M AGY AR - ANGOL K UL TURÁLIS F OL YÓIRA T 2008. 11 - 12. 2008. H UNGARIAN - ENGLISH C UL TURAL M AGAZINE GYAR ULTURÁLIS OLYÓIRA YÓIRAT ULTURAL VI. É VFOL YAM 6. VFOLY VOLUME VI. ISSUE 6.
K
ALEJDOSZKÓP ALEIDOSCOPE
B AR T OLOMEO R AMENGHI , ART
M INDEN K ED VES O LVASÓNKN AK EDVES ASÓNKNAK Á LD O T T K ARÁCSONYT É S B ÉKÉS , S ZERETETBEN G AZD AG Ú JÉVET K ÍVÁNUNK AZDA
WISHING Y OU A MERR Y C HRISTMAS A ND ERRY A H APPY N EW Y EAR
MÁSKÉPPEN
B AGN ACA VALLO (B AGN ACA VALLO 1484 - B OLO GN A 1542) GNA CAV GNA CAV GNA
Tel: 416 - 391 - 1290
www .resumesolut ions.ca www.resumesolut .resumesolutions.ca
CAN AD A’S LEADING RESUME WRITING, INTER VIEW & CAREER COACHING EXPER TS ANAD ADA NTERVIEW XPERTS ♦ ♦ ♦ ♦
Resume W rit ing Services Writ riting Cover Letter W rit ing Writ riting Intervie wC oaching Interview Coaching Career C oaching Coaching
RESUME SER VICES ERVICES
A pro fessional ly written resume mult iplies yyour our professional fessionally multiplies ion yyou ou want. Let our position chances to land the posit Cert ified W riters and C oaches w ork for yyou! ou! Certified Writers Coaches work
WE OFFER
YOUR RESUME WILL... Look impressive ♦ B e Easy ro Read ♦ Catch the Recruiter’s E ye ♦ Ey Dramat ical ly Increase Y our ♦ Dramatical ically Your
INTER VIEW COACHING NTERVIEW ♦ ♦ ♦ ♦
Chances to Gain W inning Intervie ws Winning Interviews
♦
Reduce Intervie w Anxiety Interview Manage A wkward Quest ions Awkward Questions Learn Effect ive B ody Language Effective Body Conve y Strenght and V alues onvey Values Solidify JJob ob Offers
ial, facilitat ive process that guides yyou ou through the journe y ooff gett ing CAREER COACHING is a confident confidential, facilitative journey getting from RIGHT NO W to WHERE Y OU W ANT T O BE in yyour our career oaching encourages and YOU WANT TO career.. Career C Coaching NOW mot ivates yyou ou to pursue whate ver act ion yyou ou need to tak ve yyour our career goals. motivates whatever action takee to achie achieve Our writers ha ve composed 1000s ooff resumes for cclients lients rang ing from ne w graduates to senior eex xecut ives, and are have ranging new ecutives, expert ooff handling comple x issues such as gaps in emplo yment, age discriminat ion, and career changes. complex employment, discrimination,
GET Y OUR DREAM JOB NO W! T YOUR NOW! Teel: 416 - 361 - 1290 www .resumesolut ions.ca .resumesolutions.ca www.resumesolut
info@resumesolut ions.ca
[email protected]
ADJÁT OK VISSZA A HEGYEIMET DJÁTOK KOL TAY GÁB OR FILMJE OLT ÁBOR VENDÉGEINK LESZNEK WASS ALBER T FIAI LBERT WASS ALBER T-HÉT VÉGE 2008. ÁPRILIS 12-13-14-ÉN LBERT HÉTVÉGE ONTÓI MAGY AR KUL TÚRKÖZPONTB AN A TOR ORONTÓI GYAR ULTÚRKÖZPONTB TÚRKÖZPONTBAN
K ALEJD OSZKÓP - 2008. S ZEPTEMBER - O KTÓBER
#K
Vol. VI, Issue 5.
- S EPTEMBER - O CT OBER 2008 CTOBER VI. évfolyam 5. szám
This publication is financially assisted by T HE W APPEL B RECKNER F OUND ATION OUNDA
S ZERKESZTÕI G OND OLA T OK OLAT Szeretetet, békességet adjon az Isten minden magyarnak, minden embernek a karácsonyfa alá és az új esztendõ minden napjára. Mert csak keresztényi szeretetben javulhat meg a világ. Fotó: Kun Emília
ALEID OSCOPE
Dancs Rózsa
A T AR TALOMBÓL - C ONTENTS ART Sajgó Szabolcs: karácsony (Vers) 1 The Birth of Jesus 1 Gábler Antal: Megszületik Betlehemben - Born in Betlehem (Vers) 2 Dancs Rózsa: Szenteste a betegmegõrzõben 3 Bartis Ferenc: De mikor lesz magyar karácsony? (Vers) 4 Ferenc Bartis: When Will Come the Hungarian Christmas? 6 A ‘Haza Embere’ Böjte Csaba 7 Böjte Csaba adventi fohásza 8 Roae Dancs: Homage to Dora Pedery-Hunt 9 Gróf Nádasdy Borbála: Amikor apám megismerte anyámat 20 Kaslik Péter: “Visszanéztem félutamról” 21 Pósa Zoltán: In memoriam Gyurkovics Tibor 22 Sándor Mary: Útvesztõ a lekváros pulyka világában 24 In memoriam Kónya Ádám - Sylveszter Lajos 26 Szilágyi Enikõ: Egyedül 28 Branyicky Katinka: Dorára emlékezem 30 Gyurkovics Tibor - Versek 30 Juhász Gyula: Betlehemi üzenet a vakoknak 31 Dsida Jenõ: Hideg téli este 31 Szendrei Ildikó: Karácsonyi gondolatok 31 Demeter Ildikó: Elfelejtett évforduló 32 Kati Rekai: The Adventures of Mickey, Taggy, Puppo and Cica, and How they Discover British Columbia 33
Petry Béla grafikája K ALEJDOSZKÓP - K ALEIDOSCOPE
Molnár C. Pál: Szent Család
H IRDESSEN A F OL YÓIRA TUNKB AN ! OLYÓIRA YÓIRATUNKB TUNKBAN A H IRDETÉS M AGÁB AN F O GLALJ A AZ GÁBAN GLALJA É VI E LÕFIZETÉST Kéziratokat és más, közlésre szánt anyagot csak elektronikus postán fogadunk el. A folyóiratban megjelenõ írások tartalmáért kizárólag a szerzõk felelõsek. We accept manuscripts, pictures, etc. by e-mail only. The opinion expressed in this publication are not necessarily those of the publisher.
ISSN 1480-5499 Megjelenik kéthavonta - Published bimonthly Elõfizetés - Subscription: CA$39.95/ year; Foreign: S$50.00/ year Publisher: Kaleidoscope Publishing yörg y - George - President Elnök - Te lch G Györg yörgy Fõszerkesztõ - Telch-Dancs Rózsa - Editor-in-Chief uróczy K atalin - Subscription Terjesztés - T Turóczy Katalin Elérhetõség - Address: 122 Silas Hill Drive Toronto, On, M2J 2X9, Canada Tel.: 416-491-4631; Fax: 416-491-9661 E-mail:
[email protected] Copyright © Kaleidoscope Publishing No part of this publication may be reproduced by electronic means, photocopying or otherwise, without written permission from the publisher, excepting brief quotes for the purpose of review
visit our website: www .kalejdoszk op .com www.kalejdoszk .kalejdoszkop op.com las N ag y *KALEJD Pallas Nag agy KALEJD OSZKÓP szó a Pal Lexikona helyesírását követi
K ALEJD OSZKÓP - 2008. N OVEMBER - D ECEMBER
#K
Vol. VI, Issue 6.
ALEID OSCOPE
- N OVEMBER - D ECEMBER 2008 VI. évfolyam 6. szám
Sajgó Szabolcs karácsony elérkezett s ha ünnepelsz tudod megint tenélküled kegyes a Túl az Itt felmérhetetlen mélye csak úgy megint magától nélküled ezt-azt ugyan hozzátehetsz csillogón az otthonod szíved be szép is mégis selyempapír ajándékot ha rejt milyen csoda hogy érkezik hogy évre év el nem marad világra jõ a nap- a fény- az õsvilág kezünkre bízatik egy csöpp Mindenható aki csak egy ezt hirdeti a nem létezõ Itt és Odaát világtalan világba érkezik õ ki nem mozdul soha erõterében csillagok és harsonázó angyalok kelnek útra megszületni vagy a Van a tegnapod a holnapod a kisbetûs te barlangistállójába vágyik az örök ádvent õ maga száll vágya át évmilliókon és hirdeti mint mesebeli buzogány hét nap csupán még hetvenszer hét nap és éj s már íme itt megint az ég kárpitja átszakad és hull alá és felfakad elérkezett
T HE B IRTH
OF
J ESUS 1
The child that Mary carried slept in her and grew. Winter came, and Mary’s body was heavy and full. It was time for her child to be born. Now that Judaea was part of the Roman Empire Mary and Joseph had to obey the laws of Rome. “Every man and woman who lives in our lands must pay tax,” went the proclamation of the Emperor Augustus. “A new register will be drawn up, on which the name of 1 The Bible for Children
every citizen is written. The Emperor wants a complete record of his people.” When King Herod heard this command, he ordered everyone in his kingdom to return to the place of their birth to be put on the register. Because Joseph belonged to the family of David, he had to leave Nazareth where he lived and worked, and go back to Bethlehem, which lay some 70 miles to the south. As his wife, Mary had to go too, although her child was expected any day. Together they set off on their mule over the hills to Bethlehem. In the evening they arrived in the city, and tried to find somewhere to stay. But Joseph was poor and the streets were crowded with people. “Go away,” the people said. “Bethlehem is full of outsiders like you, coming in from the hills and valleys to be registered.” They looked at Mary, who sat tired and heavy on the mule. “Move off,” they said, and sent her away. Night had fallen, and Joseph wrapped his cloak around Mary and led her down the street. He knocked at the door of another house. A woman opened it a crack to look at them. “No room,” she said firmly, and shut the door in their faces. Now Mary slipped gently off the mule, because it too was tired. They walked on until they came to an inn. Lamps burned in every window and the rooms inside were full of people eating and drinking. Horses, camels and donkeys stood munching their hay in the courtyard. Joseph knocked on the door. The landlord opened it. “No room at the inn!” he called out, and waved them away. As they moved on, the light from the door fell on Mary. “You can sleep in the stable, if you like. The straw there is fresh,” the landlord called after her. So Mary made a bed for herself in the sweet-smelling hay. And there, with the ox and the donkey beside her, she gave birth to her son. She wrapped him up well and laid him in a manger filled with hay. She called him Jesus, which means, “God Saves”. That night the words of the prophet Isaiah came true: “For unto us a child is born; unto us a son is given; And the government shall be upon his shoulders, And his name shall be Wonderful, Counsellor, the Prince of Peace, The Mighty God, The Everlasting Father.” In the hills around Bethlehem shepherds were out in the fields, taking care of their flocks during the night. Suddenly an angel appeared to them, and the glory of God shone around them. The shepherds were terrified because there was so much light. “Don’t be afraid,” the angel said to them. “I have good news for you — tonight a Saviour has been born to you in Bethlehem, the city of David. His name is Christ, the Lord.” Then the light increased so that its splendour lit up the fields as if it was day, and the sky was filled with angels of God voices rose like the wind and swept over hills and valleys as they sang: “Glory to God in the highest, and on earth peace, good will towards men!” Then the light and the music gradually faded away and the shepherds said to one another: “Come, let’s go to Bethlehem and see the holy thing that has happened there!” 1
K ALEJD OSZKÓP - 2008. N OVEMBER - D ECEMBER
#
K ALEID OSCOPE - N OVEMBER - D ECEMBER 2008
VI. évfolyam 6. szám
V ol. VI, Issue 6. Vol.
Jehan de Beauce, Franciaország, 16. század
Gábler Antal
„M EGSZÜLETIK B ETLEHEMBEN ”
2
Antal Gábler
“B ORN I N B ETHLEHEM ”
Örvendeznek a jó pásztorok és Könny csillog a reménykedõk szemén, Közeleg a Megváltó ideje Karácsony éjjelén.
Good sheep herders are rejoicing and Hopefuls’ eyes are filled with tears, the Redeemer’s time approaches on night of Christmas.
Próféta szól - néma áhítattal És úton-útfélen már száll a dal: S a jámbor hivõk seregében Bábeli hangzavar:
Prophet speaks with tongue-tied devotion And already all over the place song soars A cacophony of Babel Among the host of devout believers.
„Örüljetek, mert megszületik Betlehemben Karácsony éjjelén:” Szalma között kis jászolban, a Reménykedõk telén.
“Rejoice since He will be born In Bethlehem on this Christmas nightfall:” In a straw filled manger small In the winter of the hopeful. Translated by George Telch
K ALEJD OSZKÓP - 2008. N OVEMBER - D ECEMBER
#K
Vol. VI, Issue 6. Dancs Rózsa
S ZENTESTE A B ETEGMEGÕRZÕBEN Az öregasszony hetek óta nem szólalt meg. Az advent úgy köszöntött rá, hogy már a kanalat sem volt képes a szájához emelni. Nem elég, hogy nincs erõ a kezében, méltatlankodott a lánya, még a hangját is elveszítette. Sõt, napról napra zsugorodott, mumizálódott. Olyan, mint egy pislogó majom, kuncogott a kamaszlány-unoka, a szép Anikó, és többé nem volt hajlandó nagyanyja felé nézni. A többi unoka sem nyitotta rá az ajtót, amióta leszedték a falról az öregasszony kedvenc képét. Nászajándékba kapta annak idején magától a festõtõl, Gyárfás Jenõtõl. Az volt a címe, hogy Disznóvágás. Akkor még az ablak elõtt üldögélt, langyos õszutót csivitelt a vörösbegycsapat, miközben a gránátalmafa ágait a szorgoskodó mókusokkal versenyt váltogatta. Szerette ezt az évszakot. Ha behunyt szemmel neszelt ki a kertbe, fiatalnak látta magát, szépnek és kívánatosnak, akit térden állva kért meg egy almát érlelõ napon a legdélcegebb fiatalember. Akkor is Brahms-dallamot játszott a gramofon, mint most a rádió. Vele szülte a lányait, Annát és Verát, vele is nevelte õket, de most egyedül van. Kívül maradt minden családi körön. Fiatalok. Más világot élnek, amelybe nem kell az öreg… Hála Istennek, egészséges még, nem szorul egyikre sem. Egy ilyen gondolatmenet szakadt meg a festmény robajos kisajátításával. Nem kérték, nem magyarázkodott az idõsebb lány, Anna sem, csupán felé vetette a szót: Anyának minek ez a kép? Ide nem jön be senki, nálam mindenki láthatja. És durván becsapta az ajtót maga mögött, mert idegesítette az anyja szemében sikoltozó kétségbeesés. Ekkor némult el végérvényesen az öregasszony. - Biztosan valami szélüdés érte az anyádat, véleményezte a dolgot Anna férje, talán orvoshoz kellene vinned. - Majd elviszem, csak ne nyaggass, azonnal elviszem, mihelyt egy kis idõt tudok szakítani rá, de most más dolgom van… Lassan már pelenkázni is kellett az öreget, etetni, mosdatni… egyre nagyobb nyûg lett a két leánya nyakán. És Anna is, Vera is éjszakákon át imádkoztak, hogy karácsonyra szabadítsa meg õket a Fennvaló az anyjuktól, mert szép családi összejövetelt szeretnének szervezni, sok ajándékkal, vidámsággal. De Istennek más dolga volt, nem rájuk figyelt. Meglehet, kíváncsi volt, hogy miért is küldi le egyszülött fiát a földre. Az is érdekelhette talán, hogy a csillagszórók fényében meg lehet-e különböztetni a barmot az embertõl, a bölcsõt a koporsótól. Isten tehát másfelé nézett és egymásra hagyta a családot. A család pedig ideges volt, és beadták az élõ múmiát a betegmegõrzõbe. Csak az ünnepekre, magyarázta Anna és
ALEID OSCOPE
- N OVEMBER - D ECEMBER 2008 VI. évfolyam 6. szám
Vera a szomszédoknak, akik a mentõautó után bámultak. A kis pocegér, sóhajtott fel megkönnyebbülten Anikó, és arra gondolt, hogy az öregasszony szobáját mindjárt kiutaltatja magának, ahol majd összebújhat Öcsivel. De elõbb újrafestik, hogy ne emlékeztessen semmi nagyira. És adventi hangulatában az anyjához simult. A kórház karácsony táján minden épkézláb beteget haza szokott küldeni. Olykor még olyant is, akit az orvos szívesebben tartana bent az ügyeletesek szeme elõtt, de a család ragaszkodik az együttléthez. A három éves Gizellát senki sem akarta hazavinni. Árvaházi kislány volt, születése óta oda tartozott. Az anyja autóbaleset áldozata lett, a kislány is majdnem meghalt. De a kórházban sikerült megmenteni a kis Gizellát, akirõl aztán kiderült, hogy gyógyíthatatlan szívzavarai vannak. A balesetért az apa volt a felelõs, aki nemcsak ittasan vezetett, hanem kokainfogyasztó is volt. Ez derült ki a rendõrség jelentésébõl. A kábítószer közvetlen eredménye ennek a gyönyörû gyermeknek a rosszul mûködõ szíve lett, közvetve pedig árvaságának az okozója. Rövidre szabott életkéjét idegenek között éldegélte, soha nem érezve az édesanyai szó meleg simogatását. Játékot sem kapott senkitõl, nem tanították beszélni, énekelni. Árva volt, s méghozzá beteg is. A többi gyermek kezdettõl furcsállotta a baba lilás körmöcskéit, az arca sápadtságától feltûnõen elütõ lila ajkát, és ahogy totyogni kezdett, már bántalmazták is, mert más volt, mint õk. Pedig szeretett közéjük vegyülni. Hancúrozás közben lett rosszul, és a kórházba került. Ettõl kezdve a betegmegõrzõben élt. De ott jobban szerette, mint az árvaházban, mert a doktor bácsi minden nap rámosolygott, leült az ágyára, meghallgatta a szívét, és gyakran hozott neki cukorkát, csokoládét, narancsot. Csak neki. Az orvosságot utálta, de lenyelte mindig, mert a nõvérke megdicsérte érte. Még éjfélkor sem sírt, pedig elsõ álmából ébresztették a keserû lével. Jó kislány volt és beteg kicsi szíve tele hálával a kedves mosolyokért. Nyolc ágy volt a kórteremben, de csak ketten maradtak az ünnepekre: Gizella és az aszott öregasszony. Gizella már akkor megnézte új szobatársát, amikor behozták, délután is oda-odasandított a másik ágyra, de a becsukott szemek nem nyíltak rá. Élettelennek tûnt egészen, a vacsorát is csak nagy nyûggel tudta belekanalazni az ápolónõ. Gizella is ott állt a mûvelet alatt, csacsogott, örvendezett, mert dús pelyhekben hullott odakint a hó. Ha az ablak elõtt álló székre kapaszkodott, látta, hogy egy-egy szomszédos házban már ég a gyertya… Az esti vizitet szokatlanul korán tartották, és a doktor bácsi egy hajas babát hozott neki. A nõvérke pedig egy nagy zacskó szaloncukrot és két piros almát. Szenteste volt. Gizella lázas kék szemében szinte lobogott a boldogság. Az ágyban maga mellé fektette a babát, de így nem látta, ezért felültette az éjjeliszekrényre, és cukorkával körberakta. Világoskék ruha volt a babán, a haja olyan pontosan, mint a Gizelláé. Lenszínû. Aztán, hogy határtalan örömét megossza, az öregasszony ágyához szaladt és megrázta a karját. 3
K ALEJD OSZKÓP - 2008. N OVEMBER - D ECEMBER
#
K ALEID OSCOPE - N OVEMBER - D ECEMBER 2008
VI. évfolyam 6. szám
V ol. VI, Issue 6. Vol. Bartis Ferenc
D E M IK OR L ESZ M AGY AR K ARÁCSONY ? IKOR GYAR Az 1100 s a 40 vére már megalvadt és feketére cserélte színét gyásztól félve nincs-Európa örömére... E színváltás kinek a vétke? Ki ígérte meg és ki kérte? Nem érte meg! Vagy tán megérte? Üvöltsétek bele a télbe: vér-jégcsap dermed minden szájon! De mikor lesz Magyar Karácsony? Hajléktalan sereg toporog, imbolygó és megrozsdásodott üzemekben itt-ott fölzokog a munkanélküliség konok varázsfuvolája. Pogromot hirdetnek a sírhant-gondnokok a lopott virágcsokrok halott szirmai ellen. A rokonok a holtakat nem kérik számon. De mikor lesz Magyar Karácsony? Szervátiusz Tibor: Boldogasszonykõ (Részlet)
- Néni, ne aludj, mondta, de a néni nem nyitotta ki a szemét. A kislány pár szem szaloncukrot a kezébe tett, s mivel azok kihulltak az erõtlen tenyérbõl, megpróbálta összecsukni a sovány ujjakat. Nem sikerült, de a cukorkát ott hagyta a takarón. Visszaszaladt a babájához, bámulta, simogatta, és egyre jobban kimerült. Lámpaoltáskor már ragadt le a szeme. És akkor, ott a hófényû, csendes szobában megmozdult az öreg kéz. Lemotozta a vékony aranyláncot a nyakából, feltartotta, hogy a kinti fény megcsillanjon rajta. Mosolyogva, szinte kamaszos gyorsasággal lelépett az ágyról, és mint egy fürge gyík, a kis Gizellához suhant. A láncot rátette a kislány csuklójára. Háromszor tekerte meg, hogy meg is maradjon a szirom súlyú kicsi kézen, aztán gyorsan bebújt az alvó gyermek mellé. Gizella a hozzásimuló test melegétõl felocsúdott. Boldog csodálkozással átölelte az öregasszonyt, és felsóhajtott: Mama…
T HERE I S A LWAYS S OMETHING H APPENING A T T HE H UNGARIAN C OMMUNITY C ENTRE C OME IN ! 840 St. Clair A ve W est, T oronto Ave West, Toronto oronto,, M6C 1C1 Te l: 1-416-654-4926
www .hccc.org www.hccc.org 4
Hol a kenyér s a bor csodája? Már háromnegyed ország várja! S a három király kitalálja, hogy mit nem fûzhetünk imába... Hová tünt el a Kisded jászla? Ki lopta el s bankba zárta a hírnök-fényt, megalázva Istent-Ember-túl a csodákon? De mikor lesz Magyar Karácsony? Jaj, fáj minden keresztény ünnep, karácsonyfánk is némán tüntet, Jézusban hinni ismét bûntett s mégis valljuk “pogány” hitünket s megvédjük, akkor is, ha büntet miatta a judásos üzlet s a kufárok béna kezünket tõbõl vágják le, pedig lüktet benne a vér: - élet a gyászon. De mikor lesz Magyar Karácsony? Én hiszem s higgyétek el nekem: Jézus könnye a hópelyheken nekünk (is) csillog s türelmesen várja, e hitvány történelem bûnbánón és töredelmesen mikor ismeri be, hogy lesen ólálkodott mindig ellenem
K ALEJD OSZKÓP - 2008. N OVEMBER - D ECEMBER Vol. VI, Issue 6.
