Vezessen a párt A kommunista hatalomátvétel avagy a literatúra deliterarizációja
Aki olvasta a Kortárs áprilisi számában Illyés Gyula Ostromnaplójának bejegyzéseit, eljátszhat azzal a gondolattal, hogy az irodalomban az irodalom háttérbe szorításának vagy elidegenítésének, idegen, nyelvtörő szóval - Olasz Sándor Mai magyar regények című monográfiája egyik fejezetcímét kölcsönözve – a literatúra deliterarizációjának folyamata kezdődhetett akár 1945. április elsején is. Nem azért, mert bolondok napja volt, hiszen húsvét vasárnap is erre az időre esett, hanem mert már ekkor nyilvánvalónak látszott, hogy a háború végeztével a művészeteknek ezen a területén a béke helyett a békétlenkedés, az ellenségeskedés, a kicsinyes torzsalkodás, a kíméletlen pozíciószerzés ideje jön el, megnövelve az elsősorban ideológiai-politikai alapú minősítés esélyeit, egyúttal háttérbe szorítva az esztétikai-poétikai szempontú értékelés lehetőségeit. E veszéllyel szembesül és számol az Ostromnapló, amikor rögzíti az egyébként a kommunisták kezdeményezte (lásd Standeisky Éva: Gúzsba kötve) Magyar Írók Szövetsége létrehozásának, kiváltképp pedig az elnökség kiválasztásának körülményeit. „Kárpáti (Aurél) megsértődött, nyilván mert nem ő lett az elnök, két napja nem jött ebédelni” – szól az elsejei bejegyzés, a jegyzetek között azzal a Horváth István írta magyarázattal, hogy valószínűleg egy előzetes alakuló gyűlésről és választásról lehet itt szó, hiszen csak később, július 10-én dőlt el, valóban nem Kárpáti lett az írószövetségi elnök, hanem – van, ki e nevet nem ismeri? – Gergely Sándor. Kárpáti Aurél és Illyés elnökségi tagok lettek. Hogy nem pusztán hiúság vagy rangkórság állt a háttérben, igazolhatja az aznapi – április elsejei – folytatás: Gellért Oszkárt keresné fel Kárpáti ügyében, ám hogy azért-e, mert esetleg tőle várna segítséget Sinka István, Kodolányi János és Szabó Lőrinc „mentése” ügyében, nem derül ki. Mindenesetre Tamási Áron kész volna melléjük állni, s hármójuk érdekében lemondani. Feltételezhetően az elnökségi tisztségről, de az is lehet, a jelölőbizottsági helyről, ami miatt meg Nagy Lajos fakad ki „egész dühvel”: ő miért nincs bent, mit keres viszont a tagok közt az a Vas István, aki „a Válaszban nyeglén írt a szocializmusról”. Két nappal később, bizonyos, hogy ismét a szocializmushoz való viszony, a róla vallott vélemény alapján újabb író Elhangzott a XXV. Berzsenyi Helikoni Napok Történelmi fordulópontok – a magyar irodalom visszhangja című konferenciáján Kaposváron.
1
kerül terítékre: vagy az Illés Bélával kibékülten tárgyaló Kárpáti Aurél vagy az őt korábban a tervekbe beavató Gellért Oszkár Németh Lászlót „akarja kitenni”. „Nem” – minél határozottabb a kijelentő mondat, annál kevésbé tudható, közös vélemény foglalata-e, vagy csak a naplóíróé. Az egyetértés azért is kétséges, mert a folytatás egyrészt azt tudatja, hogy Fodor József „is megsértődött”, másrészt pedig Illyés tervét ismerteti, kaján mosollyal a végén: „legyen egy héttagú elnöki tanács, felosztott munkakörrel, s annak egy megbízott ügyvezetője: Kárpáti. Ennek öröme, a többi is szívesen elnök”. Talán ennyi alapján is látnivaló: a Magyar Írók Szövetsége, amely – a pontosság kedvéért tesszük hozzá – ezen a néven hivatalosan csak júliustól szerepelt, a kezdetektől magán viselte a politikai megosztottság bélyegét. Annak ellenére, hogy szervezését februárban az Ostromnapló jegyzetei szerint (ld. 2013/3.sz.) Magyar Írók Szabad Szervezete, a Lépéskényszer: az irodalom államosítása Magyarországon, 1946-1951 szerzője, Czigány Lóránt szerint (ld. Nézz vissza haraggal!) Szabad Szakszervezete néven indították el. Akármelyik név pontos is, a korabeli feljegyzések és az utólagos emlékezések javarésze kérdőjelet rak a „szabad” minősítő jelző után. Ízelítőül az előbbiekhez: Illyés 1945. március 14-én Darvas József félreérthető szavait jegyzi fel: „A baloldaliak már igen rosszul értelmezik elmaradásodat, azonosítod magad Némethtel és Szabóval, csak akkor dolgozol, ha ők is”, s hogy „Zilahy most is épp úgy sündörög a hatalom körül, mint régen”. Március 30-án az írói elnöki tanács kerül terítékre, az alapszabályokra utalás röviden, s „Hosszú vita, felvegyék-e Némethet. 