét a házban, s kis híján megfullasztotta őt is a szomszédokkal együtt, akik ekkor már mind odacsődültek Grace konyhájához, hogy segítséget nyújtsanak. Senki sem tudott magyarázatot adni arra, hogy Grace Pett teste vajon miként kaphatott lángra. A tűzrostélyban biztosan nem volt tűz. A kandalló közelében volt egy gyertya, ám az csonkig leégett a gyertyatartóban. A forróság pokoli lehetett. A Grace testéből kicsorgott megolvadt zsír beleitta magát a kandallóba, és az istennek sem lehetett onnan kisikálni, a fapadló viszont még csak el sem színeződött. A kandalló közelében volt egy papírdarab és néhány ruha, ám ezekben nem tett kárt a rettentő hőség. Furcsamód aznap éjjel a házban senki sem észlelte a tűzvészt, még füstszagot sem éreztek. Különböző könyvek és dokumentumok szerint a Garnham birkáit kínzó betegség hirtelen elillant, miután a nyomorult áldozati bárány és Grace Pett halálra égett a tűzben. Vajon Grace Brigham kahunájának és a Santa féi Dolores la Pencának az angol megfelelője? Vajon mindhárman visszaküldött átkok áldozatai lettek?

115

PREKOGNÍCIÓ, ÁTOK ÉS IMA

A halál-ima vajon csupán egzotikus rituálé, melyet a Hawaii-szigeteken élő sámánok űznek, vagy általános jelenség, mely a különböző kultúrákban különféleképpen jut kifejeződésre? Tegyük fel, hogy aggódunk szeretteink miatt – jövőjük, egészségük, anyagi helyzetük és a többi végett. Mentálisan létrehozunk egy képet arról, hogy mi minden érheti őket, és imát mondunk, hogy elhárítsuk e lehetőségeket. Az ima előtt, amikor „látjuk,” a jövőben reájuk leselkedő szerencsétlenségeket, mi magunk is úgy teszünk, mint a sámán, aki lelki szemei előtt megjeleníti az ártalmakat, melyekben áldozatát akarja részesíteni? A fekete mágusok, akik megkísérlik az embert a halálba imádkozni, olyan élénken próbálják elméjükben megjeleníteni az áldozat jövőbeli halálát, mintha az tény volna, mely minden kétséget kizáróan be fog következni. A fekete mágus látomása az előismeret vagy prekogníció élményére emlékeztet – tudja, hogy az esemény be fog következni, még mielőtt az valóban megtörténne – mivel megtöltekezik azzal a bizonyossággal, hogy a rosszakaratú dolog le fog zajlani a jövőben. Ha a sámánokhoz hasonlóan mi is elképzeljük vagy „látjuk” egy másik ember halálát, és az esemény valóban bekövetkezik, vajon mi küldtük őt a másvilágra? Mi van akkor, ha saját halálunkat látjuk? Önmagunkat rontottuk meg? Talán mindenki gondolt már egy másik ember meggyilkolására, nemegyszer oly mértékben kívánva azt, hogy megtörténtét élénken látta képzeletében. Ezek a vágyak impulzív sóvárgások, elhamarkodott, indulatos kijelentések vagy álmok formáját ölthetik. Mi van, ha az esemény tényleg bekövetkezik? „Látomásunk” szerepet játszott a jövőbeni történés előidézésében? Prekogníciónak nevezzük, ha még mielőtt valóban megtörténne, látjuk és tudjuk, hogy egy bizonyos jövőbeli esemény be fog következni. A felmérések szerint ez az élmény igen gyakori. Tegyük most félre a kérdést, hogy ezek csupán véletlen egybeesések vagy sem, és tegyük fel azt a kérdést, mely a kutatókat a leginkább foglalkoztatja ezen a területen: ha egy jövőbeli eseményt látunk képzeletünkben, vízióinkban vagy álmainkban, az befolyással van-e a jövőre? Jelen tudásunk csupán passzív reflexiója annak, ami mindenképpen be fog következni?

116

A halál prekogníciójának egyik leghíresebb esete Abraham Lincoln életében történt meg. Röviddel elnökké választása után Lincolnnak rémálmai voltak, s ezekben az álmokban halottnak látta magát. Az álmokról beszélt feleségének és a hozzá legközelebb álló barátainak. Ward Lamon, Lincoln korábbi jogi partnere, aki Lincoln elnöksége alatt Washington DC tábornagyaként szolgált, Lincoln életrajzában ezekről az álmokról is beszámol:

Mr. Lincoln életének egyik legmegdöbbentőbb incidense az az álom volt, melyet meggyilkolása előtt néhány nappal látott. Számára rendkívüli jelentőséggel bírt, és aligha találni még egy látomást, mely pontosabban beteljesedett, mint halálának kegyetlen valósága... Néhány napig magában gyötrődött az álom miatt, de aztán képtelen volt tovább titokban tartani. – Úgy tíz nappal ezelőtt – mondta – igen későn tértem nyugovóra. Sokáig fenn maradtam, mert fontos híreket vártam a frontról. Nem lehettem régóta ágyban, amikor elszenderültem, mert ugyancsak kimerült voltam. Csakhamar álmodni kezdtem. Álmomban halálos nyugalom vett körül. Aztán elfojtott sírást hallottam, mintha egyszerre több embert rázna a zokogás. – Úgy gondoltam, biztos kikeltem az ágyamból, és lekóboroltam az emeletről. Lent ugyanaz a megindító zokogás törte meg a csendet, ám gyászolókat sehol sem lehetett látni. Teremről teremre jártam; egy lelket sem találtam sehol, mégis mindenhol ugyanazokkal a gyászos hangokkal találkoztam, amint sorra végighaladtam a különböző helyiségeken. A termekben világos volt; minden tárgy ismerősnek tűnt, ámde hol voltak a gyászoló emberek, akik úgy zokogtak, mintha megszakadni készülne a szívük? Össze voltam zavarodva, és megrémültem. Mit jelentsen mindez? – Eltökéltem, hogy megkeresem az okát ezeknek a rejtélyes és megdöbbentő állapotoknak. Továbbsiettem, míg meg nem érkeztem a Keleti Terembe, és beléptem az ajtón. Ott émelyítő meglepetés várt rám: egy ravatalt láttam magam előtt, melyen halotti lepelbe burkolt holttest nyugodott. Katonák álltak körülötte, őrizvén a testet, és rengeteg ember volt a teremben; néhányan tekintetükben mély gyásszal meredtek a holttestre, mások megindítóan zokogtak. 117

– Ki halt meg a Fehér házban? – követeltem választ az egyik katonától. – Az Elnök – felelte –; merényletet követtek el ellene. – Ekkor hangos zokogás tört fel a tömegből, és ez felébresztett az álomból. – De hiszen ez borzasztó! – kiáltott fel Mrs. Lincoln. – Bárcsak ne mesélted volna el! Örülök, hogy nem hiszek az álmokban, máskülönben mostantól rettegésben kellene élnem az életemet. – Nos, hát – válaszolt Mr. Lincoln elgondolkodva –, ez csupán egy álom, Mary.ii

Vajon mire vélhetjük Lincoln álmát? Spehen E. Braude, a Maryland Egyetem filozófia professzora felállított egy elméletet arra vonatkozólag, hogy mi módon közelíthetünk a Lincolnéhoz hasonló álmokhoz: 1. A „passzív analízis.” Ezen értelmezés szerint egy adott jövőbeli esemény ismerete lényegében az okozati viszony visszafelé működő formája. A holnapi repülőgép szerencsétlenség például egy ma megálmodott repülőgép szerencsétlenség következménye. Braude értelmezése szerint a passzív analízis a percepciónak vagy információszerzésnek az óramutató járásával ellentétes formája. 2. Az „aktív analízis.” Az előzővel ellentétben az aktív analízis az ismeretszerzésnek az óramutató járásával megegyező formáját jelenti. Két típusa van: a. Következtetés, mely a jelenlegi helyzettel kapcsolatos jelentőségteljes információkon alapul. Az ember például következtethet a repülőgép szerencsétlenség valószínűségére paranormális vagy normális úton szerzett információk alapján: az időjárási viszonyok alakulásáról, a repülőgép karbantartási körülményeiről, a legénység, az utasok, az irányítók mentális állapotáról, melyek az álom tartalmában kifejeződésre juthatnak. b. Okozati, ami azt jelenti, hogy a prekogníció alanya egész egyszerűen – számos igen mély (feltételezhetően tudattalan) okból – előidézi a gép lezuhanását. 118

A prekogníció passzív vagy óramutató járásával ellentétes (a holnapi repülőgép szerencsétlenség okozta a mai álmot) és aktív vagy óramutató járásával megegyező (a mai álom okozza a holnapi repülőgép szerencsétlenséget) formájának elemzésével kapcsolatos filozófiai érvelés túl összetett ahhoz, hogy itt végigvezessük, ám Braude részletesen tárgyalja műveiben.iii Személyes konklúziója szerint nincs más választásunk, mint elfogadni az átható és szemlátomást meglehetősen kifinomult, óramutató járásával ellentétes pszi jelenségeket. Amikor magunkat vagy másokat érintő jövőbeli nehézségeket vetítünk lelki szemeink elé, ezek csupán ártalmatlan képek és gondolatok, vagy a Braude által leírt óramutató járásával egyező, illetve ellentétes folyamatok révén hatást gyakorolunk a jövőre? Ismerek olyan embereket, akik rengeteg időt áldoznak imádkozásra, mert a küszöbön álló katasztrófa átható érzete nyomasztja őket. Folyton katasztrófákra gondolnak, melyek még nem történtek meg, s állandóan a legrosszabbra eshetőségre fókuszálnak. Gyakran tűnődtem azon, hogy ezek az emberek vajon álruhás fekete mágusok-e, hiszen balsorsos-mélabús szemléletmódjuk olyan ragályos, hogy nehéz bármennyi időt is a társaságukban tölteni. Jelenlétükben az ember elátkozottnak érzi magát. És ha egy katasztrófa képi megjelenítése az elmében valószínűbbé teszi a csapás bekövetkezését, akkor ezeket az embereket a balsors ügynökeinek kell tekintenünk? Ebben az esetben az ima csupán burkolat, mely negatív befolyásukat elkendőzi mindenki elől – őket, magukat is beleértve?

A BŰNTUDAT ELHÁRÍTÁSA

Kultúránkban igen hosszú árnyékot vet a félelem, hogy az ima halált okozhat. Amikor például egy ember fájdalmának enyhüléséért imádkoznak, és az a bizonyos személy meghal, bűntudatuk támadhat amiatt, hogy mi imádkoztuk a halálba embertársukat. Egy asszony, akinek a férje súlyos Alzheimer-kórban szenvedett, elhatározta, hogy naponta „Legyen meg a Te akaratod” imákat küld az ég felé. Amikor férje nem sokkal ezután elhunyt, mély bűntudat kezdte gyötörni, mert úgy gondolta, hogy ő a felelős a haláláért. Lelkipásztorának és barátainak segítségével végül képes volt egy másfajta megközelítést a magáévá tenni – elfogadta, hogy férje halála tulajdonképpen áldás volt. 119

Ügyelnünk kell arra, hogy az olyan jó szándékú, együttérzéssel megfogalmazott imákat, melyeket halál követ, ne tekintsük halál-imának. A következő beszámolók ezt az egészségesebb hozzáállást türközik:

Olykor a gyógyulást kérő imákra adott válasz a halál. Ilyesmi történt, amikor meglátogattunk egy idős asszonyt, aki már napok óta óriási gyötrelmeket ált át. Nem tudott aludni a fájdalomtól. Az orvosok semmit sem tudtak tenni érte. Imádkoztunk fájdalmainak enyhüléséért. Légzése azonnal normalizálódott, és békés álomba merült. Másnap felébredt, és a csodálatos pihenésről beszélt, melyben része volt, majd nem sokkal utána jobblétre szenderült. Halála lényegében a fájdalom megszűnését jelentette.

***

Gyermekkoromban és később is mindig virágzott a szeretet családunkban. Szüleimmel, bátyámmal és nővéremmel mindig is nagyon közel álltunk egymáshoz. Édesanyám halálát követően akkor nyolcvanas éveiben járó apám kezdett megváltozni. Minden érdeklődését elvesztette az élet iránt, és mindennel kapcsolatban végtelenül negatív volt, sőt, időnként aggasztóan ellenséges. Az orvosok semmi problémát nem találtak nála, a gyógyszerek nem segítettek. Egy ideig a bátyámnál lakott, majd a nővéremnél, ám annyira feldúlta az életüket, hogy a család már azt fontolgatta, idősek otthonában kellene őt elhelyezni, amit én elleneztem. Egyedül éltem, és meg voltam győződve róla, hogy apa el tudna lakni velem. Ám ez sem működött. A látogatókat szitokáradattal fogadta az ajtóban, mert be merészeltek nézni hozzánk, a telefonálókra pedig átkokat szórt. Hiába igyekeztem a kedvére tenni, minden próbálkozásom csúfos kudarcba fulladt. Ismét kikértem az orvosom tanácsát, ő pedig egy neurológushoz és egy pszichiáterhez irányította apát. Most sem találtak semmi különösebb problémát nála – csupán az „öregkor” változásaival tudták magyarázni furcsa viselkedését.

120

Tovább romlott a helyzet. Apám minden kedvességet elutasított, és az együttérzésre kivétel nélkül mindig megvetéssel reagált. Megértettem, nem tehet róla, hogy így viselkedik, és vérzett érte a szívem. Ez az ember nem az az apa volt, akit én ismertem. Hat hónap múlva már kész idegroncs voltam. Úgy éreztem, kicsúszik a kezem közül az irányítás, és nem tudtam, mit tegyek, vagy hová forduljak segítségért. Soha életemben nem éreztem magam ilyen kétségbeesettnek. Egy este, apa egy jellegzetes dühkitörése után hirtelen zokogni kezdtem, és halottam, amint bármiféle előzetes megfontolás nélkül a következő szavak törnek fel belőlem: „Istenem, kérlek, segíts rajtunk. Vidd el őt, vagy vigyél el engem – nem érdekel melyikünket – de kérlek, segíts rajtunk.” Egy órán keresztül záporoztak a könnyeim, majd csodálatos békesség ereszkedett rám. Három nappal később apám békésen elhunyt álmában.

Negatív ima? A történetet elmesélő hölgy szerint semmiképpen. Olyan mélyen szerette az apját, hogy saját életét is odaadta volna érte – „vidd el őt, vagy vigyél el engem, nem érdekel melyikünket” – és biztos volt benne, hogy apjának halála jótékony válasz volt a szívéből eredő spontán segélykiáltásra. Amikor imáinkra egy szerettünk halála a válasz, nehéz lehet meglátni a bölcsességet az efféle feleletben. Ilyen pillanatokban a legjobb felfüggeszteni ítélkezésünket, félretenni bírálatunkat, és elfogadni a választ. Ha így teszünk, a halálról alkotott elképzelésünk átalakulhat – a halált már nem tragédiának, hanem egy másik világba vezető lépcsőfoknak fogjuk tekinteni. Ekkor ráeszmélhetünk, hogy az imánkra érkezett válasz tulajdonképpen nem halál, hanem egy másik létforma.

121

A GONOSZ TEKINTET

„Siet a marhakeresésre a gonosz szemű ember...” – Példabeszédek 28:22

Gyakorlatilag minden tradicionális társadalomban megtalálható az a hiedelem, hogy jó és rossz befolyásokat lehetséges a tekinteten keresztül közvetíteni. Általában a „gonosz tekintet” kifejezéssel illetik a pillantás ama formáját, mellyel az ember ártó hatásokat szándékozik mások felé sugározni. „Az emberi és állati viselkedésformák tanulmányozásából tudjuk, hogy a szándékok gyakran a tekintet révén és a tekintetbe sugározva kerülnek közvetítésre” – jegyzi meg Francis Huxley brit antropológus. „Az újonnan befogott oroszlán az ember jelenlétében is elég boldogan fogyasztja az elé vetett húst, ám védekezőn vicsorog, ha közben bámulják. ... Emberek és állatok tekintetükön keresztül is megvívhatják akaratcsatáikat, és aki először kapja el pillantását, lényegében beismeri vereségét...”iv Huxley megfigyelései a politika területén is gyakran megerősítést nyernek. A híradásokban például gyakran halljuk, hogy egy csúcstalálkozón egy bizonyos államférfi „pislogott először” egy kényes kérdés megvitatása során, ami lényegében azt jelenti, hogy ő adta be elsőnek a derekát.

JÓ ÉS ROSSZ TEKINTETEK

A pillantás nem mindig negatív. Hét kísérlet, amely megváltoztathatja a világot című könyvében az angol biológus, Rupert Sheldrake az emberi pillantások jótékony hatásait tárgyalja:

122

A pillantások, különösen a szeretetteljes pillantások pozitív hatásait széles körben ismerik. Indiában például sokan látogatnak el szent emberekhez darshanjukért, azaz pillantásukért, mert úgy tartják, hogy az óriási áldásokat közvetíthet. Talán ugyanennek a hiedelemnek a tudattalan maradványa rejlik abban az igen elterjedt vágyban, hogy az ember élőben pillanthassa meg Anglia királynőjét, az Egyesült Államok elnökét, a Pápát, a popsztárokat vagy más hírességeket. Noha a televízió előtt kényelmesebben figyelhetjük őket, van valami valós jelenlétükkel kapcsolatban, amit óriási vonzást gyakorol az emberre, s arra készteti, hogy órákon át ácsorogjon a tömegben, csak hogy egy pillanatra láthassa őket – vagy ami még kívánatosabb: hogy e hírességek egy pillantást vessenek őrá („A Királynő felém intett!!”). A híres emberek, mint mondjuk, a nyilvánosság szeme előtt élnek – egyetemes nézet, hogy a benyomások kiáradhatnak a szemből. Mindez arra utal, hogy létezik egy implicit hiedelem az elme befolyásának kiterjesztésével kapcsolatban – az elme képes hatást gyakorolni arra, ami a szem előtt van.v

Orvosi képzésem évei alatt két olyan élményben is volt részem a pillantás erejével kapcsolatban – az egyik pozitív, a másik negatív –, melyeket soha nem fogok elfelejteni. Szakmai gyakornokságom vége felé szinte éreztem, hogy lelkem szárnyakra kap, mert tudtam, hogy már a célegyenesben vagyok. Egyik vasárnap, amikor épp nem voltam szolgálatban a kórházban, az utolsó pillanatban tudomásomra jutott, hogy aznap délután városunkban Natalia Makarova, a híres orosz balerina fogja eltáncolni a Hattyúk Tavát. Csupán egy órám volt az előadás kezdetéig, tehát sietve felöltöztem, és az előadócsarnokba siettem. – Már csak egy hely maradt – informált a jegyeladó – első sor, közép. Nagyot nyeltem. Habár szinte egy fillérem sem maradt, hirtelen lendülettel úgy döntöttem, hogy megjutalmazom magam gyakornoki év nehézségeiért, és megvettem az utolsó jegyet; a jegyszedő az utolsó pillanatban terelt a helyemre. Makarova szépsége, tehetsége és bája teljesen elbűvölt. Mindössze egy-két méterre ültem a színpadtól, s annyira el voltam ragadtatva, hogy úgy éreztem, Makarova egyedül 123

nekem táncol. Az utolsó mozdulatnál letekintett az első sorra, és pillantása futólag találkozott az enyémmel. Hirtelen úgy éreztem, átlényegültem, mintha valami fenségesen lenyűgöző, boldog epifániát élnék át – egy pillantás pozitív erejének következtében. Az érem másik oldalát harmadéves medikus koromban, a belgyógyászati képzés elbátortalanító időszakában tapasztaltam meg. Minden héten egy hallgatónak kellett elődadást tartania egy komplex esetről a tanszék vezetőjének szemináriumán. A professzor világszerte elismert tudós és kutató volt; hírhedt megfélemlítést célzó oktatási stílusáról. Ismert tény volt, hogy a diákok belesülnek beszédjükbe, összeomlanak, könnyekben törnek ki az órái alatt, és nemegyszer futva menekülnek a teremből. Egy nappal a professzorral tartott első, hetenkénti konferenciánk előtt minden diák – engem is beleérve – reménykedett, hogy nem őt fogják kiválasztani a hét esetének prezentálására. Véget ért a tanítási nap, s a professzor senkit sem nevezett meg. Ám aznap úgy éjfél körül felhívott a professzor asszisztense, és sűrű elnézések közepette közölte, hogy a professzor engem választott ki a következő napi előadásra, csak épp elfelejtette tudatni velem. Egy páciensem esetét kellett bemutatnom, aki akromegáliában (fej/végtagok kóros megnagyobbodása a hipofízis rendellenes működése miatt) szenvedett. Óriási szorongással telve visszamentem a kórházba, és majdnem egész éjjel fennmaradtam, hogy még többet olvassak a betegségről, és mélyebben megismerkedjek a páciens kórtörténetével, valamint az elvégzett vizsgálatok és a laboreredmények részleteivel. Mire másnap reggel elérkezett a konferencia ideje, rettentő kimerült voltam, de készen álltam. A professzor drámai tartással, kimért léptekkel vonult be a terembe, és mogorván bólintott: ez volt az ő sajátos védjegye, mellyel jelt adott a konferencia elkezdésére. Habár rendkívül ideges voltam, magabiztosan, kifogástalanul tártam a hallgatóság elé páciensem esetét. Tíz perc alatt végeztem, és némán vártam, hogy a nagyfőnök átvegye a szót. Ám a professzor csak állt és a terem végéből meresztette rám szúrós tekintetét. Pillantása rémületet keltett bennem és teljesen lebénított, amidőn megindult felém, és lassan lépdelt előrefelé. Amikor odaért hozzám, mindkét karját kinyújtotta, kezeit pedig a nyakam köré helyezte, mintha fojtogatni készülne. Reszkettem, és kis híján elájultam a félelemtől. Az utolsó pillanatban lefelé fordította a tenyerét, és nyomatékosan vállon veregetett. - Nahát, nahát! Micsoda határozott fiatalember! Micsoda határozott fiatalember! – hirdette ki ítéletét halovány mosollyal.

124

Aztán, miután engem már eleget terrorizált, évfolyamtársaim felé fordította a tekintetét, akik ekkorra már ugyancsak reszkettek a félelemtől. A professzor bizonygatni igyekezett, hogy őszinte törődéstől indíttatva alkalmazza ezeket a technikákat. Érvelése azonban nem volt túl meggyőző; mi, diákok, ama dilemma csapdájába estünk, melyet a pszichológusok kettős kötésnek neveznek: a tekintélyt hordozó személy egyféleképpen beszél és másféleképpen viselkedik.

A GONOSZ TEKINTET A VILÁG KÜLÖNBÖZŐ KULTÚRÁIBAN

Amikor a professzor lebénított tekintetével, olyan érzésem volt, minta szemmel vertek volna. A történelem folyamán a gonosz tekintet gyakran ötvöződött a rontás más formáival, mint például a sámán részéről történő ujjal, bottal, csonttal való rámutatás. Jóllehet a szemmel verést szándékosan is bevetheti az ember, a cselekedet olykor nem szándékolt is lehet. Különösen nagy pusztítást vihet véghez, ha az ember valaki más körülményeit, dolgait csodálja vagy irigyli. Bizonyos hiedelmek szerint az ember prosperitásának és boldogságának csúcsán különösen fogékony a gonosz tekintet negatív energiájára. A gonosz tekintetet érintő első feljegyzések körülbelül időszámításunk előtt 3000 körül születtek, a sumérek és asszírok által használt ékírásos agyagtáblákon örökítődtek meg. A babilóniaiak, az egyiptomiak, a görögök is hittek benne, a rómaiak pedig különösen tartottak tőle. Sok törzsi kultúra mind a mai napig számon tartja a gonosz tekintetet. A gonosz tekintet vagy szemmel verés ma is része a vudu vallásnak, mely Afrikából terjedt át a Karib-szigetekre, s napjainkban az Egyesült Államok számos urbánus központjában megtalálható. A Földközitenger térségében, Mexikóban, Közép-Amerikában szintén gyakran találkozni gonosz tekintettel kapcsolatos hiedelmekkel. A gonosz tekintet és a szemmel verés teóriája még a világvallásokban is jelen van, melyek hívei gyakran hiszik, hogy az ember akár születésétől fogva elátkozott lehet, anélkül hogy erről tudomást szerezne. IX. Pius pápáról és XIII. Leó pápáról egyaránt az a hír járta, hogy gonosz tekintettel vannak megverve, s az emberek rettegtek pillantásuktól.

125

A gonosz tekintetet övező mendemondák szerint az embernek mindig résen kell lennie, és azonnali óvintézkedéseket kell foganatosítania, hogy kivédje a szemmel verés negatív hatásait. A védekezés egyik módja, hogy az ember egyszerűen elkerüli azokat, akik birtokában vannak ennek a képességnek. Mint mondják, e negatív erő birtoklásának egyik árulkodó jele az összenőtt szemöldök. Az ember számos különféle védekezési módszert alakított ki a szemmel verés ellen. Amikor egy gyermeket vagy becses értéktárgyat megdicsérnek – ami a hiedelmek szerint a szemmel verés kontextusába tartozik –, az írek és az olaszok azt mondják: „Isten áldja!” vagy „Isten tartsa meg kegyelmében!,” a zsidók pedig azt felelik: „Keinahora!,” ami körülbelül annyit tesz, hogy „nincs gonosz tekintet.” Olaszországban a férfiak megragadják ivarszervüket, ha szemmel verik őket, a köpés pedig állítólag hatástalanítja a gonosz tekintet hatásait. A szemmel verés ellen használt amulettek spektruma igen széles – megtaláljuk közöttük a lóherét, a fokhagymát, a csengőt, a szem ábrázolásait, a sárgarezet, a vörös szalagot. Amikor az amulettek hatástalanok maradnak, az áldozatok gyakran feketemágushoz, jósnőhöz, vajákos asszonyhoz rohannak ellenrontásért.

A GONOSZ TEKINTET ÉS AZ ÁLLATOK

Az emberekhez hasonlóan az állatokra is hatást gyakorolhat a gonosz szem; világosan látszik mindez azokból beszámolókból is, melyeket Angelos Tanagra, a görög tengerészet orvosa és parancsnoka gyűjtött össze:

A krétai pásztorok meg vannak győződve róla, hogy nem a leggyorsabb pásztor jár a legnagyobb sikerrel a nyájtól elkószált kecskék és birkák elfogásában, hanem az, amelyik rendelkezik a „szem erejével,” és ennél fogva képes megbabonázni az állatokat.

*** 126

A bandában, melyhez jómagam is tartoztam, s amely éveken keresztül rettegésben tartotta Rethymno és Heraklion tartományait, volt egy bajtársunk, akit nem nélkülözhettünk, ha olyan akcióra került sor, ahol szükség volt a kutyák megbabonázására. ... A görög falvakban és juhistállók környékén a kutyák különösen vadak tudnak lenni. ... Amikor egy olyan ház vagy juhistálló felé közelítettünk, ahol akciót szándékoztunk végrehajtani, e bizonyos bajtársunk egy kis kavicsot helyezett a nyelve alá, és egy kis ideig mozdulatlan maradt, miközben elmélyülten koncentrált. ... Aztán munkához láttunk. Átugrottunk a falakon, és betörtünk az ajtókon anélkül, hogy a kutyák egy mákszemnyi zavart is okoztak volna; az ebek vagy aludni látszottak, vagy mozdulatlanul bámultak ránk. Igéző ereje csak akkor bicsaklott meg, amikor bajtársunk ittas volt, vagy egy nő közelített felé. [Kiemelés az eredeti szövegben.]

***

Mr. Zannas, Görögország előző Légügyi Minisztere mesélte, hogy amikor az 1912-es görög-török háború alatt a katonák behatoltak egy faluba, különösen vad kutyákkal kellett szembeszállniuk. Amikor ilyen helyzetbe kerültek, nem kellett mást tenniük, mint hogy szóltak egy bajtársuknak, akit „gyógyítóként” ismertek, és aki rendelkezett a kutyák megbabonázásának képességével. A férfi odament hozzájuk, és miközben elmélyülten összpontosított, még a legvadabb kutyák is meghátráltak, és nyikkanás nélkül, behúzott farokkal eliszkoltak.vi

„A GONOSZ TEKINTET” AZ ORVOSLÁSBAN

127

Az imához hasonlóan az orvosi beavatkozásokat is jótékony célokat szem előtt tartva alkalmazzák. És az imához hasonlóan az orvosi beavatkozásokat is megfertőzheti, jóllehet egészen eltérő módon, a gonosz tekintet egy bizonyos eleme. A modern orvoslás valójában a vizsgáló tekintet gyakorlata. Fizikai vizsgálatok, vérkép-elemzések, röntgenvizsgálatok, scan vizsgálatok, a különböző orvosi „-szkópok” váltak az orvos szemévé. Noha az orvosokat szemlátomást elbűvöli a fenti eszközök diagnosztikus ereje és hatékonysága, a páciensekre már korántsem mindig tesznek ilyen jó benyomást. Akadnak betegek, akik inkább a vizsgálatok mellékhatásaira és lehetséges veszélyeire fókuszálnak, semmint az általuk nyerhető előnyökre. Sokszor eltűnődtem azon, ezek az ellenvetések vajon a vizslató pillantásoktól, s a gonosz tekintet ártó hatásától való őseredeti félelmünket tükrözik-e. Ugyanakkor az is lehetséges, hogy az orvos is képes terápiás módon alkalmazni a gonosz tekintetet: az „orvosi pillantás” erején keresztül „megrontja” a betegséget, és megálljt parancsol neki. Vegyük például a tüdőbajnak, az emberiség egyik legnagyobb sorscsapásának a történetét. Miként Lyall Watson biológus megjegyzi, a csontvázak alapján bizonyítható, hogy egyes tízezer évvel ezelőtt kialakított németországi sírokban, és az egyiptomi Óbirodalomkorabeli bizonyos nyughelyekben tuberkulózis nyomaira bukkantak. A Kr. e. 2500 körüli időkből származó reliefek olyan gerinc-rendellenességeket ábrázolnak, melyek az alattuk olvasható hieroglifikus leírással együtt világos képet nyújtanak a tüdőbaj okozta halálról. A betegség elterjedt volt az ókori Kínában, Indiában és Görögországban, ahol Hippokratész Krisztus előtt öt évszázaddal leírást adott róla. Amidőn a városok egyre nagyobbá nőttek, és az emberek szabadabban mozogtak az egyes városok között, a tüdőbaj járványos méreteket öltött. A „fehér pestis” hullámai végigsöpörtek a világon, felserkentében városokat pusztított el a rettegett kór, mely kegyetlenségben versenyre kelt a „fekete dögvésszel.” Az utolsó s egyben legnagyobb európai járvány a 16. században tört ki Angliában, és 1750 körül tetőzött Londonban. Az európai fővárosokat 1870 körül érte el a ragály. Azután, állítja Watson, „hirtelen, feltűnő és megmagyarázhatatlan hanyatlás mutatható ki a tuberkulózis terjedésében mindenhol, ahol feljegyzéseket vezettek a járványról – úgy tűnik, a hanyatlás 1882-ben kezdődött Németországban.”vii

Vajon miért? Egyesek úgy okoskodtak, hogy a népesség talán

ellenállóbbá vált a fertőzéssel szemben, ám szinte bizonyos, hogy nem ez volt a helyzet. Talán 128

az orvoslás terén tapasztalható fejlődés lehet az ok? Igen valószínűtlennek tűnik. A TBC-t érintő műtéti beavatkozások csak 1912 után kezdődtek, a betegség antibiotikumokat alkalmazó terápiája pedig 1944 előtt ismeretlen volt. „Ámde történt valami 1882-ben Németországban, ami igen jelentőségteljes lehet” – jegyzi meg Watson: ebben az évben fedezte fel Robert Koch a tuberkulózis kórokozóját, a mycobacterium tuberculosis-t. Az orvosok és kutatók szinte egyik napról a másikra saját szemükkel láthatták az organizmust mikroszkópjaikon keresztül, a polgárok pedig az ábrázolások alapján tudták elképzelni azt.

Mint Watson rámutat, nem pusztán a betegség terjedésében mutatkozott hanyatlás, de a halálozás arányában is. Kevesebb, mint egy évtized alatt az arány 600/100.000-ről 200/100.000-re esett vissza. ... A jelenkori javulás betudható a fejlettebb egészségügyi gondozásnak, ám a 19. században semmi olyasmi nem történt, ami magyarázatot adna a hirtelen és gyors hanyatlásra, ami márpedig igen nyilvánvaló volt Hamburgban és Berlinben a 1880-as években. Nem történt semmi, kivéve Koch felfedezését, és a terjedő tudatosságot a betegség okával kapcsolatban.viii

Watson beismeri, hogy létezhetnek sokkal hétköznapibb magyarázatok is a tuberkulózis terjedésének drámai hanyatlására, mint csupán kórokozójának felfedezése. Ám ha figyelembe vesszük azokat az új keletű kísérleteket, melyek rávilágítanak, hogy az ember gátolhatja a baktériumok, gombák és egyéb mikroorganizmusok terjedését távolról, már csupán azzal is, hogy negatíve jeleníti meg azokat gondolataiban, akkor talán komolyabban kellene vennünk azt az eshetőséget, hogy, mint Watson állítja, a szemmel veréshez hasonló dolog zajlott le 1882-ben, Koch felfedezése következtében. Lehetséges, hogy modern orvoslás sikerei, legalábbis részben, annak tudhatók be, hogy az orvosok – a különféle scan-ek, tesztek, szondák segítségével – képesek negatív befolyást gyakorolni a betegségekre az „orvosi tekinteten” keresztül?

VESZÉLYES LEHET, HA FELFIGYELNEK RÁNK?

129

Főleg a mediterrán és a közel-keleti társadalmakban tartják úgy, hogy a csodáló tekintet az irigység

romboló

ereje

miatt

elhervaszthatja

csodálatának

tárgyát.

Az

irigység

közömbösítésének egyik módja, hogy az ember odaadja az irigyelt tárgyat annak a személynek, aki annak szépségét dicsérő szavakkal illeti. Az ajándék fölébe kerekedik az irigységnek, és az irigykedő embert függő, lekötelezett helyzetbe hozza az adományozóval szemben. Ekként a nagylelkűség a védelem egy formájaként funkcionál. Ám mi a helyzet, ha az irigység tárgya emberi lény, akit nem lehet csak úgy elajándékozni? Ebben az esetben másfajta védekezési formák lépnek működésbe. „A mediterrán országokban a rossz modor csúcsa, ha az ember megdicséri egy gyermek szépségét; az anya vagy könyörögni fog, hogy legalább orrának alakját kritizáljuk meg egy kicsit, vagy megkér bennünket, hogy a sértés és jó szándék zálogának egyfajta keverékeként köpjünk a földre, vagy hogy egy obszcén gesztussal hárítsuk el a szemmel verés lehetőségét” – figyelte meg Francis Huxley brit antropológus.ix Miért hat a csodálat és az irigység átokként? Ha megdicsérjük egy gyermek szépségét vagy okosságát, azzal felhívjuk rá a Sors figyelmét. A Sors pedig felülvizsgálhatja, hogy milyen adományokban részesítette a gyermeket, és visszaveheti, amit adott. Ha megdicsérünk egy gyermeket, akkor bizonyos tekintetben veszélynek tesszük ki. Sok társadalom tartja úgy, hogy ha az ember túl tökéletes vagy túl hatalmas, azzal kihívhatja maga ellen az istenek haragját. A legjobb, gondolják, ha az ember észrevétlenül beilleszkedik közösségébe, és igyekszik nem felhívni magára a figyelmet. E veszély elkerülésének egyik módja, hogy a szerencsés ember fényes lakomákat tart, ahol étellel, itallal vendégel meg másokat, s anyagi javaiból juttat nekik. Ez az eljárás a gazdagság keringetése és az irigység megszelídítése révén a szociális rendszer és a hatalmi struktúra fenntartásának egyik módja lehet. Egy klasszikus esetben, melyről Darwin számolt be, két tűzföldit Angliába vittek, és jó modorra, illemre, angol nyelve, higiéniára tanították őket, felszínesen megismertették őket a Bibliával, majd visszaküldték őket Tűzföldre, hogy egészséges hatást gyakoroljanak társaikra. „Ám amint partot értek – meséli Huxley – honfitársaik oly mértékben megfosztották őket tulajdontárgyaiktól, hogy két nap múlva már meg sem lehetett őket különböztetni szomszédjaiktól, és mivel nem töltöttek be kiváltságos társadalmi szerepet, a beléjük vetett misszionáriusi remények nem válhattak valóra.”