#K
ALEID OSCOPE
- N OVEMBER - D ECEMBER 2008 VI. évfolyam 6. szám
s ellenetek s aztán kegyesen átsegített a döghalálon? De mikor lesz Magyar Karácsony? Az ország vagyona elvérzett. Ti, rabszolgák, Magyar Testvérek, Jézus-hivõk, kiket megmértek s fölmérték a világ-bellérek, tûritek, hogy a becsempészett mûanyagba csomagolt vétek elbódítson? Minden bank véreb, s áldozatuk egyre szegényebb tiltótábla a láthatáron. De mikor lesz Magyar Karácsony? Itt maholnap másé lesz minden: a föld s a remegõ vízben fürdõ Országház-árnyék, s innen csak karnyújtásnyira az Isten, kiben azért kell nekem hinnem, hogy Nemzetemben õ is higgyen és legalább most megsegítsen egy-egy új messiási hírben, hiszen nincs látomásos álom... De mikor lesz Magyar Karácsony? Fenyõ-fényszóró, s hozzá mosoly, no meg ajándék és monopolhelyzetben tévé. S kit besorol az angyalok közé a horror, fölléphet nevünkben s dezodorbûzzel átitatja konokul vezeklõ lelkünket, ki ott honol a bor-szerzõdésben... Valahol írva vagyon a Jézus-jászlon. De mikor lesz Magyar Karácsony? És mikor lesz újjászületés? S mikor lesz túl sok a veszteség, hogy szerencse érje vesztesét és karácsony éjén szerteszétnézve az országban és neszét hallgatva meglássa Gyermekét, saját Messiását? S visszatért önérzettel ezredévekért üvöltsön át a rõt palánkon: innen és túl minden határon eljövend a Magyar Karácsony
O LVASSA A Z A MERIKAI M AGY AR Ú JSÁGO T! GYAR JSÁGOT P. O imor O.. B o x 7416 B alt altimor imor,, MD 21227-0416, USA
Dora de Pedery-Hunt: Ryerson Statue
5
K ALEJD OSZKÓP - 2008. N OVEMBER - D ECEMBER
#
VI. évfolyam 6. szám
V ol. VI, Issue 6. Vol. against me, and you and then graciously helped us cross over into the death of plague? When will come the Hungarian Christmas?
Ferenc Bartis
W HEN W ILL C OME T HE H UNGARIAN C HRISTMAS ? The blood of the 1100 and the 40 1 is congealed and black changed its hue afraid of mourning not for happiness of Europe... Whose sin is this change of colour? Who promised it and who asked for it? It wasn’t worth it! Or was it worth it? Scream it into the winter: blood-icicles frozen on all lips! When will come the Hungarian Christmas?
The Country’s wealth has bled to death. Hungarian brethren, you slaves, believers in Jesus, who were measured and weighed by the world’s slaughterers, tolerate the smuggled sins packaged in plastic anaesthetize you? Every Bank is a bloodhound, and their sacrificial lambs continually poorer a forbidding sign on the horizon. When will come the Hungarian Christmas?
Homeless legions stamp their feet quivering in rusty shops the magic flute of stubborn unemployment here and there bursts into sobs. The grave-keepers preach a pogrom against the dead petals of stolen bouquets. Relatives don’t call the dead to account. When will come the Hungarian Christmas?
Sooner or later others will own everything the earth and the shadow of Parliament on the vibrating surface of the water, from here God is only at arm’s length, in Whom I must believe so that He would believe in my Nation and now help us at least in a new Messianic message, as there is no visionary dream... When will come the Hungarian Christmas?
Where is the miracle of the bread and wine? Three quarters of the country is waiting! And the Three Kings find out what we can’t turn into prayer... Where did the infant’s manger disappear? Who stole it and locked the heralding light into a bank vault, humiliating God and Man beyond the miracles? When will come the Hungarian Christmas?
Christmas tree-floodlights, with smiles and presents. And monopolized situational TV. Whomever horror conscripts for the angels, can stand up in our name and the stink of deodorizers permeates stubbornly penitent souls, who sit in the wine-soaked-contract... Somewhere it is written on Jesus’ manger. When will come the Hungarian Christmas?
Alas, all Christian Holidays pain us, our Christmas trees demonstrate silently, believing in Jesus is again criminal and yet we confess our “pagan” faith and we defend it even when the Judas-business punishes us for it and the profiteers cut off our hands, yet blood pulses in them: - life over mourning. When will come the Hungarian Christmas? I believe and believe me too: tears of Jesus on the snowflakes twinkly for us too and patiently awaits when this wretched history will repent remorsefully and admit that it lurked about in ambush 6
K ALEID OSCOPE - N OVEMBER - D ECEMBER 2008
And when will be the rebirth? And when will losses become too much, so that luck would touch the losers? And on Christmas night looking around the country and hear its whisper, sight the Babe, his own Messiah? And with renewed self-esteem roar it over the red stockade this side and beyond all borders, that: HUNGARIAN CHRISTMAS WILL COME! English translation by GeorgeTelch 1
1100 is the year of the establishment of Statehood by the first King, St. Stephen. 40 refers to the years of Communist rule and Soviet occupation.
K ALEJD OSZKÓP - 2008. N OVEMBER - D ECEMBER
#K
Vol. VI, Issue 6.
A “H AZA E MBERE ” B ÖJTE C SABA Böjte Csabát választotta a „Haza Emberének” tagjai közül a Százak Tanácsa*. A szervezet elnöke, Fekete Gyula író, méltatásában elmondta: Csaba testvér pusztán életútja miatt is megérdemelné a kitüntetést, ám a szerzetes olyan „katalizátora” lett a Dévai Szent Ferenc Alapítványnak, hogy minden befogadott gyermekbõl csak a bennük rejlõ jót csalogatta elõ. A gyermekmentõ tevékenységérõl elh íresült szerzetes legszívesebben elfelejtené a kettõs állampolgárságról szóló, négy évvel ezelõtti népszavazást. Õ megtalálta a titkát annak, hogy hogyan lehet feloldani a Trianon utáni feszültséget. – Négy évvel ezelõtt, internetes leveleiben ezt írta december 5-én: „A mi nagy családunk, nemzetünk beteg”. Mikor fog meggyógyulni? – Nem tudom, de nem is szeretném, ha december 5bõl olyan nap lenne, amire emlékeznünk kellene. Hiszen emlékezni egy család az ünnepeire szokott, amikor két ember házasságot köt, vagy amikor egy gyermek születik. Ezért december 5-ét legszívesebben magam is elfelejteném, és erre bíztatom a nemzetemet, hogy tegyen hasonlóképpen. Az ezeréves Kárpát-medence történetében annyi sok szép esemény volt, amirõl sokkal jobb lenne beszélni. A gyerekeknek is azt szoktam mondani, hogy a szeretet nem jár ki nekik se’, mert úgy kell élnünk, hogy szeressen minket a világ. Nekünk határon túliaknak is ezért nem duzzognunk kell, hanem úgy kell éljünk, hogy szeressenek az anyaországbeli testvéreink. – Figyel Magyarországra? Követi, hogy mi történik itt? – Természetesen. Reggel az elsõ dolgom, hogy bekapcsoljam a Kossuth rádiót. Emellett pedig kijelenthetjük, hogy kevés magyar állampolgár volt annyi magyar templomban és szószéken, mint én. Rengeteg gyónást hallgattam meg, és számtalan lelki beszélgetést folytattam magyar állampolgárokkal. – Ha az a Csaba testvér, aki 1992-ben leverte a lakatot a dévai rendházról, 2008 Magyarországán találná magát, akkor mit tenne? – Nemrég leültem és karácsonyról gondolkoztam el. Csak próbálkoztam lélekben odakucorodni Krisztus betlehemi jászolához, és eszembe jutott, hogy mivel is tarisznyálta fel a Mennyei Atya az õ Szent Fiát? Milyen eszközöket kapott ehhez a „projekthez”, a világ megváltásához? Ez a kisbaba nem tud járni, nem tud beszélni, nem is szobatiszta, anyagilag sem áll jól, nincsenek védõnõk sem körülötte, oltásokat nem kap. Menekülnie kell és ott lihegnek nyakában Heródes katonái. Nem szerzõdést köt, hanem szeret. Ezért – ezen a példán felbuzdulva –, ugyanazt tenném Magyarországon is, mint 16 éve Déván. A különbség talán csak annyi, hogy nagyobb hittel indulnék neki. – Miért? – 1995-ben, ha valaki azt mondja nekem, hogy én
ALEID OSCOPE
- N OVEMBER - D ECEMBER 2008 VI. évfolyam 6. szám
majd milyen jó viszonyba kerülök a román rendõrökkel, nem hiszem el neki. Tavaly történt: az egyik román rendõr meglátta, hogy az egyik kislányunknak a lába kajla, meg kellett mûttetni. Nem is mondott ez a tiszt nekünk semmit, csak szervezett a dévai román rendõröknek egy jótékonysági bált. A bevételét elhozták hozzánk, és ünnepélyesen átadták, hogy így segítsenek ennek a magyar kislánynak. Ezért mondom, hogy a szeretet képes új világot teremteni és ajtókat nyitni. – Ma már más eszközök is a rendelkezésére állnak. Gondolok itt például a gyakran frissülõ honlapjára, amit szinte már blognak is tekinthetünk. – Már több mint 1500 gyerekrõl gondoskodunk, közel 50 házban, nem tudok mindenhol ott lenni. Így próbálok – akár telefon, akár az interneten keresztül – szólni a kollégáimhoz és a gyerekekhez. Na persze, egy pap prédikációi nyilvánosak, így ezek sem kizárólag egy szûk közösségnek szólnak. Így bárki, aki odatéved, nyugodtan elolvashatja. És hiába akad rengeteg problémánk, hiszem, hogy mindegyiknek van megoldása. A gyerekeknek is ezt mondjuk: „ne nyafogj a házi feladatod miatt, hanem gondolkozz, és oldd meg”. Ezt mondom magamnak is. Így van ez egy nemzet életében is, kell hogy legyenek megoldások. Így Trianon után is fel kellene oldani ezt a nagy feszültséget. – Ön például megoldotta azt, hogy Déván román, cigány, magyar gyerekek békében élnek. Nálunk ezzel a problémával egy egész kormány küszködik. Mi a titok? – A magyar nemzet hogyan született? Árpád vezér le tudott ültetni egy asztalhoz hét olyan törzset, akik valószínûleg még egymással is háborúztak néha, és mégis tudtak vérszerzõdést kötni. Ezek a marcona hadfiak elfogadták Árpádnak azt a szép álmát, hogy egy közös otthont teremtsünk magunknak. Ami nagyon fontos, hogy a szövetség nyitott volt. A kunok, besenyõk, mi, székelyek is úgy csatlakoztunk ehhez a szövetséghez. Isten is eljött az égbõl, hogy megkösse velünk az Újszövetséget. Ugyanúgy mi is gazdagabbak vagyunk, ha meg tudunk szólítani egy gyereket, és azzal nem ellenséges viszonyba kerülünk. Ám ez az újkori széthúzás elemeire tépi a nemzetünket. Én inkább a szép szavak híve vagyok, és a szövetségé, még akkor is, ha az fáj is egy kicsit, mert a vérszerzõdõsnél mégis magába vág az ember. Így lehet csak béke újra a Kárpát-medencében. – Ezt a kifejezést, hogy Kárpát-medence, lassan ki sem ejthetjük a szánkon... – Trianonhoz is az vezetett, hogy a térség népei nem jöttek ki jól egymással. Ezt úgy próbálták megoldani, hogy ide-oda rajzolták a határokat. Az is probléma volt, hogy nem egyezünk. Elcsodálkozom Amerikán ilyenkor. Ott ugyanis nem lehet fehérré változtatni a színes bõrûeket, vagy fordítva, mégis eljutottak oda, hogy megszüntették ezt az ellenségeskedést. Így ma már az Egyesült Államokban úgy élik meg, hogy érték az, hogy színes bõrû elnökük van. Ezzel szemben Románia nemzeti ünnepén csupa olyan filmet adott 7
K ALEJD OSZKÓP - 2008. N OVEMBER - D ECEMBER
#
VI. évfolyam 6. szám a televízió, amelyikben ugyan voltak magyarok, de csupa negatív szerepet játszottak. Milyen szép lenne, ha ez fordítva lenne így és ha a magyar filmekben megjelennének a pozitív szerepet játszó románok és szlávok. Ez a mûvészek és a politikusok felelõssége is lenne. – Választások voltak Romániában. A magyarok azonban kevesen mentek el szavazni. – Akik szervezték, azt mondják, hogy nagyon szép ez az eredmény. Akik távol maradtak, meg azt mondják, hogy nem. Ezért ne is foglalkozzunk ezzel. – Saját bevallása szerint, amikor szárnya alá vette az árvákat, még naiv volt. Megvan még ez a naivság? – Krisztus egyedül, üres kézzel ment szembe a világgal és elmondta az embereknek, hogy nem jó felé haladtok. Ennek meg kellene lenni mindannyiunkban, hiszen így hegyeket tudunk mozgatni, akár gyermek kézzel is, és én hiszem, hogy erre van szüksége a világnak. Ezért igen, megvan bennem ez a naivság. Mária sem töprengett azon, hogy van-e elõképzettsége, hogy emberként az Isten fiának adjon életet. A Szûzanya abból indult ki inkább, hogy mit kért tõle az Isten, és így igent tudott mondani. Így ez már nemcsak naivság, hanem hatalmas bizalom Istenben. Kérdezett: Tompos Ádám
B ÖJTE C SAB A A DVENTI F OHÁSZA SABA Ülök az egykedvû õszi borongásban, 2008. november 28-án, az egyházi év utolsó napján. Csend van bennem, várakozás. Múlik egy év, vagy egy egész világ? Nem tudom.
Körülöttem forrong minden! Vitázó politikusok, választásra készülnek, jót akarnak, dicsérik magukat és szidják egymást. Kapzsi bankárok által felhergelt, fölösleges üveggyöngyök után futkosó, kapkodó emberek kiabálnak, vagy értetlenül, tanácstalanul néznek maguk elé. És itt vannak a naponta megfagyó hajléktalanok, a harcot a hitelek súlya alatt feladó vállalkozók, a munkanélküliek, az olcsó termékeket reklámozó médiák, és sorolhatnám tovább, de minek, hisz mindezt hihetetlen nagy példányszámban megteszi a sajtó, sok sok csatornán önti a televízió, a megannyi honlap. Ülök és látom, hogy jön Krisztus Király, közeledik csendesen, méltósággal, hozzám, hozzánk, mint hajdan Jeruzsálem falai felé. Megáll, és hosszan néz. Testemben hatalmas félelem remeg. Csak le ne borulj sírva elõttünk Istenünk! Mindenkinek igaza van! Nem mehet ez így tovább! Tudom az eszemmel, hogy túl sok már a hazugság, a léha képmutatás. Magam is érzem, hogy jó lenne betörni néhány ablakot, szétverni az álnokok között. Türelmetlenek 8
K ALEID OSCOPE - N OVEMBER - D ECEMBER 2008 V ol. VI, Issue 6. Vol.
vagyunk. Egy értelmetlen, nagyon hosszúra nyúlt diktatúrából jövünk. Naivan, tisztán indultunk 89-ben, egymás kezét fogtuk, és a sárba borulva több nyelven is együtt imádkoztunk, boldogan kacagtunk. Akkor értettük, most miért nem értjük egymás nyelvét, vágyát, álmait? Forrong a világ! Tudom, hogy mindenki jót akar. Jót magának, minél több jót! Mint a gyermekek veszekszünk ócska babarongyokon, és észre sem vesszük, lassan szabadul el körülöttünk a pokol. Nem igaz, hogy ez a világ csak sírásból és vérbõl tisztulhat meg, léphet tovább! Hogy lehetünk ilyen vakok? Uram, te hányszor próbáltál összegyûjteni bennünket mint kotló a csibéit? Jó szóval biztatsz, adtad a szeretet parancsát, és megmosod könnyeiddel lábainkat. Mindent jóságosan nekünk adtál, élhetnénk csendesen paradicsomi békességben. Jól feltarisznyáztál, mindenünk megvan. A föld csodás termékenysége szaporít nap mint nap kenyeret nekünk, és van annyi agyag, kõ, hogy építhetünk mindenkinek házat, tanyát, otthont ezen a földön. Van annyi vasérc, réz, mangán, hogy egy-egy autó is jutna a családjainknak. Jut könyv, jó film, tiszta bor és csók, szerelem mindenkinek. Nem sajnálod tõlünk a boldogságot. És juthat gyermekáldás, vagy vér a vérünkbõl, vagy mint Józsefnek a te szent akaratodból. Testvérem lásd, van kit szerethetsz, kit otthonodba fogadhatsz, kivel törõdhetsz, kibe beléálmodhatod álmodat. És ültethetsz virágot, platánt, diót, és megéred hisz jó orvosaid vigyáznak rád, hogy fád nagyra nõjjön és árnyékával enyhet adjon családodnak. Tudósaink, mérnökeink mennyi kérdésre kerestek, találtak választ az évezredek alatt? Lassan, de biztosan hajtsuk uralmunk alá a Földet, ahogyan te kérted Istenünk a teremtés hajnalán még a bûnbeesés elõtt. Élhetnénk békés testvéri szeretetben, tudhatnánk, hogy a részigazságoknál fontosabb az élet. A gonosz kacag. Ugyanazzal a süket dumával jön, ígér minden kõbõl kenyeret, fogyassz, habzsolj! Ha kell, ha nem, legyen! És ha leborulsz elõtte mindent csak neked ígér, az egész bevásárlóközpontot, repülõt, jachtot - de minek? És felvisz csodás templomok ormára, sztár leszel, dobd le magad, fürödj a csodáló emberek tekintetében, hatalmad lesz felettük. Uralkodj, miért vállalnád a szeretet szolgálatát? Fogyasztás, birtoklás, hatalom. Habzsolva kacagsz, és szétmarcangolod világunkat. Azt hiszed, hogy gyõztél, pedig rabszolga vagy. Rosszabb, testvéred farkasa, szép tiszta világunk elpusztítója. Itt állsz Uram a XXI. századi Jeruzsálem falai elõtt, elöttünk. Szemedben könnycsepp, és nekem nincsenek érveim. Mégis arra kérlek, hogy ne bûneinket nézd, hanem újabb adventünkben jósággal jöjj közénk. Ajándékozz meg érdemtelen gyermekeidet egy újabb eséllyel, egy szép Karácsonnyal. Istentõl áldott adventi megtérést, szent idõt kívánok szeretettel, cs. t.