10 (titkos szavazatból) 5 igen, 3 nem, 2 üres”. Kodolányi János esete lehetne a baloldalnak való megfelelési kényszer vagy igyekezet másik példája. Önéletrajzi regényében, a Visszapillantó tükörben számol be róla: 1945-ben a Nemzeti Parasztpárt elutasította a felvételi kérelmét, sőt, nyáron a hivatalos lapban, a Szabad Szóban a vezércikk írója, Kovács Imre úgy emlegette, hogy ő „a magyar nép és a magyar demokrácia árulója”. „Mikor pedig megdöbbenésemben Veres Péterhez, a régi baráthoz és bajtárshoz fordultam magyarázatért – folytatódik az emlékezés -, ő azt mondta: ’Nem kell mellre szívni, a politikai szükségszerűség most úgy hozta magával, hogy ezen az oldalon is ütni kell egyet.’ – Hát oldal vagyok én? – kiáltottam felháborodva, megdöbbenve, mikor Péter ezt a különös magyarázatot elmondotta”. Oly annyira nem az alkotások, a művek szerepeltek a minősítések alapjául, hogy – ma már bizonyosan többeket meglep a tény – Lukács Györgynek kellett kiállnia, felszólalnia (írása címét idézve) az Elfogulatlan irodalomszemléletért. 2
Ha a marxista esztétika s egyáltalán, az esztétika mindmáig legnagyobb hatású magyar képviselőjének korabeli szerepét roppant sommásan jellemezni kellene, akkor úgy tűnne fel (noha alig-alig ismerte a kortárs magyar irodalmat), mint az értékek védelmezője. Miről és kiről is értekezett az elfogultságot bírálva? Cikke lényegében válasz Zsolt Bélának, aki viszont az ő, Molnár Ferencről írott bírálatát támadta meg „Irodalomtörténeti gettó?” alcímet adva dolgozatának. A gettóval összefüggésben Lukács nyíltan Zsolt szemére hányja: „ha zsidóról van szó, Zsolt Béla egyszerre elveszti – különben értékes – kritikai éleslátását”. Ez a „Zsolt Béla-féle egyoldalúság, két mérték alkalmazása” vezet oda, írja Lukács, hogy ha például Szabó Dezsőről van szó, Zsolt „csak ó-testamentomi stílusú prófétai átkozódásra képes, értékelését nem az alkotó „összpályája határozza meg”. A „kétféle mérték rosszhiszemű demagógiája” akadályozza meg, hogy „némi tárgyilagossággal” szóljon Illyésről, Veres Péterről. „És vajon ki teremt ’irodalomtörténeti gettót’ – kérdezi végül Lukács -: az-e, aki származására való tekintet nélkül kemény bírálattal illet minden írót, azt vizsgálván, mit adott és mit ad tartalma és formája, eszmevilága és művészete a magyar nép nemzetté tudatosodásának, vagy az, aki – a kétféle mérték módszere alapján – ki akar törölni minden, bármennyire jogosulatlanul, antiszemitizmussal gyanúsíthatót a magyar irodalomból; aki rosszhiszemű védőbeszédekkel hajt végre szerencsenmosdatást magukat reménytelenül prostituált, egykor tehetséges, de esetleg teljesen tehetségtelen íróknál, csak azért, mert azok zsidó származásúak? Azt hiszem: elfogulatlan, demokrata érzelmű ember előtt egy percre sem lehet kétséges a válasz”. Nemcsak azt mutatja világosan ez a vitacikk, hogy mit jelent Lukács György felfogásában az irodalomszemlélet, hanem azt is, hogy milyen ellenállásba ütközött az esztétikai értékek elfogulatlan, az alkotók származásától, előéletétől független megbecsülése. Egyelőre függetlenül még a hatalomtól, az irodalmi élet kereteitől, intézményeitől, s attól, hogy ezek államosítása mikor ért véget. Mert bizonyosan nem a hatalom védte bensőség és biztonság miatt mert úgy beszélni Zsolt Béla, ahogy beszélt – Lukáccsal vitázva így, Illyésnek támadva pedig úgy, hogy kissé megszédülve saját hangjától, „utcasarki erkölcsöket, sőt várbörtönt” emlegetett vele kapcsolatban. Ezt a hangot pedig az a Horváth Márton utasította vissza, ugyancsak 1947-ben, aki egy-két év múlva magamagáról is hasonló bizonyítványt állíthatott volna ki. Illyés és Zsolt című cikke – 47-ben – gúnyosan említi, hogy Révai József és Lukács György találkozása Illyéssel és Németh Lászlóval Zsolt szerint demokráciánk alapjait rendítette meg, mert Illyésékben az ellenforradalom „önkéntes szolgáit” látja, 3
