UJVÁRI MIHÁLY. Egy évszázad a katonai ruházati ellátás szolgálatában

UJVÁRI MIHÁLY Egy évszázad a katonai ruházati ellátás szolgálatában

1

A HM HADTÖRTÉNETI INTÉZET ÉS MÚZEUM KIADVÁNYAI Sorozatszerkesztõ: Dr. Holló József Ferenc altábornagy fõigazgató

2

UJVÁRI MIHÁLY

Egy évszázad a katonai ruházati ellátás szolgálatában

HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum Budapest, 2009 3

© Ujvári Mihály, 2009

Szerkesztette: Szilágyi László Szakmailag ellenõrizte: Böröcz Ferenc Tasnádi Lajos

A képeket A HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum valamint a szerzõ bocsátotta rendelkezésre

A címoldalon Archív felvétel a Ruházati Ellátó Központ belsõ udvaráról A hátsó borítón Korok egyenruhái

Kiadja © HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum, 2009 Felelõs kiadó Dr. Holló József altábornagy 1014 Budapest, Kapisztrán tér 2—4.

© PETIT REAL Könyvkiadó Felelõs vezetõ Szakály Gábor Borítóterv és grafikai munkák Fõnix Grafikai Stúdió ISBN 978 963 7097 40 9 ISSN 1789 3593 Minden jog fenntartva. Sokszorosítás, audiovizuális és számítógépes másolatkészítés, nyilvános elõadás, rádió- és televízióadás, idegen nyelvre fordítás kizárólag a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum, a szerzõ és a PETIT REAL Könyvkiadó hozzájárulásával Nyomás és kötés: ADYV Grafika Kft., Budapest Felelõs vezetõ: Tóth Katalin Terjedelem 11 A/4 ív

4

TARTALOMJEGYZÉK MOTTÓ . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 8 ELÕSZÓ . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 9 1. fejezet A KATONAI RUHÁZAT A SZÁZADFORDULÓN . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 11 Szakmai elõzmények . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 12 Történelmi és katonapolitikai elõzmények . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 12 KALANDOZÁSOK. A császár sikeres hadvezére: Joseph Wenzel Radetzky von Radetz . . . . . . . . . . . . . 14 A M. KIR. HONVÉD KÖZPONTI RUHATÁR LÉTREHOZÁSA . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 16 A Honvéd Központi Ruhatár feladata, szervezete és mûködése . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 19 Az átvételi-tároló osztályok által kezelt anyagok . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 19 A raktár beszerzési, raktározási és ellátási tevékenysége . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 20 Tiszti és csapatruházati gazdálkodás . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 21 A ruhatár csapatellátási tevékenysége . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 22 2. fejezet AZ ELSÕ VILÁGHÁBORÚ ÉVEI . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 23 Az Osztrák—Magyar Monarchia országai és tartományai 1913-ban . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 24 A háború nemzetközi politikai és katonai elõzményei . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 24 IDÕGÉP. Az elsõ világháború fontosabb eseményeinek kronológiája . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 25 A M. KIR. KONVÉD KÖZPONTI RUHATÁR TEVÉKENYSÉGE AZ ELSÕ VILÁGHÁBORÚBAN . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 27 Az ellátandó haderõ nagysága, összetétele . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 27 A háborús ruházati ellátás . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 27 KALANDOZÁSOK. Horthy Miklós a tengerész kadét, a flottaparancsnok . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 32 AZ ELSÕ VILÁGHÁBORÚ UTÁN . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 34 Az átmeneti idõszak eseményei . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 34 A Tanácsköztársaság egyenruházatáról . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 35 A KÉT VILÁGHÁBORÚ KÖZÖTT . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 36 Politikai, gazdasági és katonai elõzmények . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 36 Közép-Európa és Magyarország helyzete . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 37 A RUHÁZATI RAKTÁR TEVÉKENYSÉGE A KÉT VILÁGHÁBORÚ KÖZÖTT . . . . . . . . . . . . . . . . 38 3. fejezet A MÁSODIK VILÁGHÁBORÚ ÉVEI . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 43 A háború nemzetközi politikai, gazdasági és katonai elõzményei . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 44 A második világháború lefolyásának fõbb jellemzõi . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 44 IDÕGÉP. A második világháború eseményeinek kronológiája . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 45 A hadba lépés politikai elõzményei . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 47 Magyarország hadba lépése a Szovjetunió ellen . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 48 Térképek a második világháború éveibõl . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 49 A 2. magyar hadsereg a Donnál (1943. január 12.) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 50 Hitler Európája (1942) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 50 Hadjárat a Balkánon (1940—1941) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 50 A magyar gyorshadtest elõretörése (1941. július 10. — október 30.) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 50 KALANDOZÁSOK. Egy gigantikus vállalkozás — a szovjet hadiipar áttelepítése keletre . . . . . . . . . . . 52

5

A M. KIR. HONVÉD KÖZPONTI RUHATÁR TEVÉKENYSÉGE A MÁSODIK VILÁGHÁBORÚBAN . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 53 Áttérés a háborús viszonyokra . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 53 Jelentések, vélemények a hadsereg ruházati ellátásáról . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 57 A raktár helyzete a háború végén . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 58 KALANDOZÁSOK. Meteorológiai ismeretek a háború szolgálatában . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 61 A HÁBORÚ KÖVETKEZMÉNYEI, HATÁSAI . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 62 Politikai következmények . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 62 Az ország területének és népességének változásai (1938—1941) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 63 A magyar hadsereg embervesztesége a Szovjetunió elleni háborúban (1941—1944) . . . . . . . . . . . . 63 IDÕGÉP. Az 1946 és 1970 közötti események kronológiája . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 63 Rákosi-éra, Varsõi Szerzõdés, Kádár-korszak . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 67 4. fejezet A HONVÉDSÉG HELYZETE A HÁBORÚ UTÁN . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 69 A néphadsereg megalakulása . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 70 A raktár és a ruházati ellátás helyzete 1946 és 1950 között . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 71 A raktár tevékenysége 1950 és 1953 között . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 73 Az intézet helyzete és tevékenysége 1953 és 1956 között . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 76 Az intézet az 1956-os forradalom idején . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 77 Változások 1956 után . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 77 KALANDOZÁSOK. Dr. Balázs György — a reformer, aki szót értett a miniszterrel . . . . . . . . . . . . . . . . 79 5. fejezet A NAGY FEJLESZTÉSEK IDÕSZAKA. AZ MN RUHÁZATI ELLÁTÓ KÖZPONT MEGALAKULÁSA, MÛKÖDÉSE ÉS MEGSZÛNÉSE, 1957—2001 . . . . . . . . . . . . . . 81 ALAPVETÕ VÁLTOZÁSOK A KATONAI RUHÁZAT TERÜLETÉN 1957 UTÁN . . . . . . . . . . . . . . . 82 A katonai ruházat és felszerelés általános fejlesztése . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 83 A 65 M hadi-, gyakorlóruházat fejlesztése . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 84 KALANDOZÁSOK. A korszerû szakmai tisztképzés úttörõi . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 86 A pihentetés és a tábori elhelyezés (sátor) fejlesztése . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 87 A kényelmes ruházatok fejlesztése . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 87 KALANDOZÁSOK. A csapatélet szép, de nehéz . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 89 A gazdálkodási és számviteli rendszer fejlesztése . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 92 A mozgósítás ruházati biztosításának fejlesztése . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 93 Két fontos esemény 1968-ban és 1973-ban . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 93 IDÕGÉP. Az 1971 és 2000 közötti események kronológiája . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 94 SZERVEZETI MÓDOSÍTÁSOK A MAGYAR NÉPHADSEREG RUHÁZATI SZOLGÁLATÁBAN . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 98 Változások a textiltisztítási ágazatban . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 98 Az MH Ruházati Ellátó Központ megalakulása . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 99 KALANDOZÁSOK. Az MN (MH) ruházati szolgálatfõnökség — a szakma csúcsa . . . . . . . . . . . . . . . . 102 A kezdet nehézségei és sikerei . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 103 KALANDOZÁSOK. A „Jácint” akció — a jemeni küldetés . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 106 AZ MN (MH) REK TEVÉKENYSÉGE AZ 1980-AS ÉVEKBEN ÉS A RENDSZERVÁLTÁS UTÁN . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 109 A gazdálkodási rendszer fejlõdése . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 109 Az egyenruházat minõségi fejlesztése . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 110 Az MN REK (MH REK) szervezetének módosulása . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 112

6

KALANDOZÁSOK. A „Sivatagi vihar” — a magyar egészségügyi csoport beöltöztetése . . . . . . . . . . 114 A vezetés helyzete és a munkarend kialakulása . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 116 A hadiruházati ellátás . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 116 A selejtezés és a szolgáltatások ellenõrzése . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 117 AZ MH REK INTÉZETEINEK TÖRTÉNETE ÉS MÛKÖDÉSE AZ 1980—90-ES ÉVEKBEN . . . . . 120 MH REK 1. Ruházati Raktár, Budapest . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 120 MN Ruházati Szolgáltató Üzem, Budapest . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 122 MH REK 2. Ruházati Raktár, Táborfalva . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 124 MH REK 3. Ruházati Raktár, Debrecen . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 126 MH REK 4. Ruházati Raktár, Karcag . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 127 Ruházati Raktár — részleg, Nagykanizsa . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 129 A TEXTILTISZTÍTÁS HELYZETÉNEK ALAKULÁSA . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 130 KALANDOZÁSOK. A „Katona-karácsony hadmûvelet” . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 131 A NEMZETKÖZI HÍRNÉV KIVÍVÁSA . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 133 A számítógépes rendszer kiépítése és mûködtetése . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 133 A közbeszerzés kísérleti bevezetése . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 136 A feleslegessé vált készletek hasznosítása . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 137 Magas szintû rendezvények, bemutatók . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 139 Külföldi delegációk az intézetben . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 140 Az ellátó központ logisztikai átvilágítása . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 141 6. fejezet KULTÚRA, SPORT ÉS HAGYOMÁNYÕRZÉS AZ MH REK-NÉL . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 143 KALANDOZÁSOK. MH REK nõnapok — felhõtlen öröm és kacagás . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 144 Kulturális élet, rendezvények . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 145 Sportolás, testedzés . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 147 KALANDOZÁSOK. Spartakiádok — amikor nem a gyõzelem a fontos . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 148 Nyugdíjastalálkozók . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 149 Szakszervezeti mozgalom az intézetnél . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 151 AZ ESEMÉNYEK MEGÖRÖKÍTÉSE . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 151 Múzeum (szakgyûjtemény) a Daróczi úton . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 152 KALANDOZÁSOK. Túl az Óperencián — távol-keleti úton . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 153 A rehabilitált katonák ruházati ellátása . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 155 KALANDOZÁSOK. Konzultáció két nagyhatalom hadseregénél . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 157 ÁTSZERVEZÉSEK, LÉTSZÁMCSÖKKENTÉSEK, AZ MH REK MEGSZÛNÉSE . . . . . . . . . . . . . . 159 BÚCSÚZÓ — BÚCSÚSZÓ. Személyes emlékek a 100 éves Daróczi úti intézetrõl . . . . . . . . . . . . . . . . 160 AZ MN (MH) RUHÁZATI SZOLGÁLATÁNAK VEZETÕ BEOSZTÁSÚ TISZTJEI 1949 ÉS 2000 KÖZÖTT . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 166 FELHASZNÁLT IRODALOM . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 168 KÉPEK A RUHÁZATI KÖZPONT MINDENNAPJAIBÓL . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 169

7

MOTTÓ Vallom, hogy egy nemzet történelmének, kultúrájának formáló-alkotó része a nemzet hadtörténete. Aki megélte, köteles e történelem értékeit, emlékeit megõrizni, hagyományápolásként közkinccsé tenni. Munkámban a magyar katonai ruházati ellátás évszázados történetét kíséreltem meg áttekinteni és átnyújtani a szervezetben tevékenykedõknek, a téma iránt érdeklõdõknek, a kor átélõinek-túlélõinek, de a mai ifjú korosztályok tagjainak is. Mindnyájuknak szánom köszönetül munkámat, s üzenetképpen ajánlom e néhány keresetlen, õszinte, biztató verssort.

AZ EMLÉKEK HÍDJA

Múltunk képeit õrzi az emlékezet, felidézni azért néha öröm lehet. Ahogy nõ a megtett út mögötted, úgy csökken a jövõ egyre elõtted. Ne búsulj ezért, ne bánkódj hiába, ez az élet rendje, így adjuk írásba. A régi idõket újra átélheted, hunyd le szemed, pereg a képzelet. Újra alkotsz és újra szerethetsz, emlékek hajóján vígan evezhetsz. Néha keverednek álmok, emlékek, a természet játéka vibrál elménkben. Emlékezés közben mosolyogsz magadban, lelkedben kissé megint tavasz van. Ifjabbak nem értik néha e változást, mert nem élik át a lelked mámorát.

UJVÁRI MIHÁLY

8

ELÕSZÓ Érdekes, hasznos és különleges könyvet tart a kezében a kedves Olvasó. A könyv írója nem kevesebbet vállalt, mint hogy egy szolgálat, egy intézet története kapcsán bemutassa a huszadik század fontosabb történéseit, eseményeit. Mindezt úgy, hogy a század elején épített és 1905-ben átadott m. kir. Honvéd Központi Ruhatár és jogutód szervezetei, majd az 1960-as évektõl a ruházati szolgálat egésze történetét leírva, az intézet világából kitekintve vizsgálja, elemzi a történelmi fordulatokban, katonai és hadi eseményekben gazdag évszázad történéseit. A könyv, amely látszólag csak egy kis részletét világítja meg, mutatja be Magyarország huszadik századi történetének, mégis jelentõs értéket képvisel, mivel az egyes részterületek összessége teszi teljessé, világítja meg sokoldalúan az évszázad krónikáját. A könyv írója hiteles adatokra támaszkodva, élményszerûen mutatja be a katonai ellátás folyamatában jelentõs szolgálat és intézményei munkáját. A szerzõ katonai pályája során mindig a ruházati szolgálat területén dolgozott, és közel 25 évet szolgált a Daróczi úti objektumban mint a MN Ruházati Szolgálatfõnökség tisztje, majd az MN (MH) Ruházati Ellátó Központ parancsnoka. Így nemcsak a kutató, hanem az eseményeket megélõ — sokszor befolyásoló — vezetõ szemszögébõl írhatta meg a történetet. A könyv olvasása közben érezhetõ, hogy — az elsõ ötven év borús, világháborúkkal tarkított története és az ötvenes évek szomorú, ellentmondásos idõszaka után — a történet hogyan alakul át folyamatosan a szemtanú által hitelesített vallomássá. Az intézet megalakulásának, a két világháború során végzett munkájának, az elkövetett hibák feltárásának máig ható intelemként kell hatnia azokra, akik a mindenkori magyar katonák ellátásáért felelõsek. Sokat tanulhatnak az utódok az ötvenes évek viszonyainak leírásából is. Az olvasó számára mégis az az idõszak nyújthatja a legtöbb örömet, amely a reformok megvalósításáról, a szolgálat és az intézet sikereirõl, a hazai és nemzetközi elismertség kivívásáról szól, mert a sikerek, még így visszatekintve is, erõsítik az összetartozás, a szakmai büszkeség halványuló emlékképeit. A könyv szerkezete, felépítése is újszerû. Mivel történelmi események sokasága jellemzi az elmúlt évszázadot, a könyv írója a történések sorrendjét, kronológiáját négy Idõgép segítségével mutatja be az olvasónak. Ezzel segíti a szakmai történet beillesztését a nagy történelmi események folyamába. Ezzel azt is sikerül elérnie, hogy kevesebbet kell foglalkoznia a mások által már sokszor leírt politikai és katonai események taglalásával. A négy kronológia lényegében az elsõ világháború, a második világháború, az ötvenes-hatvanas évek, majd az évszázad utolsó negyedének eseményeit foglalja magában. A könyv szerkezetének másik különlegessége a Kalandozások címû részek beépítése, amely az egyes idõszakokhoz kapcsolódó érdekes események részletes, élményszerû leírásával teszi lehetõvé az olvasó számára, hogy egy novellához hasonlóan átélhesse, részesévé válhasson a leírt eseményeknek. Az elsõ négy rész történései még csak lazán köthetõk az intézethez vagy a szolgálathoz, de a többi rész már a szakma egy-egy érdekes eseményét taglalja az eseményeket átélõ vagy közvetlenül érzékelõ szemtanú hitelességével. A kalandozások másik feladata, hogy oldja a szakmai könyvek, históriák óhatatlan monotonságát, és a hasznos tudnivalók mellett élményt is adjon az olvasónak, fõleg az eseményeket konkrétan megélõk körében. A kötet végén található Búcsúzó — búcsúszó fejezet — avagy személyes emlékek a 100 éves Daróczi úti intézetrõl — a régi munkatársak és a leendõ olvasók egy csoportjának vallomásait gyûjti csokorba. Ezek a vallomások az intézet és a szakma szeretetérõl, egymás tiszteletérõl, a katonák ruházati ellátásáért érzett felelõsségrõl szólnak a jelenkor olvasói és a jövõ nemzedékei számára. A szerzõ a könyvben az események leírása kapcsán több olyan hibára, téves helyzetmegítélésre, rosszkor és rosszul meghozott vezetõi és szakmai döntésre is rávilágít, amelyek döntõen befolyásolták a katonák ruházati ellátásának minõségét, a csapatok hadrafoghatóságának gyakorlati kérdéseit is. Szomorú, de igaz tény, hogy az elkövetett vezetõi és szakmai hibák, a katonák gyatra vagy késõi ellátása — fõleg a két világháborúban — hozzájárult számos katona értelmetlen halálához is. Még mindig visszacseng a könyv befejezõ részében Kéri Kálmán, egykori vezérkari ezredes (rehabilitálás után vezérezredes), második világháborús veterán intelme: „Jegyezze meg, fiam, háborúba csak jól kiképzett és jól felszerelt katonákkal szabad elindulni.”

9

A békeidõk hibái is tanulságosak lehetnek a következõ generációk számára, bár ezek inkább gazdasági, mint a katonák életére kiható következményekkel jártak. A szerzõ a könyv megírása során — fõleg az elsõ részben — fokozottan támaszkodott a korábban e témában megjelent szakirodalom adataira, és gyakran idéz e mûvekbõl, és támaszkodik a huszadik század történéseit feldolgozó számos történelmi és katonai irodalmi mû és tanulmány megállapításaira, adataira is. A kötetben számos kép, térképrészlet és más illusztráció szerepel. Ennek egyfelõl az a jelentõsége, hogy kellõen hitelesíti a leírtakat, másfelõl sok — egyébként „elfekvõ” — képi emléket ad közre, melyek a könyv kiadásával már megmaradhatnak az utókor számára. A képi illusztrációk ugyanakkor azok részére is jobban érthetõvé teszik a leírtakat, akik nem ismerik a katonai tevékenység ezen területeit, és csak kíváncsiságból veszik kézbe a könyvet. A szerzõ arra törekedett, hogy az intézet és a szolgálat történetének leírása mellett emléket állítson az ott dolgozóknak is. Jó, hogy ez a könyv megjelenik. Érdekes színfoltja lehet a huszadik század katonai irodalmának, tovább gazdagítva a katonai témával foglalkozó eddigi könyvek sorát. Köszönet illeti e kötet kiadása kapcsán mindazokat, akik ösztönözték és segítették a könyv megírását, kiadását. Így a Hadtörténeti Intézet és Múzeum fõigazgatóját, a budapesti Katonai Logisztikai Szakgyûjtemény vezetõjét, a könyv szerkesztõit, a szakmai lektorokat, a Búcsúzó — búcsúszó fejezetben szereplõket és kiemelten a könyv szerzõjét, aki idõt nem kímélve gyûjtötte össze az adatokat, és írta meg ezt a könyvet. Tisztelettel ajánlom a kedves Olvasónak Ujvári Mihály ezredes Egy évszázad a katonai ruházati ellátás szolgálatában címû könyvét. Remélem, a kötet nemcsak új ismeretekkel szolgál, de olvasása élményt is nyújt, és jó kikapcsolódást is jelent. Hazuga Károly vezérõrnagy a Magyar Honvédség Összfegyvernemi Haderõ Parancsnokság parancsnokhelyettese

10

1. fejezet A KATONAI RUHÁZAT A SZÁZADFORDULÓN

Szakmai elõzmények Történelmi és katonapolitikai elõzmények Kalandozások. A császár sikeres hadvezére A m. kir. Honvéd Központi Ruhatár létrehozása A Honvéd Központi Ruhatár feladata, szervezete és mûködése Az átvételi-tároló osztályok által kezelt anyagok A raktár beszerzési, raktározási és ellátási tevékenysége Tiszti és csapatruházati gazdálkodás A ruhatár csapatellátási tevékenysége

11

Szakmai elõzmények A katonai ruházati ellátás története viszonylag rövid idõszakot ölel fel. A régebbi korokban használt harci eszközök, fegyverek, hadviselési módok nem tették szükségessé, hogy a harcoló felek öltözetét a ruházat külsõségei alapján különböztessék meg egymástól. A kisebb csoportokban, szálfegyverrel megvívott, ember ember elleni küzdelmekben a felek ismerték egymást, így nem fordulhatott elõ két azonos oldalon harcoló személy összecsapása. Késõbb, amikor már egyre nagyobb tömegek részvételével folyt a küzdelem, a területi, nemzeti öltözködési hagyományok miatt a felek jellegzetesen megkülönböztethetõk voltak egymástól. A harccselekményeket egyre nagyobb létszámú katonai szervezetek összecsapása jellemezte. A háborúkat tömeghadseregekkel vívták meg. Szükségessé vált olyan egyenruha (mundér) létrehozása és bevezetése, amely lehetõvé tette, hogy a küzdõ felek viszonylag távolról is megkülönböztethetõk legyenek egymástól. Az egyenruha azóta is megtartotta azt az alapvetõ funkcióját, hogy a katonák védelme mellett kifejezésre juttassa viselõik együvé tartozását, illetve az ellenség öltözetétõl való formai és színbeli különbözõségét. Az egyenruha kialakulásának elsõ idõszakában a túlzó, cifra, színes, tarka egyenruhák domináltak. A 19. század végére, a fejlettebb országok hadseregeiben fokozatosan megszûntek a szélsõséges színek és formák, s szigorúbb, egyszerûbb, kevésbé feltûnõ ruházatokat, felszereléseket vezettek be. Ezek a változások természetesen még nem a tudományos fejlesztések következményei, sokkal inkább a kisebb háborúk, a kiképzések során összegyûjtött tapasztalatok eredményei. Az egyenruháknál a tompább, kevésbé feltûnõ színek (csukaszürke, khaki, olívzöld stb.), majd egyenesen a rejtõ, tereptarka anyagok kerültek elõtérbe. Az ipari fejlõdés ugyan új technológiai lehetõségeket hozott, de a tömeggyártási igények is az egyenruhák egyszerûsítése irányába hatottak. A katonai ruházat — mint gyûjtõfogalom — az egyenruházatot, a hadi- (harci) ruházatot, speciális, haderõnemi (fegyvernemi) ruházatot, viselési módok szerint pedig ünnepi (társasági), köznapi és általános (speciális) ruházatot s a hozzá kapcsolódó felszereléseket foglalja magába. A 19. század végére olyan politikai helyzet alakult ki Európában, amelynek hatására az egyes államok növelték katonai potenciáljukat, a haderõ létszámát, korszerûsítették a fegyverzetet, ruházatot és felszerelést. Ehhez új ellátási, tartalékolási rendszerre, megfelelõ ellátó és tároló szervezetek létrehozására volt szükség.

Történelmi és katonapolitikai elõzmények Európa és Észak-Amerika a 19. század második felében a történelemben korábban sohasem látott mértékû társadalmi-gazdasági fejlõdésen ment keresztül. Ennek lehetõségét a második ipari forradalom alapozta meg, amely 1850 után bontakozott ki. A robbanásszerû fejlõdés elsõsorban a tudomány, a technika, a technológia és fõleg a nehézipar területén következett be. Az egyes országokban a fejlõdés üteme, mértéke eltérõen alakult. Az Egyesült Államok mellett legdinamikusabban a német gazdaság fejlõdött, és a századfordulóra veszedelmes vetélytársává vált a korábban vezetõ szerepet játszó Angliának, Franciaországnak. A német törekvések a kontinentális Európában a vezetõ szerep elérésére irányultak. A német elképzelések azonban sértették Anglia, Franciaország és Oroszország érdekeit, ezért ellenállásukba ütköztek. A világ más részein is feszültséggócok alakultak ki. A politikai, gazdasági, katonai érdekeket és ellentéteket a helyi háborúk sokasága sem tudta feloldani. Küszöbön állt egy eddig sohasem látott méretû összecsapás — a világháború... Az 1848—49-es magyar szabadságharc leverése után a Habsburg Birodalom területén átmenetileg önkényuralmi rendszer alakult ki. Ennek megfelelõen alakították át az állam szervezeteit, így a katonai erõket is. Az újjászervezett haderõ négy hadseregbõl, tizennégy hadtestbõl állt. A 3. hadsereg parancsnoksága Pesten volt. Alárendelt négy hadtestje Magyarország és Erdély területén állomásozott, állományát nem magyar katonák alkották. A magyar kiegészítésû alakulatokat a birodalom más területein helyezték el. A császári haderõ elsõ erõpróbája 1859-ben az olasz-francia—osztrák háború volt, mely a császári erõk Solferinónál elszenvedett vereségével végzõdött. Ez a vereség sürgetõvé tette a Habsburg Birodalom belsõ helyzetének rendezését. Közben megkezdõdtek, illetve folytatódtak a belsõ tárgyalások a magyar vezetõ politikusok és a Habsburg-ház között a helyzet konszolidálására, a kiegyezés elõkészítésére. A megegyezést a külpolitikai események is gyorsították. Az 1866 júniusában kitört porosz—osztrák háború Königgrätznél a poroszok gyõzelmét hozta. A porosz erõk kiképzése, mozgósítása, vezetése, fegyverzete és ellátása összehasonlíthatatlanul szervezettebb, fejlettebb volt. A porosz vezérkari fõnök, von Moltke tábornok hadmûvészeti képessége felülmúlta a császári csapatok vezetését, a császáriaknak esélyük sem volt a gyõzelemre. Új fejezet nyílt a fegyveres

12

küzdelem történetében, elkezdõdött az íróasztalnál megtervezett és iparszerûen menedzselt háborúk korszaka — a csatákat lóhátról irányító tábornokok ideje végképp leáldozott. A két háború következményeként megszületett az olasz, a német belsõ egység. Ausztria kiszorult mind Itáliából, mind Németországból. Meggyengült a Habsburg Birodalom nagyhatalmi pozíciója, a belsõ helyzet stabilizálása elodázhatatlan volt. Megtörténhetett a kiegyezés, létrejött az Osztrák—Magyar Monarchia. 1867. február 17-én a császár nevezte ki magyar miniszterelnökké Andrássy Gyula grófot, az országgyûlés megszavazta az Osztrák—Magyar Monarchiát megteremtõ XII. törvényt. A dualista államban bevezették a parlamentáris rendszert, a külügyet, a hadügyet és a pénzügyet közös, a többit önálló minisztérium alá rendelték. Ennek megfelelõen sor került az egységes véderõ kialakítására. Magyarország a közös véderõben való részvétele mellett nem mondhatott le a nemzet szuverenitását jelentõ saját honvédség létrehozásáról. Heves viták után az uralkodó szentesítette a véderõrõl, a honvédségrõl, a népfelkelõkrõl szóló törvényeket (40., 41., 42. törv. 1868. dec. 5.), megkezdõdhetett — a közös haderõ mellett — a m. kir. honvédség megalakítása is. A közös katonaság létrehozására Magyarországnak évente 40 000 fõt kellett kiállítani. A katonai szervezeteket a közös hadügyminisztérium irányította. A létrehozott 14 hadtestbõl 6 Magyarország, illetve Horvátország területén állomásozott. A szolgálati idõt 3 év tényleges és 7 év tartalékos szolgálatban határozták meg. Megkezdõdött a honvédség személyi feltöltése, kiképzése. A létrehozott katonai szervezetek elsõ felszerelési szükségleteit zömében a hazai ipar biztosította, lökést adva az ország ipari fejlõdésének. A Honvédelmi Minisztérium az ipar viszonylagos fejletlensége ellenére kitartott azon alapelv mellett, hogy „a nemzet áldozatkészségébõl honvédségünk fenntartására szánt sok millió a hazai ipar pártolására és fejlesztésére fordíttassék, és e pénzáldozatok révén a nemzeti vagyon gyarapíttassék”. (Részlet a parlamenti határozatból.) A létszámnövekedés, a háborús felkészülés és a tartalékok megalakítása szükségessé tette olyan szakmai vezetõ szervek és ellátó, tároló intézetek létrehozását, amelyek irányították, illetve gyakorlatilag végezték is a beszerzési, raktározási, ellátási, tartalékolási feladatokat.

Az 1866-os porosz—osztrák háború Königgrätznél a poroszok gyõzelmét hozta

13

KALANDOZÁSOK A császár sikeres hadvezére: Joseph Wenzel Radetzky von Radetz Újév napján kissé álmatlanul, gyûrötten ébredünk, kikászálódunk az ágyból, megfõzzük az év elsõ kávéját. Beleülünk egy fotelba, szürcsöljük a kávénkat és bekapcsoljuk a televíziót. A Bécsi Filharmonikusok lágy zenéjére elábrándozunk, visszagondolunk az elmúlt év eseményeire. S amikor jön a pattogós, jókedvû, mozgalmas induló, a Radetzkymarsch, melynek ritmusára mozogni kezd a lábunk, menten felébredünk. Nem gondolunk rá, hogy Strauss e remeke annak idején a Habsburg-ház talán utolsó sikeres tábornoka tiszteletére íródott. Azt tudjuk, hogy a hadiszállítók és a katonai raktárak között milyen kapcsolat alakult ki, de hogyan kapcsolódik Radetzky marsall a hadiszállítókhoz? Radetzky õsi cseh nemesi családban született 1766. november 2-án. Õsei között sok németet, sõt, skótot is találunk. Közös jellemzõjük, hogy szinte valamennyien a császár szolgálatában álltak. Szinte magától értetõdött tehát, hogy a fiút is katonai pályára szánták. Tizennyolc évesen lépett katonai pályára hadapródként. Az elkövetkezendõ évtizedek nem szûkölködtek hadi eseményekben. A franciaországi változásokkal párhuzamosan Napóleon hatalomra jutása alkalmat adott a szakadatlan háborúzásra. Radetzky közben gyorsan haladt elõre a ranglétrán, számos igen magas kitüntetést kapott, a harcok során hétszer sebesült meg. Az 1809-i wagrami csatavesztés után nevezték ki a frissen altábornaggyá elõléptetett Radetzkyt az újonnan felállított vezérkar élére. Ausztria készült a visszavágásra. Ennek lehetõségét az 1813-as év hozta meg. Európa hatalmainak hatodik koalíciója alakult meg a franciák és császáruk ellen. A szövetséges osztrák—porosz—orosz csapatok hadmûveleti terveit Radetzky dolgozta ki, s noha Napóleon Drezdánál még gyõzelmet aratott, néhány hét múlva, Lipcse mellett, a több napig tartó, véres „népek csatája” a koalíció fényes gyõzelmét hozta. Radetzky altábornagyra ismét kitüntetések vártak, meglepõ hát, hogy 1816-ban felmentését kérte a vezérkar fõnöki tiszte alól. Nem tudhatjuk, a bécsi intrikákban fáradt-e el, vagy személyes gondjai késztették e döntésre. Az utóbbiakból akadt bõven, a tábornok adósságai egyre nyomasztóbb méreteket öltöttek, olyannyira, hogy miközben a legnagyobb dicsõséget aratta a Napóleon elleni hadjáratokban, feleségét az adósok börtöne fenyegette. A régi Monarchia ugyanis gyalázatosan fizette katonáit... Az ötvenéves tábornok élete utolsó posztjának tekinthette az olmützi erõd parancsnoki tisztét. Közben emlékiratokat, elemzéseket készített az európai helyzetrõl, és javaslatokat írt a hadsereg fejlesztésére. A memorandumok sorra elsüllyedtek az Udvari Tanács irattárában. Az egyik emlékirattal mégis csoda történt. Frimont János gróf, a magyarrá lett lovassági tábornok 1829-ben felfigyelt rá, és helyettesének hívta a lombard-velencei királyság katonai parancsnoka. A következõ évben Ferenc császár már Radetzkyt bízta meg a felsõ-itáliai hadsereg parancsnokságával. Radetzky a következõ húsz évben arra törekedett, hogy „rendet és nyugalmat” tartson a Habsburgok észak-olasz érdekeltségi területein.. 1848-ban az itáliai forradalmi mozgalmak ellen ért el kétes dicsõséget az akkor már agg tábornagy. Kezdeti sikertelenség után Sommacampagna mellett, másnap Custozánál döntõ gyõzelmet aratott Károly Albert felett... A következõ év tavaszán ismét megmutatta zseniális hadvezéri képességeit, Novaránál megsemmisítõ csapást mért Károly Albert csapataira. „Még szilárdan kezemben tartom a kardot, melyet hatvanöt esztendõn át megannyi csatatéren becsülettel viseltem.” Ezután még nyolc évig maradt kezében a kard... Metszõ hideg szél lobogtatta a birodalom fekete-sárga és a gyász fekete lobogóit. A lebontásra ítélt bástyákon álló ütegek utoljára köszöntötték díszsortûzzel azt a tábornagyot, aki annyi dicsõséget szerzett Ausztriának. Joseph Wenzel Radetzky von Radetz hamvait kísérték utolsó útjára ezen a fagyos januári napon. Alig tíz hónappal nyugállományba helyezését követõen ragadta el a tüdõbénulás a 92 éves hadvezért... Az Arsenál fegyvermúzeumában ravatalozták fel az agg marsallt... régi páncélok, pallosok, számszeríjak, ágyúk és puskák, zsákmányolt fegyverek és dicsõséget látott zászlók... társaságában. Másnap aztán leszállították a marsall porhüvelyét a császárvárosba... Hat hollófekete mén húzta a halottaskocsit, mögötte páncélos lovag léptetett — a régi dicsõség örök erényeit megtestesítõ jelképként. Húszezer katona állt díszben, Bécs még sohasem látott ekkora parádét.

14

A Kentnertor elõtt a helyõrség teljes állománya élén maga a császár várta — miként Ferenc József hadseregparancsa fogalmazott — „hadseregem legöregebb veteránját, gyõzelmes vezérét, leghûbb szolgámat”... Mélyre süllyesztett karddal üdvözölte a halott tábornagyot, felcsendült a Radetzky marsch lassított változata immár gyászindulóként. A menet aztán a Stefanskirchébe vonult, ahol beszentelték a holtat, majd az északi pályaudvarra, ahol is „bevagonírozták”. A császár kívánságával ellentétben, nem a kapucinusok kriptájában helyezték örök nyugalomra, hanem az elhunyt végakarata szerint az „öreg Pargfrieder barátjánál” az alsó ausztriai Klein-Wetzdorfban, az úgynevezett Hõsök hegyén. S ezzel a gyászesemény bohózatba illõ befejezést nyert... Ez a bizonyos Joseph Pargfrieder ugyanis dúsgazdag hadiszállító volt, és II. József császár természetes fiának tartotta magát. A Hõsök hegyének középpontjában egy obeliszk állott, tövében 24 lépcsõ vezetett le a marsalli kriptába. Radetzky hamvaira nem várt magány, báró Max von Wimpfen tábornagy, Károly fõherceg hajdani vezérkari fõnöke már régebben ott nyugodott. Végrendeletileg hagyományozta holttestét Pargfriederre, aki hálából kifizette adósságait. Alighanem ugyanez a prózai ok vezérelte a szintén erõsen eladósodott agg Radetzkyt is, amikor engedett az állítólagos balkézi fejedelmi sarj annyiszor panaszolt „szekálásának”. 1858. január 19-én teljesült a hadiszállító álma: átvehette a kétszeres értelemben is drága holttestet. Csak Ferenc József császárnak volt szabad — Pargfriederen kívül — a koporsót a kriptába követni. Itt még egy hely volt fenntartva: maga Pargfrieder is a két hadastyán társaságában kívánt örök nyugalomra térni. „Ha hallgatunk is, holtak nem vagyunk” — hirdette a kripta felirata. A másik jelmondat így szólt: „Jaj annak, ki nyugalmunkat megzavarja.” Nem kevesen voltak,, akik egyszerûen nevetségesnek tartották a klein-wetzdorfi Hõsök hegyét. Mások jelképesnek érezték ezt a temetési színjátékot, jellemzõ tragikomédiának, amely pontosan viszszatükrözte, mennyire kiszolgáltatott a birodalom büszke és öntudatos hadserege hadiszállítóinak. Kevesen tudták, hogy egy korszak szállt sírba ezen a januári napon.

(Összeállítás Józsa György Gábor: Ferenc József zászlai alatt (1848—1914) címû könyve alapján.)

