V. évfolyam szám július-augusztus 500 Ft

„Így készülünk szelíd háborúra, mindig magunkért, soha mások ellen. Sót párolunk és vásznakat szövünk, s míg kisebbítnek, lassan megnövünk.”

V. évfolyam 7. - 8. szám

2008. július-augusztus

Dsida Jenõ

500 Ft

A TARTALOMBÓL: TRIANON VALÓDI OKAIRÓL • ERDÉLYI VÉLEMÉNY AZ ORBÁNIZMUSRÓL ˝ REJTÉLY NEMZETI PANTHEON • A HITLERT ÖVEZO VILÁGTERROR - VILÁGURALOM • VÉRFAGYASZTÓ VÁD

2

2008. július

MÉCS LÁSZLÓ VERSEI Valamit vinni kell Kimentem járni egyet estetájt, szívem csitítva, mégis egyre fájt, bár nagy újság volt: nyílt az ibolya! Vérzett. Vérezte a kor tébolya. Szóltam szívemnek: „Ne törôdj vele! Nem rád bízták: Isten kérdôjele! Rád ezt bízták: remélni, hinni kell, szeretni kell. Valamit vinni kell! Mint ibolya az édes illatot, mit átad s elmegy s víg, mert adhatott. Mint mókát mókus, bájt az ôzgida, csodát gyereknek a csigabiga. Mint jókedvet bor, jóságot kenyér, zenét patak, mely célt sejt s nem henyél. Mint jelképet galamb, vagy pelikán, vagy liliom s a magyar tulipán, mint álmokat a Göncöl szekere, szerencsét négylevelû lóhere. Mint szivárványt goromba zivatar, mit mérge múltán mégis kitakar. Mint szebb jövôt a cifra délibáb, tavaszi hírt a vándor vadlibák. Add át mit hoztál, mint az eltiport virág szagát, mely meghal s nem sikolt. Mindenkinek valamit vinni kell: szeretni kell, remélni, hinni kell! Ezt bízták rád. - Isten kérdôjele minden más itten: ne törôdj vele!

A pisztrángok példája

lehet boldog, hasa fehérjét lehet, hogy parti nefelejcsek kívánják, hogy csókkal elérjék, s holdfény hullong rá mint a tej-csepp, -- de a Faj meghalt benne: hulla! A hasukat boldogság-nappal süttethetik a renegátok, magyar júdások, árral-úszók: a nevük hulla, létük-átok! -- Pisztráng-lelkû Pajtás, elõre, a Forrás-álmú hegytetõre!

Vád- és védõbeszéd Én, Mécs, Isten szavának trombitája s mint költõ, élõ lelkiismeret: szétkürtölöm most minden égi tájra, hogy vannak züllött ifjú emberek, kikbõl nem lesz se szent, se honfi hõs! S e fiúkért valaki felelõs! A kis királyfit rajongástul égve nagy mesterek védték a bûn elõl, grófok, bárók s a pápa õszentsége is érdeklõdött hogyléte felõl – s ezekre nem vigyázott lelki csõsz! E fiúkért valaki felelõs! E fiúknak nem volt gyerekszobájuk, hol mese-forrást rejtnek a zsaluk, lakásuk volt egy rossz szagú muszáj-lyuk, hol több család csókolt, pörölt, aludt! Vagy ólban nõttek s rájuk tört az õsz. E fiúkért valaki felelõs! Vagy mûhelyekben, forgáccsal, csirizzel kavart habarcs volt álom-malterük. Az ételükben ember-jóság-ízzel nem találkoztak, bár az ég derût szült, mert Istennel viselõs! E fiúkért valaki felelõs!

A pisztrángoktól ezt tanultam: sohasem úsznak õk az árral, de mindig szembe, mindig hõsként, glédában és kicsit vadultan, rugalmasan, ragyogva, frissen, hol zuhatag fájdalma szisszen.

Pofozta õket mester, gazda, béres s rugdalta a kikent, kifent segéd: sokszor volt lelkük s hátuk alja véres, bõrük tetveknek vacsora s ebéd. A csontjuk vitriolos s nem velõs. E fiúkért valaki felelõs!

Ôrült erõkkel szembeszállva, föl a zokogó zuhogókon, szirtek között, a vízesések több méteres habzó haragján föl, szárnyak nélkül szinte szállva szökdösnek, diadalt aratván,

Csak ezt hallották mindég: „te gazember”, s ha többen voltak, akkor: „csõcselék”, irigy ebek a dús koncokkal szemben s a háborúban ágyútöltelék! Üvöltni kell, bár közhely, ismerõs: e fiúkért valaki felelõs!

a Forráshoz, hol még az Eszme nincs elkeverve nyárspolgári iszappal, hízlaló, tempótlan nagy tunyasággal, hol kiveszne hõs ritmusuk! Ôk az ormótlan, titokzatos hegyekbe vágynak! Amely pisztráng az árral úszik:

Nem tudnak semmit õk a Bibliáról s hogy van Madách, Faust, lélek-asztagok! S csak annyit tudnak az Isten fiáról, hogy elítélt minden gaz gazdagot! Kinél szurony s arany van: az erõs! E fiúkért valaki felelõs!

Rothasztó testi-lelki rossz koszokból nem hámozta ki senki kincsüket s zenghet a jóság száz angyal-torokból, fülük az ég szavára már süket. Szívük gennyes, szemük nézése bõsz. E fiúkért valaki felelõs! Ezeknek az lesz majd a messiásuk, ki forradalmat, pénzt és nõt ígér, a Múlt hulláján tánc lesz, kurjongatásuk világ-lángok között a Holdig ér. Jön a Halál, a mindent elnyelõs: ítélet lesz s valaki felelõs!

A csôcselék Egy fiatal farizeus magához hívta a kövér írástudókat lakomára. Esznek. Sok tréfa hull borára, s egyszer meghûl bennük a vér... Kint felzendül az utca torkán a szívekbôl egy nótás orkán, mely lelket hajt az ég felé... Ott lépked a jövô elé egy szent tömeg az utca-kockán. Tavaszt, hozsánnákat kiált a nép, amint megy lelkesen sodrán a tengerfô malasztnak... A volt vakok s inaszakadtak viszik a szép Szûz Máriát. Ott látni Lázárt nagy-soványan, s ujjongva lépnek mind, ahányan érezték már a szent Kezet: a bûnösök élén vezet Magdolna bomlott, rôt hajával. A betlehemi pásztorok vénülten s az apostolok vegyülnek megtért vámosokkal, volt lelki-testi poklosokkal, mind, mind ragyog, rajong, tolong. Hálót hagyott el a halász, a földmívest a dús kalász nem bántja: nô-e majd a nyáron: az Eszme ül ma a szamáron, piros ruhás örök Király... Ô a Sors-vertek fejedelme. Viszi a szamár szelíd vemhe, virágot szórnak és hitet s a legszebbet: szívet, szívet, s mennek tavaszról énekelve. ... Fent a papok s írástudók nézik a sok földönfutót, s míg óbort tölt a friss cseléd, egyik kiköp az ablakon, s azt mondja: piszkos csôcselék...

Váltsunk kormányt, váltsunk ellenzéket!

2008. július

3

TRIANON VALÓDI OKAIRÓL Trianon elôtt a magyarok ezeken a területeken jelentôs kisebbségben voltak. Vajon miért képtelen a magyar arra, hogy belakja az országát? Azért, mert nem szaporodik kellô mértékben. Hol van már a tízgyermekes családmodell (mint édesanyáméknál)? De ne menjünk meszszire. Trianon revíziójáért fáj a szívünk, de vajon be tudjuk-e lakni jelenlegi csonka hazánkat? Úgy tûnik, hogy még erre sem vagyunk képesek! Elmúlt június 4-e, vége a sok szívet melengetô trianoni megemlékezésnek. A megemlékezések szónokai számos értékelését adták a nemzetgyilkos szerzôdésnek, feltárva az okokat, elemezve a következményeket. Sokan mondják, hogy a cionizmus, a szabadkômûvesség céljai szolgáltatták az igazi okot. Mások a környezô államok rabló-törekvéseinek, és az ehhez kapcsolódó hazug manipulációknak tulajdonítják a gyászos eseményt (ugye tudjuk, hogy a románok még a rosszlányokat is bevetették). Mások a Tanácsköztársaságnak nevezett vészkorszakot okolják. Megint mások a revízió halálát jelentô „átkost” tekintik a legnagyobb problémának. Elhangzott Antall József felelôssége, aki nem engedett olyan politikust tevékenykedni, aki egyáltalán megemlítette Trianont. Megint mások a Horn éra kis-trianonoknak nevezett kétoldalú megállapodásait szidják. Az Orbán kormánynak is kijutott, mondván, hogy miért is nem vonultunk be tankokkal a Délvidékre a szerb háború idején. Mindezekkel szemben viszont tudhatjuk azt is, hogy az elcsatolt területeken (emlékeztetnék mindenkit arra, hogy Romániához nagyobb területet csatoltak, mint a mai csonka Magyarország!) soha semmilyen felkelés, politikai, sem még fegyveres megmozdulás nem volt annak érdekében, hogy megszûnjön a trianoni status quo. (Meg is született a pejoratív mondás, hogy hát kérem, a puliszka, az nem robban.) Hogyan lehetséges ez? Az elcsatolt területen élôk beletörôdtek abba, hogy „románok” vagy „tótok” lettek? Nem! Az ok más, mégpedig az, hogy akkorra ôk kisebbségben voltak! (Magyarul beszélôk és magyarok ugyanis nem ugyanaz). Nos, ebbôl származik Trianon egyetlen oka. Mégpedig az, hogy a magyar ember képtelen volt arra, hogy belakja az országát! Mit is mondott a magyarellenes kassai polgármester? Azt mondta: „a magyaroknak nem volt elég ezer év, hogy megtartsák Kassát. Most már nem is kapják vissza többé.” És amikor a két háború között Kassát visszacsatolták, Horthyt tojással akarták az elszaporodott tótok megdobálni, és másnapra tüntetések voltak „Minden drága, vissza Prága” feliratokkal.

Valószínûleg nem a magyarok választották inkább Prágát a magyar haza helyett! Vajon miért képtelen a magyar arra, hogy belakja az országát? Azért, mert nem szaporodik kellô mértékben. Hol van már a tízgyermekes családmodell (mint édesanyáméknál)? De ne menjünk messzire. Trianon revíziójáért fáj a szívünk, de vajon be tudjuk-e lakni jelenlegi csonka hazánkat? Úgy tûnik, hogy még erre sem vagyunk képesek! A cigányok és a magyarok létszámarányának mindennapi változása a magyarok hátrányára, valamint az, hogy a falvak egyre inkább a cigányoké lesznek, új honfoglalás képét vetíti elôre. Heves, Borsod, Szabolcs egyre inkább cigányországgá válik! És mi lesz akkor, ha a cigányok – mondjuk – összegyûlnek Mátészalkán, mint a románok – annak idején – Gyulafehérváron, vagy a tótok Túrócszentmártonban, és kikiáltják a Cigány Vajdaságot? Hiszen csak ugyanaz történne, mint a Trianont megelôzô idôkben. (Talán ez csak azért nem következett be még eddig, mert a cigánynak gazdanép kell, akin élôsködhet). Az, hogy betelepülnek hazánkba ezrével zsidók és kínaiak, azért lehetséges, mert van hely. Mindig akkor történtek hazánkban betelepítések, betelepülések, amikor fogyóban voltunk. Siránkozik mindenki. Hogy fogy a magyar! Igen, ez az országvesztésnek az egyetlen oka! És ebbôl adódóan az országépítésnek is egyetlen útja a népszaporodás! Koszovó sem lehetett volna független, ha nem albánok lakják, ma már több mint 90%-ban. Magyarország egyszer már talpra állt. A török hódoltság megszûnésével a magyar etnikum Nagy-Magyarországon nem érte el az 50%-ot, Ez a helyzet Trianonig jelentôsen javult, azonban a területi elrendezôdésben hibák voltak, (Felvidéken és Erdélyben kisebbségbe kerültünk). Amikor szaporodott népességünk, akkor sem voltak a magyarok arra képesek, hogy belakják az országot. Nem voltunk elegen? Nem voltunk hajlandók Erdélyben letelepedni? Könnyen elûzhetôk vagyunk? Megalkuvók? Nagy-Magyarország, örökölt hazánk visszaszerzése csak egyetlen módon lehetséges: be kell lakni! Szaporodnunk kell. Be kell költöznünk Erdélybe, a Felvidékre (hiszen az EU-n belül maradunk). Ott kell letelepedni, vállalkozni, szaporodni. Más lehetôség nincs! Nem menekülni kell ôsi földünkrôl, mint tették oly sokan Trianon után, elhagyva szülôhazájukat, beköltözve a gúnyhatáron belülre. Vajon lenne-e ma független Koszovo, ha az albánok a szerb nyomás hatására átköltöztek volna Albániába? Ôket nem lehetett elûzni

szülôföldjükrôl. Erdély elrománosodott – mondják, a Felvidék eltótosodott. Soha sehol NagyMagyarország területén nem mondhatta senki, hogy valamelyik vidék elmagyarosodott volna. Ezen kell elgondolkodni. Esetleg neki kellene látni az elmagyarosításnak, mint a trianoni revízió egyetlen lehetséges megoldásának. Vajon képes erre a magyar etnikum, ha eddig minden az ellenkezôjét bizonyította? Ma megint ennek az ellenkezôje tapasztalható. Békésben román éttermek nyílnak. Lehet, hogy Békés megye lesz a következô Romániához csatolandó terület? Mosonmagyaróváron, Dunakilitiben szlovákok vesznek házakat. Ez lesz az újabb „ószláv” terület? Költöznek magyarok a gúnyhatáron túlra – esetleg – Csángóföldre? – egyértelmûen NEM! Nézzük, hogy más népek hogyan terjeszkedtek. Az oroszok egy földrésznyi területet laktak be úgy, hogy a Csendes óceán partján élôk és a moszkvaiak nyelvében még jelentôsebb eltérés sincs (jelesen kisebb, mint a magyar tájszólások között 100 km-en belül). Senki ne jöjjön azzal, hogy persze, az oroszok erôszakkal terjeszkedtek. Nem ez a lényeg. A lényeg a területek megtartása. Ehhez oroszoknak kellett költözniük a Távol-Keletre. Be kellett lakni egy földrésznyi területet. (Némileg nagyobbat, mint a Kárpát-medence). A románok a középkorban szinte még nem is léteztek, de ma már húszmillióan vannak, belakták és elvették országunk egyharmadát. De nézzük a tótokat. Egy kis hegyi (gurál) törzsbôl, a tátrai tutajosokból egy 4 milliós nép lett, akik még Komáromot is belakták. De vehetjük példának a szlovénokat is, akik 1000 éven át megmaradtak, hol osztrák, hol olasz fennhatóság alatt, de mára önállóak. Belakták a gyönyörû volt olasz városkákat Piranot (Piran) és Capodistriát (Koper). Vajon mi a különbség? Mi az, amit meg kellene tanulni ahhoz, hogy ne írhassa meg egyszer egy meseíró az utolsó mohikán mintájára az utolsó magyart? A helyzet komoly elemzésére van szükség. Meg kell tervezni az új honfoglalást. (Ahogy azt a koszovoi albánok tették, mintegy száz évvel ezelôtt), majd a tervet fegyelmezetten és pontosan végre kell hajtani. Ez persze kemény tabu lesz az elkövetkezendô idôkben. Azonban vegyük észre, hogy a szép trianoni megemlékezések csak azért nem tartoznak ma már a tabuk közé, mert csak érzelmi jelentésük van, és így nem jelentenek semmi veszélyt a status quo megváltoztatására. filantrop (Forrás: Kuruc.info)


4

2008. július

M A G YA R N E M Z E T I F R O N T Trianoni gyásznapra emlékezés után rovásírásos helységnévtábla avatás Gödön A Magyar Nemzeti Front Gödi Szervezete - harmadikként csonka-országunkban rovásírásos helységnévtábla fölállítást kezdeményezett, melyet a város állított három bevezetô út elején 2008. június 4-én délután 4 órai kezdettel. Göd polgármestere, Markó József köszöntôje után Lengyel György szavalta el gyönyörûen a magyar nemzet fájdalmát. A Magyar Nemzeti Front Gödi Szervezetének elnöke következett: „A trianoni gyásznapra emlékezünk, a nemzet tragédiáját éljük át újból, melyet nem lehet feledni sohasem! Ilyenkor mindig fölmerül a kérdés, hogy maradhat ez így? A választ már 88 éve tudjuk és más válasz nem hagyhatja el magyar ember ajkát, mint az, hogy: Nem! Nem! Soha! Az ország testét megcsonkították, a gúnyhatárok másik oldalára került nemzettestvéreink 2,5 millió lélekszáma. A béke-diktátum kiagyalói azt tervezték, hogy Magyarország ezt a csonkolásos sebet nem bírja ki és elvérzik, de nem így történt. Magyarország él és remél. Ez az ország élni akar és ezt a megmaradást nem csak a mindannyiunk testében lakozó géneknek köszönhetjük, hanem a nemzeti kulturális örökségeink is segítségünkre vannak. Egyik ilyen nemzeti örökségünk a rovásírás is, mely a nemzet kincse. A világtörténelem nem ismer a székely-magyar rovásírásnál korábbi írást! Ismerjük meg újból, emeljük ki az ismeretlenség homályából, hogy ez a nemzeti kincs ismét az ôt megilletô fényében ragyogjon és világítsa be az egész Kárpát-medencét! A Székely Nemzeti Tanács 2003-ban egy mozgalmat indított el annak érdekében, hogy a székely-magyar rovásírás közkinccsé váljon, mindenki ismerje meg ôseink keze írását. Kérte az ottaniakat, hogy állítsanak föl minden település határában egy rovásírásos helységnévtáblát. Néhányan meg is tették, de az idegen hatalom nem tûrte és lebontatta valamennyit. Tavaly szeptemberben csonka országunkban a Kiskunság egyik városa, Kunszentmiklós állította föl az elsô rovásírásos helységnévtáblát a Kunszentmiklósi Megmaradás Egyesület kezdeményezésére. A második nem sokkal késôbb a Csepelszigeten, Szigetszentmiklóson született meg a Magyar Nemzeti Front ottani szervezete

Farkas Éva, a Magyar Nemzeti Front Gödi Szervezetének elnöke közremûködésével. A harmadik most kerül fölavatásra az önök szeme láttára itt Gödön, melyet a Magyar Nemzeti Front Gödi Szervezete terjesztett a város elé. Itt szeretném megköszönni a város polgármesterének és elöljáróinak, hogy magatartásukkal példát mutattak, mert szavazatukkal hozzásegítették ennek a táblának a megszületését és biztosították az anyagi eszközt a költségük fedezésére. Nélkülük nem készülhettek volna el ezek a rovásírásos helységnévtáblák, melyekre mi gödiek büszkék lehetünk. A táblákat egy gödi lakosú fafaragó

mester, Jedlicska János munkájának köszönhetjük.“ A helyszínen fölállított rovásírásos helységnévtáblát a helyi református lelkészünk, Szotyori Nagy Gábor megáldotta. Elôtte nagyszerû elôadást hallhattunk Szakács Gábor, az Országos Rovásíró Kör elnökétôl és feleségétôl Friedrich Klárától a székely-magyar és a kun rovásírásról. A kun rovásírást a vendégként megjelent kunszentmiklósiak tiszteletére elevenítettük föl. Közremûködött a helyi Huzella Tivadar Általános Iskola diákjainak énekkara és a váci Szent Cecília Kórus. A szép ünnepség a kunszentmiklósi Iloncsuk Szabadcsapat harci játékával ért véget, akik honfoglalás korabeli fegyverekkel és öltözetben ütköztek össze. Itt meg kell jegyeznem, hogy minden elismerést megérdemelnek az Iloncsuk csapat harcosai, mert emlékezve kun ôseikre, az egyik kun nemzetség nevét vették föl, mely magyarul kígyócskát jelent, - így adva méltó tiszteletet ôseiknek. Az ünnepség végén Markó József polgármester úr vette át Szakács Gábortól és Farkas Évától a Székely Nemzeti Tanács ajándékait, mely egy elismerô oklevél és egy székely zászló volt. (A megemlékezésen a fenti szöveget elmondta és lejegyezte: Farkas Éva, a Magyar Nemzeti Front Gödi Szervezetének elnöke.)


2008. július

5

M A G YA R N E M Z E T I F R O N T

FIZETNIE KELL AZ ORFK-NAK Megsértette a Magyar Nemzeti Front jó hírnévhez fûzôdô jogát az Országos Rendôrfôkapitányság, ezért 150 ezer forint kártérítést kell megfizetni a Fôvárosi Bíróság csütörtökön kihirdetett, nem jogerôs ítélete szerint. Az ORFK a police.hu oldalon 2007. október 26-tól olvasható közleményében megalapozatlanul állította az MNF-rôl, hogy kormányzati szervekhez eljuttatott e-mailjében több tízmillió forintot követelt és robbantásokkal fenyegetôzött. A kifogásolt közlemény azt is tartalmazta, hogy a rendôrség a szükséges intézkedéseket megtette. A tárgyaláson Schuster Lóránt, a párt elnöke elmondta, hogy tiltakozott a rendôrségen és az illetékes minisztériumban a közlemény ellen, melyet országszerte számos sajtószerv átvett, de csak napok múlva került fel a rendôrségi honlapra a helyreigazítás, mely szerint az MNF nevében ismeretlen személy fenyegetôzött. „A mai napig saras a Magyar Nemzeti Front, azt szeretnénk, ha tisztáznák, hogy sem a szervezet, sem pedig a tagjai nem

követtek el törvénytelenséget” - hangsúlyozta Schuster Lóránt. Az ORFK jogi képviselôje ugyanakkor a kereset elutasítását kérte és azzal érvelt, hogy az e-mail nyomán terrorcselekmény lehetôsége vetôdött fel, amit komolyan kellett venni. Amikor pedig az MNF jelezte, hogy semmi köze az esethez, korrigálták a kifogásolt közleményt. A Fôvárosi Bíróság megállapította a jó hírnév megértését. Elrendelte az elégtételt adó rendôrségi közlemény és sajnálkozás közzétételét a police.hu oldalon öt napig, továbbá 150 ezer forint nem vagyoni kártérítés megfizetését a párt részére. A bíró megjegyezte: nem kíván foglalkozni a fenyegetô tartalmú e-mail írójának értelmi színvonalával, de az megállapítható, hogy a fenyegetés a közvélekedés szerint sem vehetô komolyan. Ugyanakkor az alperesnek nagyobb komolyságot kell tanúsítania a tekintetben, hogy mit helyez ki hivatalos honlapjára. A bíró szóvá tette azt is, hogy a valótlan tartalmú rendôrségi közlemény korrekciójára napokon át nem került sor. A Fôvárosi Bíróság elsôfokú ítélte nem jogerôs, fellebbezés esetén a Fôvárosi Ítélôtáblán folytatódik az MNF kontra ORFK személyiségi jogi per. MTI

Magyar Nemzeti Front Központ Magyarok Háza 1052 Budapest, Semmelweis utca 1.-3. III. emelet 336. tel:+ 36 1 267- 4510/300 mellék mobil:+36 30 552-7202 honlap: www.nemzetifront.hu e-mail: [email protected] A központban minden kedden és csütörtökön 15.00.-19.00.-ig könyvtár. Amennyiben támogatni szeretné a Magyar Nemzeti Frontot, a 11711041-20860033 bankszámlaszámon teheti meg. Köszönjük.


6

2008. július

ANTIKRISZTUS Goldwyn Smith (1823-1910) A modern történelem tanára Oxfordban. „Csak a zsidó tartja faját az emberiség legfelsôbbrendûjének, és nem szövetséget kíván más fajokkal, hanem mindannyiuk legyôzését, és végsô felemelkedésüket egy faji Messiás uralma alatt.“ (Nineteenth Century, 1881.október) „A zsidók úgy találták, hogy érdemes megvásárolniuk a visszatérésüket újra és újra azokba az országokba, ahonnét kiüldözték ôket, és amelyekben a történészek pokolinak írják le létezésüket.” (Essays on Questions of the Day) Huber Lipót (1861-1946) Kanonok, egyháztörténész, bibliatudós, nyelvész, a kalocsai nagyszeminárium tanára. „A zsidóellenes közhangulatnak, ingerültségnek, elkeseredésnek és gyûlöletnek mélyebb és tulajdonképpeni fô oka, a zsidók ôsi bûne, amelyet középkori helyzetük egyre jobban kifejlesztett, s ez: szertelen önzésük, mérhetetlen kapzsiságuk, a vagyon utáni erkölcstelen vad hajszájuk és ezzel együtt járó egyébb bûneik: a keresztények szorult helyzetének szívtelen és furfangos kihasználása, a tartozásnak kegyetlen behajtása, a közvetítô kereskedelem lebonyolításánál tanúsított lelkiismeretlenségük, továbbá különbözô csalásaik, zsarolásaik s embertelen uzsorájuk, mellyel mint vérszívó vámpírok ránehezedtek keresztény társadalomra, s jóformán minden életerejét kiszívni iparkodtak.” (Zsidóság és kereszténység Krisztustól a középkor végéig)

mos nemzet az idegen nôkkel való érintkezéstôl távoltartja magát; egymás közt semmi sem tilalmas. Nemi szervük körülmetélését azért vezették be, hogy a különbözôségrôl felismerhetôk legyenek. Akik az ô szokásaikra tértek át, ugyanezt mûvelik, de semmit oly hamar magukba nem szívnak, mint az istenek megvetését, hazájuk megtagadását, szüleik, gyermekeik, testvéreik semmibevételét.” (Itt a keresztényekre céloz, vagyis azokra, akik - a korabeli általános vélekedés szerint - vallásuk által zsidókká lettek.) Lev Tolsztoj (1828-1910) Orosz regényíró. „Amikor belefogtam a kereszténység tanulmányozásába, egy csomó tisztátalanságot és szennyet találtam belehányva ebbe a tiszta életforrásba, amely benne – minden igazság ellen – összekeveredett. A magasztos keresztény igazsághoz csatlakozva ezt az idegen, formátlan doktrinát találtam: a héber doktrinát.” ( Az evangélisták, elôszó) George Bernard Shaw (1856-1950) Brit drámaíró. „Ez a valódi ellenség, a keletrôl jött támadó, a drúz, a csôcselék, a keleti élôsködô; egyszóval a zsidó.” (London Morning Post, 1925.december 3.)

„A zsidók virágcsokrok iránti erôs vágya a faji degeneráció szimptómája. A zsidók rosszabbak, mint a saját népem. Azok a zsidók, akik még mindig a kiválasztott faj (a késôbbi Lord Balfour által kiválasztott) akarnak lenni, elmehetnek Palesztinába és megfôhetnek a saját levükben. A többiek jobban tennék, ha Conelius Tacitus (56-120) megszûnnének zsidónak lenni, és elkezdeTörténész. nének emberi lények lenni. (Literary Digest, 1932.október 12.) „A zsidók az emberiség szégyene. Ôk mindent megvetnek, ami nekünk szent; nekik Sértô Kálmán (1911-1941) mindent szabad, amit mi bûnösnek tartunk. Költô. Valamennyi nép közül ôk a legalantasabb faj(deterrima gens).” „A zsidók szeretik Petôfit, „Moyses, hogy népét a jövôre magához Az nem zsidózott, orrhangolják. láncolja, új s más halandók szokásaival ellenNem. Szegény Sándor, más baja volt, tétes szokásokat vezetett be. Közönséges ott Javában virágzott az osztrák. minden, ami nálunk szent, ám meg van Akkor még magyar színészek voltak, engedve náluk, ami nekünk tisztátalan.” Magyar írók, több más efféle. „Szokásaik, bármiképpen honosodtak is Ha látott is egy rongyos zsidót, meg, a régiség védi: egyéb fonák és rút intézJövôjét nem vehette észre. ményeik ocsmányságuk miatt kaptak erôre. Zsidó jövôjét nem láthatta, (...) ... egymáshoz megátalkodottan hûségeAkik most erôszakkal, dallal. sek és készségesen könyörületesek, viszont Magyar ruhába öltözködve mindenki mást ellenségesen gyûlölnek. Seftelnek rajtunk diadallal.” Különválnak étkezésnél, félrehúzódnak pihenéskor, és ez a kéjelgésre igencsak hajla(Petôfi és a zsidók)

Mikszáth Kálmán (1847-1910) A XIX. század nagy prózaírója. „Amelyik ország kiadja a kereskedelmét és a sajtót a kezébôl idegeneknek, az elvész, mint Lengyelország. Abcug Dugovics Titusz! Most nem az a nemzeti teendô többé: a zászlót kicsavarni a török kezébôl, hanem az írótollat kicsavarni a zsidógyerekek kezébôl!” (Gavallérok) Padányi Viktor (1906-1963) Történész, történetfilozófus. „Egy nép a saját országában joggal érezheti magát szuverénnek, s ha végét akarja vetni egy átlag 2-7 százalékos kisebbség gazdasági, kulturális uralmának, valamint közvetve ezeken át érvényesülô politikai hatalmának, akkor ehhez a legtisztább emberi és demokratikus joga van. Közép-Európa népeinek egész sora szemlélte egyre nyugtalanabbul azt a már két emberöltô óta fokozódó tünetet – ami egyébként már sokszor elôfordult Európa 1500 éves története folyamán, és minden esetben a tünet drasztikusabb, vagy kevésbé drasztikus likvidálásához vezetett -, hogy a zsidóság gazdasági és ezen át politikai életében egyre jelentôsebb szerephez jut, gazdasági és politikai hatalmánál fogva egyre nagyobb mértékben erôszakolja rá saját ízlését, formáit és kultúreszményeit, amelyeknek fejlesztésére és támogatására vagyoni túlnyomósága következtében intézményeket állíthat, orgánumokat irányíthat a saját maga által megszabott irányba, amelyeknek kifejezésére mûveket és alkotókat segíthet érvényesülésre, s ezzel irányokat és alkotókat nyomhat el, s mindezek által a gazdasági, politikai és kulturális uralom tényét valósítja meg.” (Néhány szó a zsidó katasztrófáról) Reichorn rabbi Franciaország fôrabbija. „A háborúk a zsidók aratásai. Ezekért az aratásokért kell a keresztényeket megsemmisítenünk és aranyukat magunkhoz venni. Már 100 milliót megsemmisítettünk és még messze nem vagyunk a dolog végénél.“ (1859) „Háborúkba sodorjuk a keresztényeket nemzeti hiúságukat és ostobaságukat kihasználva. Ekkor egymást fogják lemészárolni, így csinálva helyet a mi embereinknek.“ (Le Contemporain, 1880. július 1.)


2008. július

7

˝? EZ LESZ A JÖVO


8

2008. július

A K I B O G Á R U T Á N M E G Y. . .

ERDÉLYI VÉLEMÉNY AZ ORBÁNIZMUSRÓL Nem szûkölködünk agyongazdagodott nemzetkifosztókban, ígérgetô hazudozókban, neptunos árulókban. Van elég belôle, úgyhogy nem kell importálnunk. És ezek a mieink is meg tudják magyarázni, mikor, miért volt szükség azokra a hazugságokra, talpnyalói akciókra, árulásokra, csalásokra az erdélyi magyarság „érdekében“. Meg tudják magyarázni, hogy reálpolitikai okokból, jól felfogott kisebbségi magyar érdekbôl kellett alányalni Bukarestben. Székelyudvarhelyen Orbán Viktornak a helyhatósági választási kampány nagygyûlésén ezek voltak a visszatérô szavai: Megérett az idô a változásra. Valóban. Már régen megérett, sôt, túlérett. Bizony. Annyira túlérett, hogy már rohad. Csak az a baj –, hogy az ô korábbi szavait használjam: „Nem vagyunk úgy öltözve.“ Mármint a változásra. Õk akkor sem voltak magyarul öltözve, amikor a '90-es évek elején egy Trianon-megemlékezés alkalmával pimaszul, nyegle, imádságtalan, liberális magyartalansággal kivonultak a parlamenti ülésterembôl. (Ha mindent olyan jól tudnának, mint ki- és bevonulni...) Pedig akkor még a homokozóban lett volna a helyük, hisz még taknyukon csúszkáltak szabadidejükben. De ekkor már büszkén feszengtek a parlamenti ülésteremben, két átdorbézolt éjszaka közti macskajajjal, és dôzsöltek az adófizetôk pénzén. Õket nem érdekelte Trianon, az országcsonkítás, mert azt az ô liberális magyarfaló mentoraik nagyapái követték el, és szerintük az úgy van jól, ahogy most van. Õk – a Fidesz – 2002-ben sem voltak úgy öltözve, hogy a nyilvánvaló baloldali csalás ellenére és teljes népi támogatás mellett újraszámoltassák a szavazatokat. Pedig biztos, hogy ôk kap-

tak több szavazatot. Hiába hídlezárás, tüntetés, Kossuth téri nagygyûlés, mert már ekkor leszóltak nekik messzirôl, az Óperencián túlról: „Nyughassatok! Tessék leülni, hazaküldeni az egymillió embert, mert mi másokra gondoltunk.“ Emlékeznek Viktor ijedt arcára a hatalmas tömeget látva? Akkor döbbent rá: mi lesz ebbôl, ha ez a tömeg tôle függetlenül akcióba lép?! Attól rettent meg, hogy túllépi a fentrôl kirajzolt pálya határait, a megengedett keretet. És ebbôl okulva, szófogadón engedelmeskedett több éven át futtatóinak. Többször is hazaküldte(!), valósággal dróton rángatta az érte és egy szabad magyar létért tüntetôket. Mint ahogy a 2004. december 5-i népszavazásra sem volt egészen „kiöltözve“ a Fidesz. Csak visszafogottan. Vagy mondjuk úgy: szándékosan késôre kezdett „öltözni“, és akkor is a tôle el nem várt hanyagsággal, mert a kórházakról való népi véleményt tartotta fontosabbnak, nem az összmagyarság ügyét. Meg is látszott az eredményen! Õk 2005. szeptember 26-án sem voltak úgy „öltözve“, és minden jajveszékelô határon túli felkérés, könyörgés, sírás, reménykedés ellenére megszavazták minden feltétel nélkül Románia csatlakozását az EU-hoz. Elszalasztottak egy soha vissza nem térô alkalmat. Sôt, még Brüsszelbôl is hazarendelték képviselôiket, hogy biztos legyen a végeredmény. Minthogy Orbán Viktor 2006-ban sem volt úgy „öltözve“, hogy megnyerje a választásokat, mert nem is akarta megnyerni (az ô szavai!). Csak papolt a szélbe, újra becsapta dróton rángatott választói táborát, mint mindig. Pedig azok éjt nappá téve hajtottak, hogy a Fideszt gyôzelemre vigyék. És 2006 októberében sem volt úgy „öltözve“ az Astoriánál. Akkor gatya nélkül húzott nadrágot, mert miután lejárt a nagy politikai száj-maszturbáció, ahelyett hogy a nép élére álljon, és szembemenjen a gyurcsányi bandával, inkább – tyúkszaros életét féltvén – saját vezérkarával, férfiatlan, sunyisággal, magyar népvezérhez méltatlan gyávasággal, elhúzta a csíkot a páncélozott autóban, cserbenhagyva a megveretésre szánt, ünneplô magyarságot. Ez egy cinikusan számító, gátlástalan politikai kalandorra vall! Itt mutatta meg, hogy egy magról nôtt, nemes, használható

gyümölcs termésére alkalmatlan, csenevész vadhajtás a magyar politikai ugaron. (Az eseményeket a Mózes1 tv adón vagy a Chírntalan tévében követték vacsora közben, hátradôlve kényelmesen.) Õ akkor már tudta, mi fog következni, tudta, hogy a bomlott agyú Gyurcsányék magyarverésre, szemkilövésre „öltöztek be“ az idegen zsoldban álló ôrzô-védô haramiáikkal, és az alkalomra importált brigantikkal. Ugyanis az egész magyarverô, nemzetszégyenítô, nemzetmegalázó, magyar- és ünnepgyalázó akciót a mindkét oldalt forródróton irányító háttérhatalom tervelte ki, és az minden magyar politikai kengyelfutó, fülét-farkát lapítva behúzó, csicskás pártvezetés tudtával, hallgatólagos, szófogadó rábólintásával történt. Vakulj, magyar! És vakultak – képletesen és valóságban! Tizennégy szemgolyó – melyre úgy mondjuk, hogy a legféltettebb minden ember számára –, melyet nem tud visszaadni soha senki. És ez Orbán Viktornak a magyargyûlölô irányítóihoz (nem népéhez) való alányaló kutyahûségén, elinaló gyávaságán múlt. Ne értsenek félre, én nem védem az RMDSZ patrónusát, Gyurcsányt és bandáját. Azok született, nevelt, kiképzett, minôsített árulók, csalók, tolvajok, országtönkretevôk, népvagyon-kiárusítók, olyanok, akik az anyatejjel szívták magukba a magyargyûlöletet, de Orbántól mást várt volna minden magyar! Bátor, karakán kiállást. Egyenes beszédet, és ahhoz mért tetteket. Ennek ellenére Orbán úr elhatározta, hogy most a csökkent ellenállás útját választja, nem a rablóprivatizáló kormányt váltja, hanem cion-liberális neveléséhez híven, kórusban az SZDSZ és MSZP magyargyûlölô csürhéjével a Magyar Gárda felpofozására öltözik be. Ott nem kell szembemennie Fletóval, sôt, annak „jóindulatú“ helyeslésére, sürgetô felszólítására számíthat. Orbán úr Horthy Miklóssal példázódik, aki mellett ô olyan csökött kis pirinyó politikai kerti törpe, hogy ki sem látszik a fûbôl. Horthy szavait veszi a szájára, akinek ô még a cipôfûzôjét sem köthette volna meg. Ugyanis Horthy egy bátor magyar katona volt. Nem futott el a harcból sebesülten sem, mert az Otrantói szorosban sebesülten is