akik „a múltban politikailag is vezetni akarták népünket és segítették odavezetni, ahová 1944-ben eljutott”. „Lemészárolt apákat és nagyapákat, sőt a falhoz csapdosott unokákat sértenénk meg, ha rehabilitálnánk őket” – írja Zsolt. Ennek az ellenkezőjét tartja igaznak – ekkor még! – Horváth. „Zsolt ott folytatja, ahol abbahagyta – fejti ki -: egyetlen kispolgári réteg számára akarja kisajátítani, ha nem is a demokráciát, de legalább is a demokrácia ítélkezései jogát. Valahogy így gondolkozik: ítéljünk mi, akik megítéltettünk. Tetemre hívni csak az áldozatnak van joga – de nem veszi észre, hogy a teremtésben van más vesztes is, s a legnagyobb áldozat maga a nemzet”. Két év sem telik el, s ugyanez a szerző, mellesleg 1945-től a kommunista párt lapjának, a Szabad Népnek a felelős szerkesztője már ekképp vélekedik A „Válasz” köréről: Illyés a Magyar Csillagban „nem a németek, hanem a germanizmusok ellen” harcolt. Egyébként pedig – dőlt betűkkel emeli ki a nehezen értelmezhetőt - „gyakorlati magatartásában” Féja Gézával és Kodolányi Jánossal együtt ahhoz a Németh Lászlóhoz csatlakozott, aki Szárszón arra figyelmeztetett, hogy „a szocialista rendnek is megvannak, tán még nagyobb mértékben” az angolszász jellegű kapitalizmushoz hasonló veszélyei. A Válasz (az újságíróból lett vezető kommunista kulturpolitikus szerint) fennállása folyamán végig „a burzsoá nacionalizmus ideológiájának vezető orgánuma”, visszhangra talált benne például „a Parasztpárt 1945-ös választási demagógiája”, fő jelszava: „A nemzeti érzés nem reakció”. Illyés „irodalmi segédcsapatai” Horváth szemében egyrészt „a ’népies’ irányú fasizmus ’foltozott irhájú zsoldosai’ (hogy kitől idéz, nem jelöli meg, még az is elképzelhető, Zsolttól, azaz most – már – vele ért egyet): Kodolányi, Tamási, Sinka és mások”, másrészt „az ’urbánus’ lézengő ritterek”, kik közül – keresztnév, László nélkül – csak Fazekast említi. Neki esik aztán még az Iszonynak, benne s Németh László realizmusának programjában „a biológiai privát-emberről, vagyis az ember állati funkcióiról szóló irodalom” képviseletét látva. Az ítélet a folyóirat köréről meglepő, utóbb sokszor idézett fordulattal zárul: „Lehet, hogy Illyést nehezebb ’indulásra’ késztetni, mint ötmillió parasztunkat. De – meg kell kísérelni”. Noha fennáll a veszély, hogy az elfogulatlan irodalomszemléletért vívott csaták szemlézése közben elfogulttá válik maga az ismertetés is, muszáj még Horváth Mártonnál maradni. A Félelemnélküli írás című cikk árulja el, hogy Zsolt Béla nem átallotta Lukáccsal együtt „a politikai erőviszonyokra támaszkodó esztétikai pápáknak” nevezni, 1947-ben. Aligha jövendölni akart, mégis jövendölt, amikor a jelenben rejlő tendenciákkal kapcsolatban azért marasztalta el e pápákat, mert „a mögöttük álló politikai és társadalmi erők 4
nyomatékával” a magyar szellemi élet „elsorvadását és ellapályosodását” idézik elő. S ha Horváth ekkor pápaként viselkedett, hogy viselkedhetett a következő esztendőtől fogva, mondjuk június 12-ét követően, a kommunista és a szociáldemokrata párt egyesítése után létrejött Magyar Dolgozók Pártja vezető ideológusaként. Főleg meg hogyan 1949 nyarától, amikor Rudas László a Társadalmi Szemlében megtámadta Lukács György Irodalom és demokrácia című könyvét, s attól kezdve Lukács ideológiával, politikával átitatott irodalomelméleti nézetei a támadások kereszttüzébe kerültek. Két tétele, metaforája miatt, főleg: a Pártköltészet című dolgozatában, még 1945-ben kifejtett azon véleményéért, egyrészt, miszerint „A pártköltő sohasem vezér vagy sorkatona, hanem mindig partizán”, másrészt a híres aforisztikus gondolata miatt, miszerint a marxizmus csakugyan a világnézetek Himalájája, ám „a rajta ugráló nyulacska” nem nagyobb a síkság elefántjánál. Megérné, ha ráérnénk, magyarázni e hasonlatokat, ám most elég talán annyi, hogy Lukács valószínűleg a pártirányítás által szigorúan körülnyirbált alkotói szabadságnak keresett mozgásteret – miként erről Czigány Lóránt is beszélt. A mozgásteret pedig Horváth Márton elég világosan kijelölte az Író-diplomaták című Szabad Népes cikkében, 1949 áprilisában. Mielőtt e határt meghúzó, ellentmondást nem tűrő tételét megfogalmazta volna, dőlt betűkkel ugratta ki lesújtó véleményét: „íróink jórésze lényegében cserbenhagyta a népet”, „dolgozó népünk a magyar forradalmi átalakulás hétmérföldes csizmáival lép”. Az írók közül pedig kevesen, közülük is inkább „a