Radeczky tábornagy döntõ gyõzelmet aratott az elsõ custozai csatában, 1848. július

15

A M. KIR. HONVÉD KÖZPONTI RUHATÁR LÉTREHOZÁSA A közös haderõ és a magyar honvédség létrehozása és felszerelése a magyar ipar számára jelentõs megrendeléseket hozott. Az öltözet alapja a posztóból gyártott egyenruha volt. A posztógyárak fõleg az ország északi területein helyezkedtek el, ahol az ipar fejlettebb volt. Így a katonaposztót a pozsonyi, gácsi, besztercebányai gyárak, a kender- vagy pamutszövetet a késmárki, kassai, újpesti és németprónai üzemek gyártották. Beszállító volt a brassói és a nagyszebeni gyár is. A kisiparosok is részt vettek a gyártásban. Iparosok, ipartestületek egyesületeteket, alkalmi társulásokat hoztak létre a kincstári megbízatások teljesítésére. Fõleg lábbeliket, szíjazatokat, lószerszámot, málházó eszközöket készítettek. A legyártott cikkek átvételére, raktározására, csapatokhoz történõ kiszállítására 1869 júliusában honvéd fõruharaktári bizottságot hoztak létre. A minõségi ellenõrzéshez külön külsõ szakértõket alkalmaztak. Az átvett anyagokat a kezdeti idõkben közvetlenül a csapatokhoz szállították, de ez hosszabb távon nem volt járható út. A készletezéshez ugyanis megfelelõ méretû raktárakkal nem rendelkeztek, a meglévõ raktárak pedig kis kapacitásúak voltak és szétszórtan helyezkedtek el. Az anyagok kezelése, felügyelete, az ellátás gyors végrehajtása nehezen volt biztosítható. Ezért még 1869-ben — császári dekrétummal — megváltoztatták a ruházati ellátás rendjét, és a nagyszámú, decentralizált kis raktár helyett létrehoztak négy nagy ruházati anyagraktárt. A négy tárintézet Brünn (Nm 1), Óbuda (Nm 2), Graz bei Gösting (Nm 3), Bécs (Nm 4) helyõrségekben alakult meg. Az óbudai raktár m. kir. Honvéd Központi Ruhatár elnevezéssel mûködött. 1873-ban a pesti, VIII. kerületi József utcába, 1890-ben pedig az Elnök utcába költözött át. A raktár szervezete parancsnokságból, segédtiszti és számvevõi irodából, 6-6 átvételi és raktári osztályból állt. Mozgósításkor a ruhatárnak honvéd tábori ruhatárakat kellett felállítania. A gyakori költözések is jelzik, hogy a létrehozott raktár nem felelt meg alaprendeltetésének. Egy újabb császári dekrétum ezért elrendelte új cs. és kir. ruharaktár létrehozását Budapesten. A tervezési, területkijelölési és több fokozatú építési engedélyezési eljárás után a Budapest Székesfõváros Tanácsa 64017/1901. III. határozatával engedélyezte az I. kerület, Kelenföld 10262-10264-10268 hrsz. alatt a katonai ruharaktár megépítését. A birtoklapon Szent Imre város Bocskai u. 125. sz., Daróczi u. 1., 3., 5. sz. ingatlan szerepel. A területet a magyar kincstár javára késõbb a 2189/1905. számon kisajátították. Az engedélyeztetési eljárás során több nehézség is felmerült. A közmûvek hiánya miatt például a cs. és kir. építési osztálynak vállalnia kellett a késõbbi közmûvesítés költségeit. A „Déli vaspálya társaság” fellebbezésére (a magyar vasút része) a miniszter kötelezte a kincstárat, hogy mondjon le tûzkár megtérítése iránti igényérõl, ha az épületek mellett elhaladó mozdonyok tûzszikrái tûzet okoznának stb. Az építés végül megkezdõdhetett. A beruházások pénzügyi fedezetére a hadügyminisztérium 2 600 000 korona keretösszeget biztosított. A kivitelezésért felelõs 4. hadtest cs. és kir. katonai építészeti osztálya 1904. május 21-i jelentésében elszámolt az addig elvégzett és folyamatban levõ munkák költségeivel. Jelzi, hogy a biztosított keret az építési és a teljes berendezési, gépészeti munkálatokra elegendõ, pedig az akkori idõkre még nem volt jellemzõ a belsõ csatornázás, a vízvezeték, az iparvágány, a villámvédelem, a világítás, a házi telefonhálózat, az elektromos jelzõberendezések, a térvilágítás, a felvonók megépítése. A Daróczi úton azonban ezek is megvalósultak. A raktár az építés idõszakában a legkorszerûbb, speciálisan katonai ruházatot tároló és ellátó intézmény volt. Iparvágányával, vasúti és közúti rámpáival egyszerre tudott szállítókat fogadni. Az átvételi épületbõl az anyagok felvonókon, összekötõ hidakon, folyosókon át gördülõkocsikon jutottak el a tárolóosztályokhoz. A fõépület homlokzatának felsõ részét a pécsi Zsolnay porcelángyár díszkerámiái borították. A ruházati raktárak annak a „General Kommando”-nak voltak alárendelve, amelynek a területén mûködtek. A Daróczi úti intézet szolgálatilag a 4. gyorshadtestnek, szakmai szempontból a k. u. k. Reich Kriegs (birodalmi hadügy) minisztérium 13. osztályának volt alárendelve. Az elsõ, kimondottan katonai ruházat tárolására létrehozott intézmény 1901 és 1905 között épült, és m. kir. Honvéd Központi Ruhatár elnevezéssel 1905-ben kezdte el mûködését. A fõvárosba korábban települt raktári épületeket értékesítették.

16

A m. kir. Honvéd Központi Ruhatár építésének engedélyezési iratai

17

Az irodaépület homlokzati tervrajza

A Daróczi úti raktár épületei, téglái

18

A Honvéd Központi Ruhatár feladata, szervezete és mûködése „A Honvéd Központi Ruhatár Budapesten települ, a m. kir. honvédség, a m. kir. népfelkelés szükségleteinek kielégítésére. Feladata az ipar útján gyártott ruházati szerelvények, mûszaki felszerelési cikkek, tábori eszközök, lószerelvények, vonat és egészségügyi anyagok, ágynemûk stb. beszerzése, hivatásszerû feladatát képezi ezeknek szakszerû megvizsgálás melletti átvétele, gondozása és a csapatok s intézetekhez leendõ kiszállítása.” (Dr. BOROS LÁSZLÓ: A Központi Ruházati Anyagraktár története címû könyvébõl. B. L.) Az intézetnek háborús feladatként — mozgósításkor vagy külön parancsra — „mozgó” tábori intézeteket kellett felállítania, s mint központi tárintézet, utánpótlási bázisa volt az elvonuló honvéd- vagy népfelkelõcsapatoknak. Az intézet katonai feladatait és a szakmai elõírásokat több utasítás szabályozta: — utasítás az állomány vezetésére (B-1), — szervi határozvány a ruhatár és a tábori ruhatárak számára (A-2. d.), — szolgálati utasítás a ruhatár mûszaki segédszemélyzete számára (A-18), — utasítás a m. kir. honvédcsapatok és intézetek részére a ruházat és felszerelési cikkekkel való gazdálkodásra és azok elszámolására (G-17) szolgált. A kezelõbizottságok ügyviteli rendjét a G-19, a gazdászat kezelési ügyvitel rendjét a G-20, a pénztárak kezelési rendjét a G-21 utasítás tartalmazta. A tábori raktárak felállítására és kezelésére vonatkozó határozványokat az I-2. h. jelû utasításban külön szabályozták. A raktár személyzete törzs- és fõtisztekbõl, tisztekbõl, altisztekbõl, mûszaki segédszemélyzetbõl és honvédlegénységbõl állt. A parancsnok az egyes szakmai ügyek intézésére, kezelésére bizottságokat hozott létre. Így a rangidõs tiszt vezetésével a legénységi osztag parancsnokából, a számvevõi iroda vezetõjébõl álló „gazdászati és mûszaki kezelési” bizottságot, a parancsnokból és két átvételi vagy raktártisztbõl álló „pénzügyi bizottságot”, a lényegesebb mûszaki ügyek tárgyalásához „mûszaki bizottságot” hozott létre. Ez utóbbi bizottság tagjait mûszaki századosok, alantos (beosztott) tisztek, mûmesterek körébõl nevezték ki. A központi ruhatár szervezete a parancsnokságból, a segédtiszti irodából, a számvivõi irodából, továbbá az I—VI. átvételi osztályból és az 1—6. tárolóosztályból állt. Az átvételi osztályokat rangidõs századosok, a raktári osztályokat pedig századosok vagy alantos tisztek vezették. A ruházati szaktisztek csoportja csak 1908-ban alakult meg. Öltözetük megválasztásánál a cs. kir. ruhakezelés fõ színeit vették alapul. „Sötétkék dolmányt, vörösbarna hajtókával, sárga gombokkal, hajtókaszínnel szegélyezett kék szürke pantallót viseltek. Gyalogtiszti kard és szolgálati zsinóröv egészítette ki felszerelésüket.” A honvédségnél nem volt a ruházati karhoz tartozó legénység, a raktárosi teendõket a csapatoktól vezényelt, kiképzésen már átesett katonák végezték. A honvéd ruhatári tisztek szervezése után ruhatári mûmestereket rendszeresítettek, akik a rangosztályba nem soroltak állományába tartoztak, egyenruhájuk színe megegyezett a tisztekével. A szolgálati ágazaton belül külön csoportot képeztek a honvéd ágyraktári mûmesterek, akiknek ruházatát fehér gombokkal látták el, ez különböztette meg õket a többiektõl.

Az átvételi-tároló osztályok által kezelt anyagok A központi ruhatár szervezete a megalakítástól a 20-as évek elejéig nem változott. Az egyes osztályok által tárolt anyagok köre is változatlan maradt. Az I. átvételi és 1. raktári osztály anyagai: kész ruházati cikkek posztóból, gyapjúszövetbõl, posztóanyag, paszománycikkek, a kész ruházathoz tartozó sárgaréz, fém stb. alkatrészek, ékítmények. A II. átvételi és a 2. raktári osztály anyagai: kész ruházati anyagok vászon, zsávoly, calicot anyagból, ezek alapanyagai. Az e cikkekbõl készült tábori eszközök, lópokróc, ágynemû, ponyvasátor és alkatrészei, egészségügyi anyagszer, orvosi szerelék, állatorvosi szerelék, szabószerszámok. A III. átvételi és a 3. raktári osztály anyagai: bõrbõl készült ruházati cikkek, gyalogsági szerelvény cikkek szõrmés nemûbõl, fövegalkatrészek, lovasszerelvény cikkek, lószerelvény, szíjgyártó- és kovácsszerszámok stb. A IV. átvételi és a 4. raktári osztály anyagai: kész lábbelik, gyalogsági szerelvények fejbõrbõl, lábbelialkatrészek, bõr alapanyagok, dobok, kürtök, tábori eszközök bádogból és acélból, tábori csendõr szerelvény, cipészszerszámok, lámpák.

19

Az V. átvételi és az 5. raktári osztály anyagai: hámszerszám és egyéb vonatanyag, laktanya-berendezési tárgyak, állványzatok, poggyász-szerelékek, mûszaki felszerelések, mészároseszközök, zárható irományládák és posta bõrtáskák stb. A VI. átvételi és a 6. raktári osztály anyagai: vegyes anyagok, csomagolóeszközök, tûzoltó szerek, fertõtlenítõ agyagok, vazelin, elárusítandó, hasznavehetetlen anyagok és hulladékok. A ruházati tárolóosztályok anyagösszetétele megfelelt az akkori igényeknek. Elsõsorban a gyalogság és a lovasság igényeinek megfelelõ készleteket tároltak. Az elsõ világháború elõtt a tüzérség szerepe is felértékelõdött. Fontos volt a haditengerészeti, folyamõri állomány ellátása is. A repülõk és a harckocsizók állománya ekkor még nem volt meghatározó.

A raktár beszerzési, raktározási és ellátási tevékenysége A ruházat és felszerelési tárgyak szállítók útján való beszerzése iránt a Honvédelmi Miniszter intézkedik... egyes tárgyak és cikkeknek pályázat útján leendõ beszerzését közvetlenül a honvéd központi ruhatárra ruháztatja... A ruházati és felszerelési cikkek mintái a hozzá tartozó készítési leírások, rajzok, szabási minták (patronok), idomszerek stb. rendszerint… cs. és kir. közös ruhakezelõ intézetekbõl... vagy a honvédelmi miniszter intézkedése szerint... szereztetnek be. Mindezek a raktári segédtiszti irodában tartatnak nyilván és a segédtiszt által, valamint... az illetõ átvételi osztályok tisztjeinél õriztetnek. (Részlet a Beszerzési Utasításból.) A ruhatár az átruházott hatáskörben megszervezte a pályázatokkal kapcsolatos munkát. A Budapesti Közlönyben versenytárgyalási felhívást jelentetett meg, a nagyobb hitelû cégeknek (pl. régi szállítók, gyártók) pedig közvetlen felszólítást küldött a versenyben való részvételre. A felhívásban közölték a gyártandó cikkek megnevezését, mennyiségét, az ajánlati tárgyalás helyét, idejét, a letétbe helyezendõ bánatpénz összegét (a pályázati érték kb. 5%-a), a pályázat és bánatpénz benyújtásának határidejét. A részletesebb szállítási feltételeket a hivatalos órákban a számvivõ irodában tanulmányozhatták a pályázók. A részletes feltételeket a szállítási (árlejtési) füzetben rögzítették. Az ajánlatokat és a bánatpénzt a pályázók lepecsételt borítékban küldték be a raktárba. A határidõig beküldött ajánlatokat a parancsnok vette át, és tárolásra átadta a pénztárnak. A tárgyalás napján a meghatározott óráig benyújtott vagy beérkezett ajánlatok a kezelõ bizottság által (esetleg a hadbizottsági tisztviselõ közremûködésével), a pecsétek épségben tartása mellett, felbontatnak, vettemeztetnek. Az ajánlatok szabályszerû szerkesztése és a bánatpénz rendben léte átvizsgáltatik és beérkezésük sorrendjében, folyószámmal ellátva a tárgyalási jegyzõkönyvbe bevezettetik. A jegyzõkönyvi bevezetés után a bizottság az ajánlatokat érdemben elbírálta, a bírálatokat újabb jegyzõkönyvben rögzítette, mérlegelési kimutatással ellátta (ár összehasonlítása), javaslatot tett a leendõ gyártóra, majd a formai kellékek után 48 órán belül felterjesztette a honvédelmi miniszterhez. A bizottság javaslata alapján a miniszter döntött a gyártók körérõl, és utasítást adott a raktár részére a megrendelések kiadására. A ruhatár parancsnoka ezután intézkedett a szállítási szerzõdések megkötésére. A vesztes pályázók a bánatpénzt visszakapták. Az egyes termékekrõl az ezzel megbízott vállalkozó mintacikkeket készített, és azt konkrét „árelemzés”sel (árkalkuláció) átadta a raktárnak. A mintacikkek a gyártás, a beszállítás és átvétel összehasonlító alapjául szolgáltak. Az árelemzések a pályáztatásnál játszottak fontos szerepet. A mintákat ún. bárcával hitelesítették. A mintákból a ruhatár részére 1 példány (szabási mintákból és idomszerekbõl 2 példány), a gyártók részére 1-1 példány állt rendelkezésre. A nyertes szállítók a termékek legyártása után — a tervezett beszállítás elõtt 8 nappal — a raktár parancsnokától kérhették az anyagok átvételét. Az egynemû anyagokat általában egyszerre, a méretarány-százalékot betartva és aszerint csoportosítva kellett átadni. A mennyiségi átvételt az átvevõ tiszt jelenlétében egy szakaltiszt végezte, és annak megtörténtét jegyzõkönyvben rögzítette. Ezt követõen került sor a cikkek tulajdonképpeni bevizsgálására (minõségi átvétel). A munkát az átvételi tisztek vezetésével mûmesterek és alsóbb mûszaki közegek az ott levõ minták alapján végezték. A bizottság a nem megfelelõ cikkeket jegyzõkönyvileg „visszavetette” és visszaszolgáltatta az átvételi eljárásban mindvégig jelenlevõ szállító képviselõjének. Az akkori „rugalmasságot” híven tükrözi egy belsõ intézkedés részlete: A kötelességszerû szigor fenntartása mellett a tárgyak bírálatánál azonban tekintetbe veendõ, hogy egy és ugyanazon cikknél valamennyi darab teljesen és feltétlenül egyenlõ nem lehet, a mintával szemben esetleg

20

elõforduló oly csekélyebb eltérésektõl, melyek az illetõ cikk jóságát, tartósságát, használhatóságát nem csorbítják, s szántszándékosnak — önkényûnek nem látszanak — beható megfontolás mellett, a szakközeg a viszszavetéstõl eltekinthet. (Dr. Boros László: A Központi Ruházati Raktár története címû munkájából. B. L.) Az átvett cikkeket bebélyegezték és az átvételi jegyzõkönyv alapján átadták az illetékes raktárosztály tisztjének, aki azokat az átvételi helyiségbõl a megfelelõ raktárosztályra átvitette. A raktárosztályokon az anyagokat, cikkenként, méretenként és gyártási évenként általában a rendszeresített állványokon tárolták. Külön kellett tárolni a csapatok által beszállított elfekvõ, rendszerbõl kivont vagy a javításra szoruló anyagokat. A raktári nyilvántartást szigorúan szabályozták: Minden egyes raktárhelyiségben egy fõtáblán az összes ott raktárolt cikkek szám szerinti készlete is kimutatandó... A készletek átrakása egy állványról a másikra vagy azoknak más helyiségbe való átvitele csak az átvételi osztály tisztjének tudtával történhet... A raktárban elhelyezett készleteknek nyilvántartása céljából a raktártiszt által állványjegyzék vezetendõ. Az állványjegyzék pontos vezetése és ezeknek a fõtáblákkal való megegyezése igen fontos azért, hogy a raktártiszt a raktári készlet felõl mindenkor biztos felvilágosítást adhasson. (B. L.) A raktártiszt nyilvántartási könyvet is vezetett, melyben a készletadatok mellett a saját és az átvételi tiszt által elvégzett havi — egy vagy több állványra kiterjedõ — leltározások eredményét is bejegyezték. A parancsnok félévente „kutatópróbák útján” a számvevõ iroda vezetõjével együtt váratlanul rovancsolta a készleteket, és az ellenõrzések jegyzõkönyveit a minisztériumba terjesztette fel.

A tiszti és csapatruházati gazdálkodás A ruhatár ellátási feladatainak felvázolása elõtt érdemes és tanulságos a tiszti és csapatruházati gazdálkodás néhány kérdését vázlatosan áttekinteni. A tisztek havidíjassá történõ kinevezésükkel egyidejûleg egyszeri egyenruházati járulékban részesültek. Ennek kiszabata például gyalogos tisztek esetében 300, huszártisztek esetében 500 korona volt 1898-ban. A

Öltözetek 1848—1890 (balról jobbra): század-szíjgyártó, ruházati mûmester díszben, puskamûves szolgálati öltözetben, állatorvostani és helyi alkalmazású tözstisztek díszben, a 34. gyalogezred fõhadnagya köpenyben, építészmûmester, gyógykovács

21

fegyvernemek közötti áthelyezés vagy a közös hadseregtõl a honvédséghez történõ áthelyezés esetén a tisztek egyszeri 100-300 korona közötti átalányban részesültek. A tisztek egyenruhájukat általában iparos vállalkozókkal készíttették. A szükséges alapanyagot, ékítményeket stb. a ruhatár biztosította. Mivel a tiszti ruházat drága volt, az érintettek több helyen ún. egyenruházati egyleteket alakítottak, amelyek a befizetett tagdíjakból 24 havi részletfizetésre hitelt nyújtottak tagjaik számára. A csapatok ruhagazdálkodása részilleték-rendszeren alapult. A katonák után az illetményt nem pénzben, hanem jelképes mértékegységben, ún. részletértékben fejezték ki. Minden tényleges állományú katona után pl. a gyalogságnál napi 1,5; a huszároknál 1,3; lószerelvényre 0,4 részletértéket lehetett felszámítani. A csapatok az összesített részletérték erejéig kérhették az elhasználódott készletek pótlását. Az alakulatok a béke-tartalékkészleteket és a hadiállomány ruházatát — a meghatározott menyiségben — a zászlóalj pótraktárában, valamint a századraktárban tárolták. A századoknál a ruházat és a felszerelés javítására, karbantartására szabó- és cipészmesterembereket, a huszároknál ezen felül szíjgyártót is rendszeresítettek a nyergek, a szíjazatok javítására. Kezdetben a csapatok saját hatáskörben végeztették a szennyes ruházat mosatását. 1898-ban hozták létre a Honvéd Központi Ágyraktár és Gõzmosó Intézetet, amely kezdetben vállalkozói alapon mûködött, majd rövid idõ múlva kincstári tulajdonba került. Az ágynemût ez idõ tájt havonta cserélték a legénységi állománynál.

A ruhatár csapatellátási tevékenysége Békében a csapatok és az intézetek a ruházatot és a felszerelést a rendes éves elõirányzat (részilleték) terhére, az esetleg külön megindokolt igényt — felterjesztés alapján — a honvédelmi minisztertõl kérelmezték. A honvédelmi miniszter szakszolgálata útján rendelettel utasította a központi raktárt az alakulatok részére kiadandó anyagokról, az ellátás ütemezésérõl, határidejérõl. A sorrendre nézve azon elv követendõ, hogy a honvéd központi ruhatár székhelyétõl távolabb esõ csapatok a közelebb levõk elõtt elégíttessenek ki. Az… összes cikkek együttesen és egyszerre olyképp adandók át a szállítmányosoknak, hogy azokat az illetõ csapattest egyidejûleg megkaphassa, s a vonatkozó okmányok alapján együttesen átvehesse. Készletben nem levõ cikkek a kiadási utalványban nem veendõk fel... A lábbeli, nyereg az utalványban részletezett méretnagyság szerint, a többi cikkek az elõírt százalék arányban szolgáltatandók ki... Ha... a kiutalt mennyiség készletben nem lenne... ily esetekben azonban a honvédelmi miniszternek jelentés teendõ... Ha a készlet között osztályozott (használt) cikkekbõl… nagyobb mennyiségû készlet van, akkor azok a felvételezõ csapatok között egyaránt osztandók fel. Rendelet nélkül való bárminemû kiadás a raktárból tilos... Az utalványozott anyagok csakis az átvételezésre felhatalmazott tisztnek adandók ki. (B. L.) A budapesti, illetve a fõváros közeli alakulatok a raktárban vételezték fel, illetve szállították el az anyagokat. A vidéki csapatok részére a kiszállítást a központi raktár végezte. Ilyenkor az anyagokat — vagonba rakás elõtt — gondosan csomagolták. A fõ szállítási eszközök a vasút, illetve az országos jármûvek (szekér) voltak. A csapatoktól a központi raktárba anyagot ugyancsak miniszteri utasítás alapján lehetett beszállítani. (Ezeket az utasításokat a minisztérium szakszolgálata készítette.) A raktárban a cikkeket bevizsgálták, osztályozták. A használható cikkeket raktározták, a javítandó cikkeket pedig a javító mûhelyeknek adták át. A javításokat katona vagy polgári mesteremberek végezték. Itt a javítások mellett kisebb gyártási, átalakítási munkálatokat is folytattak. A nem javítható (hasznavehetetlen) anyagokról kimutatást terjesztettek fel a minisztériumba, ahol döntöttek a továbbiakról.

22

2. fejezet AZ ELSÕ VILÁGHÁBORÚ ÉVEI

Az Osztrák—Magyar Monarchia országai és tartományai 1913-ban A háború nemzetközi politikai és katonai elõzményei Idõgép. Az elsõ világháború fontosabb eseményeinek kronológiája A m. kir. Konvéd Központi Ruhatár tevékenysége az elsõ világháborúban Az ellátandó haderõ nagysága, összetétele A háborús ruházati ellátás Kalandozások. Horthy Miklós a tengerész kadét, a flottaparancsnok Az elsõ világháború után Az átmeneti idõszak eseményei A Tanácsköztársaság egyenruházatáról A két világháború között Politikai, gazdasági és katonai elõzmények Közép-Európa és Magyarország helyzete A ruházati raktár tevékenysége a két világháború között

23

Az Osztrák—Magyar Monarchia országai és tartományai 1913-ban

A háború nemzetközi politikai és katonai elõzményei A könyv lehetõségei, terjedelme nem teszi lehetõvé a világháború politikai, katonai, gazdasági és más vetületeinek részletes leírását. A raktár háborús tevékenységének megértéséhez azonban célszerû az események és azok okainak vázlatos áttekintése. A 19. és a 20. század fordulójára fokozódó ellentétek alakultak ki a dinamikusabban fejlõdõ országok és a tradicionális nagyhatalmak között. Az ellentétek kialakulásához elsõsorban az országok társadalmi, gazdasági fejlõdésének különbözõsége vezetett. Ezek mentén alakultak ki a katonai szövetségek. 1879-ben Németország kötött szerzõdést az Osztrák—Magyar Monarchiával, melyhez a késõbbiekben Bulgária és a Török Oszmán Birodalom is csatlakozott. A katonai szövetség a földrajzi helyzetébõl adódóan a „központi hatalmak” megnevezést kapta. (Olaszország elõször csatlakozott a szövetséghez, de késõbb a másik oldalra állt.) Az „antanthatalmak” szövetsége lassabban formálódott, mert Anglia és Franciaország között a gyarmatok miatt érdekellentét volt, az orosz—angol viszonyt pedig a közép-ázsiai orosz terjeszkedés miatti sérelmek árnyékolták be. A közös ellenség, Németország növekvõ ereje, fenyegetése miatt azonban sürgetõvé vált a szövetség erõsítése. 1904-ben Anglia és Franciaország megkötötte az entente cordiale-t (szívélyes megegyezés). 1907-ben Oroszország is csatlakozott a szövetséghez. A háború során további csatlakozások történtek (lásd kronológia). Az érintett államok és katonai szövetségek közötti ellentétek és feszültségek egyre fokozódtak, a háborús összecsapás elkerülhetetlenné vált. Európát ez idõ tájt „puskaporos hordóként” jellemezték, és úgy vélték, hogy csak a szikra hiányzik a háborús konfliktus kirobbanásához. A háború tûzét Ferenc Ferdinánd trónörökös meggyilkolásának szikrája lobbantotta lángra, amit a Monarchiához 1908-ban annektált Bosznia-Hercegovina fõvárosában, Szarajevóban egy szerb merénylõ követett el. Egy hónapra rá a Monarchia hadat üzent Szerbiának. A szövetségi szerzõdések értelmében a nagyhatalmak sorra hadba léptek, kitört az elsõ világháború. Az elsõ világháború minden képzeletet felülmúló volt mind méreteit, mind az áldozatok, veszteségek nagyságrendjét tekintve. Néhány jellegzetes vonatkozását érdemes felidézni. A háború agresszív, imperialista jellegû volt, hiszen a kialakult államhatárok megváltoztatására, gyarmati

24

területek megszerzésére, új piacok meghódítására irányult. A világ több térségében egyszerre folyt a küzdelem mind a szárazföldön, mind a tengereken. (Korlátozott méretû összecsapások történtek a levegõben is.) A háború koalíciós jellegû volt, a küzdõ felek szövetségbe tömörülve vettek részt a fegyveres küzdelemben. Totális háború volt, hiszen minden lehetséges fegyvert bevetettek (még a vegyi fegyvert is). A háború kiterjedt a hátországok egyes részeire is, szükségessé vált a gazdaság teljes militarizálása. Elõször következett be, hogy a civil lakosság is jelentõs veszteségeket szenvedett el. A két oldal katona és civil áldozatainak együttes száma meghaladta a 10 milliót. Az alábbi összeállítás — melyet Idõgépnek neveztem el — segít áttekinteni a világháború történéseit.

IDÕGÉP Az elsõ világháború fontosabb eseményeinek kronológiája

Június 28. Július 28. Augusztus l. Augusztus 3. Augusztus 4. Augusztus 5. Augusztus 12—13. Augusztus 23. Október

1914 A szarajevói merénylet. Ausztria—Magyarország hadüzenete Szerbiának. Hadiállapot Németország és Oroszország között. Hadiállapot Németország, valamint Franciaország és Belgium között. Hadiállapot Nagy Britannia és Németország között. Hadiállapot Ausztria—Magyarország és Oroszország között. Hadiállapot Ausztria—Magyarország, valamint Anglia és Franciaország között. Japán csatlakozása az antanthatalmakhoz. Törökország csatlakozása a központi hatalmakhoz.

Augusztus 5—16. Augusztus 12—23. Augusztus 17—29. Aug. 23.—szept. 11. Szeptember 5—9. Szeptember 8—20. Okt. 12.—nov. 11. Nov. 5.—dec. 15.

Hadi események A németek ostromolják, majd beveszik a belga Liège erõdeit. Sikertelen osztrák—magyar betörési kísérlet Szerbiába. A tannenbergi csata — a németek felszámolják a behatoló orosz csapatokat. A galíciai csata. Az oroszok elfoglalják Kelet-Galíciát. A marne-i csata. Újabb sikertelen osztrák—magyar betörési kísérlet Szerbiába. Az elsõ ypres-i csata. A harmadik sikertelen osztrák—magyar betörési kísérlet Szerbiába.

Április Október

1915 Olaszország csatlakozik az antanthatalmakhoz. Bulgária csatlakozik a központi hatalmakhoz.

Június 23.—július 7. Október 7.

Hadi események Sikertelen osztrák—magyar, német támadás Galícia visszafoglalására. A második ypres-i csata. A vegyi harcanyag elsõ alkalmazása a németek részérõl. A gorlicei áttörés. Sikeres osztrák—magyar, német támadás az orosz erõk ellen. A 30 000 tonnás angol személyszállító óriáshajót, a Lusitániát egy német tengeralattjáró elsüllyeszti (1201 halott). Az elsõ isonzói csata, olasz és osztrák—magyar összecsapások az olasz fronton. Német, osztrák—magyar és bolgár erõk megkezdik Szerbia elfoglalását.

Május Augusztus

1916 Anglia és Franciaország megállapodása a török birodalom felosztásáról. Románia csatlakozik az antanthatalmakhoz.

Február 21. Május—június

Hadi események A verduni felõrlõ harcok kezdete. Az asiagói, dél-tiroli csata. Sikeres osztrák—magyar támadás, a város elfoglalása.

Január—március Április 22. Május 2—4. Május 7.

25

Június 4.—szept. 20. Június 24. Augusztus—november Augusztus 27. December 6. December

Bruszilov orosz tábornok sikeres offenzívája a keleti fronton. A Somme folyó menti felõrlõ harcok kezdete. Isonzó környéki csaták Olaszországban. Román betörés Erdélybe. A központi hatalmak elfoglalják Bukarestet. Az angolok támadása a törökök ellen, a Sínai-félszigetrõl.

Február 1. Február 23. Április Október 25. December eleje

1917 Németország meghirdeti a korlátlan tengeralattjáró-háborút. Polgári demokratikus forradalom Oroszországban. Az Amerikai Egyesült Államok hadba lép az antant oldalán. Az orosz bolsevik forradalom kezdete (november 7.). Oroszország fegyverszünetet köt a központi hatalmakkal.

Február—július Március 11. Április—május Június vége Okt. 24.—nov. 10. November 16. November 20. December 9.

Hadi események A korlátlan német tengeralattjáró-háború súlyos veszteségeket okoz az antantnak. Az angolok elfoglalják Bagdadot. Az arrasi csata (német katonák elsõ tömeges megadása). Az elsõ amerikai katonák érkezése Franciaországba. Német, osztrák—magyar csapatok sikeres caporettói áttörése, elõrenyomulása a Piavéig. Jaffát elfoglalják az angolok. A cambrai tömeges harckocsitámadás az antant részérõl 500 harckocsival. Jeruzsálemet elfoglalják az angolok.

Március 3. Március 5. Március—július Július 17. Augusztus 8. Szeptember 29. Október 30. November 3. November 11.

1918 A breszt-litovszki béke (orosz különbéke a központi hatalmakkal). A bukaresti béke (román különbéke a központi hatalmakkal). Német támadások a nyugati hadszíntéren. Antanttámadások kezdete a nyugati fronton. A német hadsereg „feketenapja”. Az antant Amiens-nél 600 harckocsival és 2000 repülõgéppel áttöri a német védelmet. Kétszeres antant erõfölény a nyugati fronton. Bulgária fegyverletétele. Törökország fegyverletétele. A piavéi kudarc és Ausztria—Magyarország fegyverletétele. Fegyverszünet Németországgal.

Egyenruházati oktatótábla az Osztrák—Magyar Monarchia idején használt öltözetrõl

26

Honvédgyalogos és honvédtüzér, 1914

A M. KIR. HONVÉD KÖZPONTI RUHATÁR TEVÉKENYSÉGE AZ ELSÕ VILÁGHÁBORÚBAN Az Osztrák—Magyar Monarchia hadereje három fõ részbõl állt. A közös hadseregbõl, a honvéderõkbõl és a népfelkelõ (Landwehr-Landsturm) ezredekbõl. Az ezredek, a dandárok, sõt a hadosztályok szintjéig ezek az erõk elkülönültek egymástól. Az alakulatok pótlása, feltöltése a katonai kerületekbõl mindig ugyanabból a körzetbõl, városból történt. A hadtestek azonban már mindhárom területrõl szervezõdtek, így a közös, honvéd- és Landwehr-erõk egyaránt tartoztak a kötelékébe.

Az ellátandó haderõ nagysága, összetétele A közös hadsereg ezredeit 33 gyalog- és 8 lovashadosztályba, a honvédezredeket 8 gyalog és 2 lovashadosztályba, a Landwehr-ezredeket 8 gyaloghadosztályba szervezték. Ezeket a hadosztályokat már vegyes öszszetételben 16 hadtestbe, a hadtesteket 6 hadseregbe (1—6. hadsereg) csoportosították. A haderõ béke-összlétszáma a világháború elõtt 450 ezer fõ volt. A 22-32 éves szabadságoltak és póttartalékosok mozgósításával ez a haderõ hadilétszámra töltõdött fel, ami megközelítõleg másfél millió katonát jelentett. Ez volt a Monarchia békében kiképzett hadereje. A mozgósítás azonban sokkal nagyobb tömegekre terjedt ki. Azonnali intézkedéssel bevonultatták a 21 éveseket is, hogy kiképzésükkel tartalékot képezzenek az esetleges kétfrontos háborúhoz. Ugyancsak behívták a póttartalékos állományból a 33-42 éveseket is, tartalékalakulatok létrehozása és Landwehr-erõk felállítása céljából. A Monarchia a háború kezdetén több mint 3 millió embert, a következõ hónapokban pedig újabb százezreket vont be a fegyveres erõk kötelékébe. A létszám csaknem fele a magyar korona országaiból került ki. A háború éveiben a Monarchia hadilétszáma 4-5 millió között mozgott, ebbõl a frontokon 2-3 millió katona harcolt egyidejûleg. A veszteségek igen súlyosak voltak (az elesettek, sebesültek, hadifoglyok száma meghaladta a 4 milliót). A Monarchia a meghatározott magas létszámot csak úgy tudta fenntartani, hogy a háború éveiben mintegy 8-11 millió embert állított fegyverbe. (Ebbõl a magyar korona országai mintegy 3 millió 800 ezer katonát állítottak.) A Monarchia a lakosság arányához képest az egyik legmagasabb katonaállítást (17%) produkálta. A katonák körében bekövetkezett veszteségek pótlását csak rendkívüli intézkedésekkel és nagy nehézségek árán tudták megvalósítani. Az adatok azt is bizonyítják, hogy gigászi feladatot jelentett ilyen nagyságrendû katonaállomány kiképzése, felszerelése és élelmezése. Az óriási hadsereg olyan terheket rótt a Monarchiára, amelyeket egyszerûen nem tudott elviselni. A négy évnyi háború 70 milliárd koronába került, melybõl 36,4%, mintegy 25 milliárd jutott Magyarországra. Ez nagyságrenddel meghaladta az ország teljesítõképességét. A közös csapatok, a honvédség erõi gyakorlatilag három fõ hadászati, hadmûveleti irányban harcoltak a keleti és délkeleti frontokon. A Monarchia erõinek a Szerbia ellen indított elsõ három betörési kísérlete egyaránt kudarccal végzõdött. A német és a bolgár csapatok segítségével csupán 1915 õszén foglalták el Szerbiát, majd a háborúba belépett Románia fõvárosát is. A keleti fronton a Monarchia hadereje elõször kudarcot szenvedett (az oroszok elfoglalták Kelet-Galíciát), majd sikeres offenzíva következett (1915. május, a gorlicei áttörés), végül a „Bruszilov-offenzíva” után az osztrák—magyar csapatok hadászati védelembe mentek át a Kárpátokban. Az olasz fronton sikerek és kudarcok kísérték a csapatok hadmûveleteit. A háború katonai ruházati ellátási feladatait, a hátország és a hadiipar erõfeszítéseit, a katonai érdekbõl és a gazdasági problémák miatt meghozott döntéseket, a ruházat és felszerelés változásait, valamint a Honvéd Központi Ruhatár ez irányú tevékenységét a következõ jellemzõk kísérték.

A háborús ruházati ellátás A háború kitörése elõtt hozott intézkedések, a központi ruharaktárak hálózatának létrehozása, a hadikészletek 1912—1913. évi jelentõs mértékû feltöltése, a háborús ellátás szabályozása lehetõvé tette, hogy a mozgósítást anyagilag zökkenõmentesen hajtották végre. Az elvonuló honvéd- és népfelkelõ-csapatok ruházata és felszerelése kifogástalan volt. A mozgósítás után megmaradt készletekbõl jelentõs mennyiség állt rendelkezésre az ún. póttestek újoncainak ellátására is.