130

Mennyivel másabb a helyzet saját kultúránkban! Bálványozzuk a személyes teljesítményt és az egyéniséget, és az arctalan tömegből való kiemelkedést rendkívül kívánatos dolognak tartjuk. Hanem ha rejlik némi bölcsesség ezekben a széles körben elterjedt hiedelmekben, talán felül kellene vizsgálnunk néhányat leggyakoribb imáink közül; például a sikerért és gazdagságért elrebegett fohászokat. A kimagaslóan sikeres emberek kiemelkednek a tömegből, és milliók irigységének tárgyává lehetnek. Mindez vajon azt jelenti, hogy átkok szállnak feléjük a rájuk irányuló irigységen keresztül? Vajon ez a tényező szerepet játszik-e gyakran boldogtalan, kaotikus életükben? Ha a szembetűnő siker és gazdagság kiemel a többiek közül, és az irigység céltáblájává tesz bennünket, akkor vajon nem volna helyesebb újragondolni az efféle individuális gyarapodásért mondott imáinkat? Vajon a sikerért mondott ima saját fejünkre szórt átok, és a szemmel verés egy megnyilvánulási formája?

IMA, IRIGYSÉG ÉS A SZEMMEL VERÉS

A gonosz tekintet beszennyezheti az imát, amikor valaki más jó szerencséjét csodáljuk, s imádkozunk, hogy mi is hasonló áldásban részesüljünk. Ha rejlik némi igazság a régi mendemondákban,

az

ilyen

óhajokat

hordozó

ima

az

irigylő

tekintet

afféle

megnyilatkozásaként a szemmel verés és az álruhába bújtatott átok kifinomult megnyilvánulási formája lehet. Wondrous Times on the Frontier (Csodálatos idők a fronton) című rendkívül mulattató könyvében Dee Brown leír egy 1887-ben, Új Mexikóban történt esetet, melyben az esőért könyörgő fohász őszinte, szívből jövő kívánsággal kezdődött, majd irigységbe csapott át, végül leplezetlen átokszórássá fajult. A példa talán furcsának tűnik, de azért figyelmeztetésül szolgálhat arra nézve, miképpen fogalmazzuk meg imáinkat. Abban az időben a Sulphur Springs-völgyben élő marhatenyésztők kis területet érintő, ámde annál súlyosabb aszályt éltek meg. Amikor a dolgok már a veszélyesség fokára hágtak, a marhatenyésztők kiválasztottak egyet maguk közül, hogy nyilvános gyűlés keretei között közbenjárjon a Mindenhatónál némi esőért. Dan Ming, a kijelölt marhatenyésztő először emlékeztette Istent, hogy igazán nem megy túl messzire követelésével, hiszen azelőtt még soha 131

nem kért semmit. Csakhogy a legelőn most borzalmas állapotok uralkodnak; a marhák és a lovak veszettül szomjazzák a vizet. – Ó Uram, ha nem hallgatod meg kérésünket – folytatta –, Krisztus szerelmére kérlek, legalább állítsd el az esőt Joe Hampson legelőjén is, mert az összes marhánk odacsatangol az ő területére. Hampson, ó Uram, rettentő nagy bűnös, és nem érdemel ekkora jóságot tőled. ... Igen, ó Uram! Imádkozunk, hogy állítsd el az esőt Hampson legelőjén. ... Az ima és átok e furcsa keverékének ellenére az eredmények nem sokat várattak magukra. A helyi újság szerint, mely beszámolt Dan Ming imájáról, három nappal később a Sulphur Springs-völgyet olyan heves esőzés áztatta, amire emberemlékezet óta nem volt példa.x

132

ÖNMAGUNK MEGRONTÁSA: A NEGATÍV HIEDELMEK EREJE

A legtöbben úgy gondolják, a negatív imák kizárólag mások felé irányulnak, ám a negatív ima leggyakoribb áldozata maga az imádkozó. A negatív ima egy negatív hiedelmet hordoz magában – valaki érdemtelen, megvetésre méltó, tökéletlen vagy gonosz; valakin morális szempontból javítani kell; valaki büntetést érdemel. Ezek a hiedelmek sokszor mindössze kivetítések – másokra helyezzük át azokat a minőségeket, melyeket magunkban gyűlölünk. Mint például az ember, aki megveti szomszédját fajgyűlölete miatt, holott ő maga lelkes tagja a csak fehérek! klubnak. A kivetítés azt jelenti: „magamat nem gyűlölhetem, de téged igen.” Ezért amikor negatív attitűdjeinket és hiedelmeinket mások ellen fordítjuk, gyakran igazából saját magunk alatt vágjuk a fát. Ez azt jelenti, hogy ha azért imádkozom, hogy manipuláljak valakit, vagy ártsak valakinek, akkor igazából azért imádkozom, hogy kárt okozzak magamnak vagy magamban. Talán ez az ok húzódhat meg azon univerzális hiedelem mögött, hogy az átkok és varázsigék visszapattanhatnak, és könnyen előfordulhat, hogy éppen kibocsátójukat sebzik meg. A negatív hiedelmek ezért nem annyira kifelé irányulnak, mint gyakran gondoljuk. Most pedig tárjuk fel, hogy ezek a hiedelmek, ha befelé fordulnak, miként okozhatnak károkat az emberben.

ÖNMAGUNK MEGSEBZÉSE: A BEFELÉ FORDÍTOTT NEGATÍV HIEDELEM

133

Gyermekkorom egyik legemlékezetesebb pillanatai harmadikos általános iskolás koromban értek, amikor egy tucat iskolással az éves iskolai színdarabot próbáltuk. A fegyelmezett koncentráció egy ritka pillanatában, amikor példás engedelmességgel álltunk a színpadon, tompa puffanást hallottam. Körbepillantottam, és láttam, hogy a legnagyobb termetű fiú az osztályunkból eszméletlenül hever a földön, és tojásméretű horzsolás éketelenkedett a homlokán. Azután egy másik puffanás hallatszott, amikor a mellettem álló kislány a deszkákra omlott – aztán még egy és még egy. A gyerekek hullottak, mint a legyek, társaik meg úgy sivalkodtak, mint malacok. Nem pillanatnyi, enyhe ájulásról volt itt szó, hanem olyan, a teljes testet érintő összeomlásról, mely egy mutatványosnak is becsületére vált volna. Az arcokat tarkító horzsolások ijesztő dudorokká duzzadtak, némelyikük vérezni kezdett. Szegény tanárunk azt sem tudta, hová legyen ijedt kétségbeesésében. Mihelyt kivonszoltunk egy gyereket a színpad közepéről, egy másik esett össze. Rettentően meg voltunk rémülve. Olyan volt az egész jelenet, mintha valami láthatatlan szörny járkálna fel-alá, s jobbra-balra suhintana közöttünk. Valaki elszaladt az iskola igazgatójáért, aki a szigorú fegyelmezés híve volt, s pillanatokon belül véget tudott vetni bármilyen szamárságnak. Időben érkezett; még épp el tudott kapni egy zuhanó testet, ezzel megelőzött egy további sérülést. Rémült tanárunk ráébredt, hogy ez bizony vészhelyzet, s őrhelyét elhagyván elrohant, hogy orvost hívjon. Mire az orvos megérkezett, a gyerekek már kezdtek helyrerázódni. Borzalmasan festettek – arcuk szürke volt, mint a hamu, ijedtség sugárzott a tekintetükből, horzsolások éktelenkedtek rajtuk. Senki sem látott még ilyesmit azelőtt. Különféle elméletek röppentek fel arról, hogy mi történhetett – elégtelen szellőzés, észrevétlen gázszivárgás és az elmaradhatatlan „biztos az ételben volt valami” – de semmi nem hozott kielégítő magyarázatot. Akkor persze még nem tudtam, hogy ez az iskolai járvány a tömeghisztéria vagy a szociogén betegség egyik klasszikus esetét példázza; mindkettő a befelé fordított negatív hiedelem erején alapuló szerencsétlenségekkel áll összefüggésben. A negatív hatások az ilyen esetekben sohasem valaki mástól érkeznek, hanem negatív várakozás formájában saját magunktól, saját belsőnkből erednek. A folyamat lényegében megkülönböztethetetlen az önrontástól. Az efféle események egyáltalán nem ritkák. Hasonló, bár jóval nagyobb volumenű esetről számolt be Norman Cousins, a Saturday Review korábbi szerkesztője 1985-ben. Cikke egy focimeccsről szólt, ahol a hangosbemondókon bejelentették, előfordulhat, hogy hat vagy hét ember ételmérgezést kapott egy bizonyos standnál árusított üdítőtől. A figyelmeztetést követően több mint kétszáz embert kellett kórházba szállítani hányinger és hányás tüneteivel, 134

noha közülük sokan a közelében sem jártak a kérdéses standnak. Amikor másnap bejelentették, hogy az üdítő nem volt fertőzött, hirtelen mindenki meggyógyult. Egy kanadai kutató megvizsgált hetvennyolc tömeghisztériás esetet, melyeket Quebecben dokumentáltak 1872 és 1972 között, s arra a következtetésre jutott, hogy a legnagyobb hányaduk, negyvennégy százalék, iskolákban történt, és nagyobb gyakorisággal fordultak elő a bizonytalanság és társadalmi feszültség periódusaiban. Az esetek nem voltak szokatlanok, Quebec ezer iskolájából évente egyben előfordult tömeghisztéria. A kutatók kiszámolták, hogy átlagosan minden százezer emberből tízet érintett tömeghisztéria – ez az arány hasonló a közönséges fertőző betegségek rátájához. „Az ilyen esetek klasszikus példája a vudu halál – mondja Dr. Herbert Benson, a Harvard Orvosi Egyetem Test/Elme Orvosi Intézetének elnöke. – Akkor következik be, amikor az emberek azt hiszik, megrontották őket.” Benson állatkísérleteket idéz, melyek rávilágítanak, hogy létezik egy terület az agykéregben, nevezetesen az insula nevű agykérgi terület (insular cortex), melynek stimulálása szívkamrai ritmuszavarhoz és hirtelen halálhoz vezet. Ez bármikor bekövetkezhet, ha extrém félelmet élünk át; abban az esetben is, ha a félelmet álmunkban éljük meg.xi Benson felidézi, mi történt, amikor lényegében önmagát rontotta meg tudattalanjában tárolt emlékein keresztül. Szakmai gyakorlata alatt esett meg, hogy egy ázsiai férfit kellett megvizsgálnia. Amikor a páciens belépett a vizsgálóba, Benson hirtelen rettegni kezdett. Hideg verítékben úszva, heves szívdobogással végezte el a vizsgálatot. Amikor elkészült, elmesélte betegének, milyen félelmet él át. Az ázsiai fellelkesült: „Ha, ha, ha, jenki! Most meghalsz!” – kiáltotta, felidézvén Tokyo Joe filmbéli szerepét a Második Világháború-kori mozik világából. Benson ugyanolyan érzéssel reagált a volt színész látványára, mint amit gyermekkorában e filmeket nézve élt át. „Belém volt vésődve ez a félelem – mondta. – Amikor megpillantottam a férfit, előtört belőlem a rettegés, noha nem tudtam megmondani, mitől szorongok.”

A HIT BIOLÓGIÁVÁ VÁLIK

135

Mi, orvosok, gyakran tagadjuk a rontások, varázsigék és átkok létezését, jóllehet köreinkben is ismeretes ugyanezen dolgok egy változata: a nocebo-hatás. A nocebo és a placebo-hatás egymás ellentétei. Az utóbbi a hiedelmek, várakozások és szuggesztiók eredményeképpen kialakuló pozitív fizikai hatásokra utal. A nocebo-hatás ezzel szemben negatív hiedelmek, érzések, érzelmek okozata. A nocebo-hatás lényegében ön-megrontás. Robert A. Hahn, az atlantai Betegség-Kontrol és Megelőzés Központ járványkutatója úgy gondolja, hogy a nocebo-hatás élet-halál kérdése. Azoknál az embereknél, akik reménytelennek érzik helyzetüket – ezt a pszichológiai állapotot hozzák leggyakrabban kapcsolatba a megrontott és megátkozott emberekkel – nagyobb megbetegedési és halálozási arány mutatható ki. „A szívelégtelenség halálozási arányának több mint öt százaléka, azaz évi 26.000 halál a depressziónak tulajdonítható, és más ismert kockázati tényezőktől független – állítja Hahn. A Framingham Szív Tanulmányban, mely programban a massachusettsi Framingham város polgárainak ezreit kísérték figyelemmel, rámutat, hogy azok a negyvenöt és hatvan év közötti nők, akik úgy gondolták, fennáll náluk a szívroham esélye, 3,7-szer nagyobb valószínűséggel hunytak el szívkoszorúér-betegségben, mint azok a nők, akik nem tartották magukat különösebben hajlamosnak a szívkoszorúér-megbetegedésre.xii

HIT ÉS GYÓGYULÁS: LECKÉK A SEBÉSZET TERÜLETÉRŐL

A hit gyógyulásra gyakorolt hatását recehártya-leválással kezelt betegeken demonstrálták a New York városi Columbia-Presbyterian Orvosi Központban. Amikor a recehártya elválik a szemfenéktől, egy vakfolt jelenik meg a látómezőben. A recehártya-leválás ijesztő lehet a beteg számára, mert az ember szembekerül azzal a lehetőséggel, hogy vaksága tartós maradhat. Dr. Graham Clark szemsebész több százat nézett át retina-leválásos esetei közül, és négyszáz százalékos különbséget állapított meg a leggyorsabban és a leglassabban gyógyuló páciensek között. A gyógyulási időt a retina-leválás esetében a műtét napjától a recehártyán megjelenő pigmentációig számolják; a pigmentáció a visszatapadási folyamat végső fázisát, a látás visszanyerését jelenti. Rendes körülmények között e biológiai folyamatban az eltérés húsz százalék körül van. Clark felfigyelt rá, hogy bizonyos betegeinek lelkiállapota összefüggésben 136

áll a lassú gyógyulással. Egy nő, akinél a műtét végrehajtása nem volt sikeres, olyan feszült idegállapotban volt a beavatkozás előtt, hogy kivételesen nagy mennyiségű altatóra volt szüksége. Mielőtt megismételték volna az operációt, Clark megkérte a kórházi lelkészt, hogy segítsen megbirkózni a szorongásával. A második műtétnél a hölgynek a Clark praxisában valaha előfordult legkisebb mennyiségű altatóra volt szüksége, és a sebészi beavatkozás után gyorsan gyógyult. Egy másik nő a műtét után hat nappal sem kezdett gyógyulni. Clark elrendezte, hogy a kórházi lelkész bemenjen hozzá, ám a nő jelentéktelen csevegéssel fojtotta beléje mondandóját. Amikor másnap ismét meglátogatta, ugyanezzel a csellel próbálkozott – ám aztán hirtelen nagyobb sebességbe kapcsolt, és megtört hangján csak úgy ömlött belőle mindenféle hihetetlen történet keserűségről, gyűlöletről, félelemről és bűntudatról, ami abból a csalódottságból eredt, hogy szinte életének minden kapcsolatával kudarcot vallott. Clark másnap reggel újra megvizsgálta. Megállapította, hogy egy éjszaka leforgása alatt utolérte magát a gyógyulással; retinája olyan volt, amilyennek lennie kellett. Mivel magyarázható

a négyszáz százalékos eltérés a gyógyulási folyamat

hosszúságában? Clark csapata ötszáz recehártya-leválásos esetet vizsgált meg; fizikai mutatókat kerestek, melyek magyarázattal szolgálhatnának az eltérésekre. Nem találtak összefüggést a gyógyulási arány valamint a kor, a nem, a sérülés komolysága, a műtét típusa és hossza, az altatás típusa és mértéke, a test kémiai folyamatai, vagy más betegségek hiánya vagy megléte között. A fent idézettekhez hasonlóan reagáló páciensek kezelése révén arra a következtetése jutottak, hogy a pszichológiai tényezőknek sokkal nagyobb szerepe van a gyógyulásban, mint hitték. A kutatócsoport két tanulmányt indított útjára, ötvenegy, illetőleg negyvenhat retinaleválásos pácienssel. Erős statisztikai összefüggéseket találtak a pszichológiai állapotok és a műtétet követő gyógyulás gyorsasága között. Valamennyi műtétet ugyanaz az orvos, Dr. Graham Clark végezte. A gyorsan gyógyuló páciensek közvetlenül konfrontálódtak helyzetükkel, bíztak a sebészben, optimizmussal tekintettek az eredmények elé, biztosak voltak benne, hogy meg tudnak birkózni a helyzettel, hajlandóak voltak bármiféle különösebb aggodalom nélkül elfogadni helyzetüket, az élet rossz és jó oldalát egyaránt elfogadták. A lassan gyógyulók hajlamosak voltak az élet csapdájában érezni magukat. Gyanakvón és pesszimizmussal tekintettek másokra. Úgy érezték, nem tudnak megfelelően megbirkózni a helyzettel, s úgy viselkedtek, mintha jogosultak lennének mások szolgálataira. Dühösek voltak, 137

hogy másoktól kell függeniük, és kerülték a személyes kontaktust. Gyakran tehetetlennek érezték magukat – „Ez Isten akarata, hát mit tehetnék?” vagy „Ez az egész egy mocskos tréfa” – vélekedtek. A rontás klasszikus formájában a megrontott személy a fent felsoroltak közül számos jellemzőt magában hordoz. Úgy gondolják, hogy valami borzalmas dolog érte őket, csapdában érzik magukat, mert úgy vélik, senkihez sem fordulhatnak segítségért. Együttműködnek az átokkal, feladják a küzdelmet, és gyakran bele is halnak a rontásba. A tanulmányban megvizsgált lassan gyógyuló páciensek mintha önmagukat rontották volna meg. Az ön-megrontás nemegyszer a bűntudat és bűnhődés formáját öltötte. „Egy, a Keresztény Tudomány (Christian Science) felekezetéhez tartozó asszony a műtéti beavatkozás viszonylagos egyszerűsége ellenére sem gyógyult. A műtét után megemlítette a sebésznek, hogy a műtét ellentétben áll a Keresztény Tudomány hitvallásával.” Az újabb operáció előtt a sebész elmagyarázta neki, hogy csupán mechanikus feladatot hajt rajta végre, mint például egy törött csont sínbe helyezése, és hogy hite döntő szerepet játszik gyógyulásában. Segített összeegyeztetnie a Keresztény Tudomány hitvallást az operáció szükségességének nézetével, így az asszony a második operáció után már gyorsan gyógyult. Egy szerelmi kalandba bonyolódott házasember úgy érezte, vaksággal kell fizetnie házasságtöréséért. A műtét után gyógyulása

jelentős

mértékben

felgyorsult,

amikor

elhatározta,

hogy

véget

vet

hűtlenkedésének. „Bármilyen furcsának találja is a tudományos kifinomultsággal rendelkező ember – állapították meg a kutatók – előfordul, érzelmi szinten még a legiskolázottabb emberek is hisznek benne, hogy a vakság valamely elkövetett bűn következménye. Megfigyelték, néhány ember, ahelyett, hogy szembenézne saját zavaros érzéseivel, orvosába vetíti ki azokat. A pszichiáterek ezt negatív áttételnek nevezik. A műtét előtt álló beteg például szétkürtölheti mindenkinek, aki hajlandó meghallgatni, hogy akarata ellenére kényszerítik a műtétre, és hogy sebészének több sikertelen műtét van már a listáján. Amikor a betegek a balsiker képét vetítik előre, várakozásaik önbeteljesítő jóslattá válhatnak. A Columbia-Presbyterian kutatók arra a megállapításra jutottak, hogy bizonyos típusú vallási hitrendszerek egészségesek, míg mások nem. Azok a betegek, akik gyorsan gyógyultak, és rövid időn belül visszanyerték látásukat a műtét után, egyfajta „transzcendentális” hit felé hajlottak:

138

Ezek az emberek őszintén meg vannak győződve róla, hogy akár visszanyerik látásukat, akár nem, az életnek továbbra is lesz értelme. A világnézetükből eredő hit lehetővé teszi számukra, hogy viszonylag aggodalommentesen tekintsenek szorult helyzetükre. ... Ezek a betegek a következőket erősítik meg a világias élet vagy vallás nyelvén: „akár látok, akár megvakulok, az élet továbbra is értelmes és termékeny marad.”

Ezzel szemben,

a legtöbb lassan gyógyuló betegnek szemlátomást azt tanították, a hit egyenlő azzal, hogy erősen hiszünk benne, megkapjuk, amit kívánunk, és hogy ha elég mélyen hiszünk, és eleget imádkozunk, akkor megváltozhat a valóságunk. ... Az ilyen hit rendszerint meglehetősen gyenge lábakon áll, könnyen összeomlik, és a kedvezőtlen helyzetek nagy kihívások elé állítják. Bármilyen negatív megjegyzés a sebészről, módszereiről vagy a műtét eredményéről máris az aggodalom forrásává lesz. ... A hit e fajtája a keresztény hagyományban és talán a legtöbb vallási hagyományban fellelhető hit természetének eltorzítása.

A transzcendens vallásos nézőpontot valló betegek – tehát azok, akik azt mondták, hogy történjék bármi, az élet értelmes és termékeny marad – a recehártya-leválásos populációnak mindössze 1-2 százalékát tették ki. Nagyobb volt a száma azoknak, akik egyfajta osztott ideológiát vallottak: elég mélyen hatott rájuk a tudomány kultúrája ahhoz, hogy elismerjék a tudományos-orvosi beavatkozások szükségességét, ám egyben úgy is érezték, hogy látásuk visszanyeréséhez olyanképpen kell hinniük Istenben, hogy hitvallásuk a sebészt és módszereit nem foglalja magában.xiii

AZ ŰRHAJÓS ANYJA

139

Edgar Mitchell, az Apollo 14 űrhajósa egyike azon tizenkét embernek, akik látogatást tettek a Holdon. Űrbéli kalandjait követően Michell az elme belső térségeinek felfedezésére indult. Az 1970-es évek elején a kaliforniai Sausalito városában megalapította a Szellemi Tudományok Intézetét, melynek legfőbb célkitűzése az emberi tudat rejtelmeinek kutatása. 1972-ben, nem sokkal új intézete kapujának megnyitása előtt Mitchellt felkérték, hogy vállaljon el egy előadássorozatot egy konferencián az Arkansas állambeli Little Rockban. Az alkalom már csak azért is különleges volt Mitchell számára, mert édesanyja, aki a szomszédos Oklahoma államban lakott, el tudott volna jönni a találkozóra, és együtt tölthettek volna némi időt. Volt azonban egy kis gond: az akkor hatvanas éveiben járó hölgy zöld-hályogja miatt már szinte alig látott. A műtétet túl kockázatosnak tartotta. Törvény szerint már vaknak számított szemüvege nélkül, mely az évek során egyre vastagabbá duzzadt. A konferencia alatt Mitchell számos figyelemreméltó emberrel találkozott, köztük Norbu Chennel, az amerikaival, aki a tibeti buddhizmus egy ősi formáját gyakorolta, mely jó adag sámánisztikus hagyományt foglalt magában. Norbu Chen gyógyítónak vallotta magát. Egy este Mitchell bemutatta őt az anyjának. Meg akarta tudni, hogy Chen vajon valódi gyógyító, vagy csupán „a száját járatja.” Kíváncsi volt, hogy tud-e segíteni az anyjának visszanyernie a látását. Mitchell meglehetősen szkeptikus volt, nem hitte, hogy bármiféle gyógyulás kisülhet a dologból. Azzal kapcsolatban is kétségei voltak, hogy Mrs. Mitchell vajon hogyan fogadja majd Chent. „Az anyámnak – mondta –, aki világéletében meggyőződéses és hithű keresztény volt, határozott és hagyományőrző elképzelései voltak arról, hogy az elme miként tud befolyást gyakorolni az anyagra a gyógyításon keresztül – vagy Isten vagy a Sátán kezétől vezérelve. Számára nem létezett középút.” Chen biztos volt benne, hogy tud rajta segíteni, ám nem ígért semmit. Mindössze annyit javasolt, hogy vágjanak bele, és majd meglátják, mi történik. Mitchell anyjának csodálatos mód nem volt ellenvetése, és úgy gondolta, hogy bármi jó kisülhet a dologból. Másnap Mitchell, édesanyja és Norbu Chen találkozott Mitchell hotelszobájában. Chen megkérte az asszonyt, hogy foglaljon helyet egy székben, és lazuljon el, majd mantráját énekelgetve szemlátomást meditatív transzállapotba merült. Kezei csakhamar Mrs. Mitchell feje fölé lebegtek, és megállapodtak a szemei felett. Mitchell érezte, hogy anyja befogadó állapotban van, és bízik Chenben. Néhány perc múltán Chen közölte, hogy végzett, és javasolta, hogy Mrs. Mitchell feküdjön le, aludjon egy kicsit, és bánjon magával gyengéden, 140

mintha műtéten esett volna át. Tanácsolta, hogy ha megéhezik, fogyasszon szőlőlevet és erőlevest. Noha Mitchell borzasztóan kíváncsi volt, és akarta, hogy valami pozitív történjen, ezzel egyidejűleg megpróbált semleges, klinikai szemlélő maradni. Mindamellett volt egy olyan érzése, hogy valami rendkívüli dolognak lehetett szemtanúja. Nem is tévedett. Másnap reggel hatkor édesanyja beviharzott a szobájába, és az kiáltozta: – Fiam, látok, látok! – Hogy mindjárt bizonyságát adja szavainak, megragadta rongyos Bibliáját, és felolvasott belőle, miközben szemüvegét a kezében tartotta. Majd csendesen mormogta maga elé: – Látok, dicsértessék az Úr, látok! – Mintha csak ki akarná nyilatkoztatni gyógyulásába vetett hitét, a padlóra hajította és a földbe taposta szemüvegét; a vastag lencsék apró szilánkokra törtek sarka alatt. – Mondanom sem kell, leesett az állam – mesélte Mitchell. A volt űrhajós sem tagadni, sem megmagyarázni nem tudta a történteket. Elismerte, hogy nem tudományos kísérletről volt szó, hiszen sem a gyógyító beavatkozás előtt, sem pedig utána nem vizsgálták meg anyja szemét és látóképességét, mégis tudta, hogy reakciója valódi és hiteles, és abban is biztos volt, hogy nem szedték rá őket. Azonfelül Mrs. Mitchell egyedül autózott vissza a több száz mérföldre fekvő Oklahomába, s tette mindezt szemüvege nélkül – azelőtt ezt képtelen lett volna megtenni. Nem sokkal ezután olyasvalami történt, ami megerősítette Mitchell növekvő meggyőződését a hit erejével kapcsolatban. Édesanyja hazatért, és szemüveg vagy kontaktlencse nélkül látta el mindennapi teendőit. Egy nap azonban felhívta Mitchellt, hogy megtudakolja, vajon Norbu Chen keresztény-e. Ráébredt, hogy neve valahogy ázsiaiasan cseng, ami persze azt jelentette számára, hogy Chen vallásos elképzelései esetleg nem egyeznek imádott hitének tanításaival. Jóllehet Mitchell igyekezett másra terelni a szót, anyja hajthatatlan keménységgel követelte a választ, hogy milyen vallású a férfi, aki segítette látását visszanyernie.

141

– Kelletlenül, s rosszat sejtve közöltem, hogy Norbu valójában nem keresztény, s abban a pillanatban világosan kiéreztem a mély fájdalmat és megbánást a hangjából – mesélte Mitchell. Mrs. Mitchell makacsul hangoztatta, hogy újonnan visszanyert látása nem az Úr, hanem e világ sötétebb erőinek műve. Biztos volt benne, hogy Norbu Chen a gonosz eszköze. Fia mondhatott akármit, nem lehetett meggyőzni. Néhány órával később a látás adománya szertefoszlott, és ismét vastag szemüvegre volt szüksége.xiv Mrs. Mitchell gyógyulása valóságosnak látszott. Törvény szerint vaknak számított, és egy éjszaka leforgása alatt visszanyerte a látást. A gyógyult állapot folyamatosan kitartott, míg a hitében bekövetkezett változás miatt szerte nem foszlott. Mivel gyanakvón tekintett a gyógyító ázsiai gyökereire, meggyőzte magát róla, hogy a Sátán hatása alá került. Elméjében a gyógyítás aktusa démonikus tetté változott. Amint meggyőzte magát róla, hogy gonosz erők áldozatául esett, a látás csodája elillant. Ezek a történések fontos kérdéseket vetnek fel. Honnan erednek az átkok – valami testetlen evilági gonosz erőtől, saját elménkből vagy mindkettőből? Hányszor szabotáljuk saját gyógyulásunkat? Vallásaink valójában betegségeket okoznak azáltal, hogy elítélik a vallás keretein kívül álló gyógyítókat, s a sötétség ügynökeinek tekintik őket, miközben megpróbálják a világot istenire és démonira osztani? Vallásaink vajon annyira távol tartják magukat a gyógyítástól, hogy híveik néha inkább a betegséget választják a gyógyulással szemben? Átokká válhatnak a vallásos hiedelmek azáltal, hogy akadályt gördítenek a Norbu Chenhez hasonló elhivatott gyógyítók munkájának útjába? Nyugati vallásaink általában elismerik, hogy a gyógyítás képessége isteni és nem pedig démoni adomány, és hogy a gyógyítás és gyógyulás nem pusztán egy meghatározott hitvallás sajátja. Csakhogy egypár ájtatos hívő szerint a táborukba nem tartozó gyógyítók kuruzslók, csalók, sátániak. Ámbár e nézőpont mély vallásos belső meglátásnak álcázza magát, valójában nem más, mint álruhába bújtatott vallási türelmetlenség. A dolog iróniája, hogy Jézus, a Nagy Gyógyító nevében a gyógyítást gyakran elutasítják.

142

HARMADIK RÉSZ

AZ ÁTOK BIOLÓGIÁJA

Sokkal többre lesz szükségünk, mint puszta falevekre, ha meg akarjuk védeni magunkat... különösen most, amikor egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy az ellenség, mellyel szembe kell néznünk, nem holmi fagyos szellő vagy tűzokádó sárkány, hanem valami, ami már bennünk lakozik... Nem az ördögöt terheli a felelősség, hanem lényünk azon részét, mely a saját útját járja, s könyörtelenül figyelmen kívül hagyja a szenvedés és a valódi fájdalom lehetőségét. –Lyall Watson, Dark Nature

143

AZ ÁTOK BIOLÓGIÁJA

Mélységesen megdöbbentem, amikor először olvastam arról, hogy az amerikaiak öt százaléka imádkozott már ártó célzattal. Aztán persze ráébredtem, hogy ez az öt százalék csupán azokat foglalja magában, akik ezt hajlandóak voltak beismerni a Gallup kérdezőbiztosainak; minden bizonnyal sokkal nagyobb a száma azoknak, akik negatív módon használják az imát. Ki az, aki ilyesmit tesz? Nem hinném, hogy az ártó szándékkal imádkozók ördögi emberek lennének, akik azzal töltik az idejüket, hogy gonosz dolgokat forralnak szomszédaik ellen. Legnagyobbrészt normális, jó magaviseletű állampolgárokról van szó. Arról is meg vagyok győződve, hogy nem teljes egészében tartják saját kezükben az irányítást – hogy talán akaratuk ellenére használják negatív módon az imát; hogy valójában átok lebeg a fejük felett.

KÉNYSZERES ÁTOKSZÓRÁS: GENETIKAI ÁRNYÉKUNK

Mindannyiunkkal megtörtént már, hogy még mielőtt feleszméltünk volna, barátságtalanul bántunk valakivel – például kicsúszott a szánkon egy rosszindulatú megjegyzés, s azt kívántuk, bárcsak visszaszívhatnánk. Az efféle történések azt sugallják, hogy valamiféle belső késztetés ösztönöz minket arra, hogy megbántsunk másokat, s hogy nem mi tartjuk a kezünkben az irányítást. Belső kényszer ösztönöz bennünket, hogy kárt tegyünk másokban? A válasz talán biológiai szerkezetünkben – genetikai felépítésünkben, DNS-ünkben rejlik. Az evolúciós biológia egyik alaptétele szerint génjeink arra vannak programozva, hogy bármilyen lehetséges módon reprodukálják és átörökítsék magukat. A morális és erkölcsi magatartás nem része génjeink stratégiájának, kivéve, ha az erkölcsös viselkedés a fennmaradásért folytatott küzdelmet szolgálja. Miként Robert Wright írja The Moral Animal (Az erkölcsös állat) című művében: „Úgy vagyunk megtervezve, hogy ne aggódjunk senki más boldogsága miatt, kivéve olyan esetekben, ha ez az aggódás az evolúció során génjeink 144

előnyére válik.”xv A legtöbb evolúciós biológus az önzés legelemibb kifejeződésének tekinti a géneket. Lyall Watson biológus szerint stratégiájuk három alapvető genetikai törvénnyé fejlődött. Az első: lény jó a bennfentesekhez. Ez azt jelenti, hogy legyünk jók utódainkhoz és vérszerinti rokonainkhoz, akikkel hasonló génekben osztozunk, mert ha az ő génjeik fennmaradnak, akkor fennmarad a sajátunk is, mivel genetikai felépítésünk hasonló. Habár lehet, hogy jólesik önzetlennek lenni rokonainkhoz, motivációinkat illetően ne hízelegjünk magunknak: valójában magunkhoz vagyunk jók, mivel saját génjeink érdekében cselekszünk így. A második genetikai törvény lényegében az első tükörképe: légy utálatos a kívülállókhoz. Kívülálló bárki, aki genetikailag különbözik tőlünk. Ha galádul viselkedünk a kívülállókkal, nagyobb eséllyel kaparinthatunk meg ritka erőforrásokat a magunk számára, ami saját génjeink fenntartását segíti, nem pedig az övékét. A harmadik genetikai törvény: csalj sokat. Légy álnok és kegyetlen, és tegyél meg minden szükséges lépést, hogy maximalizáld saját esélyeidet a fennmaradásra. E három törvény összegzéseképpen Watson a következőket mondja:

Génjeink úgy vannak megtervezve, hogy viselkedésük gátat vessen mások boldogságának. Ha génjeink képesek lennének érezni, ilyesféle dolgokat mondanának: „A boldogság egyenlő mások boldogtalanná tételével.” Erejük év billiók önző kiválasztódásán nyugszik.xvi

A svájci pszichológus, C. G. Jung megalkotta az árnyék fogalmát: elmélete szerint az árnyék elménk azon részét jelenti, mely tárol mindent, amit nem szeretünk magunkkal kapcsolatban, és amit tudatosan nem akarunk elfogadni. Watson ezt a jelenséget többnek tartja puszta pszichológiai fogalomnál, és azt állítja, hogy az árnyék biológiánkban gyökerezik. Az árnyék szerinte végső soron genetikus:

Minden, amit a jungiánusok gondolnak az árnyékról – hogy az veszélyes, fegyelmezetlen, illékony, utálatos, érzéki, ostoba és híján van a spiritualitásnak 145

–, a génekre is igaz. Valahányszor hahotára fakadunk, amikor valaki elcsúszik egy banánhéjon, árnyékunk nyilatkozik meg. Valahányszor gyönyörűségünket leljük ellenfelünk fájdalmában, genetikus gyönyört élünk át. Valahányszor megfontolás nélkül cselekszünk, szélsőséges érzelmeket mutatunk ki, megalázottnak érezzük magunk, indokolatlan haragra lobbanunk, vagy úgy viselkedünk, „mintha nem önmagunk lennénk,” a genetikus árnyékot látjuk működésbe lendülni.xvii

A modern pszichológia figyelmen kívül hagyta az árnyék genetikai gyökereit, és pusztán pszichológiai jelenségnek tekinti azt. Ám ha nem fogadjuk el az árnyék biológiai eredetét, továbbra is alá fogjuk becsülni erejét. Képtelenek leszünk megérteni másoknak gonosz gondolatokon, negatív imákon és átkokon keresztül ártani akaró ösztönzéseinket, ugyanakkor mi magunk is védtelenek maradunk velük szemben. Sokan elutasítják a genetikai árnyék elméletét. Úgy érzik, ha gonoszságra való hajlamunk génjeinkben gyökerezik, akkor biológiailag gonoszok vagyunk, ennél fogva születésünknél fogva romlott lények, helyzetünk pedig reménytelen. Ez azt jelenti, erkölcsileg nem vagyunk felelősek a másoknak okozott fájdalomért. Ha ezeket az elméleteket széles körben elfogadnák, kétségkívül nagy pusztítást vinne véghez jogrendszerünkben, amellett a személyes és társadalmi felelősség összeomlásához vezetne. Mivel ebbe a forgatókönyvbe még csak belegondolni is borzalmas, kényelmesebb a genetikus árnyékot figyelmen kívül hagyni. Úgy is könnyíthetünk a genetikus árnyék szorításán, hogy olyasféle szurrogátumokat agyalunk ki gonosz tetteinkre, mint például a külvilágban megjelenő ördög. Ezzel saját gonosz viselkedésünkért nem magunkat, hanem egy külső ellenséget hibáztathatunk. Ám az semmiképpen sem jelent megoldást mások felé irányuló gonosztetteink problémájára, ha azt állítjuk, hogy génjeink helyett az ördög befolyása állunk. Akár génjeim befolyásolnak, akár az „ördög késztetett rá,” az eredmény ugyanaz.