gyakorlatlanok és fiatalok” veszik át ezt az ütemet, a nevesebbek viszont „mai felszabadult munkás és boldog életünkre is a múlt sötét árnyékait vetik – vagy ha nem, akkor a meggyőződés nélküli ’kötelező optimizmus’ ismétlődő strófáit fújják”, mozgató erejük a „gépesített rutin”. „Államosított íróknak” lehetne nevezni őket, mondja, író-diplomatáknak. E bírálóan mozgósítani akaró szavak után következik tehát a tétel: „Ki kell végre mondani: az ötéves terv meghatározza irodalmunk főirányát és fő témakörét is”. Az építés témája elsőrendűen fontos, folytatja, a kurziválás határozottságával jelölve ki az író feladatát: „szemet cserélni, szívet cserélni, ha kell, de egészen részt venni végre az írói alkotás mozgósító erejével is népünk munkájában”. Magasabb rendű, fejlettebb „demokratikus színvonal”-ról értekezik, a „demokratikus irodalom” szerinte – s nyilván a párt szerint – annyit jelent, hogy „milliókhoz szóló, közérthető és közérdekű irodalom. A népből jött és népért élő új hősök irodalma ez. Új emelkedettség: az építés pátoszának irodalma ez”. Annak érzékeltetéséül, hogy Lukács trónfosztása után a párt esztétikai pápája, Révai József miképp vélekedett a „szemet cserélni, szívet cserélni” 5
parancsának teljesítéséről, érdemes idézni két dolgozatából. A megjegyzések irodalmunk néhány kérdéséhez 1950 márciusában keletkezett, A magyar irodalom feladatai a Magyar Írók Szövetsége I. kongresszusán 1951. április 30án elmondott beszéd. Az előbbiben hosszan ecsetelve a Lukáccsal folytatott vitát, a burzsoá társadalom írójának „szabadságával” szemben a szocializmusét azzal különbözteti meg, hogy a nép nemcsak „kész” irodalmi műveket akar vásárolni, hanem „az alkotás munkájába magába avatkozik bele, megmondja, mit és milyent akar”. S „a párt vezetése: végső soron a nép ’rendeléseinek’, szükségleteinek, bírálatának továbbítását jelenti az írókhoz”, „az irodalomnak a szocialista építés, a társadalmi nevelés szolgálatába állítását”. „Dróton-rángatást, parancsolgatást, ledorongolást jelent ez?” – teszi fel, maga sem tudja, hogy a költői kérdést, mivel tagadja, hogy erről lenne szó. A kongresszusi beszéd az írók felszólalásait bírálta, főleg amiatt, hogy a viták „nem függtek eléggé össze az ország, a nép nagy kérdéseivel, nem kapcsolódtak össze eléggé az irodalom nagy építő és nevelő feladataival”. „Ha az ország életében egyre inkább döntő mozgatóerővé válik az önkritika – jelentette ki - , akkor ez nem lehet és ne legyen másképp irodalmi életünkben sem”. Harc az irodalom pártosságáért, harcosságáért – jelölte meg körben forgó okoskodással az utat, nyíltan figyelmeztetve: „Nem arról van szó, hogy most már az irodalomnak szabad kezet adunk arra, hogy járja a saját útját, és ne segítsen az államnak, a pártnak a népet nevelni és nevelődni, építeni és átformálódni”. E kissé képzavaros megfogalmazást (kézen járni az utat) ismét felszólítással, utasítással felérő mondat követte: „Az íróknak azt mondjuk – mondta -: légy korod, néped, államod, pártod szócsöve, szószólója, segítője – ez legyen és ne a műgond a fő gondod”. Egyenes beszédek voltak ezek, hatalmi szónoklatok. Utólag felidézhetik Albert Camus különbségtevő gondolatát A lázadó emberből: „a fasizmusban a hóhért a hóhér magasztalja. A kommunizmus drámaibb: az áldozatok magasztalják a hóhért”. S itt érkeztünk volna el az előadás címéül választott vershez, a Vezessen a párthoz, illetve szerzőjéhez, az erdélyi Szabédi Lászlóhoz. Már a címválasztás magára irányítja a figyelmet - mintha az idézett felhíváshoz csatlakozna: ha szemet cserélek, hát vezessen a párt, vakként és vakon rábízom magam. Ezért hiányozhat a felkiáltójel, s lehet kisbetűs a párt, noha a versen belül a Munkáspárt neve már nagybetűvel kezdődik (kevéssé ismert, hogy papíron a parasztpárt is sokáig fennmaradt Magyarországon). „Elvtársak, az én ifjúságom/ hosszú reggel volt, naptalan” – indul a vers, a munkásmozgalmi indulók használta (párt)központi toposszal élve, a fénnyel, illetve a sötétséggel. 6