27

A háborús szükségletek beszerzésére, a hadiruházat és -felszerelés ellátási, utánpótlási rendjére a közös hadügyminisztérium és a honvédelmi minisztérium között új megállapodás jött létre. Eszerint a harctéren levõ csapatok ruházatának pótlását a közös hadügyminisztérium szervezte a hadtáp-fõparancsnokság igénye alapján. A honvéd menetzászlóaljak ruházatának kiadására a honvédelmi minisztérium intézkedett. A beszerzések gyors és hatékony végrehajtása érdekében elkerülhetetlenné vált, hogy ez a tevékenység egy kézben, a közös hadügyminisztériumban összpontosuljon. A nyersanyagok kiutalása, az ármegállapodások, a gyártók katonai felügyelete, az egységes minõség biztosítása — a háború követelményei szerint — csak egy kézben lehetett. Az eljárás sértette ugyan a magyar alkotmányos elõírásokat, de ezt akkor senki sem kifogásolta. A ruházati ipar úgy mûködött, hogy a magyar területeken állították elõ a nyersanyagokat, a feldolgozás, a késztermék elõállítása az osztrák területeken levõ gyárakban történt. Ipartelepítésre a magyar területeken a háború évei alatt kevés lehetõség volt, ezért csak azt lehetett elérni, hogy a közös hadügyminisztérium a hadsereg szükségleteit kvóta szerint szerezte be a Monarchia két államából. A háború a kezdetben kifogyhatatlannak látszó indulókészleteket rövid idõ alatt elfogyasztotta. Az elsõ hónapokban sokkal több alakulatot kellett felállítani ahhoz képest, ami a tervekben szerepelt. Az is egyre világosabban látszott, hogy elhúzódó háborúra kell felkészülni. A gazdaság, ezen belül az ipar mozgósításának megszervezése még kezdetleges volt. Rögtönözni kellett a gyártás felfuttatása, a csapatok igényeinek kielégítése érdekében. Az elsõ hónapokban a szükségletek meghaladták az ipar teljesítõképességét. Átmenetileg csökkenteni kellett a minõségi követelményeket, gyakori volt, hogy helyettesítõ cikkekkel kellett pótolni a hiányokat, de a kivitelezés egyszerûsítése is szerepelt a megoldások és az intézkedések között. Az ellátási és utánpótlási nehézségek, valamint az idõjárás viszontagságai 1914 telén a frontok katonái számára szenvedésekkel és nélkülözésekkel jártak. Nagy erõfeszítések árán sikerült úrrá lenni a nehézségeken. A szállító cégek visszakapták a bevonultatott szakállományukat, üzemeiket bõvítették, új vállalatokat hoztak létre. A gazdaságmozgósítás minden területén, kissé rögtönözve, de eredményesen pótolták a béke idõszakban elmulasztott intézkedéseket. A menetzászlóaljak felállításában és felszerelésében is egyfajta tervszerûség, rendszeresség alakult ki. A Honvéd Központi Ruhatár folyamatosan biztosította az ehhez szükséges készleteket. Az ellátás irányítását központosították. A csapatok a háborús készletjelentés és -igénylés rendszerében elõterjesztették anyagi szükségleteiket. A minisztérium az összesített igényeket összevetette a központi készletek menyiségével, majd intézkedett az anyagok kiadására, kiszállítására. A raktár és személyi állománya éjt nappallá téve dolgozott ebben az idõben, hogy az óriási anyagmozgással járó feladatokat el tudja végezni. A ruházat alapja a posztó volt. Gyártása a Nemzeti Egyesült Textilmûvek kötelékébe tartozó losonci, zsolnai, rajeci, cacai posztógyárakban történt. Az egységes szín és minõség biztosítása miatt a kikészítés utolsó mûveleteit és az impregnálást a Daróczi úti raktárban kialakított üzemben végezték. Az üzemet a Nemzeti Egyesült Textilmûvek mûködtette, de a területért a honvédségnek bérleti díjat fizetett. Az üzemben a technológiát és a termékek minõségét a kirendelt katonai szakközeg ellenõrizte. Az óriási igény kielégítése mindezek mellett meghaladta az ipar lehetõségeit. A szakmai vezetés belátta, a rendelkezésre álló kapacitásokkal és az adott gyártási ütemmel nem tudja a szükségleteket kielégíteni. Ezért döntés született arról, hogy a minisztérium felvásároltatja a csukaszürke posztóhoz hasonló színû polgári szöveteket. A felvásárlást, amely ún. kézi beszerzéssel történt, bevásárlási bizottság végezte. Vezetõje a minisztérium hadbiztos õrnagya, tagjai a ruhatár átvételi osztályvezetõje és mûmestere voltak. A bizottság több százezer méter polgári gyapjúszövetet vásárolt fel rövid idõ alatt. Ebbõl is katonai felsõruházatok készültek, amelyeket egy hibás döntés miatt nemcsak a hátországi alakulatoknak, hanem a fronton harcolóknak is kiadtak. Ennek a kapkodó ruházati akciónak katasztrofális következményei a Kárpátokban folyó téli harcokban jelentkeztek, amikor a harctéri erõs igénybevételre teljesen alkalmatlan ruházat napok alatt teljesen tönkrement, elhasználódott, elrongyolódott. Ezzel a silány ruházattal egy idõben alkalmatlan bakancsokat is kiadtak a harcoló csapatoknak, amelynek következményeként jelentõs számú megbetegedés, fagyás történt a katonák körében. A csapatok keserûséggel teli jelentései és a parancsnokok heves szemrehányásai alapján a honvédelmi minisztérium vezetõi a Budapesti Rendõrkapitány útján vizsgálatot indítottak a harctéri használatra alkalmatlan ruházat ügyében... A rossz ruházat és bakancsok okozta súlyos bajokról az akkori újságok 1915. március 16—22. között részletesen, drámai cikkekben számoltak be. Az ügy végül a felelõsök bírósági elmarasztalásával, többéves börtönbüntetés kiszabásával zárult. (B. L.) A háború elõrehaladtával a nyers- és alapanyagok beszerzése — az egyre fokozódó felhasználás mellett — mind nagyobb nehézségekbe ütközött. A hadba lépés elsõ két évében még sikerült megfelelõ mennyiségû

28

gyapjút, pamutfonalat, bõrt stb. külföldrõl behozni. Az antanthatalmak gyûrûje azonban fokozatosan szûkült, majd 1916-ban Románia támadó fellépésével gyakorlatilag teljesen bezárult. Ezt követõen külföldrõl már nem lehetett nyersanyagokat beszerezni. A kényszerû alapanyaghiányt szigorú takarékossággal, pótanyagok alkalmazásával, gyártási egyszerûsítésekkel, lefoglalásokkal, kényszerbeszolgáltatásokkal lehetett ellensúlyozni. A fegyvernemek különbözõ külseje 1916 végén teljesen elmosódott, mert bevezették az ún. egységruhát. Az eddigi térdnadrág lett az egységes, a nadrágokról eltûnt a zsinórozás és rohamosan elterjedt a lábszártekercs, elõször szövött anyagból, majd 10-12 cm széles posztócsíkból. Igen célszerûnek bizonyult az az újítás, amely szerint az összes fegyvernemek részére egységes szabású ruházatot rendszeresítettek és erre a ruházatra a fegyvernemi megkülönböztetõ jelvényt és a csapatjelzéseket a harctéren varrták fel. Az anyagtakarékosság céljából bevezették az egységes köpenyt, elhagyták az ujjak felhajtásait, a hátráncot és az azt összefogó derékszalagot, a zsebfedeleket és a vállszalagokat pótanyagokból készítették... (B. L.) Az alapanyaghiányt ún. manipulált posztószövet kialakításával próbálták meg (sikeresen) pótolni. A Honvéd Központi Ruhatár kezdeményezésére, a szállító vállalattal együttmûködve sikerült kialakítani egy 5060% gyapjútartalmú, tépett gyapjút és kevés pamutot is tartalmazó posztót. Ez már a ruhatár laboratóriuma és átvevõi, valamint a csapatok tapasztalatai szerint is megfelelt a harctéri használat követelményének. A posztó minõségének folyamatos ellenõrzésére a ruhatár kiegészítette a laboratórium felszerelését és megerõsítette az átvételi apparátusát. A csapatok jelezték, hogy a csukaszürke szín nem felel meg a terepen való rejtés követelményének, mégis két év telt el a háború kitörése után, amikor a posztó színét zöldes árnyalatú tábori szürkére cserélték, a kevert posztó bevezetésével párhuzamosan. A lovasság részére is ezt a színt vezették be, a színes ruhák, fényes díszek lassan eltûntek a csatamezõrõl. Az ellenség a feltûnõ célpontokra vadászott, és senki sem akart díszes ruhája, felszerelése vagy ékítménye miatt meghalni. Ezért intézkedtek a sapkarózsák és a gombok fénytelen horganyból vagy csontdióból való gyártására, majd cseréjére. A bõrhiány miatt a borjúbõrbõl készült hátbõröndöket („borjú”) lenszövet hátizsák váltotta fel. A szíjazatokat hevederekkel pótolták. Megpróbálták a bõr alapanyagú tölténytáskát, a gyalogsági ásó tokját, a csákánybalta tokját bádogból elõállítani. Késõbb a hátországban a póttesteknél fatalpú bakancsokat is használtak. Amikor 1915 májusában Olaszország is az ellenséges koalícióhoz csatlakozott, az új hadszíntéren a harcok fõleg sziklás terepen folytak, ahol a kõszilánkok számos és veszélyes fejsérülést okoztak... megindult a kísérletezés egy hatásos fejvédõ megszerkesztésére, de kevés sikerrel. Végül az Isonzó-fronton küzdõ 5. hadsereg sürgetésére kértek a németektõl 15 000 sisakot, novemberben pedig újabb 100 000 darabot. Az év végén indult be a német rohamsisakok hazai gyártása, amely a háború végéig 673 000 darabra növekedett: ugyanezen idõ alatt a németek 416 000 darabot szállítottak, de mindez csak a szükséglet felét tette ki... A pamut és len hiánya mindinkább érezhetõvé válván, a legénység részére szükséges fehérnemû biztosítása céljából a honvédelmi minisztérium kénytelen volt a kereskedõknél és a különbözõ vállalatoknál raktáron levõ pamut-, lenvászon- és cérnakészleteket lefoglalni... A háború késõbbi szakaszában alkalmazták kényszerbeszolgáltatás módszerét is. (B. L.) A közös hadseregben új szolgálati ág alakult: a gépkocsizó csapat, amelynek tagjai részére fekete hajtókát, szárnyas kerék fegyvernemi jelvényt és több új, hasznos védõcikket rendszeresítettek. A légjáró csapat tagjait léggömböt ábrázoló fegyvernemi jelvénnyel látták el, de új jelvényt kaptak a tábori pilóták, a géppuskások, a csapatutászok is. A tábori lelkészeket, a vöröskeresztes vonatok orvosait, intézõit új egyenruhával látták el. A haditudósítóknak gyalogtiszti egyenruhát kellett hordani PRESSE feliratú karszalaggal. A háború végkifejletének idõszakában az anyaghiány egyre fokozódott, a takarékossági intézkedések már nem vezettek eredményre. Ugyanakkor egyre inkább nõtt más területek igénye is. A hadirokkantakat, a hadifogságból hazatérõket is fel kellett ruházni. A végén már a halottakon is spóroltak: ...idáig az elhalt legénységet ingben-gatyában, zubbonyban és nadrágban, nyakravalóval temették el, ebbõl most csupán a fehérnemû maradt meg, a többi ruhadarabot fertõtlenítés után kiadták az élõknek... (B. L.) Ez volt a vég — egy világháború véget ért... A következõ években került sor a háborút lezáró békeszerzõdések aláírására. A csatazaj elülte után a párizsi békekonferencia volt hivatva arra, hogy döntéseket hozzon a háború következményeként végrehajtandó változásokról. A békekonferencia egyedi sajátossága volt, hogy csak a gyõztesek vettek részt rajta, a vesztesek csak a döntések tudomásulvétele céljából jelenhettek meg. A konferencia elsõ eredménye — az amerikai elnök, Wilson javaslatára — a Népszövetség megalakítása volt (1918. április 28.).

29

A német békeszerzõdés (Versailles, 1919. június 28.) a német területek elcsatolásáról, hadserege létszámkorlátozásáról, kártérítésrõl stb. hozott súlyos döntéseket. A különbözõ országok békeszerzõdései is megjelölték az országok új határait, a vesztesek kötelezettségeit. Az osztrák békeszerzõdés (1919. szeptember 10.) következményeként a Habsburg Birodalom a német ajkú Ausztriára zsugorodott. Ausztriának el kellett ismernie az új határokat, valamint a létrejött Csehszlovákiát és a Szerb—Horvát—Szlovén Királyságot (1929-tõl Jugoszlávia). A legsúlyosabb következményekkel járó békeszerzõdést Magyarországgal (1920. június 4.) és Törökországgal (1920. augusztus 10.) kötötték meg. Törökország területének háromnegyed részét elcsatolták, és a gyõztes hatalmak osztották el egymás között. Magyarország elvesztette korábbi területeinek és lakosságának háromnegyedét, úgy, hogy legalább 3 millió magyar került az új határokon kívülre. Korlátozták hadereje nagyságát, és jóvátételt kellett fizetnie. A békeszerzõdések valójában egyoldalú diktátumok voltak, nem rendezték megnyugtatóan a háború elõtti és az utána kialakult problémákat, sértették a vesztes országok népeinek igazságérzetét. A régi, vitás kérdések rendezése helyett újabb ellentéteket hoztak létre, amelyek ismét konfliktusok elõidézõjévé váltak. A háború katonai szempontból is sok újdonságot hozott. Kitörésekor támadó jellegûként kezdõdött, majd állóháborúvá, ún. lövészárok-hadviselésbe ment át. Felõrlõ jellegû küzdelem alakult ki, melynek legvéresebb példája a verduni csata volt 1916 tavaszán, ahol egymillió halott maradt a csatamezõn. A katona személytelenné vált, az „emberanyag”, a tartalékok utánpótlása a végsõkig kimerítette a feleket. A háború óriási összegeket emésztett fel, és az ún. anyagháború vette kezdetét a küzdõ felek között. Az volt a kérdés, ki bírja tovább a hihetetlen emberi és anyagi áldozatokkal járó erõfeszítéseket. A világháború a hadmûvészet területén is számos újdonságot mutat. Elõször került bevetésre nagyobb harckocsikötelék (cambrai csata 1917-ben, ahol az antant mintegy 500 harckocsit vonultatott fel). A légierõ kezdetleges eszközökkel ugyan, de már jelentõs szerepet kapott. A haditengerészetet, a tengeralattjárókat elsõsorban az utánpótlási útvonalak bénítására, blokádok létrehozására vetették be. Lényeges részévé vált a háborúnak a hadászati védelem. A háború után több millió katonasír maradt, fõleg az európai hadszíntereken voltak óriási veszteségek. Az osztrák—magyar veszteségek: 7,8 millió katonából 1,2 millió halott, de a német (1,8 millió), az orosz (1,7 millió), a francia (1,4 millió) áldozatok száma is rendkívül nagy volt. A sebesültek, a betegek, a gázsérültek számát csak becsülni lehet, de biztos, hogy meghaladta a halálos áldozatokét. Minden család, város és falu halottait siratta. A települések köztereire szobrokat állítottak, templomaikban márványtáblákba vésték a háború áldozatainak nevét. A katonatemetõkben katonasírok százai, ezrei sorakoznak katonás rendben. (B. L.) Az ellátócsapatok nagy nehézségek árán tudták biztosítani az anyagokat, felszereléseket

30

31

Pillanatképek az ellátókatonák küzdelmérõl az elsõ világháborúban

KALANDOZÁSOK Horthy Miklós — a tengerész kadét, az ellentengernagy, a flottaparancsnok Horthy Miklós, Magyarország negyedik kormányzója 1920. március 1-jétõl 1944. október 15-ig vezette az országot. Kormányzói tevékenységérõl a történelemkönyvek — általában elmarasztaló módon — emlékeznek meg. Horthyról mint tengerészrõl már szinte semmit sem tudunk, pedig a Monarchia véderejének szerves részét képezõ osztrák—magyar haditengerészetnek 1882-tõl 1918 októberéig volt tagja, tisztje. Több hajójának, hajórajának a parancsnoka, végül tengernagya, a flotta utolsó parancsnoka. Most két rövid epizódot villantunk fel az életébõl, amely talán kicsit jellemzi is gondolkodásmódját. A történetek válogatások tengerész kadét, majd flottaparancsnok idõszakából. Az elsõ epizód a békeidõket, a második rész a háborús vereség fájdalmát villantja fel. Ezekrõl olvasva, gondot okoz késõbbi szerepvállalásának megértése is. A TENGERÉSZ KADÉT A Monarchia Tengerészeti Akadémiájának (Marine-Akademie zu Fiume) újdonsült kadétjait a szünidõ után különbözõ szolgálatban levõ hajókra osztották be. Horthy Miklóst a három egységbõl álló téli hajóraj zászlóshajójára, a RADETZKY gõzfregattra vezényelték... A hajóraj Spanyolországba vitorlázott, majd Barcelonában vetett horgonyt. Az akkori szokás szerint a hajó nyitva állt az érdeklõdõ látogatók elõtt. Az õrszolgálatos kadét feladata volt, hogy az elõkelõbb vendégeket körülvezesse a hajón, de arra is ügyelnie kellett, hogy délután 5 óráig elhagyják a fedélzetet. Horthy ezt az egyik napon megszegte, mert nem volt szíve ahhoz, hogy egy elkésett családot rövid idõn belül kitessékeljen a hajóról. Kétheti hajófogságot kapott érte. Barcelona azonban vonzó és szép város volt, ahol Horthy sokféle élményre számított. Ezért, miután barátai partra szálltak, Horthy polgári ruhába bújt. Lemászott egy odaintett spanyol csónakba, és követte társait. A kikötõhely közelében várakozott a parancsnok csónakja. Horthy egy szórakozóhely felé sietett, ahova bajtársai mentek,, amikor is a Calle Largán szembetalálta magát parancsnokával, Vostri sorhajókapitánnyal. Zsebkendõjét nagy hirtelen arca elé kapva, befordult egy mellékutcába, és ahogy a lába bírta, rohant vissza a kikötõbe. Ott beugrott a parancsnok csónakjába, és elbújt az evezõpad alatt. Kisvártatva megérkezett a parancsnok. Szinte repültek a Radetzky felé. A parancsnok, mihelyt felért a fedélzetre, a szolgálattevõ tiszttel rögtön Horthyt hívatta, akinek közben sikerült egy ajtócskán át az ütegfedélzetre jutnia. A kadétok étkezdéjében gyorsan ruhát váltott. Az érte küldött õrszolgálatos kadét úgy bámult rá, mintha kísértetet látott volna, hiszen tudta, percekkel elõbb szökött ki a partra. Horthy némi várakozás után — amennyit szükségesnek gondolt ahhoz, hogy valakit, akit álmából ébresztenek fel, felöltözzék — felment a fedélzetre, és álomittas képpel jelentkezett parancsnokánál, aki úgy elképedt, hogy szó nélkül elbocsátotta... A FLOTTAPARANCSNOK 1918. október végén betelt a keserû pohár. Befutott a flottaparancsnoksághoz az uralkodó nevében az alábbi parancs: „A hajóhadat, a tengerészeti intézeteket és egyéb tengerészeti tulajdont a polai helyi bizottság útján át kell adni a zágrábi Délszláv Nemzeti Tanácsnak... 1918 október 31.” Ez a nap a vereséget igazán sohasem szenvedett flotta átadásának a napja... Az átadásról jegyzõkönyv készült, melyet a felek képviselõi aláírtak. Így veszett el ezen a napon Ausztria—Magyarország flottájával együtt — maga a Monarchia is. A tárgyalás rövid és rideg volt. Az aláírási szertartást követõen az egyik átvevõ, Method Koch fregattkapitány azonnali lobogóváltást követelt. Horthy ezt határozottan és kereken megtagadta, mondván: „Míg én el nem távozom, a parancsnoki lobogó és a piros-fehér-piros hadi lobogó fent marad a helyén.” Horthy a cs. és kir. lobogó bevonását, a hajóhad formális átadását a lobogóbevonás szokásos idõpontjára, napnyugtára tûzte ki, s ehhez a hivatalos aktushoz is szigorúan ragaszkodott. 16 órakor, még egyszer és utoljára, fegyelmezetten felsorakozott minden, Polában horgonyzó cs. és kir. hadihajón a legénység. A VIRIBUS UNITIS csatahajó árbocára felkúszott a lobogóbevonásra felszólító kék-sárga jelzõlo-

32

bogó. Azután felhangzott a kürtjel, amely fegyverbe szólította az õrséget. Ugyanekkor a VIRIBUS UNITIS hátsó fedélzetén felsorakozott a zenekar. A kormányos altisztek minden hajón és naszádon a lobogókötelekhez léptek, és levették a sapkájukat. Az õrtisztek vezényszavára a zászlóshajón bevonták a kék-sárga jelzõlobogót. A kürtök jelére az õrmatrózok csõre töltötték fegyvereiket. A jelzõmatrózok a parancsnoki hidakról a „lobogót bevonni” jelszót kiáltották, az õrtisztek tüzet vezényeltek. Az õrség össztûzére a kürtösök fújni kezdték a díszjelet, majd a zenekar rázendített a Himnuszra. Mindenki a lobogó felé fordult és tisztelgett. S ekkor eldördült az elsõ ágyúlövés, amelyet szabályos idõközönként követett a többi. Összesen huszonegy. A kormányos altisztek lassú ünnepélyességgel megkezdték a lobogó bevonását... A kürtösök „Imához” jelet fújtak, a zenekar rázendített az „Ima csata elõtt”-re. Horthy könnyezett. Könny ült a tisztek, az altisztek és a legénység egy részének szemében is. Harcedzett, sok vihart látott, csatákat megjárt kemény férfiak sírtak ott a hajókon, amelyek sosem vonták be zászlóikat az ellenség elõtt megadásuk jeléül. A cs. és kir. hajóhad utolsó parancsnoka, nagybányai Horthy Miklós ellentengernagy — akit az uralkodó másnap elõléptetett altengernaggyá — ezután meghatottságával küzdve elbúcsúzott tisztjeitõl és a legénységtõl. Magához vette a hajó selyem díszlobogóját, parancsnoki lobogóját és I. Ferenc József arcképét, amelyet az uralkodó ajándékozott a hajónak, majd törzsével és nem szláv nemzetiségû tisztjeivel elhagyta a flotta vezérhajóját, a VIRIBUS UNITIS-t. Másnap olasz békaemberek elsüllyesztették a VIRIBUS UNITIS-t. Harmadnap IV. Károly letette a fegyvert. Az Osztrák—Magyar Monarchia feldarabolásával nagybányai Horthy Miklós tengerésztiszti pályafutása véget ért...

(Összeállítás dr. Csonkaréti Károly: Horthy, a tengerész c. könyvébõl.)

A VIRIBUS UNITIS csatahajó, a cs. és kir. hajóhad zászlóshajója fedélzetén volt Horthy Miklós ellentengernagy fõhadiszállása 1918. október 31-ig

33

AZ ELSÕ VILÁGHÁBORÚ UTÁN Az elsõ világháború a központi hatalmak vereségével ért véget. A nagyhatalmak érdekei és erõviszonyai alapján megkötött békeszerzõdések után Európa térképe megváltozott. Az Osztrák—Magyar Monarchia szétesett. Bár a trianoni békeszerzõdést az ország nagy traumaként, óriási veszteségként élte meg, egy vitathatatlan elõnyérõl ritkán beszélünk. Arról, hogy Magyarország is önálló (most már Ausztriától is függetlenné vált) ország lett. A Monarchia nemzetiségei az elnyomó hatalom által okozott korábbi szenvedések, a háborús veszteségek, valamint a felerõsödött nemzetiségi ellentétek és feszültségek együttes hatására szembefordultak a Monarchiával, önállósági törekvéseik — a gyõztes hatalmak támogatásával — új államok létrejöttéhez vezettek.

Az átmeneti idõszak eseményei Az 1918. október végén elkezdõdött „õszirózsás forradalom” eredményeként megalakult polgári demokratikus kormány nem vállalt felelõsséget a Monarchia politikájáért és annak következményeiért. Tudomásul vette a független csehszlovák és délszláv állam létrejöttét, a határok tekintetében pedig a békekonferenciát tartotta illetékesnek. Képviselõi ennek jegyében írták alá 1918. november 13-án a 18 pontból álló súlyos feltételeket tartalmazó fegyverszüneti szerzõdést. Magyarországnak — az antanttal szembeni semlegességet tanúsító magatartása miatt — már a kezdetektõl fogva szembe kellett néznie a határai mentén létrejött új államok és a határkorrekciót követelõ régi országok elõrenyomulásával, amelyek elérkezettnek látták az idõt arra, hogy a vereséget szenvedett, meggyengült Magyarországgal szemben — akár erõvel is — érvényesítsék fölényüket, és érdekeiknek megfelelõ döntést csikarjanak ki. Novemberben a cseh erõk megszállták az ország északi területeit, Románia pedig mozgósítást rendelt el. A polgári kormány a helyzetet nem tudta kezelni, megoldani. Amikor a budapesti antantmisszió vezetõje, Ferdinand Vix francia alezredes — jegyzékben — felszólította a kormányt és követelte a Tiszántúlon további városok és falvak kiürítését, a kormány 1919. március 21-én lemondott, átadta a hatalmat a szociáldemokratákat és kommunistákat tömörítõ csoportosulásnak. A hatalomváltást követõen kikiáltották „szovjet” típusú Tanácsköztársaságot a kormány szerepét betöltõ Forradalmi Kormányzótanács vezetésével. Az új vezetés aktív külpolitikába kezdett, tárgyalásokat kezdeményezett az antanttal. A haderõ átszervezésében a fegyverszüneti szerzõdésben foglaltakat vette alapul, amely összességében 70 ezer fõs haderõ felállítására adott lehetõséget. Ebben a helyzetben indult meg április 16-án a román, április 27-én pedig a cseh katonai erõk támadása. A román csapatok május 1-jén elérték a Tisza vonalát, a cseh alakulatok pedig május 2-án elfoglalták Miskolcot. Az ország függetlenségének megmentése érdekében a Forradalmi Kormányzótanács teljes mozgósítást rendelt el. A fõleg munkásokból és nincstelenekbõl álló új alakulatok szinte kiképzés és rendes felszerelés nélkül indultak a frontra. A románok támadását megállították, a cseh erõk ellen pedig az északi területeken és a Felvidéken jelentõs sikereket értek el. Az antant támogatásának hiányában azonban a helyzet megoldására sem politikai, sem katonai lehetõség nem kínálkozott. Clemenceau francia miniszterelnök, a párizsi békekonferencia elnöke június 7-én és 13-án jegyzéket intézett a kormányzótanácshoz: a sikeres hadmûveletek leállítását követelte. Cserében ígéretet tett arra, hogy meghívja Magyarországot a békekonferenciára, és kijelölte az addig érvényes határokat. A magyar alakulatok részére elõírta az e határok mögé történõ visszavonulást, és egyben ígéretet tett arra, hogy ezzel egyidejûleg a román csapatok megkezdik a Tiszántúl kiürítését. A jegyzék tartalmáról és esetleges elfogadásáról éles vita bontakozott ki a politikai és katonai vezetõk között, végül mégis az elfogadása mellett döntöttek. Az északi területekrõl elkezdték a csapatok visszavonását, a román csapatok kivonása azonban elmaradt, sõt, július 24-én a tiszai fronton újabb támadást indítottak. A párizsi békekonferencia képviselõi a további elõretörés leállításának és a béketárgyalások megkezdésének feltételeként a hatalom átadását jelölték meg. A kilátástalan helyzetben a Forradalmi Kormányzótanács lemondott, az ország irányítását jobboldali szakszervezeti vezetõkbõl álló kormány vette át. Az új kormány bízott abban, hogy a hatalomváltás eredményeként az antant eléri, hogy megállítsák a Budapest irányába elõrenyomuló román csapatokat. Ennek reményében a hadügyminiszter megtiltotta a magyar alakulatok ellenállását. A Budapesten levõ alakulatok pedig a helyõrségparancsnok utasítására a laktanyáikban maradtak. A román haderõ augusztus 4-én ellenállás nélkül bevonult a magyar fõvárosba. Közben Szegeden megkezdték az új haderõ szervezését. Horthy Miklós ellentengernagy az ún. „ellenforradalmi kormány” hadügyminisztere augusztus 9-én megalakította a Fõvezérséget. Az országot katonai köz-

34

igazgatási területekre, körletekre osztották, ahol megkezdték az ott állomásozó csapatok átvételét, nemzeti hadseregbe szervezését. 1919 novemberében a fõvárosban tevékenykedõ Szövetségi Ellenõrzõ Bizottság nyomására a román csapatok megkezdték Budapest kiürítését. A nemzeti haderõ alakulatai november 16-án vonultak be a fõvárosba.

A Tanácsköztársaság ruházatáról 1919. március 21-én kiáltották ki az 1919-es Magyar Tanácsköztársaságot. A kormány ezzel egyidejûleg szembe találta magát az ország szuverenitását védõ hadsereg megszervezésének teendõivel is. A szomszédos országok megszálló és támadó hadseregeivel szemben harcoló, az országot védõ haderõ létrehozása sürgetõ igénnyel jelentkezett. A háború végén a frontokról hazatóduló katonák zöme szétszéledt, hazatért, a közös haderõ vezetés nélkül maradt, a magyar honvédalakulatoknál is zûrzavar uralkodott. A polgári demokratikus forradalom idején jóformán a semmibõl kellett a fegyveres erõket megszervezni. 1919 elején 6 gyalog- és 2 lovashadosztály állt szervezés alatt. Toborzás útján állították fel az új, önkéntes hadsereget. Magyar Népköztársaság feliratú jelvényt rendszeresítettek, egy sapkarózsaként funkcionált, a másikat minden katona a bal mellére tûzte ki. Az egyenruha természetesen a régi volt, sõt, az elfekvõ készletben levõ csukaszürke ruházatot is felhasználták. A Hadügyi Népbiztosság kinyilvánította, hogy a Vörös Hadsereg semmiféle rendfokozatot, rangjelzést nem ismer el, csak parancsnokai és katonái vannak. A parancsnokok és a különleges megbízatásúak a bal karon egy 10 cm-es vörös karszalagot viseltek, melyen felirat jelezte beosztásukat. A tiszti, altiszti csillagokat, paszományokat, zsinórzatot, díszes gombokat és egyéb díszítõ elemeket levetették. A katonai ruházat területén a Vörös Hadsereg megvalósította az egyenlõséget. A Hadügyi Népbiztosság 1919. április 23-i körrendelete vörös csapatzászlókat rendszeresített, a rendelet azonban nem írt elõ közös tartalmú formai szabályokat, a csapatzászlók különbözõek és egymástól eltérõek voltak. A Tanácsköztársaságnak nem volt címere, ezért általánossá vált a nemzetközi munkásmozgalom ötágú vörös csillagának alkalmazása... A március 24-i rendelettel felállított 12 munkás tartalék ezred pedig „Világ proletárjai, egyesüljetek” feliratú csapatzászlót kapott... A nagymértékû anyaghiány miatt a Hadügyi Népbiztosság kénytelen volt a magántulajdonban levõ katonai sapkákat, ruházatot, felszereléseket, lábbeliket stb. igénybe venni. A leszerelt katonák csak abban az esetben mentesültek egyenruhájuk leadása alól, ha azon kívül legalább egy polgári ruházattal rendelkeztek. Ipari és földmunkások, alkalmazottak és tisztviselõk a beszolgáltatott darabokért térítést kaptak. A begyûjtést a kerületi elöljáróságok, vidéken a direktóriumok alakította ruhaátvevõ bizottságok végezték. (Barczy Zoltán: Évszázadok egyenruhái). A korabeli rendelkezések egyértelmûen bizonyítják, hogy a Vörös Hadsereg a régi háborús egyenruhákat hordta, azonban mindenki számára egységes tányérsapkát vezettek be. A harcok folyamán bebizonyosodott, hogy a vezetõket a karszalagnál jobb és egyértelmûbb megkülönböztetõ jelzéssel kell ellátni. Ezért ezután a karszalagot csak a politikai megbízottak viselték, a parancsnokok beosztásuknak megfelelõ szélességû és számú vörös csíkot viseltek a zubbony és a köpeny jobb alsó karján, illetve a sapkán. 1919. július végén a Vörös Hadsereg 161 zászlóaljjal, 119 géppuskás századdal, 12 lovasszázaddal és 103 tüzérüteggel rendelkezett. A Vörös Hadsereg északi sikeres támadásának volt egy ruházattal összefüggõ érdekes mozzanata is. Amikor az elfoglalt területekrõl az antant nyomására vissza kellett vonulni, a termelési népbiztos utasítást adott a losonci és gácsi posztógyárak gépeinek és berendezéseinek leszerelésére, Budapestre történõ szállítására. Nyolc nap állott a leszerelõ brigádok rendelkezésére, mely idõ alatt a losonci gyárból 100 szövõgépes, 4000 orsó és megfelelõ kikészítõbõl álló berendezést, Gácsról 33 szövõgépes, 2000 orsóból és megfelelõ kikészítõbõl álló berendezést sikerült leszerelni és Budapestre szállítani. Ezek voltak az elsõ berendezések, amelyek a magyar posztóipar újjászületését segítették elõ. A losonci gépekbõl létesült a Magyar Posztógyár Csepelen, a gácsi gépek pedig a Bajai Posztógyár létrehozásához nyújtottak alapot. Ezek a gépek azonban csak 1921 után kerültek beüzemelésre, addig a Vörös Hadsereg ellátására csak a háborúkból fennmaradt készletek szolgáltak, melyek csakhamar elfogytak. Amikor a román haderõ kivonult a fõvárosból, a Honvéd Ruhatárban alig maradt vissza valami... (B. L.) A Tanácsköztársaság idõszakában a ruhatár tevékenységérõl nincs érdemleges adat, de valószínûsíthetõ, hogy a háborús készletek begyûjtésében, néhány új cikk és jelvény beszerzésében, a Vörös Hadsereg ellátásában az intézet fontos szakmai munkát végzett. Jelentõs szerepet vállalt a hazatérõ hadifoglyok, rokkantak felruházásában és ellátásában is.

35

A KÉT VILÁGHÁBORÚ KÖZÖTT A békeszerzõdések aláírásával nem tért vissza a régi 1914 elõtti „jó békevilág”, melyrõl a nagymamák évtizedek után is ábrándozva beszéltek. A háború négy éve alatt mind a gyõztesek, mind a vesztesek elvéreztek, elszegényedtek, eladósodtak. A veszteseket ráadásul még a nemzeti büszkeségükben is sértve, megszégyenülve, területüket megcsonkítva, állampolgáraik millióit elszakítva, óriási jóvátételi teherrel is sújtották. Az infláció soha nem látott méreteket öltött. Az Egyesült Államok fokozatosan a világ vezetõ hatalmává vált. Gazdasági befolyása nõtt, a világ fõ hitelezõjévé vált. 1923-tól az európai gazdasági nehézségeket, az inflációt is amerikai hitelekbõl oldották meg az ún. Dawes-terv segítségével. A gazdaság stabilizálásának hatására világszerte felgyorsult az ipari, tudományos fejlõdés. Az 1920—30-as években technológiailag és üzletileg is beértek az elõzõ korszak találmányai: a rádió, a gépkocsi, a repülõgép, majd megkezdõdött a mûanyagok, a mûszálak gyártása is. Csendben folytatódott a fizika forradalma, a nukleáris energia kutatása is. Az áram felhasználása mind a termelésben, mind a lakossági fogyasztásban általánossá vált. Ugrásszerûen nõtt a munka termelékenysége. 1938-ra 1913-hoz képest az egy munkaórára esõ termelési érték Németországban 37%-kal, Angliában 67%-kal, Franciaországban 78%-kal, az Egyesült Államokban 208%-kal nõtt. Beindultak az elsõ futószalagok. Forradalmi újdonság volt pl. a Ford T-modell, melyet futószalagon csereszabatos alkatrészekbõl gyártottak. A háborúnak talán csak egy jó hatása volt: felgyorsította a fejlesztéseket, a találmányok megvalósításának ütemét. Módosult a lakosság foglalkoztatása is. Csökkent a mezõgazdaságban, nõtt az iparban és a szolgáltatások terén foglalkoztatottak száma. A nõk aránya számottevõen gyarapodott a foglalkoztatottak körében. A lakosság területi megoszlása módosult, a városokban lakók száma nõtt, a falvaké csökkent. 1925 és 1930 között növekedett az életszínvonal és a tartós fogyasztási cikkek forgalma. Egy-másfél évtized alatt az autók száma megsokszorozódott. Számuk Németországban 93 ezerrõl 1,8 millióra, Franciaországban 125 ezerrõl 1,8 millióra, az Egyesült Államokban 1,2 millióról 29 millióra növekedett. Megépítették az elsõ autópályákat Németországban és az Egyesült Államokban.