DARWIN ÉS A BŰN

146

Vessünk egy pillantást a modern evolúciós elmélet legfőbb pontjaira.

1. Minden élő organizmus géncsoportokból épül fel, melyek célja minél több másolatot hátrahagyni önmagukból. Ezek a gének az önzés legelemibb példái. 2. Örökletes anyaguk magában hordozott önzése arra készteti az organizmusokat, hogy versengjenek egymással a legerősebb fennmaradásának mérkőzésében. 3. Miközben megpróbálnak erősebbé válni, az organizmusok mindig igyekeznek alkalmazkodni környezetükhöz, mely állandóan változik. Ez azt jelenti, hogy az erősebbé válásért folytatott küzdelem sohasem ér véget. 4. Az organizmusok közül egyedül az emberi lény képes paradox módon génjei önző parancsai ellenére nevelési és más kulturális törekvések révén önzetlen tulajdonságokat kifejleszteni.

Ismerősnek tűnnek a pontok? – teszi fel a kérdést Brian Goodwin How the Leopard Changed Its Spots (Hogyan változtatta meg foltjait a leopárd?) című művében. „Létezik egy igen hasonló alapelv-lista egy egészen más tárgykörből”:

1. Az emberiség bűnben fogant; alapvető örökséggel rendelkezünk. 2. Az emberiség ennélfogva konfliktusokkal terhes életre kárhoztatott 3. és örökös küszködésre. 4. A hit és az erkölcsi törekvések révén az emberiséget meg lehet menekíteni bukott, önző állapotából.

Goodwindet mérhetetlenül megdöbbentette a darwini elmélet és a bukás legendájának hasonlósága. „A darwinizmus... metaforikus gyökerei a bukás és az emberiség megváltásának történetéből táplálkoznak, ... ennélfogva az önző gének, a küzdelem, az előrehaladás, a jótettek és az ember önzetlen cselekedetei a lehető legmegfelelőbb képek, ha az ember ebből a nézőpontból akarja tolmácsolni az evolúció értelmét.xviii Ha Goodwinnek igaza van, nincs mit csodálkoznunk azon, hogy a darwini evolúciós elméletet oly sok ember visszataszítónak találja. Nem csupán azt állítja, hogy egyszerűbb 147

organizmusokból fejlődtünk ki – rendszerint ez az oka a visszautasításnak –, de azt is sugallja, hogy végképp gyarló lények vagyunk, bűnben tobzódunk, és küzdelmekkel terhes életre kárhoztattunk, hacsak nem tartunk bűnbánatot. Nem meglepő, hogy milliók igyekeznek hátat fordítani egy ilyen negatív képnek. A darwini elmélet azonban segít megértenünk, miért átkozunk meg másokat, és miért imádkozunk negatívan ellenünk. A gonosztettek pontosan azok a dolgok, melyeket az önző gének várhatóan ösztönözni fognak mindenen átgázolni igyekvő hajszájuk során, hogy versenyre keljenek másokkal és fennmaradjanak. Mások megátkozása segíthet elérni ezt a célt az olyan környezetben, ahol az erőforrások gyakran korlátozottak. Néhány tudós nemcsak saját biológiánkban, de az egész univerzumban felfedezni véli a bukás képét. John Horgan tudományos tudósító a következőket írja cikkében:

Egyes fizikusok számításaik alapján arra a következtetésre jutottak, hogy a kozmosz az úgynevezett szuperhúrokban, szimmetriában gazdag partikulákban fogant. Állítólag szinte a végtelenségig nyújtható hurkok hoztak létre minden anyagot, erőt, teret és időt. „Kezdetben – írja George Johnson újságíró – egyfajta matematikai tisztaság létezett, mely darabokra törött, hogy életet adjon a világnak, melyben élünk. Mennyiben különbözik ez az elmélet az Édenből való kiűzetés történetétől?”

A bukás maradványai benne lakoznak az Ősrobbanáskor szétterjedt ősanyagban, melyből végül génjeink kialakultak? Az egész univerzumnak van árnyéka, mely a kezdetek kezdetétől létezik? Még génjeink is bukottak?

ÖNGYILKOSSÁG BELÜLRŐL: SEJTJEINK „ÁTKA”

148

A biológusok felfedezték, hogy egyfajta sejtszinten megnyilvánuló „átok” zajlik le nap mint nap milliószor testünkben. Ám a legtöbb átokkal ellentétben e sejtszintű átoknak jótékony hatásai vannak: természetes jelenség, mely nélkül fennmaradásunk nem volna biztosított. A sejtek elhalását jelenti, és az új sejtek születésével harmóniában történik. A sejthalál nélkül nem nézhetnénk ki embernek. Gondoljunk például az emberi kéz fejlődésére az anyaméhben. Az embrió ujjai között a fejlődés egy bizonyos stádiumában hártya alakul ki. E hártya sejtjeinek elhalása során tűnk el később a szövet, s kifejlődnek a különálló ujjak. Az élet a sejtek szaporodásától és osztódásától függ. Finom egyensúlyra van szükség a sejtosztódás és a sejtek elhalása között, máskülönben életünket vesztenénk sejtjeink túlszaporodása és a különféle rákfajták kifejlődése miatt. Ezért a tömeges sejtelhalás valamennyi állatfajtában normális folyamat. A biológusok csak az utóbbi időkben kezdik megérteni, milyen nagy méretekben történik, és milyen fontos a sejtek elhalása. Martin C. Raff, a londoni University College biológia professzorának becslései szerint az agy fejlődése során az idegsejteknek körülbelül a fele nem sokkal kialakulása után elhal, s úgy gondolja, ez a folyamat más fejlődő szervekben is végbemegy. xix A nagyméretű sejthalál felnőttkorban is folytatódik. Még mielőtt befejeznénk e fejezet olvasását, több százmillió pusztul el a testünket felépítő egyszáz trillió sejt közül. Egyszerűen azért nem válunk semmivé, mert minden elhalt sejt helyét egy újabb sejt veszi át. Raff egyfajta öngyilkosságnak látja a sajthalált. Hogy a sejthalál bekövetkezik-e vagy sem, az attól függ, hogy a környező sejtek milyen utasítást adnak az adott sejtnek. „Az öngyilkosság bizonyos sejtfajták között szociális jelenség – mondja. – Számtalan fejlődő idegsejt például elpusztítja magát, hacsak nem kap jeleket a vele kapcsolatban álló sejtektől.” Raff megvizsgálta, hogy vajon minden sejt programozva van-e az öngyilkosságra, hacsak szomszédjaitól folyamatosan azt az üzenetet nem kapja, hogy maradjon életben. Úgy találta, hogy ha eltávolított egy bizonyos oligodendrocitának nevezett sejtet az agyból, és a tenyész-edénybe helyezte, az egy-két napon belül apoptosison, vagyis sejthalálon ment keresztül, még akkor is, ha minden szükséges tápanyaggal ellátták. Ám ha az agy környező sejtjeit is hozzáadták a tenyész-edénybe helyezett sejthez, az oligodendrociták nem pusztultak el, és továbbra is életben maradtak, ha szomszédos sejtek jelző molekuláit hozzáadták az edény tartalmához. A szomszédos sejtek nyilvánvalóan azt az üzenetet közvetítették az 149

oligodendrocita felé, hogy maradjon életben. Amikor az üzenet továbbítása megszűnt, a sejtek elpusztították magukat. Raff és munkatársai más sejtfajtákat is teszteltek. „A sejtek minden esetben öngyilkosságot követtek el, hacsak nem kaptak jelzést más sejtektől” – mutattak rá a kísérletek. Egyetlen egy kivételt találtak – a blasztomer sejteket, a megtermékenyített petesejtből kialakuló sejteket, melyek más sejtektől származó üzenetek nélkül osztódnak és maradnak életben. Úgy fest, mintha sejtjeink előre gyártott méregkapszulát hordoznának magukban, mely bőrünk alá van ágyazva, s arra készül, hogy kieressze halálos adagját, hacsak valamilyen ellenhatás aktívan közbe nem avatkozik. Úgy tűnik, az „átok” veleszületett adottsága sejtjeinknek. Rémítő? Aligha. Az élet a sejtekben tárolt átoktól függ, valamint attól, hogy a normális sejtek hajlandóak-e elhalni. „Egy efféle mechanizmus biztosíthatná, hogy bármilyen sejtet, mely rossz helyen bukkan fel, a rendszer automatikusan kiküszöböljön: életigenlő társaitól elszigetelve gyorsan eltávolítaná magát – állítja Raff. – Ha pedig a sejtosztódás révén túl sok sejt keletkezne, néhány sejt nem kapna elég igenlő jelet ahhoz, hogy ellenálljon az öngyilkos késztetésnek, miáltal a sejtpopuláció normális méretére zsugorodna vissza. Egyszóval egy ilyen rendszer biztosítaná, hogy a sejtek csak akkor és ott maradjanak életben, ahol szükség van rájuk. Hogyan lehet rábírni a rákos sejteket, melyek dacolnak a normális öngyilkos tendenciákkal, hogy készséges áldozatai legyenek a belső biológiai átoknak, és normális, jó magaviseletű sejtekhez illőn elpusztítsák magukat? A válasz általánosságban véve átformálhatná a rákbetegség kezelését. Olyan betegségekkel kapcsolatban is feleletekhez juttatná a kutatókat, mint a szklerózis multiplex, mely rendellenesség következtében bizonyos sejtek túl készségesen pusztulnak el – közéjük tartoznak például az oligodendrociták, melyek normális esetben az idegsejtek körüli szigetelést biztosítják az agyban és a gerincvelőben.

A SEJTSZINTŰ ÁTOK ÉS AZ IMA

150

Sejtjeink normális öngyilkos tendenciája jelentőséggel bír imáink megfogalmazása szempontjából. Mivel ez a folyamat elengedhetetlen fennmaradásunkhoz, ha imánkban azt kérnénk, hogy testünk minden sejtje éljen és viruljon, az halálos átkot jelentene számunkra. Sejtszinten a halálra éppoly nagy szükségünk van, mint az életre; létünk a kettő közötti finom egyensúlyon múlik. Az egészséghez megfelelő mennyiségű sejtpusztulásra van szükségünk. Túl kis arányú sejtpusztulás éppoly halálos kimenetelű lehet, mint a túl nagy. Ahelyett, hogy azon aggódnánk, vajon mi lehet a helyes arány, a legjobb megoldás, ha imánkban azt kérjük: „adassék meg, hogy testem sejtjei normálisan működjenek,” és a részleteket sejtműködésünk és a Mindenható bölcsességére bízzuk. Bármilyen más megközelítés kudarcba fulladhat, vagy elmaszkírozott átokként visszafelé sülhet el. Létezik bizonyíték, mely alátámasztja ezt a megközelítést?

IMÁDKOZÁS A NORMÁLISÉRT

Senki sem gondolta volna, hogy Dr. Leonard Laskowból egy nap spirituális gyógyító válik majd. Hagyományos szülész-nőgyógyászként oktatott a New York-i Orvosi Egyetemen és a Stanford Egészségügyi Központban. Orvosi praxisa során azonban felfedezte, ha hagyja, hogy mély, feltétel nélküli szeretetet éljen át betegei iránt, gyógyulási reakciók következnek be náluk, így hát fejleszteni kezdte ezt a képességét. Tapasztalatairól részletesen beszámol Healing with Love (Gyógyítás szeretettel) című könyvében. Laskow tudományos orvosi képzésben részesült, és nagy tisztelettel fordult a tudomány hagyománya felé. Éppen ezért volt hajlandó gyógyítói képességeit tudományos tesztelés alá vetni. A kísérletet Dr. Glen Rein, a Quantum-Biológiai Kutató Intézet orvosa vezette. Reint elsősorban Laskow azon képessége érdekelte, hogy gondolatai, képzelőereje és akarata révén miként képes befolyást gyakorolni a sejtek biológiai funkcióira. Tenyész-edénybe helyezett rákos sejteket választottak a kísérlet tárgyául, egyrészt mivel a rákosodás folyamatában a legfejlettebb technikák segítségével figyelemmel lehet kísérni a sejtek mennyiségi változásait, másrészt pedig mert ez az élettani folyamat igen fontos a való élet szempontjából. 151

Laskow sajátságos tudatállapotba mélyedt, és figyelmét a rákos sejteket tartalmazó három petri-csészére irányította, melyeket tenyerében tartott. Egy másik ember – nem gyógyító – egy szomszédos helyiségben szintén rákos sejteket tartalmazó csészéket tartott a kezében, miközben könyvet olvasott, hogy minimalizáljon bármilyen hatást, melyet mentális működése gyakorolhat a sejtekre. A hat csésze tartalmának kielemzése rávilágított, hogy a mentális koncentráció különböző formái különböző biológiai válaszreakciókat váltottak ki a rákos sejtekből. A Laskow által alkalmazott öt módszer közül csupán kettőnek volt jelentékeny hatása. A leghatásosabb gondolatfókusz: „térj vissza a normális sejtműködés természetes rendjébe és harmóniájába” (39 százalékos fékező erő). Az Isten akaratának megnyilatkozását kérő óhaj fele olyan hatásos volt (21 százalékos fékező erő). A rákos sejtek feltétel nélküli szeretete semleges eredményt hozott, nem stimulálta, de nem is fékezte a sejtek szaporodását.xx Rein és Laskow is úgy gondolja, hogy ezek az eredmények fontos következtetéseket hordoznak a gyógyítók számára, valamint arra nézve, hogy az emberek miért és hogyan imádkoznak. Ám nem állítják, hogy ezek a módszerek univerzálisan alkalmazhatók volnának. Lehetséges, hogy „gyógyító-specifikusak,” azaz egyes embereknél jobb hatásfokkal működnek, mint másoknál. Vagy az is lehet, hogy „célpont-specifikusak,” azaz bizonyos problémák esetében hatásosabbak, mint másoknál. Ezek a kérdések még további tudományos tanulmányozásra várnak, s világossá teszik, hogy a helyes tudományos megközelítés nem csak kérdéseket válaszol meg, de újabb kérdéseket is feltesz. Más kísérletek is azt az elgondolást támasztják alá, hogy a gyógyító eljárások hatékonysága gyógyítóról gyógyítóra változhat. Ami az egyik gyógyítónál működik, az a másiknál kudarcot vallhat. A Spindrift Inc., az ima-alapú gyógyítás elemzésére specializálódott kutatócsoport úgy találta, hogy alacsonyabb rendű organizmusok és növények esetében a „legyen meg a Te akaratod” fejlődési irányt nem meghatározó megközelítés hatásosabb, mint azok az attitűdök, melyek bizonyos eredmények elérését tűzték ki célul. Laskow esetében azonban ez a megközelítés bizonyult a leghatékonyabbnak. Ezek a felfedezések azt sugallják, hogy nincs bevált formula az ima gyógyításban való alkalmazásához, nincs legjobb módszer. Még a legegyszerűbb élettani folyamatok is rettentően komplikáltak. Az látszik a legegészségesebb stratégiának, ha azért imádkozunk, hogy testünk visszatérjen a természetes rend és harmónia kerékvágásába. Szerepünk talán annyi, hogy működésbe lendítsük ezt a folyamatot, és ne akarjuk részletesen megszabni testünknek, hogy mit csináljon. Ha

152

megfeledkezünk erről, azon kaphatjuk magunkat, hogy nem szándékolt negatív imába bonyolódunk.

153

GYÓGYÍTÁS ÉS ÁTOK: VÉKONY VÁLASZTÓVONAL

A gyógyítás és átok között húzódó vékony választóvonal miatt gyakran nehéz megmondani, hogy pontosan miből áll a negatív ima. Ötéves koromban tanultam meg első leckémet arról, hogy miként működik az átok. Egy kis gyapotfarmon nőttem fel Texas középső részén. Az 1940-es években az élet azokon a kietlen, széljárta prériken a banki ingatlanelkobzások és árverések, a gyapotzsizsik és a szárazság elleni küzdelem végtelen körforgásából állt. Mindennek tetejébe nyaranta a farmerek kevéske állata is állandó veszélynek volt kitéve a húsevő férgek miatt. A húslegyek nőstényei az állatok nyílt sebeibe petéztek, és a peték apró fehér férgekké fejlődtek. A férgek csavarmozgásukkal keresztülrágták magukat az állat szövetein, leszakították húsát, és óriási lyukakat hagytak maguk mögött. Az állat egy életre megnyomorodott, vagy nemritkán elpusztult a férgek munkáját kísérő fertőzések miatt. Mint a vizitelő orvosok, a farmerek nyaranta állandóan vizsgálták állataikat; vágásokat, sebeket kerestek rajtuk, melyek elfertőződhettek. Az elfertőződött sebek kezelése borzalmas volt. Az állatot el kellett fogni, és mozdulatlanná tenni, miközben a tekergő férgek tömegét kikaparták a fertőzött húsból. Azután, miközben az állat vonaglott fájdalmában, a kitisztított sebet bűzös vegyszerrel locsolták le, hogy kiégessék azt, és elpusztítsák az esetleg benne maradt férgeket és a még kikeletlen petéket. Ám megesett néha, hogy a kezelés hatástalan maradt. Egyszer apám többszöri próbálkozás után feladta, hogy tovább próbálkozzon egy borjú kezelésével, melynek lágyékán óriási seb tátongott. Nem tudott lábra állni, állandó kínok között vergődött, nem evett; a végét járta a szerencsétlen. Apám ránézett a borjúra majd azt mondta: – Gyere, hívjuk el Mariát. Sohasem hallottam Mariáról, és fogalmam sem volt róla, mit forgat a fejében apám. Mérföldeket autóztunk egy keskeny földúton kifelé a nyílt prérire, majd végül bekanyarodtunk egy dűlőre. A dűlő egy kis gyapotföld közepén meredező roskatag viskóhoz vezetett. Itt élt Maria, aki alig beszélt angolul, mexikói családjával együtt, s napszámos földmunkából 154

tartották fenn magukat. A számomra érthetetlen hosszas beszélgetés után Maria követte apámat az autóhoz, és visszajött velünk a farmra a haldokló borjúhoz. Egész úton egy szót sem szólt. Mint később megtudtam, Maria curandera, azaz népi gyógyító volt. A helyi farmerek az igazán súlyos esetekre tartogatták. Gyakran részesítették előnyben a drága helyi állatorvossal szemben, aki azokban az antibiotikum nélküli időkben éppoly tehetetlenül állt a féregfertőzések előtt, mint maguk a farmerek. Maria szó nélkül kiszállt az autóból, és a gazdasági udvar felé indult, ahol a beteg borjú feküdt. – Mit fog csinálni vele? – kérdeztem suttogva apámtól. – Szép szóval távozásra bírja a férgeket – felelte. Válasza teljesen összekuszálta a gondolataimat, és elámultam, hogy a férgek beszélgetésbe tudnak bonyolódni az emberekkel. Megpróbáltam valamiféle választ kicsalogatni apámból, aki természeténél fogva szűkszavú ember volt, ám hiába, nem kaptam feleletet. Nem akartam lemaradni semmiről, ezért nyomban Maria után eredtem, ámde apám elém állt, megfogta a vállam, és azt mondta: – Fiam, nem nézhetjük. Mariának egyedüllétre van szüksége. Csalódottam néztem a lányt a távolból. Láttam sötét alakját térdelni az oldalán fekvő borjú előtt. Furcsamód úgy tűnt, az állat egyáltalán nem tart tőle. Kezével többször végigpásztázott a levegőben a borjú teste felett, s miután perceken keresztül teljesen mozdulatlan maradt, ajkai mozogni kezdtek. Fél óra múltán véget ért a rituálé. A rejtélyes Maria fejbólintással jelezte apámnak, hogy végzett, és lassan mindketten elindultunk feléje. Érdekes módon apám szinte egy pillantást sem vetett a borjúra; úgy látszott, szemernyi kétsége sincs a kezelés eredményessége felől. Maria visszasétált velünk az autóhoz, s visszavittük a hosszú poros úton otthonába. Apám a tornácig kísérte, ahol beszélgetni kezdtek. Néhány perc múlva fizetett Mariának, aztán elindultunk hazafelé. – Apa, mit mondott neked Maria? – Maria tudja, miért beteg a borjú. Azt mondja, túlságosan csökönyös és engedetlen. Akkor szerezte a vágást az ágyékán, amikor a drótkerítésen át megpróbált kiszökni a legelőről, 155

és elillanni a többi tehén elől. Azt mondja, a fertőzéssel kellett fizetnie engedetlenségéért, de nagyon okos borjú ez, és megtanulta a leckét. Maria egyezséget kötött a férgekkel. Azt mondta nekik, sikeresen megtanították a borjút egy értékes leckére. Csakhogy ha a borjúban maradnak, az állat oda fog veszni, és végül ők is vele pusztulnak. Mindenkinek jobb lenne, ha most elmennének, és életben hagynák a borjút. – De mi lesz, ha mégsem teszik? – Keményebb intézkedésekkel fenyegette őket, ha nem hajlandók távozni. Azt mondja, a férgek meghallgatták, és most rettegnek. Elhagyják a borjú testét, és az állat rendbe fog jönni. – De honnan tudja Maria mindezeket? Apám megérezvén fájdalmas összezavarodottságomat, rám mosolygott: – Maria – felelte türelmesen – ismeri a dolgok értelmét. Késő este értünk haza, s miközben apám a ház körüli teendőket végezte a holdfényben, én megragadtam egy elemlámpát, és a gazdasági udvarba rohantam a borjúhoz. A saját szememmel akartam látni. A borjú talpon volt, napok óta először, és a vályúból falatozott. Nem látszottak férgek tátongó sebében, mely – csak képzelődtem volna? – valahogy kisebbnek tűnt. Néhány nap múlva a seb teljesen behegedt, és a borjú felépült. Maria vajon gyógyított vagy átkozott? Miként korábban már kitértünk rá, válaszunk attól függ, melyik oldalon állunk – a borjú vagy a férgek oldalán. E kérdésfelvetés elejét veheti annak, hogy megpróbáljuk kategorizálni az imát – azt állítani például, hogy a szeretetteljes és együtt érző ima pozitív, a negatív ima pedig mindig rosszindulatból fakad. Az imákat és átkokat szemlátomást nem lehet felcímkézett dobozokba válogatni. Abban az időben persze még nem tudtam, de a „férgek távozásra bírása” univerzális jelenség. Fontos jelentőséggel bír kutatásaink szempontjából, mert rávilágít, hogy a gyógyítás és átok, a pozitív és negatív ima közötti különbségek rendkívül elmosódottak. A következő történet, melyről Angelos Tanagras görög orvos számolt be 1967-ben, aligha lepte volna meg Mariát. Tanagras nem csupán orvos volt, de a görög haditengerészet kitüntetett admirálisa, valamint a görög történelem és mitológia tudósa. Élénken érdeklődött a terület iránt, melyet ő „az élő és élettelen anyagra gyakorolt emberi hatás” területének nevezett.

156

Példaképpen beszámolt a következő történetről, melyben Monseieur A. Laforest, egy, a kolumbiai esőerdőkbe vetődött francia irodalmár személyes élményeit beszéli el. Laforest azzal kezdi beszámolóját, elismeri, története meseszerűen hangzik, ám állítja, hogy „valódi csodának voltam szemtanúja. ...Nem kitalált történet ez, nem is ámítás. Biztosíthatok mindenkit azon tények abszolút igaz voltáról, melyekről szólni készülök, olyan formában, amiképpen megtapasztaltam őket. ...” Laforest vadgalambokra vadászni indult a dzsungelbe, és útközben találkozott Simiti templomának sekrestyésével. A sekrestyés felajánlotta, hogy elvezeti egy helyre, ahol rengeteg a vadgalamb, mivel úgyis útjába esik. Amikor Laforest érdeklődött a sekrestyés úti céljáról, a férfi azt felelte: „– Joselitóhoz megyek, hogy megszabadítsam halait a kukacoktól. Afféle ördögűzés. Eljárok ide-oda a vidéken, hogy kiűzzem a halakból a kukacokat. Egyedül én értek ehhez az egész országban. Laforest nem értvén, hogy miről van szó, csak nagyokat hallgatott, ám végül a sekrestyéssel tartott, hogy megnézze, miről is szól a dolog. Hamarosan megérkeztek Joselito fabódéjához, és Joselito elpanaszolta a sekrestyésnek, hogy fehér férgek lepték el sózott-haláru boltját. Vagy száz vasdrótra felfüggesztett halat mutatott nekik; hemzsegtek bennük a kukacok. A sekrestyés szemügyre vette őket, látta, hogy tele vannak kukaccal, és megrázta a fejét. – Ezek bizony csak ördögűzéssel fognak eltakarodni innen – jelentette ki. Hátralépett egyet, és halkan ismételgetni kezdte: – Le conjuro animal inmundo... Salga!... Salga!... Salga!... Creo!... Creo!... Creo!... Alig fejezte be mondókáját, máris hullani kezdek a kukacok a halakból, mint a vasreszelék. Aztán, mintha a halkukac űzés világ legtermészetesebb dolga lenne, Joselito megköszönte a szíves segítséget a sekrestyésnek. Odamentem a halakhoz, hogy megvizsgáljam őket. Egyetlen kukac sem maradt bennük. A sekrestyésnek mindössze néhány szót kellett szólnia, hogy leválassza őket a húsról, melybe beleágyazódtak. Habár az eszemmel nem tudtam felfogni, a csoda a saját szemeim előtt ment végbe. Boszorkányság?... szemfényvesztés? Egyre megy!”

157

Laforest elképedve tért vissza Simitibe, és nagy sietve elment a paphoz, hogy beszámoljon neki a történtekről. „A jóember megrázta a fejét: – Nem boszorkányság ez – mondta –, csak egyszerű ördögűzés... mély hittel kísérve. Sekrestyésem a legegyszerűbb és legodaadóbb lélek az egyházközség valamennyi szolgája közül. Mondókájának semmi értelme nincs... Legyen olyan, mint a sekrestyésem, és ugyanolyan erővel fog bírni maga is. A sekrestyés csodatévő ereje senkit nem lepett meg a környéken. – Olykor legyek rakják le petéiket a ló sebében, így végzetessé teszik a sérülést – folytatta a pap. Sekrestyésem azonban több kilométer távolságból is meg tudja gyógyítani az állatokat, ha megmondják neki, hogy az állat testének mely részén található a seb.”xxi A férgek növényeket is eláraszthatnak, és úgy tűnik, ugyanazokkal a módszerekkel el lehet őket távolítani, melyek az állatoknál is hatékonynak bizonyulnak. Tanagras beszámol egy esetről, amikor egy kaukázusi papot elhívtak egy orosz gazdához, akinek a napraforgóföldjét elárasztották a kukacok, és óriási károkat okoztak a termésben. A pap nagy buzgalommal recitálni kezdte a Szent Bazil és a Görög Ortodox Egyház más szentjei által épp ilyen alkalmakra szerkesztett imákat. A férgek hullani kezdtek a növényekről, és mint valami kisebbfajta áradat, az ellenkező irányba menekültek. A rovarokkal szemben szintén alkalmazhatók ugyanezek a módszerek. Tanagras elmeséli, hogy 1920-ban, Kisázsia görög megszállása alatt egy görög professzor elutazott Eskisehir falujába, hogy megvizsgálja a helyi régiségeket. Egy üresen álló házat rendeltek ki szálláshelyül a számára, csakhogy a ház ajtajában, úgy egy méter magasságban méhraj fészkelt. Mindent megpróbáltak, hogy elűzzék őket, mindhiába. A szolgálólányt igen aggasztotta a méhek közelsége, ezért javasolta, hogy hívjanak el egy helyi hodzsát, vagyis török papot, aki ismeri az ördögűzés minden csínját-bínját, ennél fogva meg tudja oldani a problémát. „A hodzsa eljött aznap este, és ott töltött egy kis időt, hogy imádkozzon. A méheket soha többé nem látta senki, és döglött méheknek sem lehetett nyomát lelni, ami márpedig megtörtént volna, ha kifüstöléssel, vagy mérgezéssel próbálkoznak. Előfordul azonban, hogy a méhek kerekednek felül, miként történt Brazília leghíresebb pszi-sebészének esetében. Amint egyre nőtt a férfi gyógyító képességének híre, úgy növekedett egója is. Rettentő arrogáns és pökhendi lett, habár e vonásokat a valódi gyógyítók összeegyeztethetetlennek tartják hivatásukkal. Hírnevének – és önhittségének – csúcsán 158

folyóra szállt csónakázni egy barátjával, amikor megtámadta egy mérges darázsraj. Különös módon a méhek csak a gyógyítóra fenték a fullánkjukat, a másik férfit teljesen érintetlenül hagyták. – Csak engem akarnak! – óbégatott a gyógyító, amikor mindhiába próbálta elűzni a mérges darazsakat. – Megbüntetnek büszkeségem miatt! Nem voltam igaz gyógyító! A férfi beleugrott a folyóba, hogy elmeneküljön a darazsak elől, de ez sem segített. Miközben társa elborzadtan és tehetetlenül figyelte, a darazsak halálra csipkedték.

„SZELÍD” ÁTKOK

Kedvelem az olyan történeteket, mint például Maria, a népi gyógyító esete, mivel az átoknak egy olyan szelídebb formájával ismertetnek meg bennünket, amilyenről rendszerint semmilyen ismeretünk nincs. Maria alkut kötött a gyötrelmeket okozó organizmusokkal, és az élni és élnihagyni politika kedvéért hátat fordított a felesleges erőszaknak. Az átkokat nem szükséges teljes dühvel kiereszteni ahhoz, hogy hatékonyak legyenek. Az agressziót és erőszakot nyugodtan félretehetjük, amíg a szelídebb intézkedések kudarcot nem vallanak. Ismerek olyan embereket, akik olyannyira ellenzik az erőszakot, hogy nem hajlandók rákos sejtjeik vagy más betegségük haláláért imádkozni vagy vizualizálni azt. Inkább a Mariáéhoz hasonló stratégiát választanak – egyezséget igyekeznek kötni, egyetértésre akarnak jutni velük, olyan megállapodást szeretnének, mely mindkét fél javát szolgálja. Egy volt páciensem elhatározta, hogy nem fog kárt tenni rákos sejtjeiben, inkább megpróbálja a halálba szeretni őket. Léteznek e megközelítés hatékonyságát alátámasztó bizonyítékok. Miként az előző fejezetben láthattuk, Leonard Laskow, az orvos, akinek rákos sejtnövekedés-gátló pszichikai képességét kísérletekkel igazolták, úgy találta, hogy leghatékonyabb technikája nem a sejtek elpusztítása, hanem az, hogy gondolatban a normális és természetes harmónia állapotába való visszatérésükre fókuszál. Mindez azt sugallja, hogy a gyógyítást kérő imáknak nem feltétlenül kell pusztító szándékot hordozniuk ahhoz, hogy hatékonyak legyenek, hanem a kérdéses személy temperamentumához lehet igazítani őket.

159

Sok rákban szenvedő ember azonban nem óhajt ilyen udvarias lenni; bármilyen eszközt hajlandók bevetni, ami javulással kecsegtet – műtétet, kemoterápiát, sugárkezelést, s nemegyszer a gyógyulás érdekében alkalmazott átkot. Melyik megközelítés a jobb, az agresszív vagy az együtt érző? A gyógyulás néha pusztítást kíván, mint például, amikor a sebész a testből kimetszve megsemmisíti a rákos szövetet, vagy amikor egy fertőző betegség megszűnéséért imádkozunk, ami a problémát okozó mikroorganizmusok millióinak vesztét kívánja. Az ilyen esetekben nem mondjuk, hogy a műtét vagy az ima negatív. A lényeg, hogy többféle módszer is működhet. Nem szabad rögtön betennünk az ajtót az előtt, ami negatív imának tűnik. Egyszer még szükségünk lehet rá.

160

A NEGATÍV IMA MINT RAJTAÜTÉS

Healing Words (Gyógyító szavak) című könyvem publikálása után, mint már említettem, tudatosult bennem, hogy imával kapcsolatos nézeteimet néhányan istenkáromlónak találják, és az ima révén próbálnak saját gondolkodásmódjuk ösvényére téríteni. Negatívnak tekintettem ezeket az imákat, mivel saját szempontomból nézve manipulálni és kontrollálni igyekeztek. Az imák olykor még becstelenséget és gyűlöletet is közvetítettek felém. Teljesen megdöbbentettek ezek az események, hiszen az imát általában a szeretet és az együttérzés képzeteivel kapcsoltam össze, és inkább ahhoz voltam szokva, hogy az emberek értem imádkoznak, nem pedig ellenem. Egyszóval úgy éreztem, rajtam ütöttek, és egyre világosabbá vált előttem, hogy a rajtaütés hasznos koncepció, ha az ima sötét oldalát próbáljuk megérteni.