Csak emlékeztetőül: „Indulj az útra, és vissza ne nézz, múltad a fájó bús ezer év, rád ragyog végre a fényteli nap, boldogan, vígan fújd hát e dalt”. Itt a bús ezer év felidézheti a kárpátaljai (illetve az ő esetében: kárpátontúli) költő, Balla László versének a „múltat végképp eltörölni” parancsát hangoztató hagyományszemléletét is, az „ezer évig nem volt itt semmi” tételét. „Büntetése a bűnös múltnak/ legyen a felidézett múlt” – szól Szabédi beszélője is, önváddal terhelten, hogy Hitlerék ellen a cseh népen segíteni nem akart, „- csak a magyart féltettem, éppen/ így árulva el a magyart”. „Félszünket elnyomta egy döntés/ rövidlátó, vak mámora” – céloz az Észak-Erdélyt visszajuttató második bécsi döntésre, még azt az örömöt is megtagadva, amit az első döntést követően Márai Sándor az „ajándék a végzettől” hangulatos metaforájával érzékeltetett. A záró tételek, a dichotomikus szerkesztésmódnak a korban kultivált példái (Balázs Imre József: A hatalmi beszéd az erdélyi magyar irodalomban a második világháború után. lásd A sztálinizmus irodalma Romániában című kötet). A vers zárlata tehát: „hogy miként ez a megvetendő,/ szennyezett múlt az én művem,/ az én művem lesz a jövendő,/ új emberi történelem” – „Nincs kibúvó. Jövőnk parancsa/ szab az önvádnak is határt./ Jövőnkért harcolok – s a harcra/ vezessen engem is a párt”. Nem térünk most ki arra, amit a Szabédi-életmű fáradhatatlan kutatója, Kántor Lajos hozott nyilvánosságra a Korunk egy régi (1979/7-8.) számának Szabédi és a „pacsirta-ügy” című elemzésében, miszerint a Vezessen a párt az utolsó három szakaszában különbözik az eredeti változattól. S arra sem, amiről a Szabédi egyetemében (lásd Szabédi napjai) legendaoszlató, elfogulatlan tárgyilagossággal szólt, Láng Gusztáv emlékeire támaszkodva – nevezetesen, hogy a Bolyai Tudományegyetem és a Victor Babes Egyesítő gyűlésén Szabédi jónak nevezte a Bolyai létrehozását, s „még jobbnak” az egyesítést, mégis megalázták (személyesen Ceausescu szakította félbe, torkollta le). „A megalkuvások logikus következménye volt ez az utolsó megszégyenülés, öngyilkosságához ez adhatott döntő lökést” – állítja Láng. S Kántor hozzáteszi, a letartóztatástól való félelmében Szabédi „szomorú szöveget” ír, román nyelvűt, 1959 áprilisában egy bizonyos „Titkár Elvtárs”-nak, amelyben arra kéri, A magyar nyelv őstörténete című könyve „ne maradjon kiadatlan”, egyébként pedig utolsó mondatával „a szocialista tábor ragyogó jövőjét élteti”. Nyilvánvaló, különösen annak a számára, aki fellapozza az L. Simon László válogatásában és szerkesztésében megjelent Munkás, paraszt, értelmiség munkaverseny lázában ég című, az Agitatív antológiaköltészet Magyarországon 1945-1956 alcímű terjedelmes kötetet, s benne Buda Attila bevezető tanulmányát, nyilvánvaló tehát, hogy Szabédi László verse helyett lehetett volna 7
a hazai termésből netán nevesebb szerzőktől is mintát venni. Vagy az M. Takács Lajos összeállította Görcsoldó szélből, a „kárpátontúli szovjet magyar” irodalom antológiájából, 1945-től egészen 1991-ig, kevésbé nevesekét. Ha mégis Szabédi lett a kiválasztott, annak azon túl, hogy az ő sorsa teljesíti be a legdrámaibb módon a Camus jelölte állapotot: az áldozat dicséri a hóhért helyzetét, van másik két oka is. Az egyik: a kommunista hiteket, vállalásokat hozzá és a nemzedékéhez kapcsolva el lehet gondolkodni, sőt csodálkozni azon – miként Szilágyi István tette Fekete Vincével beszélgetve a Székelyföld születésnapi számában (2008/10.) -, hogy ők, „a bölcsészet doktorai, és tanult, az európai filozófiákat, bölcseletet ismerő emberek”, hittek abban, hogy „valami jobb jön, és ennek elébe kell menni, ezt szolgálni kell, ennek helyet kell csinálni, ennek az útjából el kell terelni, vagy uram bocsá’, el kell távolítani az akadályokat”. Szilágyi szó szerint „nagy áldozat”-nak tartja a Szabédiékét. S nem a tragikus végre, az öngyilkosságra tekintve annak tartható a hazain kívül a határon túli magyar irodalmak egykorú s még fiatalabb nemzedéke is. Mindazoké, akik, mint a délvidéki Laták István, arra vállalkoztak, hogy „Öntudatba merevítem csapongó képzeletem”. Akik, mint az 1947-ben a Jugoszláviai Magyar Írók könyvsorozat első köteteként megjelent beszédes című antológia, a Téglák, barázdák szerkesztői előszava hangsúlyozta (mintha a Horváth Márton-Révai József duót hallanánk), „nem