Politikai, gazdasági és katonai elõzmények A hagyományos politikai áramlatokban is jelentõs módosulás történt. A 19. századi liberalizmus meggyengült. A „laissez fair” (hadd menjen minden a maga útján) elvét a háború idején félretették, az állam a maga kezében összpontosította mind a politikai, mind a gazdasági hatalmat. A parlamentáris demokráciákban a pártok a választási eredmények alapján cseréltek helyet a kormányzásban. 1914 elõtt az egyik párt rendszerint konzervatív, a másik liberális jellegû volt. A háború után a liberálisok helyére általában a megerõsödött szociáldemokrata pártok léptek. A demokratikus parlamenti demokrácia a két világháború között is mûködõképes maradt Angliában, Franciaországban és az Egyesült Államokban. Németországban 1919 júliusában Weimar városában új alkotmányt fogadtak el. 1933-ig a weimari köztársaság Európa egyik legdemokratikusabb állama volt. Oroszországban, Németországban, Franciaországban, Csehszlovákiában jelentõs erejû kommunista pártok mûködtek. A kommunista világmozgalom központja az 1919-ben megalakult Kommunista Internacionálé volt. A Kominternnek is nevezett szervezet 1935-ig a kapitalizmus forradalmi úton való megdöntését, a proletárdiktatúra megteremtését hirdette. A húszas években egy másik szélsõséges mozgalom, a fasizmus kezdte szárnyait bontogatni. A fasiszta pártok létrejöttében döntõ szerepe volt a középrétegek, a kispolgárság és a munkásság elégedetlenségének a világháború utáni változásokkal. A fasiszta pártok propagandája mindenkinek mindent megígért, bárki kiolvashatta belõle a rá vonatkozó, kedvezõ célkitûzést. A fasizmus fõ elemei: a nacionalizmus, az etatizmus (az állam teljhatalma), a szociális igazságtétel és a faji elven mûködõ népközösség, melybõl kizáratnak az „idegenek”. A célok megvalósítása a Vezér korlátlan irányítása alatt álló, a katonai hierarchia mintájára szervezett mozgalom dolga. Legfõbb eszközei a terror és a propaganda. A tömegek a háború utáni gazdasági nehézségek, majd az 1929-ben kezdõdõ világgazdasági válság következményei miatt radikalizálódtak, a szélsõséges mozgalmak megerõsödtek. A fasiszták elõször Olaszországban jutottak hatalomra. 1922 október 29-én Mussolinit nevezte ki a király miniszterelnökké, majd 1933-ban

36

Németországban Hitlert nevezték ki kancellárrá. Hozzákezdhettek háborús terveik megvalósításához. 1934. december 1-jén a leningrádi Szmolnijban, nem teljesen tisztázott körülmények között, meggyilkolták Sz. M. Kirovot, a leningrádi pártbizottság titkárát. Ezzel kezdõdött a koncepciós perek hosszú sorozata, a sztálini terror félelmetes idõszaka, felmérhetetlen szenvedést, veszteségeket okozva a Szovjetunió népeinek. Katonai szempontból is jelentõs volt az 1937 júniusában zajló per, melyben a korszerû, gépesített hadviselés kiemelkedõ szakértõjét, Tuhacsevszkij marsallt és hét további tábornokot halálra ítéltek. E perrel kezdõdött az a sorozat, amelyben a Vörös Hadsereget iszonyú veszteségek érték. A második világháború elõtt néhány évvel Sztálin gyakorlatilag lefejezte a hadsereget... A fasizmus elõretörése, a sztálini terror elszabadulása, a szélsõségek elõretörése azt jelezte a világnak, hogy semmi jóra nem számíthat...

Közép-Európa és Magyarország helyzete A világháború vesztesei közé tartozó, de az önálló Magyarország körül kialakuló új államokban az állandóságra, a békeszerzõdésekben foglalt határok fenntartására és megõrzésére törekedtek. Erre jó okuk is volt, mert mivel amellett, hogy népességében homogén nemzetállam létrehozására nem volt lehetõség, az új államok lakosságának összetétele és területi elhelyezkedése is sajátos és tartós feszültségforrásokat hordozott magában. Lengyelország a korábbi ún. Orosz-Lengyelországból, a német fennhatóság alól felszabadult Poznan környékébõl és a Monarchiától visszaszerzett Galíciából jött létre. A 27 millió lakosából 18 millió volt lengyel, 4 millió ukrán, 1 millió fehérorosz, 1 millió német és 1 millió egyéb nemzetiségû. A zsidó lakosság száma elérte a 2 milliót. Csehszlovákia Cseh- és Morvaországból, Szlovákiából (a korábbi Felvidék), Kárpátaljából, a Szudéta vidékbõl és Teschen területekbõl alakult meg. Mintegy 14 millió lakosából kb. 9 millió volt cseh és szlovák, több mint 3 millió német, 1,5 millió magyar, félmillió rutén, de jelentõs létszámú volt a lengyel és a zsidó kisebbség is. A Szerb—Horvát—Szlovén Királyság (1929-tõl Jugoszlávia) Szerbiából, a Monarchia délszlávok lakta területeibõl, a vegyes lakosságú Bácska és Bánát egy részébõl, Montenegróból, Bosznia-Hercegovinából és Macedóniából jött létre. Lakossága rendkívül vegyes összetételû volt vallási, nemzetiségi, nyelvi szempontból is. Románia az elsõ világháború elõtti területéhez, az ún. Regáthoz megszerezte Bulgáriától Dél-Dobrudzsát, Szovjet-Oroszországtól Besszarábiát, Magyarországtól a vegyes lakosságú Erdélyt, az Alföld keleti peremét, és Bánát egy részét. Területe kétszeresére növekedett. Lakosságának 70%-a román, 10%-a magyar, a többi szerb, német, ukrán, zsidó stb. volt. 1920-ban és 1921-ben az elõbbi országok (Lengyelország kivételével) létrehozták a közkeletûen kisantantnak nevezett politikai-katonai szövetséget a legyõzött országok revíziós törekvéseivel szemben és a kialakult helyzet véglegessé tétele céljából. Az új államok igyekeztek megalapozni gazdasági önállóságukat, vámokkal védték piacaikat. Az önellátás, a mesterséges védekezés azonban növelte a lemaradást a nyugati országokkal szemben. Magyarország a világháború és a Tanácsköztársaság 132 napját követõen rendkívül nehéz helyzetbe került. A baloldal felszámolására aktivizálódott konzervatív, nacionalista erõk és a tiszti különítmények vezetésével dúlt a fehérterror, melyet kezdetben az antant is hallgatólagosan támogatott. Ám a könyörtelen leszámolások folytatódását megelégelve, lépéseket tettek az ellenforradalmi diktatúra konszolidálására. Hozzájárult ehhez, hogy Horthy Miklóst 1920. március 1-jén kormányzóvá választották. Mivel IV. Károly a vesztes háború után lemondott a trónról, a kormányzó átvette az államfõi jogok gyakorlását is. A trianoni békeszerzõdés aláírásával új fejezet kezdõdött az ország életében. Meg kellett teremteni a nemzeti ipart olyan ágazatokban is, amelyek korábban a Monarchia más területén mûködtek, erõsíteni kellett a mezõgazdaságot, a nagybirtokrendszert is. A gazdasági erõfeszítések a 20-as évek végére jelentõs eredményeket is hoztak, a „csonka ország” ipari termelése tíz év alatt megközelítette a háború elõtti szintet. Az 1929-es világgazdasági válság ugyan évekre visszavetette a fejlõdést, de a harmincas évek ismét intenzív gazdasági növekedést mutattak, fõleg a háborúra való felkészülés idõszakában. A békeszerzõdés korlátokat, kereteket írt elõ, amely kihatott az ország katonai, hadiipari potenciáljára is. Az volt a fõ elv, hogy a haderõ csak a belsõ karhatalmi feladatok ellátására legyen képes, hadiipara pedig ne

37

tudjon elõállítani repülõgépeket, harckocsikat és más nehézfegyvereket. A honvédség létszámát 35 000 fõben maximálták, állományában csak önkéntesek lehettek. A toborzott legénység szolgálati idejét 12 évben, a tisztekét 20 évben határozták meg. A haderõ fegyverzetének száma nem haladhatta meg a 40 250 puskát, a 525 géppuskát, a 140 aknavetõt és a 105 löveget. A magyar katonai vezetés a nagyarányú csökkentést megkezdte, de fõleg a tiszteket igyekezett elrejteni a rendészeti szerveknél, civil minisztériumokban, szervezetekben. A hadiipart polgári gyártásra állították át, megtartva hadiipari gyártó képességüket. Több katonai szervezetet civilnek álcázva mûködtettek, kivonva az antantellenõrzés alól. A hatalom, bár nyíltan nem vallotta be, átmenetinek tekintette a helyzetet, és „altatta” a fegyveres erõket, bízva a nemzetközi helyzet változásában. Ugyanakkor tartott a szomszéd országok — elsõsorban a kisantant-szövetséget létrehozók növekvõ erejétõl. Az új hadrend elérésekor a Magyar Királyi Honvédség szervezete 42 zászlóaljat magába foglaló 7 vegyes dandárból, 4 huszárezredbõl, 4 önálló ütegbõl és 3 utászzászlóaljból állt. A konszolidáció éveiben, a vesztes háború után a hatalom törekedett a nemzeti öntudat, valamint a hadsereg és a polgárok közötti bizalom erõsítésére is. A fõvárosban és vidéken egyaránt emléktáblákat, szobrokat emeltek a háború hõsi halottjainak tiszteletére. Katonazenekarok ünnepi térzenét adtak a városok parkjaiban, zászlófelvonások és más díszelgések jelezték a honvédség létezését. A rendszer propagandájában igyekezett a revízió gondolatát fenntartani, a gondokat és minden baj forrását a „csonka” Magyarországban jelölték meg. Az antantellenõrzés után az ország vezetésében, gazdaságában, fegyveres erõinél is egyre nyíltabbá vált ez a nézet. Ezzel egyidejûleg a fegyverkezési konjunktúra gazdasági téren is javulást hozott az emberek életében, erõsítve a Horthy-rendszer stabilitását. Az ország helyzetére többoldalú hatást gyakorolt Hitler hatalomra jutása. Németországban a fasizmus elõretörésével markáns revizionista célokat és követeléseket fogalmaztak meg. Magyarország hasonló helyzete erõsítette a németek irányában megnyilvánuló közösségi érzetet, növelte a németbarát körök számát. A német tendenciák és törekvések egybeestek a magyar revizionisták nagy Magyarország iránti nosztalgiájával, a német és magyar érdekek azonosságának hangoztatásával, a törekvések egyesítésének követelésével. A német gazdasági, politikai és diplomáciai sikerek, valamint a fegyveres erõk fejlesztésének látványos eredményei erõsítették a magyar közéletben, a politikai és katonai körökben a német példa követésének szükségességét, aktivizálták a magyar németbarát, fasiszta csoportokat.

A RUHÁZATI RAKTÁR TEVÉKENYSÉGE A KÉT VILÁGHÁBORÚ KÖZÖTT A háború és a Tanácsköztársaság után a ruhatár szinte üresen állt, gyakorlatilag minden anyagát felhasználták, a megmaradt készleteket pedig a megszálló román hadsereg foglalta le. Maradt némi háborús gyapjúkészlet, amelyet több ütemben ún. kompenzációs üzletekkel cseréltek át egyenruhára, illetve posztószövetre. Például a franciákkal az amerikaiak által visszahagyott nyári gyakorlóöltözetre, az olaszokkal és az angolokkal pedig kész posztószövetre bonyolítottak le kompenzációs cserét, nyers gyapjú ellenében. 1923-tól már a gyorsan megerõsödött magyar ipar gyártotta az egyenruházati alap- és késztermékeket. A ruhatár is a rejtett intézetek közé került. Megnevezését megváltoztatták: m. kir. Technológiai Iparmúzeum és Anyagvizsgáló Intézet lett. (Csak 1938-ban kapta vissza a m. kir. Honvéd Központi Ruhatár nevet). Az állomány létszáma rendkívül alacsony volt, sorkatonákkal nem rendelkezett. A fizikai munkát szerzõdéses vagy alkalmi munkavállalók végezték. A tiszteket tisztviselõi állományban foglalkoztatták, beosztásuk megnevezése azonban a tiszti rendfokozatnak megfelelõ volt: fõigazgató aligazgató fõtisztviselõ tisztviselõ segédtisztviselõ tisztviselõjelölt (gyakornok)

38

alezredes, ezredes, õrnagy, százados, fõhadnagy, hadnagy, hadnagy, zászlós.

Magasabb tisztviselõi (rendfokozati) fokozatba „az a tisztviselõ léptethetõ elõ, aki az elõléptetésre alkalmasnak van minõsítve és a tisztviselõi állás betöltésére szolgálaton kívüli tekintetben is alkalmas” — szólt a szabályozás. Az altisztek nem kerültek a tisztviselõi besorolások körébe. A tisztek és az altisztek csak polgári ruhában teljesíthettek szolgálatot. Az intézet „rejtett” szervezete ekkor a következõ volt: Parancsnokság: 1 törzstiszt, parancsnok, 1 törzstiszt, parancsnokhelyettes, 1 fõtiszt, segédtiszt, l-1 írnok és nyilvántartó altiszt. Osztályok: I. Készszövet ruházati osztály, II. Készruha- és fehérnemûosztály, III. Lábbeli- és bõrcikkosztály, IV. Fa-, fém-, gumiosztály. V. Méteráruosztály, VI. Szállítási osztály. Az I—V. osztályok átvételi osztályra és raktárosztályra tagozódtak. Mindkettõ parancsnoka az átvételi osztály vezetõje volt. Az egyes osztályok 1 fõ törzstiszt vagy fõtiszt átvételi osztályvezetõbõl, 1 vagy 2 mûmesterbõl, 1 fõ raktártisztbõl, 1 fõ raktár altisztbõl állt. A fizikai munkákat polgári dolgozók látták el. A VI. osztály 1 fõ tisztbõl és 1 fõ altisztbõl állt. A Daróczi úti épület homlokfalán a Zsolnay porcelángyár díszkerámiája

Kellemes színfolt: korhû kovácsoltvas lámpák kerültek az épületekre

39

A gazdasági hivatal, amely 1 törzstiszt gh. (gazdasági hivatal) fõnökbõl, 1 beosztott gazdászati tisztbõl, 3 számvevõ altisztbõl és 1 épületkezelõ altisztbõl állt. A szervezethez tartozott még a fizikai dolgozók ügyeit intézõ alosztály, amely késõbb legénységi alosztállyá alakult át. Az intézetnek saját házi múzeuma volt, amelyben a régi és a korabeli egyenruhákat állították ki. Az intézet szervezete és mûködési rendje még követte a k. u. k. (császári és királyi) idõben kialakult rendet, és átvette annak szabályait is. 1934-ben az akkori honvédelmi vezetés szakított a régi vezetési formákkal, kiadták a G-54/9000 elnevezésû rendelettel az Anyaggazdálkodási utasítást, amely minden katonai szervezetre egyaránt vonatkozott. Ezt követte a G-54/A, amely kimondottan az intézetek és javítómûhelyek munkáját szabályozta. A húszas évek elejétõl 1936-ig a raktár csak minimális készletekkel rendelkezett. A honvédség alacsony létszáma miatt a megrendelt és beszállított anyagok csak kis ideig voltak a raktárban, azokat rövid idõn belül kiadták a katonai szervezeteknek. Jellemzõ az idõszak megrendeléseire, hogy az alapcikkekbõl néhány száz vagy néhány ezer, gombokból tízezer, kürtökbõl 10-10 darab, sarkantyúból, evõcsészébõl néhány száz darab volt az éves megrendelés. Az intézet mûszaki állománya részére tanfolyamot szerveztek, s annak sikeres elvégzése volt a feltétele az intézet állományában maradásnak. A mûmesterek szakirányú szakmai végzettséggel rendelkeztek. A személyzet rendszeres továbbképzésben részesült házi szaktanfolyamokon, a mûszakiak a Technológiai Intézetben vettek részt szakirányú képzéseken. Létszámhiány esetén pályázat és próbaszolgálat útján lehetett az intézet állományába kerülni. A tisztviselõk minõsítése megegyezett a tisztekével, velük szemben fegyelmi ügyekben az A-S jelzésû Fegyelmi Fenyítõ Szabályzat és a Szolgálati Szabályzat alapján jártak el. A harmincas évek közepére megszûntek a nemzetközi ellenõrzések, az „antantriadók”. A Gömbös-kormány, majd a Darányi-kormány alatt a rejtett katonai szervezetek ismét nyílttá váltak. Folyamatosan növekedett a honvédség összlétszáma is. A raktár ismét felvette régi elnevezését, munkája, feladata a létszám növekedésével arányosan nõtt. A fizikai munkát végzõ szerzõdéses és alkalmi polgári dolgozók jelentõs részét tényleges állományú legénység váltotta fel. A legénységi állomány többségének szakmunkás-képesítése volt. Sok volt köztük a cipész, szabó, szûcs és kárpitos, valamint a rokon szakmájú katona. A szervezet is módosult az új, megnövekedett követelményeknek megfelelõen. A parancsnokság egy másodsegédtiszttel, egy nyilvántartó tisztviselõvel, egy írnok altiszttel és két fõ legénységi állományú küldönccel bõvült. Az átvételi osztályok létszáma egy-egy fõtiszttel és mûmesterrel emelkedett. Új szervezeti elemként létrehozták: 1) Mûszaki hivatal; egy törzstiszt vezetésével, 2 alábbi csoporttal: — Beszerzési csoport: vezetõje egy törzstiszt vagy fõtiszt, beosztva 2 fõtiszt, 2 tisztviselõ, 2 polgári írnok, 2 gépíró. — Utalványozó csoport: vezetõje egy fõtiszt, beosztva 1 fõtiszt, 2 altiszt, 1 mûszaki rajzoló, 1 tisztviselõ. 2) Laboratórium: törzstiszt vezetésével alakították ki, 1 törzstiszt, 2 fõtiszt, 1 mérnök fõtiszt, 1 tisztviselõ, 1 mûmester beosztottal. 3) Legénységi alosztály: fõtiszt parancsnokkal, 1 beosztott tiszt, 1 szolgálatvezetõ altiszt, 3 kiképzõ tisztes, 1 fõ írnok állománnyal. A beosztott sorállomány létszáma az igényeknek és a feladatoknak megfelelõen változott. Ebben az idõszakban a sorállomány 2 századot tett ki, a háborús elõkészületek során 3 századra emelték a szervezetét. A legénységet a raktárban képezték ki. Kisebb hányaduk a raktár õrzését végezte, a létszám nagyobbik része a raktári osztályokon szakmai munkát végzett. Többségük szakember, szakmunkás volt, ezért a raktári mûmesterek mellett eredményesen lehetett foglalkoztatni õket a raktári munkákban. Az 1937. 11. 13-án kelt 43207/2. sz. HM-rendelettel létrehozták a m. kir. Honvéd Központi Ruhatár kirendeltségét, amely késõbb a raktár részeként Jóléti Elárusítási Osztály néven mûködött. Feladata a honvédség tényleges és nyugállományú tisztjeinek, hivatásos altisztjeinek és tiszteseinek, a felsoroltak családtagjainak, özvegyeinek és árváinak, valamint a m. kir. csendõrség tényleges állományú tisztjeinek ruházati és felszerelési agyagokkal kedvezményes áron történõ ellátása volt. Az igényjogosultak részére meghatározták a ruházat és lábbeli kihordási idejét, melynek lejártával utalványt, késõbb kis füzetet kaptak, amelybe bevezették a kiadott anyagokat. A ruhák, lábbelik elkészítéséhez ún.

40

egységcsomagok álltak rendelkezésre, amelyek az ipari gyártás és a mûmesterek átvétele után kerültek az osztályra. Az igényjogosultak részére ilyen egységcsomagokat adtak ki. A ruhák és lábbelik elkészíttetése és annak költségei rájuk hárultak. Köpeny, zubbony, lovagló és szalonnadrág, atilla, tábori ing, cipõ és csizma egységcsomagot kedvezményes áron lehetett vásárolni. Az egységcsomagokból készterméket azok a vállalatok (cégek) készítettek, amelyekkel a minisztérium az elkészítési árak meghatározása mellett szerzõdést kötött. Az igényjogosultak által megvásárolt vagy elkészített anyag ellenértéke kincstári tartozásként, személyenként elõjegyzésre került. Errõl az igényjogosult tiszt, altiszt gazdasági hivatalát az elárusítási osztály értesítette, az értesített szervezet a tartozást elõjegyezte, a részletfizetés havi összegeit az igénylõ illetményébõl levonta, majd a levont összeget az elárusító osztálynak átutalta. Az elárusítási osztály az elõre látható szükségleteket a minisztériumnak bejelentette, így azokat — a többi cikkhez hasonlóan — versenytárgyalásos eljárással beszerezték... (B. L.) A raktárt feladata és szerepe alapján egyre inkább intézet vagy tárintézet néven emlegették, majd hivatalosan — pl. utasításokban is — ezzel az elnevezéssel határozták meg. Ez a rejtett idõszakban „és Anyagvizsgáló Intézet” megnevezésben már szerepelt. A raktár a többi intézethez hasonlóan a honvédelmi miniszter által kiadott rendelkezések alapján végezte munkáját. A miniszter a szakszolgálatok által kidolgozott anyagbeszerzési (utánpótlási, fenntartási) terv keretében — melyeket az érvényes normák, a számadótestek anyag- és javítási igényei, valamint a rendelkezésre álló pénzkeretek határoztak meg — rendeléseket adott ki az ipar és a kereskedelem részére. A központi intézeteket pedig utasította az anyagok minõségi és mennyiségi átvételére, tárolására, javítására, átalakítására és a csapatoknak történõ kiadására, illetve egyes anyagok saját hatáskörû beszerzésére. Az anyagbeszerzések a Közszállítási Szabályzat hatálya alá tartoztak. Az 5000 pengõt meghaladó beszerzéseket, az ún. vállalatba adást a minisztérium végezte. A központi intézetek 2000 pengõ határig szerezhettek be, fõleg javításhoz szükséges anyagokat ún. kézi vásárlás, kézi beszerzés útján. A minisztérium azonban gyakran átadott hatáskörben bízta meg az intézetet egyes cikkek beszerzésének bonyolításával. A beszerzés és a mûszaki, minõségi átvétel „hiteles minták” és „mûszaki leírások” alapján történt. Az átvett anyagokat és a minõségileg nem megfelelõ, „visszavetett” cikkeket is bélyegzõvel látták el. Hogy a bélyegzést mily méretben és mikor kell tartós festékkel s mikor ráütéssel, rávéséssel stb. végezni, mely cikkeket nem szabad bélyegezni, illetve a bélyegzést csak a csomagoló eszközön alkalmazni, s mely cikkeknél kell a visszavetési bélyegzõt alkalmazni, azt a minõségi megvizsgálások végzésére felhatalmazott szervre érvényes szolgálati utasítás tartalmazza. (B. L.) A rendszerbe állított laboratórium jelentõs segítséget nyújtott a minõségellenõrzési munkához. A tárintézet belsõ munkáját a Szolgálati Szabályzat, az Anyaggazdálkodási Utasítás és annak függelékei, a G-54/A utasítás és az intézet saját rendelkezései határozták meg. Ezek sok tekintetben megfeleltek a korábban kiadott és bevezetett szabályoknak. Módosítások elsõsorban a beszerzés, a minõség-ellenõrzés, a könyvelés, az adminisztráció területén történtek, a gyakorlati munka során ez nem volt jellemzõ. Az egyre növekvõ szükségleteket a magyar ipar több területen nem tudta kielégíteni. Míg az elsõ világháborúban az acélsisakokat elsõsorban Németországból kellett beszerezni, az 1935 utáni években a hiánycikkeket elsõsorban Olaszország szállította. Az olasz import nagyságrendjét a következõ mennyiségek mutatják: — ágytakaró 213 000 darab — hátizsákszövet — sátorlap 100 000 darab — kendervászon — tábori takaró 365 000 darab — bélésvászon — lópokróc 23 700 darab — sátorcövek összesen 43 228 449 líra összegben

50 000 méter 140 000 méter 90 000 méter 400 000 darab

1937-ben Olaszországból bakancsot és szuronyhüvely-táskát, Angliából övbõrt és vixos felsõbõrt szereztek be. A beszerzéseket az Iparügyi Minisztérium Hadigazdasági Osztálya bonyolította le a HM és a ruhatár szakembereinek aktív közremûködésével. Az Olaszországból importált 100 000 pár bakancsot egy torinói cipõgyár szállította, minõségi átvétele és laboratóriumi vizsgálata a Daróczi úti raktárban történt. Kiderült, hogy a bakancsok áteresztik a vizet, sarok-felerõsítésük pedig gyenge volt. Különbözõ megoldásokkal azonban sikerült annyira rendbe hozni azokat, hogy a békekövetelményeknek megfeleljenek. Az Angliából behozott — és a tartalékkészletet nö-

41

velõ — bõröket Szegeden készítették ki, majd zsírozással tették vízlepergetõvé, így minõségük megfelelt az elvárásoknak. A honvédelmi vezetés, fõleg az elsõ világháborús tapasztalatok alapján, próbálkozott a ruházati és lábbe liproblémák megoldásával, erõfeszítéseit azonban kevés siker kísérte. A ruházat, a védõfelszerelések és a lábbeli a hazai békekövetelményeknek, idõjárási és terepviszonyoknak úgy-ahogy megfelelt, a honvédségnek azonban feltehetõen nem szerepelt a hadászati terveiben a hidegebb éghajlaton folytatott háborús tevékenység, illetve eleve nem tudták biztosítani a tartósan hideg vagy a keményebb téli viszonyok között szükséges felszereléseket. Mindent egybevetve, a hadiruházat és -felszerelés gyártása a 30-as évek végén intenzíven növekedett, a raktár egyre nagyobb készleteket vett át, és az alakulatok ellátása mellett már jelentõs tartalékok megalakítására is sor került. A mennyiségi felfutás azonban nem járt együtt a minõség növekedésével vagy legalább szinten tartásával. (B. L.)

42

3. fejezet A MÁSODIK VILÁGHÁBORÚ ÉVEI

A háború nemzetközi politikai, gazdasági és katonai elõzményei A második világháború lefolyásának fõbb jellemzõi Idõgép. A második világháború eseményeinek kronológiája A hadba lépés politikai elõzményei Magyarország hadba lépése a Szovjetunió ellen Térképek a második világháború éveibõl Hitler Európája (1942) Hadjárat a Balkánon (1940—1941) A magyar gyorshadtest elõretörése (1941. július 10. — október 30.) A 2. magyar hadsereg a Donnál (1943. január 12.) Kalandozások. Egy gigantikus vállalkozás — a szovjet hadiipar áttelepítése keletre A m. kir. Honvéd Központi Ruhatár tevékenysége a második világháborúban Áttérés a háborús viszonyokra Jelentések, vélemények a hadsereg ruházati ellátásáról A raktár helyzete a háború végén Kalandozások. Meteorológiai ismeretek a háború szolgálatában A háború következményei, hatásai Politikai következmények Az ország területének és népességének változásai (1938—1941) A magyar hadsereg embervesztesége a Szovjetunió elleni háborúban (1941—1944) Idõgép. Az 1946 és 1970 közötti események kronológiája

43

A háború nemzetközi politikai, gazdasági és katonai elõzményei A 30-as évek elején a Párizs környéki békék revízióját követelõ országok fellépése diplomáciai és más területeken egyre határozottabbá vált. A békére a legnagyobb veszélyt a Hitler vezette Németország és a TávolKeleten Japán erõsödése és terjeszkedési törekvései jelentették. A Führer célja a békeszerzõdések (jóvátételek) érvénytelenítése, a német nép egy államban való egyesítése, Közép-Európa német érdekszférává tétele, az erõsödõ kommunista Szovjetunió megsemmisítése, a német „élettér” növelése, a kontinentális Európa feletti uralom megszerzése volt. Hitler céltudatosan és vakmerõen haladt céljai elérése felé. Gondosan ügyelt arra, hogy lépéseihez minden esetben a nyugati nagyhatalmak politikája ellenében „ürügyet” gyártson vagy használjon fel. Németország 1933-ban kilépett a Népszövetségbõl, majd sorra, nyíltan megszegte a versailles-i békeszerzõdést. Németország 1935-ben bevezette az általános hadkötelezettséget, majd létrehozta a modern német légierõt, a Luftwaffét. Az angol—német flottaszerzõdést követõen hozzáláttak a haditengerészeti erõk gyors növeléséhez. Hatalmas hadiipari fejlesztéseket indítottak el, állami beruházások keretében. A Luftwaffe repülõinek száma rövid idõ alatt elérte a kétezres számot, a legyártott harckocsik mennyisége pedig tíz páncéloshadosztály létrehozását tette lehetõvé. A termelés fokozatos növekedésével a munkanélküliség rövid idõ alatt a felére csökkent. Közben különbözõ diplomáciai lépések is történtek. Hitler megnemtámadási szerzõdést kötött Lengyelországgal. A német törekvések feltartóztatására francia—cseh—szovjet szerzõdés született. Saar-vidék lakossága — nagy többséggel — a Németországhoz való csatlakozást szavazta meg. 1936-ban polgárháború tört ki Spanyolországban. Franco tábornok szélsõjobboldali lázadását a németek és az olaszok sikeresen támogatták a köztársasági erõkkel szemben. 1936—37-ben Hitler elõször Olaszországgal, aztán a feltörekvõ Japánnal kötött szerzõdést (antikomintern paktum), majd formálisan is létrejött az ún. tengelyhatalmak szövetsége. 1938—39-ben a hitleri Németország korábbi óvatoskodása megszûnt. Németország bevonult a rajnai demilitarizált övezetbe, bekebelezte Ausztriát (Anschluss), Cseh- és Morvaországot, Olaszország pedig Etiópia után 1939 tavaszán elfoglalta Albániát. Magyarország az elsõ bécsi döntés értelmében a Felvidéken 12 ezer négyzetkilométer területet kapott 1 millió lakossal. A német—olasz katonai lépések hatására a britek és a franciák megállapodtak, hogy újabb agresszió esetén nem hátrálnak meg, több engedményt nem tesznek a náciknak. Fegyveresen lépnek fel, ha támadás érné Hollandiát, Belgiumot, Svájcot, Lengyelországot, Görögországot, Romániát vagy Törökországot. Anglia elõkészületeket tett a háborúra, bevezette az általános hadkötelezettséget. Ezekkel a lépésekkel azonban már elkéstek. Németország elõnyt szerzett, fölénybe jutott mind a tömeghadsereg megteremtése, szervezése, kiképzése, mind a hadiipar és haderõfejlesztés terén Angliával és Franciaországgal szemben. Komoly segítségre az európai hatalmak akkor nem számíthattak, mert az Egyesült Államok igyekezett magát izolálni az európai konfliktusoktól, a sztálini Szovjetunióra pedig eleve gyanakvással tekintettek. Sztálin nem volt felkészülve a háborúra, ezért idõnyerési célból a Hitlerrel való kiegyezésre törekedett. A világ megdöbbenésére 1939. augusztus 23-án aláírták a szovjet—német megnemtámadási szerzõdést, a Molotov-Ribbentrop paktumot, amelynek titkos záradéka rendelkezett Lengyelország késõbbi lerohanásáról, felosztásáról is.

A második világháború lefolyásának fõbb jellemzõi A német haderõ 1939. szeptember 1-jén, hadüzenet nélkül lerohanta Lengyelországot. Ezt az idõpontot tartják azóta a második világháború kezdetének. Anglia és Franciaország hadat üzent Németországnak (szeptember 3.), de érdemi hadmozdulatok nem történtek a Rajnánál. A Szovjetunió viszont nem maradt tétlen, keletrõl megtámadta Lengyelországot, majd Finnországot, és fontos stratégiai területeket foglalt el. A németek a világháború elsõ éveiben a térben és idõben ütemezett hadmûveletek során döntõ gyõzelmeket arattak. Ennek magyarázata abban van, hogy céltudatosan készültek a háborúra, kihasználták a tudományos technikai forradalom eredményeit a harc megvívása során. Jól felkészített tiszti- és altiszti karral és katonaállománnyal rendelkeztek. Új hadviselési módot, a villámháborút, az ún. „Blitzkrieg”-et alkalmazták Lengyelország, Dánia, Norvégia továbbá Belgium, Hollandia, Luxemburg, Franciaország, majd Jugoszlávia és Görögország lerohanása során. A németek a motorizált erõikkel, a harckocsik és páncélozott harcjármûvek tömeges alkalmazásával, a légierõ és a szárazföldi csapatok hatékony együttmûködésével, légideszantok be-

44

vetésével érték el sikereiket. Támadásaikat váratlan idõben és helyeken — a terepjáró képesség kihasználásával — meglepetésszerûen indították. Szûk terepszakaszokon döntõ légi, tüzérségi fölényt értek el, harckocsiékekkel áttörték az ellenség védelmét, megsemmisítették vezetési pontjait, híradóerõit, és akadályozták utánpótlását. Átkelõhelyek, közlekedési csomópontok elfoglalásával biztosították a fõerõk gyors térnyerését. Az ellenséges légierõ gépeit még felszállás elõtt igyekeztek a földön megsemmisíteni. A németek európai sikereit ez idõ tájt sem a hõsies lengyel lovasrohamokkal, sem a nagy létszámú, de korszerûtlen francia csapatokkal, sem a nagy költségvetéssel, nagy emberi erõkkel épített erõdrendszerrel — Maginot-vonal — nem sikerült megakadályozni. A villámháborús stratégia még a Szovjetunió lerohanásának elsõ idõszakában is sikeresen mûködött. Az orosz tél, a szovjet csapatok szívós harca, az óriási veszteségek, a hadiipar keletre történõ áttelepítése és kapacitásának növelése azonban megtörte a villámháború lendületét. A moszkvai, majd a sztálingrádi csatával megfordult a háború sorsa. A németek és szövetségeseik, a többfrontos háborúban a világ több térségében egyidejûleg harcolva, elvesztették képességüket a háború megnyerésére. Fordulópont volt, hogy az Egyesült Államok hadba lépésével a szövetségesek katonai és gazdasági fölénybe kerültek. Afrikában Rommel csapatainak kezdeti sikerei után a szövetségesek gyõzelmével végzõdtek a tengerparti szûk partszakaszok birtoklásáért vívott harcok. Az Atlanti-óceánon a német tengeralattjárók az elsõ években jelentõs veszteségeket okoztak a szövetségeseknek az utánpótlási útvonalakon, de a késõbbiekben a britek és az amerikaiak kidolgozták és eredményesen alkalmazták a tengeralattjárók elleni védelem hatékony eszközeit és módszereit. Távol-Keleten a japánok Kínában és a csendes-óceáni szigetek térségében sikereket értek el, jelentõs területeket szereztek meg. A Pearl Harbor elleni japán támadás után azonban a szövetségesek, az Egyesült Államok haditengerészeti és légi erejének köszönhetõen fokozatosan erõfölénybe kerültek, és sorra foglalták vissza a japánok által meghódított területeket. A háború fõleg a tengereken és a szigeteken folyt. A repülõgépszállító hajók (anyahajók), a partraszállító hajók a haditengerészeti és légideszanterõk voltak a legfontosabb részvevõi az ott folyó háborúnak. A világháború végsõ kimenetelét más tényezõk is befolyásolták. Az egyik a katonai veszteség pótlásának lehetõsége, a másik a hadiipar teljesítménye, a háború folytatásához szükséges eszközök, anyagok elõállítása, biztosítása, az utánpótlás megszervezése. A szövetségesek minden területen megteremtették azt a fölényt, amely a háború gyõztes befejezéséhez vezetett. Az elsõ világháborúhoz hasonlóan, az „idõgép”ezúttal is segítséget nyújt az események áttekintéséhez.

IDÕGÉP A második világháború eseményeinek kronológiája 1933. január 30. 1934. január 26. 1935. január 13. 1935. március 16. 1935. október 3. 1936. március 7. 1936. július 18. 1936. október 25. 1937. július 7. 1938. március 12. 1938. szeptember 30. 1938. november 2. 1939. március 15. 1939. március 28. 1939. április 7. 1939. május 22.

Hitler kinevezése Németország kancellárjává. A német—lengyel megnemtámadási szerzõdés aláírása. Saar-vidéki népszavazás a Németországhoz való csatlakozásról. Az általános hadkötelezettség bevezetése Németországban. Olaszország megtámadja Abesszíniát (Etiópia). Németország megszállja a rajnai demilitarizált övezetet. A spanyol köztársasági kormány elleni felkelés kezdete. A német—olasz szerzõdés aláírása. Japán megtámadja Kínát. A németek megszállják Ausztriát (Anschluss). A müncheni szerzõdés létrejötte. Az elsõ bécsi döntés Szlovákia déli részének Magyarországhoz csatolásáról. A német csapatok bevonulnak Prágába. Franco tábornok csapatai bevonulnak Madridba. Olasz csapatok szállják meg Albániát. A német—olasz szövetség, az acélpaktum aláírása Berlinben.

45

1939. augusztus 23. 1939. szeptember 1. 1939. szeptember 3. 1939. szeptember 17. 1939. november 30. 1940. március 9. 1940. május 10.