RAJTAÜTÉS: UNIVERZÁLIS TAKTIKA

Másokon rajtaütni: a természeti rend része. A legegyszerűbbtől a legbonyolultabbig minden entitás rendelkezik a rajtaütést segítő képességekkel. Még az atomok is élnek vele. Ha egy kóbor elektron túl közel merészkedik hozzá, az atom hirtelen foglyul ejti, és saját mezejébe kényszeríti. A bolygók hasonlóképpen ejtenek foglyul szilárd anyagtesteket, és holdat alkotnak belőlük – rabszolgasorba kényszerítés égi szinten. A kozmikus rajtaütés legnagyobb méretű formája talán a fekete lyuk, vagyis az anyag rettentően sűrű formája, melynek gravitációs vonzereje olyan nagy, hogy ha bármilyen anyagforma túl közel kerül hozzá, azonnal elnyeli, s a leghalványabb remény sincs a menekvésre. A rajtaütés az élő organizmusok világában a legnyilvánvalóbb. Talán a vírusok a rajtaütés legnagyobb mesterei, hiszen saját erejükből képtelenek életben maradni és szaporodni. A vírus számára a szabály: rajtaütés vagy halál. A lopódzás mestereivé váltak, megtanulták, hogyan kell más organizmusok sejtjeibe hatolni, és eltulajdonítani a saját szaporodásukhoz szükséges összetevőket. 161

Bizonyos növények szintén nagymesterei a rajtaütésnek. A húsevő növények lesben állnak, s foglyul ejtik a gyanútlan rovarokat, melyek mit sem sejtve belesétálnak csapdájukba. Bizonyos növények tövisei és tüskéi beengedik a rovarokat a virágzó részükbe, de a kiutat már elzárják előlük. A rajtaütés-taktikák rengeteg féle-fajta hal, madár és állat viselkedésének képezik szerves részét csíkjaik, foltjaik álcázó mintázatuk révén. Az orvoslás története azon igyekezetünket tükrözi, hogy megpróbáljuk elkerülni a vírusok, baktériumok, gombák és más fertőző közvetítő organizmusok rajtaütését. Rajtaütésüktől való félelmünk beépült az orvoslás nyelvezetébe, mely nyomasztóan hadi jellegű: éberen kell őrködnünk, nehogy támadás áldozatai legyünk, és folyamatosan azon kell ügyködnünk, hogy hatékony fegyvereket fejlesszünk ki, melyekkel visszalőhetünk – ott vannak például az antibiotikumok, melyek felkutatják és elpusztítják a behatolót. Hogyan vált rajtaütővé az ember? Talán a csimpánzok, legközelebbi rokonaink indítottak el bennünket ezen az úton. The Lucifer Principle (A Lucifer-alapelv) című munkájában Howard Bloom hipotézisként elfogadja, hogy egy kvantumugrás következett be a ragadozó életmódban, amikor majomszerű őseink megtanultak felülemelkedni a közvetlen közelségből történő összecsapásokon. Évmilliókkal ezelőtt egy adott pillanatban valamelyikük eldobott egy követ vagy egy husángot, mely eltalálta célpontját, és több táplálékhoz juttatta a csoportot. A sikerélmény oda vezetett, hogy a dobás aktusát ismételni kezdték, és végül finomabbá tették azzal, hogy a rejtőzéssel és a távoli célpont elejtésével kombinálták: kidolgozták a rajtaütés taktikáját. A rajtaütés képessége már régóta az emberiség sajátja. Leshelyeket fedeztek fel több kontinensen, ahol a primitív népek bölény- és más vadállatcsordákat leptek meg, s meredek sziklafalakra vagy ingoványokba terelték őket, így képesek voltak tömegesen elejteni az állatokat. A rajtaütés alkalmazása feltehetőleg fokról fokra fejlődött ki. Legkorábbi formája kis hatótávolságú lehetett – az állatot vagy ellenséget közelről lepték meg, és kezüket, öklüket, követ vagy husángot használva végeztek velük. Aztán amikor feltalálták az íjat és nyilat, jelentős előrelépés következett be a rajtaütésben. A húros fegyverek lehetővé tették, hogy az ember nagyobb távolságokból üssön rajta az állatokon, hiszen e fegyverek révén maximalizálni tudták a meglepetés elemét, illetve a rajtaütő biztonságosabb menekülését, ha a nyíl netán 162

célját téveszti, s az állat vagy ellenség bosszúszomjával ellene fordul. A hosszú íj lehetővé tette, hogy az ember több száz méterről végezze a rajtaütést. A puskapor, a kézi lőfegyverek és az ágyú kifejlesztése még tovább növelte a hatótávolságot. A modern hadviselés, ahol az ellenséget úgy pusztítjuk el, hogy soha nem is látjuk, lényegében a távolható rajtaütés gyakorlata. Talán a fekete mágusok, akik már úgyszólván ötezer éve gyakorolják művészetüket, a rajtaütés legnagyobb mesterei. A távolható rajtaütésnek egy olyan formáját gyakorolják, mely a modern haditechnológiát is megszégyeníti – rontásokat, átkokat, varázsigéket küldenek a távolba anélkül, hogy bármilyen fizikai tárgy beavatkozására szükségük lenne. A negatív ima rendszerint rajtaütés formáját ölti. A mások ellen imádkozók valójában spirituális orvlövészek, akik kiválasztják áldozatukat, tüzelnek, majd belemosódnak a háttérbe. Az imán keresztül történő rajtaütés egy iskolapéldája történt meg a Spindrift Inc., egy, az ima hatásainak kutatására szakosodott intézet kutatóival. Néhány hívő úgy gondolta, hogy az intézet kutatói törekvéseikkel lényegében Isten akarják „tesztelni,” ezért eretneknek és istenkáromlónak tekintették munkájukat. A kutatások egy bizonyos fázisában az imával kapcsolatos kutatások ellenzői ahelyett, hogy nyíltan szembehelyezkedtek volna a Spindrift kutatóival, ima-rajtaütést szerveztek: létrehoztak egy csoportot, melynek az volt a célja, hogy titokban imádkozzanak a kísérletek kudarcáért. A spirituális szabotőrök nem jártak sikerrel, a Spindrift kísérletei így is, úgy is működtek. .

RAJTAÜTÉS-TÚLÉLÉSI STRATÉGIÁK

A negatív ima bevetéséhez nincs szükség fegyverviselési engedélyre. A negatív imákat bármikor bárki használhatja, senki nem kér tőlünk erkölcsi bizonyítványt. A negatív ima sötét szándékot hordoz; s a Molotov-koktéllal vagy pisztollyal ellentétben láthatatlan, és nehéz észrevenni. Tökéletes gerilla fegyver. Mindennek ellenére nem kell tehetetlenül állnunk a negatív imák és rosszindulatú imádkozók rajtaütéseivel szemben. Minden jó harcos tudja, hogy a legjobb óvintézkedés 163

egyszerűen elkerülni a leshelyeket. Ehhez persze kifinomult intuícióra és veszélyérzetre van szükség. A túlélésért folytatott küzdelem is maga után vonja a védekezés módszereit – a golyóálló mellény spirituális megfelelőit –, és olyan képességeket követel, melyek lehetővé teszik, hogy azonnal és hatékonyan reagáljunk, ha rajtaütés ér bennünket. Erről a témáról hamarosan bővebben szólunk majd.

164

ESŐEMBER: KIRÍVÓNAK LENNI VESZÉLYES

A természetes kiválasztódás egyszerű dolog. Mindössze három dolgot feltételez. Az első, hogy az

egyedek örökletes

tulajdonságai eltérőek legyenek. Eltérőek. A második, hogy e tulajdonságok közül néhány kimagaslóbb legyen a többinél, hogy biztosítva legyen a sikeres átörökítés. Kimagaslóbbak. A harmadik, hogy az ilyen sikeres tulajdonságok szélesebb körben elterjedjenek a populáción belül. Elterjednek. Ennyi az egész. Különbözőnek lenni, szaporodni, és engedni, hogy a legerősebb maradjon fenn. Ám a dolognak természetesen léteznek összetettebb oldalai is. –Lyall Watson, Dark Nature

A negatív imák és átkok becses célt szolgálnak: segítenek az organizmusnak életben maradni. Hogy megértsük, mindez hogyan történik, vegyük kicsit közelebbről szemügyre azt a minőséget, melyet annyira csodálunk: a szerencsét. Richard S. Broughton az Észak-Carolina állambeli Durhamban székelő Rhine Kutatási Központ kutatási igazgatója. Rejtélyesen hasonlít William Jameshez, az amerikai pszichológia megalapítójához abban a tekintetben, hogy ő is élénk érdeklődést mutat a parapszichológia iránt. Parapsychology: The Controversial Science (Parapszichológia, az ellentmondásos tudomány) című, mély belső meglátásokat hordozó könyvében Broughton kifejti, nem osztja azok véleményét, akik szerint a telepátiához és tisztánlátáshoz hasonló távolható mentális képességek csupán néhány ritka lélek birtokolta egzotikus adottságok.xxii Broughton azt mondja, ezekben a „pszi-képességekben” sok ember osztozik, és hogy az emberi lény 165

természeténél fogva „pszi-hatékony,” legalábbis valamelyest. Ezek az adottságok egyénről egyénre nagymértékben különböznek, egyeseknek több jutott belőle, másokból szinte teljesen hiányzik, mint ahogyan a kocogók milliói közül is csak néhány akad, aki négy percen belül futja le a mérföldet. A parapszichológiai kutatóknak természetesen nagy örömére szolgál, ha pszi szupersztárokat fedeznek fel, és kísérletezhetnek velük laboratóriumaikban, amiként minden NB 1-es edző álma egy Michael Jordant felfedezni saját csapata számára. Az ilyen magas szintű tehetség azonban ritka, legyen szó akár sportról, akár parapszichológiáról. Broughton megrögzött sci-fi rajongó. Könyvében utalást tesz Larry Niven 1970-es scifi klasszikusára, a Gyűrűvilág-ra, melyben egy földön kívüli, aki egy rendkívül kockázatos űrfelfedező útra szervez csapatot, egy fiatal nő, Teela Brown után kutat. Teelát nem űrrepülésben való jártassága teszi értékessé az expedíció számára – egyáltalán nem rendelkezik ilyen tapasztalattal – hanem szerencsés adottsága, melyet, mint a földön kívüli faj felfedezte, csak az emberek birtokolnak. Teela Brown hat folyton nyerő szerencsejátékos generáció produktuma. A szerencse a vérében van. Ha magukkal viszik az űrhajón, segíthet biztosítani a vállalkozás sikerét, mintha amulettet vagy talizmánt tartanának a közelükben.xxiii A regényben a szerencsét magától értetődő, természetes dolognak veszik. A legtöbb emberi

képességhez

hasonlóan

az

utódnemzéssel

genetikusan

elő

lehet

segíteni

megsokszorozódását. Azok az emberek, akik birtokában vannak, azt veszik észre, hogy a dolgok mindig számukra kedvező fordulatot vesznek, s úgy tűnhet, a szerencsés emberek képesek befolyásolni a természeti világ folyását. A Gyűrűvilág földön kívüli lényeivel ellentétben sokan tagadják a szerencse létezését, mert erősen befolyásolja őket a tudományos szemléletmód. Minden szerencsés egybeesést a véletlen vagy a szelektív memória működésének számlájára utalnak, mely elfeledteti velünk a szerencsétlen eseményeket, s csak a szerencsés vagy pozitív történéseket hagyja meg emlékezetünkben. Broughton és más kortárs parapszichológia kutatók azonban kényszerítő erejű bizonyítékokat mutattak fel, melyek azt sugallják, hogy a Gyűrűvilág földön kívülijeinek igaza lehet, ám a téma túl nagy ahhoz, hogy e könyv keretei között sorra vegyük őket. Kísérletek sora világított rá, hogy bizonyos emberek képesek befolyásolni az események valószínűségét, akár szerencsének, pszi-hatékonyságnak, célzatosságnak, vagy bármi másnak is akarjuk ezt az adottságot nevezni. Amikor Broughton még a Parapszichológiai Szövetség elnöke volt, egyszer beszédet kellett tartania az emberi parapszichológiai képességekről. Beszédének címéül a következő 166

elmés gondolatot választotta: „Ha meg akarod tudni, hogyan működik, előbb találd ki, hogy mire való.” Fejtegetésében a természetes kiválasztódás logikáját követte. Bármilyen szerencsével vagy pszi-hatékonysággal bíró organizmus nagy előnnyel rendelkezik a természetben való túlélés versenyében, melyben a győztes gyakran mindent visz, a vesztes pedig nyom nélkül elenyészik. Broughton tézise egyszerű: „A pszi-képességek célja a fennmaradás.”

SZERENCSE, PSZI ÉS FENNMARADÁS

Ha a pszi képességek azért fejlődtek ki, hogy segítsenek a túlélésben, vajon hogyan festenének mostanra?

Valószínűleg

nem

lennének

hivalkodóak,

inkább

szokványosak,

talán

észrevehetetlenek. Különösebb átgondolás nélkül használnánk őket, miként szemünket vagy lábunkat használjuk. Feltehetőleg „sokkal inkább úgy festenének, mint az a képesség, melyet intuíciónak nevezünk, valamint... szerencsének – éppen annyi, ami a feladat elvégzéséhez szükséges, és semmi több. ... Az intuíció nem pusztán alkalmanként megnyilatkozó kreatív felvillanásokra korlátozódna, hanem magában foglalná az információszerzés aktusát is, hogy a sok apró döntés tömegét afelé terelje, hogy végül jó időben jó helyen legyünk, vagy elkerüljük, hogy rossz időben rossz helyen tartózkodjunk” – ami tulajdonképpen a természetes kiválasztódás lényege. „A szerencse nem pusztán azt jelentené, hogy nyerünk a lottón vagy a szerencsejátékokban. A szerencse... általános érvényű sikertényező lenne – az ember többet kapna, mint csupán az élet által rá osztott adagot.” Egyszóval „a siker pszi-összetevője lényegében azt jelentené, hogy az ember képes a lehetőségeket saját előnyére kihasználni” – írja Broughton. Egy alig észrevehető aprócska előny vagy fölény az életben maradásért folytatott küzdelemben – ez az a tényező, mely felemeli vagy megtöri a fajt az evolúció hosszú küzdelmében. Ha megvizsgáljuk a bizonyítékokat, felfedezhetjük, hogy a lehetőségekben bekövetkező leheletnyi elmozdulás éppen az a hatás, melyet a kifinomult elektronikus készülékekkel végzett gondos parapszichológiai kísérletek igazoltak.

167

A pszi kutatások kritizálóinak túlnyomó többsége nem értékeli túl sokra ezt a részletet. Hajlamosak elutasítani a parapszichológiai kísérleteket, mert azok nem produkálnak kolosszális, nagyarányú eredményeket. Az apró effektusok a természetes kiválasztódás folyamatában mégis hatékonyabbak lehetnek a fennmaradás szempontjából, mint a nagy erejű hatások. Meglehet, a varázslat a minimum tartományban rejlik.

A FELTŰNŐSÉG VESZÉLYE

A kisarányú szerencse láthatatlan, míg a nagyarányú nem az – a láthatatlanság márpedig értékes tulajdonság a természetes kiválasztódás folyamatában, ahol a félrevezetésnek súlya van. „A leghatékonyabb pszi talán az észrevehetetlen pszi, mivel ha túl nyilvánvalóvá válik, az ember könnyen bajba juthat. Ki kételkedne efelől?” – írja Broughton. Csupán néhány évszázad telt el a boszorkányégetések óta. A pszi képességek kérkedő mutogatása jelentős mértékben korlátozhatja az ember esélyeit az átörökítés sikerességének tekintetében. Broughton még hozzáteszi: „Az is lehet, hogy a pszi szándékosan rejtett képességként fejlődött ki, mivel akkor működik a leghatékonyabban, ha az individuum, melyet szolgál, nem akadályozza és nem veszi észre azt.” Az Esőember című mozifilmben a Dustin Hoffman alakította karakter valójában géniusz, aki szellemileg visszamaradottnak tűnik. Bámulatos memóriáját és matematikai kalkulációs képességeit senki sem gyanítja, kivéve testvérét, a Tom Cruise alakította karaktert. Együtt meghódítják Las Vegas kaszinóit. Hoffman felfedezetlen tehetségét munkába állítják saját érdekükben, s hihetetlenül sikeresek a játékasztaloknál. Ámde kapzsivá válnak, és túl messzire mennek. Hoffman képességei lelepleződnek, és menekülniük kell. Ha e rendkívüli képességeket csupán kisebb mértékben hagyták volna megnyilvánulni, az emberek talán tolerálták volna sikereiket. Az evolúció folyamán talán hasonlóképpen viszonyultunk a túl nagy szerencséhez. Nem szeretjük azokat, akik túlzottan szerencsések; jó szerencséjüket a többiek igazságtalannak találják. Bizonyos emberek „túl nagy tudással rendelkezhetnek saját előnyükre.” Ha ez a helyzet, gyakran helyreutasítjuk őket. 168

A TERMÉSZET VALÓJÁBAN ERKÖLCSI HULLA?

A természettel kapcsolatos, széles körben elterjedt érzelgősség ellenére biológiai világunk véres küzdőtér. Geroge Williams, akit Lyall Watson „az evolúciós biológia keresztapjának” nevez, Adaptation and Natural Selection (Adaptáció és természetes kiválasztódás) című művében a következőket írja: „a természetes kiválasztódás valóban olyan borzasztó, mint amilyennek látszik. ...” Watson rávilágít a lényegre:

Az állatok udvarlását, melyet egykor egyszerűen fennkölt táncoknak és színes magamutogatásnak tekintettünk, most fondorlat szőtte hálónak látjuk, tele megtévesztéssel, kényszerrel, cserbenhagyással, erőszakkal, és időnként halálos durvasággal. ... Még a trópusi halaknak otthont adó halastavakról is más kép tárult fel előttünk, holott azelőtt népszerű menedéke volt azoknak, akik enyhíteni kívánták az emberi stressz nyomását: a jelenet immár az örökös szexuális zaklatás példázata. A madarak éneke, „a pazar szólamok rögtönzött művészete” most pőrén áll előttünk: a hím gyanakvásán és a nőstény önnön hűségét bizonygató állításain alapuló folytonos családi perpatvar töredékeit látjuk benne. ... A vadrécék között a súlyos szexuális támadások olyannyira normális részét képezik a szaporodást célzó viselkedésnek, hogy a védtelen nőstényt a hímek csapata olyan kitartó erőszaknak vetheti alá, ami végül a nőstény réce vízbe fúlását eredményezi. A nemi erőszak sok rovar, béka, teknősbéka

fajtánál

bevett

viselkedésminta,

s

bizonyos

parazitáknál

homoszexuális jellegű is lehet. A kannibalizmus szintén megtalálható szinte minden állatfajnál, mely nem szigorúan vegetáriánus étrendet követ. ... A rivális hímek közötti harcoknak rituálisnak és túlnyomórészt kockázatmentesnek kellene lennie, ám az a szomorú igazság, hogy az összecsapások sokszor halálos kimenetelűek lehetnek. Minden idényben tízből egy szarvasbika ilyenfajta sérülésekben vérzik el. ... A kellemetlen dolgok e balvégzetű katalógusából levonandó végkövetkeztetések nyilvánvalók: a természet erkölcsi hulla, és 169

kegyetlenségre van kárhoztatva. Ennél is rosszabb, hogy az új kutatások fényében úgy tűnik, a természet szemmel láthatóan és durván immorális. George Williams a következőket mondja erről: „a természetes kiválasztódást... bizony egy, a rövidlátó önzést maximalizáló folyamatnak kell tekintenünk. El kell ismernem, hogy a morális részvétlenség kifejezése találóan jellemzi a fizikai univerzumot. Hanem a biológiai világra erősebb kifejezés illik.” Az egyetlen idevágó meghatározás, úgy tűnik, az ördögi.

KIÚT

A természetben megtalálható undokság hangsúlyozásával nem célom démonizálni azt. Mindössze rá szeretnék mutatni, hogy a versengés a biológiai világban igen elterjedt, intenzív és gyakran halálos – és hogy a természetes kiválasztódás folyamatában az az élőlény kerül kedvezőbb helyzetbe, mely előnyre tesz szert az életben maradás dolgában. Az ártó imák, átkok és rontások is ilyen előnyhöz juttathatják az embert. Az evolúció szempontjából van értelmük, hiszen segítenek egy organizmusnak túlélni és génjeit átörökíteni. Csakhogy, mint láthattuk, ahhoz, hogy hatásaik tartósak és hatékonyak legyenek,

e

képességeknek a szerencséhez hasonlóan nagyrészt a háttérben kell operálniuk, mivel így az individuum anélkül vetheti be képességeit, hogy észrevennék, s az észrevétlenség oltalmazza a negatív imát, átkot, rontást alkalmazó személyt. Mindez azt sugallja, hogy természetes hajlamunk van a negatív imára. Akár tetszik, akár nem, rendelkezünk ezzel az adottsággal – génjeinkbe épült biológiai örökségünk ez azoktól, akik előttünk jártak, és hagyatékunk azoknak, akik utánunk jönnek. Feltehetőleg az ember az egyedüli faj, mely képes tudatára ébredni, hogy gondolatai révén árthat másoknak. Mit felelhetnénk erre? Úgy érzem, kétszer meg kellene gondolnunk, mielőtt megtagadnánk e képességünket. Nincs értelme lemondani egy olyan adottságról, mint például a látás vagy a hallás, mely segített fajunk fennmaradásában. Ki tudja, a jövőben talán még szükségünk lehet rá. 170

Fontos felismerés, hogy e képességet érintő tudatosságunk választási lehetőséget von maga után. Ha van bátorságunk szembenézni sötét oldalunkkal, eldönthetjük, vajon akarunk-e ártani másoknak gondolatainkon keresztül.

171

NEGYEDIK RÉSZ

A TUDOMÁNYOS BIZONYÍTÉKOK

Értetlenül állok a tények előtt. – Alfred Russel Wallace (1823-1913) az evolúciós elmélet társ-felfedezője, utalván a távolható mentális jelenségekre.

172

TUDOMÁNYOS BIZONYÍTÉKOK

A tudósok személyes felelőssége, hogy soha ne hallgassanak el semmilyen tudományos ismeretet, bármilyen visszásan is hangzik az adott ismeret, bármilyen kellemetlenül is érinti a hatalom birtokosait. Nem vagyunk elég bölcsek ahhoz, hogy meg tudjuk állapítani, melyik ismeretanyag elfogadható, és melyik nem... –Carl Sagan

Törvénybe ütköző és nem etikus olyan, embereket érintő kísérleteket folytatni, melyek célja ártani. Ennél fogva a negatív szándékok hatásait vizsgáló tanulmányok alanyai nem emberi lények, hanem mikroorganizmusok, magvak és növények, állatok, emberi szövetek voltak. Csupán egy olyan hivatalos kísérletről van tudomásom, melyben egy emberi lény szándékoltan és nyíltan egy embertársa elpusztításával próbálkozott. Az esetről Joan Halifax számolt be „Hex Death” (Rontás általi halál) című klasszikus tanulmányában. Egy professzor parapszichológiával és okkultizmussal kapcsolatos kurzust tartott az egyetemen, és volt egy hallgató a diákjai között, aki az állította, hogy rendelkezik a halálos rontás képességével. Szemináriumi dolgozatában e tehetségét óhajtotta demonstrálni. A professzor beleegyezett. – Azt persze azt nem engedhettük, hogy csak úgy megpróbáljon megölni valakit – az nem lett volna igazságos vagy rendes dolog – mondta a professzor. – Ezért megegyeztünk abban, hogy engem próbál halálosan megrontani. A professzor egy lezárt borítékot hagyott a kvesztor irodájában, melyre a következőket írta: „Nyissa fel ezt a borítékot halálom esetén, ha az az elkövetkező egy éven belül történne meg.” A borítékba rejtett rövid levélkében a professzor utasította a kvesztort, hogy ha a

173

professzor meghal, a diák kapjon ötöst. Ha viszont a professzor életben marad, a diák megbukik. A diák elhasalt. – Szerintem sokan vállalkoznának rá, hogy olyan emberek célpontjai legyenek, akik azt állítják, képesek rontás által előidézni egy másik ember halálát, magamat is beleértve. ...xxiv Nem értek egyet a professzor derűlátó jóslatával. Úgy gondolom, a kutatók mély pszichológiai ellenállást tanúsítanak a mentális befolyások emberekre gyakorolt hatásainak tanulmányozásával szemben. William G. Braud pszichológus és kutató, a Palo Alto Transzperszonális Pszichológiai Intézet professzora és kutatási vezetője is egyetért ezzel, és bizonyos okokat feltételez ezen ellenvetések mögött meghúzódni:

A lehetséges „gonosz” mentális befolyásoktól való félelem lehet a felelős a távolható mentális befolyások emberre gyakorolt hatásainak tanulmányozása terén mutatkozó hiányra, még a gyógyítás kontextusában is. ... A távolható mentális befolyások terén elért sikerek tudatos vagy tudattalan gondolatokat vagy érzéseket válthatnak ki az efféle erőkkel való lehetséges visszaéléseket illetően.xxv

ETIKAI MEGFONTOLÁSOK

Mielőtt rátérnénk a kísérletek tárgyalására, szeretnék néhány szót ejteni az etikai megfontolásokról. Néhányan úgy gondolják, hogy nem etikus és immorális dolog bármilyen élőlénynek

ártani,

legyen

az

emberi

vagy

nem

emberi

élőlény,

beleértve

a

mikroorganizmusokat is. Nem világos, hogyan lehet bárki is teljes egészében hű ehhez a meggyőződéshez. E nézőpont pártolói a szappan és a víz bőrbaktériumokra gyakorolt pusztító hatásai miatt feltehetőleg sohasem tisztálkodnak. Kenyeret sem süthetnek soha, mivel a sütés hője elpusztítja a kenyeret megkelesztő élesztősejteket. Mindennapi életünk folyamán mindannyian kompromisszumokra kényszerülünk, hiszen egy lépést sem tehetünk, fogat sem moshatunk, semmilyen ételt el nem fogyaszthatunk anélkül, hogy el ne pusztítanánk valamit.

174

Én személy szerint etikusnak tartom nem emberi organizmusok alkalmazását az ártó hatásokat tesztelő kísérletekben, ám olyan okból, melyre e vitás kérdés tárgyalásakor úgyszólván sohasem térnek ki. Úgy érzem, a beleegyezés és az együttérzés itt a kulcsfogalom. Vajon hogyan lehet nem emberi lények beleegyezését megszerezni? Ezt a kérdést a bennszülött népek évezredes tapasztalatai már megválaszolták. Az ausztráliai bennszülöttek például „előre rákérdeztek”: tiszteletteljes módon kérést intéztek egy bizonyos állathoz vagy növényhez, hogy az tegye magát elérhetővé áldozat gyanánt valamivel később a nap folyamán egy kijelölt színhelyen, hogy áldozata révén a bennszülöttek biztosíthassák fennmaradásukat. Az amerikai indiánok imádkoztak az állat szelleméhez, hogy az járuljon hozzá életének elvételéhez, és húsának ételként való felhasználásához, majd az állat leölése után köszönetet mondtak az áldozatért. Az élőlényekre gyakorolt ártó hatásokat tesztelő laboratóriumi kísérleteket is lehetséges volna fentiekhez hasonló módon szakrális, tiszteletteljes gyakorlatok gyanánt kivitelezni. A kísérletek megkezdése előtt kérni lehetne az élő organizmusok hozzájárulását. Mi, emberek is vállalkozunk önként arra, hogy kockázatos orvosi kísérletek alanyai legyünk; nem emberi lények is felkínálkozhatnak ilyesmire. Legendásak azokról a háziállatokról szóló történetek, melyek emberek megmentése érdekében kockára tették saját életüket. Hogyan szerezhetünk tudomást döntésükről? Úgy, hogy fejlesztjük válaszaikat felfogó érzékenységünket, amiként a bennszülött törzsek tették szinte rutinszerűen. Következésképpen az emberi alanyok tudományos kísérletekben való alkalmazását szabályozó intézményes felülvizsgálati testületek mellett minden kutatóintézetnek szüksége lehet egy, a nem emberi alanyok alkalmazását felülvizsgáló bizottságra is. A bizottság olyan egyénekből állna, akik különleges képességekkel rendelkeznek az egerek, patkányok, csimpánzok, macskák, kutyák, nyulak, baktériumok, gombák, magvak és növények feleleteinek érzékelését illetően. Alkalmas jelöltek lehetnének például az amerikai indiánok és más egyének, akik még nem zárták le kommunikációs csatornáikat a nem emberi világgal.

MIKROORGANIZMUSOKKAL FOLYTATOTT KÍSÉRLETEK

175

Két nagy előnye van annak, ha a távolható negatív szándékokat vizsgáló kísérletekben emberek helyett mikroorganizmusokat alkalmaznak, azon kívül persze, hogy nem okoznak károkat emberi lényekben, ha a negatív szándékokat végül sikerrel közvetítik. A szkeptikusok, akik nem hisznek a távolható szándékok hatásaiban, azt mondják, hogy minden mért eredmény a kísérlet alanyának elvárásaiból ered – a hit és a gondolat erejéből. Ha azonban a baktériumok kívülről jövő szándékokra reagálnak – ha lassabban növekednek, mint a negatív szuggesztióban nem részesített kontrollcsoport baktériumai – nem utasíthatjuk el az eredményt arra hivatkozva, hogy az a negatív önszuggesztió terméke. A baktériumok feltehetőleg nem gondolkoznak pozitívan vagy negatívan. A másik nagy előny a kontrollcsoporttal áll összefüggésben. Ha a közbenjáró ima hatásait például egy bizonyos betegségben szenvedő emberek csoportjánál akarjuk mérni, nehéz tiszta kontrollcsoportot találni, melynek tagjai a kísérlet alatt valamilyen formában nem részesülnek az ima hatásaiban. Mindez abból ered, hogy a beteg emberek rendszerint imádkoznak magukért, vagy mások imádkoznak értük, ezzel „beszennyezik” a kontrollcsoport kísérleti tisztaságát, márpedig a kontrollcsoport tagjainak a pontos eredmények mérhetősége érdekében nem szabadna az elemzendő kezelésben részesülniük. A mikrobákat alkalmazó tanulmányokban a kívülálló forrásból eredő ima teljes egészében kiküszöbölhető, hiszen joggal lehetünk biztosak benne, hogy a kontrollcsoportban szereplő baktériumok, gombák vagy élesztősejtek nem imádkoznak magukért, és mikrobatársaik sem imádkoznak értük. Ha a kísérletben a negatív helyett a pozitív szándék hatásait tesztelnék, az előnyök ugyanazok maradnának: a mikroorganizmusok gondolatai nem befolyásolják a kísérlet eredményeit. Mindent összevéve a fentiek következményeképpen nagy pontossággal végezhetünk a távolható szándékokkal kapcsolatos kísérleteket mikrobák felhasználásával, anélkül, hogy szembekerülnénk az emberi kísérleti alanyokat alkalmazó tesztek során felmerülő problémákkal. Több kísérletet végeztek már a negatív távolható szándékok mikroorganizmusokra gyakorolt hatásaival kapcsolatban. Jean Barry, francia orvos-kutató egy ártalmas gombafajtával, a rhizoctonia solanival kísérletezett. Megkért tíz embert, hogy kizárólag gondolatbeli szándékaik révén próbálják akadályozni a gombák szaporodását, mintegy másfél méter távolságból. Az organizmus szaporodásának gátlása nem ütközött Barry elveibe, mivel a rhizoctonia solani romboló hatású gombafajta, és számos betegség okozója. A negatív szándékkal bombázott gombák mellett a kísérletben kontroll petri-csészékbe helyezett gombák is szerepeltek, melyeket semmilyen módon nem befolyásoltak. A gombák genetikai tisztaságát, a gombakultúra összetételét, a 176

relatív páratartalmat, a hőmérsékletet és a világítást illetően gondosan ellenőrizték a laboratóriumi körülményeket. A kontroll petri-csészéket és a befolyásolásnak alávetett csészéket egyformán kezelték, leszámítva persze, hogy az utóbbiak felé negatív szándékokat irányítottak. Egy olyan személy végezte el a különböző segédműveleteket, aki semmit nem tudott a kísérlet részleteiről. A gombákat befolyásolni igyekvők mentális stratégiáiról nem tesz említést a publikált beszámoló; az alanyok egyszerűen felvették helyzetüket másfél méterre a csészéktől, és a koncentrációhoz olyan módszert alkalmaztak, amit a legjobbnak láttak. Tizenöt percig végezték a koncentrációt, miközben a kontroll csészéket figyelmen kívül hagyták. A kísérlet minden alanyára öt kísérleti és öt kontroll csészét osztottak. A tíz alanyból három-hat fókuszált egyszerre egy „forduló” alatt, és kilenc fordulót tartottak. A gombakolóniákat úgy mérték le, hogy egy vékony papírlapon körberajzolták határaikat. Ezt a műveletet is olyan személy végezte, aki nem ismerte sem a kísérlet célját, sem a petri-csészék tartalmának azonosságát. A körvonalakat aztán kivágták, és változatlan hőmérséklet és páratartalom mellett mérték le őket. Amikor a 195 kísérleti edényben elhelyezett gombakultúrákat összevetették a megfelelő kontrollcsoportokkal, úgy találták, hogy 151 edényben növekedésük jelentős mértékben gátolt. Kevesebb, mint egy az ezerhez az esélye annak, hogy ez az eredmény a véletlen produktuma.xxvi Daniel J. Benor, aki Healing Research (Gyógyító kutatás) című korszakalkotó munkájában kiértékelte a távolható gyógyítással kapcsolatos összes ismert kísérletet, „kivételesen jelentőségteljesnek” és „megbízhatónak” ítéli a kísérletet.xxvii Carol B. Nash, a philadelphiai St. Joseph Egyetem kutatója egy kísérlet során megkísérelte meghatározni, hogy az escherichia coli nevű közönséges baktériumot a kísérlet huszonnégy órás időperiódusa alatt lehetséges-e távolható mentális szándékkal befolyásolni. A tanulmány hatvan alanya az egyetem hallgatói közül került ki, és a kutatók tudomása szerint nem voltak különleges pszichikai képességekkel megáldva. Mindegyik hallgató kilenc-kilenc kémcsövet kapott – három „+” jellel, három „-„ jellel ellátott kémcsövet, valamint három kontroll kémcsövet. Megkérték őket, hogy a következő huszonnégy óra folyamán próbálják kívánságuk révén a „+” jellel ellátott kémcsőben található baktériumokat a kontroll kémcsövekben található baktériumokénál gyorsabb növekedésre, a „-„ jellel ellátottakban lévőket pedig lassabb növekedésre ösztönözni.

A baktériumok növekedését elektro-

fotométerrel mérték, mely meghatározta a folyadék szuszpenzió optikai sűrűségét. Megfelelő óvintézkedéseket foganatosítottak: a baktériumok növekedését mérő személy nem ismerte a kémcsövek tartalmának azonosságát. A kísérlet alanyai demonstrálták, hogy képesek stimulálni 177

és gátolni a baktériumok növekedését, noha a szaporodás előmozdításában nagyobb sikerrel jártak, mint annak gátlásában. Nash feltételezi, ez az eltérés az ember pszichológiai preferenciájának tudható be: jobb szeretünk pozitív hatást gyakorolni az élőlényekre.xxviii A kísérlet értékeléseként Benor kijelenti: „szigorúan ellenőrzött, megfelelően publikált kitűnő kísérlet.” Egy másik kísérletben Nash ötvenkét képzetlen alany képességét vizsgálta az escherichia coli mutációjának befolyásolásával kapcsolatban. A mikroorganizmus normális esetben mutáción megy keresztül: ismert mértékben vált át a tejcukrot anyagcserével átalakítani képtelen állapotból (laktóz negatív) a tejcukrot anyagcserével átalakítani képes állapotba (laktóz pozitív). A kísérlet alanyai kilenc kémcsövet használva megpróbáltak hármat laktóz pozitívvá, hármat laktóz negatívvá változtatni, hármat pedig eredeti állapotukban meghagyni. Gondos óvintézkedéseket foganatosítottak annak érdekében, hogy a kutatók ne tudják, mely kémcsövet milyen állapot létrehozására jelöltek ki. Az eredmények azt mutatták, hogy amikor az alanyok arra ösztönözték a baktériumokat, hogy laktóz pozitívvá váljanak, növekedésük előrelendült; öt az ezerhez annak az esélye, hogy ez az eredmény a véletlen produktuma volt. Amikor laktóz negatívvá próbálták változtatni őket, növekedésük gátlódott; kettő a százhoz annak az esélye, hogy az eredmény véletlennek tudható be. Nem ismeretes, hogy az alanyok a baktériumok mutációs rátáját igyekeztek befolyásolni, vagy „csupán” növekedési rátájukra gyakoroltak hatást. Benor értékelése: „gondosan megtervezett, kivitelezett és publikált kísérlet.”

A MIKROORGANIZMUSOKKAL VÉGZETT KÍSÉRLETEK EREDMÉNYEI AZ EMBERRE IS VONATKOZNAK?

E kísérletek nagyobb jelentőséggel bírnak az ember számára, mint általában gondolnánk. Habár jóval összetettebb lények vagyunk, sok azonos biokémiai folyamatban osztozunk a mikroorganizmusokkal. Ha negatív szándékaink révén távolról ártani tudunk baktériumoknak és gombáknak, képesek lehetünk ártalmas hatást gyakorolni az emberre is.

178

Továbbá, akár tudatában vagyunk, akár nem, valahányszor azért imádkozunk, hogy egy embertársunk felépüljön fertőző betegségéből, részben negatív imát gyakorlunk, melynek célja elpusztítani a betegséget okozó mikrobákat. Ez a helyzet áll fenn bármely fertőző betegség esetén a lábgombától az AIDS-en át a bárányhimlőig és a maláriáig. Ebből a szempontból a fenti kísérletek eredményei párhuzamba állíthatók valós élethelyzeteinkkel.

A MIKROORGANIZMUSOKKAL VÉGZETT KÍSÉRLETEK EREDMÉNYEI AZ IMÁRA IS VONATKOZNAK?