K ALEJD OSZKÓP - 2008. N OVEMBER - D ECEMBER
#K
Vol. VI, Issue 6.
H OMA GE T O D ORA P ÉDER Y - HUNT OMAGE ÉDERY B Y R OSE D ANCS 1
The Grand Lady of Medal Sculpting of Canada was Dóra Pédery-Hunt. She was young and with only her god-given talent in her bag, when she looked back for the last time at her homeland. Dora wouldn’t have believed that a whole generation had to pass before the New World would recognise that her work is muse-inspired. It is real art with which she presented her new, chosen homeland, Canada, and with which she bought glory to this land. Her work is infused with the warmth of Hungarian spirit. Its magic radiation advertises the timeless and borderless invincibility of spirit and talent. One of the World’s largest Countries can proclaim that the first and greatest medalistsculptor is Hungarian. Daily, the one and two Dollar coins tinkle and jingle in our pockets. We handle, love and hate, and struggle with them, but we cannot be without them. They are needed daily, even if we have gold credit cards which provide unlimited possibilities. Complementary trifles such as the l, 5, 10, 25 Cent coins are the most mischievous because we just wave our hands “it is only small change” but if even one is missing, we get stuck. In the meantime it doesn’t occur to us that heart and soul beats in them — the soul of their designer, the creator, that of Dora Pédery-Hunt. Dora didn’t reach the world’s medal sculpting peak via comfortable well-trod paths. She was born in Budapest in 1913 under peculiar circumstances. She came into this world at a party in Buda Castle and weighed one kilogram. She was so tiny that they used a shoe box for the crib. At the time, no one thought that Translated into English by George Telch
ALEID OSCOPE
- N OVEMBER - D ECEMBER 2008 VI. évfolyam 6. szám
a rich artistic future was in store for her. When Dora was four years old, she could read write, drew beautifully and sang. Her talents became evident at an early age. She inherited her energy from her father, she said. The father was physicist, perfect musician, and drawer; a real renaissance man. Dora studied in Hungary. After highschool, she obtained a diploma at the Budapest College of Applied Arts. However her creative vocation was only fulfilled abroad. She didn’t feel that with her perfect knowledge, attainment of craft with its rich traditions she could further develop in postwar Hungary. Because of constraints she chose the free West for her new home. She left in 1945 and in 1948 arived in Toronto with her parents and two sisters. The “New World,” Canada, didn’t hold out promises for satisfaction with her craft, as medal design was an almost unknown art form. However, as a New-Canadian, Dora was able to obtain employment in her “craft.” She started as an interior designer of churches and worked as part-time teacher of plastic fine arts. In reality, her main area of interest, remained the medal and small sculpture/figurine creation. Dora’s work was probably internally prompted to show the “New World” the miniature metal compositions’ endless beauty, richness and possibilities. She had to bring into being the art genre by herself and in perfection. Dora’s first collection was exhibited not in Canada, but in The Hague. The European recognition not only gave her a momentum, but strengthened her sense of vocation. Also, she recognized that the world would be poorer if they could not acquaint themselves with her refined and crystallized sculptural art. Although she participated in several exhibitions, it was in 1965 when the first independent large-scale show at the Dorothy Cameron Gallery was opened. At that time Toronto was economically on an upswing, becoming upscale and receptive to new cultural ideas. In this sparkling environment, the Hungarian medal sculpting tradition found a favourable reception. After the exhibition the artist received increasingly more important orders. Dora designed the medals of the Montreal Olympics and the first hundred-dollar gold coin. Furthermore, she created numerous decorations, badges of honour, awards and medals of recognitions. In 1987 she received the Toronto Arts Award, which proved that the Canadian medal sculpting art form is closely interwoven with the Budapest born Dora Pédery-Hunt, holding to her Hungarian artistic traditions. It was the first time ever that on the Canadian one and two Dollar coins and the above-mentioned denominations of the Cent coins, the images of the Queen with her diamond coronet were not designed by Brits but by a Canadian, who, in addition was Hungarian. When later Dora personally met with Queen Elizabeth II, she expressed her delight and pleasure with the creation. Dora Pédery-Hunt’s work can be found
1
9
K ALEJD OSZKÓP - 2008. N OVEMBER - D ECEMBER
#
VI. évfolyam 6. szám
V ol. VI, Issue 6. Vol.
ure with the creation. Dora Pédery-Hunt’s work can be found in many official and private collections. Also they have found their rightful place in the National Gallery of Canada. Her exhibitions around the World, outside the North American Continent, in Portugal, France, Japan, Spain, Italy, Greece, Austria, Sweden and even in Hungary are popular. The artist made a memorial plaque on the occasion of the Toronto visit of Pope John Paul II. Pédery-Hunt Dora considered two factors important in directing her life: creative freedom and the family affinity. Dora sculpted the portraits of Queen Elizabeth II on the one and two Dollar coins and the l, 5, 10, 25 Cent coins. Dora’s work can be found in Government and private collections, also in the National Gallery of Canada.
D ORA P ÉDER Y -H UNT ’ S A WARDS ÉDERY R ECOGNITION Officer of the Order of Canada, 1974
♦
Order of Ontario, 1991
♦
L. L. D. York University, Toronto, 1983
♦
L.L.D. Law, Unirersity of Waterloo, ON, 1990
♦
Civic Award of Merit, 1979
♦ ♦
Centennial Medal, Government of Canada, 1967 Queen’s Jubilee Medal, Government of Canada,
1977
♦
American Numismatic Association, Gold Medal for Exellence in Numismatic Sculpture, 1992 Confederation Medal, Government of Canada,
1992
♦
Honorary Memher of the Canadian Portrait Society - Hon. CPS, 1999
♦
L.L.D. St. Michael’s College, University of Toronto,
1999
♦
“Pro Cultura Hungarica” Medal, Ministry of Culture, Hungary, 2001
♦
J. Sanford Saltus Award Medal for Signal Achievement in the Art of the Medal, The American Numismatic Society, New York, U.S.A., 2003
10
“Medals are my favourite form of expression. They are like short poems. I have to accept the challenges of working inside the limits of a small disc and obeying the strict rules of the striking, casting and finishing processes.” (Dora)
OF
♦
♦
K ALEID OSCOPE - N OVEMBER - D ECEMBER 2008
“The award medal “There is light behind the shadows” of the Canadian Institute for the Blind, with the image of a blind eye on the obverse and an open eye in the shape of a foliate tree against a background of a rising sun and water on the reverse, is a gift of Canadian artist Dora de PederyHunt, the 2003 recipient of the J. Sanford Saltus Award for Outstanding Achievement in the Art of the Medal. She also donated a uniface plaque dedicated to one of the greatest ballet dancers of the twentieth century, Rudolf Nureyev.” (Elena Stolyarik: American Numismatic Society Magazine)
K ALEJD OSZKÓP - 2008. N OVEMBER - D ECEMBER
#K
Vol. VI, Issue 6. “Clasp it in your fist, let your warmth enter the cold metal and then take it to the window. Watch it: The light hits some edges, hidden crevices appear, there are some mounds you had not even seen before. Feel the tension of the surface, There is life underneath. It is not a cold piece of metal any more: Trees grow here, bodies leap high, faces emerge. All of this is brought about by you, and only you can arrest this magic moment or change it at any time with a light flick of your fingers.” (Dora)
ALEID OSCOPE
- N OVEMBER - D ECEMBER 2008 VI. évfolyam 6. szám
T HE M AGIC OF THE M ED AL EDAL D ORA ’ S “A RS P OETICA ”
Centennial Medal of Medallic Art Society of Canada
Dora in her studio “ In 1968, two years after the death of actor and broadcaster John Drainie, Ms. de Pédery-Hunt had been commissioned by ACTRA to create a medal as part of the John Drainie Award established in his memory. “It happened that she lived right next door to us when she was fashioning it, and she brought a working model over one afternoon. That was brave of her, because my mother and all my siblings and I put in our two cents’ worth on the length of the nose and the set of the mouth until we had completely deconstructed her work! Dora remained calm and smiling, listening to our rather chaotic feedback, and then she went home and created a perfect image of my dad.” (Bronwyn Drainie)
Magic. What a beautiful word. One which promises so much, but - hélas - seldom delivers. To some people Disneyland is a magicai experience, a mediocre film which nobody undestands is magic, or a glitzy commercial with breathtaking special effects is magical, too. So what, then, is magic? Can we define it? The answer is no. Has it something to do with our intellect? No. We really do not know what magic is, but, with our senses and emotions, we can feel it. We may describe it as a very rare moment which, like a precious gift, gives us a long lasting joy. As a medal designer, I will give you one example when you might - just might - experience something like magic. As we know, the medal - this small object - belongs to you more than any art around you. The painting is on the wall; sculpture stands in its own space; but your medal’s real place is in your hand. Just pick it up and put it in your palm. The warmth of your skin starts to penetrate into the cold metal and you start to feel that this small disk is becoming - in a magical way - somehow a part of you. There is now an interaction between you and your little object. Touch the surface; rub it lovingly. It is only a skin, a cover. The real life is under the skin, just as in any other good sculpture. Take it over the window. Let some sunlight play on the high points of the design. It might change the expression on a face or add some movement to a figure. You migh even discover hidden forms you did not notice before. But in a different light, with a flick of your finger, you can change this play again and again. That medal is not a lifeless piece of metal any more. It became your very own medal, which you - and only you brought to life. And this is real magic. 11
K ALEJD OSZKÓP - 2008. N OVEMBER - D ECEMBER
#K
ALEID OSCOPE
Vol. VI, Issue 6.
D ORA’S TOAST
VI. évfolyam 6. szám AT
H ER 90 TH B IR THD AY P AR TY IRTHD THDA ARTY
“Welcome to all of you who came today to celebrate my birthday. With this day I became to oldest person of my family, thus I thought this is in good order to introduce to you the youngest one. She is naturally, “special”, although all babies are special, but this one can prove it! At age of six month, time arrived for her Baptismal with not only one but three godmothers, with about 60 friends and relatives waiting for the ceremony to start. The mother with baby in her arms, and the priest with book in one hand and a small silver pitcher in the other hand for the holywater arrived at the baptismal font. The priest was ready to say the right words when our baby suddenly grabbed the pitcher from his hand and poured all the holy water on her own head and thus she baptized herself! Cameras clicked, the guests applauded and with that Emma became a proper member of her Christian family .” (Art & Letters Club, November 16, 2003)
12
- N OVEMBER - D ECEMBER 2008
Rozsa Dancs
F ROM “T HE S HOEB OX B ABY ” T O T HE “M O THER OF C AN ADIAN M ED ALS ” ANADIAN EDALS • January 23, 1913 - Coup of 1913 in the Ottoman Empire: The CUP, lead by Enver Pasha, overthrows the Liberal Union coalition and introduces a military dictatorship. February 17,1913 - The Armory Show opens in New York City. March 18, 1913 - King George I of Greece is assassinated. April 24, 1913 - The Woolworth Building opens in New York City. May 13, 1913 - Igor Sikorsky becomes the first person to pilot a 4-engine aircraft. June 4, 1913 - Emily Davison, a British suffragette, runs out in front of the King’s horse, Anmer, at the Epsom Derby. July 10, 1913 - Death Valley, California hits 134 °F (56.7 °C) which is the highest temperature recorded in the United States (as of 2004[update]). August 10, 1913 - Macedonia is divided after the Second Balkan War, according to the Treaty of Bucharest. Rudolf Diesel disappears en route to Britain. October 31, 1913 - The Lincoln Highway, the first automobile road across the United States, is dedicated. December 30, 1913 - Italy returns the Mona Lisa to France.
Rozsa Dancs: November 13 - Dora was born. There had been some important historical events happening around the world that year, however, your birth was the most important sensation for your parents. Wasn’t? Dora: That is right. As was told, my birth was peculiar too. It happened in Budapest, November 16, 1913. My Father was at the Opera, my Mother joined her ladyfriends for a party.
K ALEJD OSZKÓP - 2008. N OVEMBER - D ECEMBER
#K
Vol. VI, Issue 6. Although everything looked to be all right at the party, my charming, young mother felt that maybe the coffee is not agreeing with her. At it turn out, it was not the coffee – it was me! Right there, in the middle of the party! Needless to say that I successfully ruined that party! Only an old shoebox was there and they put me in it. That was my first cradle! The kitchen scale showed 2 pounds, including the box, that meant 1 kg in Hungary. Father arrived soon and with one look into the box and after some prayers, he started to baptized me. “Your name should be Dorothea – Gift of the Gods”, he said and added, that in the Hungarian folklore the Sunday child will understand the songs of the birds and can talk to the flowers. It proved to be true! I have a close relationship to nature, birds or any other animals and as flowers are concern, I definitely have a green thumb. As a miracle – after some critical days, when feeding was very difficult, I rallied and became a normal hungry baby. But I could not shake the name for years: The shoebox baby!” R. D.: You went towards the first world war making your very first steps, didn’t you? Dora: Yes. I was somewhere one year old when the first world war started. Father left for the front and an injury brought him back to us only, after two years. R. D.: How did they restarted their life after the war? Dora: After that, both he and my mother had to face for becoming a real family, to grow up to parenthood. (become parents). None of them knew how to do parenting. They both were orphans, mother was brought up in Vienna by nuns and father by his older sisters. No Dr. Spock, no child physiologists gave advice, so they did what they thought is best. They became the most loving and the most biased parents in the world! We, three children, close in age, could not do anything wrong! Instead of discipline we had a warm, safe home. My father being a real Renaissance man with major interest in science, competent in music, literature, art, geography and history, had a library always open for us children. His travel books took us to Tibet, China, Africa, Paris, London – just everywhere! The result was that we loved to be at home and all three of us became bookworms. R. D.: It sounds that your childhood was as wonderful as possible and you and your siblings were kind of wonder children. Dora: Far from that. It was quite clear for us children that we are not as perfect as our parents had seen us. As a result we tried to please them and somehow tried to behave. We passed out high school years with quite good marks. I was the only one of three sisters who did not know after graduation for years what should be my future. I dabbled in this and that. I worked mostly, constantly as a fashion designer, but sculpture and architecture was a far dream.
R. D.: So, what happened? What influenced you to turn to sculpture? Dora: I remember that while I hesitated, I picked out
ALEID OSCOPE
- N OVEMBER - D ECEMBER 2008 VI. évfolyam 6. szám
from the papers the name of an art-critic, known to be very strict, hard to please. I called on him and showed some of my sketches and waited for his opnion. It was positive!
He advised me to enter one of three art schools where next to sculpture and architecture I would have the chance to practice all the necessary crafts too. Bronze casting, plaster casting, wood and stone carving – all those of which later in my career became important for me. I passed the entrance exams and with that my hardest but happiest six years started. During those years I learned that you can learn art, but nobody can make you an artist. You are born with talent but it is up to you what do you do with it! After six years, I received my “Master's” degree. I felt that I was ready. I rented a studio; I had some students to have an income. I took part in exhibitions where some art critics noticed my works, and I planned to go to Rome for a short time to study art. It could not happen! The second world war reached Hungary too. Bombs were falling on Budapest, rumours were flying around about the happenings. As we learned later, these rumours were mild tales compared to reality. My family with a real Hungarian optimism thought that with moving to the country we could be saved. So, we moved out from the capital city but of course, we were not safe anywhere. Around Christmas, the whole family – my two sisters, two children, our parents and myself – took a train not knowing where it went. Some railway lines were broken, stations were bombed – it took three weeks before the train could stop and we had to leave it not knowing where we were. As it turned out it was somewhere close to Leipzig. Red Cross trucks drove us soon to the city where we had some food, clean mattresses and took a shower. However, we could not stay there very long and by another “ghost train” we were travelling again “somewhere”. That train stopped in Helmstadt, a small town where we saw British jeeps rolling by after some time. I managed to contact somebody in the British headquarters with my broken English. I told them that my Father is a scientist, the whole family is here and we need help. They got information from England and took us to Hannover in no time, where we were settled in the British Enclave, arranged for a laboratory and given an interesting project to work on. 13
K ALEJD OSZKÓP - 2008. N OVEMBER - D ECEMBER
#
VI. évfolyam 6. szám Sandra Martin recalls this period of time of Dora’s life in her orbituary published in Globe and Mail, October 4, 2008 as it follows: “After graduating from the State Lyceum in 1932, she vacillated between her artistic ambitions and pleasing her father by becoming a scientist. By her mid-20s, she had found her vocation, however, and entered the Royal Hungarian School of Applied Art in 1937. She earned an honours diploma, followed by a master’s degree in sculpture and design in 1943. For her graduation project, she sculpted a 30centimetre solid bronze elephant. Life in Hungary carried on in a twitchy fashion during the early years of the Second World War. The country had formed an uneasy alliance with Germany so it wasn’t occupied like many of its neighbours, but many young men went away to fight. Ms. de Pédery found work designing clothes and accessories, and did some private teaching. Eventually, she sold some drawings to international fashion magazines and had a bust and a life-sized plastic sculpture exhibited by the National Gallery of Hungary. All of that changed in March, 1944, when Germany occupied Hungary, imposed martial order and soon began mass deportations of Jews to the death camps. The de Péderys, who were Catholic, were spared that horror but they knew that the Germans were losing the war and they were afraid of the Soviets marching toward them from the east. On Christmas Eve, 1944, Ms. de Pédery, her parents, two sisters and a young niece and nephew fled Budapest by foot and then train. Mr. de Pédery lugged his daughter’s bronze elephant, considering it an example of her artistic bona fides. The journey to Dresden took them 23 days on a barely functioning rail system. Fortuitously, the de Péderys left Dresden the day before the Allies launched their intensive bombing sorties in February, 1945, heading northwest until they reached Hannover, in what became the British occupied zone.”
Dora in her home and studio at Carlton street, Toronto 14
K ALEID OSCOPE - N OVEMBER - D ECEMBER 2008 V ol. VI, Issue 6. Vol.
R. D.: How did come Canada in your picture? Dora: As an assistant to my Father, I had to take frequently a report to the Town Mayor, Magor Chutter. After knowing him and later his Canadian born wife, the name Chutter became the most important in my future life! They became friends. Noticing that I arrived always rather tired, from time to time they invited me to their home with a B & B which meant Brandy & Bed. Two days later, refreshed I was back again at my usual working days. Soon, the “project” was finished and the word “Immigration” became more and more important for me. Mrs. Chutter’s interesting stories about her Canadian pioneering ancestors, added with large maps of Canada, Canadian books seemed to me that Canada is the only country where I will not to be a stranger for ever, and I might even contribute something in my future life. But immigration regulations were impossible: I could go myself only on a full year contract as a farmhand or working in a household or factory. Just I, no parents, no sisters! The only promising ray was that their son Donald was already in Canada and had a good job. I decided that I will go first and later will sponsor may parents. Being an optimist, I really believed that this could be done. In the meantime, the rest of the family left for other countries, only my parents and my husband were in Germany. In 1948 I finally arrived in Montreal on the North Star, Canada’s pride, a brand new aeroplane. It was my first flight, one of my greatest experiences. R. D.: The very first impression of a new country should be long lasting. Sometimes we can even experience funny things. What do you remember about the moment you stepped on Canadian ground? Dora: The plane arrived a bit early. The pilot said: “We had a good wind.” So, Don was not yet there. In the meantime, we had to register. For no known reason, but I walked over to the table where a young man registered “displaced persons” as we were called. He asked for my name. That was easy to answer to. Then when he asked my trade. Although I really did not know what to say, I answered: “I am a sculptor.” The pen stopped for a moment on the paper, and he asked: “How do you spell it?” That was the moment when I realized that it will take much time to be a sculptor again. He was insistent about my profession: “But what do you do?” In desperation I told him: “I carve small animals from wood.” Relieved, he asked: “And lambs too?” “Of course,” I said, “lambs too.” He stood up, shook my hand and said: “Welcome to Canada.” That was the first welcome there I heard in this way. Don was still not there and I had to go to the Lady’s room. It turned out that I needed 5 cents to put in a slot on the doors. I had not 5 cents. I looked around for some help and I noticed
K ALEJD OSZKÓP - 2008. N OVEMBER - D ECEMBER
#K
ALEID OSCOPE
Vol. VI, Issue 6. a policeman standing there. I walked up as brave as I could be and asked him to give me 5 cents. He looked at me and asked: “Why?” I said I just arrived, I am a refugee and would like to use the washroom. Slowly, he took a 5 cent piece from his pocket, did not give it to me but said: “I will come too.” Sure, he did not believe me, and he gave me the 5 cent coin at the door. I went in. Refreshed, I came out and he was there waiting for me. He was convinced that I was not lieing. Than, he shook my hand and said: “Welcome to Canada.” The third welcome came from Don who arrived in the meantime, and thus I was certain that I will be welcome in Canada.
- N OVEMBER - D ECEMBER 2008 VI. évfolyam 6. szám
Frances Loring
Florence Wyle
These two wonderful artists showed me the way I should take when I would like to be a sculptor in Canada. They introduced to some of their friends like A. Y. Jackson who became my friend too. A. Y. Jackson gave me the key for his studio to work there when he left for his frequent travels. He brought in even bed sheets and pillows for me because he used to sleep on bearskins.