1940. június 14. 1940. augusztus 13. 1940. augusztus 30. 1940. szeptember 27. 1940. november 20. 1941. április 6. 1941. április 11. 1941. április 17—23. 1941. június 22. 1941. június 27. 1941. szept.—okt. 1941. október 19. 1941. december 5. 1941. december 7. 1941. december 8. 1941. december 11. 1941. december 13. 1942. január 20. 1942. május 26. 1942. június 7. 1942. augusztus 19. 1942. okt.—nov. 1942. november 22. 1943. január 12. 1943. február 2. 1943. május 13. 1943. július 5. 1943. július 10. 1943. szeptember 3. 1943. november 6. 1944. január 27. 1944. február 20. 1944. március 19. 1944. május 15. 1944. június 4. 1944. június 6. 1944. július 20.

46

A szovjet—német megnemtámadási szerzõdés aláírása Moszkvában. Németország megtámadja Lengyelországot. Anglia és Franciaország hadat üzen Németországnak. A Szovjetunió megtámadja Lengyelországot. A Szovjetunió megtámadja Finnországot. Németország megtámadja Dániát és Norvégiát. Németország megtámadja Belgiumot, Hollandiát, Luxemburgot, támadást indít Franciaország és az ott állomásozó angol haderõ ellen. Churchill alakít kormányt Nagy-Britanniában. A német csapatok bevonulnak Párizsba. Német légitámadások kezdete Anglia ellen. A második bécsi döntés Észak-Erdély területének Magyarországhoz történõ visszacsatolásáról. Németország, Olaszország és Japán aláírja a háromhatalmi egyezményt. Magyarország csatlakozik a háromhatalmi egyezményhez. Németország megtámadja Jugoszláviát és Görögországot. Magyarország megtámadja Jugoszláviát. A jugoszláv, illetve a görög fegyveres erõk leteszik a fegyvert. Németország megtámadja a Szovjetuniót. Barbarossa-hadmûveletek. Magyarország hadiállapotba kerül a Szovjetunióval. „Tájfun” hadmûvelet Moszkva elfoglalására. Moszkvában elrendelik az ostromállapotot. A szovjet csapatok ellentámadást indítanak Moszkvánál. A japán haditengerészeti légierõ megtámadja Pearl Harbor kikötõjében az Egyesült Államok hajóhadát; japánok szállnak partra Malajziában. Az Egyesült Államok és Nagy-Britannia hadat üzen Japánnak. Németország és Olaszország hadat üzen az Egyesült Államoknak. Magyarország hadat üzen az Egyesült Államoknak. A Berlin melletti Wannsee-ben rendezett konferencián a németek elhatározzák az európai zsidóság elpusztítását, a zsidó kérdés „végleges megoldását”. A német—olasz csapatok offenzívát indítanak Észak-Afrikában. Az amerikai flotta a Midway-szigetnél súlyos csapást mér a Japán hajóhadra. A sztálingrádi csata kezdete. Montgomery tábornok brit csapatai az El-Alameinnél gyõzelmet aratnak Rommel tábornok csapatai felett. A szovjet csapatok ellentámadást indítanak Sztálingrádnál, és bekerítik a várost ostromló német 6. hadsereget. Szovjet támadás kezdõdik a Donnál, Voronyezs térségében. A 2. magyar hadsereg teljes vereséget szenved. A Sztálingrádnál bekerített német csapatok leteszik a fegyvert. A német—olasz csapatok Észak-Afrikában leteszik a fegyvert. A kurszki csata kezdete (Citadella hadmûvelet). Angol—amerikai csapatok szállnak partra Szicíliában. Szövetséges csapatok szállnak partra Dél-Olaszországban. Szovjet csapatok visszafoglalják Kijevet. Megszûnik Leningrád blokádja. Nagyméretû légitámadások kezdõdnek Németország ellen. Magyarországot megszállja a német hadsereg. Megkezdõdik a magyarországi zsidóság tömeges deportálása a náci koncentrációs (megsemmisítõ) táborokba. A szövetséges csapatok bevonulnak Rómába. A szövetséges csapatok Normandiai partraszállása. Német tisztek sikertelen merénylete Hitler ellen.

1944. augusztus 24. 1944. szeptember 11. 1944. szeptember 15.

Párizs felszabadulása. Az amerikai csapatok elérik a német határt. Horthy Miklós kormányzó sikertelen kiugrási kísérlete a háborúból. Szálasi Ferenc nyilas kormánya átveszi a hatalmat. 1944. december 24. Bezárul a szovjet csapatok gyûrûje Budapest körül. 1945. január 20. A magyar Ideiglenes Kormány fegyverszünetet köt a szövetségesekkel. 1945. február 4—11. Churchill, Roosewelt és Sztálin csúcstalálkozót tart Jaltában. 1945. február 13. Befejezõdik Budapest ostroma. 1945. április 4. Véget érnek a harcok Magyarországon. 1945. április 28. Olasz partizánok kivégzik Mussolinit. 1945. április 30. Hitler a berlini bunkerben öngyilkosságot követ el. 1945. május 2. A szovjet hadsereg elfoglalja Berlint. 1945. május 7. Aláírják a német fegyveres erõk feltétel nélküli fegyverletételi okmányát. 1945. július—augusztus A gyõztesek potsdami csúcstalálkozója. 1945. augusztus 6.,9. Az amerikaiak atombombát dobnak Hirosimára, majd Nagasakira. 1945. szeptember 2. A japánok aláírják a feltétel nélküli megadást kimondó okmányt. 1946. júl. 29.—okt. 15. Párizsi békekonferencia. 1946. szeptember 30. Nürnbergben ítéletet hirdetnek a náci fõbûnösök perében.

A hadba lépés politikai elõzményei A harmincas évek végére nyilvánvalóvá vált, hogy a trianoni szerzõdés revíziója csak akkor lehet sikeres, ha a magyar érdekeket erõsebb hatalmak is támogatják. Magyar—szlovák tárgyalások kezdõdtek 1938 októberében a határ- és területrendezésrõl. Az álláspontok a határ menti magyarok lakta sáv visszaadásáról közel voltak egymáshoz, de a magyar nyelvhatár északi területén fekvõ nagyvárosok — Pozsony, Nyitra, Kassa, Ungvár, Munkács — hovatartozásáról nem született megállapodás. Ezekrõl a kérdésekrõl nagyhatalmi konferencián kellett volna dönteni. Anglia és Franciaország azonban érdektelenséget mutatott az ügyben, ezért német—olasz döntõbíráskodásra került sor a kérdésben. Az I. bécsi döntés Pozsonyt, Nyitrát és a köztes területet Szlovákiánál hagyta, a többi nagyvárost, a környezõ területet és lakosságot Magyarországhoz csatolta (vissza). (11 927 négyzetkilométer terület, 1 millió lakos.) A döntést Magyarországon kitörõ lelkesedéssel fogadták. A bécsi döntés után azonban egyértelmûvé vált, hogy a további revíziós törekvések csak Németország támogatásával lehetnek sikeresek. A kérdés az volt, hogy milyen áron? Hitler úgy vélte, a magyarok „túl sokat akarnak” és „túl olcsón”. A magyar vezetés közben stratégiai és más okokból Kárpátalja megszerzésére törekedett, amit a közvetlen lengyel—magyar határ kialakításának céljával magyarázott. Az új miniszterelnök, Teleki Pál javaslatára a kormány úgy döntött, hogy Kárpátalját egy katonai akció keretében visszafoglalja. Miután sikerült a németek beleegyezését megszerezni, a magyar hadsereg — kisebb harcok után — 1939. március 15—18. között birtokba vette Kárpátalját. Ezzel egyidejûleg a Wehrmacht elfoglalta a cseh—morva területeket, és ebben az idõben megalakult a Szlovák Köztársaság is. Lengyelország lerohanása idején Magyarország egy titkosan szervezett légióval akart a lengyelek segítségére sietni, de a német, majd az orosz csapatok sikere után csupán a mintegy 100 ezer menekült befogadását vállalta. Horthy Miklós kormányzó és Teleki Pál miniszterelnök külpolitikáját ezt követõen két alapvetõ cél vezérelte: a nagyhatalmak fegyveres konfliktusától való távolmaradás, az ország semlegességének és ütõerejének megõrzése a háború végéig („fegyveres semlegesség”), valamint a revíziós politika kiterjesztése Erdély és Jugoszlávia magyarlakta területeire. A két törekvést azonban egyidejûleg nem tudták megvalósítani. A történelem már sokszor igazolta, hogy mindennek ára van. A revíziós törekvések következõ célpontja Erdély volt. Teleki Pál és a katonai vezetés elõször önálló katonai akcióra gondolt, de Románia katonai erejével számolva, ezt kockázatos vállalkozásnak ítélték meg. Ezért a tárgyalásos utat választották. A magyar igények azonban a románok számára elfogadhatatlanok voltak, mivel a Szovjetunió is ebben az idõben vetette fel Besszarábiával és Észak-Bukovinával kapcsolatos területi igényeit. Újabb német—olasz döntõbíráskodás következett, ami a II. bécsi döntéshez vezetett. Ennek eredményeként Magyarország 43 000 négyzetkilométernyi területet kapott vissza 2,5 milliónyi lakossal. Ez kompromisszumos döntés volt. Románia mégis katasztrófaként

47

élte meg, és ettõl kezdve mindent megtett érvénytelenítéséért. Az Erdélybe bevonuló magyar csapatokat virágesõ fogadta, Horthy Miklós „országgyarapító” népszerûsége elérte csúcspontját. 1940 õszétõl már csak a jugoszláviai magyar területek visszaszerzése volt hátra. 1940. december 12-én jugoszláv—magyar „örök barátsági” szerzõdést írtak alá. Úgy tûnt, a magyar diplomácia el tudja érni lehetõségei maximumát, ám a német—jugoszláv ellentétek elsodorták a szerzõdésben szentesített megállapodást. Az 1941. március 27-i németellenes belgrádi fordulat után Hitler elhatározta Jugoszlávia lerohanását. A németek igényelték, sõt, követelték, hogy Olaszország és Bulgária mellett Magyarország is vegyen részt a katonai akcióban. A magyar vezetés elõtt bonyolult alternatívák alakultak ki: ha teljesítik Hitler követeléseit, kiteljesítik a revíziót, elveszítik a semlegesség látszatát és a Nyugat csökkenõ jóindulatát. Ha ellenállnak a németeknek, az országgyarapítás helyett német megszállásnak teszik ki az országot, a lakosságot annak minden következményével együtt. A magyar kormányra óriási felelõsség hárult. Teleki Pál miniszterelnök ennek súlya alatt összeroppant, és öngyilkosságot követett el. A német politikai célok fölénybe kerülésével elindult eseményeket azonban nem lehetett megállítani. Miután április 10-én Zágrábban kikiáltották Horvátország önállóságát (ezzel megszûnt Jugoszlávia), a magyar honvédség másnap átlépte a 3. gyorshadtesttel a határt. A magyar csapatok kisebb tûzharc után — a felbomló soknemzetiségû jugoszláv erõk részérõl — erõs ellenállásba nem ütköztek. Néhány nap alatt elérték a régi országhatár vonalát, ahonnan — német alárendeltségben — csak a gyorshadtest nyomult tovább. A katonai részvétel fejében Magyarország visszakapta Bácskát, a baranyai háromszöget és Muraközt (11,5 ezer négyzetkilométer terület, 1 millió lakos). Az 1938 és 1941 között visszakapott területek következtében az ország területe 93 ezerrõl 172 ezer négyzetkilométerre nõtt, a lakosság száma pedig 9 millióról 14,6 millióra gyarapodott. Igaz, a népesség 21%-át ismét a nemzeti kisebbség tette ki.

Magyarország hadba lépése a Szovjetunió ellen Németország ezt követõen a Szovjetunió elleni háború elõkészítésére összpontosította figyelmét. A magyar politikusokat az újabb háborúban való esetleges részvétel ismét dilemma elé állította. A németbarát, antikommunista jobboldal a német gyõzelmektõl elvakulva, a háborúban való részvételt, a konzervatív, ellenzéki demokratikus körök pedig a háborúból való távolmaradást, kivárást támogatták. A német vezetés, látva a bizonytalanságot, erejében és a Blitzkrieg sikerében bízva, ekkor még nem számított magyar katonai részvételre. Csupán egy beosztott tábornok útján üzenték, hogy hálásan elfogadnák az önkéntes magyar katonai részvételt, ám ezt nem fogják kérni. A második világháborúban való magyar részvételt egy váratlan esemény, egy azóta sem tisztázott szovjet légitámadás bejelentése és hangulati hatása alapján döntötték el. 1944. június 26án Kassát és Rehónál a budapesti gyorsvonatot bombatámadás érte. Néhány órával a támadás után Bárdossy miniszterelnök a minisztertanács tagjai elõtt bejelentette, hogy Horthy kormányzó utasítást adott a „megtorlásra”, majd a parlamentben bejelentette Magyarország hadba lépését a Szovjetunió ellen. A bejelentést a parlament tagjai felállva, hosszan tartó éljenzéssel és tapssal fogadták. A Szovjetunió elleni háborúhoz csatlakozó Magyarország politikai és katonai vezetése nem vizsgálta és nem elemezte, hogy a háború ezen szakaszában a szovjet légierõnek sem lehetõsége, sem képessége nem volt arra, hogy a frontvonalakat átrepülve magyar célpontokat támadjon. A szovjet vezetésnek pedig nem állt érdekében, hogy kiprovokálja maga ellen egy akkor még tétovázó ország hadba lépését. A légierõ „megtorló” akciói után a kijelölt Kárpát-csoport átlépte a határt. Állománya mintegy 40 ezer fõ volt, és a gyorshadtest 1. és 2. gépkocsizó dandárából, 1. lovasdandárából, valamint két másik dandárból állt. Parancsnoka Szombathelyi Ferenc altábornagy volt. A magyar katonai csoportosítás július 9-tõl közvetlen német alárendeltségbe került. A Kárpát-csoport 2000 km mélyen nyomult be a Szovjetunió területére, és elérte a Donyec folyót. Két másik dandár ugyanekkor az országhatár és a harcoló csapatok közötti összeköttetést biztosította és megszálló feladatokat látott el. Négy hónap után a gyorshadtest 4 ezer fõs veszteséget szenvedett a hadmûveletekben, 1200 jármûve megsemmisült, kerékpárosai kimerültek, lóállománya leromlott. Ezért — a németekkel való hosszas alkudozás után — a hadtestet novemberben kivonták a harcból, és hazaszállították. A magyar hadvezetés ezzel egy idõben a megszálló erõket 4 dandárral növelte, így a hadszíntéren megmaradt a 40 ezer fõs magyar katonai erõ. Nagy-Britannia a magyar hadba lépés ellenére csak december 7-én üzent hadat Magyarországnak. A magyarok a hadüzenet után, 12-én kerültek hadiállapotba az Egyesült Államokkal.

48

A magyar ügyvivõ és egy amerikai tisztségviselõ között zajlott le a helyzet abszurditását jelzõ állítólagos párbeszéd: — Magyarország, ugye, köztársaság? — Nem uram, királyság. — Akkor van királyuk? — Nincs, tengernagyunk van. — Akkor van flottájuk? — Nincs, mivel nincs tengerünk. — Van valamilyen követelésük? — Igen. — Amerikával, Angliával szemben? — Nem. — Akkor kivel szemben van követelésük? — Romániával szemben. — Akkor Romániának is hadat üzennek? — Nem, uram. Szövetségesek vagyunk. (Romsics Ignác: Magyarország története a XX. században c. könyve alapján.) A párbeszéd szó szerint így valószínûleg sosem zajlott le, a pesti humor azonban így beszélt róla. A hátráló szovjet hadsereg a német elõrenyomulást 1941 végén Moszkva alatt megállította. Berlint a helyzet arra kényszerítette, hogy felülvizsgálja eddigi álláspontját, és Magyarországtól is fokozott háborús részvételt követeljen. A német nyomás hatására a magyar vezetés vállalta, hogy az év elsõ felében 200 ezer fõs hadsereget küld a keleti frontra. Hozzájárultak továbbá ahhoz, hogy a „Waffen-SS” 20 ezer fõt toborozhasson Magyarországon. A 207 ezer fõs 2. magyar hadsereg frontra szállítása áprilisban kezdõdött és a nyár végére fejezõdött be. A hadsereg parancsnoka Jány Gusztáv vezérezredes volt. Ez a katonai erõ az akkori magyar honvédségnek mintegy harmadát tette ki. A kivonuló hadsereg megkapta a honvédség teljes fegyverzetének és gépjármûveinek felét, technikai színvonala azonban messze elmaradt a német, sõt a szovjet fegyveres erõkétõl is. Hiányoztak a páncélelhárító eszközök, a harckocsik, a gépesített tüzérütegek. Az állomány nem volt felkészítve a hadászati védelmi feladatokra. A legénységi állomány zömének életkora 30-40 év között volt, és hovatartozásuk szerint a szegény népesség körébõl kerültek ki. Akkoriban úgy fenyegetõztek a hatóságok: „Vigyázzon, mert könnyen a fronton találhatja magát!” Tanulságos megismerni néhány katonai vezetõ véleményét. Vitéz Kovács Gyula vezérõrnagy, a hadsereg vezérkari fõnöke írta: „A behívottak zöme a nincstelenek, parasztok és kisemberek tömege.”

Térképek a második világháború éveibõl A magyar gyorshadtest elõretörése (1941. július 10.—október 30.)

49

Hitler Erópája, 1942. (Dombrády Lóránt — Tóth Sándor: A magyar királyi honvédség. 1919—1945.) Hadjárat a Balkánon (1940—1941)

50

A 2. magyar hadsereg a Donnál (1943. január 12.)

Vécsei Béla alezredes, a 35. gyalogezred parancsnoka szerint: „A legénység 90 százaléka földhözragadt, nincstelen, akinek nehéz megmagyarázni, miért küzd kétezer kilométerre a határokon túl.” Nagy Vilmos honvédelmi miniszter véleménye: „A kint sínylõdõ emberek úgy beszéltek a hadseregrõl, mint olyan alakulatról, amelyrõl az itthoniak teljesen megfeledkeztek. A 2. hadsereg tagjai úgy érezték: halálra ítélték õket.” A hadsereg Voronyezstõl délre, a Don mentén meghatározott 200 km-es hosszú frontvonal védelmére kapott parancsot. Ennek eredményes végrehajtására azonban sem létszáma, sem technikai felszereltsége miatt nem volt képes. Hiába küzdött helyenként hõsiesen egy-egy alegység, a szokatlanul hideg idõben, ellátási nehézségek közepette, az orosz túlerõvel szemben nem volt esélye. (A szovjet támadás 1943. január 12-én kezdõdött, a terepen mínusz 40 Celsius fok volt.) Jány Gusztáv parancsnok a végsõkig való kitartást írta elõ parancsában. A két hétig tartó harcokban azonban a 2. hadsereg katasztrofális vereséget szenvedett. A 200 ezer fõbõl 40 ezer halott, 35 ezer sebesült, 60 ezer hadifogoly és rengeteg eltûnt érzékeltette a kudarc fokát. A vereség és a nagyszámú áldozat megrázta a magyar lakosságot. Az ország halottait siratta. A rosszabbodó életkörülmények is rontották a hangulatot. Az ipari termelés növekedése csúcsokat döntött, a hadiipar 1943tól már korszerû repülõgépeket, harckocsikat és tehergépkocsikat gyártott, de ez már nem javított sem az ország, sem a hadsereg helyzetén. Az ipari és mezõgazdasági termelés döntõ többségét a német hadigépezet és lakosság ellátására vették igénybe. A német tartozások összege évrõl évre nõtt. Bevezették a jegyrendszert. A magyar kormány a szovjet elõrenyomulás és a magyar veszteségek hatására puhatolózni kezdett a nyugati hatalmaknál fegyverszünet megkötésérõl. A német hírszerzés természetesen tudomást szerzett ezekrõl a tervekrõl. Már 1943 végén kidolgozták a Margaréta tervet Magyarország megszállására, amelyet a magyar bizonytalanság hatására végül 1944. március 19-én hajtottak végre. A magyar haderõ szervezetten nem akadályozta a megszállást. Horthy kormányzó az eseményekre reagálva németbarát kormányt nevezett ki Sztójay Döme vezetésével. A keleti fronton harcoló és megszálló erõket nem hívták haza, sõt, újabb hadosztályokat küldtek a frontra, amely ekkor már a Kárpátok vonalában húzódott. A magyar háborús részvétel ekkor már elérte a 300 ezer fõt. A magyar aktivitás fokozására válaszul az angol—amerikai légierõ megkezdte a magyar katonai és polgári célpontok bombázását. A magyar hatóságok a német követelésekre megkezdték a hazai zsidóság deportálását. 1944 júliusáig 440 ezer fõt, a vidéki zsidóság túlnyomó többségét deportálták. Bár Horthy, valószínûleg a nemzetközi tiltakozások, a normandiai partraszállás és az újabb német kudarcok hatására, leállította a budapesti gettó felszámolását, a magyar zsidóság mintegy 60%-a így is elpusztult. A magyar vezetés a román fordulat után kereste a fegyverszünet megkötésének lehetõségét a Szovjetunióval. Faraghó tábornok vezetésével delegáció utazott Moszkvába. A szovjet feltételek ismeretében és Horthy beleegyezésével aláírták az ideiglenes fegyverszünetet. Miután a németek errõl is értesültek, a budapesti 1. hadtest parancsnokát tõrbe csalták, Horthy még élõ egyetlen fiát elrabolták, több munkatársát letartóztatták. Horthy ilyen körülmények között olvasta fel 1944. október 15-én a proklamációt: „...fegyverszünetet kérünk ellenfeleinktõl és megszüntetjük az ellenségeskedést velük szemben... Horthy proklamációját nem követték katonai intézkedések, a vezérkar feltehetõen nem küldte ki az egyértelmû, a fegyverszünetre, a háborús cselekmények beszüntetésére, a szemben álló felekkel való kapcsolat felvételére vonatkozó intézkedéseket. Számos németbarát tiszt pedig nem teljesítette a parancsokat. A magyar politikai és katonai vezetés határozatlansága, tehetetlensége a magyar lakosságnak és hadseregnek további óriási veszteségeket és szenvedést okozott. A kormányzó másnap visszavonta a proklamációt. Lemondott, de elõtte kinevezte miniszterelnökké a nyilas Szálasi Ferencet, így legalizálva az államcsínyt. A lemondással az államfõi hatalom is a „nemzetvezetõ” kezébe került. Szálasi és a nyilasok a végsõkig és megszállottként hittek a német gyõzelemben. Fokozták a háborús erõfeszítéseket, totális mozgósítást hirdettek, 8 új hadosztály megalakítására tettek ígéretet. Megalakították a 25. Hunyadi és a 26. Hungária SS-hadosztályt, német fegyverekkel és egyenruhával felszerelve. A harci szellem fokozására egy harckocsi kilövéséért 5 hold földet, a budapesti harcokban pedig rózsadombi telket ígértek. Folytatták a zsidóság megsemmisítését, fokozták Budapest értelmetlen védelmét, amíg a fõváros romhalmazzá nem vált. Segítették a németeket az értékek nyugatra hurcolásában. Nagy részük volt abban, hogy Magyarország a legnagyobb emberi és anyagi veszteségeket elszenvedõ országok sorába került. Magyarországon a második világháború legsúlyosabb összecsapásait felidézõ, életeket és értékeket tovább pusztító, jelentõs katonai erõkkel vívott küzdelmek sorával vonult át a háború befejezõ szakasza. Debrecenben megalakult az ideiglenes kormány. Megint a vesztes oldalon maradtunk.

51

KALANDOZÁSOK Egy gigantikus vállalkozás — a szovjet hadiipar áttelepítése keletre A szovjet vezetés az elsõ világháború után tisztában volt azzal, hogy az orosz katonai vereség egyik fõ oka az ország alacsony fokú iparosodásából fakadt. Az akkori ipar sem mennyiségben, sem minõségben, korszerûségben nem tudta biztosítani a fegyveres erõk szükségletét, kielégíteni igényeit. Az ország iparosítása, a hadiipar fejlesztése — az elsõ világháborús tapasztalatok alapján is — óriási méreteket öltött. A program az ország egész területére kiterjedt, de a nehézipart, óvatosságból, már fõként a keleti országrészben fejlesztették. A nagy program demonstrálása propaganda okokból Magnyitogorszk volt, amely az iparosítás következtében egy kisvárosból 1932-re 250 ezer fõs nagyvárossá nõtte ki magát. A hadiipar fejlesztését az is elõsegítette, hogy a németekkel a 20-as évek végén és a 30-as évek elején hadiipari együttmûködés alakult ki. Sztálin és a késõbb kivégzett Tuhacsevszkij tábornok akkor egyetértett abban, hogy a németekkel való szoros együttmûködés az elmaradott szovjet hadiipar jelentõs fejlõdését segítheti elõ. A németeknek a békeszerzõdés tiltotta harckocsik, repülõk és más nehézfegyverek gyártását, ezért titokban hadianyag- és hadifelszerelés-gyárakat építettek Oroszország keleti részén a Népszövetség ellenõrei látókörén kívül. Így játszották ki az egyezményeket — szovjet segítséggel — több mint tíz éven át. Cserébe komplett hadiipari létesítményeket kaptak, amely elõsegítette a háborúra való felkészülést. A szovjet—német együttmûködés tehát régebbi keletû és mélyebb tartalmú volt, mint azt az 1939. augusztus 23-i — váratlan — megnemtámadási szerzõdés megkötésekor gondolták. Talán ez is része volt annak, hogy Sztálin, a sok azonos információ ellenére, sokáig nem hitt abban, hogy Hitler megtámadja a Szovjetuniót. A nehézipar és a hadiipar egy része tehát eleve a keleti országrészben települt, a gépipar, a könynyûipar, az élelmiszeripar stb. viszont az európai területeken. A németek támadása után a Szovjet Állami Honvédelmi Bizottság hozzálátott a gyárak, a szakemberek és a munkások tömeges keletre telepítéséhez. Egész iparágakat költöztettek az ország belsõ területeire. Hat hónap alatt 1532 gyárat, üzemet szereltek le és vittek keletre. 1942 közepére döntõ többségük már üzemelt, bár megsínylette a „költöztetést”, de amint felállították azokat, szinte azonnal ontották a hadianyagokat. A munkaerõt nõk és öregek tömeges munkába állításával biztosították, hogy a fronton lévõ férfiakat pótolják. A német invázió kezdete után néhány hónappal a moszkvai körzetben a dolgozók 70%-a már nõ volt. A szovjet hadiipar 1940-ben csak 63 millió tonna, 1942-ben már 238 millió tonna hadianyagot termelt úgy, hogy közben költözött. 1943 és 1945 között a Szovjetunió ipara mintegy 80 ezer repülõgépet, 73 ezer páncélozott jármûvet, 324 ezer tüzérségi fegyvert, sok millió katonai ruhát és lábbelit gyártott. Egyes üzemek kolosszális méretûek voltak. Ilyen volt például a cseljabinszki, melyben nem kevesebb, mint 64 futószalag mûködött. A szovjet ipar ugrásszerû fejlõdésének egyik kulcseleme az volt, hogy a legtöbb üzem kettõs gyártási struktúrával rendelkezett. Békében a mezõgazdaság és más területek szükségletei tették ki a gyártás 80%-át, 20%-a a haditermelést szolgálta. A háború kitörése után megfordult ez az arány. Egy traktorgyár például kapacitása 80%-ában harckocsikat gyártott. A nagy erõfeszítéseknek árnyoldala is volt. Nem tudtak elegendõ és jó motorokat gyártani. A megbízható és háborúban jól használható motorok 2/3-át a nyugati szövetségesek szállították. A szovjet gyártók ugyanakkor az egyszerûségre, praktikusságra törekedtek. A kézifegyverek, a harckocsik, a repülõgépek könnyen kezelhetõk voltak, a használók kiképzése gyorsan haladt. Az idõ pedig fontos tényezõ a háborúban. A felsoroltak azonban nem voltak elegendõek a háborús szükségletek kielégítésére. Ezért az Amerikai Egyesült Államok ún. kölcsönbérleti szállításokkal segítette a Szovjetunió háborús erõfeszítéseit, növelve ezzel a szövetségek gyõzelmi esélyeit. Az Egyesült Államok haszonbérleti szállításai a Szovjetuniónak 1941 és 1945 között: Repülõgép 14 795 db Harckocsi 7056 db Tengeralattjáró-vadász 105 db Torpedócsónak 105 db

52

Géppuska Dzsip Mozdony Teherhajó Élelmiszer Pamutszövet

131 633 db Tehergépkocsi 51 503 db Motorkerékpár 1 981 db Tehervagon 90 db Robbanóanyag 4 478 000 tonna Nyersbõr 88 507 404 méter Katonacsizma Ruhagombok 1 647 000 dollár értékben.

375 883 db 35 170 db 11 155 db 345 735 tonna 49 860 tonna 15 417 000 pár

A Szovjetuniónak szállított anyagok felsorolása nem teljes körû. Összértéke 10 670 millió dollár volt. A britek 30 073 millió dollár értékû kölcsönbérleti szállítások fogadói voltak, de azok összetétele nem ismeretes. (Az összeállítás Sipos Péter: Adattár a második világháború történetéhez, Ferwagner Péter Ákos: A második világháború történelmi atlasza, Henry Hamilton: A második világháború titkai címû könyvek alapján készült. U. M).

A M. KIR. HONVÉD KÖZPONTI RUHATÁR TEVÉKENYSÉGE A MÁSODIK VILÁGHÁBORÚBAN Áttérés a háborús viszonyokra A háborút közvetlenül megelõzõ idõszakban, jelentõs mértékben növekedtek a katonai kiadások. A fegyverzet, a felszerelés és a ruházat gyártása is egyre fokozódott. A katonai költségvetés 1938—39-ben 219,5 millió, 1943-ban 914 millió, 1944-ben pedig már 1595 millió pengõ volt, elérte a nemzeti jövedelem 60,5%-át. A magyar ruházati ipar is növekvõ ütemben készítette a katonai megrendelésekben szereplõ cikkeket. A gyártott ruházat és felszerelés értéke a katonai költségvetés mintegy 10-30%-át tette ki. A honvédség részére gyártó és szállító vállalatok a termelésüket négy-ötszörösére emelték a háború során. Az alapvetõ cikkeket a magyar ipar gyártotta. A hadiruházat alapja a posztó volt, melyet hazai gyárak készítettek és konfekcionáltak. A lábbelik közül alapvetõen a bakancs gyártása volt a döntõ, de nagy számban állítottak elõ rövid szárú csizmát, tiszti bokszcsizmát, tiszthelyettesi cipõt, sícipõt, hegyi cipõt, nemezbotost is. A lábbelik raktári készlete 1942-ben elérte a 350 ezer párat, melybõl 270 ezer bakancs, 60 ezer rövid szárú csizma, 10 ezer bokszcsizma, 10 ezer egyéb lábbeli állt egyidejûleg rendelkezésre. Minden szükséges anyag gyártására a magyar ipar nem volt képes, ezért került sor a már korábban említett külföldi beszerzésekre, elsõsorban tábori takarókból, sátor és felszerelési anyagokból. Az egyre növekvõ szükségletek, a beszállítás és az anyagkiadások (kiszállítások) fokozódó üteme rendkívüli teljesítményt követelt a ruhatár és a szakmai elöljáró HM 2 R osztály állományától. A központi készletek háromszorosára nõttek, és 1942—43-ban elérték a 800-1000 vagonnyi mennyiséget. A Daróczi úton a raktárak túlzsúfolttá váltak. Anyagot tároltak pincékben, padlásokon, garázsokban stb. Több alkalommal felmerült a készletek vidéki vagy ideiglenes raktárakban való elhelyezése is. A raktározási problémákat végül a Szovjetunió elleni hadba lépés „oldotta meg”. A visszaadott területekre való bevonulás idején, de még a gyorshadtest hadba lépésekor sem voltak nagyobb zökkenõk az ellátásban. A 2. magyar hadsereg 1942-ben történõ felállításával azonban 200 ezer fõt kellett rövid idõ alatt felszerelni. Meg kellett alakítani és anyagi készletekkel kellett feltölteni a tábori központi ruhatárat és az ellátóoszlopokat (ello.). Biztosítani kellett a csere- és a ruházati tartalék készleteket. Az Osztogorszk, Novi-Oszkol, Nikolajevszka, Alexajavszka helységekben létesített raktárakba a központi ruhatár folyamatos szállítással mintegy 50 vagon anyagot, ruházatot és felszerelési anyagot biztosított elsõ ellátmányként. Ezt követõen a pótlást különbözõ szállítási módokkal próbálták megoldani. A ruhatár a hadmûveleti területre a kiszállítást 3 módon tervezte meg és hajtotta végre. Vasúton 1942-tõl 1944-ig havonta 5-25 vagon anyagot indítottak útnak a hadmûveleti és megszállt területekre. A menetidõ a hadmûveleti területre 10-12 napot vett igénybe. Vinyicán, az átrakó állomáson az átrakás után folytatódott a továbbszállítás az ellátó oszlopokhoz, illetve közvetlenül a csapatraktárakba. A szerelvények egy része — különösen a doni áttörés után — a sûrû bombázások miatt nem érkezett meg rendeltetési helyére.

53

A szállítás másik formáját a MATEOSZ-tól (Magyar Teherfuvarozók Országos Szövetsége) igényelt és konvojszervezésben összeállított gépkocsikkal valósították meg. Ez nem volt állandó jellegû, csak esetenként szállítottak ilyen módon ruházati utánpótlást, fõleg a megszállt területekre. A ruhatár saját gépkocsiparkjával is szállítottak a hadmûveleti és megszállt területekre ruházati anyagot. A géppark 5 darab 5 tonnás MAN típusú tehergépkocsiból állt... Mint lehetõséget, igénybe lehetett venni a kiinduló kórházvonatokat is, különösen a téli óvócikkek, tábori takarók, lópokrócok szállításához. (B. L.) A Központi Ruhatár parancsnoksága 1942 nyarára felállította a 101. Ruházati ellátóoszlopot (a katonai nyelvezetben és közismerten is 101. Ruh. ello-nak nevezett szervezet). A 102. Ruh. ello. tervei is elkészültek, de megalakítására nem került sor. A ruh. ello. feladata az volt, hogy hadmûveleti területen olyan raktárt és javítómûhelyt mûködtessen, amely kielégíti a kisebb ellátóoszlopok igényeit, kiadja a hadseregraktárba, illetve a csapatokhoz közvetlenül kiszállításra kerülõ anyagokat, valamint biztosítja azok kísérését és átadását. A 101. Ruh. ello. Dabason alakult meg, de ünnepélyes búcsúztatása Budapesten történt. Van itt minden. Magyar ruhás lányok, gyöngyös bokréta, katonazenekar, ünnepi beszéd, éljenzés és taps. Az önként jelentkezõ katonák még nem tudják, hogy közülük ki fog hazajönni... (B. L.) Az ello. 1942 júniusában érkezett meg a hadmûveleti területre. Szervezete a következõk szerint alakult: 1 fõ parancsnok 1 fõ beo. tts. 1 fõ pk.h. raktártiszt 40 fõ legénység 1 fõ szolg. vez. tts. 2 darab gépjármû 1 fõ gh. fõnök 2 pár ló, 2 országos jármû (szekér) 2 darab mozgókonyha. Az elsõ idõszakban munkaszolgálatosok nem tartoztak a szervezet alárendeltségébe. Késõbb a hadmûveleti területen levõ más egységektõl vezényeltek munkaszolgálatosokat az ello-hoz. Raktári és segédmunkákra gyakran vezényeltek hadifoglyokat is. A 101. Ruh. ello. raktári készlete, alapellátmánya 50-60 vagon ruházati, felszerelési anyag és nagy mennyiségû bõr alapanyag volt. A 101. Ruh ello. közvetlenül a fõvezérség, illetve a vezetõ hadbiztosság alá tartozott. 1942 decemberéig kiszállításra kerültek a téli óvócikkek is, de annak többsége a katonákhoz nem jutott el (téli sapka, téli kesztyû, kötszövött ujjas, irha mellény, gyapjú kapca, meleg alsóruha, haskötõ stb.). Hogy miért nem kapták meg a csapatok az állandóan igényelt téli óvócikkeket, a várva várt utánpótlást, a ruházati kiegészítést, annak több oka volt. Az egyik ok: az ellátás menetét hátulról elõre, vagyis a magasabb egységtõl az alárendelt egységek irányába kellett volna megszervezni. Így például a hadseregnek kellett volna kiszállítani a hadtestnek, a hadtestnek a hadosztályhoz, a hadosztálynak az ezredhez stb. Ez az ellátási rendszer a jármûvek csekély száma és a lóállomány pusztulása miatt csak részben... valósulhatott meg. A másik, talán döntõ ok: A német és a magyar katonai vezetés is arra számított, hogy az 1942-es tél, az óriási hó és a rendkívül nagy hideg (mínusz 30-35 fok) miatt a szovjet csapatok nem fognak támadni, a fronton nyugalom lesz, tehát lesz idõ az anyagkészletek feltöltésére, a gépjármûvek javítására, a mindennemû felszerelés utánpótlására. A ruházati és felszerelési cikkek felvételezését az elsõ vonalbeli csapatoknak zömében saját jármûvekkel kellett volna végrehajtani. A gyalog hadosztályoknak fõként lófogatú jármûvei voltak. Az említett okok miatt azoknak nagy részét legfeljebb csak ezreden belüli szállításokra lehetett igénybe venni. Ez volt a fõ oka annak, hogy a seregtestek hadbiztosai által kiutalt téli ruházati cikkeket még 1943 január közepéig sem tudták a csapatokhoz kiszállítani. A kiszállítás elmaradásának és elmulasztásának szörnyû következményeként ezrével fagytak meg a katonák a lövészárkokban és a visszavonulási útvonalak mentén... (B. L.) (Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a katonákat a téli posztóruházattal, -köpennyel, tábori takaróval stb. ellátták. Kimondottan a téli óvócikkek és téli fehérnemû hiányáról volt szó. Az adott idõjárási viszonyok között azonban sem a téli posztóruházat, sem a bakancs nem nyújtott megfelelõ és elegendõ védelmet a katonáknak. (U. M.) A vételezések általában az alakulatok parancsnokai és gh. (gazdasági hivatal) fõnökei által aláírt igénylõlapok, szolgálat jegyek és az elöljáró intézkedése alapján történtek. Az anyagkészleteket ugyan nyilvántartották, de a sûrû bombázások és harci cselekmények alkalmat adtak a készletek (hiányok) leírására. Az utánpótlásra a fõszállásmester, illetve a vezetõ hadbiztosság a csapatok összesített igényei alapján írásban, táviratban intézkedett.