A szándék, a kívánalom vagy a koncentráció – a fenti kísérletek alanyainak mentális stratégiájának leírására használt terminusok – összefüggésben áll az imával is? Ha bárki nemmel felelne erre a kérdésre, csak próbáljon meg szándék, kívánság és koncentráció nélkül imádkozni. Ez persze nem azt jelenti, hogy az ima csupán kívánalom és koncentráció kérdése; az ima valóban komplex művelet, és sokkal gazdagabb, mint a fenti kísérletekben alkalmazott mentális tevékenységek. Ám mivel az ima magában foglalja a kívánságot és a vágyott eredményre történő fókuszálást, ezek a tanulmányok jelentőséggel bírnak az ima szempontjából. Néhányan úgy gondolják, hogy a mikroorganizmusokkal végzett kísérleteknek semmi közük az imához, hiszen nincs bibliai rendelkezés arról, hogy a mikrobákért vagy ellenük imádkozzunk. Csakhogy a Biblia azért nem szól erről a kérdésről, mert a mikrobák fogalma a bibliai időkben még nem létezett. Ezért nekünk kell eldöntenünk, helyes-e az imát e lényekkel kapcsolatban alkalmazni. A Biblia azonban közvetett módon jóváhagyja a mikrobákért, illetve az ellenük való imádkozást is. Amikor például a betegekért imádkozunk, olyan emberekért is szólnak imáink, akik valamilyen fertőző betegségben szenvednek. Amikor pedig ételünk megáldásáért imádkozunk, mely sohasem steril, alighanem a benne található baktériumok pusztulását kérjük. A Miatyánkban található egy részlet, mely lényegében szentesíti a mikrobákért való imádkozást. Amikor mindennapi kenyerünkért imádkozunk, feltehetőleg a kenyeret megkelesztő élesztőért is könyörgünk. 179

ISTENKÁROMLÓAK-E

A

MIKROORGANIZMUSOKKAL

FOLYTATOTT

KÍSÉRLETEK?

Gyakran hallok olyan megjegyzéseket, hogy az ima hatásait vizsgáló, ám mikrobákat alkalmazó kísérletek banálissá teszik és lealacsonyítják az imát. Ez az érvelés azon a hiedelmen nyugszik, hogy az ima méltóságteljes aktusát kizárólag az emberek számára kellene fenntartani, és hogy a Mindenhatót nem különösebben érdekli az olyan jelentéktelen teremtmények jóléte, mint például a baktériumok. Ez az érvelés hihetetlenül antropocentrikus, és véleményem szerint hibás teológiai és rövidlátó biológiai megközelítésből táplálkozik. Számos vallási hagyomány tartja úgy, hogy a teremtés egésze jó; miért esne bármely része is kívül a Mindenható figyelmén, és miért is lenne bármely része is tiltott terület az ima számára? Mindamellett a mikrobák nem is tűnnek olyan jelentéktelen létezőknek, ha hozzámérjük őket az emberhez. Valamennyi ökológiai rendszer a mikrobáktól függ; mikrobák nélkül nem létezhetne emberi élet. Hogyan lehetne hát a mikrobákkal kapcsolatos ima triviális, mikor életünk kibogozhatatlanul össze van fonódva velük? Egy másik gyakori kifogás az ima hatásait vizsgáló kísérletekkel szemben – akár mikrobákkal, akár nélkülük folytatják azokat – hogy „próbára akarják tenni Istent,” ezért istenkáromlók. Az istenkáromlás-ellenvetéssel még szkeptikus tudósok is élnek egyfajta hivatkozásként, hogy miért is ellenzik az ima empirikus tesztelését. Tény azonban, hogy sok tudós hiszi, a tudományos-kísérleti megközelítés Isten és a teremtés iránt megnyilvánuló tisztelet egy formája is lehet. Perre Teilhard de Chardin jezsuita pap és paleontológus például azt mondta, hogy a kutatás az imádat legmagasabb fokú megnyilvánulása. Az ima hatásait vizsgáló kísérleteket tiszteletet nélkülöző módon is lehet végezni, ugyanakkor a tesztek egyfajta szakralitást is megtestesíthetnek, ha a kutató szent ösvényen lépdel. Az általam ismert valamennyi ima-kutató magatartását ez a megközelítését jellemzi.

DE KOMOLYAN, IMÁRÓL VAN ITT SZÓ? 180

Amikor szembeállítják őket azzal a bizonyítékkal, hogy a távolható szándék igenis képes elősegíteni vagy gátolni a mikrobák növekedését, egyes vallásrajongók utolsó mentsvárukba kapaszkodnak: arra hivatkoznak, hogy ezek a hatások igazából nem az imának tulajdoníthatók, hanem „a szellem anyagra gyakorolt hatalmának” vagy valamilyen mentális erőnek tudhatók be. Soha nem tudják azonban világosan körülírni, mi ez az erő. Mások egyszerűen csak elítélik ezeket a hatásokat, az ördög művének tekintik őket, és ezzel annyiban is hagyják az egészet. Azonkívül a kutatások egyes ellenzői azt állítják, hogy valódi ima nem lehet része ezeknek a kísérleteknek, mert az alanyok Istené helyett csupán saját személyes erejüket próbálják demonstrálni, ami további bizonyítékkal szolgál arra, hogy ezek a tanulmányok korruptak és istenkáromlók. Talán a legerősebb bizonyíték arra nézve, hogy ezek a tanulmányok valódi imával foglalkoznak, az a tény, hogy maguk a spirituális gyógyítók, akik gyakran vállalják a kísérlet alanyának szerepét, azt állítják, hogy valódi imáról van szó. Ott van például az ismert spirituális gyógyító, Olga Worral részvételével folytatott kísérlet, aki éveken át nyújtott imán alapuló gyógyító szolgálatokat a baltimore-i Mt. Washington Egyesült Metodista Egyház kórházában. Aki csak ismerte, Isten alázatos szolgájaként tisztelte Worralt. Worral egy alkalommal elfogadta Elizabeth A. Rausher orvos, és Beverly A. Rubik mikrobiológusok meghívását, hogy részt vegyen egy baktériumokkal folytatott kísérletben. A tanulmány eredeti tervezete szerint Worrallnak a kísérlet egy bizonyos fázisában a baktériumok elpusztításával kellett volna próbálkoznia. Amikor kijelentette, hogy nem hajlandó az imát Isten teremtményeinek elpusztítására használni, a kísérletet átszervezték, s most már nem ártania kellett a mikroorganizmusoknak, hanem az antibiotikumok hatásaitól kellett megvédenie őket. Az eredmények azt mutatták, hogy képes erre.xxix Nehezen utasíthatjuk el ezt a tanulmányt, mint valódi imát nem hordozó kísérletet, hiszen Worralt bensőséges kapcsolat fűzte az imához, és hite szerint valódi imát alkalmazott a kísérlet alatt. Úgy gondoljuk, hogy márpedig az efféle tanulmányok nem „valódi” imával kísérleteznek? Vagy netán úgy érezzük, hogy a spirituális gyógyítók imája valódi a templomban, ámde szemfényvesztés a laboratóriumban? E kísérletek alanyai magukat dicsőítik a Mindenható helyett? Saját egójukat helyezik előtérbe? Legjobb tudomásom szerint lehet némi igazság ebben az ellenvetésben, ám ha ez így van, minden bizonnyal egyformán kell vonatkoznia a templomban és a laboratóriumban 181

elmondott imákra is. Nem tudhatjuk, mi rejlik a másik ember szíve mélyén. Emiatt kétszer meg kellene gondolnunk, mielőtt mások imái felett ítélkezünk, akár a laboratóriumon belül, akár azon kívül mondatnak el.

RÁKOS SEJTEKKEL FOLYTATOTT KÍSÉRLETEK

Kutatók tanulmányozták a brit gyógyító, Matthew Manning képességeit; a kísérletben mesterséges kultúrákba helyezett nyaki rákos sejteket kellett befolyásolnia. Az egészséges ráksejtek egyfajta elektrosztatikus erő révén a műanyag flakonok falához tapadnak. Ha a sejtek megsérülnek, elpusztulnak vagy anyagcseréjük megváltozik, normális pozitív töltésük negatívra vált, és leválnak a műanyag flakon negatív töltésű faláról. A folyékony közegben mikroszkóppal megszámlált sejtek tehát képet nyújtanak a nyaki rákos sejtkultúra egészségi állapotáról. Manning drámai hatást volt képes gyakorolni a sejtkultúra-folyadékban lévő sejtekre, a töltést váltott sejtek száma – a megfelelő kontrollcsoporttal összevetve – kétszázról ezerkétszáz százalékra emelkedett. Ez a hatás akkor következett be, amikor kezeit húsz percen keresztül a flakonon nyugtatta, de lezajlott akkor is, amikor elektronikus védőpajzzsal ellátott helyiségben tartózkodott, és távolról próbált meg hatást gyakorolni a rákos sejtekre.xxx Egy másik tanulmányban Glen Rein tanulmányozta Leonard Laskow, amerikai szülésznőgyógyász és gyógyító képességeit. A kutatás részleteiről korábban már beszámoltunk (... old. itt 136-137), itt azonban szeretnék még néhány szót hozzáfűzni az elmondottakhoz. Glenn Rein tehát azt vizsgálta, hogyan képes Laskow befolyásolni a rákos sejtek növekedését. A kísérletet kitűnően tervezték meg, megfelelő óvintézkedéseket foganatosítottak. A rákos sejtek növekedésének arányát ahhoz képest mérték, hogy milyen mennyiségű radioaktív timidint képesek felvenni, ami a DNS-szintézis standard jelzője. Miután Laskow érzelmi szinten összekapcsolódott a sejtekkel – amit gyógyítási technikája lényegbevágó elemének tart –, többféle attitűddel közelítette meg a rákos sejteket: (1) kérte őket, hogy térjenek vissza a normális sejtfejlődés természetes rendjébe és harmóniájába; (2) bizonyos fajta taoista vizualizációt alkalmazott, melyben megjelenítette lelki 182

szemei előtt, hogy csak három sejt marad a csészében; (3) hagyta, hogy Isten akarata áradjon keresztül a kezein, anélkül, hogy befolyásolni próbálná az eredményt; (4) feltétel nélküli szeretettel fordult a sejtek felé, anélkül, hogy meghatározott utasításokat adott volna; és (5) megpróbálta anyagtalanítani a sejteket. Kétféle átszellemítési formát vizualizált: az egyikben fényben oldotta fel a rákos sejteket, a másikban pedig a térbe szellemítette át azokat. A kísérlet alanyának különféle szándékai drasztikusan eltérő hatásokhoz vezettek. Mint már említettük, a leghatékonyabbnak az a megközelítés bizonyult, mely során Laskow megkérte a sejteket, hogy térjenek vissza a sejtfejlődés normális állapotába. A kísérlet egy másik fázisában Laskow akaratát arra fókuszálta, hogy a sejtek térjenek vissza normális, nem-rákos állapotukba; ez a megközelítés húsz százalékos csökkenést eredményezett. Amikor az akaratot a képzelet erejével kombinálta, a gátló hatás megduplázódott, immár negyven százalékkal csökkent a sejtnövekedés. A kísérlet egy harmadik fázisában Laskow egy vízzel teli edényre fókuszálta figyelmét, melybe később sejtkultúrákat szándékoztak helyezni. A vizet olyan mentális képekkel „itatta át,” melyben a sejtek visszatértek a normális rendbe és harmóniába. Az eredmény harmincnyolc százalékos gátló arány, majdnem annyi, mint a sejtek közvetlen kezelésekor kapott ráta.

A CSIKUNG HATÁSA AZ ÉLŐ RENDSZEREKRE

„A kínaiak a csi-t a minden élőlényen keresztüláradó éltető-serkentő erőnek tekintik” – írja Kenneth S. Cohen The Way of Qigong (A csi-kung útja) című zseniális művében. „A csi megtölti az élőlényt. A halott lénynek nincs több csi-je – a melegség, az életenergia elpárolgott belőle. Az egészséges emberben több csi lakozik, mint a betegben. Az egészség azonban több mint csupán a csi bőséges jelenléte. Az egészség azt sugallja, hogy a csi tiszta a testünkben, nem pedig szennyezett és zavaros, és egyenletesen áramlik, mint a patak vize, nem állják útját akadályok, nem stagnál.”xxxi Más kultúrákban is találunk a csi-hez hasonló koncepciókat – szellem, mana, életerő, prána és a többi.

183

A kínaiak évezredeken keresztül fejlesztették a csi-kung művészetét – a csi „életerőt” jelent, a kung pedig „munkát.” A csi-kung célja egyensúlyba és harmóniába hozni az ember csi-jét, vagy növelni szintjét, ha elégtelen mennyiségben van jelen a szervezetben. Több tudós különbséget tesz belső és külső csi között. A belső csi az önállóan végzett csi-kung gyakorlatokon keresztül támogatja a jó egészséget és az öngyógyítást. Sokféle csikung iskola létezik, többségük légző gyakorlatokat, mély relaxációt, meditációt, vizualizációt, testtartásokat, és bizonyos önmasszázs technikákat foglal magában. A külső csi ezzel szemben a csi-kung mesterek által kibocsátott csi-re vonatkozik, mellyel céljuk valakit vagy valamit befolyásolni. A kibocsátott csi pontos természete nem ismert, jóllehet a kutatók a csi-kung mesterek által kisugárzott energia mérésekor alacsony szintű foton-kibocsátásról, infravörös fényről, mágneses mezőkről, egy Van de Graff generátor töltés-viselkedésének módosulásáról és infrahang kibocsátásokról számoltak be. A kínaiak régóta úgy tartják, hogy csi pozitív és negatív hatásokkal rendelkezik – e hatásokat „egészség-támogató” vagy „békés elme” csi-nek, avagy „halálos” vagy „romboló elme” csi-nek nevezik. E két típus tesztelése érdekében a Nemzeti Yang Ming Orvosi Egyetem és a Kínai Orvoslás Taipei Nemzeti Kutató Intézetének kutatói a sejtkultúrákra kisugárzott negatív és pozitív csi hatásokat is tanulmányozták. E kísérlet során egy csi-kung mester vagy pozitív vagy negatív szándékot sugárzott kétféle sejttípus felé. A két percig tartó „romboló elme” csi kibocsátás után a sejtnövekedés arányában a kontrollsejteknél mért huszonkettővel szemben ötvenhárom százalékos csökkenést észleltek. Tíz percig tartó „békés elme” csi kibocsátást követően az arány ötről huszonnyolc százalékra növekedett. Léteznek párhuzamok a csi-kung mesterek által kibocsátott csi és a saját kultúránkban a spirituális gyógyítók által használt közbenjáró ima között? Lawrence LeShan pszichológus, aki mélyrehatóan tanulmányozta a kortárs amerikai gyógyítók által alkalmazott módszereket, két alapvető megközelítést mutatott ki a gyógyításban: I. típus – a gyógyító úgy érzékeli, hogy az isteni gyógyító energia csatornája; II. Típus (kevésbé gyakori) – a gyógyító úgy hiszi, hogy olyan gyógyító energiát áramoltat kifelé, mely őbelőle ered. xxxii A kisugárzott csi hasonlónak látszik a LeShan által leírt I. típusú gyógyításhoz. A csi formájában kibocsátott negatív szándékot vizsgáló kínai tanulmányok a következő hatásokat mutatták: 184



emberi rákos gyomorsejtek megsemmisítése kémcsőben (mesterséges sejtkultúrákban)



kromoszómák megsemmisítése a rákos emberi gyomorsejteken belül, kémcsőben



leukémiás sejtek megsemmisítése egerekben



transzplantált tumorok növekedésének gátlása egerekben



tumor-áttétek kialakulásának gátlása egerekben



DNS-szintézis és sejtszaporodás gátlása kémcsőbe helyezett emberi sejtekben



Enzim-amiláz tevékenység csökkenése



az escherichia coli baktérium növekedési rátájának csökkenése

Mennyire megbízhatók ezek a kísérletek? Közülük elég sokat nem ismételtek meg, s nem publikáltak neves szaklapokban, ezért némi elővigyázatossággal kell értelmeznünk őket. Hasonló tanulmányok folynak azonban nagy tiszteletben álló kutatóközpontokban az Egyesült Államokban és más országokban kínai és taiwani csi-kung mesterek részvételével. Ezek a kísérletek hamarosan a tudományos közösség mélyreható vizsgálatainak vettetnek alá, és a vizsgálatok vagy alátámasztják, vagy megcáfolják majd a kínai kísérleteket. A tudat nemlokális, távolható effektusait vizsgáló, már elvégzett kísérletekből származó bizonyítékokat figyelembe véve azt jósolom, hogy e kínai tanulmányok közül sokat igazolni fognak a nyugati kísérletek.

EGY KÍSÉRLET A MOUNT SINAI ORVOSI EGYETEMEN

Vegyük például New York-i Mt. Sinai Orvosi Egyetem ama jól megtervezett kísérletét, melyben két csi-kung mester megpróbált egy sejtmentes enzimrendszerre hatást gyakorolni. A mesterek két méter távolságról kezelték az enzimmintákat hat percen keresztül, egymás után kilenc alkalommal. Egy kivételével valamennyi csi-kung kezelés hatást gyakorolt a mintákra, s a kontrollmintákhoz képest 8,5-ről 23 százalékra csökkentették a miozin foszforilációt.

185

Mindkét csi-kung mester valamennyi próbálkozását összevéve kevesebb, mint öt a százhoz annak az esélye, hogy az eredmény a véletlennek tudható be. A kutatók ezután egy fémdobozba helyezték az enzimmintákat, mely elzárta őket a környező elektromágneses mezőktől, és a mesterek további négy alkalommal próbálkoztak. Mind a négy próbálkozás csökkent foszforilamin aktivitást eredményezett a kontrollmintákhoz képest, közülük kettő statisztikailag jelentős eltérést mutatott, a másik kettő nem. A kutatók a következőképpen foglalták össze a kísérlet eredményeit:

Ezen előzetes kísérletek eredményei rámutattak, hogy a csi-kung gyakorlatok következetesen

befolyásolhatnak

egy

biológiai

szempontból

releváns

enzimrendszert. A kölcsönhatáshoz nincs szükség fizikai kapcsolatra a gyakorlatot végző személy és a minta között. ... Az e hatások megértését segítő mechanizmusokkal kapcsolatos hipotézisek egyelőre még nem világosak.xxxiii

INTŐ SZÓ

Amidőn folytatódnak a csi-vel kapcsolatos kutatások, ügyelnünk kellene arra, hogy ne leereszkedő magatartással forduljunk a keleti tudomány felé, mintha a mi nyugati tudományuk volna az egyetlen tudomány, mely igazán számít. A nyugati tudományos világ és az akupunktúra első találkozásának felidézése alázatra inthet bennünket. Három évtizeddel ezelőtt, amikor hírek kezdtek kiszivárogni Kínából, hogy mély szintű érzéstelenítést lehet elérni az emberi test bizonyos pontjaiba szúrt tűk segítségével, a nyugati tudósok és orvosok rendszerint jókat nevettek a tudósításokon. A gunyoros élcelődések azonban elnémultak, amikor az akupunktúra klinikai hatékonyságát és fiziológiai magyarázatát gondosan megtervezett kísérletekkel demonstrálták. Manapság sok előzőleg szkeptikus orvos küldi pácienseit szinte rutinszerűen akupunktúrás kezelésre. A kisugárzott csi ideája minden kétséget kizáróan nagyobb követelményeket állít a nyugati tudományos elmék elé, mint annak idején az akupunktúra, két okból. Egyrészt mert a csi természetével és létezésével kapcsolatban még mindig kétségeink vannak; másrészt pedig mert a csi hatásai az elme nem-lokális, távolható tevékenységére utalnak, ami ugyancsak 186

elrettenti azokat, akik materialista nézőpontból óhajtják értelmezni a világot. Ám legyünk nyitottak, és kezeljük intellektuális emésztési zavarainkat jó tudományos kísérletekkel, melyek még mindig a legjobb orvosságot jelentik számunkra. Mindezzel nem azt akarom sugallani, hogy a csi-kung gyakorlói főleg „romboló elme” vagy „gátló csi” kibocsátásában utaznak. A csi-kungot túlnyomórészt a harmónia, rend létrehozására, a vitalitás növelésére használják. Ám a csi-kung mesterek szándékai a fenti tanulmányokban negatívak voltak – valóban megpróbálták megsemmisíteni a rákos sejteket, és szemlátomást sikerrel is jártak. Mindazonáltal világossá kell tennünk, hogy a csi e típusának hatásai a rákos személyre nem gyakorolnak negatív hatást, hiszen a rákos sejteket érintő negatív befolyás pozitív eredményt jelent a beteg számára. Miként láthattuk, hogy egy átkot negatívnak vagy pozitívnak tekintünk-e, az lényegében attól függ, melyik oldalon állunk. Következésképpen a „romboló elme” kísérletek azt sugallják, hogy nincs egyetlen helyes út vagy megfelelő formula arra nézve, hogy miként alkalmazzuk a mentális szándékot a gyógyításban, és hogy gyógyító eszközeink között a negatív és pozitív imának is szerepelnie kell.

PÁRHUZAMOK

Elképzelhető, hogy kapcsolat áll fenn a pozitív csi-kung és az orvos-gyógyító Leonard Laskow által leghatékonyabbnak talált gyógyító stratégia között. Laskow gondolatban ösztönözte a rákos sejteket, hogy térjenek vissza normális, természetes működésükhöz. A csi-kung gyakorlói a „tápláló” vagy „ösztönző” csi használata révén szintén a természet eredeti rendjéhez való visszatérést igyekeznek előmozdítani. A keleti és nyugati gyógyítók hasonló stratégiát alkalmaznak, csak éppen más néven nevezik módszereiket. Úgy gondolom, hogy közös ösvény húzódik a világ gyógyítói által alkalmazott különféle stratégiák között, és hogy ezek a kapcsolatok ismereteink növekedésével nyilvánvalóvá fognak válni.

187

A HANGULAT GYÓGYULÁSRA GYAKOROLT HATÁSA: A GRAD KÍSÉRLETEK

A montreáli McGill Egyetemen Bernard Grad megvizsgálta, hogy a szellemi depresszió negatív hatást gyakorolhat-e a növények fejlődésére. Elképzelése egybevág azzal az általános nézettel, hogy néhányan szeretnek kertészkedni, és ösztönösen jól bánnak a növényekkel, míg mások nem igazán rajonganak a növények gondozásáért, és hogy az ember érzelmi állapota szerepet játszhat abban, hogy a növények milyen élénken reagálnak a törődésre. Grad feltételezte, hogy ha a növényeket olyan vízzel locsolják, melyet előzőleg depressziós emberek tartottak a kezükben, lassabban fognak fejlődni, mint ha olyan vízzel locsolják őket, melyet feldobott hangulatú emberek tartottak a kezükben. Kidolgoztak egy kísérletet, melyben egy kertészkedést kedvelő férfi, illetve egy pszichiátriai intézet két betege – egy depresszív neurózisban szenvedő nő és egy pszichotikus depresszióval küszködő férfi vett részt. Mindhárman egy lezárt palackot tartottak a kezükben harminc percen keresztül, mellyel aztán árpamagokat öntöztek. A kertészkedést kedvelő férfi magabiztos, pozitív hangulatban volt a kísérlet alatt, és az ő magvai gyorsabban növekedtek, mint a másik két alany magvai, valamint a kontroll magvak. Az egyébként depressziós, neurotikus nő váratlanul felvillanyozottabb hangulattal reagált a kísérletre, kérdéseket tett fel, és nagy érdeklődést mutatott a tanulmány iránt. Vizes palackját az ölében ringatta, ahogyan az anya ringatja gyermekét. Az ő magvai is gyorsabban kezdtek fejlődni, mint a kontroll magvak. A pszichotikus depresszióban szenvedő férfi zaklatott és lehangolt volt a kísérlet alatt; magvai lassabban növekedtek, mint a kontroll magvak.xxxiv „Noha a kísérlet eredményei nem véglegesek, mindenképpen arra utalnak, hogy az érzelmek befolyásolhatják a gyógyulást – pozitív és negatív irányban egyaránt” – mondja Benor.

A NEM-LOKÁLIS ELME: A KIRAJZOLÓDÓ KÉP

188

A kutatók fokról-fokra kezdik összerakosgatni a képet a távolható gyógyítás mikéntjéről anélkül, hogy segítségül hívnák a fizikusok energiáról alkotott szokásos fogalmait. A Nacional Autónoma de Mexico Egyetemen Jacobo Grinberg-Zylberbaum vezetésével egy kutatócsoport egy évtizeden keresztül folytatott kísérleteket, melyben egymástól távol lévő emberek agyhullámait vizsgálták EEG készülékek segítségével. Néhány esetben a kísérlet alanyait fémmel bélelt kamrákba helyezték, mely elzárta őket a környező elektromágneses hatásoktól.xxxv Mialatt az egymástól távol lévő alanyok nyugodtan ültek, nem volt egyezés EEG mintáik között. Amikor azonban hagyták, hogy érzelmi melegség és empátia érzése alakuljon ki közöttük, az EEG-k hasonlítani kezdtek egymásra, nemegyszer meglepő mértékben. Semmiféle energiaáramlást vagy jeladást nem lehetett mérni az alanyok között. Azonkívül a távoli EEG minták közötti statisztikai egyezés nem csökkent, amikor az alanyokat még messzebbre vitték egymástól. Ez a tény szemben áll a fizika energiafogalmával, mely kimondja, hogy a forrástól való távolság növekedésével az energia ereje csökken. A kísérleti alanyok EEG mintái akkor is hasonlóak maradnak, ha az alanyokat fémmel bélelt kamrákba helyezték, mely elzárta őket a környező elektromágneses energiáktól. De ha nem történik energiacsere, hogyan megy végbe az EEG hasonulás? Hogyan kommunikálnak egymással az agyak a távolból? Honnan tudja az egyik agy, hogy mit csinál a másik? Grinberg-Zylberbaum csapata, valamint Amit Goswami, az Oregon Egyetem fizika tanszékének és az Elméleti Tudományok Intézetének professzora azt mondja, hogy ezek az agyak közötti „transzferált potenciálok” „agy és agy közötti nem-lokális kölcsönhatásra” utalnak. A nem-lokális kölcsönhatás (kölcsönösség, viszonyosság) már azóta foglalkoztatja a fizikusokat, hogy Einstein, Rosen és Podolsky 1935-ben ismertették feltevéseiket. Attól a pillanattól fogva, hogy hipotézisek születtek a nem-lokális kölcsönhatásokról, a feltevések a végső határokig repítették a fizikusok képzeletét. Nem nehéz megérteni, hogy miért. Úgy gondolják, hogy távoli szubatomi részecskék között a nem-lokális kölcsönhatások azonnali módon mennek végbe, függetlenül attól, hogy azok milyen távolságra vannak egymástól. A két távoli részecske között egyazon időben történik a kölcsönhatás, ami azt jelenti, hogy semmilyen ismert energiaformához köthető terjedési sebesség nem létezik közöttük. De ha nem történik jelcsere közöttük, akkor hogyan alakulhat ki kölcsönhatás a viselkedésükben? Honnan tudhatja az egyik részecske, hogy mit „forgat a fejében” a másik? A kölcsönhatás

189

elméletek közel fél évszázadon át a hipotézis szintjén lebegtek, mígnem Alain Aspect fizikus és kollégái 1982-ben egy híres tanulmányban kísérletileg is igazolták a jelenséget. A fizikusok azt feltételezték, hogy nem-lokális kapcsolatok pusztán szubatomi részecskék, például elektronok és fotonok között létezhetnek. Grinberg-Zylberbaum, Goswami és kollégáik úttörő kutatásai azonban erősen arra utalnak, hogy a nem-lokális jelenségek emberi lények között is előfordulnak. A Physics Essays (Fizika esszék) című tekintélyes folyóiratban eredményeiket összefoglalva a következőket mondják:

Az adatok azt mutatják, hogy az emberi agy képes szoros kapcsolatot kialakítani más agyakkal (ha a megfelelő módon hat rájuk), és ezt a kapcsolatot

akár

magyarázhatók kommunikációk

távolról azzal,

is

hogy

képes

fenntartani.

azok

az

következménye,...

s

azt

alanyok sem

Eredményeink közötti

nem

szenzoros

mondhatjuk,

hogy

véletlenszerűen lezajló alacsony frekvenciájú EEG megfelelés okozatai. ... Sem szenzoros ingerek, sem elektromágneses jelek nem lehetnek e kommunikáció eszközei. Ezt a feltevést tovább erősíti az a tény, hogy az átvitel hatékonyságát illetően semmilyen távolsági gyengülést nem láttunk előző méréseinkhez képest, melynek idején kisebb távolság létezett az alanyok között. ... Mint ismeretes, a lokális jelek a távolság növekedésével mindig gyengülnek, és a gyengülés hiánya a nem-lokális jelleg biztos mutatója.xxxvi

Az egymástól bizonyos térbeli távolságra lévő emberek közötti kapcsolat azonban nem automatikusan formálódik ki. A kutatók megkérték a kísérlet alanyait, hogy szándékosan próbálják egymás „jelenlétét távolról megérezni.” Ha az alanyok nem koncentráltak akaratlagosan erre, a távoli EEG kölcsönhatások elmaradtak. Mindez arra utal, szeretet és empátia szükséges ahhoz, hogy egymástól távol lévő emberek mentális szálakon keresztül kapcsolódjanak egymáshoz, ez pedig egybevág azzal az általános hiedelemmel, hogy a távolható gyógyítás hatékonysága a szeretettől, gondoskodástól és együttérzéstől függ. Vajon mindez kizárja a távolható ártás lehetőségét, mint ami például a negatív ima és rontás esetében történik? Valószínűleg nem. A EEG kísérletben a kutatók tulajdonképpen nem arra kérték az egymástól távol tartózkodó alanyokat, hogy érezzenek szeretetet egymás iránt, 190

hanem arra, hogy „érezzék át egymás jelenlétét” távolról. Egy másik lény jelenlétét éppoly erősen átérezhetjük a gyűlölségen, mint a szereteten keresztül. Amikor például erős ellenszenvet érzünk valaki iránt, élénken érezzük jelenlétét. Ezek a tanulmányok következésképpen azt sugallják, hogy a gyűlölet és a szeretet szála egyaránt összeköthet távoli egyéneket, és a kutatások végül talán arra is fényt vetnek majd, hogy a negatív szándékok révén az ember miképpen árthat másoknak.

A „TOHATE” KÍSÉRLETEK

A nem-lokálisan kapcsolódó elmék kutatása vajon csupán kutatók kíváncsiságát tükrözi, vagy a gyógyítás és a valós élet szempontjából is jelentőséggel bír? Válaszok után kutatva térjünk vissza ismét a csi-kung világához. 1996-ban egy japán kutatócsoport három kísérletet végzett el, melyek mindegyike a tohate vagy taiki jelenséggel állt összefüggésben. A tohate gyakorlat során az egyik csi-kung mester ellenfelét több méter távolságból, s anélkül, hogy hozzáérne, arra készteti, hogy gyorsan hátralépjen egyet. A gyakorlat mindkét résztvevője általában magasan képzett csikung mester, akik merőn figyelik egymást. A tohate akciót igen finom érzékletek okozzák, tették fel a kérdést a kutatók, vagy a kibocsátott csi-nek tudható be a hátrahőkölő reakció, mint azt a csi-kung mesterek állítják? xxxvii Egy korábbi kísérletben a kutatók egymástól távol eső, árnyékolt helyiségekben helyezték el a két ellenfelet, és összehangolt tendenciát figyeltek meg a küldő és a fogadó agyhullámai között nem sokkal azután, hogy a mester csi-t bocsátott ki. Mivel a szenzoros kontaktus lehetetlen volt a két egyén között, ezek az eredmények azt sugallják, hogy a tohatét nem lehet szenzoros érzékletekkel magyarázni, és hogy ez esetben sokkal összetettebb értelmezésre van szükség. További kísérletsorozatot dolgoztak tehát ki a kérdés tisztására. Az első kísérletben a csi-kung mester az első emeleten helyezkedett el, ellenfele pedig egy tokiói vasbeton épület negyedik emeletén foglalta el állását, mindketten érzékelésárnyékolt helyiségben. Összesen negyvenkilencszer próbálkoztak véletlenszerűen kiválasztott körülmények között. Amikor EEG mintáikat összevetették egymással, a csi-kung mester tohate 191

mozdulatai erősen kölcsönhatottak a távoli ellenfél visszahőkölő mozdulatával. Kevesebb, mint nyolc a tízezerhez az esélye annak, hogy a kölcsönhatásokat véletlennel lehet magyarázni. A második kísérletben a fogadó fél EEG mintáját rögzítették, amikor a csi-kung mester végrehajtotta a tohate mozdulatot, ismét véletlenszerű, érzékelés-árnyékolt körülmények között. A csi-kung mester és ellenfele, vagyis a tohate fogadója két külön szobában helyezkedett el, melyeket egy folyosó választott el egymástól, és a fogadó nyugodtan ült a kísérlet alatt, hogy segítse a minta rögzítését. Az ötvenhét próbálkozás során a fogadó EEG mintája jelentős eltérést mutatott az alfa agyhullámok amplitúdóját illetően az agy elülső felében a kétfajta állapot között – vagyis amikor a csi-kung mester csi-t bocsátott ki és amikor nem –, ami arra utal, hogy valamiféle nem-energiaszintű információáramlás történt közöttük. A harmadik kísérletben a küldő és a fogadó vagy ugyanabban a szobában helyezkedett el, vagy külön érzékelés-árnyékolt helyiségekben foglaltak helyet, miközben EEG mintáikat egyszerre mérték a tohate mozdulatok előtt, alatt és után. Az EEG-k elemzése azt mutatta, hogy mindketten ellazultabbak voltak a tohate alatt, mint egyéként, és hogy a tohate alatt kölcsönhatás mutatkozott béta agyhullámaikban. A csi-kung mester fenyegető tohate mozdulata, melyet távoli ellenfele felfogott, vajon a távolható negatív szándék egy fajtája? Annak látszik; a csi-kung mester fenyegető szándékot sugároz ki, ami távoli ellenfele hirtelen visszahőkölését eredményezi. Ezek a tanulmányok következésképpen arra utalnak, hogy létezik valamiféle nem-szenzoros kommunikáció, melytől a negatív imák és átkok is függenek.

JÓTÉKONY VUDU

A képmást világszerte használják ártó vagy halálos hatások továbbítására a képmás által megjelenített áldozat felé. Ám miként már ejtettünk szót róla, a tudósok nem tanulmányozhatják e hatásokat közvetlenül az emberen. E morális dilemma elkerülése érdekében egy nevadai kutatócsoport Jannine M. Rebman és Dean I. Radin vezetésével másképp tette fel a kérdést: a képmást fel lehet-e használni gyógyító hatások közvetítésére? Noha a kísérlet nem a távolható negatív szándék tanulmányozását szolgálta, ismertetem ezt a 192

tanulmányt, mert megdöbbentő bizonyítékot szolgáltat arra, hogy egy térben tőlünk távol tartózkodó személy mágikus rituálén keresztül hatást gyakorolhat gondolatainkra. A tanulmány eredményei azt sugallják, hogy ha lehetséges a vudut jóra használni, akkor ártalmas célokért is ugyanúgy be lehet vetni.xxxviii A kutatók megkérték a „pácienst,” hogy játékgyurmából készítsen egy bábut a saját képére, és helyezzen bele apró méretű személyes tárgyakat, üzeneteket, körömdarabkákat, hajszálakat, vagy bármi mást, amit a résztvevő önmaga élő részének tekintett. A bábut és a személyes információt aztán a gyógyító használta fel, hogy távolható, rokonszenvező kapcsolatot alakítson ki a pácienssel – lényegében hidat, melyen keresztül mentális szándékait továbbíthatja felé. A kutatócsoport hat tagjából hárman a gyógyító, a páciens és a kísérletet folytató szerepét játszották, s a tagok váltogatták a szerepeket a tanulmány különböző fázisaiban. Nem foglalkoztattak külső alanyokat, mert a tanulmány célja egy másik személy fiziológiájának befolyásolása volt, ez pedig mély személyes bizalmat kíván, ezt pedig könnyebb volt olyan kollégák között megteremteni, akik már hosszabb ideje együtt dolgoztak, és akik kedvelték egymást. A gyógyítót és a pácienst két szomszédos épületben helyezték el. A szobák más emeleten helyezkedtek el, körülbelül száz méter és több fal választotta el őket, nem volt közöttük telefonos, kábeles, számítógépes hálózati vagy másféle kapcsolat. A gyógyító kamrája csendes, hangszigetelt és magnetikusan árnyékolt szoba volt, falait és mennyezetét fekete szövet borította, az egyik falán tükör függött. A helyiség e furcsa kialakításának az volt a célja, hogy olyan légkört teremtsen, mely gátolja az analitikus, racionális gondolkodást, ám amely a szakralitás érzetével hatja át az embert, és amely erősíti azt az érzést, hogy az ember el van zárva a külső profán világtól. A rituális tárgyakat – a bábut és a páciens személyes tárgyait – a szoba középpontjában helyezték el egy fekete terítővel letakart asztalon, melyen aranyszínű gyertya égett. Az utasításokról egy, az asztalon elhelyezett laptopról értesülhetett a gyógyító. A gyógyító rituálék állítólag többféle fiziológiai funkcióra is hatást gyakorolnak. A kutatók úgy döntöttek, hogy a pulzusszámot, az elektrodermális aktivitást (a bőr vezette elektromos impulzusok), az ujjakban lezajló vérvolumen-pulzációt fogják mérni. E funkciókra hatást gyakorol a test autonóm idegrendszere, és a pszichológiai és fizikai stressz jelzőiként szolgálnak.