Endre Ady Hungarian Poet
Don took me to Ottawa, put me into a hotel and off we went to see the Director of the National Gallery. He looked at the photographs of my works, seemed to be pleased and gave me the advise: “Meet the 'Gires' in Toronto, Miss. Frances Loving and Florence Wyle.” I could not do it right away because I decided to stay with the Olsons, a wonderful family to work for, to learn fluent English and somehow to see how a Canadian family lives. They took me as a family member, introduced me to their friends. Through them, I met my beloved friend Helen McGrath. I became even godmother to their first son, Joe who became a pilot with his family. Finally, I met Frances Loring and Florence Wyle, two great scuptors.
F. Loring’s and F. Wyle’s Studio, Glenrose Avenue, Toronto
A. Y. Jackson
The real break to my future came some years later when Alan Jarvis, the Director of the National Gallery opened an exhibition in Toronto and noticed a portrait which I made of Miss Loring. He wanted to know who made it. I was not there and nobody knew me. About this piece of work of mine I have to mention that I did not have money enough to get the portrait in bronze, so I concocted a material of plastic – sawdust and white glue which worked extremely well after some experimenting. It became very hard, I could not model it as usual with clay, I had to carve it. This was the portrait Alan Jarvis saw. He did not give up to find me Alan Jarvis and some days later he 15
K ALEJD OSZKÓP - 2008. N OVEMBER - D ECEMBER
#K
Vol. VI, Issue 6.
ALEID OSCOPE
- N OVEMBER - D ECEMBER 2008 VI. évfolyam 6. szám
and some days later he visited me. As a result the National Gallery bought not only the portrait but the maquette too. This was the break I needed!
Robert with Flute
After Alan found me too modest and shy about my own work, he arranged for a grant at the Canada Council for a six month’s tour to meet important sculptors, visit museums, galleries to find out where I was standing as a talented sculptor. The grant was a very small amount but he let all Canadian embassies know for some assistance if I need. He called the British Council in London to arrange for me a visit to Henry Moore who proved to be a great help for me for his good opinion and advice. I never thought, not even in a dream, how my life and the direction of my work will change with these six months! It was 1958, the year of the Brussels’ Exposition where I visited the Hungarian Pavilion. Honestly, I have to confess that I went to taste a goose liver sandwich. Wandering around the buildings, my eyes fell on a wall with wonderful artmedals. Medals! I studied medal-designing for some years in my art school, so “I should try it,” I thought. “This art form is not known in Canada, I will introduce it,” I reasoned. “This might become my contribution to my new country.” It helped my decision to be final that all those countries I visited, had a great history of medals. To see them in Paris, Rome and other cities, countries it was opening my eyes. Back in Canada I mentioned to Alan Jarvis what I had seen and he asked the Canada Council to commission me for a medal. They did and accepted the design in plastic. However, a great problem came up. No bronze foundry existed for artist in Toronto, and to send this medal to New York, would make it very expensive. As it happened, somebody told me that there is a small commercial company where the same casting methods are used for their machine-parts as for medals or even sculpture. After a little chit-chat, they were willing to take a risk. This small company morphed into the most important and largest art-foundry in Toronto, maybe even in Canada. The owner who helped me is Eric Knoespel. (Mr. Knoespel was there at the Art and Letters’ Club on November 16, 2000 at Dora’s birthday party. R. D.) 16
Winter
All I can say that we have now a Medallic Art Society of Canada with the President and past President present at my celebration (Nov. 16, 2000). Del Newbigging is one of Dora’s former students. He states: “I like to have lettering on my medals. This is most likely the influence of my teacher, Dora de Pedery-Hunt. She is a master of lettering. However, if your medals are shown internationally, lettering in a particular language could be a drawback to those who do not speak the language.”
Dora with Rozsa Dancs and Dr. Katalin Dencs in the Mátyás Pince of the HCCC, Toronto
K ALEJD OSZKÓP - 2008. N OVEMBER - D ECEMBER
#
VI. évfolyam 6. szám “Starting in 1990, all of Canada’s coins will bear a new effigy of Her Majesty, Queen Elizabeth II, This new design was unveiled at the Royal Canadian Mint in Winnipeg by the Honourable Paul Dick and its artist-designer, Mrs. Dora de Pédery-Hunt! Following this ceremony, which also marked the Second Anniversary of Canada’s $1.00 coin, the first $1.00 coin bearing the effigy of Queen Elizabeth II that was designed by Dora de Pédery-Hunt, which was previously approved by Buckingham Palace and is the first ever designed by a Canadian (or in the case a Hungarian-Canadian), were struck for presentation to the Queen. In congratulating the Hungarian artist-designer after the unveiling, the Honourable Paul Dick said: “Your design is a strong demonstration of the abilities which reside today in Canada’s artistic community and I think that all Canadians, who admire fine art, can share in the pride which you must so rightly feel today”. The Canadian Minister also pointed out that, among the other practical benefits to the nation that will be derived from the coin designed by Dora de Pédery-Hunt, was the potential for saving about $175million in tax dollars over the next 20 years!” (Hungarian Heritage Review, 1989)
K ALEID OSCOPE - N OVEMBER - D ECEMBER 2008 V ol. VI, Issue 6. Vol.
Queen Elizabeth II was very satisfied with her portrait shown on Canadian coins.
Presentation of effigy to Queen Elizabeth II
The unveiling of the new effigy of Queen Elizabeth II
“Dora de Pédery-Hunt was the Hungarian-born artist who sculpted the image of a “mature” Queen Elizabeth that appeared on all our coins minted between 1990 and 2003. It was the first time a Canadian artist had ever been given such a commission.” (Sandra Martin) “Receiving the commission to design the effigy meant a very great deal to me. It was so very special. I’ve always been a great admirer of the Queen. I have seen her several times in my life and shook her hands once. It was during a Royal Visit to Toronto in the early 1960’s at a special lunch at the Old City Hall. I remember I had to wear a hat and had to buy one. I found her so attractive, especially when she was talking and smiling. She has very beautiful eyes and skin and you notice them so much when she is talking and meeting people. Once I actually began the work it went very quickly and well. The Queen’s face I found very easy to do. She has always been a clear vision in my mind .. . .I really hope everybody likes it. I really think it looks like the Queen.” (Dora)
“Dora is a sculptor. To be precise, she is the most important medal maker in the history of Canada. Odds are you own her work if you have any pocket change - flip coin until it comes up heads; if the head has a tiara, that’s Dora’s work. It is the merest of her achievement... She lives and works in a tiny downtown apartment crowded with books, photos, flowers, maquettes, drawings, correspondence, awards. Alas, she has no studio. So she works in her kitchen, on the counters and at the sink; where you keep condiments, she keeps chemicals; where you keep cutlery, she keeps tools; her aproni s covered with plaster.” (Joe Fiorito, Toronto Star, Nov. 19, 2003)
17
K ALEJD OSZKÓP - 2008. N OVEMBER - D ECEMBER
#K
Vol. VI, Issue 6.
- N OVEMBER - D ECEMBER 2008 VI. évfolyam 6. szám
I R EMEMBER D ORA D E P ÉDER Y - HUNT ÉDERY
Order of Canada Presentation
“It is a given that Dora de Pédery-Hunt was a superbly talented, globally renowned sculptor and medalist, but what I remember most is her unbridled intellect, curiosity, energy, enthusiasm and generosity. A very close family friend since my childhood, I grew up admiring her glorious works. Dora was thoughtful and kind. It is with great nostalgia that I caress her medal of my father, Dr. John Rekai; the one commemorating the Toronto hospital he co-founded; the beautiful medal she struck to celebrate the birth of my son; and, most especially, the bronze casts of my father’s right hand - a surgeon’s hand - she created for my family. I fondly recall the long conversations with Dora on the telephone, or when we would meet by chance. They were filled with exciting tales of her upcoming lectures and exhibitions in Canada or abroad, her latest awards and commissions, updates on news of our families. Her apartment-studio was a hurricane zone. Every available surface, nook and cranny was filled with books on art, wax works in progress and other creations. Dora was always great fun; her birthday parties are legendary. She filled her home to the rafters with fascinating people of all ages and all walks of life and made everyone feel special.” (Julie Rekai Rickerd, Globe and Mail, October 9, 2008)
Dora with Pierre Elliott Trudeau 18
ALEID OSCOPE
“Apart from her remarkable artistic and intellectual talents Dora loved life and people. Her parties were legendary. Hungarian sausages, salamis, körözött and pogácsas were accompanied by Hungarian wines and stimulating conversations. Dora was always thoughtful and kind. In spite of the hundreds of commissions for which she had to meet deadlines, she always managed to find time to commemorate and celebrate the special events in the lives of her friends and family. She struck a wonderful medal to honour my surgeon husband, one to celebrate the birth of my first grandson and, upon my husband’s death, she cast an exquisite bronze of his right hand for me to remember him by. A thick book could be written about Dora de Pedery-Hunt’s phenomenal achievements as an artist and a person. As we celebrate her life at the Arts & Letters Club in Toronto on November 16, 2008, Dora’s 95th birthday, we’ll greatly miss her, as she was the life of every party, but we’ll all give thanks for the opportunity of having played even a small part in her long, creative and productive life.” (Kati Rekai)
“She was instrumental in introducing the ancient art of medal sculpture to Canada and is the Canadian delegate to the Fédération internationale de la médaille. A cast bronze medal she created for the Canada Council in 1961 and her design for the Canadian Olympic gold coin in 1976 are among her public commissions.” (Clara Hargittay, The Canadian Encyclopedia.)
“I have to accept the challenges of working inside the limits of a small disc and obeying the strict rules of the striking, casting and finishing processes. But the clay is soft and it yields pleasantly, almost too easily to the touch of my fingers. Maybe, after all, these limitations are necessary. I welcome these odds - my medals are the result of a good fight against them - and at the end at least I can look back on a bravely fought battle.” (Dora)
K ALEJD OSZKÓP - 2008. N OVEMBER - D ECEMBER
#
VI. évfolyam 6. szám
Door Handle of the Bata Shoe Museum, Toronto
“The last time I saw her was probably at her 80th birthday party. She was as gracious and full of life as ever. My sisters have a number of her medals. I have only one, but it is one of her best. It is an owl, made in 1964, which sits on a stand in my living room. After I bought my owl, a friend of mine bought the last one she had. Dora told me to take it in my hand and gently rub it while I was watching TV. That would make it lustrous and bring out the highlights, she said. I had not done that for a while, but in Dora’s memory I have started again.” (Conrad Heidenreich, Globe and Mail, Otober 15, 2008)
K ALEID OSCOPE - N OVEMBER - D ECEMBER 2008 V ol. VI, Issue 6. Vol.
“I was pleased to have known her. I collected some of her medals. I attended one of her exhibition openings in Toronto and used her work in a talk I gave at the FIDEM confrence in Neuchatel, Switzerland. That talk was entitled “The good, the bad and the ugly.” When I told her I was using some of her medals in the talk, she joked about which category they would fall into. And at the end she expressed her appreciation of where they did fall. She was a disciple of the medal, spreading the word to students and willing to help others improve their craft.” (George S. Cuhaj, Numismatic News) “Ms. de Pédery-Hunt also designed and moulded hundreds of art medals, beginning with the Canada Council Medal in 1961. Our foremost medallic artist, she created commemorative pieces for Canada’s Centennial in 1967, Expo 70 in Osaka, the Montreal Olympics in 1976, the CBC’s Reach for the Top program, organizations such as the Ontario Arts Council and the Toronto Zoo, and symbolic events such as the 300th anniversary of the Hudson’s Bay Co. and the portrait medallion of Dr. Norman Bethune that prime minister Pierre Trudeau presented to Mao Zedong in China in 1973. A founding member of the Medallic Art Society of Canada (MASC), she was also the first (1963) - and for many years the only - Canadian delegate to the Fédération Internationale de la Médaille d’Art (FIDEM), the International Art Medal Federation.” (Sandra Martin, Globe and Mail, October 4, 2008)
When I make my sculpture or medal, I first hold the clay in my palm: It nests in it comfortably. I always hope that one day it will nest in another palm and give the same joy that it gives me to create it. (Dora de Pedery-Hunt) Metro Toronto Zoo medal 19
#K
K ALEJD OSZKÓP - 2008. N OVEMBER - D ECEMBER Vol. VI, Issue 6. 1
Amikor apám megismerte anyámat, és elkezdett neki udvarolni, nagyanyám nagyon tartózkodóan fogadta, ami érthetõ volt, hiszen a Moulin Rougeba a fiatal grófok mulatni mentek és nem bálozni, mint az úri kaszinóba. A sztároknak, primadonnáknak, görlöknek volt arisztokrata barátja. Ez a harmincas években bevett szokás volt. Gordon Zita írja emlékirataiban, pedig õ a magyar színház prózai színésznõje, hogy ,,egy mulatóba egy gróf kíséretében bemenni nagyon jó dolog volt. A kolleganõk majd megpukkadtak az irigységtõl”. Az egy évig tartó ,,udvarlás” nagy gondot okozott mindkét családnak. Özvegy Nádasdy Tamásné nagyanyám nem nézte kirobbanó örömmel, hogy már második fia kerül egy ,,színházi hetéra karmai közé”. Apám bátyja pár évvel ezelõtt vette feleségül Radó Máriát, a Nemzeti Színház kiváló színésznõjét. Apám olyan szerelmes lett, hogy már õ sem járt a mulatóba, hanem elment nagyanyámért és ketten mentek mamiért, hogy haza kísérjék. Nagyanyám megkedvelte ,,Pali Grófot”, és látva az igazi szándékot, hogy tudni illik, el akarja venni feleségül anyámat, megenyhült, és sokszor hívta meg paprikás krumplira apámat szerény lakásukba. Nem így apai nagyanyám. Mivel hogy akkor még csak 24 évesen lettek a férfiak nagykorúak, ki lett mondva, ha apám elõbb nõsülne, nem örököl semmit!! Így aztán, várniuk kellett, de kitartottak. Két nagyon fiatal és szép ember erõs, nagy szerelme gyõzött. Az akkori újságok sokat írtak róluk. Az ,,Intim Pista” mindenféle butaságot a kor stílusa szerint. Anyám a házasság után könnyen otthagyta a színpadot, és a lepsényi kúriából egy nagyon szép és kellemes otthont teremtett. Õ maga egy olvasott és mûvelt teremtés volt, erõs egyéniséggel, aki egész élete alatt megállta a helyét. Nem kellett arra sem sokáig várni, hogy apám családja szívébe zárja õt, bár anyósával eleinte nem ment könnyen. Apám, gróf Nádasdy Pál, Maria. Szuletett 1910-ben Nádasdladányban, meghalt 1973-ban, a németországi Lindauban. Õsei ahhoz a történelmi családhoz tartoznak, akik nádorokat, hadvezéreket, országbirókat adtak az országnak. Nagyapja, az én dédapám, gróf Nádasdy Ferenc, jogi diplomát szerzett. Bátyja, Tamás korai halála miatt a vagyon rászállt. 1868-ban megnõsült, elvette gróf Zichy Ilonát. Az ifjú pár elõször Agárdon, aztán a nádasdladányi kastélyban lakott, amit dédapám 1873-ban teljesen átépített Tudor (angol) stílusban. Otthonából egy valóságos paradicsomot, kastélyát angol ízléssel rendezte be. Ide helyezte el a családi képeket is, külön erre a célra létesített õsök csarnokában. A kastély körüli park díszfái országos hírûek voltak. A parkhoz csatlakozó istáll ókban volt az országos hírû telivér tenyészete és tehenészete. Õ létesítette 20
- N OVEMBER - D ECEMBER 2008 VI. évfolyam 6. szám
Gróf Nádasdy Borbála
A MIK OR A PÁM M EGISMER TE A NYÁMA T MIKOR EGISMERTE NYÁMAT
ALEID OSCOPE
a Bakonyi Alsóperén a vadaskertet és vadászházat. Zichy Ilonával kötött házasságukból négy gyermekük született; Júlia, Tamás és Irma, és a kiskorában meghalt Anna. Házasságuk tragikus véget ért. Ilona 24 éves korában meghalt kolerában. Arcvonásait a nádasdladányi templom Szent Ilona oltárképe õrzi. Késõbb Nádasdy Ferenc felkéri Benczúr Gyulát, hogy fesse meg fénykép után fiatal feleségét menyasszonyi ruhában. Õ maga díszmagyarban már idõsen. A két kép másolata a ladányi õsök csarnokában a mai napig látható. Dédapám, bár felesége halála fiatalon érte, többé nem nõsült meg, hanem életét közügyeknek szentelte. Õ volt, aki a Nádasdyak hírnevét még tovább tudta vinni. Az országot szépítette és gazdagította. Tizenhárom évvel a trianoni békediktátum elõtt halt meg. Fia, Tamás nagyapám, atyjának nyomdokaiba lépett. Aránylag késõn nõsült, gróf Wenckheim Máriát vette feleségül. Az õ életét sem kísérte szerencse, súlyos betegsége miatt Párizsban kezelték, ahol meg is halt 1915-ben, a háború elsõ évében. Nagyanyám egyedül maradt hét kiskorú gyermekkel. Négy fiú és három lány: Ferenc, Tamás, Pál, László, Ilona, Katalin, Orsolya. Párizsból igen nehezen tért haza az özvegy az árvákkal, mert háború volt, és a franciák minden külföldit internáltak. Apám akkor volt ötéves, amikor Nádasdladányba érkeztek. Most nem akarok a birtok kiterjedésérõl és a vagyon elosztásáról, öröklésrõl írni, mert nem ez a célom ezzel az írással. Az biztos, hogy a trianoni országcsonkitással több felvidéki és erdélyi birtokrész veszett oda. Maradt Nádasdladány, Lepsény és Alsópere. Apám fiatal évei Nádasdladányban nagyon boldogan teltek. A testvérek nagyon szerették egymást és mindenben összetartottak. Fiatal kisasszonyok és urak lettek a gyerekekbõl. Nagy volt náluk a vendégjárás. A lányok gyönyörûek, a fiúk jóvágásúak voltak. Sajnos Tomika cukorbajban meghalt hét éves korában. A lányok külföldön tanultak nyelveket. A fiúk otthon érettségiztek és gazdasági egyetemet végeztek el. Apám egy évet töltött Angliában. A gazdaságot intézõ vezette, sokszor a saját hasznára. Nagyanyám nem értett hozzá, és biztos befolyásolható volt. De a dédapámtól örökölt rend, vagyon és erkölcsi tõke olyan nagy volt, hogy évekre kihatott a mûködésre. A tragédiasorozat igazán csak a második világháború után sújtja a családot, de azért egyéni tragédiák elõtte is voltak. Apám idõsebb nõvlre, Ilona, szerelmi házasságot kötött 18 évesen gróf Széchenyi Imrével. Egy hónap házasság után a fiatal férj, az akkoriban dúló spanyolnátha áldozata lett. A lányok férjhez mentek. Kata Károlyi Györgyhöz, Orsolya Somssich Gyulához. Ferenc megnõsült, és elvette a már említett Radó Máriát, László B ornemissza Annát. Természetesen a legidõsebb fiú Ferenc örökölte
K ALEJD OSZKÓP - 2008. N OVEMBER - D ECEMBER
#K
ALEID OSCOPE
- N OVEMBER - D ECEMBER 2008
Vol. VI, Issue 6. Nádasdladányt. A lepsényi kúria és a bakonynánai Alsópere földdel és erdõvel apámé lesz, mikor is betölti 24. életévét. Szüleim esküvõje 1934-ben a Rózsák terén zajlott le, az ottani plébánia templomban. Nászútra szeptemberben Alsoperére mentek, a gyönyörû bakonyi erdõbe, ahol az eldugott vadászházban egyedül lehettek. Ezután elkezdõdött tíz év meghitt és boldog családi élet. 1
Gróf Nádasdy Borbála: Zagolni zabad? Méri Ratio, 2008
Nádasdy Borbála könyve arról szól, ami közös mibennünk. A huszadik századról. A századról, amelyben minden elveszett. Elveszett egy ország, elveszett egy élet, elveszett minden bizonyosság, elveszett a hit, elveszett a remény is - es gyakran az sem volt biztos, bogy holnap is fölkel a nap. Arról szól ez a könyv, hogy hogyan veszett el még a kollektív tudat is, és a kollektív emlékezet. S hogy ameddig ezt nem szerezzük vissza, kiszolgáltatottak leszünk, vagyunk, addig mivelünk bármit meg lehet csinálni. Errõl szól ez a könyv? Nem. Ez a könyv egy magyar grófnõ életérõl szól. Errõl szól ez a könyv? Persze. Egy magyar grófnõ élete a mindannyiunk élete. Ez a nyilvánvaló, amelyre rá kell mutatni. Ez a kor persze nem kedvez a történelemnek, a történelmi tudatnak, az emlékezetnek. Ez a mi korunk: a történelem ellensége. Csodálom ezt az asszonyt és szeretem. Szeretem az életét, amelyet helyettem is megélt. Csodálom, hogy kibírta. Csodálom, hogy nem adta fel. Ha majd nagyon elcsüggedek megint, õt fogom olvasni újra. Õt is... Bayer Zsolt
VI. évfolyam 6. szám Kaslik Péter
„V ISSZANÉZTEM F ÉL U TAMRÓL ” Feleségemmel, Ibolyával a nyáron Szerbiába, majd Magyarországra látogattunk. Jó lenne azt mondani, hogy „haza”, de az utódállamok utódállamának abban a dél bánáti falujában, ahol születtem, házunk elõtt nem áll már a nyárfa, és egykori házunkra is alig ismertem rá. Én az ötvenedik érettségi találkozóra mentem Nagybecskerekre, feleségem Ibolya, pedig újvidéki rokonait látogatta meg. Münchenbe érkeztünk, és onnan Bencze Tibor barátom vitt bennünket Magyarországon keresztül Újvidékre, majd engemet Nagybecskerekre. “Az országban a törékeny falvak” Magyarországon átutazóban nem láttuk a hortobágyi kilenclyukú hidat, de a fõútról való egyik letérõnél a zsenge akácerdõ szélén, az országút peremére kiöntött szemétbuckák között láttunk helyette kilenc prostituáltat. A fõútról letérve betértünk egy faluba, ahol Ibolya egyik ismerõse lakott. Délután négy órakor a ház vaskapuja zárva volt. Jó ideig zörgettünk, míg a háziak kinyitották a kaput és beengedtek bennünket. Azt mondták, zárni kell a kaput, mert mindent ellopnak. Az udvaron egy halom zölden levágott farönköt láttam, és megkérdeztem a házigazdát, hogy miért vágják ki az élõ és még növekvõ fákat? A házigazda azt monda, hogy nem õ vágta ki a fákat, hanem valakik lopták a fát az õ erdejébõl, és amikor rajtakapták õket, a rablók elmenekültek. Az illetékesek azt mondták neki, hogy hazaviheti a levágott farönköket. A háziasszony vacsora után elkészítette számunkra az ágyat, és külön elõre a másnapi reggelit, s azt mondta, hogy õ nem alszik itthon, mert a falu központjában van a fodrászüzlete, és már tíz éve ott alszik, mert különben mindent ellopnak. Megkérdeztük, mi történik, ha éjnek idején rátörnek? Azt válaszolta, hogy töltött revolverrel alszik. Reggeli után útnak indultunk, útközben elbúcsúztunk az üzletben lévõ, minket vendégül látó háziasszonyunktól, és kora délután Újvidékre érkeztünk. Újvidéken három este is kimentünk a mutatósan rendbe hozott városi központba. Három nap alatt mindössze két, elõttünk játékosan elfutó kislányt hallottunk magyarul beszélni. A szerb nyelvet pedig a sok menekült erõs tájszólása miatt nehezen értettük.