54

Hiába küzdött hõsiesen egy-egy alegység az idõjárás viszontagságai, az ellátási nehézségek közepette, az orosz túlerõvel szemben nem volt esélye.

55

Jellemzõ, hogy a fõszállásmester 200 igénylésére (1942 õszén) még válasz sem érkezett, s mikor ezt a fõszállásmester a vezérkar fõnökének jelentette, a VKF cinikusan németül azt válaszolta: Keine antwort, ist auch eine antwort. (Ha nincs válasz, az is válasz. (B. L.) Az ello.-nál szolgáló katonák késõbbi beszámolóiban gyakran volt szó a hadmûveleti területen kialakult korrupciós szokásokról. Nem tudhatjuk, hogy ebben mennyi volt a túlzás. Mindenesetre a pálinka mint korrupciós eszköz a nagy hidegben hihetõvé teszi az elmondottakat. A korrupció abban az idõben az anyagi szolgálatban majdnem „létszükség” volt. Senki nem csinált semmit ingyen a hadmûveleti területen. Pl. Az irányító vasútállomásra beérkezett ruházati szállítmányt sokszor napokig nem engedték kirakni, ha nem kaptak sürgõsen pálinkát. A pálinkát meg kellett szerezni, vagy az élm. ello-tól, vagy a németektõl. Persze ezért is adni kellett valamit. De ugyanígy volt ez, ha vagon kellett. Ha volt vagon, nem adtak mozdonyt, ha minden volt, nem indították a szerelvényt valamilyen ürüggyel. Hasonló volt a helyzet, ha a csapatoktól vételezni mentek élelmet vagy ruházatot. Ha nem volt „kenés”, akkor rághatták a csontokat, de ha pálinkával mentek vételezni, akkor soronkívüliséget élvezhettek. Ugyanez volt a helyzet a ruh. ello.-nál is... (B. L.) A 101. Ruh. ello. elõrevonása Kurszk—Koronivo—Bjelgorod útvonalon történt, majd a szovjet csapatok áttörése elõtt állomáshelye Sztari-Oszkol volt. (A Dontól mintegy 80-100 kilométerre, nyugatra). A szovjet csapatok doni áttörése a raktárt is váratlanul érte. A fontosabb cikkeket nagy sietve, szerzett vagonokba rakva hátraszállították Kijevbe. Sztari-Oszkolban visszamaradt három raktár. Ezek õrzésére és védelmére egy csoportot hagytak hátra, amely egy parancsnokból és 8 honvédból állt. Parancsot kapott a csoport arra, hogy kíséreljék meg az anyagokat hátraszállítani. Ha ez nem lehetséges, az oroszok közeledtére gyújtsák fel az készleteket, nehogy azok az ellenség kezére kerüljenek. Mivel a visszavonulás alatti káoszban szállítóeszközt lehetetlenség volt szerezni, a raktárak készletét parancs szerint felgyújtották. Az anyagveszteség mellett ekkor az ello. 3 fõs személyi veszteséget is szenvedett. A visszamaradt részlegnél fordult elõ, hogy két munkaszolgálatos (a tábori sütöde állományából), miután nem kapott téli ruházatot, megkísérelt a raktárba bejutni meleg ruháért. Az õr egyiket agyonlõtte, a másikat megsebesítette. Még aznap délután egy orosz asszonyt súlyosan megsebesített az õr, mert elhaladt a raktár mellett, és magyar kincstári takarót vitt a hátán. Az esetet nem jelentették, viszont a háború után az egyik honvéd feljelentése nyomán a parancsnokot és egy katonát többévi fegyházra ítéltek. A sztari-oszkoli menekülés után a 101. Ruh. ello. Kijevbe települt, és a raktári tevékenység mellett szabóés cipészmûhelyt, valamint mosodát is mûködtetett. A javítómûhelyekben a honvéd szakállomány irányításával mintegy 100-120 fõ munkaszolgálatos dolgozott. Fõleg javításokat végeztek, de a raktár készletében levõ alapanyagokból új ruházatot és lábbelit is készítettek. A szállítás minden formájára szükség volt

56

A Kijevben mûködõ mosoda feladata az volt, hogy a megszálló erõk ruházatát kimossák, fertõtlenítsék és csere közbeiktatásával kiadják az alakulatok részére. A mosodában hadifoglyokat és helyi polgári személyeket, fõleg nõket foglalkoztattak. A szovjet csapatok további elõretörése miatt megkezdõdött Kijev „tervszerû” kiürítése. Az ello. következõ állomáshelye Proszkurov volt, de itt már nem volt mosoda, csak raktárat és mûhelyeket telepítettek (1943. november). Ezt követõen már hazai földön, a sátoraljaújhelyi állomáson települt az ello, de itt már sem mosoda, sem mûhely, sem raktár nem üzemelt — a vagonokból látták el a csapatokat. 1944 tavaszán az ello.-t két részre osztották. Az egyik részleg Sztrijbe, a másik Munkácsra települt. Sztrijbõl a szovjet csapatok váratlan betörése miatt az ello. személyi állománya elmenekült, elõtte azonban megsemmisítették a mintegy 15-20 vagonnyi raktárkészletet. A kettévált ello. Munkácson újra egyesült. Itt parancsot kaptak, hogy a hátrahagyott zsidó üzletek készleteit leltározzák, és amit lehet, hasznosítsanak katonai célokra. 1944. októberben új állomáshely, Salgótarján következett. Itt ismét telepítették a raktárakat, újraszervezték a mûhelyek munkáját és már polgári munkaerõt is foglalkoztattak. A mûhelyben fehérnemût, szerelõruhákat, kapcákat gyártottak és felsõruházatot javítottak. A következõ állomáshely Besztercebánya—Turócszentmárton volt. A raktárnak sikerült 26 vagon anyagot Szentgotthárdra, 10 vagon anyagot pedig Celldömölkre eljuttatnia. A celldömölki készletet helyben kifosztották még mielõtt felgyújtották volna. A 101. Ruh. ello. utolsó útja Cseh—Morvaországba vezetett, ahol 1945. május 13-án fogságba került — néhány fõ kivételével — az ello. teljes állománya. Hadizsákmányként lefoglalták a megmaradt 40-50 vagon ruházati anyagot és felszerelést. Itt és így ért véget a 101. Ruh. ello. tevékenysége és története. A történelmi hûség kedvéért érdemes részleteket felidézni a ruházati ellátással kapcsolatos korabeli jelentésekbõl: érzékeltetik az akkori helyzet ellentmondásait, valamint a fronton levõ katonai vezetõk hangulatát.

Jelentések, vélemények a hadsereg ruházati ellátásáról A fõszállásmester jelentése a Vezérkari Fõnöknek a 2. hadsereg ruházati helyzetérõl az orosz áttörés elõtt: A hadsereg ruhaellátási helyzete annak következtében, hogy a tényleges elhasználódásnak megfelelõ igényléseink csak részben nyertek kielégítést, rohamosan romlik. 1942. december havi anyagi helyzetjelentésemben foglaltak kapcsán a sürgõsségre való tekintettel, külön táviratilag is jelentem, hogy a zubbonyok 25%-a, a lábbelik 40%-a, a nadrágok 50%-a, a fehérnemû 75%-a elhasználódott, sürgõsen kicserélendõ, illetve pótlandó volna... Különösen válságos a hadsereg fehérnemû helyzete. Az emberek zöme szakadozott, teljesen elhasznált, javíthatatlan ruhát hord, egy része pedig már ing nélkül jár, mert a cikkekbõl a tényleges szükséglet 10%-át sem kaptuk meg. A ruházat és különösen a fehérnemû lerongyolódott, állapota nemcsak eü. szempontból rendkívül veszedelmes és káros, hanem erkölcsileg is romboló hatású. A szövetséges csapatok, de különösen a németek ruházata ugyanis általában sokkal jobb állapotban van, ez a legénység önérzetét bántja és önbizalmát rendíti meg. 1943. január 9-én a vezetõ hadbiztosság jelenti a vezérkari fõnöknek a hadsereg ruházati helyzetét (50.267/ 2. sz. alatt: A téli ruha kiszállítása sürgõs. Kérem az üresen kimenõ kórházvonatokkal pokrócok, gyûjtött meleg prémek és ruhák mielõbbi útba indítását... Veress Zoltán ezredes, tüzérosztály parancsnok jelentése HL/2 24/846.: A legénység egy része levágta a ráfagyott bakancsot a lábáról, és pokrócdarabokba göngyölte be… lábait. 1943. február 19. a 21. gy. e. 32/III. z. alj parancsnoka így ír tapasztalatairól: A kiadott bakancsok az orosz hidegre és a nagy hóra teljesen alkalmatlanok. Hiába volt a meleg gyapjú kapca, bár a bakancs nagy volt, de a lábfej boltozatánál szûk volt, a hólevet áteresztette, miáltal igen sok fagyás keletkezett. A ruházat nem felelt meg az orosz hidegnek, mert míg az irhasapkák minden tekintetben beváltak, addig az irhamellények nem, mivel ujjuk nem volt, csak a derekat melegítette, ellenben a karokat nem. Hiányzott a meleg nadrág is. A 2. hadsereg parancsnokának anyagi vonatkozású jelentése és javaslatai: Téli felszerelésünk nem mindenben felelt meg az oroszországi idõjárásnak. Az irhamellény és hósapka jó, a bakancs nem bizonyult megfelelõ viseletnek. Egyedül a nemezbotos óv meg a lábfagyástól (mintegy 35 ezer pár volt összesen belõle). Célszerû lenne az oroszok által használt téli felszerelésekre áttérni. Ez jóval olcsóbbnak látszik a miénknél, mert hiányoznak belõle a drága bõrök és a prémek. Lényege az orosz öltözetnek a következõ: fejet, tarkót, nyakat, arcot és az állat teljesen fedõ vastag nemez vagy prémmel bélelt kucsma, amelyen a rendfokozat és a megkülönböztetõ jelek és felségjelvény jól megkülönböztethetõ. Meleg ing és alsónadrág, vattával vagy vatelinnel

57

bélelt zubbony és nadrág, nemezcsizma, könnyû, legfeljebb térdig érõ köpeny, háromujjas kesztyû. Köpeny helyett esetleg német rendszerû fehér-szürke bélelt ruházat (mackó) kiválóan megfelel... (B. L.) Nemeskürty István: Requiem egy hadseregért (168., 212—213. oldal): Vitéz Bárdos Béla alezredes például, az ello. vezetõje... meglepõdve tapasztalja, hogy raktárait a német katonák fosztogatják, magyar egyenruhába bújnak és elégedetten távoznak az ellenség irányába, mert híre terjedt, hogy a Vörös Hadsereg a magyarokkal másképpen bánik, mint a németekkel... Egy faluba reggel beérünk, félóra múlva ott az orosz. A menekülés pánikszerû, ilyen lehetett a francia öszszeomlás. Lihegõ, fullasztó futás, néhányszor végiggéppuskázzák az utat a repülõk. Alacsonyan szállnak, az ember belelapul a földbe, tíz körömmel markolja a havat, torkában dobog a szíve. A völgy fekvõ magyaroktól fekete. Hányan maradnak fekve egy ilyen légitámadás után! Lovak hullái százával, szétszórt értékek milliói. Rádiók, élelmiszer, fegyverek, felrobbantott, égõ autók. Apróságok, fényképek, széttépett levelek... Téli felszerelés hiányában a negyven fokos hidegtõl didergõ emberek hátukra és fejükre borított pokrócokkal meneteltek. Utóvédjük is elcsigázott volt, senki sem figyelt. Az oroszok gyorsan felismerték a vakító holdvilágos éjszakában a fejükre borított pokrócokkal menetelõ oszlop gyengéit. A magyarokhoz hasonlóan ugyancsak fejükre borított pokrócokkal beszivárogtak a magyar oszlopba. Amikor ezt a magyarok észrevették, pánik tört ki közöttük... Az idézetek igazolják, hogy egyrészt rosszul mûködött a csapatok utánpótlása, az utánszállítás a csapattagozatok között, késõn vagy egyáltalán nem kapták meg a téli óvócikkeket, másrészt ahol megkapták, ott is kiderült, hogy nem mindegyik felel meg az orosz télben szükséges követelményeknek. Az Szovjetunió elleni hadba lépéssel nem számolt a vezetés, ezért elmaradt a hadszíntér és az idõjárási körülmények elemzése is. A HM szakszolgálata ezért csak késõn reagált az eseményekre. A szabályzat kimondta, hogy „A háborúban az elhasznált vagy tönkrement ruházat és felszerelés pótlása nem az illeték korlátai között, hanem a tényleges szükségletekhez képest történik. Sürgõs szükség esetében a ruházat és felszerelés pótlását a csapatvonatokon levõ vonatkészletbõl eszközöljük.” A gyakorlatban ezt az elõírást sajnos nem sikerült megvalósítani. A csapatoktól érkezõ jelentések, a lakossághoz érkezõ hírek, a hazatérõ katonák panaszai, a sajtó híradásai nyomán a kormányzat, a hadvezetés a lakosság körében is nagy gyûjtési akcióba kezdett 1942 õszétõl. A feladat lebonyolításához nagyszámú szak- és segédmunkaerõ kellett. Hatalmas mennyiségû szõrme, textil, bõr anyagot gyûjtöttek össze, különösen Budapesten. A gyûjtési akcióban a lakosságon kívül részt vettek a diákok, a leventék, a cserkészek és más civil szervezetek is. Az iskolákban és a kijelölt helyeken kellett az anyagokat összegyûjteni, a munkát az elöljáróságok irányították. Az így összegyûjtött mintegy 300-400 vagon anyagot a Suszter János téri gyûjtõraktárba szállították. Az itt dolgozó munkaszolgálatosok a készletet szétválogatták és elõkészítették feldolgozásra, majd mérlegelés után nyilvántartásba vették. Az így csoportosított anyagokat átszállították a Csóka utcába, ahol szûcs- és szabómesteremberek program szerint feldolgozták. A mûhelyek két év alatt — 1942 õszétõl 1944 õszéig — mintegy 150 ezer mellényt, 240 ezer sapkát, 240 ezer pár kesztyût gyártottak. Ez az akció fõleg a háború második szakaszában nyújtott némi segítséget a frontokon harcoló és a megszálló csapatok ruházati ellátásában, az alapvetõ problémákat azonban nem oldotta meg. (B. L.)

A raktár helyzete a világháború végén A raktár a világháború közepétõl már szinte folyamatos üzemben dolgozott. Létszáma meghaladta az 1200 fõt. A létszámba tartozott a hivatásos állomány, a polgári alkalmazottak, három század tényleges és tartalékos legénység, valamint három munkásszázad. A vállalatoknál a folyamatos minõségi átvétel, a gyártók beszállításai, az anyagátvétel és raktározás, a hadmûveleti területre történõ kiszállítás és szállítmánykísérés, a már említett társadalmi gyûjtésbõl származó anyagok átalakítása és csapatokhoz való eljuttatása jelzi a teendõk sokrétûségét, méreteit és különleges természetét. A raktár E alakú központi raktárépületének harmadik szárnyában mûködött a Trunkhahn Posztógyár, amely fõleg a posztók végkikészítésével, impregnálásával foglalkozott, s ezekben az idõkben három mûszakban dolgozott. A honvédség részére az úgynevezett hadiszállítók gyártották a ruházati és felszerelési anyagokat. A szállítókat versenytárgyaláson választották ki. A közbeszerzés szabályait a precíz és szigorú Közszállítási Szabályzat, a G-54 és a G-54/a szabályzat tartalmazta. A versenytárgylásoktól néha eltekintettek, például ha rendkívül gyorsan kellett a ruházati anyagokat kiadni, vagy a készletek megsemmisülése esetén azonnal pótolni kellett azokat. Elõfordult a szabályok szándékos kijátszása is.

58

A hadiszállítóknak (vállalatoknak, cégeknek, kisiparosoknak) többféle elõnyt jelentett a cím elnyerése. A Honvédség általában jól és pontosan fizetett, nem kellett bevonulniuk, elkerülték a frontszolgálatot. A hadiszállítók alkalmazottai is általában a Daróczi útra vonultak be, és szakbeosztásokban dolgoztak, tartalékosként. A szóbeszéd szerint sok bújtatott személy is dolgozott akkoriban a raktárban. A szállítók nagy és biztos jövedelemhez jutottak a hadsereg megrendelései nyomán. Ezért mindent megtettek a versenytárgyalások sikeréért, de azért is, hogy az anyagok minõségi átvétele alkalmával ne legyen probléma, visszavetett anyag. Segítségükre volt ebben a szerzõdés egyik feltétele, amely az átvételt — bizottságilag — a gyártó telephelyén írta elõ. A bizottság szállásáról és ellátásáról a vállalatnak kellett gondoskodnia. A szóbeszéd búsás ellátásról és „gondoskodásról” szólt, de az utódoknak — bizonyítékok híján — ennél tovább nem célszerû elmenni az események története kapcsán. 1943-ban már Budapestet is bombázta a szövetségesek légiereje. A raktár vezetése a HM R osztály utasítására a megnövekedett anyagkészletek megóvása érdekében megkezdte a vidéki raktárkirendeltségek megfelelõ helyeinek felderítését, majd felállítását. A bombázások mellett ezt a lépést sürgette a szovjet csapatok gyors elõrenyomulása is. Hosszas tárgyalások és a lehetõségek mérlegelése után döntés született az elsõ nagy kirendeltség létrehozásáról, amelyet Pakson mûködtettek. 1944-ben a raktár parancsnokságának és anyagi készleteinek egy része Kapuvárra települt. Az idõk során több kisebb raktárkirendeltség is mûködött, csak felsorolásszerûen: Nagybányán, Szegeden, Kassán, Iklad-Damonyban, Bobán, Hegyháton, Szécsényben, valamint Budapesten a Fõvám raktárban, a Semmelweis utcai kaszinóban és a Fórum moziban is. Valós adatok azonban csak a nagyobb és fontosabb paksi és kapuvári ideiglenes elhelyezésrõl maradtak. A paksi elhelyezés a folyami szállítás miatt került elõtérbe. 1943 októberében mintegy 300-350 vagon anyagot rakodtak be a dunai uszályokba és szállították le Paksra. A cikkek mintegy 25-30 ezer fõ ellátásához szükséges teljes ruházati anyagkészletet, továbbá 60-60 vagon bõrárut és méterárút öleltek fel. A paksi kirendeltség parancsnokának jelentõs nehézségekkel kellett szembenéznie a kirakodás és az anyagok szükségraktárakba való szállítása során, mivel csak helyi ökrös szekerek és agyonhajszolt munkaszolgálatosok álltak rendelkezésre a kisszámú saját állomány mellett. Az anyagokat csak nagy nehézségek árán sikerült a kijelölt kocsmákban, iskolákban, zsinagógában, fészerekben, a hajóállomás raktáraiban és tanyákon elhelyezni. A „raktárakban” állványzat nem volt, a cikkeket a padlóra a mennyezetig rakták fel. A penész, a raktári rágcsálók és más kártevõk jelentõs károkat okoztak a készletekben. A paksi raktár feltöltésére még kétszer küldtek anyagot, mintegy 50-60 vagon mennyiségben. 1944 októberében, amikor a szovjet csapatok már Pakshoz közeledtek, a kirendeltség anyagát parancs alapján ismét uszályokba rakták és a Pozsony melletti Somorjára költöztették át. Októberben hajóztak fel a Dunán, és egy Somorja melletti nagy dohánybeváltó raktárba vitték az anyagokat. A kirakodás itt is emberfeletti munkát igényelt. A község elöljárósága kötelezte a fogattal rendelkezõ gazdákat a raktári anyag fuvarozására. A lovak zömét elvitte a honvédség, ezért a fogatok 80%-a ökrös szekér volt. A kirakodás az uszályokból lassan, vontatottan haladt. Ezért meggyorsítására a raktár rendelkezésére bocsátottak egy 100 fõs munkásszázadot. Ezeknek a szerencsétlen embereknek legfeljebb a fele tudott dolgozni (fizikai állapotuk miatt). Szerencsére a kirendeltség parancsnoka humanista érzelmû ember és kiváló parancsnok volt. Mindent megtett a munkásszázad állományának megmentéséért, amit sikerült is elérnie. A sors kegyetlen iróniája, hogy a felszabadulás után ez a parancsnok a Magyar Néphadsereg fõtisztje lett, de a koncepciós perek után — sajnálatos módon — leszerelték. (B. L.) A raktárkirendeltség nem maradhatott sokáig Somorján. Amikor a szovjet csapatok megkezdték Budapest ostromát, parancs érkezett a kirendeltség felszámolására. Az anyagokat ismét uszályokba rakták és megkezdték az áttelepítést Passau alá, az ausztriai Oberkienstockba. A mintegy 200 vagonos készletet a németek lefoglalták. Késõbb ennek egy része a szövetségesek kezébe került. 1944 nyarán a raktárparancsnokság egy része, a ruházati készletek mintegy felével, Kapuvárra települt. A laboratóriumot elõször Simontornyára, majd Kõszegre szállították. A Kapuvárra történõ kivonás — hosszas elõkészület után — több lépcsõben valósult meg. A parancsnokság és az anyagok részére a helyi elöljárók biztosítottak épületeket 25-30 helyen. Ezek a helyek kulturális, vallási létesítmények, iskolák, a malom, a kastély helyiségei, üzletek, gyárak raktárai, módosabb gazdák pajtái stb. voltak. Az anyagokból naponta 8-10 vagon érkezett, melyeket a raktári állomány vezetésével közmunkára kirendelt helyi civilek raktak ki és az elöljáróság által kirendelt lovas kocsikkal szállítottak a kijelölt raktárakba. A készletek áttelepítése 1944 végére befejezõdött. Ezután már a kapuvári raktárból is láttak el Dunántúlon harcoló csapatokat katonai ruházattal és felszereléssel. Emellett a német csapatok részére is adtak ki fehérnemû anyagokat.

59

A parancsnokság még Budán maradó része parancsot kapott, hogy a hadi helyzet alakulása miatt hagyja el Budapestet, és települjön át Kapuvárra. Erre azonban a Budapestet körbezáró ostromgyûrû miatt már nem került sor. 1944 végén pedig a kapuvári raktárrészleg kapott parancsot az újabb áttelepülésre, ezúttal Nürnberg külvárosába, Fürthbe. Az anyagok kiszállítása nyugat felé megkezdõdik. Az állandó jellegû bombázások miatt a kitelepülés nagyon vontatottan ment végbe (heti 2-5 vagon). Ez 1945 elejére teljesen rendszertelenné vált. A Szovjet Hadsereg gyors elõretörése miatt a tiszteket, tiszthelyetteseket és legénységi állományúakat Sopronon keresztül Németországba irányították. (A Németországba még ki nem szállított anyagokat hátrahagyták. Megsemmisíteni a lakóterületi elhelyezés miatt nem lehetett.) A katonák távozása után a lakosság a raktárakat kinyitotta és az értékesebb nagy mennyiségû anyagot széthordták. Erre egy napjuk volt... a községben levõ malomban elhelyezett hatalmas mennyiségû bõranyag (késztermék, rövid szárú csizma, lovagló csizmák, egyéb bõráru) kigyulladt és egész éjjel égett. (B. L.) A megmaradt, mintegy 200 vagonnyi anyagot a szovjet csapatok lefoglalták. A Fürthbe kiszállított mintegy 25-30 vagon anyag egy gyújtóbomba-találat után megsemmisült. A központi laboratórium 1944 tavaszán Simontornyára a Fried bõrgyárba települt, és (212—213. õsszel pedig már a Kõszegi Posztó és Nemezgyár területén folytatta tevékenységét. 1945 márciusában parancsot kapott, hogy települjön ki Németországba. A személyzet összecsomagolta a laborfelszereléseket, de kitelepülés helyett a gyár területén rejtette el azokat. Néhány katona polgári ruhában visszamaradt — hamis nyílt paranccsal — az anyagok õrzésére. A háború végén az elrejtett laboranyagot Budapestre, a Daróczi útra szállították, és amit lehetett, üzemképessé tettek. A Daróczi úton visszamaradt részleg a körülzárt fõvárosban még õrizte a megmaradt készleteket, sõt, a bombázások miatt anyagokat helyeztek el a város különbözõ pontjain, civil épületekben, az egyidejû teljes megsemmisülés elkerülése érdekében. 1944. december 25-én a ruhatár parancsnoka parancsot kapott az intézet elhagyására. A törzs elõször a Vámpalotába, majd a Semmelweis utcai kaszinóba költözött. Körlete 1945. január közepén a Krisztina körúti Áldásház pincéje, majd a Bartók Béla út 56. számú ház pincéje volt. A törzs itt esett fogságba. A Daróczi úti objektumot még 1943-ban súlyos bombatámadás érte. A posztógyári épületszárny szinte teljesen összedõlt, több más épület is megrongálódott. A raktár õrsége 1945 januárjában elhagyta õrhelyét, és hátrahagyta a még megmaradt 30-40 vagonnyi anyagot. 1944 decemberében és 1945 januárjában a német csapatok befészkelték magukat a kitûnõ védelmet nyújtó raktárban, ahol tüzelõállásokat építettek ki. A szovjet csapatok 1945 januárban általános támadást intéztek az intézetben levõ, meghúzódó német csapatok ellen. Az intézetet sok találat éri. Teljesen romba dõlt a Trunkhahn Posztógyár még megmaradt része… és a tiszti, tiszthelyettesi, legénységi épület. Súlyosan megrongálódott a parancsnoki épület és a fehérnemû raktár. A harc végén sok halott maradt az intézet udvarán. Az áldozatokat a lakosság hevenyészett módon 1945 tavaszán eltemette. Késõbb, 1949—50-ben a halottakat kihantolták és elszállították. (B. L.) A m. kir. Honvéd Központi Ruhatár részére ezzel a második világháború véget ért. Személyi állományát és anyagi készleteit jelentõs veszteségek érték. Sok katona meghalt a fronton vagy a hátországi bombatámadások során. Többen fogságba estek, ahonnan már egy részük nem tért vissza. Õk egy olyan háború hõsei vagy áldozatai voltak, amely a magyar népnek csak szenvedést hozott. Nyugodjanak békében. Az ellátók napján, koszorúzáskor gondoljunk rájuk is kegyelettel... ...A háború tanulságait a katonai ruházati ellátás szempontból is célszerû összegezni. Az elsõ világháborúhoz hasonlóan a második világháborúban sem készült fel a haderõ vezetése arra, hogy téli viszonyok között, hosszabb ideig, nehéz terepen és idõjárási viszonyok között kell harcolni a csapatoknak. A húszas-harmincas években történtek kisebb ruházati fejlesztések, de a hadiruházat alapvetõen nem változott, a szélsõséges idõjárási viszonyoknak megfelelõ védõöltözetet nem sikerült kialakítani. Az utánpótlás és a szállítások szervezetlensége miatt a meglévõ anyagok sem kerültek idõben a katonákhoz. A csapatok idõben jelentették a gondokat. Még társadalmi szintû téli ruházati gyûjtési akciók is indultak, de ezek csak enyhíteni tudtak a nehéz helyzeten. Az a remény, hogy az oroszok az ottani hidegben és hóban úgysem támadnak, nem volt megalapozott. Az orosz tél a szovjet csapatokkal volt. Ismerték, és felkészültek rá. Õk választották ki az idõpontot, a helyet és a védelemben levõ ellenfelet. Túlerõben voltak, már rendelkeztek elegendõ harckocsival, fegyverrel és repülõgéppel. Ruházatuk és felszerelésük is megfelelt a követelményeknek. A magyar csapatok állapotát pedig az idézett jelentések és más adatok hûen tükrözték. Hõsi helytállásuk, áldozatuk nem vezethetett sikerre. Ez már késõi sirató: requiem egy hadseregért.

60

KALANDOZÁSOK Meteorológiai ismeretek a háború szolgálatában Sokan nem is gondolnak rá, hogy mindennapi életünkben hány kis és nagy döntést hozunk a meteorológiai elõrejelzések alapján. Az öltözet kiválasztása alkalmával, szabadságra vagy hétvégére készülve, utazások elõkészítése során, a programok megbeszélésekor, de lakóházunk tervezése idején is figyelembe vesszük az idõjárási elõrejelzéseket. Az igényesebb katonai vezetõk már a háborúk, így a második világháború során is figyelembe vették és igényelték a meteorológiai szolgálatok jelentéseit, összegezéseit. A háború eseményei alátámasztották ennek szükségességét. Elég, ha az orosz fronton harcoló magyar katonák ruházatára, a tömeges fagyásokra gondolunk. Ennél is fontosabb volt, hogy a katonai vezetés ismerje az idõjárási elõrejelzéseket a légierõ, a légideszantok alkalmazása, a partraszállási hadmûveletek, a tengeri csapatszállítások vagy akár az atombomba bevetése elõtt. A meteorológiai jelentések alapján többször kellett módosítani az idõpontokat például a normandiai partraszállás elõtt, vagy mire vezetett az, hogy a szélsõséges téli idõjárási viszonyok miatt a magyar—olasz védelem nem számolt a szovjet csapatok támadásával a Don-kanyarnál. Német tudósok már régebben felfedezték, hogy az északi félgömb, de különösen az Atlanti-óceán északi tájai és Európa idõjárását azok a szelek határozzák meg, amelyek fenn, északon keletkeznek. Ezért Berlinben már a 30-as években nagy súlyt helyeztek arra, hogy mindig pontos elõrejelzéseik legyenek. Amikor kitört a háború, az OKW, a német vezérkar máris lépett. Igyekeztek az ellenséges vizekre is olyan hajókat küldeni, amelyek onnan idõjárási jelentéseket továbbíthattak. Az elsõ ilyen feladatra „Sachsen” nevû hajót küldték 1940 nyarán északra. A hajót a német haditengerészet mûködtette, de halászhajónak álcázták. Norvégia lerohanása után a németek már igen messzire jutottak az északi tájakon, és egyre több és pontosabb adattal rendelkeztek. Mivel a Luftwaffe katonai tevékenységét befolyásolta leginkább az idõjárás, külön meteorológiai repülõszázadot hoztak létre. A század repülõgépei — fedélzetükön katonai meteorológusokkal — rendszeresen õrjáratoztak a messzi északi tájakon is. Olyan katonai alakulatokat is létrehoztak, amelyek elvégezték a meteo-adatgyûjtést, és megküldték azokat a haditengerészet, a légierõ és a szárazföldi csapatok parancsnokainak. A háború alatt egyre korszerûbb gépeket kaptak a meteosok, így már eljuthattak a Spitzbergák, Izland vagy Grönland fölé is. A telepített katonai meteorológusok munkája rendkívül viszontagságos volt, a legkegyetlenebb éghajlatú területeken vetették be õket, nemegyszer tengeralattjáróval vitték õket a kijelölt körzetekbe. Megesett, hogy többméteres hóban két kicsi kunyhóban élt 5-10 katonai meteorológus. Az egyikben laktak, a másikban voltak a mûszereik és a rádió, amelyen jelentették az adatokat, amelyeket a külsõ területen telepített mûszerekrõl akár többször is le kellett naponta olvasni. A háború extrém esetei körébe tartozik, hogy az angolok, bár tudtak a német meteorológusok mûködésérõl és bemérték rádiójukat, de általában kölcsönösen nem „bántották” egymást. Inkább megfejtették a jelentéseket és felhasználták az adatokat. Valószínû, hogy a felek között volt egy ki nem mondott egyezség: Mi nem bántjuk a tieiteket, ti se bántsátok a mieinket. Ugyanakkor tudták, hogy ezeken az állomásokon nem fegyveres katonák, hanem „csak” szakemberek dolgoznak, katonai szempontból nem jelentenek közvetlen veszélyt a másik fél számára. Késõbb aztán rájöttek, hogy nem kell feltétlenül embert telepíteni ahhoz, hogy adatokhoz jussanak. El tudják látni a feladatot önmûködõ mûszerek is. Ezért a nehezen megközelíthetõ helyekre, de viszonylag stabil pontokra, automatikus mérõállomásokat telepítettek. Mai szemmel is elképesztõ, hogy a németek már olyan állomásokat is tudtak abban az idõben létrehozni, amelyek képesek voltak kilenc hónapon keresztül, megszakítás nélkül mûködni úgy, hogy naponta többször továbbították a mérési adatok sokaságát. A következõ idõkben már azon töprengtek a németek, hogy jó lenne az északi adatok mellett azt is tudni, hogy az adott pillanatban milyen idõjárás van például az angol partoknál... Tudták, hogy oda sem meteorológusokat, sem automata állomásokat nem telepíthetnek. Ezért kifejlesztettek egy bójához hasonló, vízbe merülõ, vízhatlan szerkezetet, amely alig volt nagyobb egy futball-labdánál. A szerkezetbe helyezték a telep mellé a mûszereket és azok kiálló antennáit. A sajátos szerkezetet tengeralattjáró telepítette sekély, tengerpart közeli helyeken, oly módon, hogy a fenékhez horgo-

61

nyozták olyan hosszúságú kötéllel, hogy az a víz felszínére emelkedõ szerkezetet rögzítse. A szerkezet 12 óránként kiemelkedett, gyorsan megmérte az adatokat, rejtjelezve továbbította rádióján, majd azonnal lemerült. Az eljárást a berendezés folyamatosan, a beállított ütemben végezte. Felderítése körülményes volt, mivel a víz felszíne alatt több méterrel „várakozott”. Emellett további nehézséggel járt, hogy vízfelszíni mûveleteket hajnalra és alkonyatra idõzítették, ami a vizuális felderítést lehetetlenné tette... Az alattomos kis szerkezet sok gondot okozott a brit elhárításnak. Tudtak adásairól, de nem tudták bemérni vagy megtalálni. Végül Londonban egyszerû megoldást eszeltek ki a szerkezetek megsemmisítésére. Kihirdették a halászok körében, hogy amelyik hajó legénysége ilyen szerkezetet beszolgáltat a hadseregnek, ezer font jutalomban részesül. Ezer font nagy pénz volt — különösen abban az idõben. Így a német automata idõjárásjelzõ szerkezetek fõ ellenségévé az angol halászok váltak. Gyûjtötték is szorgalmasan. Egyszer a német telepített meteorológusok arra lettek figyelmesek, hogy a környékükön több idegen lábnyom tûnt fel. Rájöttek, hogy brit és norvég kommandósok téli kiképzése folyik. Visszahúzódtak hókunyhóikba, leadták a vészjelet, de ki sem merték dugni az orrukat. A kommandósok két hónapig maradtak, addig tartott a bújócska. Az élelem elfogyott, szinte már éheztek, de nem adták fel magukat. Persze akkor még sorra aratták gyõzelmeiket a németek... A háború végén történt viszont, hogy egy Grönlandon telepített csoportról egyszerûen elfeledkeztek. A szövetségesek nem törõdtek velük, a német szakszolgálat pedig elégette a dokumentumokat, melyekbõl kideríthetõ lett volna az utolsó csoportok kiküldési helye. Leegyszerûsítették az esetet, hivatalosan eltûntnek nyilvánították õket. Ha már ott voltak, dolgoztak. A nagy hidegben szánhúzó kutyáik segítségével bejárták a vidéket és természettudományos adatokat gyûjtöttek. Végül 1945 szeptemberében kaptak választ az éterbe sugárzott adásaikra, de nem a honi kiküldõiktõl, hanem a norvégoktól, mivel a jelek szerint õk tudták, hogy mivel foglalkoztak a német katonák a sarkvidéken. A norvégek úgy döntöttek, nem hagyják veszni õket, hiszen a német hadsereg sem a valóságban, sem jogilag már nem létezett. A német meteorológusoknak, az értük küldött norvég halászhajón, úgy ért véget a háború, hogy soha nem lõttek, sõt, még ellenséges katonát sem láttak...

(Az összeállítás Henry Hamilton: A második világháború titkai címû könyve alapján készült. U. M.)