2008. július vezényelte a tengeri csatát, s nem menekült le a fedélközbe fülét farkát behúzva, mint Orbán V. – V. mint Vesztes – az Astoriától. Horthy tisztességes, összmagyarságban gondolkodó, területi revízióért harcoló, magyarszívû államférfi volt, aki 22 évi kormányzósága alatt nem lopott egy tût sem, s nem lett gazdagabb!!! Így nem is volt zsarolható! Ám Orbán Viktor – akár a többi pénzsóvár pofaviselô – már egy pár év alatt dögdagadtra gazdagodott. Ennek következtében úgy táncoltatják ôket, ahogyan a magyartönkretevés terve megkívánja. Hasonlítgatja magát Berlusconihoz is, akihez egy dologban hasonlít is, Izrael felé való hajlongásban, ám valószínû, hogy Berlusconi nagyon sértve érezné magát, ha Orbán Viktorhoz hasonlítaná valaki. Micsoda lelkiismeret lakozik ebben az emberben? Mi folyhat ereiben? Hogy nem magyar vér, az biztos. Nekünk – erdélyi magyaroknak, székelyeknek – ilyen, minket állandóan eláruló, hazudozó, ígérgetô patrónusra nincs szükségünk. Ezért nem kell Budapestrôl idefáradnia, mert ilyen itt nálunk is kapható, akármelyik tábort nézzük. Egyik a másikból szakadt ki. Olvasni sem tudnak olyan folyékonyan, mint ígérgetni, hazudni. Nem szûkölködünk agyongazdagodott nemzetkifosztókban, ígérgetô hazudozókban, neptunos árulókban. Van elég belôle, úgyhogy nem kell importálnunk. És ezek a mieink is meg tudják magyarázni, mikor, miért volt szükség azokra a hazugságokra, talpnyalói akciókra, árulásokra, csalásokra az erdélyi magyarság „érdekében“. Meg tudják magyarázni, hogy reálpolitikai okokból, jól felfogott kisebbségi magyar érdekbôl kellett alányalni Bukarestben. Orbán Viktor már a nyolcvanas évek végén arra a szerepre volt kiszemelve, hogy a magyar nemzeti oldalt visszafogja, ne engedje meg egy komoly magyar nemzeti érdekekért küzdô jobboldal kifejlôdését. „Tôlünk jobbra nem lesz párt“ – ígérte megbízóinak. És tartotta is szavát, mert minden alakulatot szétvert és pártjának feneketlen bendôjébe süllyesztett. A Fidesz egy olyan politikai latrinává vált, melybe tölteléknek minden hulladék belefér. Mert a szétbomlasztott pártokból a gerincesek nem álltak be Orbán „mindenkit megvédô“ esernyôje alá. Talán csak az olyan naivak, akik még hittek benne, de aztán csalódtak. Õ egyetlen jobboldali pártot szeret, tisztel, amelyet a Fidesz testvérpártjának

9 tekint – ez az izraeli Likud –, mely évtizedek óta a palesztin lakosság kiirtásában tüntette ki magát, és amely nagy elôszeretettel vásároltatja fel Magyarországot, a cionista zsidók által a Russischen Invaliden 1910. december 30-i számában közöltek szellemében: „Testvérek! Hittestvérek! Az egész földkerekségen nincs egyetlen darab föld sem, amelyet könnyebben leigázhatnánk, mint Galíciát és Magyarországot.“ Ám a sok szemfényvesztés, hazudozás elôbb-utóbb meghozza gyümölcsét. Olyan helyzet áll elô, amelyet már Orbán úr nem fog tudni kezelni, és így megbízói félrelökik onnan, a politikai hulladékok klotyójába kerül, s a nemzeti oldalon sem talál egy sajnálkozót sem. Ahol szemrebbenés nélkül húzzák le rá a vizet, leúsztatva ôt a latrinába, s más megoldást, más zsinóron rángatható bábut keresnek a magyarság szabadságvágyának elfojtására. A mór/icka/ megtette a „kötelességét“, a mór/icka/ mehet. Majd Horn Gábor mutatja az irányt. Orbán Viktor nemegyszer habosra verte a száját Tusnádon a nagy székelybarátságtól eltelve, majd jóllakott, elkente a száját a zsíros vacsorával, hazament, aztán pár hét múlva az erdélyi magyarok ellen szavazott a magyar országgyûlésben. És ezt nem egyszer tette meg, hanem minden esetben, amikor kötelezve volt rá. Mert ô egy megvezetett, egy fogható ember. Soha nem hagyott ki egyetlen lehetôséget sem, ha megbízói rászóltak fentrôl. Sem Pesten, sem Brüsszelben. Dörzsölt, ravasz politikus. Le a kalappal! Aki népámításra akarja adni a fejét, sokat tanulhat tôle. Szerencséjére ez idáig ezt mindig meg tudta magyarázni, tudniillik, hogy jó reálpolitikai, bölcs elôrelátásból cselekedett úgy, ahogy. Mert ô tudja, nagyon tudja. Sokkal jobban, mint más. Csak ô tudja igazán. Persze, mert még gondolkoznia sem kell, mert neki megmondják, mit szabad. Ha volna benne és csicskásaiban egy szemernyi szégyenérzet, soha nem tenné a lábát egyikük sem Erdélybe, Székelyföldre. Õ igazán az Antall-i örökség képviselôje, mert a Kárpátalját eljátszó, minden jogos területi és határon túli nemzetiségi követelésrôl lemondó, csak demagóg szövegekkel magyarkodó (tizenötmillió magyar miniszterelnöke) gyáva Antall politikájának hûséges továbbtologatója. Ám ô most harapófogóba kerül. Egyik oldalról megbízói szorítják, a

másik oldalról a nemzet még benne hívô rétege. Úgy van ô, mint az ügetôverseny hajtói. Hajtani kell, akár csak a látszatért, de nem szabad vágtába menni át, mert akkor kiírja magát a versenybôl. És ez neki ez idáig sikerült. Tulajdonképpen elmondható Orbán Viktorról, hogy nagyon jól politizált, ami a világkormány általi magyarrohasztó megbízását illeti. Több mint tíz éven át sikerült ügetnie, visszafognia, zsibbasztania, szédítenie az egész magyarságot ígérgetéseivel, és hûségesen falazott, mialatt a másik szolgahad, a gyurcsányi strómancsürhe, megbízásához híven eladta, szétlopta, tönkretette az országot. Áruló magatartása abból is látszik, hogy a gyôri Országzászló avatásnál nem lehettek jelen a fideszesek. A pártvezetés félreparancsolta ôket, ôk meg vakon, elvtelenül szót fogadtak. Bambulj, magyar. Nagyon szomorú egy nemzet számára, amikor nem két tisztességes, becsületes közül (akik csak a közös cél, az élhetô, virágzó magyar jövô elérésének megközelítési módjában különböznének), de még nem is egy tisztességes és egy gaz, tolvaj, áruló közül kell választania, hanem a nagyobb és a kisebb tolvaj közt. Ha a népszáj azzal menteget valakit, azzal ajánl megválasztásra alkalmasabbnak, hogy ô azért mégiscsak kevesebbet lopott. Sajnos Magyarországon jelenleg nem mutatkozik egy olyan, tömeget mozgósítani képes, karizmatikus, vezetô egyéniség a láthatáron, aki garanciát jelentene a politikai vizek tetején úszó ganéj leszûrésében, félresöprésében és a nemzet talpra állításában. Orbán ilyen lehetett volna, de ô már minden kártyáját eljátszotta, hiteltelen figurává, bohóccá minôsítette magát. Normális magyar ember már nem ad hitelt neki. Ezt megsínyli a határokon kívül rekedt nemzetrész is. Nagyon silány remény tehát az erdélyi magyarság számára, ha bizalmát egy ilyen készséges szolgalélekbe, távirányított bábuba veti, akinek az ôt megbízó háttérhatalom már régen kijelölte a befutballozható pályát, és amely pályának a határain ô soha nem is merészelte túlrúgni a labdát. Az Orbánban reménykedôk nem kell nagyon keresgéljék, miért veszítették el az udvarhelyi választásokat. Csak nézzenek szembe az elmúlt években kimondott szavai és tettei közt tátongó ûrrel, és a vezetôik által önmentségként


10

2008. július

gyôzelemnek titulált kudarcot köszönjék meg neki. Annyit még hozzátehetünk, hogy a nép nem egészen vak, érzéketlen. Rájött, érezte, súgta neki valami, hogy ettôl a csapattól és patrónusától az eddig tapasztaltak szerint nem várhat sokat. Adalékként még az utóbbi napokban megnyilvánuló tetteirôl. Levelet írt az SZDSZ frissen megválasztott elnökének, Fodor Gábornak, mely levélben alányalt a minden megnyilvánulásában magyarellenes, csökött egy százalékos párt elnökének, mely párt felelôs minden magyarellenes tettért, mely a gazdasági, tanügyi, pénzügyi, egészségügyi téren megnyilvánult az utóbbi években. Reménykedhetnek azonban azok, akiket a szép szavak elbûvölnek – Orbán Viktor újra eljön az idén Tusnádra, megmondja a frankót, aztán hazamegy, és az elsô adandó alkalommal ellenünk szavaz valamilyen, bármilyen, akármilyen sorsfordító kérdésben. És még egy tanulság a székely mondás szerint: Aki bogár után megy, az sz@rba lép. Kolumbán Sándor (Forrás: Kuruc.info)

Reményik Sándor:

Keserû szívvel Keserû szívvel bizony mondom néktek, Ti csonka-magyarok: Az ország szíve, Magyarország szíve Ma már a végeken dobog. Hangos szóval hiába fogadkoztok: Hogy soha! s mindörökké! Az ország szíve, Magyarország szíve Ott ver, hol Magyarország nincsen többé. Bennünket összekalapált a bánat -, Ti atomokra hulltok itten szét. Egymást farkas-fogakkal tépitek, Nektek nem volt a nagy lecke elég. Amerre nézek: pártok, újra pártok, És zászlók, amiket a szenvedély Már elôre a más vérébe mártott. Keserû szívvel bizony mondom néktek, Ti csonka magyarok: Az ország szíve, Magyarország szíve Nem bennetek dobog. Nem halljátok mit üzennek a végek? Pártatlanul, politikátlanul. Reménytelenül is miénk - a lélek! Hangos szóval ne fogadkozzatok: Nem soha! s mindörökké! Szétporlanak az aranyszólamok Iszapos durva röggé. Térjetek magatokba. És próbáljatok önnönmagatokhoz És próbáljatok hozzánk méltók lenni! Aztán jertek minket visszavenni!

A talpnyaló Orbán Viktor két árulás között vígan heherészik megbízóival, az amerikai és izraeli megszállók nagykövetasszonyaival.

1924.


2008. július

11

A

MI

Ezúttal olyan témáról lesz szó, ami mindannyiunknak közös ügye, vagy legalábbis az kéne, hogy legyen: a nemzeti sajtó, vagyis a mi sajtónk sorsáról. Bevezetésként had idézzem egyik legnagyobb szellemi elôdünk – Marschalkó Lajos – több, mint negyven évvel ezelôtt papírra vetett gondolatait, amelyek annak idején Elérhetetlen álom címmel a kanadai Összetartás c. emigrációs lap 1961. szeptemberi számában láttak napvilágot. „Most szeptemberben van negyvenedik éve annak, hogy mint fiatal újságírósüvölvény, 18 éves fejjel, zsebemben néhány rossz verssel átléptem a debreceni FEHÉR ÚJSÁG küszöbét. Negyven év után be kell vallanom: eltévesztettem a lépést. Nem a Fehér Újság szerkesztôségébe kellett volna belépnem, hanem a szabadkômûves páholyba, vagy valamelyik liberális lap redakciójába. Ma milliomos lennék! A Fehér Újság, amely azt jelentette, hogy nem Vörös Újság, különös elkötelezettség, fehér-hollói ritkaság volt Szamuelly és Korvin-Klein terrorja után. Új világ, de legalábbis egy új világ kezdete volt a román megszállástól aligalig felszabadult, az erdélyi menekültek lakó-vagonjaitól és 10.000 zsidótól megszállott Debrecenben. Ezen a picinyke támaszponton, a Varga utca 12. szám alatt egy új korszak bontotta szárnyait országfoglalásra. Reverenda nélkül, tollas kalpagjával és bôrkabátjában megjelent olykor a laptulajdonos: Páter Bónis Arkangyal, aki Nyugat-Magyarországon vezényelte a felkelô seregeket. Ott volt Puskás Jenô, a feledhetetlen tanítómester, aki Fischer-Colbrie kassai püspök lapjától a civis városba sodortatván új világot, új harcot hirdetett a liberális, szabadkômûves uralom alá tévedett legmagyarabb város közepén. Besántikált a szerkesztôségbe dr. Liszt Nándor, a nagy és tisztalelkû katolikus költô, aki, mint humorista is véres gúnnyal tudta gyilkolni a bolsevikokat, a szabadkômûveseket, hadicsalókat és az „oláh szekereket”, t.i. azokat a hölgyeket, akik a megszállás alatt román tisztek szeretôivé váltak. A Keresztény Nemzeti Liga alakulása

SAJTÓNK

alkalmával egyszer egy ôsz püspök, Prohászka Ottokár nyitotta ránk az ajtót, máskor egy szolgálatonkívüli vezérkari kapitány: – Gömbös Gyula. A múlt múlt marad, mert elmúlt, de abban a kis Varga utcai üzlethelységben valamennyien letettük a szerzetesi fogadalmat a keresztény Magyarországnak és a magyar szegénységnek. Ki törôdött közülünk azzal, hogy a hónap elsejéjén nem kapja meg a fizetését? Hogy csak kínos nehézségek árán lehet elôteremteni a másnapi megjelenéshez szükséges nyomdai költséget? A keresztény-nemzeti sajtó és újságíró áldatlan sorsán szomorú szürke fonálként húzódott végig a szegénység, a nincstelenség. Míg a Szabolcsi-Weinstein Miklós zsidó lapjának 25 000 forintot adtak össze egy év alatt a nagyvállalatok és a bankok, addig vajon mit áldoztak a nemzeti szellemet megtartó kereszténynemzeti sajtóra a magyar nagybirtokosok és a magyar vállalatok? A magyar arisztokrácia és középosztály jórésze szívesebben olvasta a Színházi Életet, mint a Függetlenséget, vagy az Összetartást. A Horthy-korszak „ fenn az ernyô nincsen kas” intelligenciájának többsége egyrészt csodálta az una eademque nobilitast, amely a budai Goldbergerekkel és a gróf Bethlen Margitokkal együtt ragyogott a Kormányzó garden-partijain. Másrészt szolgalelkûségbôl a Pesti Naplóra, vagy a Pesti Hírlapra fizetett elô, elvégre abban írtak az Egységes Párt grófi és politikai nagyjai. A keresztény nagyiparosok és nagykereskedôk jórésze pedig hirdetéseivel gondosan elkerülte a nemzeti sajtót. „Elvégre – kérlek alássan – nem tehetem kockára az egzisztenciámat. A zsidók megfojtanának.” – mentegetôztek, mint egy fehérbôrû Csombé, aki tudja, hogy országa meghódított ország. Természetesen, akkor is voltak apostolok és apostol-lelkû kisemberek, s egyedül és kizárólag nekik köszönhetô a nyolcadik világcsoda: az 1920-1945 közötti magyar nemzeti sajtó, amely szegénysége, politikai, társadalmi hátrányai és mellôzöttsége ellenére Európa legnívósabb, legkomolyabb sajtójává vált. Hol voltak olyan népükért élô, haló, szociális és igazságérzetû nagy publicisták, mint

Prohászka Ottokár, Milotay István, Kádár Lehel, vitéz Bajcsy-Zsilinszky Endre, Oláh György, Makkai János, Lendvai István, Pethô Sándor, késôbb Kolosváry-Borcsa Mihály, vagy Hubay Kálmán? Akadtak közülük, akik megfordultak és átfutottak az ellenkezô oldalra? Sajnos, igen! De itt nem az emberi jellemben kell keresni a hibát. Hánynak kellett belátnia közülünk, hogy igazi szószéket a népért harcolni akaró magyarnak már csak az országhódító réteg, a GYOSZ, a Tébe, a nagykapitalisták és nagybirtokosok vészes szövetsége tud biztosítani a Zsilinszky Endréknek, Lendvai Istvánoknak és Pethô Sándoroknak. S az akkori magyar társadalmi helyzet arculata rávetült az emigrációs magyarságra is. Akik megálltunk és megállunk az idôk viharában, akik nem adunk fel semmit igazságunkból, elveinkbôl, most is csak névtelen apostolokra, a kisemberekre, a lelkükben hû magyarokra támaszkodhatunk, a könyv- és lapcsinálás, s a magyar nemzeti gondolat fenntartása terén. Legalább száz dollármilliomos amerikai magyar hallgat, ha nemzeti szellemû újságok, könyvek megvásárlásáról lenne szó. A magyar nemzeti emigráció hovatovább ott tart, hogy Tollasok, dezertáló csendôrtisztek neo-demokratizmusát és neo-hazafiságát tömi dollárjaival. De kinek jutott eszébe amerikai, vagy kanadai elôadó-körútra meghívni egy dr. Málnási Ödönt, Fiala Ferencet, Ráttkay Kálmánt, vagy Alföldi Gézát, Mattyasovszky Kornélt? Mi bizony úgy látszik rosszabb magyar újságírók vagyunk, mint az Ignotusok, Aczél Tamások, vagy Tollasok, mert nekünk nincs módunkban eljutni a bázeli, vagy bécsi nagykönyvtárig, ha egy nemzetigazoló adatot szeretnénk kiásni. Amíg a keresztény nemzeti jobboldal pénzén is vidáman röpdösnek Kanadától Buenos Airesig a világhódítók Free Europejának megtollasodott trójai falovai, a nemzeti újságírónak ma is gond a betevô falat és még az is, hogy egy telefont felszereltessen magának. De hát itt nem magunkról van szó,


12

2008. július

hanem az ügyrôl, amelyet szolgálunk és szolgáltunk. Ha mi mind szûkebb és szûkebb körre szorulunk, mind szûkebb és szûkebb kör lesz a nemzeti gondolat hatóterülete is. A nemzeti lélekbôl mind nagyobb és nagyobb részt fognak leharapni a maguk számára a világhódítók, s azok magyar cselédei. Az egyéni sorson átvetül a Nemzetsors, s negyven év után egy kis jótékony rezignációval mondhatja el a magyar betû harcosa, de az Olvasó is: Ha így megy tovább, akkor minden hiába volt!” ***** Olvasva Marschalkó Lajos jó negyven évvel ezelôtt papírra vetett sorait, felmerül bennünk a kérdés: vajon mi változott azóta a nemzeti sajtó területén? Semmi! Sôt talán minden még rosszabbá vált. Amikor majd negyedszázada, a nyolcvanas évek elején néhány csapnivaló írással zsebemben beléptem a nemzeti emigráció akkori fellegvárának számító Új Hídfô c. lap saarbrückeni szerkesztôségének ajtaján, én is másképpen képzeltem el sok mindent. Ez a szerkesztôség ugyanis nem volt más, mint a fôszerkesztô, Fiala Ferenc privát lakása, ahonnan évtizedeken keresztül irányította az egykori legendás Hídfô, majd Új Hídfô körüli dolgokat. Visszagondolva az elmúlt huszonöt évre be kell nekem is ismernem, hogy talán én is jobban tettem volna, ha valahova máshova lépek be. Ma már biztosan jobb anyagi körülmények között élhetnék. De akkor, ott Fiala Ferencnél én is letettem a szerzetesi fogadalmat a nemzeti ideálok szolgálatának és a magyar szegénységnek. A különbség csak az volt, hogy ebben az idôben a hontalanságba szakadt magyar újságírók már nem csak késve, hanem egyáltalán nem kaptak fizetést sziszifuszi munkájukért, sôt gyakran saját zsebükbôl kellett biztosítaniuk a lapok megjelenését, mivel az elôfizetések ezt már nem tudták biztosítani. Így adódott, hogy Marschalkó Lajos, a 20. század egyik legnagyobb magyar nemzetpolitikai publicistája nappal egy hideg raktárban robotolt, hogy valahogy biztosítsa megélhetését, míg éjszakánként – sokszor már hulla fáradtan – ült neki, hogy papírra vesse azóta már

klasszikussá vált remek cikkeit és könyveit. Fiala Ferenc pedig, mint Saarbrücken város alkalmazásában álló építészmérnök, akinek egykor tervezett épületei még ma is állnak, a nem kevés mérnöki fizetésének nem kis hányadát áldozta szinte folyamatosan arra, hogy a számûzetésben is megjelenhessen a magyar nemzeti gondolat, úgy újságok, mint könyvek formájában. És sem Marschalkónak, sem pedig Fialának soha nem fordult meg komolyan a fejében, hogy a sanyarú körülmények miatt abbahagyják ezt az önemésztô munkát, mert nem csak egyszerû újságírók voltak, hanem népük elhivatott szószólói is, akiknek a magyar igazság és a magyar betû iránti elkötelezettsége és hûsége egy életre szólt. Mindhalálig. De beszélhetnénk a nemzeti emigráció többi felejthetetlen harcosáról is, mint például Alföldi Gézáról, a lánglelkû költôóriásról, aki a múlt század negyvenes éveinek végén egy bajorországi kis faluból, egy tyúkól nagyságú „szerkesztôségbôl” indította útjára a Hídverôk c. kéthetente megjelenô lapot, hogy 14 évi idegölô küzdelem után szinte földönfutóként tengesse öreg napjait a német állam szociális segélyébôl. Az az Alföldi Géza, akinek verseit a nemzeti emigráció majd minden összejövetelén vagy ünnepségén neves színészek szavalták és akinek a verseit Szeleczky Zita még lemezre is rögzítette, annyit sem kapott a nemzeti emigráció tehetôsebb hangadóitól, hogy végül legalább ne kelljen koldulnia. És ott volt Fabó László könyv- és újságkiadó, aki évtizedeken keresztül a saját zsebébôl fedezte, hogy a hontalanság keserû kenyerén tengôdô nemzethû szellemi óriásaink írásai ne csak a fiókban várják az enyészetet és jórészt neki köszönhetô, hogy Marschalkó, Fiala és a többiek örök érvényû írásai megmaradhattak az utókor számára. Vagy ott volt Ujlaki Miklós, az emigrációs hungarista lapok szerkesztôje és ragyogó cikkírója is, aki szinte egész életét a nemzeti sajtónak szentelte, amíg végül több szívroham következtében le nem kellet tennie fegyverét, a tollat. Hát valahogy így nézett ki ez az emigrációs újságírás. Mert 1945-tôl kezdve tulajdonképpen megszûnt a nemzeti sajtó.

Legalábbis abban az értelemben, ahogy az normális körülmények között valamikor mûködött, szerkesztôségekkel és kiadókkal, terjesztôkkel és lapárusokkal. A magyar nemzeti újságírás valódi hôskora az emigráció idôszakára tehetô, ahol a 45 utáni bosszúhadjáratból élve kikerült és nyugatra menekült valódi tollforgatóink a szó szoros értelmében idealizmusból tartották életben azokat a lapokat, amelyekrôl ma már csak, mint legendáról beszélhetünk. A nemzeti emigráció önfeláldozó szellemi nagyságai csodát tettek. Méghozzá évtizedeken keresztül, s végül legtöbbször saját egészségük és egzisztenciájuk teljes feláldozásával. Mert a magyarság – sajnos – soha nem ismerte fel igazán, hogy kik azok, akik valóban az ô érdekeiért küzdenek. Ahogy Marschalkó is írta, akadtak nem is kevesen a nemzeti oldalon is, akik az élet napos oldalára kerültek és könnyen megtehették volna, hogy egy számukra fel sem tûnô csekély anyagi támogatással végre biztosítsák legalább a magyar szellem legkitûnôbb harcosainak, hogy ne állandó nélkülözések között kelljen végezniük áldozatos munkájukat. Sajnos ezeknél a honfitársainknál az anyagi bôség nem párosult a szellemi bôséggel, ezért inkább önmutogató vitézi bálokra és hasonló értéktelen mûhazafiságra pazarolták azokat a dollárszázakat és dollárezreket, amelyekbôl egy-egy lap megjelenését évekre biztosítani lehetett volna. Mindezek ellenére a nemzeti emigráció olyan szellemi hagyatékot tett le a magyarság asztalára, amelyhez hasonló azóta sem született. Aztán elérkezett az ún. rendszerváltozás és minden értelmes ember úgy képzelte, hogy most már lesz végre újra nemzeti sajtója a majd fél évszázadig csak a kommunista szennyirodalom és szennysajtó mocsarában tartott hazai magyarságnak. Az elmúlt 18 év azt mutatja, hogy ez az elképzelés csak egy ábránd maradt, mert azóta sem tudott kifejlôdni egy egészséges, valóban a nemzet érdekeit szolgáló újságírás, olyan tehetséges újságírókkal, akik ezt a hivatást végre újra rendes fizetésért végezhetik. Mert a liberális vagy neobolsevista lapok zúgtollnokaival szemben, akik napi nyolc órai hivatalos, jól fizetett állásokból


2008. július hazudoznak, hamisítanak és rágalmaznak, a nemzeti gondolat önkéntes katonái önszorgalomból és idealizmusból végzik reménytelennek tûnô munkájukat, miután az élet valamely egészen más területén azért robotolnak reggeltôl estig, hogy nekik, vagy a családjuknak meglegyen a betevô falatja. Ez szégyen és gyalázat a magyarság azon részére nézve, amely látszólag elkötelezett híve a nemzeti ideáloknak, de ezek megtartásáért vagy megmentéséért egy lépést sem tesz. A nyolcvanas évek végén vagy a kilencvenes évek elején hirtelen gomba módra jelentek meg újra a nemzeti szellemû sajtótermékek, hogy világgá kiáltsák a több, mint négy évtizedig elfojtva tartott nemzeti érzést. De hol van ma már a Szent Korona, a Magyar Feltámadás, a Kötött Kéve vagy a Hunnia és a többi nagyreményû, és az elején valóban sokak által olvasott lapok? A magyarság közömbössége miatt elfújta ôket az idôk szele. Útközben, hivatásukat be nem töltve, a már felvázolt okok miatt sorra be kellett szüntetni a kiadásukat. Hol vannak ma már az egykori nemzeti emigráció lapjai? Önfeláldozó szerkesztôik és kiadóik halálával egyidôben végleg eltûntek, mert néhány kivételtôl eltekintve nem volt senki, aki átvette volna a stafétabotot. A Szittyakürt – mint valami fehér holló – túlélte az emigrációs sajtó nagy pénztelenségének süllyesztôjét és 2007 márciusában hazatért, sôt újra havonta jelenik meg. De nemrég a több évtizedes hiábavaló küzdelem után az érdektelenség miatt Tóth Judit is kénytelen volt végleg beszüntetni a Hazánkért címû, valóban a nemzeti gondolatnak elkötelezett és gondosan szerkesztett lapjának kiadását. Ma már csak az Internet segítségével tud üzenni a magyarságnak. A Zas Lóránt szerkesztésében és kiadásában 1994 óta mejelenô Magyarok Vasárnapja az egykori kétheti megjelenéstôl – kényszerbôl – elôbb negyedévi lappá változott, majd 2007-ben végleg megszûnt. Ezzel aztán a nemzeti emigráció sajtójának története lezártnak tekinthetô. De otthon sem más a helyzet. A normális körülmények között megjelenô és valódi szerkesztôséget is magának mondható, sôt munkatársait megfizetni tudó lapokat a legnagyobb jóindulattal is

13 csak álnemzetinek tudjuk elfogadni, amit ôk aztán már számtalanszor bebizonyítottak. A Magyar Nemzet (és újabban a Magyar Hírlap is) a szélhámos FIDESZ szócsöve, ugyanúgy, mint a jobb idôket megélt Demokrata. Az anyagi juttatások kedvéért itt hétrôl hétre csak a már hányingert okozó Orbán-kultusz ismétlése folyik, közben a FIDESZ asszisztálásával a reneszánszát élô judeobolsevista bûnszövetkezet gyarmatosította az országot. A nemzeti megújulás egykori zászlóshajójának láttatott Magyar Fórum is rég túl van már fénykorán. Mára már csak egy jelentéktelen párt egyre szûkülô látókörû és szûkülô táború családi vállalkozásává apadt. Az újabban alapított és kezdettôl fogva állandó anyagi gondokkal küszködô kisebb lapokról most ne is beszéljünk, mivel az elmondottak ismeretében sorsuk szinte már indulásukkor megpecsételôdött. Pedig micsoda szükség lenne egy sokszínû nemzeti sajtóra, ahol az egyes szerkesztôk nem egymásra acsarkodnának, hanem az árnyalatnyi különbözôségek ellenére a közös cél érdekében küzdenének. Ehhez azonban mindenekelôtt az kellene, hogy a magyarság végre felismerje és hathatósan támogassa legalább azokat a lapokat vagy könyvkiadókat, amelyek önerôbôl már eddig is bizonyították, hogy a nemzet valódi érdekeit szolgálják. Mert sajnos nem kevés azon honfitársaink száma, akik az Árpádsávos zászló lengetése mellett, több évtizedes beidegzôdésbôl, vagy félelembôl – vajon mit szól a szomszéd, ha megtudja? – a nemzeti sajtó támogatása helyett továbbra is a magyarellenes lapokat járatják. Nyugodtan kijelenthetjük: ha nem lennének magukat feláldozó, önzetlen idealisták, akkor ma már az a gyér nemzeti sajtó sem létezne, ami még egyelôre eljut az olvasókhoz. És ha ez a maradék is megszûnik, akkor a magyarságnak is elôbb vagy utóbb, de végleg befellegzett. Több, mint negyven évvel Marschalkó Lajos idézett írásának megszületése után mi is keserûen elmondhatjuk: Ha így megy tovább, akkor minden hiába volt!

Egy pogány kesereg Ezer éve térdet hajtunk, Mégse könyörülnek rajtunk. Ezer éve esküt szegtünk, Öreg Isten, elfeledtünk. Régi hazánk olyan messze, Minden hõsünk eltemetve. Voltunk puhány Nyugat réme, Attila és Nimród vére, Árpád fia, Magor lánya, Rasti asszony szép virága S lettünk népbõl hitvány horda, Az se magyar, már csak szolga. Rettegni is megtanultunk, Harc helyett csak meglapultunk. Szél elfútta sátrainkat, Megtagadtuk álmainkat, S ki nem tette, megköveztük, Koncként kopóknak vetettük. Véreinket megtagadtuk, Kit lehetett, mind eladtuk Ingyen is, ha erõs kérte, S gyászolni se merünk érte. Hadúrnak bár nem áldozunk, Száz év se kell s mind elfogyunk. Bartal Klári

Dobszay Károly


14

2008. július

NEMZETI

PANTHEON

Vitéz Dr. Endre László (1895 - 1946) Hatvankét évvel ezelôtt, 1946-ban már rég végetért a második világháború. Magyarországon azonban folytatódott az öldöklés: a magyarság érdekeiért minden áldozatra kész, legbátrabb és legjobb fiait ölték meg a kommunista maskarába bújt vér- és bosszúszomjas, nemrég még pajeszes és kaftános hiénák. A „dr. Jankó Péter“ névre hallgató briganti, a „Népbíróság“-nak nevezett bolseviki halálgyár úgynevezett „tanácselnöke“ 1946. január 7-én hirdette ki a jog megcsúfolásával és sárbatiprásával öszszetákolt nyomorult verdiktjét. A zsidóbosszú egyik fô lihegôje, Karsai Elek így kéjelgett a bekövetkezett tragédián „Itél a nép“ címû könyv-förmedvénye 214. oldalán: „A Népbíróság bûnösnek mondta ki a három vádlottat háborús és népellenes bûntettekben, ezért Endre Lászlót és Baky Lászlót kötél általi, Jaross Andort golyó által végrehajtandó halálbüntetésre itélte.“ Majd e könyv következô oldalán ez áll: „Endrén és Bakyn 1946. március 29-én, Jarosson április 11-én végrehajtották a Népbíróság itéletét.“ A magyarság három mártírja igen nehéz idôkben állt helyt roppant nehéz feladatokkal járó posztján. Jaross Andor a Sztójay-kormány (1944. március 22tôl 1944. augusztus 23-ig) belügyminisztere, Baky és Endre pedig belügyminisztériumi államtitkárok voltak. (A joghoz csak kicsit is konyító számára napnál világosabb, hogy „háborús és népellenes bûntettek“ miatti elitéltetésük példátlan és hallatlan justizmord volt. Mindenki elitélhetô ugyanis olyan bûncselekményért, amely az elkövetés idején bûncselekménynek számított. De soha arra még - jogállamban!!! - példa nem volt, hogy a ma elkövetett cselekményre egyszercsak holnap alkotnak egy törvényi tényállást és annak a hatályát visszamenôlegesen kiterjesztik. Ez kommunista (biboldó) találmány, a legteljesebb önkény, durva jogsértés, talmudista gátlástalanság.) Hármójuk közül valószinûleg vitéz Dr. Endre László volt a magát kiválasztottnak hívô népség gyûlöletének elsôd-

leges célpontja. Egyik legvéresebb szájú lihegôjük, az Est-lapok bértollnoka, Lévai Jenô már 1925-ben hadjáratot intézett lapja hasábjain a gödöllôi fôszolgabíró ellen. Olthatatlan, szinte már fröcsögô gyûlölete végül egy több mint száz oldalas, 1946-ban Budapesten megjelent könyv megírására vezette. Címe: „Endre László, a magyar háborús bûnösök listavezetôje.“ Amint azt FialaMarschalkó: VÁDLÓ BITÓFÁK címû könyvébôl tudjuk, e szennyirodalom egyik példányát - ha messzirôl is - vitéz Dr. Endre László még láthatta. A VÁDLÓ BITÓFÁK 214. oldalán ezt olvashatjuk: „A múltkori tárgyaláson írja Endre a börtönbôl megrendítô búcsúlevelében - az egyik zsidó népbíró kezében vastag füzetet láttam, címlapján az én nevemmel és képemmel, amelyen zöld ruhában, nyilas karszalaggal tartok

beszédet egy asztal mellett. Nem vezet bosszú, hogy e szemétirodalom szerzôit megtoroljam, de azt szeretném, hogy ha évek múlva akadna valaki, aki a család becsülete érdekében a közreadott gyalázatosságokat megcáfolja.“ Reményeink szerint jelen írás - a maga tény- és tárgyszerûségével - az egyik elsô kései tisztelgés a magyarság mártírja, a Magyar Nemzeti Pantheon lakója, vitéz Dr. Endre László emléke elôtt. Endre László 1895. január 1-én született Abonyban, ahol édesapja Endre Zsigmond abban az idôben szolgabíróként tevékenykedett. Családja egyébként Kiskunfélegyházi illetôségû volt, apja is itt született 1865-ben. Egyes források szerint az Endrék sváb származásúak voltak és eredetileg „Anderhold“ névre hallgattak. Anyai ágon sváb származása egyértelmû: anyai nagyapja Gullner Gyula egy idôben Pest vármegye fôispánja is volt. Endre László Kiskunfélegyházán járt gimnáziumba, majd a fôvárosban szerzett jogi doktorátust. Fiatalon nôsült, felesége Fábry Karola, Fábry Sándor arad-csanádi vasútigazgató, békésmegyei nyugalmazott alispán lánya. Két gyermekük született a házasságból: Zsigmond 1923-ban, Mária pedig 1927-ben. Késôbb a házasság felbomlott, s volt elsô felesége egy minisztériumi tisztviselôhöz ment nôül, míg Endre László 1944 juliusában gróf Crouy-Chanel Katalint, egy huszonhat éves bécsi születésü hölgyet vett feleségül. Endre László jogi végzettségének megszerzését követôen igen hamar közszolgálati pályára megy. Már 1919ben Temesrékáson, majd Gödöllôn szolgabíró, utóbbi városban 1923-tól fôszolgabíró. Prónay Pál mellett 1921 ôszén eredményesen vett részt a nyugatmagyarországi harcokban. Tevékeny szereplôje a magyarság érdekében fellépô olyan történelmi jelentôségü szervezôdéseknek mint a MOVE (Magyar Országos Véderô Egylet), az ÉME (Ébredô Magyarok Egyesülete), továbbá a Kettôskereszt Vérszövetség és az


2008. július Etelközi Szövetség. 1937 januárjában sikertelen kisérletet tett a lovasberényi kerület országgyûlési képviselôségének megszerzésére. Mint az 1944 márciusáig a Budapesti Rendôrkapitányság politikai rendészeti osztályát vezetô SomborSchweinitzer József rendôrfôtanácsos kéziratos mûvében (A magyar nemzetiszocialista mozgalmak története, Bp. 1943) olvasható, 1937 tavaszán létrehozta a Fajvédô Szocialista Pártot. Még ugyanezen év augusztusában ún. „életszerzôdés“-t kötött és egyesült a Szálasi Ferenc vezette Nemzet Akaratának Pártjával. Az új képzôdményt Magyar Nemzetiszocialista Párt-nak nevezték. Endre - aki párthelységül korábban bérbe vette az Andrássy út 60. néhány szobáját, mely a késôbbi pártközpont színhelye lesz - fenntartás nélkül elismeri Szálasit, mint vezetôt és a hungarizmust, mint az egyesült párt elméletét. Az „életszerzôdés“ utolsó mondata így hangzik: „A szerzôdést Isten, haza, nemzet, magyarság, és kormányzóhûség szellemében és valóságában kötöttük Budapesten, 1937 augusztus 1-én a magyar nemzetiszocializmus egyesítése alapján.“ Endre Lászlót ezt követôen Pest megye alispánjának jelölték, s mivel

15 1938 januárjában meg is választják, a pártból kilép. Alispánként a „munkásmozgalom“nak nevezett felforgató tevékenységek ellen nemcsak határozottan, de eredményesen is lépett fel. Szintúgy az 1939:IV.tc. (az ún. második zsidótörvény) elfogadása után érvényt próbált szerezni annak az igazságos elképzelésnek, hogy nem zsidók is vezetô állásba kerülhessenek egy döntô mértékben nem zsidó lakosságú országban. (A magukat mindenkinél különbnek, Isten kiválasztott népének érzôk körében ez persze érthetôen - óriási felháborodást váltott ki...) 1942-ben kiadta „A zsidókról - a berni per tanulságai“ címû könyvét, amely még 1936-ban, a „Cél“ címû folyóiratban folytatásokban jelent meg. Horthy 1944 tavaszán a Belügyminisztérium adminisztratív államtitkárává nevezte ki. Ugyanezen év ôszén (október 25-tôl) már Szálasi rendelkezésére a hadmûveleti területek kormánybiztosa. Novemberben pedig a hadmûveleti területek polgári közigazgatásának vezetôje lesz, azaz a hadmûveleti kormánybiztosok fölé helyezik. Egyik irányítója az ország kiürítésének, az érté-

keknek a szovjet hordák elôli menekítésének. Késôbb családjával maga is Ausztriába, Salzburgba menekül. A fentebb említett VÁDLÓ BITÓFÁK címû kötet „Jó estét, grófnô“ címet viselô fejezetébôl tudhatjuk meg, hogy egy Bochkor Károly nevû egyén 5000 dollár fejpénzért miként adta Himler Márton és az OSS (Office of Srategic Services) kezére, akik aztán Péter Gábor és pribékjeinek adták tovább bosszúállás céljából. Innen pedig a történetet már ismertettük: Jankó Péter és tanácsa következett. E hirhedt hóhér nem átallotta bevallani, hogy az itéletek már a tárgyalás elôtt megszülettek, s az egész per minden esetben egy-egy színjáték volt csupán... Miként az ugyancsak dicstelen szereplô, Dr. Major Ákos „Népbíráskodás, forradalmi tevékenység“ (Minerva, Bp. 1988) címû könyvébôl megtudjuk: Jankó Péter 1955 szeptemberében lakásában kinyitotta a gázcsapot és öngyilkos lett. Bárcsak követnék jó példáját a még büntetlenül élô, hasonszôrû elvbarátai... Süveges Márton

Emelt fôvel, szemközt a halállal. 1946. március 29.