G AUDEAMUS
IGITUR
Az érettségi találkozó felemelõ és megható volt számomra. A maga szakterületén mindenki megállta a helyét. Mindenki büszke a családjára és igazi bánáti szokás szerint dicsekszik is velük, de senki sem gazdagodott meg, és ez a mai szerbiai viszonyok között külön erény. Boldog vagyok, hogy olyan iskolatársakkal hozott össze a sors, akik hûek maradtak az iskola Ady Endre által megfogalmazott eszményéhez: “Szeretni az embert és küzdeni, s hûn állni meg Isten s ember elõtt. “ 21
K ALEJD OSZKÓP - 2008. N OVEMBER - D ECEMBER
#
K ALEID OSCOPE - N OVEMBER - D ECEMBER 2008
VI. évfolyam 6. szám
V ol. VI, Issue 6. Vol. szüksége. Elég csonka az magában is. Budapesti látogatásunk során két napot töltöttünk a Nemzeti Galériában. Megrendülve álltam Székely Bertalan: „Mohácsi ” ütközet c. képe elõtt. A nemzetközi nagyvállalatok Budapest fölé emelkedõ zord beton és acél tornyainak látomása, ez a modern „pesti körkép” ijesztõen emlékeztet a kép felsõ részét uraló török lovasainak az alanti nádasokban botladozó, rémült magyar menekülõk könyörtelen eltiprására. Adja Isten, hogy a „Habár felül a gálya, s alul a víznek árja, azért a víz az úr” kérdésében Petõfinek legyen igaza. A nagybecskereki érettségi találkozóról a csoportképet Presznyák József osztálytársunk, winnipegi fényképész készítette. (köszönet, Jóska, K.P.)
Nagybecskereken bentlakó diákként az egykori Német utcában laktam. Emlékszem, hogy vasárnaponként a város központjából hazamenet, a magyar lakta házak nyitott ablakain keresztül megszakítás nélkül végig lehetett hallgatni a budapesti Kossuth Rádió: „Jó ebédhez szól a nóta” c. mûsorát. Délután, pedig az utcán haladva a Kossuth adón ugyanígy végig lehetett hallani az éppen folyamatban lévõ nemzetközi labdarugó mérkõzést. Örültünk, mert gyõztek mindig a magyarok. Az idén Nagybecskereken mindössze négy elsõ elemistát írattak be magyar iskolába, és ez a hír rávetíti árnyéket a Találkozóra is, de mégis ki kell mondani. Hol találkoznak ezek a diákok ötven év múlva, és kivel? Talán egymással, talán velünk – a végtelenben. Pesti körkép Egyhetes szerbiai tartózkodásunk után visszamentünk Budapestre, ahol megtekintettük a már „zanzásított” Magyar Nemzeti Múzeumot. Ha a magyar jelen és jövõ nem is, de a múlt az igencsak alakul. A Nemzeti Múzeum félig üres, a magyar történelem egész szakaszai hiányoznak belõle. Egyes korszakok viszont aránytalanul kihangsúlyozottak. Az 1848-as szabadságharcról, az aradi vértanúkról, Haynau terrorjáról és a szökött honvédek elleni megtorlásokról semmi sem látható. Ami 1848-ról látható, az egy nyomdaprés, amelyen állítólag a Tizenkét Pontot nyomtatták, majd néhány Petõfi-kép. A következõ szobában már a kiegyezés idõszakához kötõdõ gazdasági fellendülés ünneplése látható. Ettõl néhány lépésnyire Rákosi Mátyás dolgozószobája áll, majd egy vitrinbe helyezett televízió készüléken Kádár János beszél. Egy másik vitrinben ismét Kádár János beszél. Konyec. Hol vannak az aradi vértanúk? Hol van Haynau? Hol a világháború? Hol van Trianon? Hol van a Don kanyar? Ha a Nemzeti Múzeum célja az volt, hogy ne sértse meg sem a német, sem az orosz, vagy az utódállamok turistáit, vagy a magyarországi másként gondolkodókat, akkor a múzeum elérte célját. Magyarország olyan áhítatosan várja a turistákat, hogy saját történelmét is meghamisítja miattuk. Erre a szánalomkeltõ öncsonkításra, azonban nincs 22
Pósa Zoltán
I N M EMORIAM G YURK OVICS T IB OR YURKO (1931-2008) Ebben a világban, amely egyszerre sûríti magába a kommunizmus és a szocializmus minden hátrányát, a pénzimádatot és az egyre kevésbé burkolt diktatúrát, már nem akart élni. És ma reggel eljött érte a megváltásként várt halál. Többször is mondta: alig várja, hogy valamelyik mennyei kávéházban végre újra legjobb barátaival, Bertha Bulcsuval, Bárány Tamással, Hernádi Gyulával, Lázár Ervinnel együtt kvaterkázgathasson, mint a régi szép idõkben, a Sipos halászkertben. Gyurkovics reneszánsz költõmágus volt. Immár az öröklétbe költözött privát énjébõl is az örökifjú, intranzigens, magyarul ízig-vérig õs-erejû és õstehetségû, grandiózus lírikus aurája sugárzott elõ. Ha munkáira tekintünk, erõteljes, metafizikus és vulgáris elemek sajátos szintézisébõl szõtt örökbecsû költemények (Emberfia, 1966., Az Isten homlokán, Cantata Aquillarium 1998.), intenzív erejû regények (Mindennapi szerelmünket add meg nekünk ma, 1977.) cizelláltan barbár novellák (Elcseréljük egymást, 1973.), esszék (Levelek Mandzsúriába, 1998.), hallatlanul szellemes tárcák (A magyar vadkan, 1995), gyermekversek (Névike, 1983, vérbeli színpadi drámák (Az öreg, Nagyvizit, Fekvõtámasz, Császármorzsa) együtt alkotják a mintegy hatvan kötetnyi, manapság kivételesen terjedelmesnek, megkerülhetetlenül sokrétûnek számító életmûvet. Ám ugyanennyire izgalmas (volt?) az úgynevezett Gyurkovics-jelenség, tudálékos szóval: a szindróma, amely magában foglalja az alkotó empirikus és költõi énjét. A jelenséghez tartozott az elsoroltakon túl a színésznek is remek Gyurkovics, aki teátristákat megszégyenítõ erõvel és humorral játszotta el a Fekvõtámasz címû színjáték egyik szerepét. Nem elhanyagolható Gyurkovics Tibor, a szervezõzseni, aki 1992 októberében teremtette meg a Magyar Íróegyesület folyóiratát, a Lyukasórát, amely azóta a Magyar Naplóval együtt vált a magyar folyóirat-paletta
K ALEJD OSZKÓP - 2008. N OVEMBER - D ECEMBER
#K
Vol. VI, Issue 6. legjobb lapjává. És a szindrómához tartozott az a Gyurkovics Tibor is, akit a darabjaiban játszó színészek, Dajka Margit, Bulla Elma, Bilicsi Tivadar, Pásztor Erzsi, Tóth Enikõ és mások imádtak, mert minden mûve élbõl játszható. És végül nem elhanyagolható Gyurkovics, a charmeur, aki ahol csak föltûnt, a társaság központja és a hölgyek kedvence volt. Ám mindennél fontosabb, hogy a mágikus össz-polifónia nem ment az egyes mûvek külön erejének rovására. Gyurkovics Tibor 1931. december 18-án született Rákosfalván, Gyurkovics Henrik, a legendás szellemi hajós amúgy Rákosfalva elsõ embere, a Kenyérgyár igazgatója és Riedel Gizella házasságából. Önfeledt, boldog, pesti és balatoni, zamárdi gyermekévek, az apával kialakult mély lelki kapocs után borzalmas traumát okozott a költõnek, hogy apja a második világháborúban orosz hadifogságba esett. S ekkor kezdõdött: a versírással és a versmondással váltotta meg magát a szenvedéstõl. Az apától örökölt briliáns humor, a reá hagyott képességek segítettek elviselni az Oroszországban szenvedõ apa sorsa miatt érzett bánatot. A szenvedések iránti empátia, a többszörösen megbízhatatlan származás, a polgári elemnek számító, orosz lágerben fogolyként szenvedõ apa és a mûveibõl áradó vallásos hit és az egzisztencializmus iránti vonzódás a pályakezdõ Gyurkovicsot döntõ elhatározásra késztették: nem is próbálkozik azzal, hogy az írásból, az alkotásból éljen meg. A Gyógypedagógiai Tanárképzõ Fõiskola növendékeként élte végig a rémület ötvenes éveit, s mint vállaltan amatõr, asztalfiók írónak, nem kellett megírnia a kötelezõ Sztálin és Rákosi-verseket. Vállalhatta önmagát. Legjobb barátaival, a nagy ötössel, Bertha Bulcsuval, Kiss Dénessel, Lázár Ervinnel, Szakonyi Károllyal együtt álltak ellen az államhatalomnak, Gyurkovics mint a Gyógypedagógiai Fõiskola Forradalmi Bizottságának elnöke ugyancsak megbûnhõdött érte. A “fenegyerek” Hernádi Gyula külön-külön is, együtt is barátja volt mindannyiunknak, a társasághoz viszont csak 1991-ben, a Független Magyar Írószövetség, majd 1992-ben, a Magyar Írókamara - késõbb Magyar Írók Egyesülete - megalakulása után csatlakozott, amely így hatosfogattá bõvült, de Gyurkovics és Hernádi jó viszonya a kezdetektõl adott volt, spirituálissá mélyült barátságuk 1985 óta töretlen, Hernádi földi halála óta is. A nagy hatosfogatból bizonyos korszakaikban mindannyian voltak persona non grata-k. Gyurkovicsot egy ideig szelíden szorították az irodalom peremvidékére. Aztán egyszer csak “az élre tört”. Kálváriája 1972-ben kezdõdött azzal, amikor a Nagyvizit címû színmûvét Aczél György letiltatta a firenzei nemzetközi fesztiválról. A levegõ pedig egészen megfagyott körülötte 1976-ban, e sark- és peremvidéki állapot tartott az Isten nem szerencsejátékos premierjétõl a rendszerváltozásig. Nem véletlen, hogy az elsõ önálló verskötete, a Grafit csak 1961-ben, harmincéves korában jelent meg, ami a kora hatvanas években még komoly megkésettségnek számított. A második legnagyobb állami-mûvészeti kitüntetést, a József
ALEID OSCOPE
- N OVEMBER - D ECEMBER 2008 VI. évfolyam 6. szám
Attila-díjat ötvenegy évesen, 1982-ben vehette át. 1985 óta folyamatosan a Magyar Nemzet állandó szerzõje, publicistája volt. Engedtessék meg, hogy megemlékezésemet személyes megismerkedésünk történetével szeretném zárni. Elõször 1983 õszén, Szekszárdon a gyermek és ifjúsági írók konferenciáján találkoztunk. Már sokaktól hallott rólam, többek között Hernádi Gyulától. Két dolgot mondott: Tudom, te is zseni vagy, akit elnyomnak “ezek”. Ne búsulj. És soha ne add fel. Az irodalom hosszútávfutás, ezért teljesen nem szabad soha elhallgatni, mert akkor azt teszed, amit a hatalom szeretne. Ha nem jelentetik meg a regényeidet, próbálkozz a verseiddel. Ha elõször az sem megy, írj kritikákat, s elõbbutóbb úgyis befutsz. A másik fontos tanácsom: azért kell írni az asztalfióknak is, meg abban a mûfajban is, ahol engednek kibontakozni, hogy az életmûved mennyiségi szempontból is megkerülhetetlen legyen. Bárki bármit mond, a minõség is jobban kicsapódik a nagyobb mennyiségbõl. Visszatérve a kezdõ gondolatokhoz: nagyon nehéz ezentúl múlt idõben beszélni, még a boldog feltámadás reményében is Gyurkovics Tiborról, személyesen is jó barátomról, kinek pályámon kimondhatatlanul sokat köszönhetek. Temetését az özvegye, Gyurkovics Gyöngyi közlése szerint a család szûk körben szeretné megtartani, de megadja arra is a lehetõséget, hogy az írótársadalom és az olvasók is leróhassák kegyeletüket korunk egyik legnagyobb alkotója iránt. (MNO)
de Pédery Hunt Dora karácsonyfadísze
A NY ANYEL VÜNKET Á POLJ A, H A NYANYEL ANYELVÜNKET POLJA H IRDETÉSÉVEL S EG ÍTI L APUNKA T! EGÍTI APUNKAT www .kalejdoszk op .com www.kalejdoszk .kalejdoszkop op.com 23
K ALEJD OSZKÓP - 2008. N OVEMBER - D ECEMBER
#
VI. évfolyam 6. szám Sándor Mary Ú T VESZTÕ A L EKVÁR OS P UL YKA V ILÁGÁB AN EKVÁROS ULYKA ILÁGÁBAN Hát azzal kezdeném, hogy nagyon büszke vagyok magamra. Szinte csuklom tõle. Mert a posta meghozta reszemre a “Creative writing course” nagyon várt diplomáját. Lehörpintettem egy kis vizet, aztán máris szaladtam kék harisnyát vásárolni. Hazaérvén, telefonáltam a gyerekeknek, hogy Gyõzõ meg én jövünk vacsorára, mert nagy hírem van, és el kell újságoljam Nekik. Szóltam Gyõzõnek, hogy öltözködjék. Õ az uram, de én csak Gyõzõnek hívom, fõleg azért, mert így keresztelték. Gyorsan én is kicifráztam magam,—kék harisnya, piros köpönyeg, nagykarimás kalap,—és máris úton voltam. Beülök az autóba, Gyõzõ mellé. Gyõzõ rámnéz, azt mondja: “Te Maris, de kiflancoltad magad.” Mondom: “Kell, hogy adjak magamra, mivel, hogy írónõ lettem.” Erre: “Nem írónõ lettél Te Maris, hanem bolond nõ.” Megdûhödtem: “Te Gyõzõ, úgy ügyelj a nyelvedre, hogy kiírlak az újságba, ha gorombáskodsz.” Erre megszeppen, aztán elhallgat.—Ime, a sajtó hatalma. Megérkezünk a gyerekekhez, a fiamhoz meg a menyemhez. A menyemet én csak úgy szólítom, hogy “törvénybeli lányom”, a fordítás helyessége miatt, mert én mindent pontosan fordítok, hogy hû maradjak a nyelvhez. Mert angolul azt mondjuk: “daughter-in-law.” ( Nem egyszerûbb lenne az, hogy menyem?) Szóval, beállítunk Gyõzõvel, törvénybeli lányunk már tálalja is a halászlét, aztán eszünk. Olyan erõsre csinálta, mint a méreg, de Õ csak kanalazza, nyeli, még a szeme se rebben. Vékony kis lányka ez, az Edward Herceg szigetérõl való, de mikor megesküdtek a fiammal, elhatározták, hogy Torontóban fognak élni. Különben, csak megjegyzem, hogy a fiamra nem kell mondjam, hogy törvénybeli, mert Õ valódi, én szültem. Ha rámondom, hogy törvénybeli, hát mindjárt vejem lesz belõle. Visszatérve a törvénybeli lányomra, a magyar ételt úgy megszerette, hogy mást alig eszik, és még fõzni is megtanult magyarul tökéletesen. Szóval, esszük a halászlét, töröljük az izzadtságot, Gyõzõ még krákog is, pedig Õ nagyon bírja az erõset. Én meg csak feszítek, a mellem majd szétreped a büszkeségtõl, akárcsak a töltött csirkéjé az asztal közepén, mert még azt is sütött ez a törvénybeli. Nagyon kínálta, hát meg is daraboltuk. Szólok a menyemnek,—ez a szó már inkább a nyelvemre áll,—hogy adjon hozzá egy kis lekvárt is körítésnek, mert arra nagyon rákaptam. Pedig annak idején még hozzá sem nyúltam volna. Egyszer, nagyon régen már, még Kanadába érkezésünk idején egy idevalósi bennszülött család meghívott minket,— mármint Gyõzõt és engem,—egy Köszönetadó vacsorára, Köszönetadás napján. Hogy kinek mit köszöntek, máig sem 24
K ALEID OSCOPE - N OVEMBER - D ECEMBER 2008 V ol. VI, Issue 6. Vol.