menekülnek a múltba a ma égető kérdései elől. Minden szavuk a nép életének vívódásait, örömeit, fogyatékosságát és diadalait tükrözi. (…) Ez azt bizonyítja, hogy íróink megértették az idő szavát, átvették a ’rendelést’, és igyekeznek annak eleget tenni. Csak így vehetnek tevékeny részt a nép kulturális színvonalának tervszerű emelésében, csak így válhatnak népünk ’lelkének mérnökévé’. Ez nem az írói szabadság gátolása, hanem az irodalmi alkotás tudatos elemének szükséges és kellő mértékű érvényre jutása, egyedül helyes kifejezése”. Hasonló, a „rendelés” magától értetődéséről tanúskodó értekezést lehetne idézni Gaál Gábortól (Valóság. lásd Pomogáts Béla: Magyar irodalom Erdélyben (1945-1968). IV. Irodalmi dokumentumok), a Lukács György-i szerepű kritikustól és irodalomszervezőtől, aki a poézis szó eredeti értelmére, a csinálás, beavatkozás az anyagba jelentésre alapozva fejtegette, hogy nem az alkotás „privát” világába való beavatkozás, ha arra figyelmeztetnek, „mi következik irodalmilag valóság és a népi demokrácia egybeeséséből”. „A népi demokrácia visszaadja az ember egészséges líraiságát” – örvendezett az 1946 júniusában megindult Utunk főszerkesztője 1950-ben is, közvetlenül azelőtt, hogy kegyvesztett lett, s egy évvel azután, hogy letartóztatták Balogh Edgárt és 8
Méliusz Józsefet, Kurkó Gyárfást, Jordáky Lajost és másokat, velük együtt kiszorították az irodalmi életből például Bartalis Jánost, Kemény Jánost, Kós Károlyt, Molter Károlyt, Szentimre Jenőt és Tompa Lászlót. Csehszlovákiában – hogy teljesebb legyen a kép – egészen más volt a helyzet, egészen 1948 februárjáig, amíg fegyveres államcsínnyel hatalomra nem jutott a kommunista párt. Ez azonban, paradox módon, véget vetett a „hontalanság éveinek” is (Janics Kálmán), szabaddá tette az utat a magyar nyelv használata előtt, az oktatás és a sajtó területein. Az irodalom intézményei előtt azonban még nem. Beszédes tény, hogy legfontosabb fóruma, folyóirata, az Irodalmi Szemle csak 1958-ban indulhatott, s hogy a magyar könyvkiadásnak is csak 1953-ban lett saját vállalata, a Csehszlovákiai Magyar Kiadó. Addig volt az 1948 decemberében indult hetilap, az Új Szó, az Első Köztársaság magyar nyelvű kommunista sajtójának folytatásaként - szomorú, hogy demonstrálnia kellett „az anyanyelvhez való jog érvényesítését”, s lett 1951 őszén a CSEMADOK művelődéspolitikai folyóirata, a Fáklya. Mint Görömbei András monográfiájából tudjuk (A csehszlovákiai magyar irodalom 1945-1980), már az első számában irodalmi pályázatot hirdetett, s innen tudhatjuk azt is, milyen szellemiségű, szemléletű alkotásokra számított: „elbeszélésekre, versekre, csasztuskákra, melyek tartalmilag szocialista építésünket és békeharcunkat tükrözik vissza”. A kárpátaljai magyar szellemi élet kibontakozásának, majd fellendülésének első jelei csak az 1950-es évektől kezdtek megmutatkozni – állítja Pál György A magyar irodalom Kárpátalján (1945-1990) című monográfiájában, s véleményével, mely szerint az irodalom, irodalmi élet szempontjából 1951-et lehet a kezdet időpontjának nevezni, egyetért Eperjesi Penckófer János is, a XX. század második fele magyar irodalmának sajátos kárpátaljai kezdeményeit tárgyaló Tettben a jellem című monográfia szerzője. A helyzetet jellemzi, hogy az ukránból fordított Kárpáti Igaz Szó volt az egyetlen sajtóorgánumuk, s hogy csak 1951-ben szervezték meg a Kárpátontúli Területi Kiadó magyar osztályát, ugyanabban az évben, amikor megjelent az első magyar nyelvű kötet, Balla (Bakó) László verselményei, Zengj hangosabban! címmel. Mint más szocialista országban, itt is a pártosság és a közérthetőség volt az eszmény, a társadalmi törekvések direkt kifejezése és éltetése. Ahogy Pál György írja az indulókról, az alkalmi termelési, forradalmi témákat megverselő „rímbe szedett gondolatokról”: szinte minden „esztétikai többletet” nélkülöző módon. A szomszédos országok magyar irodalmának bármily halovány körképe, elnagyolt rajza is azt mutatja tehát, Szabédi László programos és propagandisztikus versei nagyon is beillettek a korszak kánonjába – ha a szerzők 9