193

Miután a gyógyító belépett a kamrába, az első öt percben megpróbált távolható mentális összeköttetést létesíteni a pácienssel. Mindezt elősegítendő, a páciens által írt önéletrajzot is elolvasta. A gyógyító periódusok alatt a gyógyító bármilyen stratégiát választhatott, mely érzése szerint segíthette a páciens testének ellazítását. A gyógyító nyugtató gondolatokat küldött a rituális bábu és a fényképek felé, kezét többször elhúzta a bábu azon testrészei felett, melyeket a páciens előzőleg mint testének stresszre különösen érzékeny tájait jelölt meg. A gyógyító olyan helyzetekben vizualizálta a pácienst, melyet nyugtatónak tartott, és gyógyító módon pásztázta kezeit a bábu felett, miközben lelki szemei előtt megjelenítette a pácienst. Minden gyógyító ülés tíz, egy-egy percig tartó gyógyító, és tíz kontroll szakaszból állt; a kontroll szakaszokat számítógép választotta ki véletlenszerűen. A páciens feladata az volt, hogy nyugodtan üljön világos szobájában az ülés végéig. Minden ülés kezdetén megkérték, gondolatban fejezze ki azon kívánságát, hogy össze szeretne kapcsolódni a gyógyítóval. A páciens egyszerűen a számítógép monitorán játszó színes képernyővédőre szegezte a tekintetét az egész ülés alatt, hogy gondolatai strukturálatlanok maradjanak, és ne igyekezzen se nyugodt, se fellelkesült lenni – más szóval, ne próbálja akadályozni vagy segíteni a gyógyító hatást. A kutatók feltevése az volt, hogy a páciens ellazultabb lesz a gyógyító szakaszok alatt, mint a kontroll szakaszok idején, feltehetőleg a gyógyító távolható ténykedése következtében. Az eredmények valóban azt mutatták, hogy a távolható befolyás lenyugtatta a vérrendszert, amit a vérvolumen-pulzáció növekedése és a pulzusszám csökkenése jelzett; mindkét változás a fizikai izgatottság vagy stressz megszűnésére utal. Egy második, ellenőrző kísérlet megismételte és megerősítette ezeket az eredményeket. A kutatók arra a következtetésre jutottak, hogy „a mágikus technikák kontrollált alkalmazása távolható fiziológiai változásokat okoz, „mintha a gyógyító és a páciens valójában egymás mellett helyezkednének el.” [Kiemelés az eredeti szövegben.] E könyv írásának idején a Nevadai Egyetem csapata a távolható mentális befolyások kivédésével kapcsolatban folytat kísérleteket, mert a kutatók aggódnak lehetséges negatív hatásaik miatt. A védekezési módszereket az Ötödik részben fogjuk tárgyalni.

A „SZENNYEZETT IMA” KÍSÉRLET 194

Olyan kemény megaláztatásért imádkoztam, hogy magához térjen tőle. –Egy alkoholista nő lánya

Dr. Scott Walker az Albuquerque-ben található New Mexico Egyetem Orvostudományi Karának pszichiátere csapatával a távolható, közbenjáró ima alkoholfüggőségben szenvedő egyénekre gyakorolt hatásait kívánta tanulmányozni. Negyvenkét olyan alkoholistát vettek fel a listájukra, akiket rehabilitációs programok keretei között kezeltek. Walker 1996-os projektje próbavizsgálat volt, ami azt jelenti, hogy egy kisebb volumenű kísérletet valósítottak meg, melynek célja volt megfelelő kérdésfelvetésekkel hozzájárulni ugyanazon téma további tanulmányozásához. A tanulmányt kitűnően tervezték meg: kétszeresen vak kísérlet volt, melyben sem a páciensek, sem a kutatók nem tudták, hogy a listán szereplő egyének közül a kísérlet közbenjáró imát végző alanyai kiért imádkoznak és kiért nem. Az alkoholistáknak azt mondták, hogy ha vállalkoznak a tanulmányban való részvételre, lehetséges, hogy fognak értük imádkozni. Mindegyikük részesült tanácsadásban és másféle kezelésekben, ám csupán a listázott személyek felét jelölték ki arra, hogy imádkozzanak értük. A közbenjáró imát folytató személyek az Albuquerque Hit Kezdeményezés tagjai közül kerültek ki, mely intézet spirituális hagyományok színes palettáját képviselte. Minden személy hat hónapon keresztül naponta imádkozott három páciensért, és minden egyes imájuk jellegét és hosszát feljegyezték. Walker úgy érezte, fontos tudni, hogy az alanyok részesülnek-e imában más értük aggódó személyektől a tanulmány keretein kívül. A kezdetek kezdetén az alkoholisták fele jelezte, hogy valamely családtagjuk imádkozik értük, a többiek előtt nem volt ismeretes, hogy bárki is imában részesítené őket. Hat hónappal a tanulmány kezdete után azok az alkoholisták, akik azt mondták, hogy valamely családtagjuk imádkozik értük (függetlenül attól, hogy a tanulmány önkéntes imádkozóitól is részesültek-e imában) jóval erősebben ittak, mint azelőtt. „Ezek az eredmények kétségbe vonják az imával kapcsolatos túlságosan egyszerű hiedelmeket – mondja Walker. – Felül kell vizsgálnunk azokat az elképzeléseket, miszerint az ima vagy ártalmatlan önmagunkkal folytatott beszélgetés, vagy hatékony, ám mindig pozitív erejű beavatkozás.”

195

Miért kezdtek erősebben inni azok az alkoholisták, akik tudták, hogy imádkoznak értük? Ellenszegültek azoknak, akik imádkoztak értük, mintha csak azt mondanák: „engem ugyan nem állítasz le!”? Vagy igazából ártalmas hatást gyakoroltak rájuk mások imái? Noha nincs bizonyíték erre, Walker elképzelhetőnek tartja ezt a lehetőséget. „Tekintetbe kell vennünk, hogy az ember tudatos és tudattalan nézetei, érzelmei és óhajai átszínezhetik az imát” – figyelmeztet. Walker behatóbban vizsgálat alá szeretné venni az ima és az emberi kapcsolatok összjátékát, különösen, amikor olyan nehezen szerethető szokások kerülnek képbe, mint például az alkohol- vagy drogfüggőség. „Tegyük fel, hogy alkoholista vagyok, kapcsolatban állunk, és ittas állapotban felhívlak éjszakánként, nem is ritkán. Jeleneteket rendezek a családi összejöveteleken. És te imádkozol értem. Valamilyen szinten azért fognak szólni az imáid, hogy meghaljak – hogy enyhüljön nyomorúságom, és a tiéd is. Ezt nevezem én „szennyezett imának”. Soha nem nézett még ennek a mélyére senki, holott egy Gallup felmérés szerint népességük öt százaléka beismeri, hogy imádkozott már ártó célokért.” Walker aggódik, mert az ima elkendőzheti abbéli vágyainkat, hogy ártsunk másoknak. Ha ezek a kívánságok léteznek, valószínűleg tudattalanok maradnak. „Az alapvető probléma – hívja fel rá a figyelmünket Walker –, lényegében az, hogy az emberek nem gondolkoznak el rajta, mit tesznek, amikor imádkoznak. Az embereknek felelősséget kell vállalniuk imáik erejéért.”xxxix Könnyebb egy leukémiás csecsemőért imádkozni, mint egy visszaeső alkoholistáért vagy kábítószer-függőségben szenvedő emberért. A baba nem tehet betegségéről; az alkoholista vagy drogfüggő tönkretette saját életét, s nemegyszer másokét is. Amikor az alkoholistáért imádkozunk, nem meglepő, ha együttérzésünk mellett tudattalan, negatív attitűdöket is táplálunk magunkban. Melyik üzenet megy át, amikor imádkozunk – törődésünk és együttérzésünk, vagy rosszalló, gyűlölködő érzéseink? Ha vegyes érzelmeket táplálunk egy embertársunk iránt – és kivel ne fordulhatna elő? – értük szóló imáinkat beszennyezhetik negatív kívánságaink. Ezért is kell komolyan vennünk az imát, nem pedig holmi rendszertelen vállalkozásként kezelni. Mielőtt imádkozni kezdenénk egy embertársunkért, fel kellene tennünk a kérdést: „igazából hogyan érzek e személlyel vagy helyzettel kapcsolatban? Vegyes gondolatokkal, megosztott szívvel imádkozom? Ha a válasz igen, első imánkat talán önmagunkért kellene mondanunk – kérvén, hogy vegyes érzelmeinket és negativitásunkat együttérzés és szeretet váltsa fel. 196

KOMOLYAN KELL VENNÜNK A BIZONYÍTÉKOKAT

Milyen következtetéseket kell levonnunk ezekből a kísérletekből? Nem létezik egyetlen olyan tanulmány sem, amely megcáfolhatatlan bizonyítékokat adna a kezünkbe a negatív imához és rontáshoz hasonló távolható negatív szándékokkal kapcsolatban. Ezen a területen, miként a tudomány számos más ágazatában, nem egyetlen tanulmány eredményei, hanem sok apró, végül egybekapcsolódó bizonyíték-szál fogja összeállítani a képet. Úgy érzem ezt a kutatási területet több okból is komolyan kell vennünk. Rengeteg bizonyíték világít rá, hogy gondolataink és szándékaink befolyást gyakorolhatnak a különféle biológiai rendszerekre. Mint láthattuk, a kutatási terület kritizálói azt állítják, hogy ezek a hatások mindössze olyan pszichológiai folyamatoknak tudhatók be, mint a szuggesztió és az elvárás. Az a tény azonban, hogy ezekben a tanulmányokban nem-emberi élő rendszereket alkalmaztak, megcáfolja ezeket az érveket – hacsak a szkeptikusok azt nem óhajtják állítani, hogy a mikrobák, enzimek és sejtek az emberéhez hasonló érzelmi élettel rendelkeznek. Néhány évvel ezelőtt a szkeptikusok kedvenc kifogása az volt, hogy nem létezik bizonyíték a távolható mentális effektusokra. A kísérleti bizonyítékok számának növekedése és minőségének javulása után a kritikusok most más szempontból közelítenek a kérdés felé: figyelmen kívül hagyják a bizonyítékokat azzal a kifogással, hogy nincs tudományos elmélet, mely alátámasztaná őket. Milyen furcsa nézőpont! A tudósokat gyakran kihívások elé állítják olyan tények, melyek felfedezésük idején áthágják az éppen uralkodó elméletek korlátait. Ebben az esetben azonban nem az a megoldás, hogy kihajítjuk a bizonyítékokat, hanem inkább további bizonyítékok után kutatunk, melyek vagy alátámasztják vagy megcáfolják e tényeket, s ha szükséges, az új tényekhez igazítva átformáljuk a régi elméleteket.

FORMÁLÓDÓ ELMÉLETEK

197

Sok tudós nem lát ellentmondást az általunk vizsgált jelenségek és a jelenlegi tudományos elméletek között. A kiváló fizikus, Gerald Feinberg például a nem-lokális távolható mentális jelenségekkel kapcsolatban a következőket mondja: „Ha valóban előfordulnak ilyen jelenségek,

megmagyarázásukhoz

nem

szükséges

változtatnunk

a

fizika

alapvető

egyenletein.”xl A tudat modelljének, melyen igazítani kellett, hogy magában foglalhassa a távolható mentális szándékokat, olyannak elméletnek kell lennie, mely elismeri az elme nem-lokális minőségét. A nem-lokális elme kifejezést 1989-ben vezettem be Recovering the Soul című könyvemben. E koncepció szerint a tudat nem lehet teljes egészében lokalizált vagy a tér bizonyos pontjaihoz – például az agyhoz vagy a testhez kötött létező –, s az idő olyan meghatározott pontjaihoz sem lehet kapcsolni, mint például a jelen pillanat. A nem-lokális elme működhet az agyon vagy a testen keresztül, anélkül azonban, hogy működése e létezőkre lenne korlátozva. A közelmúltban kiváló tudósok többféle tudatmodellt állítottak fel, melyek magukban foglalják az elme e minőségét:



Az Amit Goswami, az Oregoni Egyetem Elvont Tudományok Intézetének fizikusa által felállított elméletében a tudat alapvető okozati tényező az univerzumban, nem korlátozódik az agyra, a testre vagy a jelenre.xli



David J. Chalmers a Kaliforniai Egyetem matematikusa és kognitív tudósa szintén azt feltételezi, hogy a tudat alapvető létező a világegyetemben. Nem származtatható semmi másból, és nem lehet semmi alapvetőbb létezőre redukálni. A tudat Chalmers szerint talán egyenértékű az anyaggal és az energiával.xlii Elmélete felszabadítja a tudatot a korábbi elméletek korlátai alól, miszerint a tudat az elméhez köthető; és szélesre tárja a kaput a nem-lokális, tudat-közvetítette jelenségek létezése előtt.



Nick Herbert fizikus már régóta hasonló véleményen van. Úgy gondolja, hogy a tudat nagy bőségben van jelen az univerzumban, és hogy komolyan alábecsültük mennyiségét, épp amiként a korai fizikusok drasztikusan alábecsülték a világegyetem méretét.xliii



A Nobel-díjas fizikus, Brian D. Josephson, a Cambridge Egyetem Cavendish Laboratóriumának munkatársa feltételezi, hogy a tudat teszi lehetővé „a kvantum nemlokalitás biológiai alkalmazását.” Úgy véli, hogy a nem-lokális jelenségek nem pusztán szubatomi szinten léteznek, hanem az elme tevékenységén keresztül felerősíthetők, és 198

mindennapi tapasztalataink világában ezernyi féle távolható mentális jelenségként nyilatkozhatnak meg.xliv 

Rupert Sheldrake, brit biológus egy elméletet állított fel a tudat nem-lokális képéről híres „formatív okság hipotézisében.”xlv Sheldrake a távolható mentális eseményeket – mint például a közbenjáró ima, a telepátia (gondolatátvitel), a prekogníció (jövő érzékelés) és a tisztánlátás – érintő modelljét is igen ígéretesnek tartja.



László Ervin rendszerelméletekkel foglalkozó filozófus feltételezi, hogy a nem-lokális, tudat-közvetítette jelenségekre, mint például a közbenjáró ima, a telepátia, a prekogníció és a tisztánlátás, a kvantum vákuummal és a zéró-pont mezővel kapcsolatos fizikai fejlemények adhatnak magyarázatot.xlvi



David Bohm fizikus feltevése szerint a tudat bizonyos mértékben mindenben jelen van. „Minden anyagi mentális is, és minden mentális anyagi is – állapítja meg. – A kettő – az anyag és a lélek – különválasztása absztrakció.”xlvii Bohm koncepciója a fenti hipotézisekhez hasonlóan felszabadítja a tudatot ama elképzelés alól, hogy az csupán a testhez kötötten létezhet, és elvben lehetségessé teszi az általunk vizsgált távolható, nem-lokális jelenségek létezését.



Robert G. Jahn, a Princeton Egyetem Gépészmérnöki Karának korábbi dékánja kollégáival felállított egy modellt az elmével kapcsolatban, melyben a tudat szabadon működik térben és időben, hogy valóságos változásokat idézzen elő a fizikai világban. A kutatócsoport hipotézise kísérleteikből származó bizonyítékokon alapul, mely a távolható mentális effektusok eddig összegyűjtött legnagyobb adatbázisát képviseli.xlviii



C. J. S. Clarke matematikus, a Southampton Egyetem Matematikai Tanszékének professzora úgy gondolja, hogy ”az elmét, mint az univerzum kulcs-aspektusát kell az első helyre emelnünk.” Clarke hipotézise a fizika kvantum-logikai megközelítésén alapul, és a nem-lokalitást veszi kiindulópontjául.xlix

Jóllehet ezek az elgondolások a közelmúltban születtek, a modern tudomány hosszú hagyományának részét alkotják. A 20. század nagyszerű tudósai közül sokan őszintén támogatták az elme kiterjedt, egységes voltának modelljét, mely szerint létezhet a távolható mentális szándékok továbbításának jelensége.l Mindez rámutat arra, hogy a tudat nemlokális szemlélete nem radikális elképzelés, mint a kritikusok azt gyakran állítják. A következő példák is ezt igazolják:

199



Erwin Schrödinger, Nobel-díjas fizikus, kinek hullám egyenletei a modern kvantum fizika szívében nyugszanak, azt mondja: „Az elme természeténél fogva singulare tantum. Úgy is fogalmazhatnék, az elmék teljes összege mindösszesen egy.”li



Sir Arthur Eddington, a kiváló asztronómus-fizikus véleménye: „Úgy gondolom, az egyetemes Elme vagy Logosz elképzelése a tudományos teória jelenlegi állásából eredeztethető igen valószerű következtetés lenne, de legalábbis összhangban lenne vele.lii



Sir James Jeans brit matematikus, asztronómus és fizikus elgondolása: „Amikor térben és időben szemléljük magunkat, tudatunk nyilvánvalóan elkülönülő egyének részecskéiből összetevődő képnek tetszik, amikor azonban túllépünk téren és időn, talán az élet egyetlen szakadatlan folyamát alkotják. Az élettel is az lehet a helyzet, mint a fénnyel és az elektromossággal; a jelenség különálló léteket hordozó egyéneknek látszhat a térben és időben, miközben a téren és időn túli mélyebb valóság szintjén egyetlen test tagjai lehetnek.liii

A nem-lokális elme – a testen, időn túli, nem helyhez kötött elme, mely mind a negatív, mind pedig a pozitív imák közvetítőjéül szolgálhat – létezését manapság rengeteg adat támasztja alá.

200

ŐTŐDIK RÉSZ

VÉDELEM

Who ya gonna call? (Kit hívsz majd?) – A Szellemirtók című film betétdalának címe

201

VÉDELEM

Senki sem áll tehetetlenül mások negatív szándékaival szemben. A védekezési módszerek valóságosak, hatékonyak és szabadon állnak bárki rendelkezésére. Ám előfordulhat, hogy túl sokat aggódunk e dolgok miatt. Megszállottsággá válhat nyugtalankodásunk, hogy e negatív hatások áldozatává válunk. Dean I. Radin, a Nevadai Egyetem kutatója, The Conscious Universe (A tudatos világegyetem) című könyvében megjegyzi: „[Ezek a negatív mentális] jelenségek javarészt tudattalanok, áthatnak mindent, és sem jobbá, sem rosszabbá nem válnak.”liv Tehát miközben megpróbálunk a kérdés mélyére hatolni, hogy miként védhetjük meg magunkat mások negatív szándékaitól, figyelmünk látóterében kell tartanunk ezt a problémát. Ezek a jelenségek semmiképpen sem új keletűek. Valószínűleg mindig velünk voltak, és mindig velünk lesznek. Az élethez tartozó tények, melyeket el kell fogadnunk, és amelyeket úgy kell kezelnünk, mint a lét bármely más feltételét. Ha a történelem nézőpontjából szemléljük az elme sötét odalát, talán csillapíthatjuk vele kapcsolatos félelmeinket. John Palmer parapszichológia kutató a következőket állítja:

Az emberi teljesítmény bármilyen növekedését, legyen az akár pszichikus erők vagy iskoláztatás eredménye, jó és rossz célokra egyaránt fel lehet használni. Én hajlok az optimizmusra e tekintetben. ... A civilizáció nagymérvű önpusztító kapacitása ellenére is mindig előrébb haladt.lv

Mások

rosszindulatú

attitűdjeit

kezelhetjük

dühöngő

kíméletlenséggel

vagy

könnyedséggel. Gondoljunk például arra a képre, melyet Carlos Castaneda festett könyveiben Don Juanról, a jaki sámánról. Don Juan tudomásul veszi az elme sötét oldalának létezését, és teljességgel munkába is állítja azt. Habár titáni küzdelmekbe bocsátkozik más sámánok negatív

202

szándékaival, természetesen és könnyedséggel teszi ezt, majd továbblép. Nem uralkodnak el rajta a gonosz erők; nem tobzódik bennük, nem ragad le náluk.

A VÉDELEM BENNE REJLIK TERMÉSZETÜNKBEN

Megnyugtató felismerés, hogy nem kell védekezési módszereket kiagyalnunk mások negatív gondolatai ellen. Természetes módon bennünk léteznek, és automatikusan működésbe lépnek, amikor szükség van rájuk. Furcsa is lenne, ha nem így volnánk megtervezve. A természet védekező rendszerrel látott el bennünket, melynek segítségével védekezhetünk a fizikai kórokozók ellen, mint például a baktériumok és vírusok; miért is ne fejlesztettünk volna ki a pszichológiai károkozók ellen is valamiféle oltalmunkat szolgáló rendszert? Honnan tudjuk, hogy valóban létezik a természetes védekező rendszer? Szüntelenül elárasztanak bennünket mások negatív szándékai – ezerféle „aprócska átkai,” megjegyzései, gondolatai. A legtöbb ember képes kikapcsolni ezt a szakadatlan zavaró gondolat-áradatot, és az emberek többsége úgy éli le életét, hogy – már amennyire ők tudják – sohasem találkoznak átokkal, rontással, igézéssel. Ha spirituális immunrendszerük nem működne megfelelően, mindez egyszerűen nem volna lehetséges. Olyanok lennénk, mint a fizikai immunrendszer nélkül született csecsemő, aki a halálos fertőzések miatt képtelen lenne életben maradni. Ezért hát legyünk hálásak a védelem velünk született, „gyárilag” tudatunkba épített formáiért. Legelső védvonalunkat alkotják, és a legtöbb embernek nincs is ennél többre szüksége. Most pedig vizsgáljuk meg, hogyan pótolhatjuk hiányukat.

KONTÁRKODÁS

Vigasztaló a tudat, hogy a legtöbb másoknak gondolatai révén ártani próbáló ember lényegében dilettáns. Miként Dion Fortune (1890-1946), az angol pszichikus látó egyszer 203

megjegyezte: „A dilettánsok nagy többségét az okkultizmusban saját együgyűsége védi” lvi – ami, tegyük hozzá, potenciális áldozataikat is oltalmazza.

IMA

Új Mexikó északi részén, ahol élek, állítólag minden szikla mögött sámán rejtőzik. Amikor vizsgálódásba kezdtem a tudat negatív erőivel kapcsolatban, lehetőségem nyílt számos gyógyítótól megkérdezni, hogy szerintük képesek lehetünk-e egymásban gondolataink révén kárt tenni. Amikor egytől egyig igennel feleltek, elhatároztam, hogy másképp teszem fel a kérdést. Ha ezek az események valóságosak, mit tehetünk saját védelmünk érdekében? Az egyik bennszülött gyógyító azt felelte: – Halott már a Miatyánkról? Emlékszik a szavakra, hogy „szabadíts meg a gonosztól”? Maguknak, fehéreknek rendelkezésükre áll a védekezés egyik leghatékonyabb formája, és még csak nem is tudnak róla! Mér’, hát én magam is használom! – közölte széles vigyorral.

AZ ORVOSI RONTÁS LEVÉTELE IMA SEGÍTSÉGÉVEL

A modern orvoslás, mint láthattuk, magában rejti a lehetőséget, hogy számtalan féle átok, igézés és rontás révén ártson az embernek. E negatív hatások többsége nem szándékolt; az orvosok nyilván nem azzal töltik az idejüket, hogy ellenünk gonoszat forralva különböző csapdákat agyaljanak ki számunkra. Az ártás veszélye ennek ellenére nagyos is valóságos, és nem árt tudunk, hogyan kerülhetjük el, hogy e negatív hatások áldozatává váljunk. Egy héttel harminckilencedik születésnapja előtt Joseph Forgionéra karjába is kisugárzó súlyos mellkasi fájdalmak törtek. Elővigyázatos ember lévén azonnal orvoshoz fordult, és az ütőerek röntgenfelvétele szívének területén komolyan elzáródott artériákat mutatott. Mintha egy rémálom vált volna valóra. Apja negyvenkilenc éves korában csuklott össze és vesztette 204

életét, amikor karjába vette a négyéves Josephet és körbe-körbe pörgött vele. Két nagyszülője szintén szívrohamban halt meg. Joseph megszállottan rettegett tőle, hogy egy nap őt is ez a végzet éri majd utol. A kórházban azt mondták neki, hogy a szívműtét néhány évvel meghosszabbíthatja az életét. Philadelphia legjobb szívsebészét javasolták. – A kórházi személyzet ugyancsak meghökkent – emlékezik vissza Forgione –, amikor kértem, hogy beszélhessek a sebésszel az operáció előtt. Néhány perccel éjfél előtt fellebbent az ágya melletti függöny, és mögötte felbukkant az orvos. Amikor Forgione kérdezgetni kezdte a műtétről, az orvos egyszerre roppant ingerültté vált. – Tudom, mit csinálok – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon. – Nekem viszont fogalmam sincs mit csinál – gondolta magában Forgione, s megmondta a sebésznek, hogy nem tudja biztonságban érezni magát a műtéttel kapcsolatban, ha nem hajlandó több információt nyújtani. Az orvosnál szemlátomást betelt a pohár. – Szép temetése lesz – nyilatkoztatta ki határozottan, majd sarkon fordult, és kisétált a szobából. Forgione a megérzéseire hallgatott. Kijelentkezett a kórházból, gyorsan minden fellelhető írást elolvasott állapotáról, kapcsolatba lépett egy másik kiváló szívspecialistával, és felkészült a sikeres műtéti beavatkozásra. A kiválasztott orvos, Dr. Lester Sauvage, a seattle-i Hope Heart Intézet szívsebésze mélyen hitt az élet spirituális alkotóelemében. Miután Forgione elküldte neki orvosi vizsgálatainak eredményeit és arteriogramját, az orvos felhívta telefonon. Tudni akarta, hogy Forgione hisz-e valamilyen magasabb rendű erőben és hogy miért akar élni; mit jelent számára a boldogság; és hogy mit tenne, ha életét sikerülne meghosszabbítani. – Kérdései keresztülhasítottak elkeseredettségemen – mesélte Forgione. Amikor megérkezett Seattle-be, és első ízben találkozott Dr. Sauvage-zsal, az orvos szívélyes melegséggel üdvözölte: – Joe, rettentően örülök, hogy itt van. Biztos vagyok benne, hogy rendbe fog jönni. 205

– Valamivel később aznap este, miután egész nap egymás után végezte a műtéteket, Sauvage meglátogatta Forgionét kórházi szobájában. Egy kártyát nyújtott át betegének, és azt mondta: – Ismételjük ezt az imát közösen. A kártyán egy Assisi Szent Ferencnek tulajdonított ima állt: „...Hadd vigyem a szeretetet, ahol a gyűlölet uralkodik...” És a zárszavak: ”...azzal ébredünk örök életre.” Amikor elérkezett a búcsú ideje, a sebész azt mondta: – Biztos vagyok benne, hogy Isten megáldja törekvéseinket. Dr. Sauvage távozása után Forgione újra meg újra elolvasta az imát. Bízott magában, és amikor másnap reggel 6:30-kor betolták a műtőbe, felkészülten állt előtte, bármi is történjen vele. – Emlékeim mind a mai napig szinte leírhatatlanok – meséli –, mégis olyan élénken látom magam előtt őket, mint semmilyen más élményemet. Nem éreztem nyugtalanságot, feszültséget, csak Istenhez és szeretteimhez – feleségemhez, gyermekeimhez, halott szüleimhez és nagyszüleimhez – való közelségemet. Soha nem voltam még ilyen boldog. Hat nappal a műtét után Forgione készen állt elhagyni a kórházat, és hazarepülni Pennsylvaniába. Mielőtt kijelentkezett volna, Dr. Sauvage még benézett hozzá. – Továbbra is komoly szívbetegséggel kell megküzdenie – figyelmeztette. Ám Isten valamilyen okból azt akarja, hogy éljen. Találja meg, mi ez az ok, és fordítson a világon. Így is tett. Csatlakozott egy hajléktalanokat segítő szervezethez, munkaerőt szervezett, és beindított egy építési vállalkozást, mely városi projekteket valósított meg, és segített a munkanélkülieknek szakmát tanulni. Változtatott étrendjén, sportolni kezdett, stressz oldó technikákat gyakorolt. Kilenc évvel műtétje után még mindig szigorú diétára fogja magát, és reggelente hat mérföldet kocog. A kutatók kezdik felfedezni, hogy a Forgionééhez hasonló történetek nem ritkák. Egy, a szívműtéten átesett pácienseket vizsgáló tanulmányban Dr. Thomas Oxman és kollégái a Darmouth Orvosi Egyetemen megállapították, hogy a műtét túlélését és a műtét utáni felgyógyulást leginkább támogató tényező lényegében az, hogy milyen mértékben tulajdonít a beteg spirituális értelmet az életének. 206

Az olyan orvosi átkok, mint például „a szép temetése lesz,” „a szíve tulajdonképpen egy időzített bomba,” „már tegnap kellett volna műteni,” „semmi mást nem tehetek önért” kijelentések nem ritkák. Forgione tapasztalata azonban azt mutatja, hogy az imát is magában foglaló spirituális megközelítés semlegesítheti hatásukat.

AZ OLTALMAZÓ IMA KIVÁLASZTÁSA

Hogyan válasszunk oltalmazó imát? Rendkívül hatékonynak kell lennie, igaznak kell hangzania, és szívből kell jönnie. Assisi Szent Ferenc imáját Joseph Forgione és orvosa is hitelesnek és őszintének találta. Ám mások számára más imák tűnhetnek hitelesnek, Soha ne feledjük, hogy az ima egyetemes dolog; az egész emberiség birtoka, nem pedig egy meghatározott vallás sajátja. Semmilyen spirituális hagyomány nem rendelkezik monopóliummal az ima felett, talán ezért is nem lesz soha olyan univerzális oltalmazó ima, mely kizárólag egy bizonyos hitvalláshoz kapcsolódik. Azok számára, akiket érdekel, közlöm az Assisi Szent Ferencnek tulajdonított imát, melyben Forgione és Dr. Sauvage egyaránt vigaszra és bizonyosságra lelt:

Uram, tégy engem békéd eszközévé. Hadd vigyem a szeretetet, ahol a gyűlölet uralkodik, a megbocsátást oda, ahol a vétek él. Hogy egyességre hozzam azokat, akik széthúzásban élnek, s az igazságot vigyem oda, ahol a tévedés az úr. Hadd vigyem a hitet, hogy szétoszlassam a sötétséget; 207

a reményt, hogy megszűnjék a kétségbeesés; fényt oda, ahol sötétség az úr; s az örömöt vigyem oda, ahol szomorúság és szenvedés az élet. Uram, add, hogy inkább én igyekezzem vigasztalni, mint hogy vigaszra várjak; inkább én törekedjem megértésre, mint hogy megértést óhajtsak; inkább én szeressek, mint hogy szeretetet igényeljek; mert önmagunkat elfelejtve találjuk meg önmagunkat, és ha meghalunk, azzal ébredünk az örök életre

Bizonyos imák az idők során hatékonyságuk miatt széles körben ismertté válnak. Népgyógyászattal kapcsolatos kutatásai közben egy interjúalanya egy ima kinyomtatott sorait nyújtotta át Dr. Loudell F. Snownak oltalmazásképpen. Az ima garantálta, hogy birtokosa soha nem ég meg, soha nem fullad vízbe, semmiféle méreg nem gyakorol rá hatást, nyolcvankét féle balesetet elkerül, könnyű szülésben lesz része, és soha nem törnek rá epilepsziás rohamok. Snow felfedezte, hogy az ima már régóta közkézen forog. Ugyanazt az imát kapta jóakarójától, melyet William Blacknek küldött valaki egy évszázaddal korábban, s amelyet Black is közölt népgyógyászatról írott klasszikus művében. Minden spirituális tradíció megbecsülésével tüntet ki bizonyos különböző célokra szerkesztett imákat. A források hozzáférhetőek számunkra, és Prayer Is Good Medicine (Az ima jó orvosság) című könyvemben közöm őket.

208

OLTALMAZÓ KÉPEK

William G. Braud és Marilyn J. Schlitz orvosok kísérletsorozatot végeztek a San antoniói Mind Science Alapítvány keretei között, melyben az alanyok távolról mentálisan befolyásolták más személyek testműködését, anélkül hogy azok tudtak volna róla.lvii A kutatók úgy döntöttek, hogy a bőr elektromos impulzus-vezető képessége fogják mérni. A megfigyelt személy és a rá befolyást gyakorolni igyekvő másik kísérleti alany két külön szobában tartózkodott, érzékszerveikkel nem tudtak kommunikálni egymással. A befolyást gyakorló véletlenszerűen kiválasztott időközökben megpróbálta megváltoztatni a tőle térben elkülönített másik személy bőrvillamossági aktivitását. A kísérlet folyamatát, valamennyi mérést beleértve, számítógép szabályozta. Braud és Schlitz úgy találta, a hogy a távoli személy autonóm aktivitása valóban megváltozott, a befolyásoló szándékaitól vagy kívánságaitól függően növekedett vagy csökkent. De a célszemély sem maradt tétlen. Saját mentális képalkotása segítségével valamennyi kísérleti alany képes volt legátolni a testére hatni igyekvő nem kívánatos befolyásokat. Többféle képi megjelenítés is hatékonynak bizonyult. Amikor az egyik kísérletben a megfigyelt személy nagy tömegű, vastag, szilárd és áthatolhatatlan acél monolitot vizualizált, a befolyás nem jutott keresztül. Egy másik tanulmányban a távolható mentális szándék fogadója „ragyogó, lüktető fehér fénylabdát vizualizált,” megint csak jelentős blokkoló hatással. A klasszikus Braud-Schlitz „gátló kísérletek” rávilágítanak, hogy nem vagyunk mások felénk küldött gondolatainak és szándékainak tehetetlen áldozatai. Ha úgy tetszik, engedhetjük, hogy elérjenek hozzánk a távolható mentális befolyások, de könnyedén blokkolhatjuk is őket. A tanulmányok arra is felhívják a figyelmünket, hogy nem szükséges bonyolult oltalmazó módszereket alkalmaznunk, mint például szövevényes rituálék, egzotikus amulettek és a többi. A hatékony védekezés akár olyan egyszerű formát is ölthet, mint a gondolat.

AROMÁK

209

A gonosz befolyások távoltartására világszerte alkalmaznak szaglószervi serkentőszereket. Talán a fokhagyma a legismertebb közülük, de léteznek más szerek is, mint például az aromák, füstölők, gyertyák, sőt aeroszolos spray-k. Az egyik legszokatlanabb ilyen szer az bűzaszat, mely véleményem szerint a valaha felfedezett legundokabb, legegészségtelenebb szubsztanciák közé tartozik. Az aszafoetida (magyar neve bűzaszat) lényegében a petrezselyemfajták családjába tartozó különböző ázsiai növények gyantája. Az Egyesült Államok legdélebbi részein, valamint bizonyos városokban a betegség és rontás távoltartása érdekében mai napig szokás kisméretű bűzaszat tarsolyt viselni a nyak körül. A mentális képekkel és az imákkal ellentétben viselője azonnal bizonyítékát érezheti hatásának. Ha az emberek nem közelítenek a bűz forrása felé, feltehetőleg a gonosz befolyások sem teszik. Sohasem gyógyszerészetből

fogom

elfelejteni

szereztem

első

diplomát,

találkozásomat

orvostanhallgató

a

bűzaszattal.

koromban

Először

gyógyszerészként

dolgoztam, és gyakran voltam szolgálatban egy dallasi gyógyszertárban, mely különösen kedvelt volt a kisebbségi etnikumok tagjai között. A kis bűzaszat tarsolyok bizonyultak a legnépszerűbb vény nélkül kapható szernek a patikában. Először fogalmam sem volt, mi célt szolgálnak. Aztán megkérdeztem egy asszonytól, aki vásárolt egyet, hogy mire használja, mire ő kivette a tarsolyt a légmentesen lezárt dobozból, és az orrom alá dugta. – Szagoljon csak bele, és rögtön tudni fogja! Teljesen elképesztett a szag. Az asszony jót nevetett, én azonban úgy éreztem, menten eldobom a rókabőrt. Most már értettem a bűzaszat alkalmazásának célját. Ha teszem azt démon vagy átok volnék, a biztos, hogy messzire elkerülnék bárkit, aki bűzaszat tarsolyocskát hord a nyakában. Soha nem tudtam megérteni, hogy lehet képes az ember eltűrni magán a bűzaszat bűzét, és hogy a védekezés e formája hogy nem rombolja le az emberi kapcsolatokat.