tudom, de az volt a szokásuk, hogy ilyen kóbor embereket, mint mi, meghívtak az asztalukhoz, de csak aznap, soha máskor. Rajtunk kívül ott volt még a Németbõl jött Frici, aki már jó pár éve a sarki kútnál mérte a benzint, meg egy egzaltált kinézetû lány, akirõl nem tudtuk, hogy hová való. Szorongtunk az asztalnál, mert nagy volt ez a bennszülött család, és extra székeket kellett hozni, hogy mind le tudjunk ülni. A házi bácsi meg nyájaskodott hogy: “Kis helyen is elfér sok jó ember”, és lehet, hogy igaza volt, de ami szorult, az szorult. Mindenesetre, jó emberek voltak, az biztos. Akkor ismertük meg Õket, amikor házról házra jártunk, hogy minden munkát vállalnánk, csak adnának valamit. Mármint, hogy ne haljunk éhen. De ezt nem mondtuk, gondolom viszont, hogy látták rajtunk. Azóta is idejárt Gyõzõ fûvet vágni. Hát szorongtunk, beszélgettünk, mert akkorra már igen értettük az angolt, mert éjjel, nappal tanultunk, es gyorsan a fejünkbe ment. Nagyanyámnak volt egy mondása, hogy:” Nagy úr a muszály.” Ez sokat eszemben volt itt Kanadában, fõleg akkor tájt, idõk elején. Visszatérve, ahogy beszélgettünk, egyszer csak felállt a Frici, és tágrameredt, ijedt szemmel azt mondta, hogy Õ el van veszve. Hogy Õneki meg kell találni sajátmagát, de az nehéz, mert jelenleg nem tudja, hogy Õ kicsoda. Pedig kellett volna tudnia, mert olyan benzinszag volt az egész ebédlõben, hogy már korábban a házi néni csendben felállt az asztaltól, és huzatot csinált. Szóval a Frici nagyban szónokolt, hogy “I’m lost, I have to find myself,” az asztal körül ülõk meg csak bólogattak, aztán felugrott az egzaltált lány a székérõl, és szúrós szemeit Fricire rögzítve, tudatta vele, hogy Õ is el volt veszve sokáig, de már megtalálta magát, és a közönség ismét egyetértõen bólogatott. Oldalba böktem Gyõzõt, és mondtam Neki az orrom alatt magyarul, hogy nálunk ezeket úgy elcsuknák, hogy többé nem látnák a napvilágot, és látszott Gyõzõ arcán, hogy egy véleményen volt velem. De ez még semmi volt, mert ezután jött a java. Megkezdõdött a vacsora. Házi néni és házi bácsi egy kerekeken gurulo tálalóasztalon,—akárcsak egy felvágni való embert az operációra,—betoltak egy sültpulykát az ebédlõ asztalhoz. Akkora volt, hogy elõször azt hittem, hogy egy struccmadár lett lesütve, mert ekkora pulykát én még életemben nem láttam. Kaptuk mellé a körítést, krumplit és zöldséget. Aztán a házi néni körülkínált mindünket egy nagy tálból, hogy vegyünk lekvárt. Gondoltam, ebbõl nekem elég, én lekváros pulykát nem eszem. Hát nem terem itt kovászos uborka? Eléggé el voltam keseredve akkor tájt, hát meg is mondtam ezt mindjárt ott az asztalnál. Nevettek, hogy nem lekvár az, hanem cranbogyószósz. Mondtam tovább, hogy cranbogyó, vagy nem cranbogyó, magyarul ez gyümölcsíznek hívott lekvár, otthon a Közértben sokat vettem, hát csak megismerem. Bõgtem is egész úton hazafelé,—illetve a lakásunk
K ALEJD OSZKÓP - 2008. N OVEMBER - D ECEMBER
#K
Vol. VI, Issue 6. felé,—és zokogva mondtam Gyõzõnek, hogy legszívesebben most azonnal irányba venném Pestet, és örömmel kiinnám annak a nagy tengernek a sós vizét az utolsó cseppig, hogy átgyalogolhassak a medrén, és még pisilni sem állnék meg, hogy minnél elõbb hazaérjek. Gyõzõ babusgatott, vigasztalt, és ígérte, hogy gyönyörû életünk lesz nekünk Kanadában, csak legyek egy kis türelemmel. Mondta, hogy épít Õ nekem egy Oázist, mely majd megvéd engem az élet és a nagyvilág viszontagságaitól, s ahol örök harmóniában fogunk ketten élni. Nem tudom, említettem-e, hogy a Gyõzõ nagyon költõies, és igen szépeket tud mondani. Lehet, hogy azért hittem Neki mindig. Aztán nem volt idõnk sirdogálni, sem panaszkodni, mert dolgoztunk éjjel nappal. Végeztünk mi minden munkát ami akadt. Elsõ állásom a Szürke agárkutya busztársaságnál volt, a körmeim is ott erõsödtek meg, mert az autóbusz padlójába beletaposott rágóguminak a felmosórongy meg sem kottyant. Még el kell mondjam, hogy Gyõzõ állta a szavát, és dolgozott hét napokat is egyhuzamban, de megvette nekünk az Oázist hamarosan. Csúnya kis házacska volt eredetileg, de úgy kipofoztuk, hogy aki látta, csak tátotta a száját. Na, már megint nagyon elkalandoztam, de ez azért van, mert sokat gondolok azokra a régi idõkre, mikor átvedlettünk. Nem is tudom, hogy miért foglalkozom ezzel most, mikor ilyen nagy hírem van a gyerekeknek. Most, hogy megvacsoráztunk, a törvénybeli már leszedte az asztalt, és meg azt sem engedte, hogy felálljak segíteni. Hozza is már a drága a kávét, meg a süteményeket, a fiam is ott sürög körülötte. “Na,—gondolom, ez alkalmas idõ arra, hogy elújságoljam magam. Nyújtogatom a lábam, mutogatom a kék harisnyát, már kezdeném is a mondókámat, mikor gyereksírást hallunk. Felébredt a kis Gyõzõ. Pattannék is már, hogy felvegyem a kiságyábûl, és kihozzam, de a fiam meg a menyem megállít: “Meg se mozdulj, mama, mert nagy meglepetésünk van.” És ezzel már ki is szaladnak a szobából, felvenni a gyermeket. Mi ûlünk az asztalnál továbbra is türelmesen Gyõzõvel, aztán nyílik az ebédlõajtó, és odanézünk, hát tessenek ezt elképzelni, betotyog a kis Gyõzõ a saját két kis drága lábán! Egyenesen felém tart, fel is ugrok, hogy drága angyalkám, Gyõzõkém, életem, drágaságom, Te arany csillag, hát tudsz Te már járni, egy éves korodra? Te szentem, Te boldogságom! Már fel is kapom, mert a popsijára pottyant, ölelem, csókolom: “Nagyanya szemefénye, kincse, gyönyörûsége, hát micsoda kis csodagyerekecske vagy Te, drága szépségem, édes kis Gyõzõkém,” mondanám tovább is, de egy pillanatra meg kell álljak, mert kifulladtam. A fiam kihasználja az alkalmat, hogy szóljon: “Mama, ne hívd a gyermeket Gyõzõkének.” “Már hogyne hívnám, hát az a neve. A nagypapa után kereszteltétek. Látjátok, ügyes is, mint nagyapja volt mindig.”
ALEID OSCOPE
- N OVEMBER - D ECEMBER 2008 VI. évfolyam 6. szám
“A gyerek neve Victor,—kötekszik a fiam,— a nagyapja után.” Beadom a derekam, és ismét megígérem, hogy Victorkának fogom szólítani az unokám, aztán ugrabugrálunk a gyermek körül, hívjuk, ösztökéljük a menésre, azután kezdõdik az etetés, majd játszunk és mire felocsúdunk, már itt van az altatás ideje. Végtére is összepusziljuk Gyõzõkét, fiamat, menyemet és indulunk haza. Este korán lefekszünk, és elalszunk hamar, de úgy látszik a vacsoránál megterheltem a gyomrom, mert rémálmaim keletkeznek. Éjfél felé felijedek, és forgolódom az ágyban, mert az álom kiment a szemembõl. Oldalba bököm Gyõzõt,—szokás szerint,—hogy beszélgethetnék. Gyõzõ felriad, aztán,—szintén szokás szerint,—apellál a plafonnak, hogy valaki mentse meg Õt az ilyen insomniás nõtõl, pedig láthatta volna, hogy a plafonon nem volt senki, mert akkor már lámpát is gyújtottam. Mondom: “Te Gyõzõ, el kell meséljem az álmomat, mert nagyon érdekes volt. Elõször félelmetes, aztán pedig szép.” Gyõzõ sóhajt egy olyan hangosat, hogy inkabb nyögésnek hallik: “Hát mondd.” “Álmomban azt láttam,—kezdem,—hogy az egész világ körulöttünk egy nagy sivatag volt, ahol homokbafúrt fejû struccok szaladgáltak, és lekvárral bekent fejetlen pulykák zavarászták õket. Mi is ott rohangásztunk közöttük, Te meg én. Nekünk még volt fejünk, de szemünk, szánk tele volt a sivatag homokjával, amit a körülöttünk tomboló vihar felvert a levegõbe, és szállított mindenfelé. Már alig láttunk, és alig kaptunk levegõt, de valahogy,—egymást taszitva, és húzva-tolva, sikerült odajutnunk az Oázisunkhoz, ami ott állt a vihar közepén szilárdan, erõsen, és hívogatóan. Valahogy bejutottunk, s már ott várt a családunk, és Gyõzõke szaladt felénk a saját kis lábán, s akkor úgy éreztem, hogy nagyon boldog vagyok, mert tudtam, hogy hazataláltunk.” “Nem álmot láttál Te, Mariskám, hanem valóságot,” mondja Gyõzõ, ahogy összebújunk a paplan alatt. “Ne bolondozz Te,”—intem. “Drága Mariskám,—beszél tovább Gyõzõm,—ha körülnézel, mit látsz?” “Azt,—felel meg sajátmaga helyettem,—hogy ebben a nagy eszevesztett világban mi megtaláltuk magunkat, és megtaláltunk egy otthont, ahova tartozunk, és ahol boldogságot, és beteljesülést találunk egymásban, és szeretteinkben, kiknek léte adja meg életünk célját, és értelmét. És ezt Te, drága Mariskám, be is bizonyítottad ma este.” “Én? Hát hogy?” Gyõzõ sunyin rámnézve felém fordul: “Úgy örvendtél a gyerekekkel lenni, és látni Gyõzõke elsõ lépéseit, hogy elfeledted, miért mentünk ma hozzájuk.” Aztán az õ jellegzetes, és szokásos gyengéd mosolyával hozzátette: “Elfelejtetted elmondani, hogy írónõ lettél.” Szabályosan elmeredek, aztán észreveszem, hogy a szám is nyitva van, hát gyorsan becsukom. Mert most az egyszer nem tudok mit mondani. 25
K ALEJD OSZKÓP - 2008. N OVEMBER - D ECEMBER
#
VI. évfolyam 6. szám
I N M EMORIAM K ÓNY A Á DÁM ÓNYA (1935 - 2008) K ÓNY A Á DÁM S ZELLEMI E ZERMESTERREL ÓNYA B ESZÉLGETET T S YL VESTER L AJOS 1 ESZÉLGETETT YLVESTER Tanár, helytörténész, mûvészettörténész, néprajzos, heraldikus, mûvelõdési mindenes, több kulturális és tudományos intézmény vezetõje, egyféle szellemi garabonciás, már a szülõhelye is kérdõjelt kunkorít életpályájának áttekintõi elé. Brassóban született 1935. február 10-én. Apja, Kónya János tisztviselõ, édesanyja, Kozma Erzsébet tanítónõ. Felesége, Rácz Éva tanárnõ. Gyerekeik: Réka Éva (tanár), Zoltán (orvos). Iskoláit a sepsiszentgyörgyi Református Népiskolában kezdte, a Székely Mikó Kollégiumban érettségizett, majd a kolozsvári Bolyai Egyetem földrajz—földtan szakán szerzett diplomát. Elõbb Sepsiszentgyörgyön tanár, majd büntetésbõl a sepsiszéki Kökösbe helyezik, innen a sepsiszentgyörgyi pionírház természetjáró körvezetõjévé „avanzsál”, 1972— 76 között a népi mûvészeti iskola igazgatója, „klerikális” kapcsolatai miatt innen is eltávolítják, áthelyezik a sepsiszentgyörgyi gépipari szakiskolába (ma Puskás Tivadar Szakközépiskola). 1990—2000 között a Székely Nemzeti Múzeum név- és tematikai helyreállító igazgatója. Jelentõs szakírói és publicisztikai tevékenységet tudhat magáénak, talán az ezret is meghaladó tanulmánya, cikke, jegyzete jelent meg. Mûvelõdésszervezõ és szakelõadó, az 1989-es romániai fordulat után rendkívüli energiával folytatja — esetenként megismétli — immár a nyilvánosság elõtt mindazt, amit azelõtt rejtõzködve végzett. Jeles közéleti ember, a városvezetés egyik alapembere, a város és vidéke szellemi mindenese, de szavai és személye jelen van az egész Kárpátmedencében. Fontosabb közlései: A kökösi középkori templom, A zaláni reneszánsz boltozat és falfestmény, Kós Károly-épületek Sepsiszentgyörgyön, Népi udvarházak Bikfalván, Uzon építészeti mûemlékei. (…) Közéleti tisztségei: az Erdélyi Múzeum Egyesület, a Keöpeczi Sebestyén József Mûemlékvédõ Társaság, az Országos Széchenyi Casino és az Országos Széchenyi Kör tagja, városi tanácstag, megyei RMDSZ-vezetõségi tag.
E GY S OKKANY ARÚ É LETPÁL YA OKKANYARÚ LETPÁLY
26
- S. L.: Elolvastam a 2000-es kiadású Ki kicsoda? címû életrajzi lexikont, s abban a Kónya Ádám címszónál az vagyon írva, hogy Brassóban született. - K. Á.: Így van. De most, a népszámláláskor szentgyörgyinek írtak be — utasítás volt erre —, különben ez nagyon helyes, mert a kórházi ügyek miatt teljesen meghamisítódnak másként a születési helyek... Nehéz szülés 1 Háromszék, 2008. november 29
K ALEID OSCOPE - N OVEMBER - D ECEMBER 2008 V ol. VI, Issue 6. Vol.
volt, császármetszéses, amire akkor, 1935-ben Szentgyörgyön nem volt alkalmas kórház, ezért jóanyámat be kellett vigyék Brassóba, s ott, a szanatóriumban hoztak napvilágra, s ott jegyeztek be. Mint ahogyan feleségemet is, amikor szült, Szentgyörgyön fertõzésveszély volt, s kivitték Kovásznára. - A bejegyzéstõl függetlenül a Kónya família idõben és térben meddig „kónyul” vissza? - Lekonyulnak a szálak az 1500-as évek végére írásban, de akkor még Egerpatak a lakóhelye a Kónya nemzetségnek. Úgyhogy ilyen módon mi, ha az utcán találkozunk, távoli rokonok vagyunk Kónya Gyõzõ bácsival, a szacsvai táltossal, akik átkerültek oda, aztán nyilván Egerpatakról mentek át Szacsvára. A magam felmenõi apám születésééig Nagyborosnyón laktak. - A szacsvai táltos... Ez eg y jó hívó szó, hát T egy Tee is olyan vag y, mint eg y történe lmi mozgó urna, vagy egy történelmi hordoznak, s hordozod végig magadat minden idõkön, mindenki általad mondja el véleményét... - A táltosságot tulajdonképpen Csomor Lajosék ragasztották rá. Az, hogy valaki olyan alaposan ismerje a gyógynövényeket latin névvel ellátva, s azok felhasználási módját ennyire ismerje, az csodatevés. De hát Gyõzõ bátyám évtizedeken át gyûjtötte és árusította, a gyógynövényekbõl éldegélt, az Élet és Tudományt már fél évszázaddal ezelõtt járatta. Mikor ezt meglátták a magyarországiak, megdöbbenve bámultak rá. Arról nem is beszélve, hogy amikor a kazettás mennyezetekrõl kezdett mesélni, akkor egyszerûen hihetetlennek tartották, hogy az ûrhajózás korában, egy isten háta mögötti kis faluban ilyen csodabogárral találkozhassanak. - A székelységrõl szólva a nem közülük valók sokszor emlegetik az ezermesterséget. Ezt konkrétan a különféle mesterségek mûvelésére értik. Azt már kevesebben emlegetik, hogy szellemi ezermesterségre is hajlamosak az itteniek, talán az átlagosnál nagyobb mértékben. Ez a tiszteletere méltó szacsvai rokonodra is jellemezõ, de rád is... ag y mindk ettõ? Sze y. V Szell lemi ezermester vag vagy Vag agy mindkettõ? Kézimunkás ezermester is vagy? - Hát persze! Elemista koromban elbûvölt a repülõmodellezés. Csak éppen a református elemi népiskolában nem volt modellezés, az Ifjú Repülõ számait megvettem ugyan, próbáltam összeeszkábálni ilyen konstrukciókat, de azok kevesebb sikerrel jártak. Viszont mire odaértem volna, hogy esetleg Kelemen Imre tanár úr aeromodellezõ körének tagja lehessek, arra beütött a népi demokrácia, s az ilyesminek szárnyát szegték. Kozma bácsi, a legendás asztalosmester, az a jó értelemben vett iparos, aki például amikor a Székely Mikó Kollégiumban felszámolták a repülõmodellezést, illetve az oktatási kört, õ a világért sem engedte volna, hogy a félkész modelleket eldobják. Õ maga nem volt modellezõ, de a fa megmunkálójaként annyira értékelte ezeket, hogy a mûhelyében a kész és félkész
K ALEJD OSZKÓP - 2008. N OVEMBER - D ECEMBER
#K
Vol. VI, Issue 6. modellek fel voltak rögzítve fonálra, mint valami szentségek. Valószínû, hogy Kozma bácsi megilletõdve bámulta azt a finom munkát, az egészen vékony lemezekbõl hajlított géptörzset, a különbözõ szárnyprofilokat. A gerendára függesztette, s onnan lógtak alá mint díszítõelemek. - A rajzaidat ismerem, azt az aprólékos pipiszkamunkát, amit képes vagy elmûvelni, nem csak én, más is élvezi azt a mütyürködést, ahogyan el tudsz mélyedni a részletekben, s ebbõl rajzolódik ki az egész finom szépsége. Ez örökség vagy szerzett adottság? Honnan rügyezett ki? - Anyai részrõl, mert anyám lánykorában egészen jól festett olajban. Aztán jött a házasság, a tanítóság. Ott viszont rengeteg szemléltetõeszközt készített. Máig is õrzöm egy sorozatát az ábécé betûirõl s a hozzá kapcsolódó tárgyakról. Középméretû rajzlapokra készítette, s mikor nyugdíjba vonult, akkor elõszedte a régi, leánykori kedvenc idõtöltését, ez a batikolás volt. Ezzel a Jáva szigetén különösen elterjedt technikával dolgozott, a textíliafestést mûvelte, s kiállításokon Bukarestig is eljutott. Ez volt szegénynek a kései öröme. - Földrajz—geológ ia szak os vag y... Földrajz—geológia szakos vagy - Földrajz-földtan... A fõszak földrajz, mellékszak volt a földtan a Bolyai Egyetemen. De akkor s ott például harmadéven le lehetett tenni a hivatalosított különbözeti vizsgát, ilyeneket, hogy teleptan, érctan s a többit. Akkor ez geológiai képzettséget is jelentett. Én nem tudom, hogy azt hogy oldották meg, de kétségtelen, hogy így történt. Az az érzésem, ebben így kicsi irigység is volt a Babeº Egyetem részérõl, mert Fekete Alberttõl Rácz Jenõig, akik a Bolyain végeztek, onnan kikerültek a bányákba, s két év-három év múlva már fõgeológusi kinevezést kaptak. - Ez azt jelenti, hogy emberi példaképeid egy részét onnan válogattad össze. Bányai Jánosra és a társaira gondolok... - Bányai Lászlóra is lehet gondolni, nem a Baumgartenfélére, hanem az én történelemtanáromra, aki, szegény, fogságból került haza, s bizony a szeszes italt megkedvelte szovjet fogságban volt -, ’48-ban került haza. Nála a nagy tanulság az, ha a szeszes ital hatására jött is be az órára, és milyen piszok a diák, ha észrevette, visszaélt vele, keresztkérdésekkel zavarta volna a tanárt, s a fantasztikus az volt, hogy ez soha nem sikerült. Minden körülmények között helytállt. - T oztál-e olyan kérdezõve Tee találk találkoztál-e kérdezõvell és kérdésse kérdéssell életed során, hogy nem tudtál azonnal, kapásból válaszolni? Kellett-e valaha is retirálnod? - Persze. Hogyne. Ezelõtt tíz nappal volt egy nagy leégésem, felhívtak a helyi tévétõl, egy nagyon kedvesen csevegõ színmûvésznõ, hogy mondjak el egy olyan húsvéti szokást, amelyet õk, a színház mûvészei számára áprilisi tréfaként is be tudnának vetni, de legyen ennek azért népszokás-íze is. Befuccsoltam. - Ha megkérdeznék tõled, hogy az említett szakmai
ALEID OSCOPE
- N OVEMBER - D ECEMBER 2008 VI. évfolyam 6. szám
sávokon kívül - földrajz, földtan - még milyeneket vallanál a magadénak nyugodt lelkiismerettel? Néprajzos, helytörténész, mûvészettörténész... udni k y a B olyai Eg y etemet, - T Tudni kee l l azt, hog hogy Egy miután ’48-ban onnan elzavarták László Gyulát, Entz Gézát, B enedek Marce Marcell lt, B enedek Istvánt, y László is kiment, s a többi, akk or a H arangh aranghy akkor b olse vizálódás miatt fe lhígult a tanári kar olsevizálódás felhígult kar,, B alogh Edgárt, Jordáky Lajost bezárták, Jakó Zsigmondot kitették... soroljam tovább? - A földrajz karon mind a három vezetõ professzor erdélyi volt, ’45-ben is, tehát senkinek sem kellett elhagynia az állomáshelyét. Közülük a százhúsz éve született dr. Balogh Ernõ már 1905-ben egyetemi tanársegéd volt, óriási tapasztalattal rendelkezõ ember. ’59-ben kényszernyugdíjazták, s akkor õ már 77 éves volt. Hozzám intézett levelében õrzöm, hogy õ volt a legjobban megsértõdve, és azt írta Tulogdy Jánosról és Török Zoltánról, akik a 60 évet éppen csak betöltötték, hogy õk már a nyugdíjkorhatárt elérték. Hetvenhét évesen nem vetett számot azzal, hogy õ egy évtizeddel haladta túl az egyetemi tanári nyugdíjkorhatárt is. Ezek nagy tudású és nagyvonalú emberek voltak. Mind a három ember esetében a hallgató szégyellte, ha nem tudott. Ez borzasztó dolog volt, amikor Apucinál - ez volt Ernõ bácsinak a neve -, szóval, az elképzelhetetlen volt, hogy nála ne tudj. Aztán Tulogdy Jánosnál különösen az. Török Zoltán a vizsgáztatásnál a teljes horizontot végigpásztázta. Éjjeleken át is folytak ezek a vizsgák. Megkövetelték a tudást. Maximálisan. Másfelõl eltûrték, ha valaki elcsángált valamilyen irányban. Kiléptek a szûk szakmai sávból. Balogh Ernõtõl hallottam például ’56 nyarán, amikor végeztünk, azt az esztétikai, zenei, prozódiai fejtegetést, amit nekünk, egyetemistáknak tartott. Összevetette a Himnusz, a Szózat szövegét és zenéjét. Fel tudod fogni, hogy mit jelentett ezt megtenni 1956 tavaszán, alig három hónappal Sztálin halála után itt, Erdélyben? Azt feszegetni, hogy melyik a kifejezõbb? Melyik az igazi nemzeti ima? - Ez földrajz-, földtanórán vagy az Isten szabad ege alatt hangzott el? - Ez azon a Kolozsvár környéki nevezetes helyen, amelyrõl Dsida Jenõ versciklust írt, Szent János kútjánál, s amelyet a kétszeres Kossuth-díjas zeneszerzõnk, Farkas Ferenc meg is zenésített. Ott, azon a helyszínen, azon a tényleg megszentelt helyen, költõink, zeneszerzõink és számtalan neves ember által látogatott helyen magyarázta el nekünk. Vagy mikor vita volt a lányok között a kisírásosról és a nagyírásosról, akkor Tulogdy János, a geomorfológia professzora, aki Tordán született, de kalotaszegi származású volt, meghallotta, odament, és azonnal elfuttatott valakit az Ócskó Teréz Diákotthonba, hogy hozzon egy darab vásznat és piros cérnát, s helyben, a folyosón a geográfia professzora megmutatta az öltéstechnikákat az egyik s a másik esetben is... 27
K ALEJD OSZKÓP - 2008. N OVEMBER - D ECEMBER
#
VI. évfolyam 6. szám Szilágyi Enikõ
E GYEDÜL Már öt órája ülök itt és várom, hogy hazaérjen. Tízpercenként megnézem a telefonomat, nem hívott? Nem. Bár ha hívott volna vagy üzenetet küld, meghallottam volna, hiszen itt a telefon a kezemben. De miért nem hív? Talán mert valami baja történt? Esetleg egy baleset. Remélem nem. Nagyon remélem, nem. De akkor miért nem hív? Nem jutok eszébe, biztosan sok dolga van. De, eszébe kell jussak, bármilyen sok dolga van, hiszen hozzám kell hazajönnie. Ha haza akar jönni. Már ebben sem vagyok biztos. Talán esze ágában nincs visszajönni hozzám. Elege van belõlem és zûrös életembõl. Talán egy új, jobb életre vágyik, messze tõlem. Nem, nem szabad ilyesmire gondoljak. Gondolok inkább... mire is?... nem tudom mire gondoljak. Hát nem a közelmúltra, ez biztos. Valami nagyon szép emlék kellene... Egy felemelõ, boldogító emlék, egy romantikus, ego pumpáló... Nem jut eszembe ilyen. Gondolok akkor inkább arra, amit szerettem volna, amire vágytam. Ilyet régen nagyon sokszor csináltam, fõleg elalvás elõtt. Értem jön, mosolyog, megcsókol... Elvisz egy tóparti vendéglõbe, szerény családias hangulat. Piros-fehér kockás abrosz, halk zene szól. Szóba sem kerülnek anyagi gondok, semmilyen probléma nincs, sõt semmi nincs, csak õ és én. Vacsora után egy kicsit még kiülünk a tópartra, megnézzük a naplementét. Hozzábujok és õ átölel. Aztán hazamegyünk. Útközben egyszer sem romlik el az autó... Atya világ! Ez annyira nyálas, hogy nem is folytatom tovább, nem méltó hozzám. Gondolok inkább arra, hogy milyen boldogok voltunk ezelõtt tizenkét éve, mikor megszületett a fiunk. Délután kettõkor ment el tõlem, de még visszaintette, hogy nagyon drukkol, hogy végre megszüljek már. Már két hete esedékes lett volna. Én visszaintettem, hogy menjen már, amikor éles fájdalom hasított belém. Nem mondtam senkinek semmit, csak lefeküdtem. Anyámék hagytak, hozzászoktak már, akkoriban nagyon sokat aludtam. Este nyolcig voltam képes némán forgolódni, akkor úgy éreztem, hogy mostmár jöhet az az orvosi segítség. Apámmal közöltem elõször a hírt: most fogok szülni! Szegény, úgy megrémült, hogy szólni sem bírt, annál is inkább, mert anyám idõközben elment otthonról. Amíg õ elõkerítette anyámat, addig én elkészültem, mehettünk a kórházba. Ott mindenki elszörnyedt, hogy miért vártam a bejövetellel ilyen sokáig, hiszen majdnem megvan a gyerek. Nos, egy óra múlva meg is volt. Egy miniatûr emberke, aki visításon kívül nem sokat tudott. Elvitték tõlem, és én nem is bántam, mert nagyon fáradtnak és gyengének éreztem magam. Apám otthon várta a hírt, hogy van unokája. Idõközben 28
K ALEID OSCOPE - N OVEMBER - D ECEMBER 2008 V ol. VI, Issue 6. Vol.