áldozatok voltak, az volt maga az irodalom, a literatúra is: a már emlegetett irodalomtalanítás, deliterarizáció áldozata. A másik ok, ami Szabédit választatta ki: a Vezessen a párt megjelenésének idejére az irodalomban már lényegében megtörtént a kommunista hatalomátvétel, s az ő példája is azt mutatja, hogy az alkotóknak az államosított intézmények annyi védelmet és szabad mozgásteret sem nyújtottak, mint amennyit korábban, 1949 előtt még hellyel-közzel nyújtani tudtak. A Magyar Írók Szövetsége, amelynek elnöki székéért, mint az Ostromnapló lejegyezte, annyi csata dúlt, 1949 őszén tagrevíziót tartott, minek következtében jó néhány alkotó megszűnt tag lenni. Vagy úgy, mint Sinka István, akinek a jelenléte ellen – micsoda írók, nevek következnek! – Bóka László, Gergely Sándor, Haraszti Sándor, Márkus László, Zsolt Béla már korábban úgy tiltakoztak, hogy folyton kilépéssel fenyegetőztek. S persze, a megszűntetéshez elegendő volt komolyan venni Aczél Tamás leendő Sztálin-díjas írónak A burzsoá ideológia egyes jelenségei fiatal magyar líránkban című, a Társadalmi Szemle közölte bírálatát: „Sinka türelmet prédikál a magyar népnek, igyekszik elszigetelni a mozgó és építő élettől – hangoztatta. – Nem vitás, hogy az ilyen, azt kell mondanunk, nyílt ellenforradalmi magatartásnak el kell tűnnie a magyar irodalomból, mielőtt veszélyessé válik”. Nyilván veszélyesnek nyilváníttattak a Horváth Márton idézte „foltozott irhájú zsoldosok” is: Tamási Áron verses önéletrajzát árulgatta, Kodolányi Akarattyára költözött, hogy mint Tüskés Tibor jellemezte, egy födél alatt lakjon a szegénységgel, Németh László ismét a gályapadból készít laboratóriumot, mikor orosz és szovjet szerzők fordításába fog. Előfordul aztán olyan különös eset is – lehet, nemcsak egy -, mint Jékely Zoltáné. Domokos Mátyás Leletmentés című kötetében, ahol a „nemlétező” cenzúra korában, azaz 1948 és 1989 között különböző ürügyek miatt késleltetett vagy ki nem adott könyvek sorsát követi nyomon, ír erről: Jékelyt úgy zárják ki, hogy a „kizárás” szó el se hangzik. Küldenek neki egy „tagkönyvcserét” beharangozó körlevelet, egy értesítés kíséretében, miszerint tagságát azért nem újítják meg, mert „írói munkáját enélkül is zavartalanul folytathatja”. Hogy mi a baj vele, azt elárulja a kommunista párt, illetve ekkor már a Magyar Dolgozók Pártja folyóirata, a Csillag glosszája. Sebestyén György Sinka Istvánéval együtt boncolja Jékely költeményeit, s mindkettejüknek üzeni: „Igazán elég volt a rímes kérődzésből! Hiába öltöztetik hasonlatok és bonyolult képek papírruhájába, a múltba vágyás, az ellenforradalom lelepleződik benne”. Ellenforradalom és ellenforradalom – ez, ahogy Révai József állította, valóban nem dróton rángatást és ledorongolást jelent. Hanem kiűzetést az irodalomból. 10
Amelynek máskülönben is nagyon leszűkültek a publikációs terei: a folyóiratok java része megszűnt. Beleértve a Lukács György fórumaként számon tartott marxista Forumot (Vértes György volt a főszerkesztője,1950 augusztusáig jelent meg). Az 1945 áprilisában Debrecenben alapított Magyarokat (1949 áprilisi az utolsó szám). A fiatal baloldali értelmiség lapját, a Szabó Zoltán főszerkesztésével induló Valóságot (1948 júliusától megszűnik). Az 1949. május-júniusi számával utoljára jelentkező Választ, amelyik nemcsak a népi íróknak, Németh Lászlónak, Sinkának vagy Bibó Istvánnak adott otthont, hanem például Pilinszky Jánosnak is. A legkorábban, már 1948 májusában, az Újhold szüntette be a munkáját – az elterjedt állításokkal szemben, nem betiltották (a többpárt-rendszerben, a koalíciós időben ez lehetetlen volt), hanem – ellehetetlenítették. Maradt az újjá szervezett írószövetség keretein belül a Csillag: pályája 1947 decemberében indul, 1956 októberében zárul, Czigány Lóránt szerint 1950-re már nem lehet irodalmi folyóiratnak tekinteni, nem hordoz irodalmi értékeket. Ugyanez igaz lehet jó ideig az 1950. november elején induló, Illés Béla szerkesztette, a szovjet Lityeraturnaja Gazeta mintáját követő Irodalmi Újságra is. A könyvkiadás helyzete sem különb: a háború előtti utolsó békeévben 101 kiadó működött, közülük az Athenaeum Vállalat volt a legnagyobb, de a Révai Testvérek, a Franklin Társulat is jelentős volt – belőlük