ALÁZAT

210

Snow úgy találta, a mások negatív gondolatai ellen való védekezés egy népszerű formája lényegében az, hogy az ember igyekszik nem fölényeskedőn viselkedni, vagy anyagi tulajdonával dicsekedni, fennhéjázó modorban beszélni, nagyképűsködni, megjátszani magát, és azt gondolni, hogy jobb a másik embernél. Az istenek részéről nemtetszést válthat ki, és sátáni beavatkozást kockáztat, ha az ember társadalmi státuszán felül akar emelkedni vagy jó szerencséjével dicsekszik. Irigységet idézhet elő, ami, mint láthattuk, gyakran a gonosz tekintetet kiváltója.

JOBBULÁST KÍVÁNÓ KÉPESLAPOK: AZ OLTALMAZÁS MODERN FORMÁJA?

Craig Shergold, egy tizenhat éves londoni fiú azzal került be a Guiness-rekordok könyvébe, hogy a legtöbb jobbulást kívánó képeslapot – összesen harminchárom milliót – kapta a világon, miután az orvos szerint gyógyíthatatlannak ítélt agydaganatot állapítottak meg nála. – Nagyszerűen, csodálatosan érzem magam! – mondta Neal Kassel idegsebésznek négy évvel azután, hogy az orvos 1991 márciusában eltávolított egy tojásméretű tumort a fiú agyából. Noha a műtét valóban megmenthette Craig életét, az a kérdés is felmerülhet bennünk, hogy vajon milyen hatása volt annak a harminchárom millió képeslapnak. A jobbulást kívánó képeslapok közvetve mindig azt tudatják a beteggel, hogy „nem vagy egyedül,” ezért olyan érzéssel töltik el az embert, hogy kapcsolat fűzi másokhoz. Több tanulmány rámutatott arra, hogy a magány és az elszigeteltség betegséghez vezet, a társas érintkezés pedig ösztönzi a jó egészséget és a hosszú életet. A jobbulást kívánó képeslapok tehát a védekezés egy formáját testesíthetik meg a reménytelenséggel és a félelemmel szemben, ezáltal pedig segítik az egészség helyreállítását.

BŰNTUDAT ÉS MEGBOCSÁTÁS

211

„Figyelmeztettek, hogy soha ne mondjak olyasmit, még viccből sem, hogy ’le kéne puffantani az ilyet,’ vagy ’remélem, megakad a torkán...’ – mondta Max Freedom Long, az amerikai pszichológus, aki a polinéz szigetek és Hawaii kahuna hagyományait tanulmányozta. A kahunák szerint az efféle megjegyzések átok formáját ölthetik, különösen, ha a személynek, aki felé irányulnak, bűntudata van valami miatt, és még nem tette jóvá bűnét vagy nem kért megbocsátást. A bűntudat, melyet érezhetünk valós vagy képzelt hibákért, a kahunák hite szerint egy gyenge pontot hoz létre az ember pszichológiai páncélzatában, és sebezhetővé teszi mások átgondolatlan megjegyzéseivel vagy szándékos átkaival szemben. Long mélyenszántó meglátásnak tartotta ezt a megközelítést. „A kahunák által ismert nagy titok és hihetetlenül fontos dolog volt ez – mesélte –, ám más vallásrajongók világszerte csupán haloványan ragadták meg ezt a képzetet, és teljesen félreértelmezték.” Több pszichológiai iskola kezdte hangsúlyozni, milyen fontos megbocsátást kérnünk azoktól, akiket megbántottunk. Nem egy tizenkét lépésből álló program létezik, mely ezt a princípiumot testesíti meg. E programokban a megbocsátás lényegében az átok elleni oltalmazó eszköznek tűnik. A bűntudattól való megszabadulás kemény pszichológiai munkát kíván az embertől. Nincs semmi egzotikus, nincs semmi különös ebben. A megközelítés egyszerűen azt juttatja kifejezésre: „ha oltalmat akarsz, tisztázd tetteidet; vigyázz, mit teszel.”

ÖRDÖGŰZÉS

A rosszal való együttműködés megtagadása ugyanolyan erkölcsi kötelességünk, mint a jóval való együttműködés. –Mahatma Gandhi

212

Az ördögűzés tulajdonképpen nem a védekezés egy formája, hanem terápia, melyet akkor vetnek be, amikor a védekezés kudarcot vallott, amikor a gonosz erők kerekedtek felül, és megszállták az embert. Mindazonáltal az átkok és rontások ellenszerének tekintett ördögűzés növekvő közkedveltsége miatt röviden megvizsgáljuk ezt a területet is, noha e témában vizsgálódni egyáltalán nem népszerű dolog. Még mindig jellemzőek William James pszichológusnak a huszadik század fordulóján papírra vetett szavai:

A modern „felvilágosodottság” visszautasítását, hogy a „megszállottságot” bármi módon kezelje, s hogy még hipotézisként sem fogadja el lehetőségét annak, mindazon masszív emberi tradíciók ellenére, melyek a mellette szóló tényszerű tapasztalatokon alapulnak, mindig is a tudományos dolgok terén uralkodó divatok különös példájának tartottam. Teljesen biztos vagyok benne, hogy a démon-teória ismét szárnyra kap majd. Az embernek valóban szerfelett „tudományosnak,” és kellőképpen vaknak és tudatlannak kell lennie ahhoz, hogy még csak ne is sejtse egy efféle eshetőség bekövetkeztét.lviii

Miként a kortárs teológus Walter Wink kifejezésre juttatta: „Angyalok, szellemek, angyali fejedelemségek, istenek, Sátán – mindezek más spirituális valóságokkal együtt kultúránk megemlíthetetlen létezői.”lix David Goodacre ördögök ellen harcol. Az angliai Newcastle egyházkerületében működő Keresztény Megszabadítás csoport tagja, mely olyan embereknek nyújt segítséget, akik úgy gondolják, hogy megszállta őket az ördög. „Komolyan vesszük őket” – mondja Goodacre.lx De nem túl komolyan. „Úgy gondolom, biztosan állíthatjuk, hogy amit a múltban ’démonként’ volt szokás meghatározni, az valójában nem más, mint a múltban megtapasztalt szülői alakokon és más fontos személyeken alapuló belső dolog – állítja Goodacre. – Természetesen terapeutaként, ördögűzőként most is ugyanúgy segíteni akarunk az embereknek megszabadulni tőlük.” A radikális keresztények szemében maga Goodacre is ördögnek tűnhet, mert nem hisz benne, hogy az ördögök valóságos létezők, akik folyvást azon munkálkodnak, hogy foglyul 213

ejtsék az emberi lelkeket. Elismeri, hogy az efféle hiedelmek egykor hasznos célt szolgáltak. Az Új Testamentum szerkesztői hittek a démonok létezésében, és ez az elgondolás kézenfekvő pszichológiai

magyarázatokkal

tudott

szolgálni

számukra

az

emberi

problémákkal

kapcsolatban koruk pszichológiájának nyelvén. A démon elméletek túlnyomórészt Perzsiából jöttek, állapítja meg Goodacre, illetve a Szentföld számára Krisztus előtt két évszázaddal még teljességgel ismeretlen forrásokból eredtek. Két uralkodó megközelítés alakult ki a démonokkal kapcsolatban. Az egyik nézet szerint a démonok az angyalok bukásával születtek, a Sátán vezetése alatt állnak, és általában nagy szerencsétlenséget képesek okozni, de nem feltétlenül betegséget. Egy másik nézőpont értelmében a démonok a Sátán ügynökeiként működnek, ám valamiképpen mégis az emberi lényekből erednek. Miként Josephus Flavius mondta az első században: „Az úgynevezett démonok a gonosz emberek szellemei, akik az élőkbe költöznek.” Az elmébe és testbe történő behatolásukkal, azok megszállásával betegséget okozhatnak, főként elmebetegségeket. Elődeink azért hívták életre a démonok elméletét, hogy azon keresztül mindenféle bizarr, kiszámíthatatlan viselkedésre magyarázatot tudjanak adni. Amikor valakinek hirtelen rohama támadt, jelenetet rendezett, vagy láthatólag magán kívül volt, elődeink a Sátánt látták a különös viselkedés mögött megbújni. Mivel akkoriban nem álltak rendelkezésre az „ördög kiűzését” szolgáló gyógyszerek, szavakat alkalmaztak, és bizonyos szavak hamarosan mágikus formulaként tettek szert hírnévre. „Elődeink abban tévedtek, érvel Goodacre, és tévedünk mi is gyakran manapság, hogy az ördögűzés során a gyógyító tényező valójában nem az ördög ellen bevetett parancs vagy formula, hanem a gyógyító terápikus jelenléte.” „Amikor Jézus egy beteg lélekkel találkozott, lényének nyugodt, harmonizáló jelenléte gyógyította meg az embert – mondja Goodacre. – Ezek azok a tulajdonságok, amelyek előidézik a gyógyulást, ma éppúgy, mint elődeink idejében.” Goodacre elmeséli egy diák esetét, akire egy hitközösség tagjai egy nagyváros utcáján leltek. A fiú mély depresszióban szenvedett, Istent káromolta, különösen pedig a Szentlelket, amit régóta a megszállottság jelének tartanak. A hitközösség a segítségére sietett, gondjaiba vette, és ördögűzésnek vetette alá, hogy megszabadítsa a gonosz szellemektől, melyek véleményük szerint problémáját okozták. Amikor elérkezett az ideje, hogy elhagyja a várost, a fiú magabiztosan indult útnak, hiszen biztos volt benne, hogy meggyógyult. Évekkel később azonban ismét borzalmas állapotba került. Megszállott gondolatai ádázabb erővel tértek vissza, mint valaha. Képtelen volt állásait megtartani, házassága kezdett darabjaira hullani. Ezen a ponton találkozott Goodacre-rel, aki nagy lendülettel fogott hozzá, hogy ismét kiűzze belőle a 214

rossz szellemeket. Ezúttal azonban sem az ördögűzés, sem a helyi kórház pszichiátereinek erőfeszítései nem jártak túl nagy sikerrel. Goodacre szerint a hitközösség ördögűzése azért volt olyan hatékony az első alkalommal, mert befogadták, szeretettel elfogadták, és helyreállították életének összetörött kapcsolatait. Mindez sokkal fontosabb volt, mint az ördögűzés és a gonosz szellemektől való megszabadítás. A hitközösség erőfeszítései azonban nem nyúltak elég messzire. Hagyták, hogy a fiú elnyomja élete pszichológiai részének negatív oldalát. Az ördögök csupán árnyékba húzódtak, és készen álltak az alkalmas pillanatban ismét előtörni. Az ördögűzés csupán rövid távú megoldást nyújtott, holott áthatóbb munkára lett volna szükség. Amikor abban a hitben, hogy meggyógyult, a fiú távol került a hitközösség tápláló befolyásától, képtelen volt életének kihívásaival szemben állni a sarat. „Tudjuk, honnan erednek, és mifélék a ’démonok’ – szögezi le Goodacre. – Semmi szükség arra, hogy egy idejétmúlt pszichológiai magyarázatra támaszkodjunk, és további hibákat kövessünk el azzal, hogy isteni erővel ruházzuk fel őket.” Harry Guntrip pszichológus is egyetért ezzel a nézettel. „A pszichoanalízis – mondja – voltaképpen ördögűzés, mely távozásra bírja az embereket háborgató ördögöket a tudattalan világából; azokat az ördögöket, melyek jelenlétét világosan látni a páciensek álmaiból.”lxi M. Scott Peck, a Úttalan utakon című híres könyv szerzője szintén olyan pszichológus, aki hisz az ördögűzés értékében. Ördögi emberek című könyvében olyan páciensek eseteiről számol be, akiket szemmel láthatóan ördögi erők ragadtak magukhoz. Olykor formális ördögűző ceremóniákra volt szükség, mielőtt az életüket uraló gonosz erőket gyökerestül ki lehetett volna irtani.

Rettentően fontos megértenünk, hogy a Sátán szellem. Azt mondtam, hogy találkoztam a Sátánnal, és ez így is van. A Sátán azonban nem kézzelfogható abban az értelemben, ahogyan az anyag kézzelfogható. Nincsenek szarvai, patái, villás farka, ahogy Istennek sincs fehér szakálla. Még a neve is csak egy név, melyet mi magunk adtuk valami alapjában véve névtelen dolognak. Istenhez hasonlóan a Sátán is anyagi lényekben és rajtuk keresztül nyilatkozhat meg, de ő maga nem anyagi létező. ... Egy esetben a páciens, vonagló, kígyózó testén, harapó fogán, karmoló körmén és hüllőszerű szemén keresztül nyilvánult meg. De sehol nem voltak méregfogak vagy pikkelyek. A páciens testén keresztül volt olyan rendkívülien és drámaian, sőt természetfelettien kígyószerű. De a 215

Sátán maga nem kígyó. A Sátán szellem. ... A Sátánnak nincs hatalma, kivéve az emberi testen keresztül... A Sátán fenyegetései mindig üresek. Hazugság valamennyi. Valójában a Sátán egyetlen hatalommal rendelkezik: hogy az emberek hisznek hazugságaiban. [Kiemelés az eredeti szövegben.] lxii

A KARMA ÁTKÁNAK MEGTÖRÉSE

And in the end the love you take Is equal to the love you make. (És végül annyi szeretetet kapsz, amennyit adsz.) – The Beatles, „The End,” Abbey Road.

A karmát, vagyis az elgondolást, hogy „ki mint vet, úgy arat,” sok millióan átoknak tekintik.1 A karma ideája a vallástörténet egyik legnagyobb hatású elképzelése. Huston Smith, a világvallások kiváló tudósa a következő leírást adja a karmáról híres könyvében: lxiii

1

Miként a legtöbb filozófiai idea, a karma sem olyan egyszerű, mint amilyennek első pillantásra tűnik. Az indiai dzsain vallás 148 féle karmát tart számon. A karmát három csoportba sorolják: Prárabdha (az emberi élet elkerülhetetlen köürlményeit meghatározó hatások), samcita (a levezekelhető vagy mellőzhető hatások), és agami (a jelenleg generált és a jövőt meghatározó hatások). Lásd Kurt F, Leidecker, “Karma,” Dictionary of Philosophy, e. Dagobert D. Runes, Totowa, 1962, 160.

216

A Buddha karmával kapcsolatos álláspontjának összegzése valahogy így hangozhatna: (1) Létezik egy ok-okozati összefüggés, mely minden életet hozzáköt azokhoz az életekhez, melyek ehhez vezettek, valamint azokhoz, amelyek ezt az életet követni fogják. Minden egyes élet jelenlegi állapota annak a függvénye, hogy az ember hogyan élte azokat az életeket, melyek hozzá vezettek. (2) Eme ok-okozati láncolaton keresztül az akarat mindvégig szabad marad. A dolgok törvényszerűsége a jelenlegi állapotot, az azt megelőző tettek produktumává teszik, ezáltal a jelenben az akarat befolyásolva van, de nem kötött. Az emberek továbbra is szabadon formálhatják végzetüket.

A karma ideája azt sugallja, hogy jelenlegi körülményeink előző életeinkben megnyilvánuló gondolataink és magatartásunk következményei. Az ember vagy megfizet vagy jutalmat kap múltbeli cselekedeteiért. Smith a következőképpen írja le ezt a folyamatot:

Minden belső élet jelenlegi feltételei – nevezetesen hogy milyen boldog, mennyire zavaros vagy nyugodt, hogy mennyi tudás rejlik benne – pontos terméke annak, amit az ember a múltban akart és tett. Hasonlóképpen jelen gondolataink és döntéseink határozzák meg jövőbeli állapotainkat. A világra irányuló minden tettünknek megvan a vele egyenértékű és ellentétes ránk gyakorolt hatása. Minden gondolat és tett egy láthatatlan véső munkába lendülő mozdulatát hordozza magában, mely az ember végzetét faragja.

A karma szerint mindenki azt kapja, amit megérdemel; ki mint veti ágyát, úgy alussza álmát, nincsenek kivételek. Teljes mértékben felelősek vagyunk azért, ami most velünk történik, és jelen pillanatban alakítjuk, hogy mi fog történni velünk a jövőben. „A legtöbben nem hajlandóak beismerni ezt – állapítja meg Smith. – Jobb szeretik inkább nehézségeik forrását, ahogyan a pszichológusok mondják, magukon kívülre vetíteni, magukon kívülre helyezni. Kifogásokat keresnek, és valakit, akit hibáztathatnak, hogy mentesülhessenek a teher alól.”

217

A karma igazsága meglehetősen kemény. Olyannyira igazságos, hogy a véletlen, baleset vagy szerencse lehetősége ki van zárva. Ez azt jelenti, hogy reménytelen dolog csak úgy sodródni az élet folyamán, és arra várni, hogy egyszer majd ránk köszöntenek az áttörések. Mi vagyunk az áttörés. Amikor az ember egy kicsit jobban a karma mélyére tekint, az eredetileg nagyszerű elképzelés sokak szemében kegyetlennek kezd tűnni. Szeretet-gyűlölet kapcsolatot kezdenek kialakítani a karmával, és igazából átoknak tekintik: jelenlegi helyzetem rögzített azért, amit a múltban tettem, és ez ellen semmit sem tehetek. Ámde miért látszik a karma mégis, újra divatba jönni kultúránkban? Meglehet, a múlt életek népszerűsége miatt, mellyel összeegyeztethető a karma ideája. A karma ugyanakkor maga után vonja a halhatatlanság képzetét, amit szinte mindenki előnyben részesít a halállal való megsemmisüléssel szemben. A karma továbbá lehetővé teszi, hogy azok, akik jelenleg kényelmes életkörülmények között élnek, jó érzéseket tápláljanak önmagukkal kapcsolatban. Bölcs döntéseket hoztak előző életeikben, s most szüretelik le jótékony hatásaikat; hátba veregethetik tehát magukat. A karma azok számára is tetszetős elgondolás, akik el akarják kerülni a felelősséget. Ha jelenlegi helyzetem már eleve rögzített azért, amit a múltban tettem, miért is próbálnék változtatni a dolgokon? A karma kézenfekvő és ésszerű magyarázatot szolgáltat az élet látszólagos igazságtalanságaira is –, hogy például miért történnek rossz dolgok jó emberekkel, és semmirekellő, elvetemült emberek gyakran miért dúskálnak a jólétben. Tulajdonképpen a karma sugallta fatalizmus az, ami nem tetszik a nyugati kultúra emberének. Smith azonban azt mondja, a fatalizmus sohasem abszolút: „Egy kártyajátékosnak bizonyos lapokat osztanak, ám a tekintetben szabad döntése marad, hogy a lapokat többféle módon is kijátszhatja.” Más szóval a karma nem annyira átok, mint amennyire azt mi annak tekintjük. Mindezek szellemében Arthur Koestler regényíró kialakította a kódex és stratégia elméletét. „A kódex meghatározza a játékszabályokat, a stratégia pedig a játék menetét szabja meg” – fejtette ki.lxiv Az emberi élet terén a kódex a fizikai játéktér, melyen találjuk magunkat – vagyis a test és az életterünket alkotó világegyetem, illetve a az ezeket kormányozó alapelvek. A stratégia azokat a döntéseket jelenti, melyeket mi magunk hozunk, mialatt testünkben és világunkban létezünk.

218

Sok spirituális tanító igyekszik hangsúlyozni, hogy a stratégia a kódexen belül működik, nem pedig annak ellenében. Történet szól egy hindu bölcsről, aki egyszer egy ballépése következtében súlyosan kificamította a térdét. Tanítványa, aki mögötte haladt az úton, értetlenül állt az esemény előtt. – Mester, képes vagy a jövőbe látni, ezért tudtad, hogy a szerencsétlenség bekövetkezik. Miért nem kerülted el? A bölcs így felelt: – Amíg van fizikai testem, azoknak a törvényeknek van alávetve, melyek a testeket irányítják. Megjegyzése egy anonim szerzőtől eredő mondást idéz: „Az a szabad ember, aki tudatában van, hogy ő maga a törvények alkotója, melyeknek engedelmeskednie kell.” A karmát érintő egyik leggyakoribb kritika, hogy szigorúan lineáris létezést feltételez – a karma életek vagy megtestesülések sorozata, mely úgy nyúlik keresztül az időn, mint gyöngyök a nyakláncban, s az élet-gyöngyöket az ok-okozati összefüggések ragasztója tartja egyben. Ez azonban ellentétben áll a már jelenlévő, tökéletes belső minőség képzetével, melyet gyakran a bennünk rejlő isteni szikrának neveznek. Ám néhány tradíció, mint például a zen buddhizmus, egyáltalán nem látja úgy, hogy a jövő felé történő haladás és folyamatos fejlődés, illetve a jelen pillanatban létező tökéletesség ideái kölcsönösen kizárnák egymást. „A keresésben, a törekvésben, a mozgásban rejlik a dolog lényege” – mondja R. H. Blyth, a zen buddhizmus kutatója.

Örökkévaló

Buddha-természetünk

valójában

formálódó

Buddhánk.

E

„formálódásnak” két aspektusa van: máris ott vagyunk; utazásunk már megtörtént; megvívtuk a jó harcot. Ám soha nem érünk oda; minden csatát elveszítünk saját ostobaságunk és butaságunk és mások ostobasága és butasága miatt. A megtaníthatatlant kell tanítanunk, a lehetetlent kell tennünk, örökkévalóvá kell tennünk az időt. ... Az az igazság, hogy semmi olyasmi nincs bennünk, amit Buddha-természetnek nevezhetnénk, vagy talán inkább azt kellene mondanunk, hogy egyszerre van is, meg nincs is. Igaz, hogy nem vagyunk halhatatlanok, de rendelkezünk valami sokkal jobbal: rendelkezünk idővel, és rendelkezünk időtlenséggel.lxv 219

Az ilyen megjegyzések feldühítik azokat, akik képtelenek tolerálni a paradoxont. Ám ha nem értjük meg a paradoxon értelmét, a karma továbbra is átoknak fog tűnni a számunkra, olyan erőnek, mely folyamatosan féken tartja szabad akaratunkat. Noha sok nyugati ember elutasítja a karmát, a koncepció legdrámaibb formája nem a keleti vallásokban, hanem éppen a kereszténység tanaiban, az eredendő bűn alakjában nyilatkozik meg. E tantétel szerint mindenki átkozott, ám nem saját tettei miatt, hanem valaki más – Ádám és Éva – bűntette következményeképpen. Döntésük elég volt ahhoz, hogy minden utánuk jövő ember a pokol örök kárhozatára ítéltessen: bosszúval párosuló karma. Ám a keresztény tanítók olykor elejtenek egy-két szót arról az elképzelésről, hogy mi, emberek talán mégsem vagyunk olyan hitvány létezők, mint amilyennek hivatalosan leírnak bennünket. Egy ilyen eset történt meg Teréz Anya életében, amikor egy tapintatlan újságíró kurtán megkérdezte tőle: – Ön valójában egy szent? Teréz Anya bütykös ujjával rábökött az újságíró mellére, és azt felelte: – Igen, és maga is! Minden karmában hívő vallás utat mutat arra nézve is, hogy miként lehet megtörni szorítását. Közöttük találjuk a következőket:

1. Számold fel az ok-okozati láncolatot. Az ok-okozati összefüggések ideája a lineáris, múló idő képzetén alapul. Amikor az ember megtanulja az időt örökkévaló jelenként érzékelni, az idő folyama immár illúziónak látszik. Ezt az állapotot a kontemplatív ima és meditáció különböző formáin keresztül lehet elérni. Mihelyt a lineáris időfelfogás átadja helyét az öröklét érzékelésének, az ok-okozati összefüggések láncolata megszakad, és a karmikus adósságok eltöröltetnek. 

Nem volna igazságos a karma paradoxonjait a Kelet kifürkészhetetlenségének számlájára írni. A kereszténységet is átitatják a paradoxonok. Vegyük például, mondja Blyth, “azt az egyszerű, mélyenszántó és mulatságos középkori elképzelést, hogy Ádám bűne nélkül nem volna megváltás, és Krisztus még mindig a Mennyországban lézengene arra várva, hogy meghalhasson valakiért.” Vagy gondoljunk az örök bűnhődés keresztény tantételére, mely reménytelenül paradox. A józan ész azt sugallja, hogy egyszer a büntetés mértéke kiegyensúlyozza majd a bűntett komolyságát, és ezen a ponton az adósság egésze vissza lesz fizetve, és véget ér a bűnhődés. Az idő folyamán még a legsúlyosabb bűn is vissza lesz fizetve. Ha Isten igazságos, hogyan teremthetett örök bűhődést?

220

2. Számold fel az egót, vagy emelkedj felül rajta. A karmikus események valakivel történnek. De kivel? Amikor felülemelkedünk az „énen” vagy egón, a karmikus láncolat szétmorzsolódik. 3. Kerekedj felül a dualitáson. A karmikus erők olyan egyénre gyakorolnak hatást, aki abban a „kinti” világban létezik. Ha az ember nem különül el a világtól, kire vonatkoznak ezek az erők? Amikor az ember megtanulja énjét nem-duális módon, minden létezővel egységben érzékelni, úrrá lesz a karmán. 4. Tanuld meg, hogyan működik a rendszer. Ha az ember egy idegen országba látogat, sokat kínlódhat, ha nem beszéli a nyelvet, és nem ismeri a szokásokat; ám könnyedén boldogulhat, ha folyékonyan beszéli a nyelvet, és ismeri a kultúrát. Ehhez hasonlóan a karma is lehet rabszolgaság vagy szabadság forrása, attól függően, hogy mennyire ismerjük és tartjuk be a szabályokat. Mint mondják: a tudatlan belefullad abba az óceánba, melyben a misztikus lubickol. Megtanulni úszni azt jelenti, spirituális érettségre teszünk szert – egy spirituális tant követünk, és megismerjük köteleinket, melyek fogva tartanak bennünket.

ELÉG A SZERETET? Isten szeretet, de azért kérd, hogy adja írásba. – Gypsy Rose Lee

Legendás a szeretet ereje a negatív szándékok visszaverése terén, és sokan úgy gondolják, hogy mindössze szeretetre van szükségünk a védelemhez. Ha a gyűlöletre gyűlölettel válaszolunk, csak felerősítjük azt; ha szeretettel felelünk, a gyűlölet megsemmisül. Ez azonban csak egy része a teljes képnek. Ha a szeretetet nem egyensúlyozzák ki tettek, az eredmény katasztrofális lehet. Miként Joseph Campbell, a nagy mítoszkutató megjegyezte: „Jézus azt mondta, ’szeresd ellenségeidet.’ Nem pedig azt: ’Ne legyenek ellenségeid.’” Ellenségeink valóságosak, és olykor megpróbálnak tönkretenni, elpusztítani bennünket. Amikor ellenségeink ellenünk fordulnak, a szeretetnek támogatásra van szüksége. Ha ezt nem fogadjuk el, azt kockáztatjuk, 221

hogy mások rosszindulatú szándékai érzelmi, spirituális és esetleg fizikai szinten is hátba támadnak bennünket. Habár kockázatos egyedül a szeretetre támaszkodni oltalmazásképpen, a szeretetnek létfontosságú szerepe van a védekezés minden formájában. Azok, akik negatív imákat, átkokat vetnek be, talán nem tűnnek túlságosan szerethetőnek, de igazság szerint nemigen különböznek tőlünk. Miképpen az orosz író, Szolzsenyicin oly találóan kifejezte:

Hacsak olyan egyszerű volna! Hacsak léteznének valahol gonosz emberek, akik alattomban rossz tetteket követnek el, és csupán annyit kellene tennünk, hogy elkülönítjük őket magunktól, a többiektől, és elpusztítjuk őket. Ám a jót és rosszat elválasztó határvonal az emberi lény szívén hasít keresztül. És ki volna hajlandó elpusztítani saját szívének egy darabját?lxvi

Ha védekezési módszereink nem tartalmaznak szeretetet, azt kockáztatjuk, hogy a gyanakvás és félelem miatt egyre jobban elszigetelődünk másoktól. Ez pedig az őrületbe kergethet bennünket, méghozzá szó szerint: az idióta szó a „magányos” és „egyedüli” jelentéssel bíró szavakból ered. Frank Zappa egyszer megjegyezte: „Lévén, hogy minden vallás a testvériséget, felebarátunk szeretetét, a minden emberrel szemben megőrzendő toleranciát prédikálja, miképp lehet mégis, hogy a világ különböző vallásai sohasem tudtak egységre jutni?”lxvii Részben másoktól való félelmünk miatt, s azért, mert úgy érezzük, védekeznünk kell velük szemben. Mindez oda vezetett, falakat építünk, hogy kívül rekesszük a „gonosz” embereket, ezáltal pedig szánalmas elkülönítéseknek adunk teret – Isten hívei a Sátán ellen, hívők a pogányok ellen, mi őellenük. Nem a gonosz emberektől kell védenünk magunkat, hanem rossz tetteiktől – és a kettő között óriási különbség van. Mindannyian gonoszok vagyunk – és amikor a gonosznak tartott másik ellen indítunk háborút, önmagunk ellen is háborút vívunk. És talán az Abszolút ellen is, nevezzük bárhogyan, mert az Abszolút mindent magában foglal, máskülönben nem volna abszolút. Sok nagyszerű misztikus nyert bepillantást Isten mindent magába fogadó egységébe, melynek nincsenek határai, s a gonoszt sem rekeszti ki. Florence Nightingale (1820-1910), a modern betegápolás megalapítójának észrevétele: 222

„Mindenki azt mondja nekünk, hogy a gonosz létezése felfoghatatlan, holott én úgy gondolom, sokkal nehezebb – egyenesen lehetetlen – felfogni Isten létét (vagy éppenséggel egy jó emberét) a rossz nélkül.”lxviii A szeretetre szükség van az oltalomhoz – de nem azért, mert egyedül is meg tudja oldani a feladatot, hanem mert a legjobb biztosítékunk arra nézve, hogy nem fogunk ostoba módon elszakadni az emberi faj többi részétől. Ha védekezési módszereink nem foglalnak magukban szeretetet, másoknak van szükségük oltalomra velünk szemben.

OLTALOM AZ OLTALMAZÓKKAL SZEMBEN

Mindig óvatosnak kell lennünk, amikor másoktól kérünk tanácsot az oltalommal kapcsolatban. Meg kellene kérdeznünk magunktól, hogy vajon a megkérdezetteket a szeretet vagy a hatalomvágy vezérli. Ha az utóbbi, akkor velük szemben is oltalomra van szükségünk. Ha nem érzünk ki szeretetet tanácsukból, nem szabad megfogadnunk azt. Ezt M. Scott Peck pszichiáter is világossá teszi Ördögi emberek című könyvében:

Ha ördögűzésre készültem, a csapatból soha nem zártam ki semmilyen érett hindut, buddhistát, muszlimot, zsidót, ateistát vagy szabadgondolkodót, aki hiteles szeretetteljes jelenléttel rendelkezett. Ám habozás nélkül kizártam mondvacsinált keresztényt vagy bárki mást, aki nem rendelkezett efféle jelenléttel. Mert egyetlen szeretet nélküli ember jelenléte a helységben nem pusztán az ördögűzés kudarcát valószínűsíti, de a csapat tagjait és a pácienst is komoly ártalomnak teheti ki.lxix

223

Peck megfigyelése a szeretet központi szerepéről a védekezés valamennyi módszerére vonatozik, nem pusztán az ördögűzésre. Ha nincs jelen szeretet, valószínűleg hatástalanok maradnak, sőt az is lehet, hogy ártanak.

AZ EGZOTIKUS NEM JOBB

A védelemnek rengeteg kategóriája létezik, melyeket nem fogunk megvizsgálni: például a kántálások, ráolvasások, megerősítések és speciális kifejezések alkalmazása, amulettek és talizmánok viselete, étrenddel kapcsolatos programok, szent helyek látogatása, a numerológián és az asztrológián alapuló megközelítések – a sor jóformán végtelen. Rengeteg könyv íródott ezekben a témákban, és az anyag könnyen hozzáférhető. Csupán egy általános megjegyzésem van ezekkel a módszerekkel kapcsolatban. Minél egzotikusabb egy oltalmazó eljárás, annál nagyobb a kockázata annak, hogy az ember messzire kerül az alapoktól. A védekezés legmegbízhatóbb formái a pszichológiai fejlődést és érést is magukban foglalják; valamint azt, hogy hálásak vagyunk az Abszolút jelenlétéért életünkben, és hogy fejlesztjük szeretetképességünket. Mivel a védekezés e módszerei nem könnyűek, és mert egy élet szükséges kifejlesztésükhöz, csábító inkább a misztikus, „szórakoztató” megközelítések után kutatni – a leghatékonyabb gyógyító kristályra vadászni, egy titkos rituálét keresni, elsajátítani a „mágikus kör” használatát és a többi. Nincs gyors megoldás. Ha nem szép sorjában tesszük meg a lépéseket, és először nem pszichológiai és spirituális életünk szükségleteit látjuk el, nem valószínű, hogy az oltalmazás egzotikusabb formái működni fognak. Ha kizárólag rájuk támaszkodunk, arra a felfedezésre juthatunk, hogy nem kevésbé, hanem még inkább sebezhetővé válunk mások rosszindulatú szándékaival szemben.

VÉDELMET NYÚJTHAT-E, HA OKOSABBAN IMÁDKOZUNK?

224

A második fejezetben láthattuk, hogy még a legnagyobb jóindulattal megfogalmazott imáinknak is lehetnek nem szándékolt következményei. Ez azt jelenti, hogy önmagunkkal szemben is oltalomra van szükségünk, beleértve saját imáinkat is. C. S. Lewis a következőképpen összegezte ezt a helyzetet: „Ha Isten minden együgyű imámat megválaszolta volna, hol lennék most?” Megtanulhatunk olyan módon imádkozni, hogy elkerüljük az ima kelepcéit? El tudjuk kerülni, hogy imáink révén veszélynek tesszük ki magunkat és embertársainkat? Az imát sokan egy gondolatformának tekintik. Ha megtanulunk értelmesebben gondolkodni, állítják, azt is tudni fogjuk, hogyan lehet okosabban imádkozni. Egyre növekszik azoknak a programoknak a száma, melyek segítenek az embernek értelmesebben gondolkozni. Mekkora az esélyük a sikerre? The Logic of Failure (A kudarc logikája) című könyvében Dietrich Dörner összegzi a gondolkozásunk megváltoztatásával kapcsolatos kilátásokat:

Annak valószínűsége, hogy létezik egy titkos mentális trükk, mely egy csapásra képessé teszi az emberi elmét komplex problémák jobb megoldására gyakorlatilag egyenlő a nullával. Úgyszintén valószínűtlen, hogy agyunk rendelkezik valamilyen kihasználatlan erőt tartalmazó rejtekkel. A természetben sehol nem látunk példát arra, hogy egy teremtény három lábon futkos, a negyedik, tökéletesen működőképes, ám nem használt lábát pedig maga után húzza. Agyunk úgy működik, ahogy működik, és nem másképpen. A legjobbat kell kihoznunk ebből; nincs varázspálca, vagy rejtett kincseskamra, mely azonnal nagy tudású, hatékony gondolkodóvá tenne bennünket.lxx

Noha legjobb volna intelligenciánk és kreativitásunk minden unciáját felhasználnunk, nekem úgy tűnik, hogy az intellektuális megközelítés nem képes felülkerekedni gondolkodásunk korlátain, és hogy minden valószínűség szerint továbbra is veszélynek tesszük ki magunkat „együgyű” imáinkon keresztül. A probléma megoldása talán megváltásunkban rejlik. Mint láthattuk, oktalanságunk legjobb ellenszere nem abban található, hogy egyáltalán nem imádkozunk, hanem abban, hogy 225

a „legyen meg a Te akaratod,” vagy „a lehető legjobb megoldás érvényesüljön” típusú megközelítést tesszük magunkévá. Ez a megközelítés mesés oltalmat nyújthat a legnagyobb fenyegetéssel – önmagunkkal szemben. Willis W. Harman (1918-1997), futurista, tudós, szerző, az Elvont Tudományok Intézetének elnöke, személyes jó barátom és mentorom sok mindent tanított nekem erről a nézőpontról.