A HÁBORÚ KÖVETKEZMÉNYEI ÉS HATÁSAI Politikai következmények A Horthy Miklós nevével fémjelzett rendszer a háborúban elszenvedett vereség nyomán összeomlott. Az ország személyi és anyagi veszteségei pótolhatatlannak tûntek. Mivel az ország területe — az elsõ világháborúval szemben — hadszíntérré vált, Budapest ostroma, a több nagyvárosban vívott harcok, a sorozatos bomba- és tüzérségi támadások, a közlekedési csomópontok és hidak megsemmisülése jelezte a veszteségek mértékét. Ehhez járult hozzá az is, hogy elõször a németek és a nyilasok vitték nyugatra, majd a benyomuló szovjet és román csapatok vitték keletre a fellelhetõ értékeket. Az 1938-as nemzeti jövedelem ötszöröse, a nemzeti vagyon mintegy 40%-a pusztult el. A gyáripari berendezések 54%-a, a vasúti sínhálózat 40%-a, a mozdonyok kétharmada, a nagy hidak döntõ többsége, az állatállomány (ló, sertés, marha, juh) 44-80%-a pusztult el, illetve „veszett el”. Az emberéletben elszenvedett veszteségek ennél is megrendítõbbek voltak. Az elsõ világháborúban a 21 milliós lakosságból 530 ezer fõ, 2,5% veszett oda. A második világháborúban a 14,5 milliós lakosság (a viszszacsatolt részekkel együtt) mintegy 6,2%-a, majdnem 900 ezer fõ esett áldozatul. Közülük 300-350 ezerre tehetõ a katonák, közel 500 ezerre a zsidók száma, a többit a civil lakosság áldozatai teszik ki. Ennél nagyobb veszteséget csak Lengyelország és a Szovjetunió, ezzel megegyezõt Németország szenvedett el. A népesség halálozási vesztesége mellett több százezer katona került orosz, illetve nyugaton a szövetségesek fogságába. Jelentõs volt azok száma, akiket a Szovjetunióba hurcoltak ún. „málenkij robot”-ra, hogy a hadifoglyokkal együtt némileg pótolják a saját — szintén óriási — emberveszteségeiket. Visszacseng Hitler korábban már

62

idézett 1939. évi nyilatkozata, mely szerint a magyarok „túl sokat akarnak... túl olcsón”. Az ország a NagyMagyarország iránt táplált — és talán érthetõ — vágyaiért iszonyatos árat fizetett.

Az ország területének és népességének változásai (1938—1941) Terület/km² Népesség/fõ Az 1920. évi békeszerzõdés alapján 92 963 9 318 456* Az elsõ bécsi döntés alapján visszacsatolt területek 12 103 1 057 323* Az 1939 márciusában visszacsatolt kárpátaljai terület 12 171 698 385* A második bécsi döntés alapján visszacsatolt területek 43 492 2 577 291* A Jugoszlávia elleni hadba lépés után visszacsatolt területek 1941. április 11 475 1 028 118** Összesen: 172 204 14 679 573 * Az 1941. január 31-i népszámlálás ideiglenes eredménye. ** Az 1941. október 10-i népszámlálás ideiglenes eredménye. Az elsõ bécsi döntés alapján visszacsatolt területek: 1938. november 2. A második bécsi döntés alapján visszacsatolt területek: 1940. augusztus 30. Forrás: Magyar Statisztikai Zsebkönyv, 1942. Budapest, 1943. 43. pont.

A magyar hadsereg embervesztesége a Szovjetunió elleni háborúban (1941—1944)* Veszteségnem Halott, elesett és meghalt Sebesült Hadifogoly Eltûnt** Összesen

Tiszt 2052 5052 153 1840 9097

Tiszth. 695 1428 61 834 3018

Legénység 34 743 81 816 5541 122 216 244 316

Összesen 37 490 88 296 5755 124 890 256 431

* 1944. november és 1945. április között a magyar hadsereg vesztesége kb. 50-55 ezer fõ. ** A magyar hatóságok eltûntnek tekintettek mindenkit, akinek a sorsáról nem rendelkeztek hivatalos értesüléssel. Forrás: Stark Tamás: Magyarország második világháborús embervesztesége. Budapest, 1989. 17—18 pont.

IDÕGÉP Az 1946 és 1970 közötti események kronológiája

február 4. február 27. március 1. március 5. május 7. június 26. augusztus 1. november 28.

1946 A nemzetgyûlés elfogadja a királyság megszüntetésérõl, a köztársasági államforma elfogadásáról szóló I. tc.-et. Köztársasági elnök: Tildy Zoltán. A köztársasági elnök Nagy Ferencet nevezi ki miniszterelnökké. Aláírják a magyar—csehszlovák lakosságcsere-egyezményt. A Népbíróság kötél általi halálra ítéli Szálasi Ferencet és 6 társát. Megalakul a Baloldali Blokk. A Külügyminiszterek Tanácsának döntése Párizsban a trianoni határok visszaállításáról. A nemzetgyûlés elfogadja a szénbányák államosításáról szóló törvényt. Kibocsátják az új pénzt, a forintot. Miniszterelnöki rendelet a nagy nehézipari üzemek államosításáról.

január 14. február 10.

1947 A Nemzetgyûlés törvényben törli el a különbözõ rangokat, címeket, méltóságokat. A szövetséges nagyhatalmak és Magyarország képviselõi Párizsban aláírják a békeszerzõdést.

február 1.

63

május 30. Lemondásra kényszerítik a Svájcban tartózkodó Nagy Ferenc miniszterelnököt. augusztus 31. Országgyûlési („kék cédulás”) választások, az MKP relatív többséget (22%) szerez. szeptember 30. Hazatér a százezredik hadifogoly a Szovjetunióból. A honvédségnél bevezetik a „bajtárs” megszólítást. november 21. A bankok államosítása. 1948 március 5. Miniszterelnöki rendelet a dolgozók iskoláinak megszervezésérõl. március 14. Elsõ ízben ítélik oda a Kossuth-díjakat. április 29. Törvény a 100 fõnél több munkást foglalkoztató üzemek államosításáról. június 12. Az MKP és az SZDP egyesül, létrejön a Magyar Dolgozók Pártja. július 31. Átadják a csillebérci úttörõtábort és az úttörõvasutat. augusztus 1. A honvédségnél bevezetik a szovjet tanácsadói intézményt. szept. 6,7. Létrehozzák az Államvédelmi Hatóságot (ÁVH). A köztársasági elnök kinevezi Farkas Mihályt honvédelmi miniszterré (1949. május 1-jétõl vezérezredesi rendfokozatban). szept. 17. Rendelet a szakérettségire elõkészítõ tanfolyamok létrehozására. október 1. Az általános hadkötelezettség bevezetése.

augusztus 18. október 15. december 28.

1949 Magyarország részvételével megalakul a Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsa, a KGST. A politikai tiszti (egyben társparancsnoki) rendszer bevezetése. A szocialista versenymozgalom kezdete. A Klapka, majd a Petõfi hadrend bevezetése, a nagyarányú fejlesztés kezdete. Kezdetét veszi a Munkára Harcra Kész mozgalom, az MHK. Egypárti országgyûlési választásokat tartanak; a Hazafias Népfront jelöltjeire a választók 96%-a szavaz. Az Országgyûlés elfogadja az új alkotmányt. Kivégzik Rajk Lászlót és több társát. Államosítják a 10 fõnél több munkást foglalkoztató üzemeket.

márc., nov. május 7. június 18. augusztus 1. szeptember 7.

1950 A Rákóczi, majd a Kossuth hadrend bevezetése a honvédségnél. Felavatják az újjáépített Ferihegyi repülõteret. Megalakul a Dolgozók Ifjúsági Szövetsége, a DISZ. A papi békemozgalom kezdete. A szerzetesrendek feloszlatása, négy kivételével.

január 20. február 18. február 19. márc., okt. április 4. május 15.

április 29. április vége május 1. június 17. július 18. szept., nov. nov. 7.,11. november 11. február 17. május 18. augusztus 14.

január 1. január 10.

64

1951 Gyorsvasút közlekedik Budapest és Csepel között. Letartóztatják Kádár Jánost és több társát. A honvédségi díszszemlén megjelenik a szovjet mintájú egyenruha. A honvédség megnevezése Magyar Néphadseregre változik. Megkezdik a „volt kizsákmányolók” kitelepítését Budapestrõl. Rendelet a levelezõ oktatás bevezetésérõl az egyetemeken és a fõiskolákon. A Néphadsereg Napját elõször ünneplik. Bevezetik az „elvtárs” megszólítást. Átadják a Sztálinvárosi Vasmû elsõ üzemeit és az Inotai Erõmûvet. Bevezetik a dolgozók egységes társadalombiztosítási nyugdíját. 1952 A házingatlanok államosítása. Két új hadrend kiadása. Bevezetik a felvételi vizsgákat a felsõoktatásban. Rónai Sándort az országgyûlés elnökévé, Dobi Istvánt az Elnöki Tanács elnökévé, Rákosi Mátyást a Minisztertanács elnökévé választják. 1953 Megszûnik a társparancsnoki, létrejön a politikai helyettesi rendszer az MN-ben. A Minisztertanács eltörli a kereseti és vagyonadót.

március 5. június 27—28. július 4. július 26. augusztus 20. szeptember 1.

Sztálin halála. Az MDP KV ülése az elkövetett hibákról és azok kijavításáról. Megalakul a Nagy Imre-kormány. A Minisztertanács megszünteti az internálásokat és a kitelepítéseket. Felavatják a Népstadiont. A haderõcsökkentés elsõ üteme, a nyíregyházi huszárhadosztály megszûnése.

1954 Átadják a tiszalöki duzzasztómûvet. A labdarúgó-világbajnokság döntõjében a magyar csapat 3:2-re vereséget szenved Németországtól; kisebb zavargások Budapest utcáin. július 22. Kádár János és több kommunista kiszabadul a börtönbõl. október 23—24. Megalakul a Hazafias Népfront. A haderõcsökkentés 2. ütemének kezdete. március 9. július 4.

március 15. március 25. április 18. május 14. december 12. december 14. febr. 14—25. június—július július 18—21. október 6. október 23. október 24. október 25—27.

október 28—29. október 30—31.

november1—3.

November 4.

nov. 11—12. november 22. december

január—február március 21.

1955 A Honvéd Akadémia felveszi a Zrínyi Miklós nevet. A Kossuth Klubban megalakul a DISZ Petõfi Köre. Az országgyûlés felmenti Nagy Imre miniszterelnököt. Aláírják a szocialista országok képviselõi a barátsági, együttmûködési és kölcsönös segítségnyújtási szerzõdést (Varsói Szerzõdés). Kazincbarcikán felavatják a Borsodi Vegyi Kombinátot. Magyarországot felveszik az ENSZ tagállamai sorába. 1956 Az SZKP XX. kongresszusa. Felavatják a Péti Nitrogénmûvet, megnyitják a Keleti-fõcsatornát. Az MDP KV felmenti Rákosi Mátyás elsõ titkárt, utódja Gerõ Ernõ. Rajk László és társai újratemetése. Indul a haderõcsökkentés 4. üteme. A budapesti egyetemisták tüntetése fegyveres felkelésbe csap át, a forradalom és szabadságharc kezdete. Az Elnöki Tanács Nagy Imrét nevezi ki miniszterelnökké. Statárium kihirdetése. Harcok Budapesten. A Parlament elõtti tüntetõkre tûzet nyitnak, sok a halott és a sebesült. Vidékre is átterjednek a tüntetések és a harcok. Miskolcon és Mosonmagyaróváron a tömegbe lõnek. Nagy Imre átalakítja kormányát. Nagy Imre nemzeti demokratikus forradalomnak minõsíti a felkelést. A szovjet csapatok kivonulnak Budapestrõl. A Köztársaság téri pártház ostroma, a tömeg 24 védõt meglincsel. Az MDP feloszlik, megalakul az MSZMP. Az SZKP KB utasítást ad a forradalom katonai leverésére. Bejelentik az egypártrendszer megszûnését. A kormány deklarálja az ország semlegességét, kilépését a Varsói Szerzõdésbõl. Kádár János elhagyja a fõvárost és tárgyalásokat kezd a szovjetekkel. Az ENSZ november 4-ére tûzi ki a magyar kérdés megtárgyalását. Átalakul a kormány. A szovjet csapatok katonai mûveletet indítanak Budapesten, Nagy Imre a jugoszláv nagykövetségre menekül. Kádár János vezetésével megalakul a Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány. A fegyveres ellenállás vége. Az Elnöki Tanács felmenti a Nagy Imre-kormányt és megválasztja a Kádár-kormányt. Nagy Imre és társai elrablása. A rögtönbíráskodás, internálás, gyülekezési tilalom bevezetése. Az MSZMP KB elsõ ülése az októberi felkelést ellenforradalomnak minõsíti. 1957 Az MN újjászervezése elkezdõdik. Megalakul a Munkásõrség. A Kommunista Ifjúsági Szövetség, a KISZ megalakulása.

65

április 13. július szeptember 10. november 3,17. december 28. január 28. március 1. április 1. április 27. június 15. június 16.

március 19. április 3. október 8.

Az éjszakai kijárási tilalom feloldása Budapesten. Megjelennek az MSZMP agrárpolitikai tézisei a mezõgazdaság kollektivizálásáról . A magyar kérdés tárgyalása az ENSZ-ben. A rögtönbíráskodás megszüntetése. A Munkástanácsok feloszlatása. Elnöki tanácsi tvr. a termelõszövetkezeti tagok... nyugdíjáról. 1958 Münnich Ferencet választják miniszterelnökké. A Magyar Televízió megkezdi a rendszeres mûsorsugárzást. Megalakulnak az MN magasabb egységei, egységei. Új egyenruha rendszeresítése a „szovjet” mintájú helyett. Megérkezik a Hanság lecsapolására az elsõ KISZ építõbrigád. A LB Népbírósági Tanácsának ítélete alapján kivégzik Nagy Imrét, Maléter Pált és Gimes Miklóst. 1959 Elnöki Tanács 1959. 7. tvr. a mezõgazdasági termelõszövetkezetekrõl. Az elsõ részleges amnesztia. Légvédelmi rakétakomplexumokat létesítenek a Magyar Néphadseregben. 1960

április 1. május 17. október 3.

A második részleges amnesztia. Honvédelmi miniszterré nevezik ki Czinege Lajos altábornagyot. Kádár János beszédet mond az ENSZ-ben.

1961 január 5. Bejelentik, hogy a szántóföldek 82%-án szocialista nagyüzemek gazdálkodnak. augusztus 1. Székesfehérváron hadseregparancsnokság alakul. augusztus 26. Kivégzik a felkelõk utolsó csoportját. szeptember 13. Ismét Kádár Jánost választják miniszterelnökké. okt.—dec. Hatályba lép az új oktatási törvény, majd az új büntetõ törvénykönyv. április 29. június 15. október 17. nov. 20—24. december 20.

1962 Befejezõdik a Barátság kõolajvezeték és a Béke villamos távvezeték építése. Átadják az újjáépített Déli pályaudvart. Az ún. kubai rakétaválság miatt a Magyar Néphadsereget teljes harckészültségbe helyezik. Az MSZMP VIII. kongresszusa: „A szocializmus alapjainak lerakása befejezõdött”. Az ENSZ leveszi napirendjérõl a magyar kérdést.

aug., nov.

1963 Általános amnesztia az 1956—1958-ban elítéltek számára. Az MSZMP KB határozata a felsõoktatás felvételi rendjérõl, a származás szerinti kategorizálás megszüntetésérõl. Az utolsó faluba is bekötik az áramot. Átadják az Astoria aluljárót.

júl.—szept. október 14. november 21.

1964 Útlevél nélkül utazhatnak a magyar állampolgárok Lengyelországba, vízum nélkül Bulgáriába. Hruscsov leváltása, Brezsnyev beiktatása az SZKP élén. Az újjáépített Erzsébet híd felavatása.

június 13. június 30. november 28.

1965 Felemelik az alacsony nyugdíjakat, a családi pótlékot, a hadirokkant járadékot. Megalakul a Kállai Gyula vezette kormány. A Tiszai Vegyikombinát felavatása.

május 25—27. október 1.

1966 Az MSZMP KB határozata a gazdasági mechanizmus reformjáról. Cegléden hadtestparancsnokság alakul.

március 22. április 2.

66

november 11. november 28.

A választójog reformjáról szóló törvény elfogadása. Nagyköveti szintre emelik az amerikai—magyar diplomáciai kapcsolatokat.

január 29. április 14. július 6. szeptember 1.

1967 Bevezetik a gyermekgondozási segélyt, a gyes-t. Losonczi Pált az ET elnökévé, Fock Jenõt miniszterelnökké választják. MT-határozat a 44 órás munkahét fokozatos bevezetésérõl. Három katonai fõiskola alakul, megszûnik az Egyesített Tiszti Iskola.

1968 január 1. Életbe lép az új gazdasági mechanizmus. aug. 20—21. Csehszlovákia elleni intervenció, magyar csapatok részvételével. október 21—31. A magyar csapatokat kivonják szlovák területrõl. július 1. július 21.

1969 Bevezetik a kalauz nélküli villamosokat és buszokat Budapesten. Az elsõ ember a Holdon (Neil Amstrong).

március 4. április 2.

1970 Új útlevélrendelet kiadása. Nyugatra turistaként 3, látogatóként 2 évente lehet utazni. Felavatják a metró Örs vezér tér és Deák tér közötti szakaszát.

Rákosi-éra, Varsói Szerzõdés, Kádár-korszak A párizsi békeszerzõdés elõírásai (1947. február 10.) további szankciókkal büntették Magyarországot. Lényegében meghagyták a korábbi trianoni határokat Magyarország hátrányára oly módon, hogy Pozsonnyal szemben három Duna-parti falut Csehszlovákiához csatoltak. Elõírták, hogy a magyar haderõ létszáma a határõrséggel és a folyamõrséggel együtt sem haladhatja meg a 65 ezer fõt. Légiereje létszámban az ötezer fõt, gépeinek száma a 90 darabot nem lépheti túl. A hadifoglyok sorsáról a „mihelyt lehetséges, hazaszállítandók” elõírás intézkedett. A békeszerzõdés határozott a kárpótlásról is. Elõírta, hogy Magyarország fizessen a Szovjetuniónak 200 millió, Jugoszláviának és Csehszlovákiának 100 millió USA-dollárt (70:30% arányban). Betiltotta a fasiszta, a revizionista szervezeteket, és megtiltotta ilyenek létrehozását. A IV. rész kimondta: „A jelen szerzõdés életbelépését követõen minden szövetséges fegyveres erõt 90 napon belül Magyarországról viszsza kell vonni”, majd sejtelmesen folytatta: „mindazonáltal a Szovjetuniónak fennmarad a joga magyar területen oly fegyveres erõk tartására, amelyre szüksége lehet ahhoz, hogy a Szovjet hadseregnek az ausztriai szovjet megszállási övezettel való közlekedési vonalait fenntartsa”. A szovjet csapatok 1955. évi kivonása Ausztriából megtörtént, de Magyarországon itt maradtak, ezúttal már a Varsói Szerzõdés keretében 1991-ig. Általában az „ideiglenesen hazánkban állomásozó szovjet csapatok” megnevezés volt használatos. További súlyos gondokat okozott a kitelepítés, az erõszakos lakosságcsere is. A Magyarországról kitelepített svábok, a Szlovákiából betelepített magyarok majdnem ugyanazt írták a tehervagon falára: „Isten veled, Hazánk” — „Isten veled, Szülõföld”. Magyarország sorsát a háborús vereség, az óriási veszteségek, a katonai megszállás, a békeszerzõdés elõírásai, a Szovjetunió érdekszférájába való tartozás határozta meg a következõ fél évszázadban. Az 1945-tõl 1948-ig tartó átmeneti idõszakban a többpártrendszerû parlamenti kormányzás, az ún. népi demokrácia valósult meg. Ám miután a szövetségesek Magyarországot a szovjet érdekszféra részének ismerték el, már ekkor megkezdõdött az ország szovjetizálása, az egypártrendszer, a proletárdiktatúra bevezetésének elõkészítése. 1948—49-ben megtörtént a fordulat. A kommunista párt (MKP) a hatalom kizárólagos birtokosa lett, megkezdte a szocialista társadalmi, gazdasági, politikai rendszer kiépítését. A törvénysértésekkel és személyi kultusszal párosuló Rákosi-korszak lényegét tekintve az 1956-os forradalomig tartott. Közben nem szabad elfelejteni azt az áldozatos munkát, amelyet a lakosság végzett a háborús károk helyreállítása, az ország újjáépítése terén. Ezt az idõszakot emellett olyan események, történések is jellemzik, mint a földosztás, az államosítás, a beszolgáltatási kötelezettség, a pártállam és a rendõrállam, az államvédelmi hatóság (ÁVH) kiépülése, a túlzott iparosítás, az erõszakos kollektivizálás, a koncepciós perek, a hadsereg óriásira duzzasztása, majd

67

csökkentése, teljes és drasztikus vezetõgarnitúra-váltás stb. Ugyanakkor kiugró sikerek a sport és kultúra területén, a tanulás lehetõségének kiterjesztése széles néptömegekre. (Kivétel az „osztályellenség”). A túlzó mértékû beruházások, a jóvátétel terhei, a nagy párt- és államapparátus, a nemzetbiztonsági és fegyveres erõk fenntartásának költségei nem tették lehetõvé az életszínvonal javítását, amely a háború elõtti békeévnél is alacsonyabb volt. A lakosságnak már elege lett a háborúból, a nélkülözésbõl, az örökös áldozatvállalásból, melyet még a diktatúra túlkapásai is tetéztek. Az 1956. évi õszi forradalom hõsies kísérlet volt az igazi demokrácia megteremtésére, a nemzeti érdekek érvényesítésére, a függetlenség visszaszerzésére. A nyugati hatalmak a segítségnyújtás helyett inkább a nemzetközi status quo fenntartásában, mint egy lehetséges konfliktus vállalásában voltak érdekeltek. A forradalom elbukott, mert leverték. Jött a teljesen értelmetlen és szégyenteljes megtorlás, majd a konszolidáció. A következõ idõszakot népiesen Kádár-korszaknak szokás nevezni, amelyben a történelem már harmadszor ismételte meg magát. Ferenc József a szabadságharc leverése és a megtorlás után, Horthy kormányzó a fehérterror után, Kádár János az 56-os forradalom leverését és a megtorlást követõen került hatalomra. Mindhárom — egyébként minden tekintetben különbözõ — vezetõ idõvel a korának nemzetközileg is elfogadott vezetõjévé vált. Kádár János, a realitásokkal is számolva, relatív mozgásteret biztosított az ország fejlõdésének, az életszínvonal emelésének. A „nagy testvér” szeme láttára és bosszúságára Magyarországot a nyugatiak „gulyáskommunizmusnak” és „frizsider-szocializmusnak” nevezték, vagy a „legvidámabb barakk” címmel illették a viszonylagos jólét és szociális biztonság miatt. Az ország gazdasága azonban az új gazdasági mechanizmus okozta átmeneti fellendülést követõen a KGST és a Varsói Szerzõdés keretei között fejlõdésképtelennek bizonyult és amortizálódott.

68

4. fejezet A HONVÉDSÉG HELYZETE A VILÁGHÁBORÚ UTÁN

A néphadsereg megalakulása A raktár és a ruházati ellátás helyzete 1946 és 1950 között A raktár tevékenysége 1950 és 1953 között Az intézet helyzete és tevékenysége 1953 és 1956 között Az intézet az 1956-os forradalom idején Változások 1956 után Kalandozások. Dr. Balázs György — a reformer, aki szót értett a miniszterrel

69

Az 1947-es békeszerzõdés összesen 70 ezer fõs haderõ fenntartását engedélyezte Magyarország számára. A magyar haderõ az elsõ idõszakban fõleg az újjáépítést elõsegítõ alakulatokból (vasút-, útépítõ, romeltakarító stb. alegységekbõl, egységekbõl) állt. A hidegháborús viszonyok miatt azonban — fõleg Jugoszlávia Kominformból történõ kizárása után (1948. június 28.) — Moszkva az ellenõrzése alá tartozó országoktól nagyobb létszámú hadseregek felállítását és fegyverben tartását követelte meg. Magyarország is ezen országok közé tartozott. Már nem számított a békeszerzõdés által szabott korlát sem. A komoly harcérték nélküli magyar honvédség így egy-két év alatt számottevõ erõt képviselõ hadsereggé duzzadt. 1948 szeptemberében a magyar fegyveres erõk — ember- és felszerelés-hiánnyal küzdõ — 2 gyalogos- és 1 mûszaki hadosztályból állt. 1950 nyarán viszont már 9 gyalogos-, 2 páncélos-, 1 gépesített hadosztályból, 4 tüzérdandárból, 9 légvédelmi hadosztályból, 3 utászdandárból, 1 lovassági és 1 híradódandárból, 3 nehézpáncélos- és 1 felderítõezredbõl állt a szárazföldi haderõ. A felsorolt szervezetek összlétszáma megközelítette a 200 ezer fõt. A légierõ állománya ekkor már 53 ezer fõre növekedett, a hadrendbe állított gépek száma — az engedélyezett 70 helyett — elérte az 500-at. Így az ÁVH (Határõrséggel együtt) 53 ezres sorállományát is figyelembe véve, a magyar fegyveres erõk összlétszáma meghaladta a 300 ezer fõt. Ez több volt, mint a 19. század utolsó harmadában a közös osztrák—magyar hadsereg békeállománya.

A néphadsereg megalakulása A Magyar Néphadsereg — új névvel — a csúcslétszámot 1952-ben érte el 211 411 fõvel. A korlátlan pártellenõrzés kinyilvánításaként egyszerûen csak bejelentették, hogy a Magyar Dolgozók Pártjának fõtitkára egyúttal a Magyar Néphadsereg parancsnoka is lesz. A magas létszámot, a nagy háborús veszteségek után úgy érték el, hogy minden nagykorú fiatalt besoroztak, a szolgálati idõt több fegyvernemnél három évre emelték és ösztönözték a „továbbszolgálást”. A nagy haderõ létrehozása elsõsorban Jugoszlávia ellen irányult (Tito, a láncos kutya). Ekkora hadsereg megalakítása, felszerelése és fenntartása óriási ráfordításokat igényelt. Fõleg, ha figyelembe vesszük az újjáépítés, a jóvátétel, az iparfejlesztés (vas és acél országa), az óriási párt- és államapparátus terheit is. 1950 és 1952 között az állami költségvetés mintegy 25%-át fordították hadi kiadásokra. Az egyébként rosszul fizetett hadsereg egyetlen évi bére többet tett ki, mint az oktatásra fordított 5 évi fejlesztés összege, a katonai híradás 2 évi költsége a Posta 5 évi fejlesztési keretével volt egyenlõ. Nem csoda, hogy az életfeltételeket csak különbözõ megszorításokkal, pl. kötelezõ terménybeadás (beszolgáltatás) vagy békekölcsönjegyzés módszerével lehetett fenntartani. A hadseregfejlesztés kezdeti fázisában a horthysta tisztek szakértelme nélkülözhetetlen volt. A szolgálatra jelentkezõ tiszteket nemcsak fogadták, hanem elõmenetelben, pl. rendfokozati elõléptetésben sem gátolták. Ennek ellenére a 20 024 tartalékos tisztbõl csak 1750 fõt, a 25 247 tartalékos altisztbõl 1289 fõt vettek át a Magyar Királyi Honvédség egykori állományából. Teljes bizalmat azonban sem a magyar, sem a szovjet vezetõk részérõl nem élveztek. 1948 végétõl rendszeresítették a szovjet katonai tanácsadókat, akik ezredszintig voltak résztvevõi a katonai szervezetek munkájának. Részben a parancsnokló tisztikar ellenõrzésére, részben a politikai nevelõmunka, a politikai oktatás irányítása céljából hozták létre a politikai tisztek intézményét is, a szovjet fegyveres erõk szervezési gyakorlatát követve. A parancsnokok mellett társparancsnokok lettek a kijelölt politikai tisztek — zászlóaljtól fölfelé. A HM Politikai Fõosztályt — a miniszter elsõ helyetteseként — irányító politikai vezetõ közvetlen alárendeltségébe tartoztak. Az általános politikai felügyelet mellett a helyi pártszervezetek irányítása is feladatuk volt. A hadseregen belül lényegében ugyanolyan kettõs struktúra alakult ki, mint az államigazgatás területén. A feladatokat a politikailag megbízhatóbb pártkáderek határozták meg, a végrehajtás pedig a felkészültebb szakemberekre hárult. Ez azonban nem tartott túl sokáig. A tömeghadsereg természetesen nagy számban igényelt új tiszthelyetteseket, tiszteket és tábornokokat. A politika igényeinek megfelelõen a munkás- és parasztfiatalok jutottak új lehetõségek kapujába. Nagy gondot okozott a sok katona elhelyezése is. Laktanyaépítési programok kezdõdtek, de általános volt a táborozás, a katonák terepen, sátorban való elhelyezése is. Az óriási létszámigényt úgy hidalták át, hogy a katonai elõképzettség nélküliekkel is sietve, hat hónapos gyorsított tanfolyamokon ismertették meg a legfontosabb katonai tudnivalókat, majd helyezték beosztásba õket. Késõbb lényegében minden haderõnemnek, fegyvernemnek, szakszolgálatnak volt külön tiszti iskolája: Lövész, tüzér, páncélos, híradó, hadtáp, politikai, repülõ, mûszaki... stb., sõt, még sporttiszti iskola is létesült

70

— a teljes felsorolás igénye nélkül. Akkor a politikai megbízhatóság volt a döntõ. Az új káderek beáramlása hatalmas méretû volt, szinte minden területre kiterjedt. A képzettségi szint viszont csökkent. 1954-ben a tábornoki karnak mindössze 1/3-a, a tisztikarnak pedig 15%-a rendelkezett középfokú vagy magasabb végzettséggel. A többieknek a gyorsított állami oktatási lehetõségek segítségével kellett a megfelelõ végzettséget megszerezni. Ilyen volt a szakérettségi, illetve az esti és levelezõ oktatás bevezetése a közép- és felsõfokú oktatásban. Késõbb már az 1-2 éves tiszti iskola is lényegesen több katonai ismeretet adott, majd késõbb egyre több akadémiai, egyetemi végzettségû, sõt tudományos fokozattal rendelkezõ tiszt, tábornok került vezetõ beosztásba a néphadseregben. Az új tisztek megjelenésével a horthysta tisztikar folyamatosan eltûnt a hadsereg kötelékébõl, mert már lassan kiöregedett, illetve már nem volt rájuk szüksége az új vezetésnek. Mindezek mellett a koncepciós perek a hadsereget sem kímélték. Az 1950-es, úgynevezett tábornokperben 12 tábornokot és fõtisztet végeztek ki, 13-at életfogytiglani börtönre ítéltek. Másokat, például Pálffy György tábornokot már a Rajk-perben elítélték. 1953-ban, Sztálin halála, majd az SZKP XX. kongresszusa után gyökeres fordulat állt be mind a magyar politikában, mind a Magyar Néphadsereg területén. Több ütemben csökkentették a korábban óriásira duzzasztott hadsereget. 1956 elején már csak 139 746 fõ volt a hadsereg összlétszáma. A hadseregbõl kikerült tisztek, tiszthelyettesek ezreit csak nagy nehézségek árán sikerült elhelyezni, így velük is nõtt az elégedetlen tömeg. 1956-os forradalom idején a néphadsereg részben vagy teljesen vezetés nélkül maradt. Az alakulatok, intézetek parancsnokai nem kaptak utasítást vagy parancsot. A minisztérium sürgetésükre sztereotip választ adott: „Cselekedjen belátása szerint”. A szovjet csapatok támadásakor, november 4-én a vezetõitõl megfosztott (a szovjetekkel tárgyaló magyar katonai vezetõket tõrbe csalták és elfogták) és a több megtévesztéssel elbizonytalanított hadsereg nagyobb ellenállást nem tanúsított. Külföldrõl segítségre nem számíthatott. „Az Egyesült Államok nem javasolja és sohasem javasolta, hogy a védtelen lakosság nyílt forradalmat kezdjen azzal a hatalommal szemben, amelynek legyõzésére nem képes” — mondta az Egyesült Államok elnök. A forradalom leverése után, a karhatalmi tevékenységet követõen több ütemben megkezdõdött a Magyar Néphadsereg újjászervezése. A hivatásos állománynak ún. tiszti nyilatkozatot kellett aláírnia, ez volt a feltétele a hadsereg kötelékében való további szolgálatnak. A helyzet a hatvanas évek elejével — fõleg az amnesztiákat követõen — konszolidálódott. A néphadsereg fejlesztésére új elképzelések születtek, melynek része volt az oktatás színvonalának jelentõs növelése is. A tiszti iskolákon 4 éves, fõiskolai szintû oktatást vezettek be. A végzõsök a katonai diploma mellett polgári felsõfokú végzettséget is szereztek. Így már nem fordulhatott elõ, hogy létszámcsökkentés vagy egészségi problémák esetén nem tudtak a polgári életben elhelyezkedni. Az oktatási színvonal emelése megfelelt a néphadsereg fejlesztési célkitûzéseinek és a kor követelményeinek. Az 1966-ban végzett elsõ teljes évfolyam már az 1968-as „új gazdasági mechanizmus” kérdéseire is felkészült, és kérdéseibõl államvizsgázott. Megkezdõdött a hadsereg minõségi fejlesztésének idõszaka... A Magyar Néphadsereg 1968-ban részt vett a csehszlovákiai bevonulásban, majd fegyveres beavatkozás nélkül, rövid idõ elteltével kivonult. A szovjetek viszont a bizonytalan helyzet miatt továbbra is Magyarországon maradtak.

A raktár és a ruházati ellátás helyzete 1946 és 1950 között Néhány tiszt, tiszthelyettes és polgári alkalmazott a demokratikus hadsereg tagjaként 1945 tavaszán a Daróczi úti raktárban jelentkezett munkára. Feladatuk az volt, hogy a harcok színhelyévé vált, bombatalálatokkal lerombolt épületek között próbálják meg kialakítani a további munkavégzés feltételeit. Nem volt könnyû dolguk. Temetetlen halottak, elhagyott fegyverek, lõszerek és robbanóanyagok elszállításáról, a rengeteg törmelék eltakarításáról, az épen maradt épületek berendezésérõl, a szakmai munkavégzés beindításáról kellett gondoskodniuk. A létszám folyamatosan emelkedett, az alkalmilag felvettekkel együtt 100-150 fõre növekedett. Akkoriban a szervezetet Ruházati Részvénytársaságnak nevezték. A szakmai munkát egy átvételi tiszt irányította. Az irodai munka a parancsnoki épület földszintjén folyt, mivel az emeleti részt bombatámadás rombolta le. Az anyagok fogadását a készruharaktár földszintjén végezték, mivel azt lehetett a leggyorsabban helyreállítani. A raktár területének és épületének rendbetétele mellett szükség volt arra, hogy a különbözõ helyeken el-

71

hagyott, visszamaradt, lefoglalt kincstári ruházati és felszerelési anyagokat, lovakat és jármûveket felkutassák, összegyûjtsék és a raktárba szállítsák. A létrehozott 6 begyûjtõ csoport elõbb a fõvárosban és a környékén, majd ország egész területén végezte munkáját. A csoportok tagjait orosz—magyar kétnyelvû igazolvánnyal látták el. Az anyagok és eszközök többsége eltûnt vagy megsemmisült a háború utolsó idõszakában, de az akkori viszonyok között minden egyes fellelhetõ darabra szükség volt, mert az ipar még hosszú ideig nem volt képes új termékeket elõállítani. A begyûjtött anyagok átvételére „fogadó” munkacsoportot hoztak létre. Feladata az anyagok visszafogadása, bevizsgálása, osztályozása és raktározása volt. A nyugatra elhurcolt anyagokból mintegy 25 vagonnyi érkezett vissza, melybõl selejtezés után mintegy 75% volt további felhasználásra alkalmas. A szakmai munka mellett a munkaidõ felét a továbbiakban is a romeltakarítás tette ki, ami veszélyes tevékenység volt. Még 1951-ben is megsérült két katona, amikor a lebombázott posztógyár alagsorában vasgyûjtés közben robbanás történt. Tisztelettel kell szólni az akkori állomány helytállásáról, áldozatvállalásáról. Persze ugyanezt elmondhatjuk Budapest és más városok, települések lakossága, az üzemek dolgozóinak elévülhetetlen érdemeire emlékezve is. A Ruházati Részvénytársaság 1946. október 1-jéig mûködött. Felszámolása után a Honvédelmi Minisztérium Hadfelszerelési Csoportfõnöksége vette át a raktár felügyeletét, melynek megnevezése Honvéd Ruházati Anyagszertár (RASZ) lett. A RASZ munkájának tartalma nem változott. Szervezeti felépítése, mûködése még a régi G-54. utasítás rendelkezéseinek felelt meg. A parancsnokság szervezetében azonban már megjelent a politikai tiszt, a személyügyi tiszt, a „D” tiszt és az „M” tiszt is. Õrség 1948-ig nem volt, csak portaszolgálat létezett. Abban az évben szerveztek egy õrszakaszt 30 fõvel. A munkavégzés feltételei az újjáépítéssel egyidejûleg normalizálódtak. A forint bevezetése után a fizetések értékállóságában is elõrelépés történt. A hivatásos állomány kezdetben a Horthy-hadsereg ruházatát viselte némi módosítással. A fekete sapka és a pantalló helyett a tábori barna viselését engedélyezték. A rendfokozatuktól megfosztott vagy B-listás tisztek nem hordhattak egyenruhát. 1947-ben tisztek, tiszthelyettesek részére azonos alapanyagú zubbonyt, lovaglónadrágot, tányérsapkát és jelvényt, a sorállomány részére zárt nyakú posztózubbonyt, pantallót és rövid szárú csizmát rendszeresítettek. A ruhák gyártásához sok nyersanyag kellett, ezért a honvédségi kiselejtezett anyagok hulladékát a csapatoktól és a RASZ-tól egyaránt a kijelölt gyárakba szállították, ahol alapanyagként feldolgozták. Az 1947-es ruházati fejlesztés csak átmeneti megoldást jelentett. Az akkori vezetés mindenképpen szakítani akart a Horthy-rendszert szimbolizáló egyenruházattal is. Az ipar helyzetének javulása, a Könnyûipari Minisztérium létrehozása, a hadsereg létszámának gyors növekedése lehetõvé és szükségessé tette a katonai ruházat módosítását is. A Honvédelmi Minisztériumban létrejött a hadtáp szolgálat fõnökség, szervezetében a ruházati osztállyal, amely szakmai irányítója lett a fejlesztéseknek. Ezeket a vezetõ szerveket kezdetben a Palace szállóban, késõbb a minisztérium új épületében (Balaton utca) helyezték el. A ruházati osztály irányította a RASZ munkáját is, melynek megnevezése 1950 és 1956 között a semmitmondó Pf 5457 megjelölésre változott. 1950-ig a sorkatonák és a tiszti iskolák növendékei a kiképzés idején zárt nyakú posztózubbonyt, posztónadrágot, bokaszíjas rövid szárú csizmát viseltek, de ez volt a kimenõruha is. A hadseregfejlesztés idõszakában alakították ki az új ruházatot, melyet a szakma 51 M ruházatnak nevezett el. Ez gyûjtõfogalom volt, amely a kényelmes, a hadiruházat, a felsõruházat, a fehérnemûcikkek, a lábbelik stb. széles körét foglalta magában. A kor jellegzetes jegyeit viselte. Ahogyan az akkori építészetben, oktatásban, kultúrában, a politikai szervek felépítésében, iparosításban és az élet minden más területén másolták az orosz (szovjet) modellt, ez történt a hadsereg ruházatával is. A többi szomszédos országhoz hasonlóan az egyenruha is az orosz-szovjet hagyományt és ízlésvilágot tükrözte. Sürgetett az idõ, gyorsan kellett a tömeghadsereg igényeit kielégíteni. (Sokak elõtt az a kép lebegett, hogy az orosz télben, a Don kanyarban milyen praktikus is volt a szovjet katonák hadiruházata.) A hivatásos állomány ruházatában a zárt nyakú zubbony bevezetése, a kényelmes öltözeteknél az eltérõ színû zubbony és pantalló, a tányérsapkák fegyvernemenként eltérõ színû állórészei, a köpeny khaki színe, a váll-lapok, hajtókák sokszínûsége, a páncélosok drapp inge és fekete nyakkendõje csak fokozta a színek kavalkádját. A repülõ- és páncélosöltözet, amely kétsoros és fazonos kivitelben készült, már kényelmesebb és tetszetõsebb volt, ezért aki tehette, igyekezett jogosultságot szerezni a viselésére. A folyami flottilla sötétkék öltözete szintén kedvezõ viselet volt.