alapították 1950-ben a Szépirodalmi Könyvkiadót. Megvolt a szerepe a Singer és Wolfnernek, valamint a Pátria Irodalmi Vállalatnak. A Pallas Rt. jogutódja pedig a kommunista párt kiadója, a Szikra lett. Miután 1948-ban az államosítás felszámolta a magánkiadókat, s eltűnt a Dante, a Hungária, az Új Idők kiadója, az Officina, a Singer és Wolfner, a Pátria Irodalmi Vállalat, a Hungária, de el Püski Sándor vállalkozása, a Magyar Élet is, lényegében a Szépirodalmira és a Szikrára hárult a kiadás gondja. Domokos Mátyás ír arról, hogy 1948 nyaráig a Miniszterelnökség sajtóosztálya foglalkozott a magánkiadásban megjelentetni szándékozott kéziratok engedélyezésével, ekkortól azonban átvette a szerepét a Magyar Dolgozók Pártja elvi irányítása alatt működő Országos Könyvhivatal, amely „a kortárs magyar irodalmat pusztító hivatalok sorában kiemelkedő szerepet játszott”. Ez a hivatal sem volt azonban önálló: egy olyan Könyvbizottság „távirányította”, amelyet Andics Erzsébet vezetett, tagjai pedig többek között Barabás Tibor, Kende István, Keszi Imre, Nemes Dezső és a – Domokos jellemezte – „beszűkült agyú, módfelett szektás és garantáltan rosszindulatú illegális kommunista”, Vértes György voltak. E bizottság jóváhagyása nélkül a Könyvhivatal nem adott ki engedélyt, míg ez utóbbi 49 11
szeptemberében meg nem szűnt, és a könyvkiadás felügyelete átkerült a Népművelési Minisztérium (miniszter: Révai József) irodalmi főosztályára. S ha mindehhez hozzávesszük az egyes kéziratok sorsáról döntő lektorátust, akkor kitetszhet, milyen előnyökkel járt az irodalom állami irányítása. Ha nem is az írók, legalább az apparatcsikok, a pártbürokraták szempontjából. Szabadon dönthettek, tilthattak és jutalmazhattak. Ez utóbbi keretébe tartozott a díjak „átalakítása” is. Például a Baumgarten-díj megszüntetése, miután 1949-ben, az utolsó osztáskor a kuratórium döntése ellenére sem Németh László, sem Szabó Magda nem kapta meg a jutalmat, helyettük a népművelési miniszter „kérésére” Szabó Pál és Kuczka Péter részesült elismerésben – s még azt sem lehetett mondani, hogy a költőnőt és az Iszony íróját egyugyanazon ok, politikai szerepvállalása miatt mellőzték volna. Mindenesetre a legkiválóbbak ekkor már az egy évvel korábban alapított kitüntetésre, a Kossuth-díjra érdemesülhettek – 1948-ban posztumusz kitüntetett lett József Attila és Sík Sándor, díjazták Déry Tibor, Füst Milán, Illyés munkáit, de az egykor a konzervatív Napkelet köréhez tartozó Horváth János irodalomtörténészt is; a következő évektől szinte csak a baloldali elkötelezettségű alkotók számíthattak a jelentős összeggel járó elismerésre. A József Attila-díj aztán – 1950. április 4étől – már egyértelműen a szocialista realista alkotásoknak dukált, három-négy esztendeig mindenképp. Ekkorra valósult meg az, amit Lukács György – igaz, egészen más tartalommal és szellemmel – még 1946-ban mint célt tűzött ki: a magyar irodalom egysége. A dogmatizmusban és sematizmusban kiteljesedő egyformasága, uniformizáltsága. Ekkorra véget értek – egy több mint három évtizeddel ezelőtti rádiós beszélgetés-sorozat fejezetcímét idézve (lásd Történelmi jelen idő. Szerkesztette Béládi Miklós. Rádiós szerkesztő Kulcsár Katalin) a „készülődés évei”, elkezdődött – Szabó B. István fogalmazott így „a napi agitációra szűkített társadalmi-közéleti irodalom” programjának hirdetése és megvalósítása. Ma már nem kérdés – Béládinak még illett kérdeznie - , hogy belülről, az irodalom mozgásából fakadt-e mindez, vagy „kívülről jött, adminisztratív intézkedések hozták”, a „voluntarista illuzionizmus”. Bodnár György annak idején is mindjárt az utóbbi mellett foglalt állást, mintegy megerősítve a kérdezőt abban, hogy soha annyi rossz könyv, mint ez idő tájt, nem jelent meg, hetven-nyolcvan százalékuk mára „teljesen olvashatatlan”, a kevés érték nagy része pedig a kulturális politika ellenében jött létre. Csák Gyula tömören összegzi, mit jelenthetett a „szocialista fordulat” egy alkotó számára: a kultúrpolitika miközben bírálta a sematizmust, aközben egész
12
apparátusának tevékenységével, nyomásával „pontosan abba az irányba hajtotta az írót, hogy csak sematikusan írhatott”.
13