Tegyük fel, igaz, hogy ha úgy döntök, imádkozom valamiért, imám vagy szándékom befolyással van e bizonyos dolog megvalósulására. A kérdés a következő: ki hozza meg a döntést? Ha bensőséges kapcsolatban vagyok az egész univerzummal, akkor része vagyok az egésznek. Lényem az egészben nyugszik. Eszerint valamilyen valós értelemben én vagyok az egész – társteremtője vagyok a világegyetemnek. Ha ez a helyzet, akkor, amikor valamit életre szándékozok hívni, igazából azt akarom, amiről azt gondolom, hogy én kérem (ez esetben csupán az egó kívánsága törne előre)? Vagy inkább pontosan azt akarom, amit az univerzum akar, hiszen végül is én az univerzum része vagyok? A „legyen meg a Te akaratod” ima egyre mélyebb értelmet nyer a számomra.lxxi

Úgyszintén mély értelemmel bír Albert Brooks színész számára, aki némiképp könnyedebb kifejezésmóddal élve a következőket mondta:

Ha újra kellene írnom a Bibliát, azt mondanám, a legfőbb ima ez legyen: Istenem, jól vagyok. Nincs szükségem semmire. Ámen. És akkor imáink talán meghallgatásra lelnének. ... Ám semmi válasz nem érkezik, mikor az ember elkeseredett; egyszerűen nem így működik a dolog. Ha tehát követelőzünk: „azt akarom, hogy sikerüljön, azt akarom, hogy sikerüljön” ... soha nem fogjuk megkapni a vágyott dolgot.lxxii

226

BELSŐ EGYENSÚLY ÉS HARMÓNIA

Richard Wilhelm sinológus egyszer egy kínai faluban tartózkodott, mely jó ideje szenvedett a hosszantartó aszálytól. Mindenféle imát felajánlottak már, hogy véget vessenek a szárazságnak, de semmi sem használt, és az emberek rettentően elcsüggedtek. Egyetlen lehetőség maradt: elküldtek egy távoli faluba egy híres eső-csinálóért. Ez a fordulat teljesen elbűvölte Wilhelmet, és ott sürgött-forgott, amikor az eső-csináló, egy aszott öregember fedett szekerén megérkezett a faluba. Leszállt, undorral szagolt bele a levegőbe, majd egy kunyhót kért a falu szélén. Ragaszkodott hozzá, hogy senki se zavarja, és az ételét hagyják az ajtaja előtt. Senki sem hallott felőle három napig, majd a falu olyan hóval vegyes felhőszakadásra ébredt, ami az évnek abban a szakában hallatlannak számított. Wilhelm teljesen el volt ragadtatva a történetektől, és odament az öregemberhez, aki most már előbújt elvonultságából. – Tehát valóban képes esőt csinálni? – érdeklődött. – Dehogy tudok, hogy tudnék már! – felelte gúnyosan az öreg. – De hiszen a legkitartóbb aszály sújtotta a környéket, mielőtt megérkezett – ellenkezett Wilhelm –, aztán meg három napon belül eső zuhog? – Ó, az valami másnak volt a következménye – válaszolt az öreg. – Tudja, én olyan helyről jövök, ahol minden harmóniában van, akkor esik, amikor kell, és kellemes az idő, amikor arra van szükség, és az emberek szintén harmóniában vannak, és harmóniában élnek önmagukkal. Ám nem ez volt a helyzet az itteni emberekkel, ők valamennyien kiestek a Taóból, nem voltak harmóniában önmagukkal. Azon nyomban megfertőződtem, amint megérkeztem, ezért egyedül kellett maradnom, amíg újra harmóniába nem kerültem a Taóval, és akkor természetes módon hullani kezdett az eső az égből! Az eső-csináló rögtön észrevette, hogy a falu lakói uralmuk alá akarják hajtani az időjárást, holott inkább önmagukban kellene keresniük a probléma megoldását. Lényegében önmagukat sújtották átokkal.

227

Ha külső változásokért imádkozunk, amikor a probléma forrása bennünk rejlik, negatív imába bonyolódunk, hiszen az ima akadályozza a probléma megoldását. Ez a negatív ima leggyakoribb formája, mellyel szemben oltalmaznunk kell magunkat. Az oltalom, miképpen a kínai eső-csináló is rámutatott, a megértésből, a belső harmónia és egyensúly megvalósításából ered. A belső harmónia megvalósítása természetesen sok fáradsággal járó feladat. Sokkal könnyebb

amulettet

akasztani

a

nyakunkba

vagy

megerősítéseket

motyogni

egy

védőangyalnak, mint elvégezni az önelemzés nehéz munkáját. Ám ha ezt megtesszük, a legtöbb felénk irányuló átkot kiküszöböljük. Amulettre talán nem is lesz szükségünk.

MARADJUNK AZ EGYSZERŰ MELLET

A történelem folyamán kialakított védekezési módszerek, melyek mások negatív gondolataival szemben hivatottak oltalmazni bennünket, sokszor elképesztően bonyolultak. Védelem után kutatva sok embert szippant be ez a fekete lyuk, és soha többé nem kerülnek ki belőle. Az oltalmazó eljárásokkal szemben is védekeznünk kell! E módszerek kilencvenkilenc százalékát jobb lenne elkerülnünk. A védekezési módszernek nem kell bonyolultnak lennie. Ne feledjük:

Az Úr megőrzi az alázatosokat... –Zsoltárok könyve 116:6

228

Utószó: tisztába kell-e tennünk az imát?

Habár természetes dolog, hogy az ember tiszteletteljes aurát akar vonni az ima köré, és figyelmen kívül szeretné hagyni potenciális ártó hatásait, vannak pillanatok, amikor ráébredünk, hogy az ima kétélű fegyver. Áldhat és átkozhat, mint ahogyan azt az ország népességének azon öt százaléka is felismerhette, aki imádkozott már ártó célokért. Elmondhatjuk-e a teljes igazságot az imáról? Felhagyhatunk-e végre azzal, hogy folyton igyekszünk tisztán ragyogóvá varázsolni, és hagyjuk, hogy az legyen, ami? Képesek vagyunk-e beismerni, hogy az ima hozzánk hasonlóan rendelkezik sötét, árnyékos elemekkel? Edward Whitmont jungiánus pszichoanalitikus megokolja, hogy miért is van szükségünk az élet árnyékos oldalára:

Ha „boldogan élnénk, míg meg nem halunk,” egyfajta zavartalan és tartósan eltompult állapotban leledzenénk. Semmi érdekes nem történhetne, semmiféle fejlődés nem volna lehetséges, nem játszhatnánk az élet játékát. A béke megzavarójára, elrontójára, a kígyóra vagy a bomlasztás ügynökére van szükségünk ahhoz, hogy „beinduljon a játék.” E bomlasztó elemnek „Luciferként,” fényhozóként, új információk és tudatosság elhozójaként kell funkcionálnia. A zavaró elemet kezdetben jobbára gonosz erőként fogják felfogni, megtestesítőjét el fogják utasítani, és bűnbakká fogják tenni. Jóllehet ez az elem előidézi, aminek létre kell jönnie, mégis hibáztatni fogják a megszemélyesítőt, mert e megvalósulást fájdalmasnak vagy visszataszítónak érzik. Az ördög (a görög szó – diabolos – eredeti jelentése „az összezavaró”) ezért a fény angyala is egyben, a bűnbak pedig potenciális megváltó.lxxiii

A Mindenható fennkölt helyet adott Lucifernek az égben, mert valami fontossal járult hozzá a teremtéshez – azzal, amit Alan Watts filozófus egyszer a „megmagyarázhatatlan gonoszság princípiumának” nevezett. Minden emberben benne rejlik a gonosz viselkedés potenciálja. Csakhogy épp ez az elem hordozza magában a kulcsot a pszichológiai és spirituális átalakuláshoz. Ez azt jelenti, hogy az élet sötét erőivel történő konfrontáció egyben Istennel, a 229

végső nagy átalakítóval történő konfrontáció is. Amiként T. F. Powys brit író megfogalmazta: „Jó és szeretetteljes cselekedet bűnösnek lenni, mert a bűnös az emberiség igazi megmentője.”lxxiv Mivel a tudat feladata örömöt és fájdalmat, jót és rosszat megtapasztalni, az élet árnyékos oldala ellen indított támadás a tudat ellen indított támadás is egyben. A tudat tiszteletben tartása azt követeli tőlünk, hogy lényünk egészét tartsuk tiszteletben, a fényt csakúgy, mint az árnyékot. Ám ez nem azt jelenti, hogy kellemetlenebb tulajdonságainkat félvállról vehetjük. Legnagyobb kihívásunk abban rejlik, hogy a gonoszt minden formájában az ellentétévé transzformáljuk. A transzformáció azonban nem egyenlő a megsemmisítéssel. Bármilyen keményen próbáljuk is, nem irthatjuk ki létünk negatív elemeit, köztük az ima negatív aspektusait sem. A sót jelentik a levesben, és feltétlenül szükségesek ahhoz, hogy kihozzák az élet és tudatosság teljes ízét. Ha az élet egyoldalú, fénnyel csordultig telt verziójáért küzdünk, miközben az árnyékot figyelmen kívül hagyjuk, mindig csak rövidtávú nyereségre tehetünk szert. Ennek a problémának az emberek mindig is tudatában voltak a történelem folyamán. „Néhány ember csupán némi kellemes felvilágosodásban akarja felismerni Istent” – mondta Eckhart Mester a 13. századi Németországban –, aztán örömben és felvilágosodásban van részük, de nem Istenben.”lxxv Vagy ahogyan Jung fogalmazta meg néhány évszázaddal később: „Az ember nem attól világosodik meg, hogy fénymintákat jelenít meg képzeletében, hanem attól, hogy tudatosítja a sötétséget.”lxxvi

A GONOSZ MEGVÁLTÁSA

Prométheusz és keresztény megfelelői: a paradicsomi kígyó alakjában megjelenő Lucifer, és Ádám, a szimbolikus első ember mind a tudatosság kedvéért szenved. –Edward Whitmont, The Alchemy of Healing

230

Mint láthattuk, az egyik legáltalánosabb mítosz a bukás története, az emberiség kiszakadása az eredeti tisztaság és az Istennel való egység állapotából. Prométheusz, aki ellopta a tüzet az istenektől, és megbüntették érte; Ádám és Éva, akik ettek a tiltott gyümölcsből, és kiűzettek a paradicsomból; valamint Lucifer, a fényhozó, akit száműztek a mennyből, mind ezt a szétválást szimbolizálják. Noha nyugati vallásaink keseregnek a bukás felett, ez az esemény a tudat transzformációjának és evolúciójának szempontjából nélkülözhetetlen lépés volt. A bukás voltaképpen Isten és az emberiség elkülönülése – az ellentétek és különbözőségek felmerülése –, ami nélkül a tudatosságnak nincs értelme. Az egzisztencia – létezés – szó a latin ex sitere kifejezésből ered, melynek jelentése „különállni.” Következésképpen ha a bukás révén bűnbe estünk, különbözőségbe és tudatosságba is estünk: vagyis egzisztenciába, létezésbe. De nem kárhoztattunk arra, hogy mindörökké a Forrástól elválasztva létezzünk. Csaknem minden vallás ezoterikus tanai úgy tartják, hogy az isteni minőség ott marad mindenkiben – egy szikra, mely összeköt bennünket az Abszolúttal. Feladatunk tudatára ébredni az eredeti kapcsolatnak, és hagyni, hogy újból felragyogjon. E folyamatról a különböző filozófiák különbözőképpen beszélnek. Jung a tudatosság megteremtésének nevezte, Jézus újraszületésnek, Buddha ébredésnek. E képek jelentése valójában ugyanaz: az istenihez fűződő eredeti egységünk helyreállítása. Az ima és az átok közötti kapcsolatot felismerni azt jelenti, hogy felismerjük a fény és az árnyék valódi egységét. Mindkettőre szükségünk van. Ezért nem helyes, ha az imát teljesen megpróbáljuk megfosztani negatív tulajdonságaitól. Ha az imát tökéletesen tisztává akarjuk tenni, az azt jelenti, hogy elhomályosítjuk a tudat fényét, mert az egyoldalú, nem differenciált tapasztalás sötétségébe vonulunk vissza. Ha egyszer már feloldódott, nem szedhetjük ki a sót a levesünkből, és az árnyékot sem távolíthatjuk el az imából. Meg tudjuk tanulni, hogyan élvezzünk többféle ízt egyszerre?

231

Bibliográfia

Ayres, Alex. ed., The Wit and Wisdom of Abraham Lincoln, New York, 1992. Baker, Mary Eddy. „Obtrusive Mental Healing”, Miscellaneous Writings. Published by the trustees under the will of Mary Baker G. Eddy,M (Boston, 1986). Barry, Jean. “General and Comparaive Study of the Psychokinetic Effect on a Fungus Culture,” Journal of Parapsychology 32, no. 4. (1968). Benor, Daniel J. Healing Research, vol. 1, Munich, 1993. Blakney, Raymond B. Meister Eckhart, New York. Blyth, R. H. Zen and Zen Classics, New York, 1978. Braud, William G. “On the Use of Living Target Systems in Distant Mental Influence Research,” Research in Parapsychology 1984, ed. Rhea A. White and Jerry Solfvin, Metuchen, 1985. Braud, William, and Schlitz, Marilyn. “A Method for the Objective Study of Transpersonal Imagery,” Journal of Scientific Exploration 3, no. 1 (1989). Braude, Stephen E. ESP and Psychokinesis: A Philosophical Examination, Philadelphia, 1979. Braude, Stephen E. The Limits of Inflence: Psychokinesis and the Philosophy of Science, London and New York, 1979. Brooks, Albert. “Albert Brooks Back into the Spotlight,” Psychology Today 30, no 1 (1997). Broughton, Richard S., Parapsychology: The Controversial Science, New York, 1991. Brown, Dee. Wondrous Times on the Frontier, New York, 1991. Cavendish, Richard. A History of Magic, New York, 1987. Chalmers, David J. „The Puzzle of Conscious Experience,” Scientific American 273, no. 6 (1995). Clarke, C. J. S. “The Nonlocality of Mind,” Journal of Consciousness Studies 2, no. 3 (1995). Cohen, Kenneth S. The Way of Qigong, New York, 1997. Cook, Sir Edward. The Life of Florence Nightingale, “On Sin and Evil,” Suggestions for Thought: Selections and Commentaries, ed. Michael D. Calabria and Janet Macrae, Philadephia, 1994. Csikszentmihalyi, Mihaly. The Evolving Self, New York, 1993. Dörner, Dietrich. The Logic of Failure, New York, 1996. Dreher, Henry. The Immune Power Personality, 1995. 168-210.; G. F. Solomon, L. Temoshok, A. O’Leary and J. Zich, „An Intensive Psychoimmunologic Study of LongSurviving Persons with AIDS”, Annals of the New York Academy of Sciences 496 (1987). Eddington, Arthur. „Defense of Mysticism,” in Quantum Questions: The Mystical Writings of the World’s Great Physicists, ed. Ken Wilber, Boston, 1984. Ehrenwald, Jan. „A Neuropshysiological Model of Psi Phenomena,” Journal of Nervous and Mental Diseases 154, no. 6 (1972). Eisenbud, Jule. Parapsychology and the Unconscious, Berkeley: North Atlantic Books, 1992. Feinberg, Gerald. “Precognition–A Memory of Things Future,” in Quantum Physics and Parapsychology, ed. L. Oteri, New York, 1975. Fortune, Dion. Psychic Self-Defense, London, 1930, újranyomás 1994. Goleman, Daniel. Vital Lies, Simple Truths: The Psychology of Self-Deception, New York, 1985. Goodacre, David. “Possession and Exorcism,” The Christian Parapsychologist 11, no 4 232

(1995). Goodwin, Brian. How the Leopard Changed Its Spots, New York, 1994, 30-31. Goswami, Amit. The Self-Aware Universe: How Consciousness Creates the Material World, New York, 1993. Grad, Bernard R. “Some biological Effects of Laying-On of Hands: A Review of Experiments with animals and Plants,” Journal of the American Society for Psychical Research 59 (1965) (vol. a). Grinberg-Zylberbaum, J. M. Delaflor, L. Attie, and A. Goswami, “The EinsteinPodolsky-Rosen Paradox in the Brain: The Transferred Potential,” Physics Essays 7, no. 4 (1994). Grinberg-Zylberbaum, Jacobo and Ramos, Julieta. “Patterns of Interhemispheric Correlation during Human Communication,” International Journal of Neurosciences 36, nos. 1/2 (1987). Guntrip, Harry. The Psychoterapist and Exorcist, Leeds, 1952. Halifax-Grof, Joan. „Hex Death,” in Parapsychology and Anthropology, ed. Allan Angoff and Diana Barth, New York, 1974. Harman, Willis W. “Biology Revisited”, Noetic Sciences Review, no 41. (1997). Herbert, Nick. Elemental Mind, New York, 1993. Herbert, Nick. Quantum Reality, New York, 1986; Huxley. Francis. The Way of the Sacred, Garden City, 1974. Jahn, Robert G., and Dunne, Brenda J. Margins of Reality: The Role of Consciousness in the Physical World, New York, 1987. Jeans, James. Physics and Philosophy, New York, 1981. Josephson, Brian D., and Pallikara-Viras, F. “Biological Utilization of Quantum Nonlocality,” Foundation of Physics 21 (1991). Kerényi Károly, A görögök istenei, Budapest, 1951. Klopfer, Bruno. „Psychological Variables in Human Cancer”, Journal of Projective Techniques 21 (1957). Koestler, Arthur. Janus: A Summing Up, New York, 1978. Lalli, Anthony E. „Contrast Media Reactions: Data Analysis and Hypothesis,” Radiology 134 (1980). Laszló Ervin. The Internconnected Universe: Conceptual Foundations of Transdisciplinary Unified Theory, River Edge, 1995. Lown, Bernard. The Lost Art of Healing, New York, 1996. Mason, Randall C. Jr., Graham Clark, Robert B. Reeves, Jr. and S. Bruce Wagner, “Acceptance and Healing,” Journal of Religion & Health 8, no.2 (1996). Meador, C. K. „Hex Death: Vudu Magic or Persuasion?” Southern Medical Journal 85, No. 3 (1992). Michael Murphy. The Future of the Body, Los Angeles, 1992. Mitchell, Edgar. The Way of the Explorer, New York, 1996. Muehasam, David J. et al. “Effect of Qigong on Cellfree Myosin Phosphorilation: Preliminary Experiments,” Subtle Energies 5, no. 1 (1994). Murphy, Gardner, and Ballou, Robert O. comp. and ed. William James on Psychical Research, London, 1961. Murphy, Michael. The Future of the Body, Los Angeles, 1992. Nash, Carrol B. “Psychokinetic Control of Bacterial Growth” Journal of the Society for Psychical Research 51 (1982). Niven, Larry. Gyűrűvilág, Budapest, 1995. Palmer, John. “From Survival to Transcendence: Reflections of Psi as Anomalous,” Journal of Parapsychology 56 (1992). 233

Peck, M. Scott. Ördögi emberek, Budapest, 1997. Perrow, Charles. Normal Accidents: Living with High-Risk Technologies, New York, 1984. Radin, Dean. “Interview with Dean Radin,” Magical Blend no. 53 (1996). Radin, Dean. The Conscious Universe, San Francisco, 1997. Raff, Martin C. “Death Wish”, The Sciences 36, no. 4. (1996). Rebman, Jannine M., et al. “Remote Influence of Human Physiology by a Ritual Healing Technique,” Subtle Energies 6, no. 2 (1997). Rein, Glen. “The Scientific Basis for Healing with Subtle Energies,” Appendix A in: Leonard Laskow, Healing with Love. Remen, Rachel Naomi. „All Emotions Are Potenteally Life Affirming,” Advances 12, no. 2. (1996). Rodgers, Linda. „Music for Surgery,” Advances: The Journal of Mind-body Health 2, no 3. 1995. Rubik, Beverly and Rausher, Elizabeth. “Effects on Motility Behavior and Growth Rate of Salmonella typhimurium in the Presence of Olga Worrall” in Research in Parapsychology 1979, ed. W.G. Roll, Metuchen, 1980. Schlitz, Marilyn J. „Intentionality and Intuition and Their Clinical Implications: A Challenge for Science and Medicine,” Advances 12. no. 2 (1996). Schrödinger, Erwin. What Is Life? And Mind and Matter, London, 1969. Sheldrake, Rupert. A New Science of Life, Los Angeles, 1981; Sheldrake, The Presence of the Past, New York. Sheldrake, Rupert. Hét kísérlet, amely megváltoztathatja a világot. Budapest, 2003. Singer, Katie. “Scott Walker’s Research on the Complexity of Prayer,” Medicine and Prayer, Newsletter of the Santa Fe Institute for Medicine and Prayer (September/October 1996). Smith, Huston. A világ nagy vallásai, Budapest, 1995. Snow, Loudell F. „Folk Medical Beliefs and Their Implications for Care of Patients,” Annals of Internal Medicine 81 (1974). Statham, Beryl. „Miracles: Divine Intervention, Natural Events, or Illusory Experiences?” Journal of Religion and Psychical Research 19, No. 4. (October 1996). Tanagras, Angelos. Psychological Elements in Parapsychological Traditions, New York, 1967. Tenner, Edward. Why Things Bite Back: Technology and the Revenge of Unintended Consequences, New York, 1984. Thompson, Keith. „The Imaginal Realm,” Noetic Sciences Review 39 (1996). Voelker, Rebecca. “Nocebos Contribute to Host of Ills,” Journal of the American Medical Association 75, no. 5. (1996). Watson, Lyall. Beyond Supernature, New York, 1988. Watson, Lyall. Dark Nature: A Natural History of Evil, New York, 1995. Weber, Renée. Dialogue with Scientists and Sages: The Search for Unity, London, 1990. Wehr, Gerhard. An Illustrated Biography of C. G. Jung, Boston, 1989. Weil, Andrew. Spontaneous Healing, New York, 1995. West, Morris L. The Shoes of the Fisherman, Thorndike. Whitmont, Edward. The Alchemy of Healing, Berkeley, 1993. Wilber, Ken ed., Quantum Questions: The Mystical Writings of the World’s Great Physicists, Boston, 1984. Wilson A. N. Paul: The Mind of the Apostle, New York, 1997. Wind, Walter. Unmasking the Powers, Philadelphia, 1986. Witherspoon, G. Language and Art in the Navajo Universe, Ann Arbor, 1977. 234

Yamamoto, M. et al. „An Experiment on Remote Action agains Man in SensoryShielding condition, Part2,” Journal of the International Society of Life Information Sciences 14, no. 2 (1996). Zappa, Frank. “Sunbeams,” The Sun, 226. szám (1994 október). Zweig, Connie, and Abrams, Jeremiah, eds. Meeting the Shadow, , Los Angeles, 1991. v.

1

Kerényi Károly, A görögök istenei, Budapest, 1951, 151. Marilyn J. Schlitz, „Intentionality and Intuition and Their Clinical Implications: A Challenge for Science and Medicine,” Advances 12. no. 2 (1996), 58-66. 3 Schlitz, Intentionality and Intuition, 65. 4 Michael Murphy, The Future of the Body, Los Angeles, 1992, 100. 5 A. N. Wilson, Paul: The Mind of the Apostle, New York, 1997. 105. 6 Richard Cavendish, A History of Magic, New York, 1987, 44 -51. 8 Cavendish, History of Magic, 51. 9 Írásos beszámoló Ruppert Sheldrake-től, 1996. december. 10 Michael Murphy, The Future of the Body, Los Angeles, 1992, 123. 11 Henry Dreher, The Immune Power Personality, 1995. 168-210.; G. F. Solomon, L. Temoshok, A. O’Leary and J. Zich, „An Intensive Psychoimmunologic Study of Long-Surviving Persons with AIDS,” Annals of the New York Academy of Sciences 496 (1987), 647-55. 12 Dreher, Immune Power Personality, 171-72. i

235

13

Mary Eddy Baker, „Obtrusive Mental Healing,” Miscellaneous Writings. Published by the trustees under the will of Mary Baker G. Eddy,M (Boston, 1986), 282. 14 Loudell F. Snow, „Folk Medical Beliefs and Their Implications for Care of Patients,” Annals of Internal Medicine 81 (1974), 82-96. 15 Beryl Statham, „Miracles: Divine Intervention, Natural Events, or Illusory Experiences?” Journal of Religion and Psychical Research 19, No. 4. (October 1996), 205-19. 16 M. Csikszentmihalyi, The Evolving Self, New York, 1993, 35-37. 17 Charles Perrow, Normal Accidents: Living with High-Risk Technologies, New York, 1984. 18 Edward Tenner, Why Things Bite Back: Technology and the Revenge of Unintended Consequences, New York, 1984. 19 A Dalai Lámától származó idézet Keith Thompson, The Imaginal Realm című írásából. Noetic Sciences Review, 39 (1996), 32-33. 20 Morris L. West, The Shoes of the Fisherman, Thorndike, 1991. 21 R. H. Blyth, Zen and Zen Classics, New York, 1978, 68-69. 22 Dr. Freisingerrel történt személyes információcsere alapján. 23 G. Witherspoon, Language and Art in the Navajo Universe, Ann Arbor, 1977, 34. 24 Loudell F. Snow, „Folk Medical Beliefs and Their Implications for Care of Patients,” Annals of Internal Medicine 81, (1974), 84-85. 25 C. K. Meador, „Hex Death: Voodoo Magic or Persuasion? Southern Medical Journal 85, No. 3 (1992), 24447. 26 Andrew Weil, Spontaneous Healing, New York, 1995, 61. 27 Bernard Lown, The Lost Art of Healing, New York, 1996, 65. 28 Bruno Klopfer, „Psychological Variables in Human Cancer,” Journal of Projective Techniques 21 (1957), 331-40. 29 Anthony E. Lalli, „Contrast Media Reactions: Data Analysis and Hypothesis,” Radiology 134 (1980), 1-12. 30 Rachel Naomi Remen, „All Emotions Are Potenteally Life Affirming,” Advances 12, no. 2. (1996), 23-28. 31 Daniel Goleman, Vital Lies, Simple Truths: The Psychology of Self-Deception, New York, 1985, 89-90. 32 Linda Rodgers, „Music for Surgery,” Advances: The Journal of Mind-body Health 2, no 3. 1995, 49-57. 33 Jule Eisenbud, Parapsychology and the Unconscious, Berkeley: North Atlantic Books, 1992, 101-139. 34 Jan Ehrenwald, „A Neuropshysiological Model of Psi Phenomena,” Journal of Nervous and Mental Diseases 154, no. 6, 1972, 406-18. 35 Richard S. Broughton, Parapsychology: The Controversial Science, New York, 1991, 152. 36 Snow, „Folk Medical Beliefs,” 84-85. ii Alex Ayres, ed., The Wit and Wisdom of Abraham Lincoln, New York, 1992. 62-64. iii Stephen E. Braude, The Limits of Inflence: Psychokinesis and the Philosophy of Science, London and New York, 1979.; és Stephen E. Braude, ESP and Psychokinesis: A Philosophical Examination, Philadelphia, 1979. iv Francis Huxley, The Way of the Sacred, Garden City, NY, 1974, 54. v Rupert Sheldrake, Hét kísérlet, amely megváltoztathatja a világot. Budapest, 2003. vi Angelos Tanagras, Psychological Elements in Parapsychological Traditions, New York, 1967, 64. vii Lyall Watson, Beyond Supernature, New York, 1988. 58-60. viii Watson, Beyond Supernature, 59. ix Huxley, Way of the Sacred, 55. x Dee Brown, Wondrous Times on the Frontier, New York, 1991, 110. xi Rebecca Voelker, “Nocebos Contribute to Host of Ills,” Journal of the American Medical Association 75, no. 5. (1996), 345-47. xii Voelker, Nocebos Contribute to Host of Ills, 345. xiii Randall C. Mason, Jr., Graham Clark, Robert B Reeves, Jr. and S. Bruce Wagner, “Acceptance and Healing,” Journal of Religion & Health 8, no.2 (1996), 123-43. xiv Edgar Mitchell, The Way of the Explorer, New York, 1996, 85-87. xv Rober Wright, idézet: Lyall Watson, Dark Nature: A Natural History of Evil, New York, 1995. 277. xvi Watson, Dark Nature, 277. xvii Watson, Dark Nature, 282-3. xviii Brian Goodwin, How the Leopard Changed Its Spots, New York, 1994, 30-31, 182. xix Martin C. Raff, “Death Wish,” The Sciences 36, no. 4. (1996), 36-40. xx Glen Rein, “The Scientific Basis for Healing with Subtle Energies,” Appendix A in: Leonard Laskow, Healing with Love, 279-329. xxi Angelos Tanagras, Psychological Elements in Parapsychological Traditions, New York, 1967, 65-66. xxii Broughton, Parapsychology, 341-66. xxiii Larry Niven, Gyűrűvilág, Budapest, 1995.

236

xxiv

Joan Halifax-Grof, „Hex Death,” in Parapsychology and Anthropology, ed. Allan Angoff and Diana Barth, New York, 1974, 59-79. xxv William G. Braud, “On the Use of Living Target Systems in Distant Mental Influence Research,” Research in Parapsychology 1984, ed. Rhea A. White and Jerry Solfvin, Metuchen, 1985, 149-88. xxvi Jean Barry, “General and Comparaive Study of the Psychokinetic Effect on a Fungus Culture,” Journal of Parapsychology 32, no. 4. (1968), 237-43. xxvii Daniel J. Benor, Healing Research, vol. 1, Munich, 1993, 145. xxviii Carrol B. Nash, “Psychokinetic Control of Bacterial Growth” Journal of the Society for Psychical Research 51 (1982), 217-21. xxix Beverly Rubik and Elizabeth Rausher, “Effects on Motility Behavior and Growth Rate of Salmonella typhimurium in the Presence of Olga Worrall” in Research in Parapsychology 1979, ed. W.G. Roll, Metuchen, 1980, 140-42. xxx Benor, Healing Research 1, 135-6. xxxi Kenneth S. Cohen, The Way of Qigong, New York, 1997, 3. xxxii Lawrence LeShan, The Medium xxxiii David J. Muehasam et al, “Effect of Qigong on Cellfree Myosin Phosphorilation: Preliminary Experiments,” Subtle Energies 5, no. 1 (1994), 93-108. xxxiv Bernard R. Grad, “Some biological Effects of Laying-On of Hands: A Review of Experiments with animals and Plants,” Journal of the American Society for Psychical Research 59 (1965) (vol. a), 95-127. xxxv Jacobo Grinberg-Zylberbaum and Julieta Ramos, “Patterns of Interhemispheric Correlation during Human Communication,” International Journal of Neurosciences 36, nos. ½ (1987), 41-55. xxxvi J. Grinberg-Zylberbaum, M. Delaflor, L. Attie, and A. Goswami, “The Einstein-Podolsky-Rosen Paradox in the Brain: The Transferred Potential,” Physics Essays 7, no. 4 (1994), 422-28. xxxvii M. Yamamoto et al. „An Experiment on Remote Action agains Man in Sensory-Shielding condition, Part2,” Journal of the International Society of Life Information Sciences 14, no. 2 (1996), 228-39. xxxviii Jannine M. Rebman, et al. “Remote Influence of Human Physiology by a Ritual Healing Technique,” Subtle Energies 6, no. 2 (1997). xxxix Katie Singer, “Scott Walker’s Research on the Complexity of Prayer,” Medicine and Prayer, Newsletter of the Santa Fe Institute for Medicine and Prayer (September/October 1996), 1. xl Gerald Feinberg, “Precognition–A Memory of Things Future,” in Quantum Physics and Parapsychology, ed. L. Oteri, New York, 1975, 54-73. xli Amit Goswami, The Self-Aware Universe: How Consciousness Creates the Material World, New York, 1993. xlii David J. Chalmers, „The Puzzle of Conscious Experience,” Scientific American 273, no. 6 (1995), 80-86; Chalmers, The Conscious Mind, New York, 1996. xliii Nick Herbert, Quantum Reality, New York, 1986; Herbert, Elemental Mind, New York, 1993. xliv Brian D. Josephson and F. Pallikara-Viras, “Biological Utilization of Quantum Nonlocality,” Foundation of Physics 21 (1991), 197-207. xlv Rupert Sheldrake, A New Science of Life, Los Angeles, 1981; Sheldrake, The Presence of the Past, New York, 1988. xlvi Ervin Laszlo, The Internconnected Universe: Conceptual Foundations of Transdisciplinary Unified Theory, River Edge, NJ, 1995. xlvii David Bohm, idézet: Renée Weber, Dialogue with Scientists and Sages: The Search for Unity, London, 1990, 101, 151. xlviii Robert G. Jahn and Brenda J. Dunne, Margins of Reality: The Role of Consciousness in the Physical World, New York, 1987. xlix C. J. S. Clarke, “The Nonlocality of Mind,” Journal of Consciousness Studies 2, no. 3 (1995), 231-40. l Ken Wilber, ed., Quantum Questions: The Mystical Writings of the World’s Great Physicists, Boston, 1984. li Erwin Schrödinger, What Is Life? And Mind and Matter, London, 1969, 145. lii ARthur Eddington, „Defense of Mysticism,” in Quantum Questions: The Mystical Writings of the World’s Great Physicists, ed. Ken Wilber, Boston, 1984, 206. liii James Jeans, Physics and Philosophy, New York, 1981, 204. liv Interjú Dean Radinnal, Magical Blend no. 53 (1996), 33. lásd még Dean Radin, The Conscious Universe, San Francisco, 1997. lv John Palmer, “From Survival to Transcendence: Reflections of Psi as Anomalous,” Journal of Parapsychology 56 (1992)m 249. lvi Dion Fortune, Psychic Self-Defense, London, 1930, újranyomás 1994, 97. lvii William Braud and Marilyn Schlitz, “A Method for the Objective Study of Transpersonal Imagery,” Journal of Scientific Exploration 3, no. 1 (1989), 43-63.

237

lviii

William James on Psychical Research, comp. and ed. Gardner Murphy and Robert O. Ballou, London, 1961, 207. lix Walter Wind, Unmasking the Powers, Philadelphia, 1986, 1. lx David Goodacre, “Possession and Exorcism,” The Christian Parapsychologist 11, no 4 (1995), 126-31. lxi Harry Gundrip, The Psychoterapist and Exorcist, Leeds, 1952, 72. lxii M. Scott Peck, Ördögi emberek, Budapest, 1997, 217. lxiii Huston Smith, A világ nagy vallásai, Budapest, 1995. lxiv Arthur Koestler, Janus: A Summing Up, New York, 1978. 44-55. lxv R. H. Blyth, Zen and Zen Classics, New York, 1978, 55-56. lxvi Alekszandr Szolnyezsicintől származó idézet: Meeting the Shadow, ed. Connie Zweig and Jeremiah Abrams, Los Angeles, 1991. v. lxvii Frank Zappa, idézet: “Sunbeams,” The Sun, 226. szám (1994 október), 40. lxviii Sir Edward Cook, The Life of Florence Nightingale, “On Sin and Evil,” Suggestions for Thought: Selections and Commentaries, ed. Michael D. Calabria and Janet Macrae, Philadephia, 1994, 77-76. lxix Peck, Ördögi emberek, 211. lxx Dietrich Dörner? The Logic of Failure, New York, 1996, 7. lxxi Willis W. Harman, “Biology Revisited,” Noetic Sciences Review, no 41. (1997), 14ff. lxxii Interjú Albert Brooks-szal, “Albert Brooks Back into the Spotlight,” Psychology Today 30, no 1 (1997), 2630. lxxiii Edward Whitmont, The Alchemy of Healing, Berkeley, 1993, 90-91. lxxiv Idézet T. F. Powys-tól, in Francis Huxley, The Way of the Sacred, Garden City, 1974, 19. lxxv Eckhart Mestertől származó idézet, in Raymond B. Blakney, Meister Eckhart, New York, 249-50. lxxvi C. G. Jungtól származó idézet, in Gerhard Wehr, An Illustrated Biography of C. G. Jung, Boston, 1989, 55.

238