16

2008. július

NEMZETI

PANTHEON

Ki volt Bosnyák Zoltán? (1906 - 1952) A Gede Testvérek hasonmás kiadásában a napokban került a nemzeti könyvesboltokba a talán legelhallgatottabb, s ezért az olvasóközönség elôtt teljesen ismeretlen magyar író, Bosnyák Zoltán: „A magyar fajvédelem úttörôi“ címû, eredetileg 1942-ben megjelent alapvetô munkája. A kiegyezéstôl az ezerkilencszáztizennyolcas összeomlásig tartó félévszázad elevenedik meg ebben a munkában. Ezt a korszakot a liberális, fôleg zsidó újságírás és történetírás, mint a nemzeti felemelkedés és erôgyarapodás aranykorát állította elénk. Ma már tudjuk – egész nemzeti létünket fenyegetô válságok és megrázkódtatások után –, hogy ez az ötven esztendô minden látszatcsillogás és látszateredmény ellenére a nemzet szellemi és biológiai erôinek olyan végzetes elsorvadását eredményezte, hogy ennek a folyamatnak szükségszerûen 1918 októberéhez kellett vezetnie. A magyar hanyatlás korszaka azonban, mint ismeretes, pontosan egybeesik a magyarországi zsidóság minden képzeletet felülmúló elôretörésével. A liberális jelszavaktól és dokrináktól megbabonázott magyar társadalom, de különösen a liberális Magyarország közéletének irányítói és tekintélyei nem tudták, vagy nem akarták észrevenni a zsidóság rohamos térfoglalásában rejlô végzetes veszélyt. Még kevésbé voltak hajlandók szembeszállni vele. De voltak kezdettôl fogva bátor férfiak, akik nemcsak felismerték, de szembe is fordultak a zsidó veszéllyel. Feláldozva és megvetve könnyû és biztos érvényesülést, jólétet, nyugalmat és gazdagságot, szent küldetéstudattal eltelve, üldözés, mellôzés, gúny és nevetség közepette igyekeztek a nemzeti önvédelem szükségének tudatára ébreszteni a magyarságot. Soha a magyar történelemben nem volt nagyobb szükség a magyar faj önvédelmére, mint ma. Ezért

szükséges és tanulságos Istóczy, Ónody, Verhovay és a többiek harcaira visszaemlékezni. KI VOLT BOSNYÁK ZOLTÁN? Bosnyák Zoltán 1905. január 2án született Budapesten. Édesapja Bosnyák Pál szûcssegéd, édesanyja Buresch Anna volt. Miután 1927-ben tanári oklevelet szerzett, 1927-1928 között a tápiószelei népiskolában tanított. 1931-tôl a fôvárosban polgári fiúiskolákban – az Elnök, a Mester és a Váli utcában lévôkben – a földrajz, természetrajz, mezôgazdaság szeretetére nevelte növendékeit. Már az 1930-as évek elején feltûnt nemzetvédelmi cikkeivel a tudós antropológus Méhely Lajos profeszszor folyóiratában, ‘A CÉL’-ban. Számos elôadást tartott már ekkor a magyar fajvédelem alapelveirôl a Magyar Kultúrligában, a Magyar Országos Véderô Egyesületben és a Turul Szövetségben. A harmincas évek közepétôl jelentek meg rendszeresen tanulmányai a zsidóság magyarországi helyzetérôl. 1935 és 1944 között összesen 6 könyve, 13 tanulmánya és egy fordítása jelent meg (Fest Herman: Bolsevizmus és

zsidóság.) Elôszót is ô írt hozzá. – Mezôberény, 1936. Baltha J. ny. A negyvenes évek elején átvette Méhely Lajostól ‘A CÉL’ szerkesztését. E folyóirat statisztikai, politikai tanulmányaival és könyvkritikáival a magyar antropológiai irodalom megteremtését tûzte ki céljául. Ennek érdekében olyan munkatársakkal dolgozott együtt, mint vitéz Endre László, vitéz Kolosváry-Borcsa Mihály, nagykálnai Levatich László, Takáts Albert. 1942 májusában vitéz Endre Lászlóval egy tudományos kutatóintézet felállítását tervezte, amely a zsidókérdés szellemi és politikai eszközökkel való rendezését kivánta. A gödöllôi megyeházán, vitéz Endre László segitségével létre is jött az intézet, amely gazdag könyvtárával, kizárólag a magyar jobboldali értelmiségbôl kikerülô munkatársainak elôadásaival hivta fel magára a sajtófigyelmet. 1944 májusában hivatalossá vált a kutatócsoport munkája. Május 12én Budapesten, a Vörösmarty tér 4. szám alatt megalakult a „Zsidókérdést Kutató Magyar Intézet“. Az Intézet Mûködési Szabályzata szerint – amelyet a belügyminiszter elfogadott – a cél „a magyarországi zsidókérdés rendszeres, tudományos vizsgálata, az idevágó adatok gyûjtése és tudományos feldolgozása, továbbá a magyar közvéleménynek mind a magyarországi, mind az általános zsidókérdéssel való megismertetése“. Az Intézet alapító tagjai voltak: Bosnyák Zoltán, Doroghi Farkas Ákos, vitéz Endre László, vitéz Kolosváry-Borcsa Mihály, Lator Géza, Réthy-Haszlinger Ferenc, Zimmermann Lajos. Az Intézet elnöke Bosnyák Zoltán lett. Lapja, a ‘HARC’, 1944 végéig hetenként nyolc oldalon közölte olvasóival az Intézet híreit, a hazai zsidóság gazdasági, sajtóbeli, politikai térnyerését bizonyító közleményeit. Az intézmény sajtóirodája, fogadószo-


2008. július bája és kiállító helyisége a Vörösmarty téren, könyvtára egy budai villában volt. Önálló kiadványokat is megjelentetett: közülük legértékesebb Houston Stewart Chamberlain (A zsidók megjelenése a nyugati történelemben, Bp. 1944) és Takáts Albert (A zsidókérdés ezeréves jogalkotásunkban, Bp. 1943) könyve. Bosnyák Zoltán pedig intézetvezetôként 1944 októberétôl rendszeresen tartott negyedórás rádióelôadásokat a zsidókérdés történetérôl. Utolsó könyve – a ‘Harc a zsidó veszély ellen!’ – is ekkor jelent meg, de rádiósorozatának anyagát Budapest ostroma miatt már nem tudta kinyomtatni. Ugyancsak 1944-ben fô kezdeményezôje volt a Budapesti Zsidó Tanács megalakításának. A Tanács zsidó képviselôi közül minden kétséget kizárólag bizalmas kapcsolatban állt Berend Béla szigetvári rabbival. Mindketten egyetértettek abban, hogy a zsidóság a babiloni szétszóratás óta nem tud a világ többi népe közé beilleszkedni, mert faji törvényeinek foglalata, a Talmud, ezt megakadályozza. Berend Béla cionistaként támogatta Bosnyák Zoltánnak a zsidóság jövôjérôl a hungarista és nemzetiszocialista világnézettel megegyezô álláspontját: a zsidóságnak Európán kivül hazát kell keresnie. Berend a ‘HARC’ hasábjain névtelenül nyilatkozott a kitérések érvénytelenségérôl. (E cikke és Bosnyák Zoltánnal való együttmûködése miatt 1945 után a zsidó kommunisták ôt is perbe fogták, majd felmentették.) Bosnyák Zoltán életét jelenlegi ismereteink alapján Budapest ostromáig tudjuk bizonyíthatóan nyomon követni. 1945 után a kommunista és zsidó szervezetek mindent elkövettek, hogy senki ne tudja, ki volt Bosnyák Zoltán. Amit biztosan tudunk: kivégezték. De mi történt vele kivégzéséig? 1944 decemberében nyugatra menekült családjával. Az Amerikai Szövetséges Ellenôrzô Bizottság vezetôje, Kay tábornok szerint amerikai katonák tartották fogva 1946 június 11-én. Németországból egyes források szerint Erdélybe ment, és a

17 Brassóhoz közeli Hosszúfalun húzódott meg öt éven át, ahol neje, Partin Ilona rokonsága élt. Innen leveleket írt emigráns magyar barátainak az erdélyi magyarság nyomoráról. A román rendôrség felbontotta leveleit, majd internálta egy havasalföldi bûntetôtáborba, ahol valaki, a ‘HARC’ban 1944-ben közölt fényképfelvétele alapján felismerte. Ekkor hozták Budapestre, mint bujkáló „háborús bûnöst“, aki ellen „nemzetközi körözés“ indult. 1952 október 4-én végezték ki Budapesten. A halotti anyakönyvi kivonat a halál körülményeirôl semmit nem árul el. A halotti orvosi bizonyítvány szerint a halál helye a kôbányai Gyûjtôfogház (Kozma u. 13.). Élt 47 évet. Érdekes adalékkal szolgál utolsó napjairól Fiala Ferenc és Marschalkó Lajos (Vádló bitófák): „A Himler Mártonék által kiszolgáltatottak sorsához hasonló volt azoké is, akik otthon maradtak és akiket a nyilvánosság megkerülésével likvidáltak az új hatalom megszállottjai. Akiket semmiféle törvény alapján nem lehetett bíróság elé állítani, azokat „csendben“ intézték el. Ilyen végzet jutott Bosnyák Zoltánnak is, akinek egyetlen bûne volt, hogy tudományos folyóiratokban és könyvekben foglalkozott a magyarországi zsidóproblémával, pontosan úgy, ahogyan azt a világ minden részében

teszik szociológusok és társadalomtörténészek. De Bosnyák Zoltán, ez a szelid tekintetû polgári iskolai tanár ezt a „bûnt“ abban a Magyarországban követte el, ahol annakidején 1945-ben ezer évre visszamenôleg a vádlottak padjára ültették azt, aki bármilyen vonatkozásban a szájára merte venni a zsidó szót. Bosnyák Zoltán ellen nem tudtak vádat emelni, tehát elfogták és zárt tárgyaláson halálra itélték. Az itélet közlése után ôt is a Gyûjtôfogház hirhedt Kisfogházában helyezték el. Írógépet adtak és felszólították, hogy amennyiben visszavonja állításait és írásban is lerögzíti revideált álláspontját – abban az esetben meghagyják életét, sôt pertörlést rendelnek el ügyében. Bosnyák Zoltán szomszédos cellatársa heteken át hallotta az írógép kopogását Bosnyák cellájából. Hogy mit írt a reá nehezedô terror hatása alatt – azt mind a mai napig titok fedi. Tény, hogy egy szép napon bizottság jelent meg Bosnyáknál s két óra hoszszat tartó tárgyalás után hatalmas iratcsomóval távoztak tôle. Aznap éjjel – a normális kivégzési idôpontnál korábban – behelyezték a bitófát a beton mélyedésbe és éjjel három órakor villanyvilágítás mellett, a legnagyobb csendben felakasztották Bosnyák Zoltánt.“

MÛVEI A moszkvai illetékességû „Ideiglenes Nemzeti Kormány“ 530/1945. sz. miniszterelnöki rendelete minden „fasiszta, szovjetellenes, antidemokratikus“ – és legfôképpen: antiszemita – sajtótermék bezúzását követelte. A rendelet végrehajtása céljából még 1945-ben megjelent a „Magyar Miniszterelnökség Sajtóosztálya“ kiadásában „A fasiszta, szovjetellenes, antidemokratikus sajtótermékek I. sz. jegyzéke“. Ezen Bosnyák Zoltán 14 mûve szerepel. Elsô nyomtatásban megjelent munkája a „Fôvárosunk elzsidósodása“. Méhely Lajos elôszavával 1935-ben megjelent statisztikai tanulmány pusztán tényeket közöl arról, milyen hatással volt Budapest életére fôleg 1867 után a zsidóság. Rövid tanulmányában Jean és Jerome Tharaud, Kovács Alajos, Trenkó


18 József, Szekfû Gyula mindmáig nélkülözhetetlen munkáira hivatkozik. A könyv egyébként kétszer jelent meg magyarul, egyszer németül: a magyar változat húszezer példányszámban. A következô nagy lélegzetû tanulmánya a „Magyarország elzsidósodása“ (1936). Bemutatja a történelmi Magyarország nemzetiségi viszonyainak a zsidóság korlátlan galiciai bevándorlása miatt bekövetkezett változásait. A Stádium Sajtóvállalat 1940-ben jelentette meg két kötetes összefoglalását a zsidókérdésrôl. E történelmi tanulmányt a szerzô saját fényképfelvételei egészítik ki. Bibliográfiája tömörsége ellenére tudományos szempontból teljesen megbízható. Nem marad el Theodor Fritsch és Hans F. K. Günther mûvei mellett. Szintén alapmû az 1941-ben a Centrum Kiadónál megjelent „Szembe Judeával!“ (Bôvitett kiadása 1943-ban jelent meg.) Ez népszerû összefoglalása a Talmud elôírásai szerinti zsidó gondolkodásnak. Saját elôfutárai közül Istóczy Gyôzô életérôl, mûveirôl írt tanulmányt 1940-ben, amelynél alaposabb azóta sincs. 1942-ben a Magyar Országos Véderô Egyesület kiadásában közölte Istóczy zsidókról írt fôbb gondolatait. 1944-ben a magyar oktatás és köznevelés érdekében tette közkinccsé „Harc a zsidó veszély ellen“ címû könyvét. Ezt tekinthetjük legritkábban felbukkanó munkájának.

2008. július Útban a világuralom felé... (Cion E könyve történettudományi, filozófiai, teológiai és antropológiai érveket bölcseinek jegyzôkönyve) Függelék: Bosnyák Zoltán. Bp. sorakoztat fel a zsidó világnézet ellen, amelyeket a „szakmabeliek“ 1936. Lôcsey azóta sem cáfoltak meg. ‘A CÉL’ hasábjain megjelent egyes írásai különlenyomatban is megjelentek. Az eddig említett könyvein kivül számos kisebb tanulmányt írt a magyar fajvédelemrôl, antropológiáról, eugenikáról és a zsidókérdésrôl.

Ezek a következôk: Két világ harca (A berni protokollper), Bp. 1935. Held J. ny. Sem antiszemitizmus, sem zsidógyûlölet, hanem nemzeti önvédelem (Válasz Korein Dezsô röpiratára), Bp. 1936. Held J. ny. A zsidókérdés törvényes rendezése (Az egyenjogúsítás 70. évfordulóján), Mezôberény, 1936. Baltha J. ny. Harc a zsidó sajtó ellen! (Sajtópolitikai tanulmány) Bp. 1938. Held J. ny. A zsidókérdés újabb alakulása Magyarországon, Bp. 1938. Held J. ny. Az idegen vér (A zsidókérdés fajpolitikai megvilágításban), Bp. 1938. Magyar Kultúrliga, Held J. ny. Prohászka és a zsidókérdés, Bp. 1938. Magyar Kultúrliga, Held J. ny. Erdély 1938-ban, Bp. 1938. Held J. ny. A harmadik zsidótörvény és a házasság, Bp. 1941. Szerzô Az Antibolsevista Kiállítás tájékoztatója, Bp. 1941. Stádium

Könyveit 1945-ben zúzdába küldte egy természetellenes hatalom. Az azóta megjelent lexikonok, életrajzok pedig még csak nevét sem említik. Hogy volt-e Magyarországon rendszerváltozás a kultúra területén, ennek alapján bárki megitélheti. Gondolatai nélkülözhetetlenek a világtörténelem és a magyar történelem megértéséhez. Természetellenes állapot, hogy közérthetôen és mégis tudományos színvonalon megírt tanulmányait nem ismerik a történelemtankönyvek írói és az egyetemi, középiskolai tanárok, a könyvkiadók. Könyveinek csonkítatlan újrakiadásával nemcsak a liberalizmus eddig sokak szerint bevehetetlen várát romboljuk szét, hanem egyben lerakjuk a magyar fajvédelem várának elsô kövét is. Ifj. Tompó László (2000)


2008. július

19

E L H A L L G AT O T T T Ö R T É N E L E M Hubay Kálmán az utolsó szó jogán Az 1946. április 8-án tartott népbírósági tárgyaláson az utolsó szó jogán elmondott beszéd vázlata. Tanácselnök úr, bíró urak! Sem lehetõségem, õszintén szólva azonban, kedvem sincsen hozzá, hogy most, amikor az utolsó szó jogán szólok, a szenvedélyeknek és indulatoknak akár hangja, akár kifejezései tekintetében versenytársa legyek a vádat képviselõ ügyész uraknak. Eltekintve attól, hogy ez nekem - megítélésem és érzésem szerint - nem is engedtetnék meg, most a záró szavaknál szeretnék legalább annyira nyugodt és mértékletes lenni, mint amennyire - tiszta lelkiismeretem tudatában - igyekeztem nyugodt és mértékletes maradni a háromnapos tárgyalás során, amikor pedig olyan megjegyzésekben és támadásokban volt részem, hogy önuralmam megõrzéséhez minden lelki erõmre szükségem volt. Éppen ezért, amikor az ügyész urak vádbeszédeire utolsó szavaimban bátor leszek kitérni, igyekszem azt inkább értelmi, mint érzelmi síkon tenni, mindig is az lévén a hitem, hogy az u.n. háborús bûnösséggel kapcsolatos és kifejezetten politikai bûnperekben a szereplõk - így elsõsorban a vádlottak megítélése egyrészt történelmi feladat, másrészt - amennyiben a megítélés elébe vág a történelemnek - az semmi esete sem az érzelmek és indulatok, hanem csakis az értelem síkján történhetik. Tanácselnök úr, bíró urak! Mielõtt beszédem érdemi részére áttérnék, elöljáróban egy kijelentést kell tennem. A tárgyalás során az egyik bíró úr részérõl kérdés intéztetett hozzám, hogy miért nem könnyítek a lelkiismeretemen, miért nem szállok magamba és miért nem vallok töredelmesen? A kérdésben bizonyára benne volt az a biztatás, hogy elismervén az ellenem felhozott vádakat, jelentõsen enyhébb elbírálásban lenne részem. Ehhez nem is kellett volna egyéb, mint vállalni olyan cselekményeket, amelyeket nem követtem el, s ebben az esetben megmenthettem volna az életemet, de elveszítettem volna a világ elõtt

is, de méginkább önmagam elõtt a becsületemet, már pedig, ha az élet és a becsület között kell választani, habozás nélkül a becsületet választom, amelynek jegyében éltem, a polgári és politikai életben tevékenykedtem, s ami okozza, hogy a háromnapos tárgyalás megpróbáltatásai után is és az ellenem emelt vádak dacára is nyugodtan, mert tiszta lelkiismerettel állok a tanácselnök úr és a bíró urak elõtt. Magával a peranyaggal foglalkozva, engedtessék meg, hogy elõször a vádiratban foglaltakra térjek ki, másodszor ügyem politikai részével foglalkozzam, természetesen mind a két tárgykörben annyira röviden és szûkszavúan, amenynyire az a vád terjedelméhez képest csak lehetséges. I. A vádirat 1. pontja szerint vezetõ jellegû cselekményemmel a nyilas mozgalomnak segítséget nyújtottam a hatalom megszerzésére irányuló lázadásához, a hatalom megtartásához , illetve a hatalom megszerzése után kapott kinevezés alapján a nyilas kormányzatban, közigazgatásban életemet fenyegetõ kényszerû szükség nélkül vezetõ állást vállaltam. E vádponttal kapcsolatban a vádirat

megemlíti, hogy a., Szálasi Ferenc fegyházbüntetése alatt a pártot vezettem, - b., Szálasi Ferenc kiszabadulása után az Országépítõ Tanács élén állottam, - c., a Nyilaskeresztes Pártból való kiválásom után, az Imrédy-féle u.n. Pártszövetség tagja lettem, - d., Pálffy Fidél pártjában a képviselõk csoportját vezettem és - e., 1944. október 15. után Henney Árpád vezetése alatt álló minisztériumban a Kultúrirodát vezettem. A vádirat ez állításaival szemben legyen szabad a következõ megállapításokat tennem s egyben itt reflektálnom a szombati tanúkihallgatások során Zsabka Kálmán részérõl elhangzott ama kijelentésre is, mintha én csak 1938-ban fedeztem volna fel magamban a jobboldali politikust, addig a politikai baloldalon állottam volna, sõt Miskolcon én rendeztem volna a Purim-bálokat. Bár tudom, hogy ez súlyosbító körülményként számíthat, ki kell jelentenem, hogy 1919 november 12-tõl, mikor a miskolci Magyar Jövõ c. lap munkatársa lettem, tehát 17 éves koromtól kezdve a politikai jobboldalon állottam. Közben - 1923-ban - kettõ hónapig munkatársa voltam a Miskolci Napló címû félliberális lapnak, tekintve, hogy elõbbi lapom tulajdonosával személyi ellentétbe kerültem és a lapot otthagytam. Mikor ellentéteim két hónap után elsimultak, a jobboldali nacionalista Magyar Jövõhöz visszaszerzõdtem. Semmiféle Purim-bált nem rendeztem, azt akkor is mások rendezték és ma is mások rendezik. Mindezt csak azért említem meg, mert 27 éve állok ugyanazon a politikai vonalon s én nem egy baloldali múlt után fedeztem fel magamban a jobboldaliságot, mint ahogy a vád tanúi a zsidógyilkoló különítményekben lelkesen eltöltött esztendõk, a Turul Szövetség, a Fajvédõ Szövetség és egyéb demokrácia ellenes és antiszemita alakulatok vezetõ tisztségei után most veszélytelenül - hirtelen felfedezik magukban a lelkes baloldalit s nem feszélyezi õket, hogy az általuk addig gyûlölt baloldal jótéteményeihez és adaptálásához az én holttestemen keresztül jutnak. Aki az én baloldali múltamról beszél, azt


20 vallja, hogy én 1938-ig baloldali voltam és erre szemrebbenés nélkül esküt is tesz, annak szavahihetõsége és vallomásának súlya egyéb vonatkozásban is lemérhetõ. Ami már most a konkrétumokat illeti a., Szálasi Ferenc fegyházbüntetése alatt elnöke és parlamenti képviselõje voltam a pártnak. A párt az akkori törvények és alkotmányos szokások szerint parlamentáris alapon mûködõ, a választójogi törvény értelmében országos pártnak elismert, a nyilvánosság és a hatóságok által ellenõrzött párt volt, s még csak nem is gondolhattam, hogy egy parlamenti párt ideiglenes politikai vezetése valamikor is bûncselekményt fog jelenteni. - A párt szervezésével - errõl a vád által becsatolt és felolvasott iratok is tanúskodnak - nem foglalkoztam. Szálasi Ferenc pártjának felduzzadása elsõsorban Szálasi elítéltetésének tulajdonítható, annak, hogy a Horthy-rendszer ok és cél nélkül mártírt csinált belõle és ezzel felgyújtotta a tömegek fantáziáját. A párt felduzzadásának második oka, hogy a párt - nemzeti alapon - tagadhatatlanul az akkori legradikálisabb programot hirdette meg, programjában és parlamenti tevékenységében az összes pártok közül a legélesebben és legnyíltabban szállt szembe a Horthy-rendszer feudálkapitalizmusával. A tömegek tehát, amelyek érezték ennek a fenékig romlott és korrupt feudálkapitalizmusnak a fojtogatását, ebben a radikális nemzeti irányzatban remélték igényeik megvalósítását. b., Szálasi Ferenc kiszabadulása után a párt Országépítõ Tanácsának vezetését vettem át, az aktiv politikai cselekvéstõl csaknem teljesen visszavonultam, gyûlésekre nem jártam. Az Országépítõ Tanácsban a kihallgatásom alatt már említett tudományos munka folyt - például - egy radikális, de ésszerû földreform megvalósításának elõfeltételeirõl a magyar nép egészségügyi ellátásának racionálisabbá tételérõl stb. Soha nem gondoltam volna, hogy egy ilyen irányú tudományos és a nép érdekeit szolgálni akaró munkának irányítása háborús bûncselekménynek, vagy népellenes bûncselekménynek lesz valamikor is deklarálható. Itt Szálasi Ferenccel és a párttal való kapcsolataim tárgyalásánál kell kitérnem Zsabka Kálmán tanú ama kijelentésére, miszerint Szálasi - kiszabadulása után rovancsolást rendelt volna el a pártban, amelynek során megállapították volna,

2008. július hogy én a párt kasszájából Isten tudja mennyit sikkasztottam. Igyekszem ezzel a váddal kapcsolatban is megõrizni nyugodtságomat és mértéktartásomat, s csupán a következõket állapítom meg: Szálasi Ferencet ugyanaz a tanú, aki itt arról a bizonyos állítólagos rovancsolásról beszélt, abszolút puritán emberként jellemezte. Viszont köztudomású, hogy Szálasi Ferenc a Csillagbörtönbõl való kiszabadulása után helyettesévé és utódjává nevezett ki, és ez a megbízatásom mindaddig tartott, míg a közöttünk 1942 elején támadt elvi ellentétek miatt a pártból ki nem váltam. Kérdezem: a puritánnak jellemzett és ismert Szálasi Ferenc vajon megbízott volna-e helyettesítésével - és szükség esetén - utódlásával, ha történetesen igaz lett volna a tanú állítása ? Ha önök el nem utasítják összes tanúimat, akkor tanúk vallották volna, hogy Zsabka ebben a kérdésben sem mondott igazat. Viszont, ha ebben sem mondott igazat, az én baloldaliságom tekintetében sem mondott igazat, akkor ismét csak azt mondhatom, hogy a kijelentést megtevõ Zsabka Kálmán tanú szavahihetõsége és vallomásának súlya lemérhetõ egyéb vonatkozásokban is. c., Az Imrédy-féle u.n. Pártszövetség tagja nem voltam és nem is lehettem volna. A Pártszövetség az Imrédy - és a Pálffy-párt képviselõtagjainak parlamenti szövetsége volt, a parlamenti-politikai együttmûködésre irányult, én tehát, aki a Pártszövetség megalakulásakor és mûködése alatt már nem voltam képviselõ, következésképp - és a vád állításaival ellentétben - a Szövetségnek tagja nem lehettem és abban nem tevékenykedhettem. Itt kell megcáfolnom a vádnak azt az állítását is, hogy én Pálffy Fidél pártjában d., a képviselõi csoportot vezettem volna, mert nem lévén képviselõ, a képviselõi csoportnak nemhogy vezetõje, hanem tagja sem lehettem. A képviselõk csoportjának vezetõje Baky László volt. e., Ami most már a Kultúrirodavezetõi tisztét illeti, meg kell állapítanom, hogy 1., a kulturális ügyek irányítása és ellenõrzése nem tartozott hatáskörömbe és ilyen irányú munkát nem is végeztem. Erre vonatkozólag felolvasta a bíróság a halott Pálffy Fidél földmûvelésügyi miniszter vallomását, aki szerint neki az volt az érzése, hogy én a kultuszminisztériumot ellenõriztem, de nem hallgatta ki a halott Rajniss Ferenc kultuszminisz-

ter helyett beidézni kért TárczayFelicides Román kultuszállamtitkárt, aki nem érezte, hanem tudta és tudja, hogy a minisztérium ellenõrzésére még csak kísérletet sem tettem. 2., A Henney-féle tárca nélküli minisztérium egyes osztályainak vezetõi nem voltak tisztviselõk, nem voltak státusba sorozva, következésképpen a 11 § 4. Pontjában említett kinevezésük sem volt. A 11. § 4. pontja miniszteriális vonalon meg is áll az államtitkári állás megemlítésénél, tehát az a tény, hogy az irodák vezetõi felett államtitkár állott, már önmagában is jelzi, hogy az irodavezetõi tisztség nem esik a 11. § 4. pontjában, hanem legfeljebb a 13. § 3. pontjában felsorolt tisztségek közé. II. Ami most már a második vádpontot illeti, azt, hogy olyan állandó jellegû és folyamatos tevékenységet fejtettem volna ki, amely alkalmas volt arra, hogy az ország háborúba lépése, illetõleg a háború fokozottabb mértékben való folytatása érdekében a közfelfogást jelentõs mértékben befolyásoljam és az országra káros irányba tereljem: Nem kell bizonygatnom, hogy az elsõ világháború utáni magyar politika központi gondolata - pártkülönbség nélkül, jobb és baloldalon, sõt a szélsõbaloldalon egyaránt - a trianoni békeszerzõdés revíziója volt. Kihallgatásom során is vallottam, most is vallom, hogy politikai elképzeléseim központjában szintén a revízió gondolata állott. Lehet, hogy ezt ma helytelennek tartják, én minden esetre helyesnek tartottam, mint ahogy 1938 õszén Münchenben Daladier és Chamberlain is jogosnak tartották a revíziót. Ha a revízió szolgálata bûn volt, akkor bûnösségemet elismerem és büntetésemet várom. Már kihallgatásom során is említettem, hogy a magyar revízió gondolatának érvényesülését egészen 1936-ig a nyugati demokráciáktól vártam, mindaddig, míg 1936 nyarán Llewelyn John, a magyarbarát angol képviselõk csoportjának elnöke a Függetlenség londoni tudósítója, Komlós György útján nem értesített arról, hogy revíziós törekvéseinket a hivatalos Anglia - elõreláthatólag - soha nem teszi magáévá, viszont Olaszország és Németország akkor már leszögezték magukat a revízió tényleges szolgálata mellett. Ismétlem: lehet, hogy a revíziós gondolat szolgálata ma bûn. Én és még nagyon sokan - a baloldalon is - nem


2008. július bûnnek, hanem kötelességnek tartottuk. Magyar ideálokat szolgáltam és hittel szolgáltam, Lutherrel mondom: Itt állok és másként nem tehetek, Isten legyen segítségemre!… Ami most már a második világháborút, helyesebben abban Magyarország részvételét illeti, Magyarországnak a németek, illetve a tengely oldalán a háborúba való belépéséhez egyáltalán nem volt szükség az én ilyen, vagy olyan állásfoglalásomra és nem csak azért, mert Magyarországnak a háborúba lépése idején még csak törvényhozó sem voltam már, hanem mert 1., a kormány az ellenzék, általában a parlament megkérdezése nélkül már 1939 januárjában csatlakozott az Antikomintern Paktumhoz. Ezzel a kormány, amelynek ténykedésére semmi befolyásunk nem volt, sõt amellyel éles ellenzékben állottunk, már a háború kitörése elõtt csaknem háromnegyed évvel, az orosz-magyar háború kitörése elõtt két és fél esztendõvel lerakta követendõ politikájának alapjait: a többi már csak politikai felépítmény volt. 2., Az Amerikai Egyesült Államok már 1939-ben azzal utasította vissza a magyar kormány egyik gazdasági természetû javaslatát - amint azt a ReményiSchneller Lajos pénzügyminiszter ellen kiadott vádirat is megemlíti - hogy Magyarországnak a tengely oldalán a háborúba való belésodródása történelmi kényszerûség, amelyen nem változtatott egy volt országgyûlési képviselõnek mint én - ilyen vagy olyan állásfoglalása. A végzet bekövetkezését lehet predesztinációnak, vagy lehet a történelmi materializmus érvényesülésének nevezni, az a tény, hogy a népek örök országútján fekszünk és, hogy a Kelet-nyugati évezredes hadiút rajtunk vonul keresztül, a magyar sorsot végzetesen meghatározta és ez elõl a végzet elõl máshová nem - csak mint Teleki Pál tette - az öngyilkosságba lehetett menekülni. 3., A második világháború sorsszerûségét és azt, hogy mennyire független volt az egy semmiféle állami, vagy közéleti tisztséget be nem töltõ magyar állampolgár - mint amilyen én voltam - állásfoglalásától, sõt mennyire független volt még a magyar kormány állásfoglalásától is, a gyõztes szövetségeseknek ma élõ legnagyobb államférfia Sztálin generalisszimusz fejtette ki mondván: helytelen volna azt gondolni, hogy a második világ-

21 háború véletlenül, avagy egyik vagy másik államférfi hibájából keletkezett … A valóságban a háború elkerülhetetlen következménye volt a jelenlegi monopolista kapitalizmust jellemzõ politikai és világerõk fejlõdésének … A kapitalista világ gazdasági rendje általános válságok és háborús összeütközések elemeivel terhes és ennek a világkapitalizmusnak a fejlõdése a mi idõnkben nem tervszerûen és egyenletesen, hanem válságokon és háborús katasztrófákon keresztül tör utat. Ennek eredményeként a kapitalista világ két egymással ellenségesen szembenálló, és egymás ellen harcoló táborra szakad. A háborús katasztrófák talán kikerülhetõk volnának, ha a nyersanyagforrásokat és a piacokat fel lehetne újólag osztani az országok között, ennek a megvalósítása azonban a világgazdaság jelenlegi kapitalista feltételei közepette lehetetlen … Ily módon a kapitalista gazdasági világrend elsõ válságának eredményeként kirobbant az elsõ világháború, a második válság következményeként pedig a második világháború. Ezeket mondotta szóról-szóra Sztálin generalisszimusz és ilyen formán a mai korszak leghatalmasabb személyisége állapította meg, hogy a második világháború a jelenlegi monopol-kapitalizmust jellemzõ gazdasági és politkai világerõk fejlõdésének elkerülhetetlen következménye volt. Vajon milyen súllyal eshetett volna latba egy embernek - mint én - vagy egy olyan kis népnek, mint a magyar, az állásfoglalása ezekkel a világerõkkel szemben, mikor a világerõk fejlõdésének természetes következményét, a második világháborút maga Sztálin generalisszimusz is elkerülhetetlennek jellemezte ? Mikor Magyarország e világerõk fejlõdésének elkerülhetetlen következményeként belesodródott a háborúba és amikor a magyar kormány nem egy alkalommal deklarálta, hogy Magyarország védelmi háborút folytat tagadhatatlanul azt óhajtottam, hogy Magyarország ebbõl a háborúból ne vereséggel kerüljön ki. Bûn volt nem azon dolgozni, hogy Magyarországot megverjék? Ha bûn volt, akkor bûnös vagyok … Felmerülhet a kérdés, hogy mikor a háborús események kedvezõtlenre fordultak, miért nem álltam át? Eltekintve attól, hogy ez az átállás bizonyos lelki magatartás kérdése, olyan lelki magatartásé, amely soha nem volt sajátom, - maga a jelenleg is érvényben lévõ 1930. évi III. t. c., a hûtlenségi tör-

vény 59. § is akadálya lett volna számomra az u. n. átállásnak, bár nem tagadom, hogy példák - például a tanú urak példái - mutatják, hogy még 1944 õszén történt átállások is, milyen egyéni elõnyöket és biztonságot jelentettek egyesek számára, akik mindaddig a legszélsõségesebben a szélsõjobboldalon állottak, - az egyéni elõnyök azonban soha nem határozták meg sem meggyõzõdésemet, sem politikai irányomat. III., A harmadik vádpont, amelyet a 13. § 5. pontjára való hivatkozással emeltek ellenem, olyan hitvány és annyira méltatlan hozzám, hogy ellene csak kelletlenül védekezem. Kelletlenül, mert aki ismerte felfogásomat, életemet, életviszonyaimat, aki tudja, hogy a politikából soha hasznom nem volt, de a politika miatt anyagilag letörtem, az tudja, hogy a vád mennyire méltatlan, a tanúvallomások mennyire a fantázia rosszindulatú szülöttei. Megvallom: mindent hittem volna, csak azt nem, hogy valaha is ilyen vádak ellen kell védekeznem. Itt már nem az életrõl, hanem annál sokkal nagyobbról: a politikai tisztességemrõl, meggyõzõdésem tisztaságáról, s az egyéni becsületemrõl van szó. Bár azon nem lehetne csodálkozni, ha ennél a pontnál úrrá lenne rajtam a szenvedély: igyekszem elfelejteni a vád tanúinak, s magának a vádnak színpadias szenvedélyességét és igyekszem ezen a téren is mértékletes és hideg maradni. A vád kihallgatott tanúi kijelentik, hogy õk semmit nem láttak közvetlenül, semmit nem tudnak, mindent csak hallottak , vagy köztudomásra hivatkoznak. Látnak valamiféle felhívást, amelyen állítólag az én aláírásom lett volna. Elismerik, hogy az én aláírásomat azelõtt soha sem látták és nem látták azóta sem. Erre a tanácselnök úr felmutat nekik egy jegyzõkönyvet, amelyen kétségtelenül az én aláírásom van, erre habozás nélkül kijelentik: igen, ilyen volt. Egy hites írásszakértô is csak hosszadalmas tanulmányozás, összehasonlítások után tudja megállapítani valamely írás azonosságát, de õk egy futólag látott aláírásra 8 év után is kijelentik: igen, ez volt az! És az ügyész úr ezt elhiszi nekik. Feltéve, de meg nem engedve, hogy én olyan becstelen vagyok, hogy 1939-ben utasítást adok embereimnek arra, hogy készítsék elõ az országot a német megszállásra, feltehetõ az, hogy én ezt leírom, legépeltetem, litografáltatom, aláírom és postán elkülde-