72

A többség által hordott kényelmes ruházat azonban nem volt elfogadott a tisztek és a szakemberek körében, mivel viselete nem volt kedvezõ, és kivitele, szabászata a 19. század ízlésvilágát tükrözte. A gyakorlóöltözeteknél a posztóruházat korábban is hagyományos volt a magyar honvédségnél. A nyári és a téli szovjet ruházat adaptációja azonban kirívó volt az ötvenes évek öltözeteinél. A gimnasztyorka és a csizmanadrág, kiegészítve a legénységi „bõrrogyós” gumírozott vászonszárú csizmával és a pilotka sapkával, már teljesen „oroszos” volt, és praktikussága is sok kívánnivalót hagyott maga után. Nem volt kimunkálva, hogy a gyakorlóruha tulajdonképpen egy sajátos munkaruha, melynek kényelmesnek, praktikusnak kell lennie viselõje számára. A zárt nyakú, PVC-gallérbetétes, kézelõvel ellátott gimnasztyorka, a szûk aljú nadrág a csizmával lezárta a test körüli légmozgást, amely különösen kellemetlen volt nyáron a katonai tevékenység és mozgás során. A fehér ing mint alsónemû nem tette lehetõvé, hogy a katona ingben, nadrágban, kényelmesen érezze magát, s ez problémaként az öltözeti fegyelemsértésben oldódott fel. Az új téli sapka gyorsan közkedvelt lett praktikussága miatt, és a polgári életben is elterjedt. A csizma a bõr, vászon és gumi hármas összetétele és szabása miatt sem vált be. Télen hideg, nyáron meleg volt, viselete kapcákkal nem volt sem praktikus, sem kedvelt a katonák körében. Késõbb a csizma szárát is bõrbõl készítették. A téli vattaruházat jó szolgálatot tett a hideg téli évszakban, fõleg amíg nem került tisztításra. A vattaruházat a polgári életben is gyorsan elterjedt népszerû nevén, pufajkaként. Problémát okozott ugyanakkor, hogy a meleget tartó vattaréteg a tisztítás során elcsúszott és csomósodott, sokat veszítve melegtartó képességébõl. A fehérnemû szövött alapanyagból készült, téli változata bolyhozott kivitelben, amely a mosások hatására megkopott és megkeményedett. A sportruházat három cikkébõl az egységek létszámára tornacipõbõl 25%-os, trikóból 25%-os, úszónadrágból 10%-os mennyiséget lehetett igényelni. Ez jogos ellenérzést váltott ki a katonák körében, nem beszélve a közös használat higiéniai, kiképzési és egészségügyi hatásairól. A sorállomány az éjszakai pihenéshez nem kapott hálóruhát. Nem használta ki a vezetés, hogy a katonáknak szolgálati idejük alatt megfelelõ öltözködési kultúrája alakuljon ki. Ráadásul papucs híján a katonák csizmában vagy mezítláb csoszogtak takarodó után. Az ágyakon szalmazsákok voltak, melyeket ún. tömõfával igyekeztek a katonák szögletesre (elvágólag) kitömni és lepedõvel, takaróval befedni. A matracokat csak a hatvanas években rendszeresítették.

A raktár tevékenysége 1950 és 1953 között A nagyarányú hadseregfejlesztés és az új ruházatok bevezetése szükségessé tette a raktár épületeinek újjáépítését, befogadóképességének növelését. A felújítási és karbantartási munkák 1949-ben kezdõdtek és 1951-ben fejezõdtek be. Újjáépítették a parancsnoki épület elsõ és második emeletét, a fehérnemûraktár emeleti szárnyát, a szállítási osztály, a garázs egyes részeit és más kisebb épületeket. Az udvar és az úthálózat szintén megújult. A raktárosztályokon felállították a 30-as években megrendelt és beszállított vas állványzatot, majd a felújítás után a többi raktártermekbe is hasonlókat szereztek be. Az állványrendszer jelentõsen növelte a raktár tároló kapacitását. A gyorsított káderképzés részeként a hadbiztosi akadémia különleges tagozataként 1949-ben beindították a RASZ-nál a ruházati szertiszti és mûmesteri tanfolyamot, melynek segítségével meg akarták oldani a saját tiszti és mûmesteri hiányok pótlását. A tematikát a HM ruházati osztálya állította össze. A féléves tanfolyamra különbözõ szakmákból iskoláztak be 23-40 éves, fõként szakmunkás hallgatókat. Az alacsony elõképzettség miatt azonban többeknek nehézségeket okozott az ismeretek elsajátítása a tanfolyam rövid ideje alatt. Államvizsgát a résztvevõk 1950 januárjában tettek. Ezt követõen a hallgatók felét tisztté, másik felét tiszthelyettessé léptették elõ. A tartalékos tisztek képzésében is részt vett a raktár. 1951-ben és 1952-ben két-két tanfolyamot szerveztek. A résztvevõi közül néhányan hivatásos állományba kerültek a raktárnál. A fegyvernemi tiszti iskolák — így a hadtáptiszti iskola — megalakulása után már ott folytatódott a tisztképzés. A raktár a felújítás után sem volt képes 1951-tõl az ipar által gyártott ruházat átvételére, befogadására. Ezért az akkori vezetés Pápán és Debrecenben is létesített ruházati raktárakat. A gyártókat ekkor már nem pályázat útján választották ki, hanem a Könnyûipari Minisztérium jelölte ki a szállító vállalatokat, az Országos Kisipari Szövetkezetek Szövetsége (OKISZ) pedig azokat a kisipari termelõ szövetkezeteket (ktsz), amelyek kötelesek voltak szerzõdést kötni a hadsereggel egyes cikkek gyártására. A gyártók szívesen szállítottak a hadsereg részére, mivel a fizetési kötelezettségek pontos teljesítésére mindig számíthattak. Az anyagok mennyiségi és minõségi átvételét a szállítási osztályon levõ szaktisztek, mûmesterek végezték.

73

Katonák és egyenruhák az ötvenes években

74

A megfelelõ anyagokat átvették, minõségi bizonyítványt állítottak ki, a rossz minõségû cikkeket visszavetették. Az anyagokat ezután a raktárosztályokra szállították, majd a készletnyilvántartásba vételezték be. Az igazoló okmányokat megküldték a minisztériumnak, ahol intézkedtek a számlák kifizetésére. A készleteket 3 szinten, a HM ruházati osztályon, a mûszaki hivatal utalványozó részlegénél és a raktárosztályokon egyaránt nyilvántartották. A csapatok ellátására is a HM intézkedett. Általában az újoncbevonulás üteméhez igazodó tavaszi és õszi, évi kétütemû ellátás valósult meg. A kiszállítás az iparvágányról vasúti kocsikban, a csapatátvevõk jelenlétében és az okmányok aláírása után történt, de elõfordult — fõleg nem tervezhetõ igény esetén —, hogy az alakulatok saját jármûvekkel jöttek vételezni a Daróczi útra. Az anyagok mozgatása sok nehézséggel járt. Az akkori raktári tolókocsik csak nagy erõkifejtéssel voltak mozgathatók, márpedig a tavaszi—õszi ellátási idõszakokban napi 20-25 vagonnyi anyagot indítottak útba az iparvágányról. Ez komoly munkaszervezést is igényelt. A készletek mennyisége idõközben egyre növekedett, és már elérte a világháború elõtti csúcsot. Ez idõben különös feladatként jelentkezett az új, 1950 mintájú sátorkészletek átvétele, szállítása és tárolása. A sátrak funkciójuk szerint különböztek egymástól. Voltak: parancsnoki, raj-, kultúr-, holland-, sütõ- és 40 személyes sátorkészletek. A sorállomány részére sátorlap-esõgallért rendszeresítettek. A sátrakat az állványok között tárolták a mennyezetig feltornyozva. Mozgatásuk körülményes volt, egy sátorkészlet megemeléséhez 4 emberre volt szükség. A sátoralkatrészeket a romos Trunhahn posztógyár pincéjében tárolták. A nagy átvételi feladatok jobb elvégzése érdekében létrehozták az összevont Katonai Átvételi Intézetet (Daróczi út 3.). Az átvételnek ez a formája azonban nem vált be, ezért egy év után visszaállították a régi fegyvernemi, szakági átvételi rendszert. A raktár területén ezután megalakult a Ruházati Anyagok Átvételi Intézete, a RAGÁR, melynek feladata a tételes minõségi átvétel, a mûszaki leírások elkészítése, valamint a csapatpróbák szervezése és ellenõrzése volt. Hozzá tartozott a laboratórium, ahol rutinvizsgálatokat végeztek. A szervezet nagy létszámmal (90 fõvel) rendelkezett, de a tételes ellenõrzés és a gyártási volumen ezt indokolttá tette. 1951-ben adták át a raktár elsõ budapesti kirendeltségét, a Pongrác úti telepet. Ide szállították az új anyagok kiadása után keletkezõ felesleges csapatkészleteket. Az anyagokat a telep 9 pavilonjában tárolták. Itt alakult egy szabó- és egy cipészmûhely is 40, illetve 50 fõvel. A cipészmûhelyt Selejt Bakancs KTSZ néven az OKISZ mûködtette, csizmák, egyéb lábbelik közép- és nagyjavításával foglalkozott. A szabómûhely a felsõruházat és a felszerelés javításával foglalkozott egy tiszthelyettes vezetésével. A nem javítható anyagokat értékesítették, a rendszeresített anyagokat a csapatokhoz visszaszállították, az elfekvõ készleteket pedig a C-alakulatoknak adták. (A C-alakulatoknál az „úri osztály és a kulákok” gyermekei katonai kiképzést kaptak az alaki képzéssel bezárólag, fegyveres szolgálatot nem teljesítettek, fõleg építési tevékenységet folytattak.) A koncepciós perek idején 15 tehergépkocsi anyagot szállítottak a raktár területére. A szállítmányok olyan lakberendezési, használati és vagyontárgyakból, értékekbõl álltak, amelyeket a koncepciós perek során, bírósági ítélet alapján az elítéltektõl elkoboztak. A szállítmányokat kiürített raktárakban helyezték el, köztük voltak Pálffy György családjának személyes és berendezési tárgyai is. Ezeket az értékeket késõbb segélyezésre és kultúrházak berendezésére használták fel, a felettes szervek intézkedése szerint. A raktár személyi állománya 1953-ig folyamatosan nõtt. Csúcslétszáma elérte a háború elõtti szintet — átvételi apparátus nélkül a 700-800 fõt. Az õrzés-védelmet, a tûzvédelmet polgári õrség (15 fõ), illetve tûzoltó raj (6 fõ) látta el. Bevezették az ügyeletes tiszti szolgálatot, ami ilyen létszám és készletnagyság mellett indokolt is volt. A néphadsereg egyes alakulatai az ötvenes évek elejétõl egészen 1956-ig rendszeresen táborokba vonultak. Az ehhez szükséges sátorkészleteket a Daróczi úti raktár, valamint a pápai és a debreceni raktárak biztosították. 1953-tól a táborfalvai raktár is bekapcsolódott az ellátásba. A csapatok a táborozás végén (általában októberben) karbantartás után kötelesek voltak beszállítani a sátorkészleteket a kiutaló raktárba. A már selejt sátrak használható anyagait a többiek javításához használták fel. A sátor ponyvája jó minõségû lenvászon anyagból készült, de az idõjárás viszontagságai miatt néhány táborozási ciklus után így is elhasználódott. A sátrak gyártását és pótlását az egyik legnagyobb honvédségi szállító, a Szegedi Ruhagyár végezte. A gyakorlatban az is bebizonyosodott, hogy ezek a sátrak nehezen kezelhetõk nagy a súlyuk és terjedelmük miatt. Csak lassan és többszöri gyakorlás árán tudták felállítani és használatba helyezni a katonák. A sátor tehát korszerûsítésre szorult.

75

Az intézet helyzete és tevékenysége 1953 és 1956 között Az ötvenes években sok ellentmondás, éles fordulatok, gyakori változások jellemezték a hazai politikát. Ez jelentõsen kihatott a hadsereg helyzetére is. Az 1950 és 1953 közötti erõltetett fejlesztés miatt azért kellett új raktárakat létesíteni, mert a tömegtermelésre átállított iparvállalatok termékeit csak így lehetett a kiadásig tárolni, illetve a lecserélt, elfekvõ készleteket elhelyezni. 1953-tól pedig azért kellett újabb raktárakat létrehozni, mert több ütemben olyan jelentõs létszámcsökkentések történtek, hogy a feleslegessé vált béke- és háborús tartalékkészleteket csak így lehetett befogadni a megszûnõ katonai szervezetektõl. 1953-ban került az intézet alárendeltségébe a táborfalvai raktár. (Korábban Honvéd Lóidomító Telep, majd Állami Lóidomító Telep volt.) Ide szállították át a megszûnt Pongrác úti telep ruházati anyagait. Létrehoztak emellett ún. zárolt készleteket tároló kirendeltségeket, amelyek az intézet alárendeltségébe kerültek. A kirendeltségek katonai vezetéssel, polgári õrséggel és kiszolgáló személyzettel, raktárosokkal, segédmunkásokkal rendelkeztek. Ilyen kirendeltség voltak Salgótarján, Komárom, Törökbálint (Pistály-telep), Recsk, Mezõtúr, Nyíregyháza, Nagydorog, Rakamaz helyõrségekben. A raktárakban nagy mennyiségben tároltak ruházati anyagokat. A kirendeltségek nem végeztek békeellátást, csak a készletek frissítésével, õrzésével, cseréjével foglalkoztak. Késõbb, a zárolás feloldása után a HM ruházati osztály utasítására adtak ki anyagokat a csapatok részére, illetve adtak át békeellátásra a Daróczi úti raktárnak. Mivel a készletek így folyamatosan csökkentek, lehetõvé vált, hogy ezeket a kirendeltségeket megszüntessék. Erre 1957-ben került sor, míg a pápai raktárt 1958-ban számolták fel. Az anyagokat a Daróczi úti, debreceni, táborfalvai raktárakba szállították, és ott tárolták. A Daróczi úti raktár a napi rutinmunkák mellett sok különleges feladat anyagi biztosításában is részt vett. 1949 és 1956 között április 4-e nem múlhatott el díszszemle nélkül. Az akkori vezetés ezekkel a rendezvényekkel is demonstrálni akarta erejét és hatalmát. A feladatok koordinálására Díszszemle Rendezõ Bizottságot alakítottak. A kijelölt alakulatok katonáit szükségkörletekben helyezték el a több héten át tartó gyakoroltatás céljából. A díszalegységek mindig a rendszeresített ruházatban vonultak fel. Az új ruhákat csak a fõpróbán és a díszszemlén viselték a katonák, majd magukkal vihették az alakulatukhoz. Minden résztvevõ emlékjelvényt kapott a honvédelmi minisztertõl. A fõtribünön — nem messze Sztálin hatalmas szobrától — a pártés állami vezetõk álltak, a többi szektorban más vezetõk és a dolgozók legjobbjai (sztahanovista, a szocialista versenymozgalom kiválói, újítók stb.) voltak. Csak meghívóval lehetett az eseményen részt venni, az elosztást a pártszervezetek végezték. Az 1953-as díszszemle érdekes színfoltja volt a 48-as huszáralegység felvonulása. Nagy sikert arattak, de szakmailag sok nehézségbe került a ruházatuk és felszerelésük legyártása. Az 1955-ös díszszemle érdekes mellékzöngéje az új tábornoki díszruházat bemutatkozása volt. Az akkori vezetés utasítására a raktár átvételi osztályvezetõje a Hazai Fésûsfonó Gyár fõmérnökével kikísérletezett egy új minõségû, ún. balatonkék anyagot. Ebbõl készült az 55 mintájú zubbony, pantalló, lovaglónadrág, sapka. Az öltözethez lovaglónadrág viselete esetén bokszcsizmát, pantallós változatához félcipõt rendszeresítettek. A díszöltözethez csizmás változat esetén díszkardot, pantallós, félcipõs változatához dísztõrt írt elõ a öltözködési utasítás. Az új egyenruhát megtekintette és jóváhagyta a kormány és a pártvezetés is. Az április 4-i díszszemlén a tábornokok már az új öltözetben vettek részt. Bemutatták azt a meghívott Vorosilov marsallnak is, aki — miután tekintetével végigpásztázta az öltözetet — megjegyezte: „Ezt a ruhát egyszer fel lehet venni”. Nem tudni, hogy ezután a belsõ berkekben mi történt, de az ünnepségek után az egy napot élt ruhákat bevonták a tábornokoktól, a Daróczi úti raktárba szállították, ahol még sokáig mint elfekvõ készletet tartották nyilván. A díszkard és a dísztõr néhány példánya késõbb a Hadtörténeti Múzeumba került. Jelentõs és különleges feladatot jelentett az intézet számára az 1954-es és 1956-os árvíz elleni védelem ruházati biztosítása is. Az árvízvédelemben, a mentésben és a kitelepítésben a néphadsereg alakulatai is részt vettek. Számukra tartalék ruházatot, az elhelyezésükhöz sátorkészleteket, takarókat, valamint gumicsizmákat kellett biztosítani. A polgári lakosság azon részének ideiglenes elhelyezéséhez, akiket kitelepítettek az árvíz elõl a saját házaikból, sátrakat és pihentetési anyagokat kellett kiadni. A raktár személyi állománya nagy együttérzéssel, sok túlmunkát is vállalva teljesítette ez irányú feladatait. Az intézetnél a munkavégzés mellett — az akkori idõk szellemének megfelelõen — az államilag is ösztönzött sport és kultúra területein jelentõs eredményeket értek el. Már 1948-ban férfikórus alakult az intézetben, amelyhez késõbb a színjátszók és a versmondók is csatlakoztak. Tagjaik az ünnepségeken, állami ünnepeken gyakran szerepeltek, színesebbé téve az állomány életét. A sport területein is komoly sikerek születtek, 1948 és 1952 között az intézetnek NB II-es labdarúgócsapata volt. A csapat tagjai a sorállományból és a fiatal polgári dolgozók körébõl kerültek ki. Néhányan késõbb NB I-es játékosként szerepeltek az élvonalban. A

76

raktár dolgozói nagy számban mentek ki a mérkõzésekre és lelkesen buzdították csapatukat. A csapat a hadseregen belül is több bajnokságot nyert. Az ezeket bizonyító serlegeket és okleveleket sokáig kiállították az intézetben. Az állomány más része a különbözõ haditorna és Munkára Harcra Kész (MHK) mozgalom versenyein vett részt.

Az intézet az 1956-os forradalom idején Az intézet állománya október 23-át követõen izgatottan figyelte a fejleményeket. Az egymásnak ellentmondó hírek és váratlan események, a fegyverropogás hangjai bizonytalanná tették a helyzetet. Az elöljáróktól semmiféle intézkedés nem érkezett. Az események hullámai az intézet vonatkozásában október 27-én öltöttek konkrét formát. A polgári õrség valamennyi tagja ezen a napon tette le a fegyvert és hagyta el az intézetet. Az intézet parancsnoka az errõl szóló jelentésére és az objektum õrzésére vonatkozó kérdésére az akkor gyakori: „Cselekedjen belátása szerint” választ kapta. November 2-án az intézetben is megalakult a forradalmi katonai tanács, amely leváltotta és távozásra szólította fel az intézet parancsnokát, politikai helyettesét, párttitkárát, személyügyi fõelõadóját és normását. A november 4-én Budapestre bevonuló szovjet csapatok új helyzetet teremtettek. Az állománynál lévõ fegyvereket sikerült a fegyverszobába begyûjteni, miközben mérséklõdött egyeseknek a szovjet hadsereggel szemben kinyilvánított harcias szándéka. Az intézetben maradt állomány szállását az épület légópincéjében rendezték be, az ellátást az üzemelõ konyha biztosította. (B. L.) Az intézet területére november 7-én érkeztek a szovjet csapatok. Három napig õrizték az objektumot, majd a XI. kerületi karhatalmi egység tagjai vették át. Már november 8-án megkezdõdött és folytatódott a szakmai munka. Soron kívül 3000 garnitúra ágynemût kellett kiadni az MH hadtápfõnöke intézkedésére. Az intézet ezután visszatért eredeti funkciójához: az elöljárók parancsa szerint folyamatosan teljesítette ellátási feladatait. Az 1956 decemberében közzétett tiszti nyilatkozat aláírása körül az intézeten belül is voltak kételkedések, viták. A budapesti, debreceni és táborfalvai raktár teljes hivatásos állománya aláírta a nyilatkozatot. A pápai raktárban azonban csak a politikai helyettes írta alá, a többiek nem. Miután a parancsnok és a többi tiszt kitartott álláspontja mellett, kétheti illetmény kifizetése után leszereltek és elhagyták az intézetet. (Ez is hozzájárult ahhoz, hogy 1958-ban nem a debreceni, hanem a vezetés nélkül maradt pápai raktárt szüntették meg).

Változások 1956 után Az 1956-os forradalom után a raktár a Magyar Néphadsereg Központi Ruházati Raktár (MN KRAR) néven folytatta munkáját. Az új elnevezés már kifejezte azt a valós funkcióját, hogy az intézet központi szervként tevékenykedik a hadsereg ruházati ellátása területén. Sõt, olyan kiemelt szakmai munkákat is végez, amelyekre sem a kirendeltségek, sem a vidéki raktárak — létszámuk, szervezetük és felkészültségük alapján — nem képesek. Az adott idõszakban az egyik elsõ teendõ a nagy mennyiségû elfekvõ, inkurrens készletek értékesítése és hasznosítása volt. A ruházati szolgálat vezetése már 1955-tõl tárgyalásokat folytatott a nagy mennyiségû elfekvõ, inkurrens készletek népgazdasági értékesítésérõl, hasznosításáról. Az akkori tárgyalásokon csak a felmérésig és az árajánlat megtételig jutottak el. A forradalom után azonban a civil vállalatok részérõl is növekedett az igény a munka- és védõruhaként használható katonai ruházat iránt. A jelentõs mennyiségû anyag tárolása és õrzése a hadseregnek nagy terhet jelentett. Az értékesítési akció, melynek gyakorlati része a raktárakat érintette leginkább, 1956 decemberében indult. Mintegy 100 vagon felsõruházatot és fehérnemût adtak át az elfekvõ anyagokból polgári vállalatoknak, a BÁV-nak, az Alkalmi Áruháznak és a MÉH vállalatnak. További anyagokat adtak át a karhatalmi ezredeknek is. A Munkásõrség megalakításakor ugyancsak jelentõs mennyiségû anyag — fõleg felszerelés — került átadásra. Külön parancs alapján azok a tisztek, tiszthelyettesek is kaptak ruházati anyagokat, akiknek a lakását a harcokban belövés érte, és károsodtak vagy megsemmisültek értékeik. Még 1956 végén néhány gyors intézkedés történt a régi címeres sapkajelvény levételérõl, a Kossuth-címeres jelvény bevezetésérõl, a kék színû pantallók, lovaglónadrágok gyártásának leállításáról, a korábbi méretes megrendelések további sorsáról. A késõbbiek során, a kormány intézkedése alapján, további anyagátadásokra került sor a népgazdaság kü-

77

lönbözõ területei részére. Az átadott új és használt ruházat és felszerelés mennyisége több száz vagonos tételt jelentett. A kék szövetalapanyagot az intézet a kereskedelem részére, a huszárruhákat pedig a BM lovas szervezetei részére értékesítette. A BM részére további anyagokat is átadtak megsemmisült készletei pótlására. Jelentõsen csökkentette a raktárak túlterhelését, hogy — a Bizományi Áruház Vállalattal közösen bonyolított akcióban — tízezer rajsátrat értékesítettek a Kínai Népköztársaság részére. A sátrakat a táborfalvai raktárban külön csoport csomagolta és rakta vagonokba. Az 1952-es csúcslétszámra gyártott nagy mennyiségû anyag a vázolt intézkedések hatására nagymértékben lecsökkent, és lehetõvé vált a sebtében létrehozott ruházati raktár-kirendeltségek 1957—58-ban történõ megszüntetése. A meglévõ anyagokat a budapesti (KRAR), debreceni és táborfalvai raktárakba csoportosították át. A szervezet racionalizálása után elkezdõdhetett a ruházati gazdálkodás egészének korszerû alapokra helyezése, és az a fejlesztési munka, melynek célja: olyan katonai gyakorló- és kényelmes ruházat kialakítása, amely a magyar hagyományokat követi, emellett korszerû és megfelel a kor követelményeinek. Megvalósítására, „levezénylésére” azonban tudásban és vezetõi képességek vonatkozásában is alkalmas személy kellett... A katonai vezetés 1957-ben tudatos vagy szerencsés lépésként megtalálta a megfelelõ embert. A ruházati szakág vezetõjévé Balázs György ezredest nevezték ki. Az elkövetkezendõ két évtizedben a képzett, ambiciózus, bátran fejlesztõ és emberileg is kiváló katona alapvetõen átalakította a szakma eddigi struktúráját, az öltözeti rendszert, megváltoztatta a katonai ruházatról vallott addigi nézeteket és gyakorlatot. Elérte, majd az utódok munkája nyomán megalapozta, hogy a magyar szakmai munkát a Varsói Szerzõdésen belül, késõbb a fejlett országokban és a NATO-ban is elismerjék.

Dr. Balázs György (középen) a lengyel ruházati fõnökkel

A képen (balról jobbra) Ferencsik Imre, Bozsik András, Nátrán György, Keszthelyi László, Völgyesi István, dr. Szabó Márton

78

A régi ruhások találkozója

KALANDOZÁSOK Dr. Balázs György ezredes, a reformer — aki szót értett a miniszterrel Gondolatban felidézve emlékét, látom, amint hosszú, nyugodt léptekkel jön a gellérthegyi Orom utcából a Daróczi útra. Volt szolgálati kocsija, mégis gyalog tette meg a másfél kilométernyi távolságot reggelente. A séta jót tesz az egészségnek, a léleknek, ráadásul közben gondolkodhat mindenfélérõl az ember, mégpedig úgy, hogy nem gyûrõdik az egyenruhája — mondta. Ez utóbbi fontos volt, mert szerinte a katonai ruházat területén dolgozóknak mindig példát kell mutatniuk az öltözködés kulturáltságában, az egyenruha szabályos viseletében a többieknek. Azt vallotta, hogy a példamutatás a katonai, de a családi élet területén is alapvetõ fontosságú. Követelményt csak az állíthat mások elé, aki maga is példamutatóan él és dolgozik. Közvetlen munkatársait családjaként szerette, ezért a munkában magas mércét állított eléjük. Büszke vagyok, hogy vele dolgozhattam. A REFORMER 1957-ben nevezték ki a HM Hadtápfõnökség önálló ruházati osztály vezetõjévé. Kiválasztásának indokai nem ismertek, korábban pénzügyi területen dolgozott. Két emberöltõ elteltével bizton állíthatjuk, jól választottak.. 36 éves volt akkor. A legjobb kor a szükséges reformok megvalósításához. Új beosztásába kész tervekkel érkezett. 1957-ben már bevezetésre került a ruházati utalványfüzet, amely akkor korszakalkotó változtatás volt. A tisztek kiállított csekkszelvényekkel fizethettek — pénzkeretük terhére — egyenruha vásárlásakor. A módszer kissé a kapitalizmust idézte, de belevágtak. 1958-tól a Katonai Ruházati Boltok hálózatának kiépítése következett. 1974-ig két budapesti és hét vidéki bolt létesült az országban. Belopta magát a hadseregbe a tisztek kulturált kereskedelmi kiszolgálásának lehetõsége. De nem volt megállás. A hatvanas évek elején alapvetõ fejlesztéseket vezényelt le a hadiruházat teljes megújítása és a katonai nyugvásbiztosítás területén. Eredményeként létrejött a 65 M hadi-, gyakorlóruházat, illetve a 63 M egységes sátorcsalád. Erre azért került sor az elsõk között, mert az volt a szakvezetés álláspontja, hogy a két világháborúban elkövetett ruházati, öltözeti hibák — melyek sok katonaáldozatot követeltek — soha többé nem ismétlõdhetnek meg. A kifejlesztett gyakorlóruházat és a „surranó” általános elismerést aratott. A hadiruházat korszerûsítése után a sorállomány háló- és sportruházata, 70 M kimenõruházata, majd a hivatásos állomány kényelmes ruházatának fejlesztése következett. Új elvek és szabályok alapján kialakult a tartalékosok hadiruházati ellátásának új rendszere, megalakultak a megyei Hadiruházati Ellátó Részlegek. Megkezdõdött a többi hadtáp ágazattal együtt a számviteli rendszer korszerûsítése, majd gépesítése is. 1973-ban az õ kezdeményezése nyomán, az új gazdasági mechanizmus termékeként hozták létre a szolgálatok középirányító szervezeteit, köztük az MN Ruházati Ellátó Központot... Létrejött egy minden ruházati szervezetet magában foglaló, vállalati típusú szervezet. A szolgáltató területen a hagyományos mosoda bázisán az MN Textiltisztító és Javító Üzem létrehozása nemcsak névváltozást, hanem szolgáltatásbõvülést és színvonal-emelkedést is jelentett. Következett a szolgálatot érintõ szabályzatok és rendelkezések kidolgozása, melynek keretében a teljes körû pénzgazdálkodás bevezetésének szabályozása, a Csapathadtáp Szabályzat VII. rész teljes átdolgozása, a háborús szolgálati utasítás korszerûsítése jelentette a fontosabb állomásokat. Mint MN Ruházati Szolgálat Fõnök foglalkozott a fegyveres erõk és testületek szakmai együttmûködésének elõkészítésével (MILTEX), az egészségügyi textília programmjával (MEDTEX), az egyéni felszerelések és a málházó felszerelések fejlesztésével és sok mással is. Reformmunkásságát sikerek kísérték, de elismerés már kevésbé... Ezt a szerteágazó és eredményes munkát csak kitûnõ kollektívával tudta elérni. Jó érzékkel választotta ki tagjait, segített a szakmai munkában, követelménytámasztó, de emberséges volt — és ez nem kevés... AKI SZÓT ÉRTETT A MINISZTERREL Balázs György ezredes a fejlesztéssel tudományos alapossággal foglalkozott. 1972-ben megvédte „A Fegyveres Erõk egyenruházatának és személyi felszerelésének fejlesztése” címû kandidátusi értekezését, és elnyerte a hadtudomány kandidátusa címet. Ebben foglalta össze a rendszerelemzés

79

és fejlesztés eredményeit. A tervei megvalósításához vezetõ út nem volt egyszerû. Tapasztalataiból tudta, hogy jelentõs fejlesztéseket a miniszter, sõt, a legfelsõbb pártvezetés támogatásával lehet csak megvalósítani. Az akkori szokásoknak megfelelõen a miniszter egyenruhában járt, a méretet és ruhapróbát végzõ fõszabásszal együtt Balázs ezredes is megjelent a miniszternél. Mivel — alkata miatt is — nehéz volt jól álló egyenruhát készíteni Czinege Lajos miniszternek, gyakran kritizálta az egyenruhát. Ilyenkor Balázs ezredes felvázolta a változtatás lehetõségeit. Késõbb már kettesben is találkoztak. Mivel az emberek általában is úgy gondolják, hogy a foci és a gyermeknevelés mellett mindenki ért a ruházkodáshoz is, a miniszter szívesen elbeszélgetett az egyenruha fejlesztésérõl. Ez persze nem tetszett a hierarchiában közöttük levõ és a fejlesztésbõl kihagyott hadtáp- és politikai vezetõknek. A cél szentesíti az eszközt — mondhatták akkoriban a szakmában. Mindenesetre a féltékenység és a gáncsoskodások ellenére sikerült a ruházati rendszer fejlesztési elgondolásait a legfelsõbb pártés állami vezetõkkel megismertetni, egy bemutató keretében, amelyre 1964. szeptember 18-án került sor. Mivel a vezetés a támogatásáról biztosította a programot, sõt, a távlati elképzeléseket is, már semmi nem akadályozhatta meg a modernizációt. Persze a szakma is mindent megtett a miniszter igényeinek kielégítésére. Miatta alakították ki az ún. cúgos félcipõket, a különbözõ alapanyagú derékvédõket stb. A leglátványosabb az volt, hogy az új szövetköpenyt, felöltõt, valamint a ballonkabátot az egész tisztikar övvel, a miniszter anélkül viselte. Sikerült elérni, hogy miatta ne kelljen mindenkinek elõnytelen viseletet hordani. Montgomery tábornok is sajátos, egyedi sapkában, ruhában járt, ugyebár... Egyszer egy kettesben megbeszélt fejlesztési téma kapcsán be kellett mutatni egy tervezett ruhát és sapkát Balázs ezredes irodájában a miniszternek. Nézegette a sapkát, miközben folyamatosan szívta Phillip Morris cigarettáját, majd így szólt: — Ki találta ki ezt a marhaságot? — Balázs ezredes elpirult, majd a füstködben azt válaszolta: — Ebben a szolgálatban mindenért én vagyok a felelõs. A balgaságról és kialakításának indokairól pedig szívesen tájékoztatom miniszter elvtársat. A késõbbiekben már nem a miniszter irodájában került sor a ruhapróbákra, hanem a HM méretes mûhelyében. Király Lajos akkori fõszabász nagy türelemmel végezte a mûveletet. Az alkati problémákon azonban neki sem sikerült segíteni. Ma már legenda, és nem tudni, hogy elõször ki gondolt rá, de tény, hogy a próbákhoz új hatalmas tükrök készültek. Ezek egyike késõbb a Daróczi útra került, a parancsnoki épület folyosójára. Mindenki csak Czinege-tükörnek hívta. Úgy mutatták be — nagy sikerrel — a látogatóknak, hogy ez az a 3x20-as tükör, amely az egykori miniszter miatt készült. A háromszor húsz arra utalt: a tükör hivatása, hogy az eléje álló 20 évvel fiatalabbnak, 20 kilóval könnyebbnek és 20 centivel magasabbnak látszódjon. Hogy a fiatalításban segített-e, nem tudom, de a fókuszába állva valóban magasabbnak és ezért könnyebbnek látszott a tükörkép...

(Az összeállítás személyes tapasztalatok és elbeszélések alapján készült. U. M.)

80