telefonált Õ. Mikor apám azt mondta, hogy bent vagyok, õ a szobára gondolt, nem a kórházra. Majd kicsit késõbb, miután tisztázták a félreértést, hanyatt-homlok szaladt be, csak azért, hogy láthasson. Csokit osztogatott boldog-boldogtalannak, azért, hogy eljusson hozzám. S amikor meglátott... azt hiszem szeretetet láttam a szemében. Igen, biztosan meg fog érkezni. De mit számít az az öröm és az a szeretet? Azóta nagyon sok idõ eltelt, azóta nagyon sok problémánk volt, egymással és mással. Azóta nagyon sok idõ eltelt. Elborzadok, ha arra gondolok, hogy szabályosan, lassan, de egyre nagyobb bizonyossággal lépdel életem a negyedik X felé. Annál is inkább, mert a gondolkodásom, a tetteim, a vágyaim, a viselkedésem olyan, mint egy tizenöt évesé. Nem szokványos, egyáltalán nem... Annál is inkább, mert minden ismerõsöm, barátom, volt osztálytársaim, sõt a fiam is, mindenki maturizálódik. Változik a véleményük a körülöttünk zajló eseményekrõl, átértékelõdnek a dolgok, változik a fontossági sorrend életükben. Nos, az már régóta nyilvánvaló, hogy szuper remete lennék, nem is engedek közel magamhoz senkit. Természetesen a fiamon és a férjemen kívül. Nem is kifejezõ õket egyszerûen csak „fiamnak” és „férjemnek” nevezni, hiszen ezen kívül barátaim, barátnõim, haverjaim, gyóntatópapjaim, lelki szemeteseim,... nem is folytatom a sort. Õk az emberi kapcsolataim. Az egyetlenek, mondhatnám. Ezt értem el azzal, hogy nem maturizálódtam. De ezt valójában nem is bánom. H iszen remekül elbeszélgetek a papírral és ceruzával, ha õk éppen nincsenek kéznél. És amennyi bánatot és szenvedést tud a szeretet okozni! Azt hiszen nem is szeretném, ha lenne még egy ilyen közelálló személy az életemben. „ A férfiak az idõ múlásával egyre inkább megszeretik a nõt, aki vonzza õket. A nõk pedig egyre több vonzó tulajdonságot fedeznek fel a férfiban, akit szeretnek.” mondta Dietrich nagyon régen, s ezelõtt két napja még egyet is értettem vele. De mára már csak a második résszel merek egyetérteni. Az embert az álmai vezetik, az álmai teszik boldoggá és... tönkre. Az álmai és a rémálmai egyaránt. „El akarok válni tõled! Igen, el akarok válni, mert nem megyünk semmire!”- ez volt az én rémálmom, ami meghatározta jónéhány következõ napomat. Ezen álmom után elgondolkoztam néhány eddigi elméletemen, néhány tanításon, amirõl úgy gondoltam fontos, hogy a fiam fejébe verjem, ebben a rohanó világban. Rájöttem, hogy néhány elméletemet gyökeresen meg kell változtassak. Egyszóval fel kell ébredjek rózsaszín - ködös naivságomból és át kell vedlenem igazi, harminckét éves nõvé. „Soha ne törõdj a pénzzel, azzal sem, hogy nincs kilátás semmire. Ha igazán szeretsz valakit csak az számítson és ne az, hogy mit mondanak mások, vagy kinek mennyi pénze
K ALEJD OSZKÓP - 2008. N OVEMBER - D ECEMBER
#K
Vol. VI, Issue 6. van!” „A család: egység, bizalom, megértés, vigasztalás, biztonság. A családját nem veszítheti el az ember. A szeretteidben nem csalódhatsz és õk nem csalódhatnak benned, mert mindíg úgy szereted és szeretnek téged, amilyen vagy.” Nos, ezekrõl a dolgokról - ha jól emlékszem - tizenöt éves korom óta ez volt a véleményem. De ha a rémálmom igaz lenne, valódi, mintahogy sok nõnek ez nem rémálom, hanem maga a valóság, akkor mit mondhatnák a fiamnak? Bocs, fiam, tévedtem? Vagy talán azt, hogy nem gondoltam volna? Esetleg sírdogálva a vállára borulnák? Egyik jobb megoldás mint a másik!... Aztán ott van még a nem mellékes dolog, hogy mit tehet egy nõ egy ilyen helyzetben? Szereti a férjét, egyre több vonzó tulajdonságát fedez fel az évek alatt, egyre több szokását veszi fel, csak most csalódott benne... Megbántotta... Elárulta... Közös terveik voltak, melyben mindkettejüknek megvolt a maga feladatköre, közös adósságaik vannak, közös gyerekük... No, spékeljük még a történetet: mondjuk a nõ nem pénzkeresõ! Hát, kapásból, felelõtlenül azt mondanám, hogy ló.... a nõ buta fejébe, hogy ennyire kiszolgáltatta magát a férjének. Aztán megkérdezném rögtön, hogy miért ne, hisz megbízott benne. Biztonságban érezte magát. És mondanám még azt is, hogy semmiképp se sírjon. Meg azt, hogy álljon a sarkára és élje tovább az új életét, mint sokan mások ezt elõtte már megtették. S azt is mondanám, hogy itt a próbálkozás már úgyis hiábavaló lenne, nem menthetõ az a kapcsolat, ahova eljutottak. Valójában, biztosan más a helyzet. Nos, azt hiszem, én beszélgetnék, kérném, hogy gondolja át, hogy legyen tekintettel erre-arra, majd veszekednék, aztán könyörögnék. Sírnák. E felvonások között megvigasztalnám a fiamat, aki miután nagyon érzékeny, biztosan, szintén sírna. Másnap hitetlenkedve gondolnák az elõzõ napra. Arra, gondolnák, hogy meg sem történt. Aztán keresném a hibáit, s magamból mártírt csinálnák. De ez még mindíg nem oldotta meg a helyzetet. S õszintén, nem is tudom, mi tudna egy ilyen helyzetet megoldani. Õszintén együttérzek minden „elhagyottal”, egyedülélõ nõvel, és csodálom õket, hogy volt erejük, és elég nagy volt hozzá a kiváncsiságuk, hogy megoldást találjanak. Bár én továbbra sem tudom elképzelni, hogy ilyen helyzetben nem esek mélységes depresszióba, önbecsülésem nem csúszik a béka segge alá, vagy esténként nem bõgve fekszek le, hogy aztán ne aludjak éjszakákon keresztül. Azt sem tudom elképzelni, hogy ne kelljen elpakoljam a szoba közepén ledobott zokniját, hogy reggelente ne legyen elfoglalva félórákat a vécé...
ALEID OSCOPE
- N OVEMBER - D ECEMBER 2008 VI. évfolyam 6. szám
„A család reménység...” - így módosítanám eddigi életelméletemet. Remény arra, hogy bízhatunk benne, hogy bíztonságban vagyunk, hogy nem vagyunk egyedül. Remény... nem biztos dolog... „A családunkat nagyon könnyen elveszíthetjük!” - ezt is módosítanám. Elég hozzá egy hosszabb problémás idõszak, vagy az, hogy ne beszélgessünk, vagy az, hogy a másik úgy érezze, nem fontos, vagy nincs szeretve, esetleg el van hanyagolva. „Próbálj meg úgy élni, hogy szeretteid ne csalódjanak benned és ösztökéld õket is arra, hogy így tegyenek. Egy jó indulás az õszinteség. Ha tudják, mi a véleményed, ha tudják, mirõl mit gondolsz, akkor kissebb az esély rá, hogy csalódjanak benned!” Arra persze nincs tanításom, hogy TE hogyan ne csalódj, kisfiam. Talán csak annyi: ne bízz meg senkiben feltétel nélkül. Akkor nem is csalódhatsz... Velem ez nem történhetne meg - természetesen - ami a rémálmomban megtörtént. Az én férjem kiegyensúlyozott, határozott, õszinte és beszédes. Ráadásul, mindketten arra vágytunk, hogy végre függetlenítsük magunkat a szülõktõl. Nem semmisítené meg az eddig elért eredményeket egy pillanat alatt. Bár... Egy autó fényszórója világítja be a szoba sötét csendjét. Megérkezett...
de Pédery Hunt Dora karácsonyfadísze 29
K ALEJD OSZKÓP - 2008. N OVEMBER - D ECEMBER
#K
ALEID OSCOPE
- N OVEMBER - D ECEMBER 2008
Vol. VI, Issue 6. Branyicky Katinka
D ORÁRA E MLÉKEZEM Dora igazi mûvészlélek volt. Õt u. n. földi dolgok nem érdekelték, nem foglalkozott anyagiakkal. Ha valaki megrendeléssel jött hozzá, nem engedte, hogy ráerõszakoljon valamit, mindig az õ mûvészi elképzelése gyõzött, mégha el is riasztotta az illetõt. Bámulatraméltó volt a munkabírása is: reggel 4 órakor kelt, a virágaival beszélgetett, a madarakat hallgatta és felkészült a napi munkára, amihez 5-kor órapontosan hozzákezdett. Ezt a programot élete utolsó szakaszáig betartotta. A családját imádta. Nagyon fontos volt számára minden családi ünnep, ezeket speciális eseményeknek tartotta és számon tartotta õket. Három dologgal jelent meg a partikon: kedvenc italával, a Manhattan koktéllal, körözöttel és articsóka mártókával. A körözöttet nem akármilyen túróból kavarta ki, csak liptai túrót használt hozzá, azt pedig a föld alól is felkutatta, ha éppen szükséges volt. Arra mindig vigyázott, hogy minden vendégnek kis dobozban, tálkában ajándékozzon ebbõl a magyar finomságból, amely “Dora módra” készült. A Manhattant is saját ízlése szerint keverte, amelynek elengedhetetlen velejárója volt a Magyarországról hozatott meggy. Ezek az apró szeszélyek nagyon kedvessé tették az egyéniségét, s noha saját gyermeke nem volt, tiszteletbeli nagymamija volt a rokonok gyerekeinek. A technikával mindig hadban állt, ezt példázza az is, hogy csak a régi típusú telefont használta. A Várban, az Úri utcához sok olyan emlék fûzte Dorit, amelyeket én is átéltem, így sokat beszélgettünk ismerõs dolgokról. Nagyon szerettem, hiányozni fog a házból, amelyben sok közös barátunk él.
D ORA K ARÁCSONYF ADÍSZEI ARÁCSONYFADÍSZEI Az ontariói Aurora-n lakik a Bácsalmási-házaspár, a kedves Klári és István, lapunk gyakori munkatársa. Adventi hangulatban beszélgettünk a lakásukon, amikor a picinyke karácsonyfadíszekre felfigyeltem. Kiderült, hogy ezek kanadai életük kezdeti éveibõl valók, és Pédery Hunt Dora munkái, aki annak idején, új kanadásként árulta õket, hogy némi jövedelemhez jusson. Csodálatos ereklyék, már kevesen tudnak ilyen kis értékeket elõkutatni. Örvendezzünk nekik!
VI. évfolyam 6. szám
I N MTibor EMORIAM Gyurkovics
G YURK OVICS T IB OR YURKO
B ÖLCSESSÉG
Lehetsz világtudós, bukméker, szívsebész Himalája-vitéz a hegygerincen és annyit tudhatsz, hogy megáll az ész a bölcsesség egyedül Isten.
H ÍRNÉV Talán maga az utókor se számít ha ki is rúgja alólunk a sámlit vagy egyenesen az egekbe visz.. megtévedhet maga az Isten is
(1931-2008) Gyurkovics Tibor
P ROFÁN B ETLEHEM Elege van és elege lehet a sumákolásból, a hangszálból elege van a népség igazából melynek bõrére ügyetlen kezek ásítva vernek marhabélyeget hisz a marha ki nem tör a karámból hisz óvja õt a jászoltalan jászol azt hiszem, ebbõl elege lehet Elege van a pásztorok sötét tekintetébõl ostorok rekedt csattogásából sunyi részegek taktikájából mikor az övét árulja mind a bõrét, ösztönét, szabad futását orra lüktetésést, a kemény szél otromba ölelését árulja el a sprészagu cseléd Elege van a Gáspár, Boldizsár büdös tömjénébõl, matt aranyából faggyúvá töpörödött mirhájából benõtt homlok, megroggyant csizmaszár bólogat három ütõdött király s úgy néz a rózsaszínû csecsemõre, hogy annak is elege van elõre az egész hercehurcából, mi rája vár: Ordít, nyivákol vak csillagai, bélcsikarásos barmai csökött és kisstílû júdásai között, hogy látja, - nincs is kit megváltani.
30
K ALEJD OSZKÓP - 2008. N OVEMBER - D ECEMBER
#K
ALEID OSCOPE
Vol. VI, Issue 6.
- N OVEMBER - D ECEMBER 2008 VI. évfolyam 6. szám
Juhász Gyula
Szendrei Ildikó
B ETLEHEMI Ü ZENET
A
V AK OKN AK AKOKN OKNAK
Testvéreim, egy látó küldi néktek Üdvözletül ma könnyes szavait, Ki mindig fájón és szédülve nézett Egy szép pokolt, mely földnek hivatik. Õ onnan jött, hol a magas mennyeknek Szférája zeng és csillaga ragyog, Szemében még e fény árnyéka reszket, Az édené, mit sírón elhagyott. Mint nagy elõdje, Milton, aki vak volt, Õ is szeretne látni víg eget, Túl minden földi harcon és kudarcon Felé örök világok intenek. Testvéreim, itt mind vak, aki balgán Tûnõ örömben üdvöket kutat, Ki istent vár a múló gyönyör arcán: Mind vak szegény, ki nem talál utat. És nem vak az és õ meg fogja látni Istent magát mind, kinek lelke fény, Minden világi pompák csillogási Kialszanak, ha Isten fénye kél. Szeressetek: ezt mondja az Apostol S ennél különbet nem mond senkise. A betlehemi békés csillagokból Üzeni ezt ma a Szivek Szive!
Dsida Jenõ
H IDEG T ÉLI E STE Életünk hulló karácsonyfáján Életünk hulló karácsonyfáján halkan repesnek a lángok. Fölöttünk és bennünk hömpölyög a hidegáramú csönd. Mosson ki, vigyen magával fodros hátán mindent, ami volt: esdõ várakozások meddõségét, kulcsoltkezû hasztalan imákat. Hópárnás nagy fenyõk alatt üljünk le a törpék közé, burkolózzunk a hallgatásba s hunyjuk le félig a szemünket. S míg csillagok kezdenek pislákolni, töprengjünk az eljövõ felõl: hogyan kellene megszólalni? S mindent elölrõl kezdeni?