22 tem, ezzel magam írván alá a hûtlenségi törvény alapján a saját halálos ítéletemet ? Feltehetõ ez? Rólam, bíró urak, már nagyon sok rosszat mondtak ellenségeim, de, hogy szamár volnék, azt még senki nem mondta, következésképpen ilyen szamárság rólam nem is feltételezhetõ. Az egyik tanú kijelenti, hogy velem haragban, perben, ellenségeskedésben nincs. Erre elmondja, hogy már 1939ben le akart lõni s egész tanúvallomásából izzik a szenvedély és felcsap a gyûlölet. Rendreutasítás nélkül vérig sérteget - óh, engem most nagyon könnyen, jutányosan, kockázat és fõként veszély nélkül lehet sértegetni! - de azért õ azt hiszi, hogy tárgyilagos. Én leplezem le a tanú uraknak egy állítólagos szabadcsapatos akciójukat, de kiderül, hogy amikor én parlamenti közbeszólásomat nem önként, hanem az akkori belügyminiszter provokációjára megteszem, már régen kizárta õket az akció miatt a Fajvédõ Szövetség, fegyelmit indít ellenük a Turul, a lengyel kormány pedig akkor már régen kizsuppoltatta õket az országból. Azt mondják, hogy Kánya Kálmánnal 1939 tavaszán, mint külügyminiszterrel tárgyalnak s az én besúgásom következtében követelik a németek Kánya Kálmánnak a külügyminiszteri székbõl való eltávolítását. Olyan csekélység, hogy Kánya Kálmán már háromnegyed évvel azelõtt, 1938 novemberében megszûnt külügyminiszter lenni, igazán nem érdekli. Legyáváz, mert fegyveres kiállást ajánlott fel Zsabka úr 1938-ban és én nem álltam ki. De azt elhallgatja, hogy csak lovagias fegyveres kiállásra voltam hajlandó, mert én nem voltam diszkvalifikálva, ellenben ha nem lovagias fegyveres kiállást fogadok el, akkor diszkvalifikálnak. Azt mondja azért akartak duellálni velem, hogy lelõjenek, mint egy kutyát. Ezt lovagias kiállásnál is megtehették volna, de nem tették, mert tudták, hogy lovagias fegyveres kiállásra hajlandó vagyok. Hatszor volt párbajom, négyszer ítéltek el párbajvétségért: éppen Zsabka úrtól, vagy Zsabka úréktól féltem volna? Ugyan kérem !… Sváb származásúnak mond, mert ezzel is hangulatot akar kelteni ellenem, s nem vette magának azt a fáradtságot, hogy megállapítsa, hogy az egyik legrégibb tiszta magyar családból származom. Tudom, hogy a származás egyáltalán nem

2008. július jelentõs, de az a tanú, aki ennyi felelõtlen felületességet mutat egy kérdésben, annak felületesség, felelõtlenség és hangulatkeltés jellemzi egyéb állításait is. A tanúvallomások után kérdeztem magamban: mi volt ez? Egy filmrendezõnek grand guignol-szerû, a rossz detektívregényekre emlékeztetõ filmötlete volt, ez a film azonban nem a magyar népnek és nem is a magyar történelemnek, hanem egészen másoknak szólt. Ez lehet az egyik lehetõség. A másik lehetõség az, hogy ezek az urak, akik 25 éven keresztül állottak a szélsõjobboldalon, akik dicsõítették Orgoványt és az erzsébetvárosi bombamerényletet, most Hubay Kálmán holttestén keresztül akarnak utólagos belépõjegyet váltani az ellenállási mozgalomba. Ízlés dolga és lelkiismeret dolga az egész: a kérdéssel tovább nem foglalkozom. Mindenesetre csodálkozom, hogy minden olyan tanú kihallgatását elutasították, akik Zsabka úrék vallomásait nem hallomásból, hanem közvetlen tapasztalatból cáfolhatták volna meg. Szerintem ilyen intézkedésekre a népbírósági eljárásnak nincsen szüksége és, ha mégis történnek ilyen intézkedések, azok legalább is, félremagyarázásokra adhatnak alkalmat. Egyik bizonyítékként szerepeltetik ellenem a nemzetiségi javaslatot. Visszaemlékezem a hat év elõtti idõkre, a központilag irányított hajszára, amikor legényegyletek és legeltetési társulatok nyilatkoztak meg a hozzáértés igényével ebben a hallatlanul finom kérdésben anélkül, hogy ismerték volna a javaslatot, ismerték volna annak indoklását és azt a magasabb szempontot, hogy a javaslat célja az volt, hogy a Duna völgyében békésen éljenek végre egymás mellett az iderendelt népek. Most is, a tárgyaláson vita folyik a javaslatról, idézik Telekit, idézik Tasnádi Nagyot, csak az a valami nincs itt, amirõl a vita folyik: maga a javaslat nincs csatolva az iratok mellé és nem ismerteti senki. Csak beszélnek róla, vádat emelnek az alapján, ítélnek fölötte: de - nincs itt. Azt mondja a vád, hogy a javaslat Stuttgartban készült és német érdekeket szolgált. Azt viszont elfelejti felolvasni a parlamenti naplóból, hogy még Teleki Pál is azzal jelenti be ellenem az összeférhetetlenséget, hogy javaslatunkkal a magyar-német jó viszonyt akartuk volna megzavarni. Felehetõ-e, hogy német érdekeket szolgál valami, ami a magyar-

német jó viszony megzavarására alkalmas? A javaslatnak a nemzetiségi anyakönyvezésrõl szóló része éppen a konjunktúra-nemzetiségek ellen szólt, azok ellen akik a konjunktúra változása szerint, mint a kígyó kibújnak a saját bõrükbõl és hol ilyen, hol olyan fajúnak mondják magukat. Úgy állítják be a dolgot, mintha a javaslat csak a német nemzetiségûek érdekeit szolgálta volna, de arról megint nem beszél a vád, hogy mi minden nemzetiségnek akartunk jogokat biztosítani, mint ahogy arról sem beszél a vád, hogy Teleki Pál az 1940-es bécsi egyezményben valóban kivételt tett a németekkel és sokkal több jogot biztosított nekik, mint amit mi javaslatunkban szerényen biztosítani kívántunk. De arról sem beszél a vád, hogy a javaslatból tudomásom szerint nem egy gondolatot nyelvi oktatás, iskolák, stb. - épp a demokrácia valósított meg. Rendben van. Nem az a fontos, hogy ki valósította meg, hanem az, hogy megvalósították. Az azonban már nincs rendben, hogy engem vádolnak, ugyanakkor gondolataimat megvalósítják és vívmányként emlegetik. A nemzetiségi javaslatból és Mocsáry államtitkárnak abból az állítólagos, mert senki által nem bizonyított kijelentésébõl, hogy a németek szeretnék, ha én lennék a sajtófõnök, azt a vádat emelik ellenem, hogy én a németek legbizalmibb embere voltam. Tény az, hogy 1., március 19.-én én nem lettem semmi, pedig a németek nyilván ragaszkodtak volna ahoz, hogy építsenek be a kormányzatba, ha bizalmi emberük vagyok. 2., október 15.-én sem én lettem a sajtófõnök, hanem Fiala Ferenc, nem én lettem a sajtókormánybiztos, hanem KolosváryBorcsa Mihály. 3., soha semmiféle német kitüntetést nem kaptam, amit pedig minden jobboldali sajtótényezõ megkapott, Fiala, Ráttkay, Bornemissza. Ez is mutatja, hogy nem voltam a németek bizalmi, sõt legbizalmibb embere. A német pénzek ügyében, tekintettel arra, hogy a bíróság minden tanúmat elutasította, csak negatív bizonyítékot tudok immár felajánlani a következõkben: 1., Nem tudtam jól németül, németekkel való komoly beszélgetéseknél tolmácsra volt szükségem. Feltételezhetõ-e, hogy ilyen pénzügyi tárgyalásokba bevonok egy harmadik személyt? - 2., Ha német pénzt kapok, akkor 1939-ben nem csak 60, hanem mind a 260 kerületben állítok jelöltet, mert a választások eredménye


2008. július alapján nyilvánvaló, hogy már akkor lehetõség lett volna az alkotmányos parlamenti többség megszerzésére. 3., Rátz Kálmán, aki a mai rendszernek egyik tisztelt alakja, a tiszti nyugdíjára vett fel 6000 pengõs tiszti kölcsönt, hogy az egyik legfontosabb kerületben, Budapest északi kerületében a nyilas lista el tudjon indulni, lefizetvén a kauciót. 4., Köztudomású, hogy a politika miatt anyagilag tönkrementem. Zsabka úrnak az az állítása, hogy lakásom békebeli százezreket érõ antik bútorokkal, keleti perzsákkal és mûkincsekkel volt rakva, nem egyéb, mint a rosszindulatú fantázia terméke, ellenben tény az, hogy kénytelen voltam lakásomból kimenni, azt bútorral együtt bérbe adni s feleségemmel együtt egy kis hónapos szobában nyomorogni, kénytelen voltam ezüstnemûimet eladni, hogy a politika által vállamra rakott adósságot kifizethessem. Azt kérdi az ügyész úr, hogy mibõl voltak ezüstjeim? Nem valutázásból, ügyész úr! Nem is német márkákból ügyész úr! Azért volt, mert rengeteget dolgoztam, két budapesti napilap felelõs szerkesztõje voltam, havi 2000 pengõ fizetésem és képviselõi tiszteletdíjam volt, viszont szenvedélyeim nem voltak, nem kártyáztam, nem jártam lokálokba, hiába színezi a vallomását Zsabka úr azzal, hogy hetenként négyszer-ötször pezsgõztem és táncoltam fehér szmokingban az Arizónában. A vád terhemre rója, hogy ambiciózus ember vagyok. Igen, nem tagadom, volt egy ambícióm: a magyar nép áldozatos szolgálata. Egyéb ambícióm nem volt, ez azonban tökéletesen kielégített. Ha nem elégített volna ki, akkor 1938-ban én lettem volna a magyar nemzetiszocialisták vezére, elfogadhattam volna Darányi Kálmán ajánlatát, hogy vállaljak államtitkárságot a kabinetben, elfogadhattam volna az Imrédy-kormány 1938as ajánlatát, hogy vállaljam el a Legfelsõbb Sajtótanács tagságát. De tovább megyek: Az Imrédy-perben Imrédynek terhére rótták, hogy engem miniszterként be akart venni a kormányba, hogy a felvidéki események idején így biztosítsa a nemzeti egységet. Ha Imrédy minisztert akart belõlem csinálni és én mégsem voltam az Imrédy-kormány minisztere, ez vajon az én mértéktelen ambícióimat bizonyítja, ügyész urak ? IV. A negyedik vádpont a zsidókérdés körül forog. Kijelentem, hogy vallom, mint ahogy velem együtt Szekfû

23 Gyulától kezdve Bajcsy-Zsilinszky Endrén át Széchenyi Istvánig igen derék magyarok vallották, hogy van zsidókérdés, de ezt a kérdést nem tartottam a magyar politika központi gondolatának. 1938. május 11.-én tartott parlamenti beszédemben is kijelentettem, hogy a zsidókérdés megoldandó, de nem a legfontosabb kérdés, mert azzal együtt meg kell oldanunk a feudalizmus kérdését, a monopol kapitalizmus kérdését, stb. A Sztójay-kormánnyal éppen azért nem voltam hajlandó együttmûködni, mert politikájának központjában a zsidókérdés megoldása állott, de a szocialista megoldásokra még csak kísérletet sem tett. Antiszemitizmusomat elsôsorban a plutokrata nagyzsidóság magatartása váltotta ki, azé a plutokrata nagyzsidóságé, amely a Zsidó Lexikonban dicsekszik azzal, hogy mekkora érdemeket szerzett a szegedi ellenforradalomban, amely együtt bridgelt Horthyval s ha szembe fordultam a Horthy-rendszer feudál-kapitalizmusával, akkor természetszerûleg szembe kellett fordulnom ezt a feudál-kapitalizmust tûzön - vízen keresztül támogató magyarországi nagyzsidósággal is. Kétségbe vonják, hogy volna zsidókérdés? Talán még itt is elég tekintély Marx, akinek a zsidóság, mint faj kellemetlenül typusos tulajdonságairól tett kijelentéseit a zsidó származású szocialista tudós, Ágoston Péter idézi, A zsidóság útja címû könyvében, míg dr. Deák Imre A számûzött Kossuth címû könyvében közli Kossuth és Marx levélváltását és abban a zsidó Marx elítélõ kijelentéseit a zsidóság typusos tulajdonságairól. Egyébként, mint fiatal publicista az ellenállási mozgalom fõalakjának, Lendvai Istvánnak, a demokrácia vértanújának, Bajcsy-Zsilinszky Endrének és Magyarország moszkvai követének, Szekfû Gyulának az antiszemitizmusán nõttem fel, szellemi elõdöm pedig Széchenyi István volt. Ami most már a vádakat általánosságban illeti: Nem azért volt Magyarországon nemzetiszocializmus, mert mi voltunk, hanem azért voltunk mi, mert volt egy európai koreszme, egy világnézeti irányzat, amely bennünket kitermelt; s amely jelentkezett, mûködött és hatott volna akkor is, ha mi nem lettünk volna. Történelmi, vagy világnézeti folyamatokat nem lehet olyan egyszerûen elintézni, hogy érettük ez vagy az a férfi felelõs:

felelõs a kor, amely kitermelte õket. Madách mondja: A kor folyam, mely visz vagy elmerít Úszója, s nem vezére az egyén. Vizsgálom magamat: mi hát a bûnöm? Nem lehetek bûnös, mert nem volt szándékom bûnt elkövetni, már pedig szándék nélkül nincs bûn, pláne nincs fõbenjáró bûn. Az én szándékaim nem bûncselekmény elkövetésére, hanem a magyar nép felemelkedésére irányultak. Nem lehetek bûnös, mert klasszikus jogelv, hogy nullum crimon sine lege . Az akkori törvényekbe bele nem ütköztem, ha pedig beleütköztem, azért már elítéltek, viszont szintén klasszikus jogelv, hogy kétszer senkit nem lehet elítélni ugyanazért a cselekményért. Mi hát a bûnöm ? A bûnöm az, hogy elvesztettük a háborút. Vae victis: jaj a legyõzöttnek. A történelem azt bizonyítja, hogy a világnézeti háborúk következményei mindig erõsebbek, és kegyetlenebbek, mint a gazdasági, vagy területi érdekekért folyó háborúké, s a gyõztes mindig viszszatér a XVI. Század egyszerû elintézési formájához: Lutherani autem comburantus. És mindig lesznek, akik vállalják a megégetést, a gályarabságot, mert eszméket szolgálnak, eszméket, amelyek miatt ülök én is a vádlottak padján. Itt vagyok bíró urak ítéljenek felettem. Ítélet elõtt pedig eszembe jut Pál apostol igéje a korintusbeliekhez intézett levélbõl: Én pedig mindent örömest áldozok és végül magamat is feláldozom a ti lelkeitekért. Ezt az utolsó mondatot azonban már nem a bíró uraknak és nem is a saját védelmemre, hanem az általam rajongásig szeretett, szolgált és a szenvedésekben nagyra nõtt magyar fajtám felé mondom … (Forrás: Suttogo.hu)

A NEMZETI ELLENÁLLÁS HONLAPJA:

www.nemzetifront.hu


24

2008. július

VILÁGTERROR – VILÁGURALOM Marschalkó Lajos hagyatéka

(Marschalkó Lajos 1967 ôszén egy kiegészítô fejezetet írt a Világhódítók címû könyvéhez, abban a reményben, hogy egy újabb kiadásba már ez is belekerül. Terve sajnos nem válhatott valóra, mivel nemsokkal utána, 1968 májusában hirtelen elhalálozott és ez a fejezet a könyv késôbbi kiadásaiban sem található meg. Ezt a hiányosságot szeretnénk pótolni, amikor a következô oldalakon a szerzô kívánságának megfelelôen közöljük a Világterror - világuralom címû kiegészítô tanulmányt.) A hamu tüzesedni kezd az elfojtott parázsban, a vulkán kráterébõl kitörni készül a lávazuhatag, amely egykor elpusztította Pompejit és Herculanumot, Sodomát, Gomorhát. A földkerekségnek van egy központi problémája, amelyrõl nem mer beszélni senki. A keresztény világnak van egy tabuja, amely érinthetetlen. Van „szenttehén komplexum”, amelyhez éppúgy nem szabad hozzányúlni, mint India szent majmaihoz. Mindezt úgy hívják, zsidó kérdés. Aki ma ezt említi, azt elsõsorban bolondnak tekintik, a pszyhiáter terrorizmus és sarlatánizmus, vagy az úgynevezett „igazságszolgáltatás” hatáskörébe utalják. A fehér ember és az egész kultúrvilág ennek a világterrorizmusnak igájába nyög, csak éppen nem akarja tudomásul

venni, hogy milyen sorsot szántak neki. Mint elõzõ oldalainkon már megírtuk: Hitler, Rosenberg téves úton keresték a zsidó probléma nyitját, mikor faji alapra helyezték át a kérdést és Mózes, Ezdrás, Nehémiás isteni kiválasztottságról szóló elméletével szembe állították az árja-germán kiválasztottsági dogmát. Negatív és - mint az eredmény mutatta háborúvesztõ, terméketlen, negatívjudaizmus volt ez. De barna ingben, horogkeresztes karszalaggal is ugyanazt hirdette, mit Mózes, Ezdrás és Nehémiás 5000 évvel megelõzõleg faji, nacionalista és nemzetek feletti alapon, mint a zsidó nép számára kiadott különleges isteni parancsolatot. A zsidó-kérdés kulcsa nem a faji, hanem a hatalmi alap. Milyen méretû e világban egy 13-16 milliós nép politikai, gazdasági, szellemi hatalma és milyen alapon jöhetett ez létre? Ostobaság azt hinni és hirdetni, hogy a zsidó alacsonyabb rendû faj, mint a germán, kelta, vagy magyar, indus, turáni. Ellenkezõleg! A zsidó, a maga nézõpontja szerint magas intelligenciájú fajta, amely ma már semmi esetre sem azonosítható az egykönyvû Talmud-zsidóval, a koszos kis galiciánerrel. A keresztény emberiség, sõt a zsidóság legnagyobb liberálisai és szabadsághõsei azonban világosan látták, hogy a Tan, a Talmud és a Thóra a világtörténelem legnacionalistább, legsovénebb, leghatalomratörõbb népét, a legkülönlegesebb népi képletet nevelték ki a zsidóból. Népet, amely csak akkor tud létezni és élni, ha kezében tart minden kulcspozíciót, minden hatalmat és léte, megmaradása érdekében minden népet terrorizálni tud. Talán nem érdektelen, hogy Herzl Tivadar a cionizmus apostola a földkerekség legintelligensebb zsidóságából származott: a budapestibõl. De ugyancsak Magyarországon született egy másik, meghallgatatlan zsidó próféta is, akinek nevét talán nagyon kevesen ismerik, Herzl Tivadar tanainak száz százalékos ellentéte, dr. Fejér Lajos. Dr. Fejér Lajos vérrel, szívvel, lélekkel zsidó volt. Azonban mikor már

Magyarország határain is tombolt a hitlerizmus, úgy, mint a nagy zsidó próféták, akik hiába akarták népüket megváltani és megmenteni a Jehova, vagy Hitler bosszúja elõl, hatalmas könyvet írt, amely talán egyetlen tökéletes felismerése a zsidókérdésnek. Miután magyar nyelven jelent meg és Európában már a második világháború elõszelei fújtak, dr. Fejér Lajos könyve idegen nyelveken nem jutott el a politikusok, az államférfiak asztalára és természetesen meghallgatatlanul maradt még a magyarországi zsidóság legmagasabb, legintellektuálisabb köreiben is. Dr. Fejér Lajos, az európai zsidóság tragédiája közeledtén, valami kísérteties felismerésre bukkant, amely nem volt tetszetõs sem az asszimilánsok-nak, sem a cionistáknak és mégkevésbé hitleristáknak. Ez a felismerés annyiból állott, hogy a hitleri és rosenbergi nacionálszocializmus és a mózesi, vagy talmudi cionista zsidó nácizmus között nincs semmiféle különbség. Adolf Hitler a fajvédõ törvények tekintetében szerény epigonja volt Mózesnek, a zsidó Führernek. A hitlerizmus nem volt más, mint negatív júdaizmus. A marxizmus és a kapitalizmus pedig ugyanígy egymás édes-testvérei. A marxizmus - írja a nagy zsidó tudós és publicista - tökéletes parafrázisa a zsidó messianisztikus hitnek. Szellemi vigasztalás, amelyet a gazdasági és politikai elnyomatásban lévõ munkásosztály részére rajzolt meg Marx, a tan apostola. S folytatja tovább: „Minden zsidó eszmével foglalkozó cikk, akár pap, akár profán zsidó írja, par excellence, politikai cikk. A zsidó eszme nem vallási eszme, hanem a nemzeti, állami törvényközösség eszméje. A zsidóság az egész világot átfogó irredenta mozgalom, amelynek szellemi forrása a zsidó vallás, hivatásos agitátorai a Papok és médiuma a zsidó népi anyag. Juda Halevi szerint a népek sorában az isteni kiválasztottság folytán olyan elsõbbséget élvez, amelyet meg nem oszthat és nem is oszt meg más népekkel. Ez a felfogás jelentené - érvényesülésében a népek faji alapon nyugvó hierar-


2008. július chiáját, amelynek élén a zsidóság állam, õ képezné a népek arisztokráciáját. Az így kialakuló világban olyan kasztrendszer fejlõdne ki (de nem hivatási, hanem faji alapon), ahol az emberek közt a fokozati rendszer, mint az indusoknál, a nagy tömegnek lealjasításához vezet: ahol már nem is jön emberszámba és az állat rendfokára alásüllyedt pária”. „Iróniája a sorsnak, amely a népek és fajok történetét igazgatja, hogy a hitlerizmusban olyan faji politika nyer kíméletlen alkalmazást, amely árja-faj elnevezés alatt a német fajra ugyanazt a kiválasztottsági teóriát érvényesíti, - de egyedül és kizárólag a zsidósággal szemben! - amit a zsidó vallás alkalmazna a zsidó faj javára, ha fejlõdésének irányában uralomhoz jutott volna. És alkalmazná a világ összes fajtáival szemben!” És olvasván egy zsidó próféta, az eichmanni KZ-ben elpusztult nagy magyarországi zsidó bölcselõ sorait[1], úgy érezzük, hogy ismét a Mene Tekelt írják a Fehér Ház és a Kreml falára. Egyetlen faj arisztokratizmusa, vagy plutokráciája fenyegeti az egész földkerekséget. Egyetlen faj kiválasztottjai ülnek a New York Times, a Time, a német 4 milliós Bild-Zeitung asztalainál, a televíziók, rádiók szerkesztõi szobáiban. Akarunk-e hát a „népek arisztokráciájának” nyomorult elnyomottjai lenni? Akarjuk-e amit egy becsületes magyar zsidó, dr. Fejér Lajos jósolt meg, hogy az állat foka alá süllyedt pária legyünk? A zsidóság mindenkor is a terrorizmus népe volt. Josephus Flavius, a szintén nagy és kiváló zsidó történelemtudós „A zsidó háborúról” szóló könyvét kell elolvasnunk ahhoz, hogy meglássuk: a bolsevizmus nem marxi és lenini találmány. Az ó-korban is volt, a mainál sokkal rosszabb bolsevizmus - annyi csekélyke különbséggel -, hogy a GPU- és Cseka-módszereket akkor még nem idegen népek, hanem saját fajtájuk, saját népük vezetõi ellen folytatták a mai „humanisták”. Josephus Flavius zsidó volt. Százezres galilei hadsereget vezetett két római cézár - Titus és Vespasianus vasfegyelmû légiói ellen. Megverték, legyõzték. Ez még mit sem változtatott zsidó hazafiságán. Flavius József, akkor kezdett lélekben is a rómaiak oldalára állani, mikor látta, hogy a Templomot, amelynek nagyságáról, szépségérõl senki se adott nálánál

25 szebb és jobb leírást, hirtelen megszállja a csõcselék, a zsidó mob és Jeruzsálem fölött úrrá lesz egy olyan terrorista, - ma úgy mondanánk - bolsevista uralom, amelynél szebbet, véresebbet, kegyetlenebbet nem álmodhatott se Lenin, se Sztálin, se Derzsinszkij. A Titus és Vespasianus légiói által már-már megközelített Jeruzsálem belállapotairól, az ókori bolsevizmusról így ad hírt az 1900 év elõtti hírnök: „A zélóták és idumeusok (két zsidó néptörzs) a köznépet, mint valami tisztátalan állatok csordáját úton, útfélen mészárolták. Az összefogdosott elõkelõ embereket (nobiles) és a fiatalságot megkötözve börtönbe csukták, arra számítva, hogy kivégeztetésük halogatásával többeket párthívükül megnyerhetnek...” Mik ezek, ha nem a szovjet-orosz bolsevizmus, az ÁVH, Cseka, GPU 1900 év elõtti módszerei? Mert Josephus Flavius folytatja: „Kivégeztetésük elõtt a legkegyetlenebb megkorbácsolást kellett elszenvedniök; testük borítva volt sebeiktõl, a veréstõl és kínzástól, és amikor már nem volt hely a testükön a kínzásokra, csak akkor érdemesítették õket - a kardra... A népet pedig olyan félelem, rettegés szállotta meg, hogy nyilvánosan megsiratni, avagy eltemetni senki se merte a maga halottját. Tizenkétezer nemes ember pusztult el így”. A zélóták gyilkolási dühe - írja Flavius - fõként bátor és jeles férfiak ellen irányult, azt tartva, hogyha ezeket irigységbõl kipusztítják, ezzel az erényektõl való félelemtõl is megszabadulnak. Kivégezték tehát, sok mással együtt, Goriont egy származásra, mint tekintélyre kiváló, a népuralomért lelkesülõ szellemdús férfit, akinél egyetlen zsidó sem szerette jobban - a szabadságot!” A bolsevizmus lefelé szintezõ jellegzetessége ott lángolt már a római légiók által ostromolt Jeruzsálemben is. „A nagy bûntényekre és a kisebb vétségekre pedig egy és ugyanazon büntetés volt: tudniillik a - halál, s ez elõl csakis az menekült, aki alacsony származás, vagy szegénységre nézve, a lehetõ legsilányabb ember volt”. Egyenesen rémítõ, ahogy Josephus Flavius leírja a zsidó terroristák hatalmába tartott Jeruzsálem akkori állapotait: A zsidó terroristák „ahol a házat bezárva látták, ez gyanújel volt elõttük arra nézve, hogy ott a bennlakók valamit esznek;

nyomban bedöntve hát az ajtókat, és a félig összerágott ételt az emberek torkából húzták ki, evégbõl össze-vissza fojtogatva õket. Öreg embereket, akik nem engedték a maguk falatját, megdögönyözték; nõket, akik markukban valamit rejtegettek, megtépázták. Nem volt könyörület sem az õsz fej, sem a csecsemõkor iránt, hanem a valamit rágcsáló gyereket földhöz vagdalták... A tekintélyesebb és gazdag embereket maguk a zsarnokok elé kísérték s egyrészüket aztán hamis vád alapján, állítólagos gonosz tervek miatt végezték ki, másik részüket azért, mert a várost elárulni akarták a rómaiaknak”. (Szovjet kirakatperek!) Vajon nem-e a Szovjetunió és a keleti államok bolsevizmusáról írta Josephus Flavius?: „Az uralom fölött egymással mindkét részrõl villongásban voltak, a gazságokban azonban egyetértettek... Nem bírom egyenkint felsorolni gaztetteiket, s ezért röviden csak annyit mondok, hogy véleményem szerint, soha egy más város sem szenvedett annyi mindenfélét és emberemlékezet óta nemzet, nem volt még féktelenebb a gonoszlelkûségben”. Nem egy útszéli antiszemitának, vagy „elvadult náci gyilkosnak”, hanem a galilei hadak „héber fõparancsnokának” félelmetes ítélete ez saját nemzete fölött. Szinte a hátunk borzong tõle, hogy idézzük Josephus Flavius könyvének egyik fejezetét, „arról az asszonyról, aki éhségében megsütötte a fiát”. A héber hadvezér, késõbbi történetíró állításait azonban 1900 éven át tényekként fogadta el a világ és a tárgyilagos történetírás. Ezek szerint bizonyos Mária nevû asszony, akinek vagyona legnagyobb részét elrabolták a zsarnokok, legyilkolta és megsütötte saját fiát. „Te nyomorult kis gyermek, mondá írja Josephus Flavius, - kinek tartogassalak én háború, éhség, lázadás közepette? Ha a rómaiak között fogsz is élni, rabszolgaság lesz az osztályrészed; az éhség pedig elõbb utólért, mint a rabszolgaság, ezeknél még a lázadók, még rettenetesebbek. Légy tehát az én eledelem, légy a lázadóknak a bosszuló szelleme és légy az emberi életnek egy meséje, ami még csak egyedül hiányzik a zsidók szerencsétlenségébõl. Ezeket mondva megölte a fiát és miután megsütötte, a felét megette... Ennek a szerencsétlen esetnek híre pedig hamar eljutott a rómaiakhoz is; ezek


26 közül némelyek nem hitték el, mások sajnálkozásuknak adtak kifejezést, sokan meg most még jobban meggyûlölték ezt a nemzetet. A cézár pedig azért Isten elõtt beszámolt magáról; mert õ a zsidóknak békét ajánlott fel s kijelentette nekik, hogy mindazok, amiket csak elkövettek, feledve lesznek”. A türelmes rómaiak számára is betelt végre a mérték. A cézár rohamra vezényelte légióit, mikor a Templomot a felkelõ bolsevisták felgyújtották és Flavius szerint 1.600.000 zsidó pusztult el a rómaiak ellen vívott háború idején. Titus cézár azonban tiszta lelkiismerettel mondhatta: „Ahányszor csak gyõztem, mindig békére szólítottalak fel benneteket, mintha csak én lettem volna a legyõzött fél. Amidõn a templomhoz értem el, szántszándékkal figyelmen kívül hagytam a hadijogból kifolyó jogaimat és kértelek benneteket, legyetek kímélettel a magatok szentélyei iránt s óvjátok meg a Templomot. Ti visszautasítottátok minden ajánlataimat és a templomot saját kezeitekkel gyújtottátok fel” - fejezi be Flavius, aki ezután már csak a cézár római diadalmenetérõl ír. A divus caesar, aki helyreállította a római birodalom békéjét, nem sejthette, hogy amikor szétûzi és elhurcolja a zsidókat, 1900 évre terjedõ szerencsétlenséget szabadít a világra. Mert, csak oktalan „antiszemita” mondhatja, hogy a zsidóság okvetlenül a békétlenség, a héber Flavius szerint „féktelen gonoszlelkûség” népe. Azonban, senki nem tagadhatja, hogy minden nép sorsát, jellemét, magatartását, az új és újabb nemzedékek gondolkodásmódját a tradíció, a nevelés határozzák meg. Mikor Titus cézár szétûzte a zsidókat, akkor a terror és a terrorizmus népét szabadította a világra. A tegnapi és a mai zsidók sem tagadhatják: e népet, nem a fajiság, nem a vérség nevelték azzá, amivé lett, hanem a Tan, amely ott van a szentkönyvekben lefektetve. Ott volt már akkor is, amidõn Titus légiói Jeruzsálem falai alatt állottak. Ott volt korábban is és a lerombolt Templomban olvasták tudós papok és fõpapok „Isten igéjét”, amely soha nem is volt más, mint a zsidóság állami törvénye, amely a zsidót azonosította Istennel. S ez a Tan, akárhogy is nézzük és a kereszténység egyik része hiába vallja magáénak az Ó-szövetség (Tóra) tanait, a

2008. július minden népek elleni nacionalizmus, a népgyilkosság és népirtás vallása!!! Humanitásról, filantropiáról szóló üres szavak helyett elõ kell venni az Ószövetséget, a Tórát, a Talmudot, Sulhán Árukot, amelyek mind a nem-zsidó népek megvetését, a nemzsidó ember szabad kirablását hirdetik. A nagy magyar, katolikus hebreológus, aki tökéletesen tudott héberül, Huber Lipót kalocsai kanonok, minden úgynevezett antiszemitizmus nélkül, a héber betûk fotokópiájával bizonyítja ezt a zsidó terrorizmust. Idézi az Albó, Széfker ikkarim 1861. Lemberg-i kiadását, amely szerint teste, lelke a bálványozónak (a nem zsidóknak) szabad, menynyivel inkább vagyona (pénze), mert helyes megölni a bálványozót. „Öljétek meg azt, akinek nincs vallása (a vallástalant)”. Így figyelmeztet a Tóra a bálványozókra, nemzsidókra. És Mózes, a nagy Führer, kiadja a Jehovától közvetlenül kapott parancsot: „Egyáltalán senkit se hagyj életben”. (Ó-szövetség, Mózes, V. 20. 16.) Senki sem tagadhatja, hogy a zsidóság híven megtartotta a nemzeti és vallási parancsokat. Huston Stewart Chamberlain, „A XIX. évszázad alapjai” (Die Grundlagen des neunzehnten Jahrhunderts) alapvetõ mûvében olvassuk, hogy a szétûzetés útán a zsidók Ciprus-szigetén olyan terrorista lázadást rendeztek, az akkor már hanyatló római birodalom ellen, hogy annak 400 000 nem-zsidó, földközi-tengeri ember esett áldozatául. Említettük azt is, hogy a régi, klasszikus Rómában Ciceró, a nagy történetíró, római szenátor és a római hatalom egyik legkiemelkedõbb szellemisége, a bíróság elõtt csak halkan sugdosva mert a bírákhoz szólni, mert - mint mondotta - a zsidók anyagilag tönkreteszik, ha õszintén beszél. Miután a Kr. u. második évszázadban Ciprus-szigetén többségben voltak és ott meg akartak alapítani egy új zsidó nemzeti államot, egyetlen napon legyilkoltak a sziget lakosságából 220 000-et és egyedül Cyrene városában 240 000 nemzsidót pusztítottak el. (Momsen: Römische Geschichte V. 543. oldal.) A terror és népgyilkosság népe Titus cézár jeruzsálemi gyõzelme után szétáradt a világ minden részébe. A zsidóság egy jelentõs része a mai Spanyolországban kötött ki. A nyugati gót királyok miért, miért nem? - minden kedvez-

ménnyel elárasztották a zsidó bevándorlókat. A hála az volt, hogy - Chamberlain szerint - a spanyolok ellen tisztán üzleti érdekbõl a nyugati gót királyság, a befogadó állam ellen, szövetségesül hívták a mórokat. A kalifák segítségével aztán, mint a feltétlen zsidóbarát Heman „Die Weltstellung der Juden” (1882. 24. old.) írja, - összpontosítottak a maguk kezében minden anyagi és szellemi hatalmat. A mór állam elpusztult, ami azonban a zsidóknak mindegy volt. Az idõközben felépült spanyol államban ugyanúgy kezükbe vettek minden hatalmat, pénzt, gazdagságot. „Az ország gazdagsága teljesen az õ kezeikben volt: a földbirtok az uzsorások tevékenysége és a spanyol nemesség eladósodása következtében mindinkább az õ birtokukba került. Az államtitkároktól a pénzügyminiszterig minden hivatal, minden adó- és pénzügy a zsidók hatalma alatt állott. Egész Aragonia tulajdonképpen zsidó zálogban volt. Hatalmukat fõként kiváltságok megszerzésére használták fel. Például adósság követelése esetén egyetlen zsidó esküje a kereszténnyel, arabbal szemben, elég volt a bizonyításra, míg a keresztény esküje a zsidóval szemben, egyáltalán nem volt érvényes. Hatalmukkal oly mértékben visszaéltek, hogy végül is a nép felkelt ellenük”. (Antiszemitizmus? - A szerzõ.) Ugyanilyen hatalomátvételre készültek azonban Nagy Károly német-római birodalmában, amely kegyesen befogadta õket. Nagy Károly az adóbehajtást, az államigazgatást csaknem átruházta a zsidókra. Mint adóbérlõk és az állami hivatalok vezetõi ezek hamarosan a különféle kiváltságokat szerezték meg a maguk számára. A zsidó bûnözõt mérsékeltebb büntetésre ítélték, mint a keresztényt, a vásár-napokat, szombatról vasárnapra helyezték át. Nagy Károly, aki a keresztény középkor legnagyobb politikai lángesze volt, rendelkezett bizonyos célirányos gyengeséggel. „Engedményeket tett az ügyes zsidó csalásnak és a zsidóság diplomáciájának”. (Maurice Pinay: Verschwörung gegen die Kirche. 463. oldal.) „Ezekben az idõkben - írja Graetz, a zsidóság neves történetírója - a zsidók voltak a világkereskedelem fõképviselõi”. Az ugyancsak zsidó Kastein megállapítja, hogy a zsidó kereskedelem már az


2008. július évezredfordulón Franciaországtól Indiáig és Kínáig terjed és a zsidó hitközségek az egész világon úgy mûködtek, mint kereskedelmi ügynökségek. A zsidó Schedechias volt a császár bizalmi orvosa és a zsidók az õ segítségével jutottak be az udvarhoz. „A zsidó taktika - írja Maurice Pinay - az volt, hogy hûen szolgálni a császárt, hogy ekként a keresztény államban minden hatalmat a maguk számára hódítsanak. Nagy Károly halála után fia Ludvig került a trónra, aki még jobban áldozatául esett a zsidó hatalmi törekvéseknek”. „Ha új, tetterõs keresztény vezetõk nem harcoltak volna a zsidó bestia ellen, a római-germán szent birodalom már 11 évszázadnak elõtte a zsidó imperializmus áldozatává vált volna”. (Maurice Pinay: Verschwörung gegen die Kirche 467. oldal.) Ezt megelõzõleg azonban az egész világkereszténységet fenyegette az arianizmus, amelynek vezetõje a Líbiában született zsidó Arius volt, aki a keresztény szentháromság tanával a régi zsidó dogmát, az egyetlen zsidó istenség, a Jehova-tanát igyekezett a keresztény egyházakba becsempészni, ötödik hadoszlopa útján. Hány és hány keresztény esett áldozatául e terrorisztikusan terjesztett tannak. Hány és hány nem-zsidó lett áldozatává a Julianus apostata által kötött ál-keresztény és zsidó szövetségnek, amelynek során a császár megígérte a zsidóknak, hogy saját költségén építteti újra Jeruzsálemet és a Templomot? „A Julián császár kedvezéseitõl elkapatott zsidók, a keresztények iránti fanatikus gyûlöletükben Palesztina és Szíria különbözõ városaiban vakmerõen elpusztították a keresztény bazilikákat. Példájukat követték az egyiptomi zsidók is” - írja Abrosius. (A. d. Theodosium ep 29. 18.) Amidõn N. Konstantin utóda Konstancius császár az áriánusokhoz pártolt, Egyiptomban a pogányok és a zsidók karddal, botokkal rohanták meg a (keresztény) népet a templomokban. Szerzeteseket lábbal tiportak és így öltek meg. (Athanasius Encycl. ad episc. nr. 3. Közölve, Huber Lipót által.) Alexandriában - a legnagyobb zsidó diasporában - 418-ban felgyújtották a keresztények Szt. Alexander templomát; s mikor a keresztények ennek megmentésére siettek, borzalmas vérfürdõt rendeztek a keresztények között.

27 Amikor Phokas kelet-római császár uralma alatt a perzsa király rátámadt a kelet-római birodalomra, a kereszténység ellenségeivel rokonszenvezõ szíriai zsidók a szíriai Antiokiában „a város keresztény lakosságának nagyrészét leöldösték és óriási máglyán elégették”. (Nicephorus. Historia Eccles. XVIII. Cap. - Huber Lipót.) Kr. u. 614-ben a perzsák elfoglalták Jeruzsálemet és ott rengeteg keresztény foglyot ejtettek. „A zsidók pedig sáskaseregként özönlöttek a perzsák táborába, és tõlük - kiki tehetsége szerint potom áron mintegy 90 000 keresztény foglyot vásároltak meg, akiket aztán kisebb-nagyobb csoportokban kegyetlenül lemészároltak”. A római birodalmon kívül például Perzsiában szintén hatalmas méretekben folyt a zsidóterror. Kr. u. 343-ban Sapur perzsa király uralkodásának 35 éve alatt 16 000 keresztény szenvedett vértanúságot. Csak egyetlen napon 129 apácát végeztek ki a zsidók. („Az akkor teljesen zsidó uralom alatt állott Perzsiában, Sapur zsidói száz püspököt és más egyháziakat végeztettek ki”.) (Huber Lipót: Zsidóság és kereszténység 63. old.) Arábiában a Kr. u. 522-ben hatalomra jutott zsidó király, kegyetlen üldözést kezdett a keresztények ellen. Negraán városában a zsidó király 4000 keresztényt ölt meg. „A vérengzõ zsarnok Hakim (Hakem egyiptomi kalifa 996-1021) a zsidók biztatására (a mai Spanyolországban) több ezer keresztény templomot pusztított el és a keresztények százezreit mészároltatta le. (Huber Lipót: Zsidóság és kereszténység 71. old.) A terror népe mindig is értett hozzá, hogy mohamedán, vagy keresztény királyokat, államhatalmakat mint használjon fel, meghódított népek elnyomására. Kastiliában 1350-ben, mint 15 éves gyermek került a trónra „Kegyetlen Péter”, aki a kastiai zsidóvezért Samuel Ha-Levi Abulafia-t nevezte ki elõbb pénzügyminiszterré, majd az ország elsõ miniszterévé. „Sajnos a történelem bizonyítja, írja Maurice Pinay, - ha a zsidók valamely keresztény, vagy nem-keresztény országban a hatalmat kezükbe veszik, akkor a gyilkosságnak és terrornak olyan hulláma indul meg, amelyben patakokban folyik a keresztény és pogány vér”. A fiatal királyt zsidó miniszterek és asztrológusok (a mai

pszychiáterek megfelelõi!) vették körül s mikor a nemesség és a király rokonsága fellázadt a korlátlan zsidó terror ellen „Péter úgy érkezett Kastiliába, mint egy vérszomjas, éhes farkas a juhnyájba. És elõtte haladt a rémület, oldalán a Halál és nyomán folytak a vérpatakok”. A zsidók Kastiliában elérték „hatalmuk csúcspontját”. A pápa kiátkozta Pétert és Kastilia keresztény alattvalóit feloldozta minden, az államnak tett eskü alatti kötelezettségeik alól. Addig azonban, amíg erre az intézkedésre sor került, ezrek és tízezrek estek áldozatául a „keresztény” uralkodó lobogói alatt folytatott zsidó terrornak. Ma már tulajdonképpen felesleges beszélni arról a zsidó terrorról, amely elborította Spanyolországot. A spanyol államot és népet a végleges leigázás veszélye fenyegette. Zsidók voltak a földbirtokosok, a király miniszterei, a püspökök. Kialakult az ál-kereszténnyé vált zsidók arculata, a marannóké, akik kifelé ugyan keresztények voltak, de befelé a zsidó vallási szokásaikat, szertartásaikat követték s csupán egyetlen céljuk volt: meghódítani a keresztény spanyol államot. Spanyolországban már a nép, sõt az arisztokrácia felkelése fenyegette, mikor Torquemada, az inkvizíció vezetõje azt ajánlotta a királynak és királynõnek, hogy szólítsa fel a zsidókat: vagy térjenek keresztény hitre, vagy hagyják el az országot. Az 1492. március 31-én kelt királyi parancs a spanyol és a világtörténelemben kiemelkedõ fordulópont. A terror népét kötelezték, hogy négy hónapon belül vagy elhagyja az országot, vagy keresztény hitre tér. Mikor a kiutasítási rendelet megjelent, Abarbanel a király zsidó kincstartója a legelõkelõbb marannókkal megjelent a palotában, hogy 300 000 arany, abban az idõben jelenlegi dollár milliárdokat jelentõ összeg felajánlásával, a rendelet visszavonására bírja. Minderrõl tudomást szerzett Torquemada fõinkvizítor, aki kezében feszülettel megjelent az Alhambrában, s így szólt az ingatag királyi párhoz: „Iskarióti Judás 30 ezüst pénzért árulta el ezt; felségtek 300 000 aranyért akarják elárulni” - és elhagyta a termet. Erre az uralkodó pár állhatatos maradt. 1492. augusztus 2.-án 30 000 zsidó család, kb. 150 000 zsidó; mások szerint 350.000, a király hajóin elhagyta


28 Spanyolországot. Sokan Navarrába, Olaszországba, a mai Hollandiába, Törökországba, a Földközi-tenger kikötõibe vándoroltak és lassan felszivárogtak egészen Budáig. Portugáliában 4 év múlva, 1496-ban Manuel király szintén elûzte a terror népét. A „népek arisztokráciája faji alapon” azonban ment és vándorolt tovább, szerte a világon. Jeruzsálem? Egyiptom, Perzsia, Róma, Spanyolország, Portugália, Oroszország? Mindenütt ott maradt nyomukban az országpusztulás. Ott maradtak a kifosztott népek nyomorban. S ott maradt az, amit a magyarországi származású zsidó próféta, dr. Fejér Lajos, a mûvelt, okos és éppezért az eichmanni KZ-ben elpusztult, modern zsidó látott meg: „A zsidó faj vonása ma is, hogy véleményét, sõt világnézetét, ráerõszakolja (helyesen mondva: ráterrorizálja) a világra”. A kultúra nem egy nép, vagy egy faj monopóliuma. A keresztény népek egyike sem tekintheti magát a többivel szemben „kiválasztottnak”, vagy hivatottabbnak a kultúra ápolásában. Csak éppen a zsidó faj, amely a keresztény népek kultúrájának ápolásában részt nem vett és több, mint kétezer évet kizárólag vallástudományának fejlesztésében töltött - Talmudját és kabaláját mûvelte õrizett meg olyan faji önhittséget, amely az egyes zsidóban állandóan ébren tartja azt a faji suggestiót, hogy õ is a többi népeknél különb szellemi képességek birtokában van” - írja Fejér Lajos (Zsidóság: 315. oldal). „A népek faji alapon nyugvó arisztokráciája” akkor érte el a világtörténelem során soha nem élvezett hatalmát, mikor a hitleri birodalmat amerikai, angol, orosz fegyverek legyõzték. Az új, a „demokratikus” NyugatNémetország az amerikai átnevelõk, zsidó terroristák, OSS és CIA-zsidók uralma alatt elvesztette minden képességét az önállóságra. Ha a világtörténelem során van nemzeti szerencsétlenség, az a német tragédia. E népnek eltörték a gerincét: nürnbergi-perrel, hazugsággal, terrorral, hamis igazságszolgáltatással, Morgenthau-tervel, licenzírozott újságok félrevezetésével, minden erkölcs, vallás, nemzeti érzés gyalázatos destrukciójával. Nyugat-Németországban csak 30

2008. július 000 zsidó él, de épp itt bizonyosul be, hogy a „népek arisztokráciájának”, legyen az csak harmincezer fõnyi, nagyobb hatalma lehet, mint magának az ötvenkét milliós nemzetnek és kormányának. A zsidó hatalomnak NyugatNémetország fölött tényleges alapja: 1. a nagy Adenauer tévedése, amely abból indult ki, hogy az Izraelnek nyújtott, egyszer, s mindenkorra szóló 3 és félmilliárd DM-es „jóvátétellel” megnyerheti a világ-zsidóság szimpátiáját és Amerika, valamint a világ-zsidóságától hátbiztosítást kaphat, a bolsevista veszedelemmel szemben. (Élete utolsó idõszakában mondta, a Der Spiegel címû nagy magazinnak adott intervjújában: „Vigyázzunk! A világ-zsidóságnak nagy hatalma van!” Mintha csak Ciceró mondotta volna a legfelsõbb római törvényszék elõtt.) 2. Az adenaueri megalkuvásnak következménye nem az volt, amit a bölcs kancellár várt; a demokratikus Németország becsületének, világtekintélyének helyreállítása, hanem a Nyugat-Németország ellen megindított és a végtelenségig fokozott zsidó gyûlölet-propaganda TelAvivtól New Yorkig és végestelen végig, a földkerekségen. Az Izrael javára megkötött 3 és félmilliárd márkás „jóvátétellel” Adenauernak nem sikerült nemzetét kiszabadítani a zsidó terrorizmus nyomása alól. Ellenkezõleg! Jöttek az újabb és újabb cionista követelések, zsarolások! Mikor Eichmann Adolfot közönséges emberrablás és a világ „humanista” közvéleményének hallgatása mellett elrabolták Buenos Airesbõl, J. C. Burg, a mélységesen kiábrándult és okos zsidó író a „Zsidóság sorsa hóhérok és csalók között” címû könyve szerint, Adenauer New Yorkban „véletlenül” találkozott az éppen ott tartózkodó Ben Gurionnal, akinek 500 millió DM-rõl szóló csekket adott át, azzal a kéréssel, hogy az Izraeli bíróság elõtt ne azonosítsák a mai nyugatnémet államot a hitleri Harmadik Birodalommal. Ben Gurion „a nagy barát” zsebre tette a csekket, ami azonban nem akadályozta a világ-zsidóságot abban, hogy ne folytassa a NyugatNémetország elleni megvadult gyûlöletpropagandát. Az eredmény szörnyû és világ-veszélyes, mert a terror elõbb-utóbb csõdbe kergeti a nyugatnémet államot. Jönni fog a munkanélküliség és annak segítségével a szovjet-bolsevista hatalom özönlik be majd a Rajnáig és a francia, olasz kom-

munisták millióinak segítségével, egészen a spanyol határig. A megfélemlített és a demokratikus rendért minden zsarolással kétségbeesett versenyt futó Nyugat-Németország eddig 35 milliárd DM-et fizetett ki a zsidók „egyéni kártalanítására”. A Wiedergutmachung összege el fogja érni az ötven, esetleg százmilliárd DM-et is. Ha ehhez hozzávesszük, hogy szerte a világon egész ügyvédkolchozok alakultak hamis tanúk verbuválására, a kártalanítások hamis eskü alatti nyilatkozatokkal való igazolására, ha tudjuk, hogy a német Wiedergutmachung hivatalok számtalan tisztviselõjét kellett megvesztegetettség miatt elítélni és ha ehhez hozzávesszük, hogy a többiek - épp ezért? - állandó megfélemlítettségben élnek, akkor nyugodtan elmondhatjuk, hogy NyugatNémetország ma a kétmilliós Izrael gyarmata lett. Európa területén különféle terrorista-szervezetek épülnek fel. Ilyen például a ludwigsburgi „náci bûnöket üldözõ hatóság”, amely egy vörös múltú zsidó, Bauer legfõbb államügyész hatalma alatt áll. Ilyen a Wiesenthal Simeon által vezetett bécsi zsidó dokumentációs központ, amely szoros együttmûködésben van a ludwigsburgi, de egyben a moszkvai szovjet-hatóságokkal. Ezek mûködésének „fényében” lehet meglátni, hogy a fehér emberiség a német nemzeti szocialista hatalom legyõzése után a világterrorizmus uralma alá jutott. Közel negyedszázaddal a „náci bûnök” elkövetése után a ludwigsburgi nyugatnémet államügyészség, szoros egyetértésben az izraeli titkos-szolgálattal, náci „háborús bûnöst” keres. Óriási költségekkel nyomoznak Martin Borman, Mengele, az auschwitzi orvos felkutatására. Auschwitzi kirakat-perek folynak, amelyek során a földkerekség legtöbb államából hatalmas költségekkel hajtják fel a tanúkat, akiknek legnagyobb része - dr. Latenser védõügyvéd szerint, hamis tanú. A nyilvánvaló hamis tanút nem esketi meg a bíróság, nehogy egy zsidónak baja essék. A hamis tanú mehet és futhat, miután a német munkás adójából felvette a 9000 márkás tanúdíjat. És a hamis tanúk miatt hányan, de hányan választják az ártatlanul elítélt kisnácik közül a börtönben az önkéntes halált, mint az egyetlen kivezetõ utat a XX.-ik század igazi gyõztesei és igazi bûnöseinek terrorja elõl való menekvést.


2008. július Ennek a Szovjetnél is rosszabb, hangtalanul gyilkoló terrorizmusnak legkiválóbb fegyvere, az amerikai zsidók által felépített nyugatnémet „demokratikus” sajtó, amelynek megteremtésére a megszállás idején az amerikai-angol zsidó sajtótisztek, a Hans Habek, a Henry Ormondok, a gyûlölet tûzkörébõl máig sem szabadult emigránsok adták a lizenceket és a sok milliós alaptõkét. A „demokratikus” Nyugat-Németország sajtó cárja ma Axel Springer, aki négymilliós Bild-Zeitungjával, a monopolizált sajtó-konszernjével a közönyös német munkástömeg közvélemény-csináló atyaistene. A német intelligenciának szánt, kétségtelenül magas nívójú Der Spiegelt, a nyugatnémet sajtódestrukció magazinját Rudolf Augstein szerkeszti, aki halovány náci múltja ellenére Challoner angol sajtó-õrnagy és két zsidó emigráns kezébõl kapta a megbízatást a német lélek, a német ifjúság „felvilágosítására” - mivel szerencsésebb a helyzet a többi jelentõs nyugatnémet lapoknál, ahol a múltjukat titkoló karrierista egykori náci újságírók versengenek zsidó kollégáikkal a nemzeti és szellemi, immár az erkölcsi értékek rombolásában, hajdani bajtársaik kegyetlen üldözésében. Azonban akármilyen mértékben süllyednek erkölcsileg a zsidó-világterror szolgálatában, akármilyen lelkesen szolgálják is ki a cionizmust és akármilyen hévvel magyarázzák, hogy a német újra-egyesítés érdekében meg kell alkudni a világzsidóság hatalmával, a világszerte folyó Németország elleni külföldi, gyûlölethadjárat nem enyhül egy árnyalatnyival sem. Nem is fog enyhülni soha, mert itt nemcsak a Thóra és Talmudból ismert ötezer éves bosszú folyik, hanem ennél is sokkal több. Mert minden eichmanni emberrablás, auschwitzi, treblinkai és sobibori kirakat-per mögött ott áll az igazi nagy cél és az ó-szövetségi ígéret beváltása utáni világhajsza: adjatok és fizessetek még több Wiedergutmachungot! A sokak által megcsodált NyugatNémetország és a neo-demokrácia a satellit-szellem, a régi Landsknechtmentalitás Amerikánál is tipikusabb megtestesítõje. Ha újabb és újabb jóvátételek kizsarolása céljából a zsidók merényletet akarnak elkövetni Ben Gurion nagy barátja, Konrad Adenauer ellen, ha aljas rágalmakkal, a zsidó-gyilkosság gyanújá-

29 val „kilövik” a kormányból prof. Oberlündert, a menekültek nagy, szudéta-német patrónusát, ha moszkvai, budapesti, prágai segítséggel és egy Wiesenthal-szerû galiciáner be akarja bizonyítani, hogy Lübke nyugatnémet köztársasági elnök „koncentrációs lágereket épített” a hitleri idõk alatt; akkor õ ellene indul meg hajsza, nemcsak a kommunista államokban, hanem a moszkvai és - természetesen - new yorki lapokban. A világterror irányítói már beleszólnak abba is, hogy ki legyen a német kancellár, mint ez George Kiesinger megválasztása után történt, aki „náci múltja” miatt elsõszámú megzsarolható alanya lett a cionista-kommunista világterrornak. A világterroristák ma már ott tartanak, hogy elõ akarják írni az ötvenkét milliós német népnek, ki legyen a következõ köztársasági elnök. A new yorki „Aufbau” címû német nyelvû cionista újság már odáig megy a terrorizmusban, hogy egyenesen Hamburg zsidó fõpolgármesterét, dr. Herbert Weichmannt ajánlja, sõt követeli NyugatNémetország jövendõ köztársasági elnökének, mert ezzel a választással „a német nép bebizonyítaná, hogy úrrá lett a hitleri múlt fölött”. Különös német végzet, hogy ezt a népet azért gyûlölték Nyugaton, mert Goetheket, Beethoveneket, Clausewitzméretû nagy katonákat adott a világnak, ma pedig azért vetik meg, - mint ezt több angol, francia, szovjet-orosz, sõt kínai politikus megállapítja, mert saját fészkébe piszkít, önmagát gyalázza, kisebbíti, a zsidó világterror hatása alatt. És a világzsidóság kajánul nevet a német politikusok, államügyészek, bíróságok megdöbbentõ szolgalelkûségén, mellyel meghajlik a „népek arisztokráciája elõtt” és szüntelenül, csak az Ó-szövetségi parancstól reszket: „Mert a nép és az ország, amely néked nem szolgáland elvész és a népek mindenestül elpusztulnak. És szopod a népek tejét és királyok emlõjét szopod!” jósolta a már idézett Ézsaiás. Nyugat-Németország leigázása, erkölcsi és politikai felbomlasztása nem német és legkevésbé nemzetiszocialista, hanem európai és világ-tragédia, a XX. század legsötétebb fejezete, mert az 1945. május 9.-én támasztott erkölcsi, politikai ûrön keresztül mint a tüzes láva-folyam árad be a bosszú, a terror, a szovjetbefolyás.

A zsidó világhatalom, amelynek nagyobbrészt hamis eskü alatti nyilatkozatokra és hamis izraeli, lengyelországi tanúk vallomására 35 milliárd márkát fizettek ki a nyugatnémetek – olyan terrort gyakorol, amelyhez hasonló nincs se Vörös Kínában, se a Szovjetunióban. S ez a terror - a világhódítók hideg terrorja rosszabb, mint a gépfegyveres, vagy a hajdani tungid-terror. Az csak a testet tudja megölni. Ez azonban a lelket, az erkölcsi magatartás tisztességét öli ki Goethe, Schiller, Beethoven, Nietsche, a feltalálók, orvostudósok egykori nagy nemzetébõl. Adenauertõl kezdve, Ludwig Erhardt és Kiesinger kancellárokig a nyugatnémet nép mindig úgy szerette magát a világ elõtt csillogtatni, mint a nagy német nép egyedüli és kizárólagossági joggal felruházott képviseletét, arról azonban kevesen tudtak, hogy a német Bundestag, a bonni parlament, a szövetségi német kormány, a szövetségi államok kormányai, az igazság-szolgáltatás szervei, a rendõri hatóságok legtöbbje az izraeli és new yorki parancskiadási központ alantas végrehajtó hatóságaivá váltak. A világ-zsidóság ma már úgyszólván minden német ügybe beleüti az orrát és terrorisztikusan parancsolni akar a 18 milliós világkisebbség nevében az 52 milliós népnek. Nahum Goldmann, a World Jewis Congress legfõbb terroristája „radikális változásokat” követel a nyugatnémet iskolák demokratikus tantervében, a világzsidóság javára. Ugyancsak a World Jewish Congress az egész világon hecceket rendez Nyugat-Németország ellen, mert a hesseni Landtagba bevonult néhány National Demokratische Partei által választott képviselõ. Beleszólnak abba, hogy ki kaphatja meg a Deutsche Stiftung nagydíját. S ha véletlenül egy olyan nagy szellemi ember kapja meg, mint Armin Mohler, a konzervatív, elfogultságoktól mentes német író, akkor rögtön rásütik a bélyeget, hogy „antiszemita”. Az újságok, az idegen talpnyalásra berendezett államügyészek és politikailag megfélemlített bírák, ülnek az államügyészi és bírói magas pulpitusokon és ítélkeznek nem a németség, hanem a világzsidóság nevében. Ma már nemcsak Shakespeare Velencei kalmárját törölték a német színházak mûsoráról, hanem már ott tartanak, hogy ha egy bremeni kávés-


30 cég osztogatja a kávét hõn szeretõ német vásárlóknak, akkor arra kényszerítik, hogy a reklámot vonja vissza, mert abban egyetlen egyszer elõfordul a „zsidó” szó. Ma már a keresztény egyházak legkitûnõbbjei sem védettek a sorozatos, és pimaszkodó zsidó támadástól. Köln érseke Frings kardinális, csak annyit kérdezett egy hozzá belopakodott Nussbaum nevû amerikai rabbinustól: Biztos-e Ön abban, hogy hatmillió zsidó pusztult el a hitleri koncentrációs táborokban?” Huszonnégy óra múltán Frings kölni kardinális a zsidó világsajtónak olyan pergõtüzébe került, hogy kénytelen volt dementálni, visszavonulni, magyarázkodni és végül is részt venni a zsidó-keresztény testvériség hetén. Még ennél is megdöbbentõbb a világ-zsidóság akciója az oberammergaui passió-játékok ellen. Az európai nagy pestis elmúlása után fogadalmi ajándékként felajánlották az oberammergauiak, hogy 10 évenként elõadják a Krisztus szenvedéseirõl szóló passiójátékokat. Négyszáz éven keresztül játszották egyszerû hegyi parasztok, falusi lányok, aszszonyok a hét órás elõadást betöltõ passiót. Pontosan úgy, ahogy az, az Új-szövetségben írva van. Nem tettek hozzá egy szót sem és nem vettek el egyet sem az apostolok megnyilatkozásaiból. Amikor aztán a cionisták meghirdették a világbojkottot az oberammergaui játékok ellen, a városi tanács felfogadta Hans Schwaighofer rendezõt, aki átírta a több száz éves szöveg egyes jeleneteit, hogy abból kiküszöbölje „az antiszemita megjegyzéseket”. Mert amit az Új-szövetség ír, ami kétezer éven át érvényes volt a kereszténység számára, íme antiszemitizmus lett. Schwaighofer a játékban szereplõ zsidókat és keresztényeket „allegorikus figurákkal” helyettesítette. Mi más ez, mint a világuralom terrorja alatt. Az õsi cél újra itt látható: dechristianizálni az egyházat, úgymint az arianusok, a marannusok, vagy a szabadkõmívesek akarták. Összekavarni az eszméket, meghamisítani a Bibliát is, hogy aztán a Vatikánban egy napon majd ne a Miatyánkot imádkozzák, hanem a Kolnidré imádkozása elõtt, mint a világ minden zsinagógájában ma is, felhangozzék a Sátán egyházának szörnyû átkozódása: „Háborúval sújtsa (Isten) a kutahait (a kereszténységet) és fejedelmét (értsd Szamaélt az ördögök fejét, aki a rabbiniz-

2008. július mus szerint kormányozza a kereszténységet). Takarja (a kereszténységet) felhõ hat hónapon át, hogy fekély csapásával kínoztassék. Verje meg himlõvel és büntesse haraggal és dühvel. Mert az Örökkévalónak vérontása leszen (Boszrában=Rómában, a kereszténység országaiban). Rendezd ezt (a vérontást) Boszrában; buktasd meg a királyt (=a pápát) a Te dühödben és akkor ébreszd majd üdvöd szeretteidnek (a zsidóknak). Te örökkévaló nem fogod megtagadni irgalmasságodat. (Huber Lipót: Zsidóság és kereszténység 455. oldal.) A kereszténység kétezer éves történelmérõl két nézet uralkodik. Az egyik amit egy nagy magyar szellemi ember, dr. Vágó Pál hirdet, hogy a Thórában zseniálisan levezetett zsidó világhódítás csakis a kereszténységet teperte le. Ennek pedig történelmi oka, az a világosan bizonyítható tény lenne, hogy Krisztus apostolai egyszerûen nem értették meg mesterüket. Ezek lelkében a mózesi hit oly mély nyomokat hagyott, hogy az új vallást el sem tudták képzelni a Thóra nélkül. Ez kiderül azokból a vitákból, amelyek az Evangéliumnak „Az apostolok cselekedetei” halálát követõ 15.-ik évben tartott zsinatukon még arról vitatkoztak, hogy szabad-e körülmetéletlen embert megkeresztelni, ill. bevenni a keresztény közösségbe? Nem tudták megérteni, hogy a Megváltó univerzális erkölcstana a zsidó törzsi elzárkózó erkölcstannal összeegyeztethetetlen. Nem értették meg, hogy Krisztus tanítása egyenesen a zsidó istenkiválasztottság tana ellen irányult, amelynek megdöntése logikusan a zsidó közösség felbomlásához vezetett volna. Ha az apostolok következetesen ezen az úton maradnak és diadalra viszik Krisztus antijudaista erkölcstanát, csakis ebben az esetben teljesíthették volna azt a küldetést, amellyel a Megváltó emlékének tartoztak, mert csakis ebben az esetben válthatta volna meg Krisztus a világot a sátán zsinagógájától. A létet fenyegetõ e végveszéllyel a synhedrion tisztában is volt, amikor a fõpap azzal az indoklással mondta ki a halálos ítéletet, hogy jobb, ha egy ember hal meg, mintsem, hogy egy nép pusztuljon el. Ezzel szemben az apostolok azzal, hogy az új vallás történelmi alapjául megtartották a mózesi hitet - amelyet az õ

jogutóduk a keresztény Egyház a Biblia ó-szövetségi részével együtt szentté avatott - és egy önmagának ellentmondó ideológiával szerencsétlenítették meg híveiket, nem adtak többet annál, mint amit egy szakadár zsidó szekta adhatott; egy olyan ideológiát, amely gyakorlati megvalósításában minden tekintetben kedvezett a zsidó hatalmi törekvéseknek. A zsidók - mert hiszen az apostolok, ha vérségileg nem is, de világnézetükben ezek voltak - meghagyták izraeli használatra a harcos politikai messiást, a keresztényeknek pedig egy jámbor Krisztust adtak, aki azt tanítja, hogyha jobb képeden pofon ütnek, tartsd oda a balt is, ha hétszer bocsátottál meg hiába, bocsáss meg hetvenhétszer, ne törõdj a földi javak gyûjtésével - bízd ezt a zsidókra viseld türelemmel szolgaságodat, mert mindezért a túlvilágon bõségesen jutalmaztatol. Amennyire ez igaz, ugyanannyiban igaznak látszik a másik vélemény is, amely szerint a keresztény egyház kétezer éve nem állott másból, mint a zsidó beszivárgás és terrorizmus, antiszociális gondolat elleni elkeseredett harcból. Ezt a harcot árulta el XXIII. János és VI. Pál pápa, nem nagyon dicsõséges uralma alatt, a Vatikán. A zsidó világterror behatolt az ökumenikus világ-zsinatra és megvalósította az ariánusok és marannusok nagy álmát: az antijudaista keresztény-szellem leigázását. Hitlert legyõztük! mondták a második világháború diadalmasai. - Most következik Jézus Krisztus! És a vatikáni zsinat aláírta a kereszténység halálos ítéletét. Legalizálta önmaga fölött is, a zsidó világterrort! (Hídfõ Könyvtár, 1967. november)

------------------[1]

Vitéz Kolozsváry-Borcsa Mihály az Országos Magyar Sajtókamarának a németeknél is nagy befolyású elnöke, Oláh György német-barát publicista, Lits Ernõ a “Weltdienst” magyarországi vezetõje eredménytelenül próbálták megmenteni dr. Fejér Lajost.


2008. július

31

S A J T Ó T E R R O R Fiala Ferenc:

A MAGYAR SAJTÓ IGAZI ARCA (Fiala Ferenc, az Összetartás, a Hídfô, ill. Új Hídfô címû emigrációs lapok egykori fôszerkesztôje, több fontos nemzetpolitikai könyv szerzôje ezt a tanulmányát még 1938-ban írta, könyörtelenül feltárva az akkori nemzetközi és magyar sajtóviszonyokat. Azóta eltelt hetven év, és félelmetes, hogy majdnem minden sora átültethetô a jelenlegi állapotokra. A tanulmányból most csak fôbb részleteket kivánunk az olvasók elé tárni. Fiala Ferencet - többek között - ezért a munkájáért (is) itélték 1946-ban, a „népbíróságok“ fénykorában elôször halálra, majd intézményeitek rombadôlnek, minden kegyelembôl életfogytiglani fegyházra.) fáradozástok hiábavaló lesz, ha nem fogjátok tudni egyidejûleg a keresz* tény sajtó defenzív és ofenzív fegyveA sajtó jelentôségével a legnagyobb reit kezetekben tartani.“ Istenben boldogult X. Pius pápa a egyházfejedelmek is tisztában voltak és az újságírás feladatairól X. Pius pápa háborút megelôzô években tette fenti nyilatkozott a legmarkánsabb szavakkal: kijelentéseit, mikor a liberalizmus sza„Nincs nemesebb hivatás az újságírói badságának az örve alatt a szabadkômûhivatásnál. Én megáldom az újságírói ves kezekben lévô liberális sajtó a legelhivatás szimbólumát. Elôdeim a keresz- keseredettebb, legaljasabb és a legkimétény harcosok kardjait és fegyvereit letlenebb harcot folytatta a katolikus áldották meg, én a keresztény hírlapírók egyház és annak földi helytartója ellen. Azóta mindössze három évtized telt el, s tollát áldom meg.“ X. Pius pápa egy elôtte megjelent a maguk politikájának eredményessége végett, a liberális lapvezérek változtattak újságírónak az alábbiakat mondotta: „Még mindíg nem tudják megérte- a módszeren és akik azelôtt a demagógia ni a sajtó jelentôségét. Sem a hívôk, minden eszközét felhasználták a katolisem a klérus, nem foglalkozik a sajtó- kus egyház ellen, azok ma sompolygó val annak jelentôségéhez mérten. Az rókákhoz hasonlóan kenetteljes szavakidôsebbek még mindig azt hajtogatják, kal akarják megvédelmezni és reakciós hogy a sajtó újabb jelenség, amely nél- álláspontra kényszeríteni a haladó egykül a lelkeket éppúgy meg lehet mente- házat. 1910-ben alapították a „SZOMni. Igen, azelôtt! De ma? Legtöbb eset- BAT“ címû magyarországi zsidó lapot, ben nem gondolnak arra, hogy a rossz melynek cikkírója, a következô sorokkal sajtó mérgezô hatása nem volt akkora, köszöntötte olvasóit: „Új lapvállalkozások hírének szele mint manapság és ezért nem volt oly mértékben szükséges az ellenméreg fujdogál az országban és a levegô telve sem - az igaz sajtó. Más világban van a sajtó elzsidósodásának szólamaiélünk, mint annak elôtte és szomorú val. A kobrának vagy a feketehimlôvalóság, hogy a keresztény népességet nek híre nem okozott volna nagyobb istentelen hírlapok csapják be és mér- ijedelmet, mint egy újabb lapnak meggezik meg. Hiába fogtok templomokat jelenésérôl szóló hír, mert a tunya, fösemelni, iskolákat alapítani, összes jó vény és épp ezért sajnálatosan tehetet-

len klerikális fekete sereg emögött mindig a zsidóság újabb térfoglalását látja. És fellármázzák a világot a zsidó sajtó elôretörése miatt. Reszketnek a dühtôl, mert képtelenek velünk lépést tartani és minden rosszat szemére hánynak a liberális sajtónak, de dacára ennek mi uraljuk a lelkeket, dacára mindennek, a milliók Magyarországon mégis ezután a zsidó sajtó után igazodnak. Mi teljes büszkeséggel viseljük homlokunkon ezeket a vádakat. Igenis, – állítjuk – : a sajtó elzsidósodott. Állítjuk, hogy legnagyobb részben a zsidó szellem a modern haladás megtestesítôje. A mûvelt zsidóság érvényesülési törekvésében azonnal felismerte a sajtó óriási jelentôségét. Az elsô nagy lapvállalatokat zsidó tôke és zsidó szellem hozta napvilágra. Gombamódra nôttek ki egymásután az egyes újságok. Állandó rettegés és irigység kisérte ezt az elôretörést a reakció barlangjaiban és végül kiabálni és átkozódni kezdett a zsidó sajtó ellen. Már évtizedek óta halljuk a klerikális macskazenét, ez azonban korántsem zavarja a zsidóság elôrenyomulását a sajtó terén. Mert mi szükséges a sajtóhoz? Két dolog: Elôször: Pénz, pénz, pénz; másodszor: Ész, ész, ész. És a fekete lovagoknál ezekbôl nem igen akad felesleg. Voltaképpen csak szellemi téren nem, mert egy fél püspöknek és egy fél katolikus mágnásnak több a pénze, mint bármely nagyváros összes zsidójának. Az egész zsidó sajtót össze lehetne roppantani, hogyha ennek a rettenetes seregnek a vagyona kilépne egyszer a passzivitásból és áldozatok árán harcbamenne. De gyûlöletüknél is nagyobb a gôgjük. Jól érzik, hogy a hetedik – értsd a sajtót – nagyhatalom kegyeibe kellene férkôzniük, azonban ez drága mulatság. Ehez szív- és áldozatkészség kell. Köztudomású, hogy ezen tulajdonságokkal csak a zsidóság rendelkezik. Jól tudják, hogy az emberiség harcai közepette szükség van ennek a hatalmas és rettenetes fegyveróriásnak megszerzésére, de ehhez odaát túl lusták és fösvények.“ A fenti idézet megdöbbentô ôszinte-


32

2008. július

séggel tárta fel már ezelôtt huszonhét esztendôvel a zsidóság törekvéseit, nem hallgatva el azokat az igazságokat sem, amelyek azóta egy átvészelt háború és két forradalom tüzén mentek keresztül. A keresztény társadalom és a keresztény tôke még mindíg nem látta be a sajtó fontosságát, amely porbasújtja a népek diktátorait és egekig emeli fel a sajtóval jóbarátságban élô szürke epigonokat. A sajtó – ma már tudjuk – irányt szab a mûvészetek fejlôdésének, háborút és békét készít elô, kormányokat temet el és királyi trónokat dönt le. A sajtó irányítja a világ közvéleményét és így minden aktív és holt erôt képes szolgálatába állítani. Nem közömbös tehát annak feltárása, hogy kik állanak a sajtó mögött, milyen eszközöket vesz igénybe a modern újságírás céljai érdekében, s hogy vezetôi milyen célokat szolgálnak. * Nem mondunk újat, ha azt állítjuk, hogy a sajtó az arany rabszolgája, az arany ura pedig a nemzetközi zsidóság. A statisztika tanúsága szerint az újságok nagy része zsidó kézben van. Sok helyen egyenesen monopolizálták a sajtót. Itt érdemes megemlíteni a zsidó Cremieuxot: „Minden a sajtó tanításától függ. Próbáljuk a sajtót hatalmunkba keríteni, s akkor minden a kezünkben lesz.“ Cremieux kivánsága teljesedett. A világ legnagyobb távirati ügynökségei és lapkonszernei zsidó vezetés alatt állanak: A világvárosok nagyobb sajtóorgánumainak tulajdonosai túlnyomóan zsidók és erôs a befolyásuk a folyóiratokra, – sôt a szaklapokra is. Sokszor azonban, nehogy a feltûnô zsidó elôretöréssel felingereljék a kersztény tömegeket, saját maguk antiszemita lapokat alapítanak. Eberle a „Grossmachtpresse“ címû munkájában név szerint is felsorolja a nagyobb lapok felelôs szerkesztôit. Harminc oldalon keresztül úgyszólván csak zsidó neveket találunk. Az érdekes munkában a magyarországi sajtó is szerepel. A teljesen megbízható statisztika szerint 1900-ban ezer magyar lap közül száz volt katolikus, huszonöt protestáns, idegen nemzetiségû negyven, mivel szemben a zsidó sajtóorgánumok száma 835 volt.

* A világ államaiban az alig pár százalékot kitevô zsidóság uralja a sajtót, a filmet és a szinházat. Az ô akaratuk érvényesül a bankéletben, a kereskedelemben és különösen az orvosi és ügyvédi pályán. Ilyen körülmények között nem szabad antiszemitizmusnak nevezni az ilyen állapotok megszüntetésére irányuló küzdelmet, mert az már nem antiszemitizmus, hanem egyszerûen nemzeti önvédelem. A halhatatlan emlékû Prohászka Ottokár szavai világítják meg legjobban ezt a kérdést: „A magyar antiszemitizmus lényege nem a zsidógyûlölet, hanem fajtánk szeretete, amellyel annak tartozunk. Nem pogromok és erôszakoskodások kóvályognak fejünkben. Ha antiszemitizmusnak és reakciónak bélyegzik a mi küzdelmünket, amely a zsidóság túl nagyra emelkedett hatalmát igyekszik letörni, akkor én ezt kereszténységnek és hungarizmusnak nevezem. Mert mégsem akarunk arra a liberalizmusra esküt tenni, amely bennünket ki akar ûzni saját hazánkból. Ideálok és vezérelvek mégsem azért vannak, hogy azok miatt tönkremenjünk és azok miatt elpusztuljunk.“ A zsidóság elleni védelmi harc nincs ellentétben a szabad gondolattal, hanem a tradiciók újbóli felvételét jelenti. Meg kell állapítanunk, hogy a IV. századtól kezdve az egyházi zsinatok behatóan és nyomatékosan foglalkoztak a zsidókérdéssel, hogy az egyház bár a zsidóságot életmegnyilvánulásaiban, vallásának gyakorlásában, egészséges berendezései közepette mindenkor támogatta, hogy a pogromokat elitéli, de másrészt a legnagyobb mértékben vissza akarja szorítani a zsidóságnak a keresztény világra gyakorolt befolyását. Amikor tapasztalnunk kell a szabadkômûvesség roppant hatalmát, amely megmozdulását a jótékonykodás leple alatt haza és egyházellenes szolgálatba állítja, meg kell állapítanunk, hogy a szabadkômûves páholyokban a vezetôhatalom a zsidóság. Nem a hangos, lármázó, hencegô, gyalázkodó, ablakbeverô, pogány, antiszemitizmus a helyes, hanem a keresztény öntudatot kifejezésre juttató antiszemitizmus, amely a közgazdasági, politikai és kulturális életbe viszsza akarja hódítani a zsidóság által

elfoglalt területeket és a zsidó fajvédelem mellett egy minden nemzet számára megtalálható öncélú fajvédelmet akar kiépíteni. Felvetôdik a kérdés, hogy milyen eszközökkel harcoljunk a nemzet igazi érdekeit szolgáló sajtó megvalósításáért? Alá kell ásnunk az uralkodó liberális sajtó tekintélyét és állításait határozott tényekkel kell megcáfolnunk. A tárgyilagosság kedvéért megengedhetô, hogy a zsidóság számarányának megfelelôen az élet minden megnyílvánulásában helyet kapjon, de a leghatározottabb tiltakozást kell bejelentenünk a keresztény-árja kultúra zsidó részrôl történô befolyásolása ellen. A sajtó urai a szabadság, egyenlôség és testvériség jelmondataiban csalogatják a tömegeket, valójában azonban – ha az okozatokat és fejleményeket nézzük, a korrupció, a csalás és az erkölcstelenség van az ô zászlaikra írva. Szét kell szakítanunk a nagytôke abszolutizmusát és meg kell teremtenünk azt a magyar nagytôkét, amely hajlandó áldozatokat hozni ezért a sajtóért. Szükséges a keresztény egyházak aktivizmusa. Idézzük a francia Constans híres mondását: „Ha a katolikusok erôteljes védelemre képesek volnának, senki sem merné ôket megtámadni“. Ugyanezt mondhatjuk az összes keresztény egyházakról is. Az újságot ki kell venni a kalmár kezébôl és a kultúra igazi terjesztôinek és apostolainak kell átadni. Oly sajtóvállalatokat kell létesíteni, amely nem a tôkének, hanem az igazi kultúrának áll szolgálatába. A szerkesztôségekben csak erkölcsileg tiszta emberek kaphatnak állást. Az olyan lapoktól, amelyek magukat kereszténynek vallják, meg kell követelni a keresztény szellemet, mert egyébként aljasabbak és kártékonyabbak a nemzet testén élôsködô idegenfajúaknál is. Igazán független és ideális sajtó csak akkor állhat a kultúra szolgálatába, ha a fentartásához szükséges összeget nem a bankok, kartelek, hanem valóban az olvasók adják össze. Szükséges megteremteni a nacionalista alapon álló nemzetközi hírszerzô ügynökségeket, a keresztény hírdetési gyûjtôirodákat és a keresztény lapszervezeteket.


2008. július

33

Mint azt késôbb látni fogjuk, a magyarországi hírlapírók 54%-a zsidó és legtöbbjének még érettségije sincs. Például midôn Salgó Ignáctól, a Pester Lloyd volt fôvárosi rovatvezetôjétôl egy sajtópere tárgyalásán megkérdezte a tárgyalást vezetô bíró, hogy mi a végzettsége, – Salgó Ignác csendesen felelte: – Négy elemi... Szükséges, hogy a nemzeti sajtó megteremtése érdekében legalább érettségihez kössék az újságírói hivatást. Amennyiben aszfaltkultúrájú emberek szerkesztik a magyar újságok nagyrészét, addig ezeket a lapokat örömmel engedik be ellenségeink, mert tudják, hogy az általuk hirdetett kultúra nem veszedelmes számukra. Bátran állíthatjuk, – és ezért vállaljuk a felelôsséget, – hogy Magyarország megcsonkításának nem kis mértékben az a liberális sajtó is oka volt, amely a háború elôtt elsikkasztotta az igazi kérdéseket, a nagytôke és a zsidóság érdekeit képviselve a legfelelôtlenebb uszítást végezte a magyarországi kisebbségek ellen és a világháború utolsó esztendejében ennek a sajtónak volt köszönhetô, hogy odakint a frontokon felbomlott a fegyelem, idehaza pedig, a határokon belül, egy vakmerô kisebbség nyiltan odakiáltotta a parlamentben Tisza Istvánnak, hogy „igenis, antant-barátok vagyunk!“ * Ha meg akarjuk ismerni a mai magyar sajtóviszonyokat, akkor oknyomozásunkban egészen az 1867-es kiegyezésig, vagy mégtovább, 1848-ig kell viszszamennünk. A magyar szabadságharc volt az a kor, amidôn Petôfi Sándornak végre sikerült – ha csak átmenetileg is – megvalósítani a sajtószabadságot, amely ebben az idôben még valóban a nemzet érdekeiért küzdött. Ma már el sem tudjuk képzelni azt a lobogó lelkesedést, ami ott játszódott le 1848 március 15-én a pesti Nemzeti Múzeum elôtt és amelynek egyenes folytatása volt a Hatvany-utcai Landerer és Heckenast nyomda szedôtermében megszületett sajtószabadság. A magyar sajtószabadság azonban rövidéletû volt. A világosi fegyverletételt követô Bach-korszakban a magyar újságírás és könyvkiadás Budapestre rándult osztrák, cseh és morva cenzorok ellenôrzése alá került és csak a szûkebb értelem-

ben vett irodalom ápolta tovább a 48-as eszméket. Több, mint másfél évtized mulva – az 1867-es kiegyezés után – ismét helyreállott a magyar sajtószabadság, de ez a szabadság akkor már csak névleges volt, mert a nyugati államokhoz hasonlóan, nálunk is a liberalizmus hatása alá került. Ez volt az a kor, amidôn a zsidóság, emancipációja után rohamot intézett úgy a gazdasági, mint a kultúrális végvárak ellen és lassú, szisztematikus munkával sikerült is átvennie a magyar közélet irányítását, amint azt pár esztendôvel késôbb a már idézett SZOMBAT címû zsidó hetilap cikkírója nyiltan is bevallotta. Az örökös küzdelmekben elfáradt magyar középosztály a hivatalnoki pályára ment és a szabad területeket teljesen átengedte a nemzeti jelszavakkal dolgozó zsidóságnak. Petôfi Sándor, Kossuth Lajos és Eötvös ujságjai már csak névleg jelentették a bátor, meg nem alkuvó nemzeti szellemet, mert az irányítás és a tôke már régen átcsúszott a zsidóság kezébe. A Pesti Hirlap és a Pesti Napló a nemzetközi liberalizmus és a mögötte meghuzódó nemzetközi nagytôke szószólója lett. Ügyesen átvette Széchenyi és Kossuth számára is megfelelô világnézetének egy átformált töredékét, de örökre elhallgatta a két legnagyobb magyar politikai bölcseletébôl azokat a tényeket és gondolatokat, amelyek kellemetlenek voltak számára. Lassan átformálta a magyar történelmet, meghamisította történelmi nagyjaink igazi lényegét, Széchenyibôl liberális apostolt faragott, Kossuth Lajost és Deák Ferencet pedig a zsidóság védszentjeivé avatta. * Ma már nem közhely, ha azt állítjuk, hogy a világ sajtókoncertjét egy és ugyan azon hatalmi érdek: a zsidóság érdeke irányítja. Ezt tapasztalhattuk az úgynevezett magyar ellenforradalom idején 1920-ban, amikor ugyanazok az emberek diktálták a kolumnás cikkeket, akik késôbb, 1931-ben a német, majd 1937 elején a román politikai változásokról adtak hazug képet a világ közvéleményének. Ha 1920-ban három utcagyerek leverte egy Galiciából bevándorolt fajtestvérének a kalapját, akkor Berlinbôl egészen Buenos Airesig ugyanazon tartalmú cikkek láttak napvilágot, amelyek

kiméletlen kegyetlenséggel egy egész fajtát ráncigáltak a világ itélôszéke elé. Zengett, harsogott a világsajtó a magyarországi fehérterror „példátlan kilengéseirôl“ és a világháború viharában meggyöngült magyarság nem tudott védekezni az aljas vádak és rágalmak zuhataga ellen, már csak azért sem, mert az adatgyûjtôk és a lapuló informátorok javarésze magyar állampolgár volt és mint ilyen, bûntetlenül tájékoztathatta „az igazságról“ a világ liberális sajtóját. Ismeretesek még elôttünk a tiszta zsidó vezetés alatt álló Berliner Tageblatt budapesti tudósításai, amelyek egyenesen a világ lelkiismeretéhez apelláltak a Magyarországon uralkodó balkáni állapotok miatt. Az erélyes kormányhatalom hiányában még a magyar sajtó egyrésze is hajmeresztô tudósításokat közölt a fehér terrorról és a sarokbaszorított sakál bátorságával még a hazaárulás vádját is vállalta, ha zsidó érdekek védelmérôl volt szó. * Magyarországon eddig minden jóindulatú törekvés ellenére sem sikerült megtisztítani a sajtót azoktól a kufároktól és lelkiismeretlen sajtógengszterektôl, akik a betû hatalmán keresztûl gyakran árulói lettek az országnak. Ugyancsak nem közhely, ha megállapítjuk, hogy a világsajtó kilencven százaléka a szabadkômûvesség és az európai zsidóság érdekeit szolgálja. Bosnyák Zoltán „Magyarország elzsidósodása“ címû nagyszerû munkájában idézi Istóczy Gyôzônek azt a beszédét, amelyet ez az agyonhallgatott és még életében eltemetett ember 1881. március 3-án mondott el a magyar képviselôházban. „Általában itéletté vált mai nap azt mondani, hogy a sajtó nálunk zsidó kezekben van. Ezt minden disztinkció nélkül mondani nem felel meg a tényeknek. A német sajtó nálunk igenis, majdnem kivétel nélkül zsidó kezekben van, a német sajtóra nézve tehát helyes a most említett itélet. De a magyar sajtóról nagyban és egészben ezt egyáltalán nem lehet elmondani. És mégis, leszámítva az egész országban négy-öt lapot, valamennyi magyar lap zsidóbarát és így magyarellenes politikát követ. Ha az ember a lapok szerkesztôivel privátim beszél, majdnem


34 valamennyien telivér zsidófalóknak vallják magukat, s mindamellett inkább présbe csavartatnák magukat ezen tisztelt szerkesztô urak, semhogy egyetlenegy zsidó-ellenes cikket vagy csak rövid közleményt is felvenni mernének lapjaikba: sôt ellenkezôleg, valahányszor izraelita polgártársainkat kell tolluk hegyére venniök, egész áhitattal, kegyelettel, vagy ha úgy tetszik farkcsóváló tömjénezéssel teszik ezt. S jaj, szegény antiszemitáknak, nem ismernek irántuk „magyar“ lapok se irgalmat, se kegyelmet. Hírlapjaink tehát nem annyira az elôfizetôk és így a magyar közönség részére, s javára, mint inkább a hírdetôk, nevezetesen pedig a túlnyomószámú és egymással testvérileg szorosan összetartozó zsidó hírdetôk részére és javára miellenünk, magyarok ellen iratnak és így nem a magyar közönség, hanem a zsidó anonciósok közvéleményét képviselik“. Istóczy Gyôzô fenti megállapításai több, mint ötven esztendô elôtt hangzottak el, de még ma is állják az idô viharát, hiszen tudjuk, hogy magukat nemzetinek és kereszténynek nevezô lapok is nagymértékben a hírdetôk és a szubvencionálók befolyása alatt állanak. A sajtó kérdése szoros kapcsolatban áll a nemzeti tôkével, s mennél jobban elszegényedik egy ország, mennél jobban a nemzetközi zsidó nagytôke láthatatlan vezérei irányítják egy ország gazdasági életét, annál inkább megszûnik a sajtószabadság, amelyre annyiszor hivatkoznak a zsidó nagytôke és a zsidó hírdetôirodák pénzébôl élô és magukat nacionalistáknak nevezô lapvállalatok. A magyar sajtó története bebizonyította, hogy az 1848-ban kivívott sajtószabadság már túlélte önmagát, visszaélt a szabadság magasztos gondolatával, országokat, nemzeteket sikkasztott el és ami megbocsáthatatlan bûne: kiölte az emberekbôl a hitet és korrumpálta a fiatal lelkeket. A sajtószabadság nem arra való, hogy hazátlan bitangok szabad kézzel és büntetlenül gyilkolják le azt a nemzetet, amely otthont és szállást adott nekik...

2008. július

Wass Albert:

Ébredj magyar! Nemzetemet dúlta már tatár, harácsolta török, uralkodott fölötte osztrák, lopta oláh, rabolta cseh. Minden szomszédja irigyelte mégis, mert keserû sorsa istenfélô nemzetté kovácsolta. Becsület, tisztesség, emberszeretet példaképe volt egy céda Európa közepén! Mivé lett most? Koldussá vált felszabadult honában, züllött idegen eszmék napszámosa! Megtagadva dicsô ôseit, idegen rongyokba öltözve árulja magát minden utcasarkon dollárért, frankért, márkáért, amit idegen gazdái odalöknek neki! Hát magyar földön már nem maradt magyar ki ráncba szedné ezt az ôsi portán tobzódó sok-száz idegent? Ébredj magyar! Termôfölded másoknak terem! Gonosz irányba sodor ez a megveszekedett új történelem! (1995)

„HINNI, HINNI, HINNI ÉS A ZÁSZLÓT LOPVA, TITOKBAN, DE TOVÁBB VINNI... VINNI... VINNI!“ Alföldi Géza


2008. július

35

ISMERETLEN TÖRTÉNELEM

A HITLERT ÖVEZO˝ REJTÉLY Ön ismerte Hitlert. Milyen volt? Ezerszer feltették nekem ezt a kérdést 1945 óta; nehezebbet nem is kérdezhetnének. Körülbelül kétszázezer könyv foglalkozott a második világháborúval és annak központi alakjával, Adolf Hitlerrel. De vajon volt-e egy is, mely feltárta Hitler igaz valóját? - A Hitlert övezô rejtély minden emberi felfogóképességet meghalad, ahogy egyszer a baloldali német hetilap, a Die Zeit fogalmazott. Salvador Dalí, a mûvészet egyedülálló géniusza, egyik erôsen drámai hatású képében megpróbált a rejtély nyomára bukkanni. Minden oldalról hegyek tornyosulnak, majd az egész képet betöltve, csak néhány méternyi finoman kidolgozott és aprócska emberalakokkal kipontozott fényárban úszó tengerparti sávnak adnak helyet. Az alakok a haldokló béke utolsó szemtanúi. Egy vércseppeket hullató telefonkagyló csüng egy halott fa ágáról, imitt-amott esernyôk és denevérek lógnak, egyértelmûen ugyanazt a baljós érzetet keltve. Dalí szavaival: „Chamberlain esernyôje baljós fényben jelenik meg a képen, melyet a denevér tesz egyértelmûvé. Megütközve vettem észre, hogy úgy festettem le, mint ami óriási aggodalomra ad okot”. Aztán bizalmasan hozzátette: „Mélyen profetikusnak éreztem ezt a képet, de megvallom, nem jöttem rá Hitler titkára. Csak mint ôrült képzelgéseim egy tárgya vonzott, és mert olyan embernek láttam, aki egyedülálló módon képes a dolgokat fejetetejére állítani”. Micsoda lecke alázatosságból azoknak a kritikusoknak, kik szamárordítást

hallatva tülekednek 1945 óta nyomtatásban megjelenni - jellemrajzot adó - és többségében megvetô hangvételû könyveik ezreivel arról az emberrôl, aki olyannyira nem hagyta nyugodni az introspektív Dalít, hogy még negyven év múltán is szorongás és bizonytalanság töltötte el saját vízióját ábrázoló festménye elôtt. Dalín kívül ki próbált meg objektív portrét festeni errôl a különleges emberrôl, akit Dalí úgy emlegetett, mint az emberi történelem legnagyobb feszültségeket szító alakját? A vak gyûlöleten és tudatlanságon alapuló könyvhegyek elégtelenek ahhoz, hogy jellemzést vagy magyarázatot nyújtsanak a világ által valaha is látott leghatalmasabb emberrôl. Azon tûnôdöm, hogy egyáltalán van-e ezekben az ezerszámra megjelenô, egymással össze nem egyeztethetô Hitler-portrékban valami is, ami emlékeztet arra a férfira, akit ismertem. Arra a Hitlerre, ki helyet foglalt mellettem, felállt, beszélt, figyelt. Ma már lehetetlen megmagyarázni olyan embereknek, akiket évtizedeken keresztül fantazmákkal etettek, hogy amit olvastak vagy a televízióban hallottak, az nem felel meg a valóságnak. Az emberek végül elfogadták igazságként az ezerszer újraismételt mesét. Pedig soha nem látták Hitlert, soha nem beszéltek vele, soha nem hallották egyetlen szavát sem. Hitler nevének puszta említése egy vicsorgó ördög képét idézi fel, belôle ered az emberek minden rossz érzése. Mint a pavlovi csengô, olyan ez, Hitler nevének említésére az emberek elveszítik józan ítélôképességüket. Idôvel azonban a történelem majd többet követel, mint ilyen elnagyolt ítéleteket. Mindig magam elôtt látom Hitlert: békeidôben 1936-ban, a háborúban 1944-ben. Nem lehetséges szemtanúként részese lenni egy ilyen különleges ember életének anélkül, hogy ez örökre ránk ne nyomná bélyegét. Nem múlik el nap anélkül, hogy Hitler ne jutna eszembe, nem úgy, mint aki rég halott, hanem mint élô ember, ki járkál irodájában, leül székére, piszkálja az égô fahasábokat a kandallóban. Mikor nyilvánosság elé lépett, elô-

ször mindenki piciny bajuszát vette észre rajta. Számtalanszor javasolták neki, hogy borotválja le, de nem akarta, mert az emberek ilyennek szokták meg. Nem volt magas? Nem volt magasabb, mint Napóleon vagy mint Nagy Sándor. Hitlernek mélykék szeme volt, melyet sokan megbabonázónak találtak; én nem találtam annak, és azt sem érzékeltem soha, hogy a keze elektromos áramot bocsátana ki. Elég sokszor ráztam vele kezet, de soha nem csapott belém a villám. A pillanat hevétôl vagy lanyhaságától függôen tükrözött arca érzéseket vagy érdektelenséget. Néha nem szólt egy szót sem, mintha megnémult volna, de közben állkapcsai mozogtak, mintha egy akadályt akarnának felôrölni. Aztán egyszeriben megelevenedett, beszélni kezdett hozzád, de úgy, mintha a berlini Tempelhof repülôtéren százezres tömeghez szólna. Ilyenkor mintha teljesen megváltozott volna. Még egyébként jellemzô sápadtsága is eltûnt, ahogy beszélt. és ilyen alkalmakkor Hitler, mintha mágikus erôket bírna, meglepôen magával ragadó volt. Ha túl keménynek tûnhetett valami megjegyzésében, azon nyomban egy csipet humorral enyhítette. A képekkel tarkított világ, a találó kifejezés készségesen álltak rendelkezésére. Egy szempillantás alatt olyan szóképet kanyarított, mely mosolyt fakasztott, vagy váratlan és lefegyverzô hasonlatokkal jött elô. Ítéleteiben szigorú, sôt ellentmondást nem tûrô tudott lenni, és szinte ugyanakkor meglepôen békére törekvô, figyelmes és kedves. 1945 után Hitlert minden elképzelhetô kegyetlenséggel megvádolták, de természetével nem fért össze a kegyetlenség. Nagyon szerette a gyerekeket. Teljesen természetes volt, hogy ha fiatal biciklisták mellett vezetett az útja, leállította autóját, és megosztotta velük étkét. Egyszer odaajándékozta esôkabátját egy esôben caplató földönfutónak. Éjfélkor megszakította munkáját, hogy elkészítse kutyájának, Blondinak az ételét. Nem tudta elviselni, hogy húst egyék, mert az egy élôlény halálát jelen-


36 tette. Nem értett egyet azzal, hogy akár egy nyulat vagy pisztrángot is feláldozzanak azért, hogy neki legyen mit ennie. Csak tojás kerülhetett terítékre, mert ha tojt a tyúk, az a tyúk életét és nem halálát jelentette. Hitler étkezési szokásai szüntelen bámulattal töltöttek el. Hogy lehet, hogy valaki, akinek ilyen szigorú volt az idôbeosztása, aki tízezer számra vett részt fárasztó tömeggyûléseken, melyekrôl izzadságban fürödve, gyakran kettônégy fontot is veszítve súlyából került ki, aki csak három, négy órát aludt egy éjszaka, és aki 1940-45 között 380 millió európait kormányozva az egész világ súlyát hordta a vállain, hogy lehet - tûnôdtem gyakran -, hogy a szervezetének elég volt napi egy fôtt tojás, néhány paradicsom, két vagy három palacsinta és egy tányér tészta? Mégis való, hogy súlya gyarapodott! Nem ivott. Nem dohányzott, és jelenlétében nem tûrte a dohányzást. Hajnali egykét óra tájban kandallója mellett ô még beszélt, felhôtlenül, élénken, gyakran szórakoztatóan. Soha nem látszott rajta a fáradtság semmilyen jele. Hallgatósága holtfáradt lehetett, Hitler soha. Úgy festik le, mint egy megfáradt öregembert. Semmi nem áll messzebb az igazságtól. 1944 szeptemberében, amikor jelentések szerint már alig botorkált, egy hetet töltöttem vele. Fizikuma és mentális ereje még mindig kimagasló volt. Ha valami új erôvel töltötte el, akkor az az élete ellen július 20án elkövetett merénylet volt. Oly nyugodtan teázott szállásán, mintha saját kis rezidenciáján lett volna a Kancellária épületében a háború elôtt, vagy mintha a havas tájban és a ragyogó kék égben gyönyörködne hatalmas berchtesgadeni völgyre nézô ablakán kitekintve. Kétségtelen, hogy élete legvégén háta

2008. július meggörnyedt, de elméje oly világos maradt, mint a villámfény. Azon tanúságtétel, melyet halálát megelôzôen, 1945. április 29-én hajnali 3-kor, különleges tartásával elénk tárt, el nem múló példaként szolgál. Napóleont, mielôtt Fontainebleau-nél lemondott a trónról, nem kerülték el a kétségbeesés pillanatai. Hitler csendben kezet rázott bajtársaival, megreggelizett, mint más napokon, aztán úgy ment meghalni, mintha sétára indulna. Mikor láthattunk a történelemben ily hatalmas tragédiát ily vas-

fegyelemmel beteljesíteni? Hitler legfigyelemreméltóbb tulajdonsága mindig is egyszerûsége volt. A legösszetettebb problémák elméjében néhány alapproblémává egyszerûsödtek. Cselekedetei olyan ideákon és döntéseken alapultak, melyeket bárki megérthetett. Az esseni munkás, a világtól elzárt földmûves, a Ruhr-vidéki gyáriparos, és az egyetemi professzor is könnyen követni tudta gondolatmenetét. Okfejtése oly világos volt, hogy az mindent magától értetôdôvé tett. Viselkedése és életstílusa még akkor

sem változott, amikor Németország vezére lett. Szerényen élt és öltözött. A Münchenben eltöltött fiatalkori évek alatt naponta 1 márkánál többet nem költött étkezésre. Életének nem volt olyan idôszaka, amikor magára költött volna. A Kancelláriában eltöltött tizenhárom év alatt soha nem volt saját pénze, és soha nem hordott magánál tárcát. Hitler önmagát képezte, és ezt nem rejtette véka alá. Az entellektüelek önelégült felfuvalkodottsága, ragyogó, gondosan – elôrecsomagolt elképzeléseik néha bôszítették. Ô tudását szelektív és lankadatlan tanulmányok során szerezte, és mérhetetlenül többet tudott, mint diplomájukkal ékeskedô akadémikusok ezrei. Nem hiszem, hogy bárki is oly sokat olvasott volna, mint ô. Átlagban napi egy könyvet olvasott el, mindig elôször a könyv végkövetkeztetését és az indexet, hogy felmérje, mennyire érdekes számára a könyv. Megvolt hozzá a képessége, hogy megragadja minden könyv lényegét, és azt szinte számítógépszerû elméjében elraktározza. Hallottam ôt bonyolult tudományos könyvekrôl tökéletes pontossággal beszélni, még a háború csúcspontján is. Intellektuális érdeklôdése nem ismert határokat. Naprakészen ismerte a legkülönfélébb szerzôket, és felfogóképessége soha nem ütközött akadályokba. Mélyrehatóan értette és ismerte Buddhát, Confuciust és Jézus Krisztust, csak úgy, mint Luthert, Kálvint és Savonarolát; olyan irodalmi óriásokat, mint Dante, Schiller, Shakespeare és Goethe; és elemzô írókat, mint Renan és Gobineau, Chamberlain és Sorel. A filozófia terén is képezte magát, Platón és Arisztotelész olvasásával. Emlékezetbôl tudott teljes bekezdéseket idézni Schopenhauertôl, és hosszú ideig magánál hordott egy kis Schopenhauer-


2008. július kötetet. Nietzschétôl sokat tanult az akaraterôrôl. Tudásszomja kielégíthetetlen volt. Sok száz órát töltött Tacitus és Mommsen, hadvezérek, mint például Clausewitz, birodalomépítôk, mint Bismarck tanulmányozásával. Semmi sem kerülte el figyelmét: civilizációk története vagy a világtörténelem, a Biblia és a Talmud, Aquinói Szent Tamás filozófiája, Homérosz, Szophoklész, Horatius, Ovidius, Titus Livius és Cicero összes mestermûve sem. Úgy ismerte Julianus Apostatát, mint kortársát. Tudása a mechanika területére is kiterjedt. Ismerte a motorok mûködési elvét, értett a különféle fegyverek ballisztikájához, az orvostudományokban és biológiában való jártasságával megdöbbentette a legjobb orvoskutatókat. Hitler tudásának széleskörûsége meglepheti vagy elégedetlenséggel töltheti el azokat, kik nem tudtak róla, de ez mindazonáltal történelmi tény. Hitler e század egyik legmıûveltebb embere volt. Sokkalta mûveltebb, mint Churchill, az intellektuális mediokrata, vagy Pierre Lavaal, az ô érintôleges történelemtudásával, mûveltebb, mint Roosevelt vagy Eisenhower, aki soha nem jutott túl a detektívregényeken. Hitler már kora gyermekkorától különbözött a többi gyerektôl. Belsô erôvel rendelkezett, szelleme és megérzései vezették. Még csak tizenegy éves volt, és már nagyon ügyesen rajzolt. Ez idôben készült vázlatai jelentôs szilárdságról és lendületességrôl árulkodnak. Elsô festményei és akvarelljei, melyeket 15 éves korában készített, érzékeny költôiséggel áthatottak. Egyik legmegdöbbentôbb korai mûve, ’Az Utópia Erôd’ szintén ritka képzelôerôvel megáldott mûvésznek mutatja. Mûvészi érdeklôdése szerteágazó volt. Ifjú korától kezdve írt verseket. Egy teljes színmûvet diktált le Paula húgának, akit megdöbbentettek elképzelései. 16 éves korában, Bécsben egy opera komponálásába kezdett. Még a díszletet, jelmezeket is megtervezte. A szereplôk természetesen wagneri hôsök voltak. Hitler nemcsak mûvész, de mindenekelôtt építész volt. Mûveinek százai legalább annyira építészeti, mint festôi szempontból említésre méltóak.

37 Emlékezetbôl minden részletre kiterjedôen meg tudta jeleníteni egy templom hagymakupoláját, vagy egy kovácsoltvas bonyolult cirádáit. Hitler azért is ment a század elején Bécsbe, hogy vágyaival összhangban építész lehessen. Amikor valaki azt a sok száz festményt, vázlatot, rajzot látja, amiket az idô tájt készített, és amelyek nyilvánvalóvá teszik, hogy tökéletesen értett a térbeli ábrázoláshoz, akkor megdöbbenve veszi tudomásul, hogy a Szépmûvészeti Akadémia két egymást követô felvételiérôl is kibuktatták. A német történész, Werner Maser, aki nem Hitler-szimpatizáns, súlyosan elítéli e vizsgáztatókat: „Minden mûve kivételes építészeti tudásról és tehetségrôl árulkodik. A Harmadik Birodalom megalkotójával szemben az egykori Bécsi Szépmûvészeti Akadémia szégyenben maradt”. Hitler szobájában mindig ki volt rakva édesanyjának egy képe. Halála napjáig végigkísérte hôn szeretett édesanyjának emléke. Mielôtt 1945. április 30-án eltávozott e földrôl, édesanyja fényképét helyezte maga elé. Kék szeme volt, mint Hitlernek, és hasonló arca. Anyai szíve tudta, hogy fia különbözik a többi gyerektôl. Szinte úgy viselkedett, mintha ismerte volna fia végzetét. Nehéz szívvel halt meg, a fiát övezô óriási titokzatosság miatt. Fiatalsága évei idején Hitler szinte remeteéletet élt. Legfôbb vágya volt, hogy visszahúzódjék a világtól. Magányos szívvel járt magában, szegényes étkeket evett, de három közkönyvtár könyveit befalta. Tartózkodott a társalgástól, és kevés barátot számlált. Szinte lehetetlen még egy oly sorsot elképzelni, amikor is valaki ily kevéssel indul, és ily magaslatokra jut fel. Nagy Sándor király fia volt. A jó családból származó Napóleon 24 évesen már tábornok. 15 évvel a bécsi évek után Hitler még mindig egy ismeretlen tizedes. Sok ezer embernek ezerszeresen több lehetôsége volt nyomot hagyni a világban. Hitler körülményeivel nem sokat törôdött. Bécsben egy lerobbant, szûkös albérletben lakott, de ez nem érdekelte. Bérelt egy zongorát, mely a szoba felét elfoglalta, és operája komponálására összpontosított. Kenyéren, tejen és zöldséglevesen élt. Valóban szegény volt, nem volt még kabátja sem. Havat lapá-

tolt, ha leesett a hó. Csomagokat cipelt a pályaudvaron. Heteket töltött hajléktalanszálláson, de a festést, az olvasást nem hagyta abba. Mélységes szegénysége ellenére Hitler mégis mindig tisztán, rendesen járt. Háziurak és házinénik Bécsbôl és Münchenbôl is megemlékeztek kellemes modoráról, elôzékenységérôl. Viselkedése kifogástalan volt. Szobája mindig makulátlan, szegényes vagyontárgyai gondosan elrendezve, ruhái szépen vállfára akasztva, összehajtva. Maga mosta és vasalta ruháit, ami abban az idôben férfiaknál ritka volt. Nagyon kevéssel beérte; az a pénz, amit néhány képének eladásával szerzett, minden szükségletét fedezte. Egy bencés kolostor templomának szépsége, ahol kórustag és ministráns volt, oly mélyen érintette, hogy röpke vágy ébredt benne, hogy Benedek-rendi szerzetes legyen. Furcsamód ebben az idôben volt az is, hogy amikor misére ment, útja a kolostor bejáratának kôcímerébe vésett szvasztika alatt vezetett el. Ez volt az elsô szvasztika, amit életében látott. Hitler apja vámhivatalnok volt, és azt remélte, fia majd nyomdokaiba lép, és ô is köztisztviselô lesz. Tanítója a szerzetesi életre biztatta. Hitler végül Bécsbe ment, vagy inkább menekült. Bécsben az akadémia bürokratikus középszerûsége miatt mûvészi törekvéseiben megakadályozva, Hitler gondolataiba mélyedt és elzárkózott a világtól. AusztriaMagyarország hatalmas fôvárosába beleveszve sorsát kutatta. Hitler életének elsô 30 évében az 1889. április 20-i dátum néhány embernek jelentett csak valamit. E napon született Braunauban, az Inn-völgyének egy kis városkájában. Bécsi számkivetettsége alatt gyakran gondolt szerény kis otthonára és fôleg édesanyjára. Amikor édesanyja beteg lett, Hitler hazatért Bécsbôl, hogy gondját viselje. Hetekig gondozta, elvégezte a házi munkákat, és támaszként állt mellette, mint a legszeretôbb fiú. Amikor végül meghalt, karácsony estén, Hitler fájdalma óriási volt. Bánattól sújtottan temette el édesanyját a kis vidéki temetôbe. „Soha nem láttam ekkora fájdalmat” - mondta édesanyjának orvosa, aki egyébként zsidó volt. Hitler még nem koncentrált a politikára, de anélkül, hogy ez kikristályoso-


38 dott volna benne, erre volt leginkább hivatott. A politika végül is egybeolvadt mûvészetszenvedélyével. Az emberek, a tömegek lettek az agyag, melybôl a szobrász halhatatlan formát farag. Keze alatt az „emberagyag” olyan mestermûvé vált, mint amilyen Myron egy márványszobra, egy Hans Makart festmény vagy Wagner Ring Tetralógiája. Zene-, mûvészet- és építészetszeretete nem távolította el a bécsi társadalmi problémáktól és politikai élettôl. Hogy fennmaradhasson, más munkásokkal együtt közönséges munkásként dolgozott. Csendes szemlélô volt, de figyelmét semmi nem kerülte el; sem a burzsoá hiúság és önzés, sem az emberek erkölcsi és anyagi nyomora, sem a százezres munkástömeg, amint haraggal szívében hömpölygött tova Bécs széles sugárútjain. Meghökkent attól is, hogy Bécsben egyre nôtt a kaftános zsidók száma, Linzben ez ismeretlen jelenség volt. „Hogy lehetnek ezek németek?” - tette fel magának a kérdést. Elolvasta a statisztikát: 1860-ban 69 zsidó család volt Bécsben, 40 évvel késôbb 200.000. Mindenhol ott voltak. Megfigyelte beáramlásukat az egyetemekre, jogi- és orvosi pályákra, és látta, hogyan kaparintják meg a sajtót. Hitler közvetlen szemlélôje volt azoknak a szenvedélyes reakcióknak, amiket ezen invázió a munkásokból kiváltott, de a helyzet nem csak a munkásokat aggasztotta. Ausztriában és Magyarországon is sok jelentôs személy fejezte ki nemtetszését amiatt, hogy úgy látták, hazájukat idegenek özönlik el. Hitler lelkesen hallgatta a meggyôzô kereszténydemokrata szónokot, Bécs polgármesterét. Hitler a 8 millió ausztriai német sorsát is szívén viselte, akik Németországtól elszakadván megfosztattak jogos német állampolgárságuktól. Ferenc József császárt keserû, jelentéktelen öregembernek látta, aki nem tudott megbirkózni sem a napi problémákkal, sem a jövô kihívásaival. A fiatal Hitler csendesen összegezte elméjében a tapasztalatokat. Elôször is: Az osztrákok Németországhoz, a közös hazához tartoznak. Másodszor: A zsidók idegenek a német társadalomban. Harmadszor: A hazafiság csak akkor

2008. július bír érvénnyel, ha az minden társadalmi osztályra kiterjed. Azok az egyszerû emberek, akikkel Hitler bánatban, megaláztatásban osztozott, ugyanúgy részét képezik a hazának, mint a felsôbb körök milliomosai. Negyedszer: Az osztályharc elôbb vagy utóbb egyaránt arra kárhoztat munkást és fônököt, hogy tönkretegyék az országot. Egyetlen ország sem élheti túl az osztályharcot; csak a munkás és munkaadó közötti kooperáció szolgálhatja az ország javát. A munkást tisztelni kell, rendezetten és megbecsülésben kell élnie. Az alkotókedvet nem szabad megtörni. Amikor Hitler késôbb úgy nyilatkozott, hogy társadalmi és politikai nézetei Bécsben alakultak ki, igazat szólt. Tíz évvel késôbb mindenki azokról a problémákról beszélt, amelyeket ô akkoriban Bécsben megfigyelt. Hitlernek tehát hosszú éveket kellett Bécs zajgó városában mintegy számkivetetten élnie, és mégis szép csendben mindent megfigyelt. Ereje belülrôl fakadt. Nem várta senkitôl, hogy helyette gondolkozzék. Kivételes emberek, dacára az emberek tömegeinek, mindig magányosnak érzik magukat. Hitler magányosságát úgy tekintette, mint csodálatos lehetôséget a magába mélyedésre, és arra, hogy ne merüljön el a nemtörôdömség tengerében. Hogy ne veszszék el a terméketlen és kopár sivatagban, az erôs lélek magában keres menedéket. Hitler ilyen lélek volt. Hitler villáma a szó volt. Minden mûvészi tehetsége mesteri kommunikációs és szónoki képességén keresztül tört magának utat. Hitler nem akart volna a szó erejének felhasználása nélkül vezér lenni. Csak szemfényvesztô lett volna, akit magát is elragad mutatványa. Akkor volt teljesen elégedett, amikor szavainak mágikus ereje megérintette azok szívét és szellemét, akikhez szólt. Minden egyes alkalommal, amikor életében szerzett tudását misztikus szépséggel átadta az embereknek, úgy érezte, újjászületett. Hitler szónoki képességének igézô volta még nagyon hosszú ideig jelentôs kutatási területet fog a pszichoanalitikusoknak biztosítani. A rejtély kulcsa Hitler szavának ereje. E nélkül soha nem lett volna „Hitler-éra”. Hitt Hitler Istenben? Mélyen hitt.

Mindenható úristennek, minden tudott és nem tudott dolog Urának tekintette. Propagandisták úgy állítják be, mintha ateista lett volna. Nem volt az. Megvetette az álszent és anyagias klérust, de ezzel nem állt egyedül. Hitt a teológiai dogmák és szabályok szükségességében, és hangoztatta, hogy ezek nélkül a keresztény egyház grandiózus építménye összeomlana. Szelleme öszszeütközésbe került e dogmákkal, ugyanakkor felismerte, hogy az emberi elmének nehéz a teremtéssel kapcsolatban felmerülô összes problémát, annak határtalan perspektíváit és lélegzetelállító szépségét felölelnie. Vallotta, hogy minden embernek vannak szellemi szükségletei. A csalogány dala, egy virág színe és mintázata újra és újra a teremtés nehéz kérdéseihez vezették vissza. A világon senki nem beszélt nekem ily ékesen Isten létérõl. Nem azért, mert kereszténynek nevelték, hanem mert felismerte Isten létének szükségszerûségét. Hitler hite meghaladta a formulákat és érintõlegességeket. Isten volt számára mindennek alapja, mindenek irányítója: úgy az õ sorsának, mint mindenki másénak is.

Léon Degrelle (Fordította: Parragh Mónika)

Léon Degrelle


2008. július

39

A

M A GYA R

FA

SORSA

Emlékezés Milotay Istvánra (1883 - 1963) Milotay István, az ún. Horthy-korszak nemzeti elkötelezettségû publicistáinak vezéregyénisége és példaképe, teljesen ismeretlen – mert mindmáig agyonhallgatott – a mai Magyarországon. 1883 május 3-án született Nyírbátorban (Szabolcs vármegye). A középiskolát Nyíregyházán, a jogot Budapesten és Kolozsvárott végezte. A kolozsvári egyetemen szerzett jogi doktorátust. A diploma megszerzése után rövid ideig ügyvédjelölt, késôbb közigazgatási gyakornok volt Nyíregyházán, majd újságírói pályára lépett. 1907-tôl a Rákosi Jenô szerkesztette Budapesti Hírlap munkatársa, ahol politikai tárgyú cikkeivel és szépirodalmi tárcáival országszerte feltûnést és érdeklôdést keltett. Szépírónak készült. Novelláinak gyûjteménye Neked kedves címmel 1912-ben látott napvilágot. 1913-ban megvált a Budapesti Hírlaptól s megalapította az Új Nemzedék címû politikai, társadalmi és irodalmi hetilapot, amelyben irodalmi és publicisztikai téren a nemzeti hagyományok és a magyarság faji integritása alapján a legnagyobb önzetlenséggel és elszántsággal szolgálta nemzete ügyét. A bátorhangú lapba az akkori újságíró gárda legjelesebbjei dolgoztak. Erôsen keresztény és nemzeti iránya miatt szerkesztôségét és nyomdáját a világháborút követô forradalom alatt szétrombolták, a kommunizmus alatt pedig megjelenését betiltották. A kommün bukása után még egy hetilap-számot adott ki, 1919 októberétôl pedig mint napilap jelent meg. Vezércikkei vaskos kötetbe gyûjtve 1924-ben jelentek meg Tíz esztendô címen. Milotay az új újságíró-generáció legkiválóbb publicistája, aki Rákosi Jenô után új hangot talált a korszerû problémák kifejezésére. Stílusa áttetszôen tiszta: plasztikus képekkel dolgozik, az elmélkedô hangnál job-

ban szereti a megelevenítô, novellisztikus elôadásmódot, amivel programjától független, önálló értékû szépirodalmi színvonalra emeli a vezércikket. Problémaszemlélete egy olyan elliptikus pályán kering, melynek egyik fókuszában a zsidókérdés, a másikban a magyar középosztály problémái állanak. Cikkei ott lendülnek át aktualitáson túli értékszínvonalra, ahol a magyarság idôtlen jelentôségû nagy kérdéseinek szemszögébôl nézi az eseményeket, napi problémákat. 1920. november elsején Milotay István vezetésével az egész szerkesztôség kivált az Új Nemzedék kötelékébôl és megalapította a Magyarságot. 1920-tól a Magyarság fôszerkesztôje. Jobbról támadta a bethleni konszolidaciót. 1920-ban nemzetgyûlési képviselô a Keresztény Nemzeti Egységpárt programjával (1922-ig). 1933-tól 1945-ig keresztény párti, párton kivüli, majd kormánypárti országgyûlési képviselô. Pintér Jenô Magyar Irodalom-

történetének 1928-as képes kiadása így méltatja: „A politikai eseményekhez, társadalmi kérdésekhez és irodalmi jelenségekhez kapcsolódó gondolatok költôi szépségekkel bontakoznak ki Milotay István vezércikkeibôl. Ez a kiváló stiliszta az árulások és megalkuvások korszakában az elvhûség és félelmet nem ismerô magyarság harcosa: logikus fejtegetéseiben az egyéni kifejezô képesség ritka erejével s az álarcot megvetô magyar szív és elme félelmes okfejtésével.“ Gömbös Gyula miniszterelnökkel megegyezve 1934 augusztusában kiválik a Magyarságtól és új kormánypárti napilapot indít Új Magyarság címmel, amely lapnak 1944-ig szerkesztôje marad. A 30-as évek második felétôl Imrédy Béla egyik legközelebbi híve, s annak bukása után is - noha az Új Magyarság továbbra is kormánylap az imrédysták egyik vezéralakja. Jelentôs publicisztikai tevékenységet fejtett ki. 1944 szeptemberében tagja lesz a kormánypárti és szélsôjobboldali képviselôket tömörítô Törvényhozók Nemzeti Szövetségének, és a Szálasi-kormány oldalán áll annak végéig. A Német Birodalom ôszinte barátja volt, de volt rá példa, midôn keményen utasította ki fôszerkesztôi szobájából a Német Birodalom teljhatalmú megbizottját: „Barátaik lehetünk önöknek, de csatlósaik soha sem“ – mondotta. A front közeledtével az Országgyûléssel áttelepült az ország nyugati szélére. A nagy zárójelenetben Milotay István, aki egy jobbik ország lelkét száz és százezer példányszámos újságokkal formálta „vidéki újságíró“ lett Szombathelyen, ahol még hôsiesen írta a Horthykorszak nagy revizióját. A vörös vihar kisodorta ôt is a hazából és persze neki is meg kellett járnia az emigrációs újsagíró keserves útját. Ô volt a


40 „nagy vad“, akire lestek a Himler Mártonok és az OSS apró pesti sakáljai. Mindnyájunk szerencséje csak az volt, hogy Milotay István nem amerikai gangsterek, hanem angol gentlemanok ausztriai zónájába került. És ha internálták is, nem szolgáltatták ki a magyarországi terrorbiróságnak. Csak angol barátai segítségével kerülte el a kiadatást. Ha otthon marad, akkor rá is akasztófa vár, hiszen a halálos itélet már készen volt. A számûzetésben eleinte telve volt energiával, munkakedvvel. Angol fogsága alatt vaskos naplót írt, mely ott hevert lágerszobájának ágya alatt. Hogy mi lett ezzel a naplóval? Ma már senki sem tudja. Az ausztriai angol menekülttáborból elôször Bregenzbe került, majd átköltözött Németországba, ahonnan 1947-ben kivándorolt Braziliába. 1951 és 1954 között a Csûrös Zoltán szerkesztésében Sao Paolóban kiadott Új Magyarság fômunkatársának számított. Fôleg az emigráns sajtó szélsôjobb oldalán elhelyezkedô orgánumokban publikált. Tulajdonképpen most következett az igazi emberi és magyar tragédia. 1950 után az emigrációs „újságírás“ kis patkányai és apró törpék arra akarták kényszeríteni, hogy írjon álnevek alatt. Talán három vagy négy cikkrôl tudunk, amelyeket Kölcsey Pál álnéven írt meg, hogy szólhasson a magyarsághoz. Aztán oroszlánkörmei még rákarmolták az ÚT és CÉL hasábjaira az utolsó nagy Milotayírást, amely Horthy Miklós emlékiratainak kritikájaként Egy élet Magyarországért címmel a trianoni Magyarország tragédiájának végsô elemzését tartalmazza. A hatalmas munka 1953 szeptemberétôl 1957 júliusáig jelent meg folytatásokban a Hungarista Mozgalom akkor Salzburgban kiadott hivatalos lapjában, amelynek majd 15 esztendeig szintén munkatársa volt. 1956-ban visszatelepült Svájcba, ahol egy protestáns öregotthon lakója lett. Milotay István elhallgatott. Bölcs fölényével talán úgy látta, hogy a rheinecki öregház csöndes magánya jobban illik az ô történelmi szerepéhez és nagyságához, mint az

2008. július emigrációs kuvaszok marakodása. A svájci Rheineck-ben érte a halál 1963. február 10-én. Koldusszegényen, mert a magyar emigrációnak legkisebb gondja is nagyobb volt annál, hogy nyugodt, gondmentes életet biztosítson annak az embernek, aki legalább negyedszázadon keresztül formálta a magyarság és a magyar politika lelki arculatát. Temetésén magyar részrôl mindössze Henney Árpád, a Hungarista Mozgalom emigrációs vezetôje vett csak részt harmadmagával, az öregotthon svájci lakóinak társaságában. Milotay István történelmi érdeme, hogy felismerte: nemzeti sajtó nélkül idegen mérgezés gázfelhôiben elpusztul a magyar szellem, lélek és maga a magyarság is. S még ennél is nagyobb érdeme, hogy meg is tudta teremteni ezt a sajtót. Elôbb a Prohászka Ottokárral együtt létrehozott Új Nemzedéke futott üstökösként a nemzeti ébredés élére, aztán jött a Magyarság, ahol feudális mágnások támogatásával mindig csak a magyar népért, a szegénységért, a parasztért a földtelenért, a munkásért szólott. Végül pedig jött az Új Magyarság, amelyben kiteljesedett Milotay István egész nagysága. Kossuth, Petôfi, Bartha Miklós után most született meg a mûvelt, okos, tehetséges magyar sajtó, mely már – szellemi téren – fölényesen tudott konkurrálni a Dob-utcai ál-zsenikkel. És Milotay István nagyszerû vezéri egyénisége vonzotta, nevelte fel huszonöt év páratlanul álló újságírói gárdáját, amely a szabad magyar sajtó fénykorát és legmagasabb nívóját teremtette meg. Oláh György, Rajniss Ferenc, Fiala Ferenc, Marschalkó Lajos, Dövényi Nagy Lajos és még oly sok mások Milotay István szellemének napsugarában nôttek a nemzeti sajtó élvonalába. S ez a napsugaras tiszta szellem átsugárzott a magyar politika huszonöt esztendejére is. A magyar szocialista szellem, a régi feudalizmustól szabadulni akarás minden magyar megmozdulásában ott volt Milotay István irányító keze. A Tíz esztendô, az Ismeretlen Magyarország, A függetlenség árnyékában vagy az Új világ felé, mind-mind mér-

földkövek voltak a 25 magyar esztendô göröngyös, majd véres útján. Gömbös Gyula, Imrédy Béla, Teleky Pál, Darányi Kálmán kaptak iránymutatást egy-egy Milotay vezércikkbôl. Ezekbôl kapott azonban lélekerôsítést a reform-nemzedék, az egyetemi ifjúság s a magyar paraszt, a munkás, akit ugyan igyekeztek elzárni egy-egy Milotay vezércikk olvasásától, de mégis ezeken a cikkeken keresztül szivárgott bele a magyar közéletbe az új világ szociális, nemzeti szelleme. Személyében ô lett az országhódító hatalom elsôszámú és legtámadottabb közellensége, noha soha nem használt nagy szavakat, dübörgô frázisokat. Csupán tisztán, magyarul, emberien mindig a magyarság igazát hírdette. Minden idôk talán legnagyobb magyar publicistája, egy új nemzedék és új magyarság lélekformálója, vészes és nagy történelmi idôk váteszének sorsa tulajdonképpen az 1919 és 1945 közötti magyarság sorsa is. A magyar Látó, a magyar Ébresztô széchényiistváni sorsa ez. A fiatal szabolcsi újságíró valamikor megérkezett a budapesti Bábelbe, ahol egyszerre rádöbbent, hogy Magyarország egy idegen kisebbség meghódított gyarmata lett. Az elsô világháború frontjain vérzett, harcolt a magyar paraszt, munkás, értelmiségi s akkor Milotay látta meg elsônek azt az idegen nemzeti kisebbséget, a zabálókat, az aranyláncot és gyémántékszert hordozókat, amely körülnéz, hogy: „hol van még egy darab régi, elavult, ostoba Magyarország, melyet ez a forradalom még meg nem hódított s amelyet ôk még meg nem ettek.“ Csodálatose, ha a kezdôdô kommunista terror jegyében 1918-ban, részeg, fellázított matrózokkal éppen Milotay István hetilapja, az új Nemzedék szerkesztôségét töreti össze ez az országhódító hatalom? Éles szemével látta a Horthy-kor hibáit és annak ellenére is megírta a kor mulasztásait, hogy lapját az akkori miniszterelnök, Gömbös Gyula támogatta. Vérében érezte a magyar parasztság sanyarú sorsát, látta a magyar bányászok és ipari munkásság elesettségét, nyomorát és min-


2008. július dazon többi árnyoldalát az akkori magyar életnek, amelyrôl csak kevesen mertek írni a többi közírók. Nem olcsó utcai antiszemitizmussal, hanem komoly és a tényeknek megfelelô írásokban figyelmeztette a hatalmon lévôket a magyar gazdasági élet elzsidósodására és az abban rejlô veszélyekre. Milotay István ember volt és így voltak hibái, erényei – mint általában minden embernek. Ádáz ellenségei – akik egyben a magyarság ellenségeinek is számítottak –, mint Klár Zoltán, az egykori Társadalmunk, majd késôbb a New York-ban kiadott Az Ember címû szennylap fôszerkesztôje még a halála kapcsán is több hasábon meggyalázta és megrágalmazta és legnagyobb bûnéül rótta fel, hogy végtelenül és haláláig szerette fajtáját és élete koronája a magyarság sorsáért való aggodalma és féltése volt. Bûne volt még, hogy a másik nagy magyar publicistához, Bartha Miklóshoz hasonlóan váteszi szemekkel látta a magyar tragédiát, illetve azokat az erôket, amelyek ennek a tragédiának a kibontakozását sürgették és elôidézték. Talán Milotay István tehetett arról, hogy az ország egész gazdasági csatornája a Kereskedelmi és Hitelbank trezorjába ömlött és a zsilip nyitók, a kornfeldek, a weissek, a kleinek, meg a vidajenôk voltak? Mert vajon ki látta jobban Milotay Istvánnál a régi Magyarország súlyos mulasztásait? Ki tapintotta ki jobban a monarchiából átmentett Magyarország szociális igazságtalanságait és ki merte olyan bátran és álhatatosan odakiáltani az akkor hatalmasoknak, a Bethlen Istvánoknak és Károlyi Gyuláknak, hogy: Urak, nagy baj lészen itten, ha késik a földreform s ha a százezer holdak csodakastélyai mellett még sokáig lapulnak a nincstelen agrárproletárok tüdôvészt lehelô és középkorra emlékeztetô sárviskói. Voltak vezércikkei errôl az égetô kérdésrôl, amelyek már-már úgy hatottak, mint prózában feloldott Ady versek – amelyek megrázták az országot és kellemetlen perceket okoztak a budai királyi palota akkori urának. És vajon ki pendítette meg elôször a három millió koldus már-

41 már misztériumként ható valóságát? Talán Klár Zoltán szennyes emlékû Társadalmunk címû csatorna lapja, vagy a késôbbi „legendás népvezérek“, a Tildy Zoltánok, Nagy Ferencek vagyVeress Péterek? Mert a régi Magyarországon a reakciót nem csak a kilencágú koronás Bethlenek, Sigrayak meg Károlyiak, – hanem még jobban a weissmanfrédok, a kleinpálok meg a vidajenôk is jelentették. A nagybirtoknak és a finánc nagytôkének ez a két érdekcsoportulása úgy szívta az ország vérét, mint a fagyöngy – és hogy nem szívhatta jobban, azt a Milotay Istvánok akadályozták meg, akik bizony különbséget tudtak tenni a Weiss Manfrédok gyárkéményei, bankpalotái – meg a magyar föld kivánalmai között. Nem esünk túlzásba, ha azt mondjuk, hogy Milotay István fedezte fel Magyarországot és lehajolt egészen Ady Endre „szûzi humuszáig“. Rátapasztotta fülét az ország szívére és megállapította a csalhatatlan diagnózist. Nem tehetett mást, mint meghúzta a vészharangot és figyelmeztetett zsidó nagytôkét és grófi uradalmat, hogyha nem térnek észre, akkor itt elpusztul minden – mintahogyan el is pusztult, magával rántva bûnösöket és ártatlanokat egyaránt. Furcsa játéka a sorsnak, hogy a nagy világégés után még életben maradt és nyugatra menekült egykori tanítványok közül sokan elhagyták és megtagadták a Mestert. Régi munkatársai, akik egykor úgy tekintettek Milotayra, mint apródok a fejedelemre, megmérettek és könnyûnek találtattak az idôk és a politika fordulásán. Emberi gyarlóságunk velejárója megtagadni azt, akire még tegnap esküdtünk s akinek oly fontoskodó arccal álltunk az elôszobájában, hogy szinte árasztottuk magunkból a ragaszkodást. Hogy azonban egykori barátai és munkatársai, Oláh György, Balla Borisz, Radnay Endre, Aradi Zsolt és még sokan mások hallani sem akartak többé róla – az nem Milotayra vet árnyékot, hanem azokra, akik igy viselkedtek a valamikor szellemi rangokat osztó fejedelemmel szemben, hamis szél fújása idején.

Ha egy kései magyar vándor a svájci Reineck városka temetôjébe tévedne, ne keresse ott Milotay István sírját: már nem létezik. Az érdektelenségnek köszönhetôen harminc év után közös sírba hányták földi maradványait. A modern magyar nemzeti sajtó és újságírás megteremtôjének még egy sírhely sem adatott meg, ahol az esetleges hálás utókor leróhatná kegyeletét. Ez a magyar fa sorsa. De a mag, amelyet Milotay elvetett, az láthatatlanul is tovább csírázik a lelkekben és a fény, amit Milotay fáklyája árasztott egykoron – még ma is világít. Ez a fény ott van magyarságunkban, határon innen és határon túl – akár tetszik ez a gyalázkodóknak, akár nem és ezen a világ minden humanistának álcázott terrorbandája sem tud már változtatni...

Dobszay Károly

Fôbb mûvei: Neked kedves (Elbeszélések) 1913 Tíz esztendô (Cikkek, kortörténeti jegyzetek) Bp. 1924 Stádium A függetlenség árnyékában Bp. 1929 Stádium Az ismeretlen Magyarország Bp. 1929 Stádium Új világ felé 1933-1940 I-II. Bp. 1940 Népi válság, népi Magyarország Bp. 1944 Stádium Mohácstól Budaôrsig (Szepesi András néven) Innsbruch, 1954 A Hungarista Mozgalom kiadása Egy élet Magyarországért Ami Horthy emlékirataiból kimaradt Bp. 2001 Gede Testvérek


42

2008. július

V É R FA G YA S Z T Ó V Á D A nyári hôség nagy próbatétel az emberiség léghûtô berendezéssel nem rendelkezô részére. Amikor a hômérôk felszöknek a felsô negyvenesbe (vagy a három számjegyû tartományba a Fahrenheit hívek esetében) az emberiség lelassul és vizes, vagy árnyékos helyeken keresi a megváltást. Gyermekes családok elmennek a tengerpartra, elôkelô párok pedig a hegyeket járják. Azonban a kellemetlen izzadás és kényelmetlenség elleni legkifinomultabb védekezést a felfedezô hajlamú japánok találták ki. A legforróbb nyári éjszakákon összejönnek, és vérfagyasztó rémtörténeteket mesélnek, amelyek megfagyasztják a gerincüket, és selymes, sima bôrüket lúdbôrössé teszik. Júliusban a tokyoi mozik a rémfilmeket kedvelik, kezdve a kísértetek tömegét mozgósító Kwaidan-tól a New Yorkon bosszút álló Godzilláig. Az efféle filmek után a japánok könnyedén megmérkôznek a fullasztó hôséggel. Ezen a nyáron David Aranovich követte a japán példát a „The Observer” c. brit hetilapban. Annak érdekében, hogy megfagyassza a vért az angol olvasóiban, a „vérvádat” vette elô, ezt a visszatérô történetet arról, hogy zsidók keresztény gyermekeket rabolnak el, megölik ôket és „a vérüket felhasználják a titkos szertartásaikban. Efféle mesék özönével rendelkezünk a 12., 13. századi Angliában, és rengeteg zsidó vesztette emiatt az életét” – írta. „Mit keres a vérvád az olvasott, tekintélyes egyiptomi lapban, az Al-Ahramban, a szíriai védelmi miniszter könyvében, és különbözô palesztinai mecsetekbôl a rádión közvetített prédikációkban?” – kérdezi Aaranovich. Elmagyarázza, hogy a „szóban forgó vád az 1840-es damaszkuszi eset, amelyben néhány zsidó (köztük David Harrari) „bevallotta” – a kínzások hatására – az ottomán hatóságoknak, hogy elraboltak egy papot és kifolyatták a vérét.” A damaszkuszi pap nem igazán volt már gyerek, de ez nem fékezte meg Aaranovichot. Ô semmit sem tud az esetrôl, de ez sem állítja ôt le. Ô egyszerûen TUDJA, hogy egy zsidónak ártatlannak kell lennie. Aaranovich nincs egyedül. A svédországi Jackie Yakubovski és társainak a tömege, New Yorktól Moszkváig emlékezteti az olvasóikat a damaszkuszi bûnökre. Ha az ember elindítja az Internet keresôt, bôségesen találkozik ezzel a kifejezéssel, valahányszor egy zsidó írástudót boldogtalanná tesz egy zsidó elleni vád, legyen az Marc Rich, aki milliókkal lépett meg az adóhatóság elôl, vagy Soros György, aki tönkretette Malaysiát, vagy Ariel Sharon, akit tömeggyilkossággal vádolnak egy belga bíróság elôtt, vagy Muhammad

ad-Durra, akit TV nézôk milliói elôtt lôttek le, mindez mindig egy „vérvád” eset. Ennek már nem kell gyermekekhez és vérhez tapadnia. Bármi, ami a zsidóknak nem teszik, az „antiszemitizmus”. Valahányszor egy igazán kellemetlen vád kerül napfényre, akkor a legjobb védekezés, hogy az egek felé forgatjuk a szemeinket és kijelentjük, hogy ez „vérvád”. Így, amikor Izraelt mindenki elítélte a jenini tömegmészárlás miatt, és Shimon Peres semmit sem tudott mondani, hogy igazolja, vagy elködösítse, akkor egyszerûen „vérvádnak” nevezte a vádat. A „Vérvád” a zsidók csatakiáltása, mint a franciáknak a „Montjoie St Denis”, vagy az angol lovagoknak a „St. George for merry England”. Bármikor veszik elô, a zsidók a tettek mezejére lépnek, a nemzsidókat pedig elrettenti és elhallgattatja a vád. Amikor a megölt palesztin gyermekek száma már százakra rúgott és kezdte magára vonni a nemzetközi szervezetek figyelmét, akkor hirtelen elôkotorták a vérvád szellemét, mint a gyilkosok utolsó mentségét. Az segített, noha az izraeli titkos szolgálatnak, a Shabaknak a vezetôjét fô mûsoridôben kérdezték meg egy TV beszélgetésben, hogy miért ölnek meg az izraeli katonák minden ok nélkül annyi gyermeket. A megrémítô kifejezés engedetlen zsidók ellen is használható. Edward Herman, a „Manufacturing Consent” (Konszenzus Gyártás) szerzôje arról írt, hogy „az USA-ban lévô nagyhatalmú Izrael párti érdekcsoport úgy mozdítja elô az izraeli érdekeket, hogy erôszakosan követeli az amerikai segítséget és védelmet Izrael számára, sôt, jelenleg az Irak elleni háború mellett gyakorol nyomást, ami megint csak izraeli érdekeket fog szolgálni. Ugyanaz érdekcsoport nem csak segítette a média viták mederben tartását, és a kongreszszust „Izrael által megszállt területté” alakította át, hanem arról is gondoskodott, hogy számos „kettôs kötôdésû” tisztviselô stratégiai döntéshozói állásokat foglaljon el a Bush kormányzatban …”, - nos, akkor egy amerikai zsidó filmgyáros, David Rubinson, írt nekem, és Herman szavait „kifejezett vérvádnak” nevezte. Amikor én utaltam a megölt palesztin gyermekekre, azt a Jerusalem Post, ez a Conrad Black által kiadott szélsôjobboldali napilap, „vérvádnak” nevezte. Az elriasztó címkének az értékét (az „antiszemitizmussal” és a „Cion Bölcseivel” együtt) a gyakori és célzatos használat valamelyest leszállította már, de még mindig hatékony. Ön sosem tudott arra gondolni, hogy talán lehet valami igazság a „vérvádban”, azaz gyermekek szertartásos megölésében?

Vagy mégis? Legutóbb a vérvádat az Observer szellôztette meg, az a hetilap, amely közölte Aaranovichot. Íme, itt az újságcikk: Martin Bright és Paul Harris: A „torzó fiút” feláldozták A fiút, akinek megcsonkított torzóját a Temzében sodródva találták meg, rabszolgaként hozták Britanniába és feláldozták egy afrikai „vallásos” szertartás során a célból, hogy jó szerencsét hozzon a gyilkosainak. A fiún – akit tavaly szeptemberben találtak meg levágott fejjel és végtagokkal, narancsszínû nadrágban – elvégzett genetikai vizsgálatok nyugat-afrikai származásra utaltak. A gyomor tartalom további vizsgálata és a csontok vegyelemzése azt mutatja, hogy a négy és hét év közötti gyermek, akit a rendôrség Ádámnak nevezett el, nem nevelkedhetett Londonban. A nyomozók most azon a feltevésen dolgoznak, hogy a gyereket rabszolgaként vették meg Nyugat-Afrikában, és kifejezetten azért csempészték be Britanniába, hogy megöljék. Az afrikai vallásoknak a rendôrség által megkérdezett szakértôi azt gondolják, hogy Ádámot Nigéria második legnagyobb nemzetisége, a yoruba nép 400 „Orisha”-jának, ôs-istenének áldozták föl. Oshun, a Yoruba folyó egyik istennôje van kapcsolatban a narancs színnel, amilyen Ádám nadrágja volt, amelyet a megölése után 24 órával húztak rá a szertartás groteszk kiegészítéseként. A ruhájának az elemzése alapján a rendôrség azt hiszi, hogy Ádám Németországból érkezett Londonba. Az ô sorsa megrendítette Britannia nyugat-afrikai közösségét. Az Afrikai Karibi Fejlesztési Társaság elnökhelyettese, Temi Olusanya mondta: „Ezt a bûnt nem tûrhetik az afrikai vallások. A gyilkosság gyilkosság.” Mostanra Önök már visszanyerték a lélegzetüket. Ellazultak. Igen, a feketék azok, akik szertartásos gyilkosságokat követnek el, nem a zsidók. Kit érdekel? Raymond Chandler „Viszontlátásra Kedvesem” c. könyvében egy tudósító betoppan egy tetthelyre, amely szó szerint úszik a vérben és megtudja a rendôrtôl, hogy a feldarabolást harlemiek követték el, felkiált: „ó, az ördögbe, pofára esés”, és tovahajt. Valamilyen okból a szertartásos gyilkosság feketék elleni vádját nem nevezik „Vérvádnak”, ugyanúgy, ahogy a feketék és örmények elleni népirtást sem „Holokausztnak”. „Ha a pelesztinok feketék volnának, Izrael az USA által vezetett gazdasági büntetéseknek alávetett pária állam volna” – írta a The Observer egy szerkesztôségi cikkben a második Intifáda kitörése után.


2008. július Hát nem! Ha a palesztinok feketék volnának (csak néhányan azok), a rabszolgaságot újra bevezetnék az Egyesült Államokban, és a nagy zsidó bölcs, Maimonides igéjét: „A feketék alacsonyabb rendûek”, aranyba vésnék az USA dolláron. Tény, hogy az afroamerikai „Izrael”, azaz Libéria, a 160 éves fennállása alatt kevesebb amerikai segítséget kapott, mint a zsidó „Libéria”, azaz Izrael, egy hónapban. Miért van az, hogy a feketék megvádolását szertartásos gyilkossággal olyan könnyedén fogadják, miközben a zsidók megvádolása lelkiismereti háborgást vált ki? Tudunk-e a zsidók elleni váddal ugyanolyan céltudatos, befolyásmentes és üzletszerû módon foglalkozni, mint a The Observer és a Scotland Yard foglalkozik a feketék elleni hasonló váddal? Mert ha nem, akkor a mi önmagunkról kinyilatkoztatott rasszizmus ellenességünk fabatkát sem ér. A zsidók szívesen címkéznek a vérváddal. A zsidó írástudók szokása, hogy a palesztin anyákat azzal vádolják, hogy rituálisan feláldozzák a gyerekeiket azáltal, hogy kiteszik ôket az izraeli katonák igazolható dühének. Egy cikkben, amelynek címe „Gyerek áldozat, palesztin stílus”, egy bizonyos Reuven Koret jegyzi meg (Capitalism Magazine, November 13, 2002), hogy „a palesztinok politikájuk részeként, mintegy szent szertartásként, elkezdték feláldozni a saját fiaikat és lányaikat”. A „Jerusalem Post” írt olyan palesztin „szülôkrôl és vezetôkrôl, akik büszkén küldik a gyerekeiket Izrael elleni támadásokban meghalni, és felhasználják ôket izraeli gyerekek megtámadására is”. Az egyedülállóan rosszindulatú Cynthia Ozick a következôt írta: „A legeredetibben barbár palesztin társadalmi felfedezés, amely túllép minden más elképzelhetô újdonságon az, hogy gyerekeket toboroznak a célból, hogy az elérhetô, legforgalmasabb helyeken annyi zsidót öljenek meg, amennyit csak lehet.” Valamiféle okok miatt gyakorlatilag egyetlen zsidó olvasó sem írt semmi olyat ezekkel az írásokkal kapcsolatban, mint ahogy David Rubinson tiltakozott mind Herman, mind az én tanulmányom ellen, és nem tiltakozott sem a „vérvád”, sem egy egész közösség nagybani megvádolása ellen, amit gyalázatosan használnak a gyûlölet terjesztésére és a faji gyûlölködés felszítására egészen a gyilkosságig és tömegmészárlásig,. Úgy látszik, hogy teljesen rendjén való egész közösségeket megvádolni, mindaddig, míg az nem zsidó közösség. A „vérvád” is rendben van, ha a zsidók nem vádlottak, hanem vádlók. Azonban a zsidó (nem palesztin) rituális gyermekgyilkosságokkal kapcsolatban az volt a közmeggyôzôdés, hogy az széles körben elterjedt és állandósult volt. A régi Zsidó Enciklopédia (Jewish Encyclopaedia, III. kötet 266.) a következô eseteket sorolja föl,

43 kezdve William of Norwich-csal: 5 másik eset a 12. sz.-ban, 15 a 13.-ban, 10 a 14.-ben, 16 a 15.-ben, 13 a 16.-ban, 8 a 17.-ben, 15 a 18.-ban és 39 a 19.-ben, pont 1900-ig (összesen 113). Volt még néhány más eset a 20. században. Mi a magyarázata ennek a hitnek? Egy világméretû, századokon átívelô összeesküvésrôl volna szó, csak azért, hogy ártatlan zsidókat égbekiáltó bûnbe keverjen, vagy volt bûntény a vádak mögött? II. Ezt a kérdést a jeruzsálemi Héber Egyetem félelmet nem ismerô professzora, Israel Yuval vállalta föl héberül elérhetô, gondolatébresztô munkájában. Úgy volt, hogy az angol fordítása néhány évvel ezelôtt megjelenik a California University Press-nél, de különbözô okok miatt ez még nem történt meg. Bizonyára csak véletlen egybeesés, hogy néhány amerikai zsidó tudós tiltakozott a könyv kiadása ellen, és felszólított arra, hogy „törüljék a köztudatból”. Yuval tényleges és cáfolhatatlan gyermekgyilkosságokat fedezett fel, túl a „vérvádon”. Az elsô keresztes hadjárat alatt a türelmetlen nép megpróbálta erôszakkal megkeresztelni a zsidókat Rein Valley-ben, hogy megmentse a lelküket a gyûlölet sátán vallásától, ahogy azt ôk látták. Az ô megkereszteléssel szembeni ellenállásukat a Sátánhoz való konok ragaszkodásnak tekintették: a jelenkor elôtti emberek számára a mi vallási közömbösségünk elfogadhatatlan volt. Ôk közvetlen kapcsolatot láttak a hit és a viselkedés között, és szükségét érezték a közös imádkozásnak és az egyesítô szentáldozásnak. Egy zsidó, aki állandó jelleggel egy keresztény országban lakott, nagyon bonyolult helyzetet teremtett: ô mentes volt a felebaráti szeretet kötelességétôl és emiatt módja volt rá (és gyakran meg is tette), hogy antiszociálisan viselkedjék, például uzsorával és boszorkánysággal foglalkozott. A keresztényeket nagyon aggasztotta a keresztények átkozásának jól ismert zsidó szokása. A zsidók naponta kérték az Istent, hogy ölje meg, tegye tönkre, alázza meg, irtsa ki, becstelenítse meg, húzza karóba a keresztényeket, küldjön rájuk éhínséget, hogy hirdesse meg az Isteni Bosszúállást, hogy az Isten palástját a keresztények vére borítsa. Israel Yuval könyve szép válogatást kínál az olvasónak a vérfagyasztó átkokból. A keresztesek nem voltak rasszisták. Nem gondolták, hogy a zsidók javíthatatlanul gonoszak. Ôk is féltek az átkoktól, legalább úgy, mint a zsidók. (A mai Izraelben az átkozódás börtönnel sújtható bûntett.) A valóságban az akkori zsidók és keresztények számára az átkok nem csak ostoba sértések voltak, hanem hatékony varázsfegyverek. Ôk a zsidóknak kiutasítást vagy a megtérést ajánlottak, az általunk a totalitárius szekták híveire

kiszabott, korszerû pszichológiai kezelésnek ezt az ódivatú megfelelôjét. Ebben az idôben keresztelték meg erôszakkal a skandinávokat és a szlávokat, és emiatt teljesen ésszerû volt, hogy a keresztény országokban élô zsidókat is megkereszteljék. Azonban a zsidók nem fogadták könnyedén a kísérletet, hogy bevezessék ôket az új Izraelbe. Valahányszor a megkeresztelés „veszélye” közvetlenné vált, sokan közülük megölték a gyerekeiket és öngyilkosok lettek. Ez tagadhatatlan: a korszak keresztény és zsidó krónikái hosszasan leírják az eseteket, a zsidók dicsôítve ezt a Waco-jellegû viselkedést, a keresztények pedig kárhoztatva. Azért ölték meg a gyermekeiket, hogy megmentsék ôket Krisztustól? Nos, nem egészen. Ez is rossz lett volna, de a valóság még rosszabb volt. A gyilkosságot rituális mészárlás formájában hajtották végre, amelyet az áldozat vérének a föláldozása követett, mivel az askenázi zsidók hittek abban, hogy a kiontott zsidó vérnek olyan varázsereje van, hogy elô tudja idézni az Isteni Bosszúállást a keresztények fejére. Mások az áldozat vérét jóvátételként használták. Mainzban Yitzhak b. David, a közösség vezetôje a zsinagógába vitte a kis gyermekeit, levágta ôket, a vérüket a boltozatra öntötte és azt mondta: „Az ártatlan báránynak ez a vére legyen bûneimért az engesztelés.” Ez két nappal a keresztényekkel való összeütközés után történt, amikor már elmúlt a veszély. A gyermekeiket lemészároló zsidók képe nagyon nagy hatással volt Európa keresztény népeire. Ezt a viselkedést nem lehetett összeegyeztetni a keresztény vértanúsággal. A keresztény vértanúk hagyták, hogy mások öljék meg ôket a hitükért, sosem követtek el öngyilkosságot, és biztosan nem ölték meg sem a saját, sem mások gyerekét ilyen szándékkal. Ez megerôsítette a zsidó kegyetlenség és könyörtelenség képét. Az évek multával a gyermekgyilkosságok tényleges körülményei feledésbe merültek, de a gyermekeket lemészároló zsidók képe belevésôdött az európai mátrixba. (Yuval él Robert Graves tételével, aki az egyház sok hagyományát régi képek téves olvasatával magyarázza.) Ez volt tehát a forrása annak a hiedelemnek, hogy a zsidók keresztény gyermekeket gyilkolnak, holott a valóságban a zsidók a saját gyermekeiket ölték, írja Yuval professzor. Valóban, a Vérvád nem sokkal a németországi gyermekgyilkolás után megjelent. Yuval elszörnyedve beszél ezekrôl a vádakról, tökéletesen félreértve a lényeget: egy gyermek szertartásos megölése az egy gyermek szertartásos megölése. Ha néhány zsidó elkövette ezt a förtelmes bûnt Mainzban és Wormsban, más zsidók pedig még 1950-es izraeli történelem könyvekben is példamutatóként magasztalják ezt a bûntényt, akkor van-e helye a felháborodásnak és szörnyülködésnek a hasonló


44

2008. július

vádak miatt Norwichban, Bloisban, esetleg Damaszkuszban vagy Kijevben? Ha Yuval azt gondolja, hogy egy zsidó csak zsidó vért használhat az áldozatbemutatáshoz, hogy felkeltse af Adonaj-t (Jahve haragját), akkor egyes esetekben az elrabolt gyermeket körülmetélték, azaz „zsidó gyerekké tették”, mielôtt megölték. Engesztelésül egy bárány vére is megteszi. A számtalan középkori történet zsidókról, akik megölték a gyerekeiket, mert betértek egy templomba, vagy a kikeresztelkedést fontolgatták, nem okoz meglepetést. Szülôk és rokonok teljes gyászt viseltek az áttértek miatt. A jólelkû Tevye, a tejesember, Sholem Aleichem daarabjának, a „Hegedûs a Háztetôn”-nek ideális hôse, a 20. században is meggyászolja megkeresztelt lányát. Élô ember esetében a gyászszertartás hagyományos varázsmódszer az illetô megölésére. Akik igazán hittek a mágia erejében, valószínûleg meg is haltak tôle, ahogy arról Frazer beszél az ô hatalmas tangyûjteményében. Ha valaki megkísérel valakit varázseszközökkel megölni, vajon miért tartaná vissza magát világiasabb gyilkolástól? Több mint nyolcszáz év alatt száznál több esetben ítéltek el zsidókat rituális gyilkosság és véráldozat miatt, amikor a zsidókat bûnösnek találták. Mi azt gondoljuk, hogy ez egy ésszerû szám, ha vallási mániásokra gondolunk. Valószínû, hogy minden hasonló nagyságú vallási csoport kitermel hasonló számú deviánst, mint pl. Gilles de Rais (Franciaország marsallja a 15. században), vagy „Comore, az átkozott” (egy 6. századi breton fôember). Különös volna, ha valamennyi eset rágalom volna. A vér varázserejének a hite bele volt ágyazódva a zsidó gondolkodásba. Vért használtak engesztelô áldozatul. Valóban, az bárányvér volt, de a mainzi esetben gyermekvér volt, amit helyette használtak. A keresztény világban voltak, akik fekete mágiát ûztek, és emberáldozatot végeztek egy elfajzott „keresztény” szertartás keretében. Ôk embervérrel helyettesítették az áldozati bort, azaz Krisztus vérét, ami a húsvéti bárány vére. Ésszerû akkor arra gondolni, hogy a zsidók sohasem termeltek ki varázslókat és boszorkányokat, akik embervért használtak a bûnök eltörlésére, hogy siettessék a megváltást? III. Másrészt lehetséges, hogy a Kivonulás matzo-jának és a Purim homentash-ának a kapcsolata a véráldozattal csak egy elterjedt vélekedés. A véráldozat misztikus gondolatát félreérthették az egyszerû emberek. Yuval különféle hagyományok és félreértésük kombinációjával magyarázza. A zsidók teljes szívükbôl gyûlölték a kereszténységet és rengeteg varázsszertartásuk volt a húsvét, a Purim

és a kivonulás idején, amelyek a kereszténység és Krisztus ellen irányultak. Keresztre erôsített bábukat készítettek és elégették, vagy különféle módon bemocskolták ôket. Megszentségtelenítették az ostyát és gúnyolták a szentáldozást. A „kovász megsemmisítése” a Kivonulás reggelén a goyok megsemmisítését jelképezte és mágikusan ahhoz is vezetett, írja Yuval. Esetenként papokat és apácákat öltek meg. A kivonulás imái telve voltak keresztényellenes utalásokkal, amelyek közül néhány a mai napot is megérte, mint a Shepoch Hamatha, egy ima, amely az Isten bosszuló haragját kéri a goyokra és az Aleinu Leshabeyah, egy ima, amely Krisztusról és anyjáról a legszentségtörôbb szavakkal beszél. A keresztények szellemileg áthidalták ezt a jelenséget, írja Yuval. Ha a zsidók gyûlölik Krisztust és a keresztényeket, megszentségtelenítik az ostyát és látták, hogy rituálisan megölik a saját gyermekeiket, akkor valószínû, hogy mások gyermekeit is megölik Húsvétkor, vagy a Kivonuláskor - gondolták Yuval szerint a keresztények. Véleménye szerint, noha az alapvetô tények igazak voltak, a következtetés rossz volt. A zsidók nem használtak vért a matzo-hoz - írja. Azonban az, hogy a zsidók vért használtak a matzo-hoz, jobban is megmagyarázható, mint a kereszténység elleni általános gyûlölettel. A zsidó kivonulási szertartásban egy kis darab kovásztalan kenyér, amelyet afikoman-nak hívtak, jelképezte a húsvéti bárányt. Ezt a széder (elôeste) kezdetekor elrejtették. Az ember el tud képzelni egy misztikust, aki szó szerinti értelemet akarna adni az afikoman-nak, mint a húsvéti bárány jelképének. Ezt sok zsidó állította, aki elhagyta a nyájat, és azt is megjegyezték, hogy az afikomant titokban és külön sütik. Néhányuk elmagyarázta, hogy a vért nem közvetlenül tették a tésztába, hanem elégették, és a hamuját használták vallásos emlékezésként a Vörös Üszô tisztulásra. Israel Yuval, egy hívô zsidó, számára minden vallomás, amelyet egy „áttért” tesz „gyanús” és „kétséges”, de ez a régóta fennálló zsidó hagyomány része, hogy hiteltelenítsék a nem zsidó állításokat. Hasonló volt, amikor az izraeli „új történészek” legutóbb megerôsítették a palesztin tudóstársaik adatait, de az, hogy ôk erôsítették meg az 1948-as borzalmakat, nagy hatással volt a nyugatra, mert a nem zsidó kutatást mindig „gyanúsnak” és „kétségesnek” minôsítették a zsidók uralta közbeszédben. A nem rasszistáknak nincs okuk kételkedni a nem zsidók, vagy volt zsidók által tett tanúvallomásokban. Ha pedig az áttérôkkel szembeni kifogás a renegátok önmagukban való visszautasításán alapul, akkor a „Sötétség Délben” (Arthur Koestler) és a „Tisztelet Katalóniának” (George Orwell) szerzôinek, sôt magának Aaranovichnak a tanúságtételét is vissza kell utasítani, mert ôk a kommunista

meggyôzôdésüket másra cserélték. Az áttértek tudták, hogy mit mondanak, és ezt Yuval is megerôsíti. Például Norwichban egy áttért elmagyarázta, hogy „a zsidók azt hiszik, hogy emberi vérontás nélkül nem kaphatják vissza az országukat és a szabadságukat”. Ez, Yuval szerint, az askenázi felfogásnak, mely szerint a Bosszú a megváltáshoz vezetô út, pontos értelmezése. „A zsidók ténylegesen hitték, hogy a megváltásuk a keresztények kiirtásától függ”. Abban hittek, hogy az Isten, vagy a Messiás végzi majd el a munkát, de elfogadható-e ez a kifogás alibinek? Én remélem és imádkozom azért, hogy John ölje meg az ellenségemet, Harryt, és valóban, Harryt holtan találják. A várakozásom és imám nem szolgálhat-e inkább az ellenem támasztott gyanú erôs okául, semmint alibiként? „Szó se róla! Ô abban bízott, hogy John fogja megtenni, tehát biztos, hogy nem tehette ô maga.” Ez felidézi Raymond Chandlernek egy halhatatlan sorát. Az ô magánnyomozója, Marlow, talál egy zsebkendôt a tetthelyen, megfelelô kezdôbetûkkel. A gyanúsított, egy jólnevelt fiatal hölgy, bensôséges kapcsolatban az áldozattal, felháborodva utasítja vissza a gyanút. Marlowe gúnyosam megszólal: „Ezen a zsebkendôn az ön kezdôbetûi vannak, de ez a kendô olcsó, szintetikus szantálfa szagot áraszt, ön pedig nem használna olcsó kölnit. Emellett ön nem tartja a zsebkendôjét egy férfi párnája alatt. Tehát ennek semmi köze önhöz! - Nem nagyon mesterkélt?” IV. A véráldozat legutóbbi, nyilvános megvitatása 100 évvel ezelôtt történt. 1911-ben Kijevben (ma Ukrajna fôvárosa, akkor az Orosz birodalom egy jelentôs városa). Andrejt, egy egyházi iskola 12 éves tanulóját kegyetlenül és szokatlan módon gyilkolták meg. 47 seb volt a testén, a vérét elfolyatták, a száját pedig betömték. Úgy látszott, hogy a gyilkosságnak rituális jellege volt, mint a torzó fiú esetében napjaink Angliájában. Tehette egy sátánista, egy fanatikus, vagy más megszállott személy. Lehet egy ilyen személy zsidó származású? - Igen. Mozgathatta a gyilkost a zsidó hit valamilyen sajátos félreértelmezése? Láttuk, hogy a válasz igen. Ennek ellenére 400 rabbi írt egy levelet a hatóságoknak, tagadva magát a lehetôségét is egy ilyen gonosztevônek. Egy tömeghisztériás roham kettéosztotta Oroszországot a rituális gyilkosságban hívôkre és nem hívôkre. A liberális média elfogadta a filoszemita tételt: A zsidók nem ölhetnek! Különösen nem rituálisan. A cár bölcsen megkérdezte, miképp lehet valaki annyira biztos, mint a 400 rabbi. Ô a legfontosabb pontra tapintott rá. Nincsen olyan bûntény, amelyre az oroszok, az angolok, az amerikaiak, a franciák


2008. július vagy kínaiak, vagy a változatosság kedvéért a keresztények, moszlimok vagy buddhisták azt mondanák, hogy nemzettársaik, vagy hittestvéreik azt képtelenek volnának elkövetni. Tudjuk, hogy az emberi lények képesek a legnagyszerûbb erényekre és a legalávalóbb bûnökre. Az emberáldozat minden népnél ismert volt, még a görögöknél (Iphigenia) és a hébereknél (Jephtah) is. Ennek ellenére a zsidók, akiknek a vallása magában foglalja a népirtás vallási kötelezettségét (Amalek), a keresztények átkozásának a vallási kötelességét, akik ténylegesen végeztek rituális gyermekáldozatokat (noha a sajátjukét), képesek voltak kezeskedni izraelita társukért: zsidók nem tehetik meg ezt. A törzsi összetartásnak ez a rendkívüli foka a zsidókat egy külön kategóriává tette. Nem nemzetté, nem vallássá, hanem egy kölcsönös védelmi társulássá. „Ez az egész zsidó nép elleni vád”- írták a rabbik. Ez hazugság volt: csak egyetlen embert vádoltak, majd késôbb ártatlanak találták. De a fellépésük taktikailag hasznos volt: a zsidók tömegeit mozgósította New Yorktól Moszkváig Beyliss védelmére. Oroszországban, Európában és Amerikában a liberális közvélemény támogatta ôket. Egyetlen figyelemre méltó ember, Vaszilij Roszanov - egy nagyszerû magányos farkas, író és vallási gondolkodó, egyszer már elfeledve, de manapság újra elég népszerû a szovjet utáni Oroszországban - volt meggyôzôdve arról, hogy Andrejt a zsidók ölték meg, bár nem feltétlenül Beyliss. (Az orosz értelmiség kiközösítette ôt.) Ôt, a korábbi szélsôséges filoszemitát (azt tervezte, hogy áttér a zsidó hitre) rettenetesen érintette a fiatal Andrej szörnyû sorsa, és indulatba hozta, hogy Beyliss egyik védôjét sem érdekelte a kegyetlenül meggyilkolt gyerek. Írt egy érdekes emlékiratot, amelyben megkísérelte bebizonyítani, hogy a zsidók ténylegesen végeztek emberáldozatot. Tapogatózott a Cabbalában, lerajzolta Andrej sebeit, egy csomó vérrel foglakozó verset idézett az Ótestamentumból, a Talmudból és még az Újtestamentumból is. A következtetései között utalt arra a zsidó szokásra, hogy a körülmetélt tagból szopják a vért és a kegyetlen zsidó (állat)vágási szokásokra (amelyeket most néhány európai országban betiltottak). Az ô legérdekesebb meglátása nagyon meglepô volt még egy olyan tévelygô keresztény esetében is, mint ô volt: arra a következtésre jutott, hogy a régi, bibliai judaizmus, a kereszténység elôfutára, ismerte és gyakorolta az emberáldozatot. Egyébként, érvelt, Krisztus nem ajánlotta volna fel magát, mint a legmagasabb szintû áldozatot. Roszanov Izaiás 53-ban (átszúrták a vétkeinkért, stb.) nem Krisztus szenvedésének a megjövendölését látta, hanem igazi emberáldozat leírását a jeruzsálemi templomban. Az imádás Jahve jeruzsálemi templomá-

45 ban valóban nagyon véres volt és a Mishna vérpatakokról beszél, amelyek az oltár alól folytak ki. A próféták elítélték ezt és a templom emiatt élô anakronizmussá vált a lerombolása idejére. Valószínûleg emiatt nem építették újjá, de Roszanov meglátásának, akár igaz, akár nem, nincs közvetlen jelentôsége a 20. századi emberáldozatokkal kapcsolatban. Ne legyenek kétségeink: az ember nagyon sok idézetet talál a Bibliában, a Talmudban és késôbb a kaballisztikus könyvekben az emberáldozat alátámasztására. Dahl, egy gyilkosságokkal foglalkozó rövid tanulmány 19. századi dán szerzôje utal a 23:24-es szakaszokra („issza az áldozatainak a vérét”) és sok más versre. Ma már jobban fel vagyunk szerelkezve az ilyen vizsgálatokra, mint a norwich-i William és a kijevi Andrej kortársai, mivel jobb szövegeink vannak. Például 1913-ban a szakértôk még nem tudtak volna ilyen idézetet találni a Talmudban: „Jó egy goyt még Yom Kippurkor is leszúrni, ha szombati napra esik is. Miért „szúrni” „levágás” helyett? Mert levágáskor áldást kell mondani, leszúrni meg áldás nélkül is lehet.” Ma nekünk ez nyomtatásban van, új kiadásban, amelyet Izraelben adtak ki. Szokás úgy tekinteni ezeket az idézeteket, mint a talmudista bölcsek túlhajtott gyûlöletének a jelét az egyszerû emberek irányába. De megjelenhet egy misztikus, egy fekete mágus, aki úgy tekintheti, mint egy útmutatást a yom kippur-i áldozatra, a kapparoth-ra. Azonban ez nem bizonyítja, hogy számos ilyen eset volt, vagy, hogy széles körben elterjedt. Sôt, a tudósok, akik tanulmányozták a jelenséget és eljutottak oda, hogy tényként elfogadták, arra a következtetésre jutottak, hogy az ilyen esetek ritkák voltak és ismeretlenek maradtak a zsidók nagy tömegei számára. Roszanovnak ugyanúgy nem volt igaza, mint a rabbiknak sem. Nem volt a dolguk, hogy a priori tagadják egy zsidó által végrehajtott bûnnek a lehetôségét. Nem volt igazuk, amikor azt mondták, hogy „minden zsidó” ellen szól a vád. De Roszanov sem lehetett volna ugyanolyan bizonyos, mint ôk voltak. Neki sem kellett volna a véráldozatot a judaizmus sarokkövévé tenni. Azonban, amikor látta az egyesült filoszemita arcvonalat, engedte, hogy harcos természete felül kerekedjék a jobbik énjén. Mi visszautasítjuk a magatartását, mert nem becsületes és elfogult. Tény, hogy az emberáldozatot és a vérrel való engesztelést ismerik a keresztények és a zsidók is, emiatt Andrej rituális meggyilkolását zsidó és nem zsidó hátterû ember is végezhette. Roszanov könyve legfeljebb meggyôzhetett volna egy zsidó misztikust, hogy megpróbálkozzék a rituális gyilkossággal és a véráldozattal. De a zsidók úgy fogták fel az esetet, mint egy valamennyi zsidó elleni ügyet. A Beylisst védô csapat megpróbálta megvádolni az ügy

legfontosabb tanúinak az egyikét, Vera Cseberjakot. Egy ügyvéd, aki beismerte, hogy az ô kezdeményezésére kétséges körülmények között találkozott vele, nagy megvesztegetési pénzt ajánlott föl neki. A gyermekeit „ismeretlen személyek” megölték. 1919-ben, a bolsevik gyôzelem után a kijevi Cseka zsidó komisszárjai letartóztatták, és durván bántalmazták. Ô visszautasította, hogy visszavonja az állításait, ragaszkodott ahhoz, hogy igazat beszélt, és egy 40 perces tárgyalás után kivégezték. Ugyanazon évben a Szovjet Nevelési Minisztérium összehívott egy bizottságot, hogy derítsék ki a végleges igazságot a véráldozatok körül. Négy zsidóból és négy kereszténybôl állt. Simon Dubnov, egy zsidó történész, aki benne volt a bizottságban, azt írta az emlékirataiban: „az orosz tagok nem zárták ki annak a lehetôségét, hogy létezhet egy titkos zsidó szekta, amely végez rituális erôszakot. A zsidó tagok biztosak voltak abban, hogy ez egyáltalán nem fordulhat elô”. Alexander Etkind, kortársunk, egy orosz zsidó vallástudós és az orosz szektákról szóló mértékadó könyvnek az egyik szerzôje írta az áttekintésében: „Ma már nyíltabbak lehetünk. Én nem tartom lehetetlennek, hogy a zsidók között volt egy kegyetlen és titkos szekta. Tanulmányoztam az orosz szektákat, jó néhányat jellemezhetünk úgy, hogy véres, romlott és vérengzô. Én nem tudok hasonló zsidó szektákról, de nem tudom a priori kizárni a létezésüket. Látható, hogy az érzéseim közelebb állnak a bizottság orosz tagjainak az érzéseihez, mint a zsidókéhoz.” A vérvád tanulmányok hosszú történetében ez volt a valaha is leírt legbölcsebb mondat. Alexander Etkindnek igaza volt, David Aaranovichnak nem. Egy jól ismert zsidó kaballista és misztikus, Yitzhak Ginzburg, egy izraeli Yeshiva-nak, az Od Yosef Hainak a vezetôje lényegében megerôsítette ezt, amikor a közelmúltban egy amerikai újságnak mondta, hogy „egy zsidónak joga van ahhoz, hogy kivegye egy goy máját, ha szüksége van rá, mert egy zsidó élete értékesebb, mint egy goyé, de hasonlóan egy goy élete is értékesebb, mint egy állaté”. Az efféle emberek nem fognak különbséget látni ember- és állatáldozat között. V. A rituális gyilkosság kérdése megosztja az emberiséget, de a megosztás nem a zsidók és a nem zsidók között van: az egyik oldalon vannak a filoszemiták, zsidók és nem zsidók, akik a priori kizárják egy zsidó bûn lehetôségét. Ha ôk találnak egy holttestet és mellette egy zsidót késsel a kezében, ôk kiabálni kezdenének: „Csak nehogy már egy újabb vérvádat!” Másik oldalon állnak a józan emberek, zsidók és nem zsidók, akik készek arra, hogy


46 minden eset körülményeit elôítélettôl mentesen megvizsgálják, ahogy Alexander Etkind javasolta. Egy filoszemita a priori a lehetôségét is kizárja, hogy egy kegyetlen, vagy rituális gyilkosságot zsidó kövessen el. Ô a legjobb esetben naiv rasszista. Aaranovich úr semmit sem tud a damaszkuszi esetrôl. A gyilkosság 1840-ben történt, nagyon régen. Ô csak felteszi, hogy egy zsidó nem lehet bûnös, és pont. A damaszkuszi gyanúsítottakat megkínozták, ezért a vallomásuk nem érvényes, írja Aaranovich. A kínvallatás gonoszság, de Izraelben a „terorista bûnök” gyanúsítottjait változatlanul kínvallatják. Az Amnesty International és egyéb Emberi Jogokat Figyelô testületek szerint palesztinok tízezreit, köztük gyerekeket kínoztak a Shabak celláiban. Ennek ellenére Aaranovich még sosem kételkedett a kínvallatással megszerzett izraeli következtetésekben. A gyilkosság áldozata egy pap volt, ami arra indítja Aaranovichot, hogy az esetet „antiszemita vérvádként” sorolja be. De papokat, apácákat és szerzeteseket öltek a zsidók. Százakat mészároltak le Antiochiában 610-ben és Jeruzsálemben 614-ben. Szerzeteseket és papokat ma is ölnek Izraelben. Például néhány éve egy telepes, Asher Rabo, több szerzetest megölt fejszével és a vérüket a falra loccsantotta. A Jákob völgyi kolostor egy szerzetese lefogta ôt, egy izraeli bíróság pedig elmebetegnek találta. Késôbb két orosz apácát gyilkoltak meg fejszével a Keresztelô Szent János kolostorban. Az izraeli bíróságok gyakorlatilag mindenkit, aki papokat gyilkol, megszentségteleníti a templomokat és mecseteket, elmebetegnek talál, pedig volt rendszer az elmebajukban. Aaranovich úgy mutatja be a damszkuszi esetet, mint egy „minden zsidó elleni vádat”. Pedig csak egyetlen személyt vádoltak a gyilkossággal. Ugyanakkor Farhinak, egy damaszkuszi zsidónak „több pénze volt, mint a Bank of England-nak” (írta egy angol utazó) és igazgatta a St Jean d’Acre kincstárát. Ha egyetlen zsidó elleni vád minden zsidó ellen van, akkor nincs mód arra, hogy kis hibákat kis intézkedésekkel javítsanak. Valóban, az Aaranovich fajta filoszemiták hihetetlen csapásokat hoztak az emberiségre és a zsidókra. Ôk a priori kizárták Dreyfus kapitánynak vagy Beylissnek a lehetséges bûnösségét. Ahelyett, hogy félre álltak volna, engedve a bíróságot, hogy rendesen dolgozzék, tömeghisztériát keltettek Franciaországban és Oroszországban, amivel elérték a felmentést, de ugyanakkor aláásták az emberek hitét az igazságszolgáltatási rendszerben. A Dreyfus és Beyliss ítélet után a zsidók a törvény fölé kerültek. Ez okozta a 30-as évek visszaesését, napjaink még nagyobb visszaesését és valószínû, hogy ez holnap is okoz egy legeslegnagyobb visszaesést. Egy jobb világban a dreyfusistákat és a

2008. július beylissistákat elítélték volna a bíróság megvetése miatt, mert a ki nem mondott tételük az volt, hogy ”nem zsidók nem ítélkezhetnek egy zsidó felett”. Az embernek nem kell hinnie, vagy nem hinnie a rituális gyilkosságokban. Az ember képessége bûnök elkövetésére jól ismert, és lehetnek olyan szörnyetegek, mint dr. Hannibal Lector a „Bárányok Csendjében”. Némelyiküket a Szent Biblia sajátos értelmezése mozgatja. Napjainkban egy szuperhatalom elnöke küldte elrettentô csapatait, hogy támadjanak meg egy kis és gyenge országot és emberek, asszonyok és gyermekek ezreit ölte meg, mert azt hitte, hogy azt Isten akarta. (Igen, ez az isten a Mammon volt, ahogy a szellemes lengyel filozófus megjegyezte.) Jobban tette volna, ha csecsemôknek a vérét szívogatta volna szép nyugodtan. Napjaink zsidói ritkán tudják, hogy róluk azt gondolják, hogy matzo-t esznek a Kivonuláskor, az afikoman-ról nem is beszélve. Ôk szerencsére nem ismerik a középkori zsidóság aggasztó örökségét. Azonban néhány dolog fennmaradt abból a korból. Ennek az esszének a megírása akkor jutott az eszembe, amikor figyeltem a lemészárolt Palesztin gyerekek számának a napi növekedését. A második Intifáda 2000. szeptember 29-ei kezdete óta 2237 palesztin vesztette el az életét. Ez az összesített szám 430 megölt gyermeket is magába foglal. 228 gyermek volt 15 év alatti, 202 további 15 és 17 között. Ez több mint az összes gyerek, akiknek a meggyilkolásával a zsidókat vádolták a norwichi William óta. Miért kell a régi vádakon elmélkedni, amikor itt van a legfrissebb és vitathatatlan bûntény? Azért, mert az új gyilkosok élvezik a hagyományos palástolást. A palástolás rendszerét nem tegnap hozták létre, azt a középkorból örökölték, amikor a zsidó közösségeken az omerta hûségtörvénye uralkodott. Egy bûnözôrôl nem tételezzük fel, hogy bûnözô társát valaha is föladja az igazságszolgáltatásnak. Ez a szemlélet része volt a zsidó közösség belsô életének. Még egy elítélô címkét is alkottak: a „mószer” (besúgó), aki tájékoztatja a nem zsidó hatóságokat a zsidók által a nem zsidók ellen állandósított bûntényekrôl. Egy ilyen „mószer” egy „ben mavet”: megölhetô és megölendô bármely zsidó által, elônyben részesítve a Purimot és a Kivonulást, de a Yom Kippur is megfelelô nap. Például egy zsidónak, aki tudott egy rituális gyilkosságokat elkövetô, ôrjöngô fanatikusról, halálbüntetés terhe mellett volt megtiltva, hogy a nem zsidó hatóságokat tájékoztassa a bûntényrôl. Ez a középkori magatartás még mindig bennünk van, mivel új életre kelt a zsidók a priori ártatlanságának a filoszemita elvében. Más szavakkal, egy filoszemita, aki nem fogadja el egy zsidó által elkövetett bûnténynek magát a lehetôségét,

az potenciális bûnrészes gyilkosságban. Nézzünk csak újra bele a The Observer cikkébe? Miért nem okoz semmiféle indulatkitörést? Azt jelenti ez, hogy mi nem hasonlíthatjuk össze a zsidókat és a schwarz-okat (német: feketéket)? Vagy azt jelenti, hogy a feketéknek nincs semmiféle beteges és züllött igényük arra, hogy kiálljanak minden fekete mellet, tekintet nélkül a bûntettük súlyára? Most már eljött az ideje, hogy felfedjük a vádaskodások mögötti valódi bûntényt, mert ez a bûn még mindig bennünk van. Zsidók százai tudtak az Abba Kovner vezette „Bosszúállók” sátáni tervérôl, hogy megmérgezzék ártatlan német civilek millióit – de egyetlen egy sem jelentette a dolgot a rendôrségnek, arról nem is beszélve, hogy megkísérelte volna megakadályozni. Egy kis jegyzetben épp a minap fejezte ki a német zsidó közösség vezetôje a „legszívélyesebb támogatását” a visszataszító Michael Friedmannak, annak az embernek, aki a Haaretz Benny Ziperének a szavai szerint „az az ember, aki a zsidóságát hasznot hajtó eszközzé alakította” (csak nem „megélhetési zsidó”?), és akit kokain szíváson értek ukrán kurvák társaságában. Ez a belsô, bûnözô jellegû összetartás, amely kiáll Mark Rich mellett, Michael Friedman mellett, amely menedéket nyújt minden gonosztevônek, ha az véletlenül zsidó, vagy jó a zsidók számára. Ez a vérvád mögött rejlô igazi bûn, mert ez okozta palesztin gyerekek százainak a meggyilkolását a filoszemiták csendes helyeslése mellett. VI. Meglepô talán, de a zsidók azért nyújtanak menedéket a bûnözôknek, mert a világképük teljesen különbözik a keresztényekétôl. A kereszténység és a judaizmus közti szakadék nem az áldozatok tisztázatlan terén található. A zsidók a közösségi megváltásban, bûnösségben és ártatlanságban hisznek, a keresztények az egyéni megváltásban, bûnösségben és ártatlanságban. Ez az oka annak, hogy egy keresztény által elkövetett bûn semmi következménnyel nem jár a többi keresztényre. A keresztény - Krisztus megtestesülésének, halálának és feltámadásának az érdeme által, valamint a saját megkeresztelkedése és szentségekben való részesülése által mentes a bûntôl. De a keresztények szemében a zsidóknak sincsenek közösségi bûneik. Egy zsidó szerint egy beismert zsidó bûn minden zsidót bûnössé tesz. Ez az oka annak, hogy a zsidók szemében minden keresztény (vagy minden német, minden palesztin, stb.) bûnös minden sérelemben, amit bármelyikük okozott. Ez az oka annak, hogy a nemzsidók mindig bûnösek a zsidók szemében. Az amerikaiak bûnösek, mert apáik 1930-ban nem ölelték a keblükre az összes zsidót. A keresztények bûnösek, mert az ôseik nem


2008. július szerették, ha átkozták ôket és esetenként nem voltak finomak az átkozódókkal. Németek és palesztinok, oroszok és franciák – mindenki bûnös a zsidókkal szemben a zsidók szemében. A közösségi felelôsségnek a zsidó eszméje a kereszténységbe is begyûrûzik napjainkban. A németeket megszállta a bûntudatuk, és önkínzó istenítésben beveszik Goldhagen hányadékát. A katolikus egyház bocsánatot kért a zsidóktól. Nagyon helyes, ha egy bûnös bocsánatot kér a sértett személytôl. Azonban a kollektív bûnösség zsidó paradigmájának (felfogásának) az elfogadása az ítéletalkotás melléfogása, továbbá egy teológiai tévedés. Mi mentesek vagyunk a bûntôl. Még a zsidók is, a mai zsidók is, mentesek minden bûntôl, amit az ôseik elkövettek. Még akkor is, ha a középkori zsidók menedéket adtak gyilkos, gyermekölô szektáknak, a mi kortársaink mentesek ettôl a bûntôl. Most, amikor arról beszélünk, hogy a vérvád arra szolgál, hogy bûntudatot keltsen a mai európaiakban, az embernek el kell ismernie, hogy a keresztények csodálatosak voltak az én ôseimnek ehhez a gyûlölködô bandájához: mindig készek voltak arra, hogy egyenlôkként fogadják ôket, mint szeretett testvéreket. Gondoljuk csak végig: a zsidók naponta imádkoztak azért, hogy a keresztények dögöljenek meg, de ugyanakkor a keresztények azt akarták, hogy a zsidók csatlakozzanak hozzájuk és részesüljenek a megváltásban. Az egyház nagylelkûsége csodálatra méltó volt – még azok a zsidók is, akik kegyetlen gyilkosságokat követtek el, megmenthették magukat a keresztség által. Én erre gondolok, amikor Goldhagen támadásait olvasom az Egyház ellen az ô „antiszemitizmusa” miatt, ami a „holokauszthoz vezetett”. A hála nem erôs oldala a zsidó erkölcsi értékeknek. 1916-ban Weitzman az angoloknak a zsidók örök háláját igérte, azok pedig elküldték a katonáikat Gazaba, Beershebába, Jeruzsálembe és Megiddóba a zsidó nemzeti otthon érdekében. De 1940-re az örökkévalóság véget ért, és a zsidók elkezdték vadászni és gyilkolni az angol katonákat. Hála helyett ôk Sztálint Hitlerhez hasonlították, orosz pogromokról szónokoltak és szankciók bevetését követelték (sikerrel) Oroszország ellen. A libanoni maronita keresztények szövetségre léptek Izraellel, csak azért, hogy a visszavonuláskor elejtsék ôket, mint egy forró téglát. De az Egyház elleni hálátlanság volt a legszélsôségesebb eset. A keresztények úgy érzékelték a zsidókat, hogy ôk egy ördög által megszállott nép. És valóban, ôk a gyûlölet által megszállt nép voltak. Ez nem faji, hanem ideológiai és teológiai csoport volt, és ha feladnák gyûlölködô elveiket, a zsidók csatlakozhatnának az emberiséghez. A zsidókat úgy kezelték, mint a modern

47 társadalmak a neonácikat: visszataszító és gyûlöletes teremtmények, akiket karnyújtásnyira kell tartani, de akiknek teljesen meg kell bocsátani, ha belátják a hibáikat. Sok zsidót befogadott az Egyház. Sokan szentek lettek, mint szt. Teréz. Mások püspökök és nemesek lettek, sokan tanárok és tudósok. De a legfontosabb dolog, amit az Egyháztól kaptak, az a felszabadítás volt a gyûlölködés szelleme alól. Ôk megszabadultak a kétségtôl, hogy az emberek szeretik-e ôket és ôk viszontszerették ôket – nem csak a választottakat, hanem mindenkit. VII. Ezek után ajánlhatjuk a „vérvádnak” egy más és sokkal fontosabb értelmezését. A premodern ember „jungista” volt: mítoszra volt szüksége, hogy kifejezze a gondolatait. A középkori zsidók voltak a kapitalizmus és globalizmus szálláscsinálói, azaz azoknak a fejleményeknek, amelyek veszélyesek voltak a gyermekek és a hétköznapi emberek jövôje számára. Uzsorások voltak, az uzsorások pedig „szívják az adósaik vérét” még a mai alkalmazásban is. Így a véráldozat vádja egy hatásos madárijesztô volt, egy jelképes figyelmeztetés, hogy tartsd távol magad az uzsorástól és a kibontakozó kapitalizmustól. Ma is használunk jelképes madárijesztôket. A kormány mondhatja, hogy „ne fogyassz marihuánát, mert kemény befektetéseink vannak borba és égetett szeszbe, továbbá azt akarjuk, hogy vásárlással lazíts, ne pedig a füstölô edény mellett”. De ôk a heroin függés képeivel ijesztgetik az embereket: nyomorgó családok, egészségi kockázatok és társadalmi következmények. A marihuana nem heroin, de ijesztgetés nélkül az emberek nem méltányolják a figyelmeztetést, gondolják az ügybuzgók. A modern idôket megelôzôen a szegény emberek nem ismerték Marx eszméit és a mítosz nyelvét használták. Ugyanis a rituális gyilkosságok minden áldozata a dolgozó osztályhoz tartozott, és a zsidó rituális gyilkosságokban való hit azok között a szegények között volt elterjedve, akiknek elsôként kellett szenvedniök a kapitalizmus eljövetelekor. A dolog másik oldala, hogy a királyság és a felsô osztályok támogatták a zsidókat, és büntették azokat, akik a rituális gyilkosságok miatt panaszkodtak. Néhány országban a panaszosokat halállal büntették, Oroszországban a cár egy 1817-es rendelkezésben még a rituális gyilkosság lehetôségének a felvetését is megtiltotta. Mert az uralkodó osztályok nem féltek a kapitalizmustól és az uzsorától. Azonban ez a figyelmeztetô rendszer csak addig mûködött, amíg a keresztények a vallási türelem korában be nem hódoltak az

uzsora kísértésének és a „vérszívás” nem kizárólagos zsidó foglalkozássá vált. Mme Bovaryt, Flaubertnek ez az elbûvölô és túlságosan is emberi alakját egy francia uzsorás tette tönkre, aki úgy csalta a csapdájába, hogy azzal nyugtatgatta ôt, hogy „én nem vagyok zsidó”. A régi, óvatosságra intô mítoszt akkor függesztették fel, mert már nem volt érvényes. A világ civilizált lett, egész közösségek és országok adósodtak el, a polgárok pedig a jelzálog törlesztések és vásárlási hitelek csapdájába estek. A kapitalizmus gyôzelmével és a globalizmus terjedésével a mindennapi gyermekek számára annak az esélye, hogy felnôjenek, hogy kielégítô munkát találjanak, hogy az otthonukban és a közösségükben békében éljenek, zuhanó repülésbe kezdett. A mi gyermekeinkre leselkedô veszély nem a társadalom peremén élô zsidó, hanem magának a társadalomnak a szerkezete, ami egy egészen más óvatosságra intô mítoszt igényel. Israel Shamir* Forrás: http://www.israelshamir.net 2003

(*A szerzô az egykori Szovjetúnióban született és 1969-ben Izraelbe kivándorolt zsidó származású publicista, aki az izraeli politikát erôteljesen elitélô írásai miatt a cionista körökbôl állandó kritikának és támadásoknak van kitéve.)

A nemzeti ellenállás lapja Megjelenik havonta Fõszerkesztõ:

Dobszay Károly ([email protected]) Tiszteletbeli fõmunkatársak:

Alföldi Géza†, Fiala Ferenc†, Marschalkó Lajos† Kiadó:

MAGYAR NEMZETI FRONT Elõfizetés egy évre 4400 Ft. (12 szám + postaköltség) Megrendelés levélben, e-mailben, vagy személyesen a Magyar Nemzeti Front címén, számain és a könyvtárban. Az internetes színes változatot azoknak küldjük, akik valamennyi összeggel támogatják a Magyar Nemzeti Frontot. Bankszámlaszám: 11711041-20860033 (csekkmásolat az e-mail címre)

ISSN 1786-8408


48

2008. július


V. évfolyam szám július-augusztus 500 Ft

Recommend Documents