K ARÁCSONYI G OND OLA T OK OLAT Karácsony napja az emberiség egyik legõsibb ünnepe, s az év egyik kiemelt pontjaként jelezte a nap fordulását és egy újabb év eljövetelét. A várakozás örömét, a karácsonyra való készülés hangulatát emeli, ha lakásunkat feldíszítjük... Régen éjféli harangszó hirdette advent kezdetét. Voltak, akik szigorú böjtöt tartottak és hajnali misére, vagyis rorátéra jártak. Nekem a decemberi havazás is rendkívül fontos, mert a természet szûzies fehérsége megnyugvást ad. Ugyanakkor eszembe jutnak az otthoni külsõségek is a legelegánsabb és legünnepibb asztal abrosszal, fehér porcelánedényekkel, különlegesre hajtogatott szalvétákkal és a végtelen süteményáradattal. A magyar karácsonyi ünnepkör egyik legkedvesebb szokása a betlehemezés. Ebben a hagyományos játékban Jézus születésének eseményei elevenednek meg többnyire gyermekek elõadásában. Betlehemes játékainknak a legarchaikusabb rétege Erdélybõl származik. Sokan azt mondják nincsen Isten, de a véletlen is a Gondviselés gondolata. Bármerre nézek, háború és dráma. Tényleg olyan, mintha az Isten magunkra hagyott volna, de valaki mégis öntözi a földeket, simogatja a fákat… Isten útjai ugyan kifürkészhetetlenek, de minden más úttalan, mert én is többnyire az életben egyedül álltam, és pont ezért csak az Istenben bízom. Milyen szennyesnek tûnik a Föld, ha elõtte az eget szemléljük! Aki elvesztette pénzét az sokat vesztett, aki elvesztette barátját az még többet vesztett, de aki elvesztette hitét az mindenét elvesztette... Minden megtudható egy emberrõl, a jelene, a múltja, jövõje, tán a fontosabb titkai is - csak az nem, hogy mitõl lát benne csodát egy másik. Hol rejlik benne a reménynek az a megtestesülése, amitõl egy léleknek egyszer csak érdemes lesz élni. Ilyenkor mindig eszembe jut, amit apám mondott: ,,Az ember annyit ér amennyit változtat a világon.” És ez így igaz, akkor élsz, ha másokért élsz. Az igazság elmondásához ugyanannyi hozzáértés kell, mint az elhallgatásához, mert aki sohasem ette kenyerét könnyezve, aki gondterhes éjszakán sohasem sírt az ágya szélén, az nem ismeri a túlvilági erõket... Ha valaki nem lehet a fény forrása, legalább lámpavivõként világítsa meg mások útját. Itt egy hosszabb gondolatmenetre világítanék rá. Milyen értéke van egy évnek, kérdi a tanuló, aki nem ment át a vizsgán. Milyen értéke van egy hónapnak kérdi az anya, aki korábban szülte meg gyermekét. Milyen értéke van egy hétnek, kérdi egy lapkiadó. milyen értéke van egy napnak, kérdi egy hozzátartozó, aki már nem tudott beszélni szeretett családtagjával. Milyen értéke van egy órának kérdik a szerelmesek, akik a találkozóra várnak. Milyen értéke van egy percnek, kérdi, aki lekéste a vonatot. És végül milyen értéke van egy másodpercnek kérdi, aki túlélt egy katasztrófát. Bizony az idõ nem vár senkire és semmire, 31
K ALEJD OSZKÓP - 2008. N OVEMBER - D ECEMBER
#K
ALEID OSCOPE
Vol. VI, Issue 6. minden pillanatnak kimondhatatlan értéke van... a szépség mindenütt ott van, rajtunk múlik, hogy meglátjuk-e vagy sem... minden reggel megköszönhetnénk, hogy felébredünk és megvan mindkét lábunk, amelyek hihetetlenül nagy szolgálatot tesznek életünk során. Segítségükkel bárhová eljuthatunk, vagy a kezeink, amelyek közelebb hozzák a tárgyakat. Érzékelhetjük velük a tapintást, õket tartjuk a magasba, ha gyõzelmet aratunk, az örök szerelem jelképeként pedig gyûrût húzunk az ujjainkra, s ha Istenhez fohászkodunk, összetesszük õket. De hálásak lehetünk a szemeikért, melyek a látás képességét ajándékozzák nekünk. Felfedezhetjük a világot, megismerhetjük a színeket és önmagunkat. Hogy is nézünk ki, milyen a képünk a külvilág felé? Fülünkben egy kis csiga segít, hogy meghalljuk a zeneszerzõk szívének dallamát. Ezzel a képességgel értjük meg egymást leginkább. Milyen jó hallgatni a madarak csicsergését vagy, hogy csak úgy magában esik az esõ és minden cseppet hallunk nemcsak egyet-egyet, az összest. Még rengeteg szervünk, testrészünk van, amelyek széppé teszik életünk, olyanok is, amelyekrõl talán nem is tudunk, meg sem említjük egész életünkben. Pedig mindegyiknek komoly feladata van. Sokan vannak, de csak együtt alkotnak egészet. Isten nem veszi el a terheinket, de erõsíti vállainkat, mert õ azokat a könnyeket is meglátja, amelyeket még el sem sírtak és azokat a kéréseket is hallja, amelyeket nem mernek kimondani, mert bármikor, amikor az Isten becsuk elõtted egy ajtót, kinyit elõtted egy másikat... A boldogság legnagyobb titka, hogy egyetértésben legyünk önmagunkkal. Mert mindig, amikor az Isten becsuk egy ajtót, kinyit egy másikat. Kívánok minden kedves olvasónak áldott karácsonyi ünnepeket és boldog új évet! Demeter J. Ildikó
E LFELEJTETT É VFORDULÓ Tizenkilenc éve, 1989. december 16-án Temesváron egy református lelkész — Tõkés László — megtagadta a szekuritáté parancsának teljesítését, és nem költözött kényszerlakhelyre. A paplak körül elõbb a hívek, majd mások is gyülekezni kezdtek, és ebbõl rendszerellenes tüntetés lett. Másnap a fegyveres alakulatok belelõttek a polgári lakosságba, azok parancsára, akik ma a jólét olyan fokán élnek, amilyenrõl maguk sem álmodtak volna — miközben egykori áldozataik nagyobbik hányada még egyre perel elkobozott javaiért, megkeseredett életéért. Akkor azonban azt hitte, hogy forradalom van, hõsi idõk, történelmi események tanúja és résztvevõje. Az is volt: ez a szabadság ugyan nem az, amiért szembementek a tankokkal, de négy kegyetlenül hosszú napon és éjszakán keresztül maguk voltak, még nem lehetett tudni, hogy a 21-én már több városban kitört elégedetlenség 22-én elsöpri Ceauºescu diktatúráját... Az ország nagy részében 17-én, 18-án, 19-én és 20-án még csend honolt, aki nem kínozta magát a Szabad 32
- N OVEMBER - D ECEMBER 2008 VI. évfolyam 6. szám
Európa Rádió recsegõ hangjaival, az csak csodálkozott a munkatársai által gyújtott gyertyán. Miért is? Az már tisztán látható, hogy az elvtársak a helyükön vannak a mai napig, és bár egyénileg jobban élünk — van élelem, villany, fûtés, orvosság és útlevél —, nem lehetünk elégedettek sem az ország általános állapotával, sem a magyarság gondjainak enyhülésével. Tizenkilenc éve... Azóta felnõtt egy generáció, és gyakorolhatta választási jogát. De nem nagyon tipródott, pedig ezért is haltak meg akkori fiatalok. (Háromszék, 2008. dec ember 17.)
E GY O LVASÓNK K ARÁCSONYI K ÖSZÖNTÕJE Nem régen volt, talán egy évre tekinthetek vissza, Mikor a Kalejdoszkóp ajándékba kapott számát fellapozva, Az elsõ oldalon a Szerkesztõ Asszony rovata, S a felsõ sarokban annak mosolygós arca. Haladva tovább, lapozgatva, felületesen beleolvasva, Szinte éreztem, hogy hozzám szól, engemet korholva, Miért nem tudtam meg elõbb itt messze honban, Hogy valaki itt is él a szép magyar szóért fáradozva. Mert nagy munka az, éjszakák, félholtan zuhanni az ágyba, Mire az utolsó betû is helyére kerül, ponttal lelakatolva. De reggel újra folytatod frissen, mosolyogva, Mert nem magadnak teszed, és az erõt ad munkádba. Nem ismerve, ne haragudj, hogy letegeztelek, Látod, anyanyelvünk mily gyönyörûen kifejezi a tiszteletet: Köszönöm, Fõszerkesztõ Asszony, hogy rátaláltam lapodra És hogy egy hû olvasóval megnövekedett az elõfizetõk száma Barátsággal, Kasza Rudolf
A
DÉL VIDÉKI DÉLVIDÉKI
T ELECSKÁRÓL
IDE SZÁRMAZO TT SZÁRMAZOT
KED VES OL VASÓNKKAL EGYÜT T MINDENKINEK ÁLD O T T KEDVES OLV EGYÜTT
K ARÁCSONYT ÉS EGY SIKERES, B OLD O G Ú JÉVET KÍVÁN A K ALEJD OSZKÓP MUNKAKÖZÖSSÉGE .
Bácsalmási István: Betlehem
K ALEJD OSZKÓP - 2008. N OVEMBER - D ECEMBER
#
VI. évfolyam 6. szám
K ALEID OSCOPE - N OVEMBER - D ECEMBER 2008 V ol. VI, Issue 6. Vol.
certain they wouldn’t mind renting us a couple of rooms for a few days”, said Cica. She was right. This solved a lot of problems. From there, they could go around the city to see all the sights and they were amazed at how beautiful the city was .
Kati Rekai
T HE A DVENTURES OF M ICKEY , T AGGY, P UPPO A ND C ICA , A ND H OW T HEY D ISCO VER B RITISH C OL UMBIA 1 ISCOVER OLUMBIA
“Let’s go to the Museum, our friend might be there, she loves museums,” said Taggy. So, off they went to the Royal British Columbia Museum, where ice-age mammoths and the history of the first human inhabitants of the island were exhibited. All of the exhibits were made up of the genuine furniture, articles and clothing that the people of those long ago times used and wore. In front of the museum there was a 27-metre-tall Carillon, a gift from British Columbia’s Dutch community, in which 62 bells tolled at 15-minute intervals every day. It did toll as they were leaving the museum, but unfortunately their friend, the Sasquatch was nowhere to be seen.
When they gathered in front of the railway station, Mickey’s first question was: ”What should we do next?” Cica immediately replied: “Having read some of the history of British Columbia, I think we should start our search on British Columbia’s island city, Victoria, the capital of British Columbia.” The others agreed. After enquiring about how to get there, they found out that a ferry could take them over to the island, a journey that would take them past the many Gulf Islands as well as to Vancouver Island. Victoria, B.C.
Marmot
“Look , it is one o’clock,” said Puppo, “shouldn’t we look for a place to have lunch?” So, they did and found a fantastically attractive res taurant on Victoria’s magnificent waterfront. It was called “Queen Mother Waterside Café.” “We have a wonderful Queen Mother Café in Toronto too; perhaps they are related,” said Taggy who was an expert in food and restaurants everywhere. “Let’s go in”, said the others. To Mickey, Taggy, Puppo and Cica’s amazement, they recognized the owner, André, because he had moved from Toronto to Victoria, but his café was still open in Toronto. He was very helpful in selecting an excellent meal among the many interesting dishes the restaurant offered. When they asked about their friend, the Sasquatch, he offered to help them. “I haven’t seen him around here, but if I do, I shall contact you right away,” he said... “First, we should visit Nanaimo,” suggested Puppo. “That is a very important place on this island.” “How do you know that?” asked Chouchou.
It was a lovely trip not only for M. T. P. C., but for their friends as well who had never been on a boat before. “Now, tell us some of the history of British Columbia, Puppo,” asked Chouchou. “With pleasure,” answered Puppo happily. “I was born on a First Nations Reserve and British Columbia has lots of Native Bands. About 16,000 years ago, when the ice sheets of the Ice Age started to melt, people who had crossed the frozen Pacific Ocean, began occupy this region of Canada. They came from Asia and since then more and more people have settled here, not only from Asia, but from around the world.” “That is really interesting,” said Mickey, Taggy, Cica and their friends. Soon they boarded the ferry and in 90 minutes - 11/2 hours - they had reached Victoria, the provincial capital of British Columbia. “Where should we go now?”asked the friends. “When my friend, who is a writer, was here and attended a meeting of The Writers’ Union of Canada at the University of Victoria, she stayed on the campus and I am 33
Kiadás elõtt Rekai Kati új könyve a Kaleidoscope Publishing gondozásában
1
K ALEJD OSZKÓP - 2008. N OVEMBER - D ECEMBER
#K
Vol. VI, Issue 6. “I have friends there too,” answered Puppo. “Really? What kind of friends?” asked Skylet. “They are native Canadians, but very few of them live here anymore. They are marmots,” said Puppo. “What are the marmots?” asked Speaker. “They are small, funny, intelligent animals. Now usually found only in Canada. No more than perhaps 200 live around here,” said Puppo. “We would really like to meet them,” said the others. “When we go to Nanaimo we can visit the Marmot Recovery Centre. That is where most of them live and are taken care of before they can go back to the wild. We would love to see them,” said Cica. “Wouldn’t we all?” “Of course,” said the others. Taggy, whose favourite occupation was eating also reminded them of the fact that Nanaimo was famous for the delicious dessert square called a Nanaimo bar. So the next morning they took a boat which transported them to Nanaimo after leaving the strait of Georgia, along the East coast of Vancouver Island. After a wonderful trip on the sea, they arrived in Nanaimo, where they not only met the marmots, but, as always, they toured the city. They visited the museum, which used to be a fort, went around the saw mills, the ship-building yards, foundries and visited the most helpful tourist centre.
B EMUT ATK OZIK A H ATÁR TALANUL EMUTA TKOZIK TÁRT A LAPÍTVÁNY „Rakd meg, rakd meg, magyar testvér, azt a tûzet, Isten tudja, mikor látunk megint ilyet.” (Kis kece lányom, népdalfeldolgozás, Misztrál: Ösvény, 2002)
Cím: 1165 Budapest, Újszász utca 45/B. „i” ép. 107. Telefon: 20/512-2854 www.hatartalanul.hu; www.hatartalanul.extra.hu ALAPÍTÓK Horváth Gábor Miklós Tófalvi Szilvia A KURA TÓRIUM TAG JJAI AI KURATÓRIUM Varga Gabriella, a kuratórium elnöke Prof. dr. Vencser László, a kuratórium társelnöke Dr. Oláh András, a kuratórium alelnöke Dr. Hardy F. Gábor, a kuratórium titkára Erdélyi László, a kuratórium tagja FELÜGYELÕBIZOTTSÁG Éber Tamásné Bosánszki Tibor Kövér Gábor GRAFIKUS Egyed Tibor
ALEID OSCOPE
- N OVEMBER - D ECEMBER 2008 VI. évfolyam 6. szám
A HATÁRTALANUL ALAPÍTVÁNY TEVÉKENYSÉGE - használt és új könyvek gyûjtése és azokból könyvtáralapítás a teljes Kárpát-medencében (elsõsorban határainkon túli, de nem kizárva a határainkon belüli területeket sem); - a könyvgyûjtésen túlmenõen más jótékonysági akciók – például játék- és ruhagyûjtés – bonyolítása és a rászorulókhoz való eljuttatása; - a megalapított könyvtárakban és más kulturális intézményekben (a Kárpát-medencében és a világ bármely más, magyarok lakta területein) könyvbemutatók, kiállítások, hangversenyek, színházi elõadások, filmvetítések, közönségtalálkozók, író-olvasó találkozók, dedikálások és más kulturális programok szervezése; - részvétel minden olyan kiadvány (lap, könyv, CD, DVD) szerkesztésében, tartalmi összeállításában és terjesztésében, amely a hagyományõrzést, az értékvédelmet tartja szem elõtt, és ezzel össznemzeti érdekérvényesítést valósít meg; - PR- és marketingtevékenység, sajtótájékoztatók, reklámkampányok szervezése, széles körû promóciós tevékenység minden olyan kulturális termék (könyv, CD lemez, DVD, film vagy bármilyen egyéb produkció) körül, amely segíti nemzetünk kultúrájának fennmaradását; - fiatal, feltörekvõ alkotómûvészek vagy olyan alkotók és gondolkodók, akik valamilyen oknál fogva méltatlanul kimaradnak a média reflektorfényébõl, felkarolása: országos hírnévre még szert nem tett írók, költõk, zenészek, színészek, képzõmûvészek, fotómûvészek bevonása különbözõ kulturális programokba. Részükre fellépési és bemutatkozási lehetõség biztosítása egy-egy általunk szervezett irodalmi esten, könyvbemutatón, íróolvasó találkozón, kiállítás-megnyitón, hangversenyen; - részvétel / együttmûködés a történelmi egyházak kulturális küldetésében: együttmûködõ partnerként bekapcsolódni különbözõ egyházközségek, egyházi intézmények – iskolák, kórházak, öregotthonok – kulturális mûsorokat szervezõ munkájába, részükre könyvtárakat alapítani és abban esetenként kulturális programokat kínálni; - aktív és hatékony közremûködés a természet- és környezetvédelem ügyében: a tárgyban elõadások és természetismeretet bõvítõ, természetmegóvást ösztönzõ kirándulások szervezése; - a gyermekek és a fiatalok helyes kulturális értékorientációjának segítése: együttmûködõ partnerként jelen lenni olyan törekvések mellett, amelyek a szülõk, nevelõk iránti tisztelet erõsítését, a könyv szeretetét, az olvasás népszerûsítését, a drogprevenciót, az agresszió visszaszorítását szolgálják, jellemzõen ilyen jellegû könyvekre, folyóiratokra és más kiadványokra, valamint elõadásokra, konferenciákra való figyelemfelhívással, illetve az azokban társszervezõként való szerepvállalással. 34
K ALEJD OSZKÓP - 2008. N OVEMBER - D ECEMBER
#K
ALEID OSCOPE
- N OVEMBER - D ECEMBER 2008
Vol. VI, Issue 6.
VI. évfolyam 6. szám
de Pédery-Hunt Dora érméi és szobrai megvásárolhatók Hencz Ildikónál (416) 967-7424; ildik o .hencz@sympat ico .ca ico.ca ildiko
V ESZEL Y F ERENC K AN AD AI M AGY AR K ÖL TÕ , ESZELY ANAD ADAI GYAR ÖLTÕ Í RÓ H ONLAPJ A V ÁRJ A L ÁT O GA TÓIT ! ONLAPJA ÁRJA ÁTO GATÓIT www .mag yark oltok.com www.mag .magyark yarkoltok.com
M AGY AR GYAR A
ÉS
E URÓP AI É TELEK URÓPAI
B ÉCSISZELET, G UL YÁSLEVES , ULYÁSLEVES B ORJÚP APRIKÁS G AL USKÁV AL ORJÚPAPRIKÁS ALUSKÁV USKÁVAL N AGY S ALÁT A - ÉS S ZEND VICSVÁLASZTÉK ALÁTA ZENDVICSVÁLASZTÉK L IKÕRENGEDÉLL YEL R ENDELKEZÜNK IKÕRENGEDÉLLYEL LEGFINOMABB
45 É VE Á LL UNK V ENDÉGEINK LLUNK R ENDELKEZÉSÉRE O LVASSA K AP HA TÓ APHA HATÓ
A
M ONTREÁLI M AGY AR GYAR K RÓNIKÁT ! T OR ONTÓI M AGY AR H ÁZB AN ! ORONTÓI GYAR ÁZBAN A
W W W . mag yarkronika.com
M INDEN N AP N YIT VA D . E . 10- TÕL ESTE 11- IG YITV P ÉNTEKEN ÉS S ZOMB AT ON ESTE 12- IG ZOMBA 99 Y ORKVILLE A VE. T OR ONT O , ON ORONT ONTO T EL .: 416 920 2108 É LÕZENE P ÉNTEK, SZOMB AT ÉS V ASÁRN AP E STE ZOMBA ASÁRNAP
SZENT GYÖR GY YÖRGY
Magda Mihály Art ist Artist Magda Mihály 22 Mart in Crescent, Martin B ooth L 233 Toronto oronto,, ON, M4S 2V4 Tel.: 416-484-8773 Fax: 416-484-8748 E-mail: Magda@Mihaly .com
[email protected] www .MagdaMihaly .com www.MagdaMihaly .MagdaMihaly.com
BARANT A KLUB ARANTA http:/ /szentg yorg ybaranta.e xtra.hu http://szentg /szentgy orgybaranta.e ybaranta.extra.hu
delta
OPTICAL
A unique ly irresist ib le opt ical shoppe, uniquely irresistib ible optical which wil le willl facilitate the latest in fashionab fashionable eyewear and also pro vide impeccab le provide impeccable funct ionality with maximal comfort. functionality lect ions lik Col e: Theo ace & FFace, ace, ollect lections like: Theo,, Zenka, FFace Alain Mikli, Starck, Lindberg, Gold & W ood, Wood, ic! B erlin and more Berlin SQUARE ONE MALL - 100 City Centre Drive, Mississauga, ON, L5B 2C9; T ax: 905-896-4031 Teel.: 905-896-4030; FFax: FAIR VIEW MALL - 1800 Sheppard A ve. East, T oronto AIRVIEW Ave. Toronto oronto,, ON, ax: 416-491-1146 M2J 5A7; T Teel.: 416-491-1115; FFax: il l, ON, HILLCREST MALL - 9350 Y onge Str ., Richomond H ill, Yonge Str., Hil L4C 5G2; T ax: 905-883-1148 Teel.: 905-883-1144; FFax: