ÚJKOR ÉS JELENKOR
A Spanyol Köztársaság diplomáciai szolgálata az 1936–1939-es polgárháború éveiben Ez a monográfia a történelemtudomány legszigorúbban vett eszközeivel, elsősorban a spanyol diplomáciai szolgálat olyan tagjainak és tevékenységüknek az emlékét kívánja megörökíteni, akik az 1936–1939-es polgárháború éveiben hűségesek maradtak az alkotmányos törvényességet képviselő republikánus kormányzathoz vagy éppen ezekben a nehéz időkben vállaltak, olykor minden karrierdiplomáciai előzmény nélkül, felelősségteljes külképviseleti munkát. A könyv előszavában Miguel Ángel Moratinos külügyminiszter, akinek a kötet elkészítésének gondolata is köszönhető, hangsúlyozza: „A Köztársaság diplomáciájának a helyzete közelmúlt történelmünknek egyik legkevésbé ismert és legkevesebbet tárgyalt kérdése volt.” Magát a kiadványt pedig így jellemzi: „Közzétételével, úgy gondolom, döntő lépést tettünk megismerése felé”. Ezt a véleményt megerősíthetjük. A madridi Cervantes Intézetben 2009. december 2-án lezajlott tudományos ülésszak hét előadása és a terjedelmes dokumentum-melléklet, éppúgy mint a függelék egyéb részei kézikönyverejűvé teszik a kötetet. Mindazonáltal ne gondoljuk, hogy hasznos, de száraz „telefonkönyvet” tartunk a kezünkben. A rendkívül rangos szerzőgárda a levéltárak sokaságán túl a könyv- és sajtótárakig, valamint az elmúlt hetven év hegyekké nőtt memoár-irodalmáig, nemkülönben a történészi feldolgozások tengernyi tömegéig lényegében mindent végigszántott, hogy a rendkívül változatos képet teljes bonyolultságában, sok új mozzanattal tárja elénk. A kifejtés pedig távolról sem nélkülözi az intellektuális izgalmakat. A spanyol történettudománynak az elmúlt évtizedben jelentős veszteségeket kellett elkönyvelnie. Elhunyt a nagy öregek közül Manuel Tuńón de Lara, a derékhadból pedig Javier Tussel és Marta Bizcarrondo. A mostani kötet munkálatait a polgárháború és a francóizmus történetének talán legalaposabb és legismertebb mestere, Ángel Viñas fogta össze. A nagy fejezetek szerzői is neves, határokon túl, szakmai körökben zömmel Magyarországon is ismert, idézett vagy éppen nálunk is publikáló történészek. 121
Már-már unalmas, ismétlődő megállapítás, hogy Spanyolország XX. századi története kapcsán valamely folyamat átlagon fölüli egyediségét kell hangoztatnunk. Minden bizonnyal ezek közül is kiemelkednek a Köztársaság diplomáciai szolgálatának sorsfordulói a polgárháború éveiben. A szerzők nem tehetik ugyan meg, hogy az egyes viszonylatokban, illetve az egyes szereplők kapcsán ne szóljanak az előzményekről, de erőfeszítéseiket a 986 napos háború időszakára összpontosítják. Az alapképlet az, hogy Spanyolország harmincas évekbeli diplomáciai kara a Köztársaság első éveiben (1931–1936) is többségében az 1931ben megbukott monarchia tisztviselőiből állt (ha leszámítunk néhány tucat, diplomáciai szolgálatra 1931–32-ben fölkért, egyes esetekben európai hírű értelmiségi nagyságot, akik többségét a következő kormányzat 1934-ben elbocsátotta a szolgálatból). Mint Pérez Gil korábbi könyvéből tudjuk, ennek a szakszolgálatnak a hatékonyságával már Primo de Rivera tábornok is elégedetlen volt, többször reformálta is, egyszer magát a külügyminisztériumot is bezárta. A helyreállított testület a Köztársaság kikiáltása után, az 1931–1933-as republikánus–szocialista kormányzat alatt lojalitási szűrésen is átesett, anélkül, hogy összetétele radikálisan változott volna. Végig szolgálta az 1934–1935-ös centrista–jobboldali kormányzat éveit is, sőt eleinte zömmel helyén maradt a baloldali választási szövetség (pontatlan, de elterjedt kifejezés szerint: a népfront) 1936. februári győzelme után is. Nagyarányú szakítópróbájának bizonyult viszont a július 18-i katonai lázadás nyomán kialakult helyzet. Ebben a merőben új szituációban 90 százaléka a lázadók oldalára állt. Ez érthetővé válik, ha figyelembe vesszük, hogy tagjait eredetileg szinte kizárólag a birtokon belüli társadalmi rétegek, ezeken belül is jelentős részben a nemesi címeket viselők vagy éppen az arisztokrácia soraiból toborozták. Mégis: ez a látszólag tiszta képlet azonnal összekavarodik, ha figyelembe vesszük, hogy a világ országainak nagy többsége a polgárháború éveiben, egészen 1939. február végéig hivatalosan a Köztársaság kormányát ismerte el törvényesnek. Ezért a követségek és a konzulátusok épületei igen kevés kivétellel a madridi kormányok birtokában maradtak. Kivételek azok az országok, amelyek kezdettől – nyíltan vagy burkoltan – kizárólag a lázadók ilyen-amolyan irányító központjait ismerték el. (Az első, a „nyílt” kategóriába tartozott Német- és Olaszország, Portugália, valamint Japán és . Luis V. Pérez Gil: La política exterior en el Bienio republicano-socialista (1931–1933): Idealismo, Realismo y Derecho Internacional. Atelier, Barcelona, 2004. 127–143. o.; a közelmúltban látott napvilágot a kérdésről egy másik jelentős, bár a témát más oldalról megközelítő monográfia is. (Marina Casanova: La diplomacia española durante la guerra civil. Ministerio de Asuntos Exteriores, Biblioteca diplomática española, Madrid, 1996.)
122
az általa létesített mandzsu bábállam; a másodikba pl. Magyarország, amely burkoltabban gyakorlatilag ugyanezt tette, de a formális de jure elismeréssel 1938 februárjáig várt, fél szemmel a brit kormányzatra figyelve.) Ez utóbbi országokban a helyi hatóságok biztosították, hogy a követségeknek a lázadók szolgálatába szegődött munkatársai birtokba vehessék az országaikban működő spanyol képviselet épületét, irattárát, technikai berendezéseit, kiépített kapcsolatrendszerét. Ahol erre szükség volt, mint Rómában, ott ehhez hatósági és félkatonai erőszakszervek segítségét is biztosították. Ám még ezekben a fővárosokban is eleinte megoldatlan maradt a tisztviselők fizetése, a követség folyó költségeinek a fedezése, esetleg a bérelt épület terheinek kiegyenlítése. Több esetben a felkelőkhöz pártolt követnek vagy ügyvivőnek hónapokig saját magánvagyonából kellett fedeznie még a haza küldendő diplomáciai posta portóköltségét is. (Viñas ezt éppen a budapesti ügyvivő példáján szemlélteti.) Azokban az államokban, amelyek változatlanul a köztársasági kormánynyal tartottak – szívélyesebb vagy kimértebb – kapcsolatot, a lázadók mellé állt diplomaták nehezebb helyzetbe kerültek. Otthoni lakásuk, sok esetben családjuk is rendszerint a köztársasági területen volt, családtagjaik esetleg valamelyik ország madridi képviseletén kerestek menedéket. Nekik maguknak pedig valahogy el kellett jutniuk Spanyolországnak a lázadók által birtokba vett körzeteibe. Az 1936. szeptember végétől Franco által személyesen irányított Nemzetvédelmi Junta tehát bővében volt diplomatáknak, de híján volt a külföldi infrastruktúrának. Ezzel szemben a republikánus kormány fő gondja az volt, hogyan töltse föl külképviseleteit szakmailag megfelelő és irántuk lojális diplomatákkal, vagy sebtében külügyi tisztviselőkké előléptetett politikusokkal, közalkalmazottakkal. Különösen égető szükség volt megfelelő tekintélyű emberekre azokban a fővárosokban, amelyek kormányaitól segítséget vártak vagy legalább azt, hogy a nemzetközi diplomáciában, a Nemzetek Szövetségében, majd az 1936 őszén létrejött londoni Benemavatkozási Bizottságban valamelyes hátvédet biztosítsanak a megtámadott Köztársaságnak. A kötet azt az erőfeszítést mutatja be, amely az első hónapok zűrzavara után alapjában sikeres volt. Bár a dezertált diplomaták Londonban, Párizsban és másutt távozásukig veszélyes kiszivárogtatásokkal, titkos iratok kiszolgáltatásával, eltulajdonításával súlyos gondot okoztak, a Köztársaság . Ennek néhány dokumentumát, Carlos Arcos y Cuadra ügyvivő (Bailén grófja) jelentéseinek egy csokrát lásd A spanyol diplomácia magyar vonatkozású dokumentumaiból. I. 1936–1937. Közli és bevezette Harsányi Iván. In: Kutatási füzetek, JPTE Történelem Doktori Program, JPTE, Pécs, 1996. 12–31. o. (Az ügyvivőhöz fűződik a közel hatszáz oldalas könyv egyetlen névelírása is: mind a szövegben, mind a névmutatóban „Arco”néven szerepel.)
123
katonai veresége, mint ez a kötetből kiviláglik, nem elsősorban a helyreállított diplomáciai szolgálat tevékenységén múlt. Bevezető tanulmányában Julio Aróstegui nagy súlyt helyez a küzdő felek önmeghatározására, illetve az ellentábor verbális minősítésére. A republikánusok, írja, ellenségeiket „hitszegéssel” vádolták. De mihez váltak hűtlenné? Az alkotmányhoz? Egy politikai rendszerhez? Egy társadalmi rendhez? Esküjükhöz? Végül is a lázadás napjaiban a társadalmi erők gyors átrendeződése új minőséget kölcsönzött a köztársaságnak. Az érdekek súlyos összeütközését a felkelők „Kereszteshadjáratnak”, a republikánusok „nemzeti-forradalmi háborúnak” nevezték. A szerző véleménye szerint a legfőbb mozzanat az, hogy jórészt megszűnt az államapparátus nem kis részének (katonák, diplomaták, igazságszolgáltatás) köztársasági lojalitása. Ezzel szemben a társadalom modernizálása és az önkormányzatok kiépülése nyomán a tanítói kar, a tudomány és az egyetemek világa, valamint a helyi igazgatás tagjai túlnyomórészt hűek maradtak a Köztársasághoz. Ezzel magyarázható a súlyos megtorlás, amely később, a vereség után elsősorban éppen ezeket a társadalmi csoportokat sújtotta. Ezen az általános képen belül se szeri, se száma a különleges eseteknek. Ilyen volt az asuncióni követség „visszafoglalása” a köztársaságiak által. Ángel Ossorio y Gallardo Buenos Aires-i nagykövet 1938 júliusában jelezte a madridi központnak, hogy a szomszédos Paraguayban a követséget korábban megkaparintott francoista diplomata elhagyta posztját, kevesellve megbízóitól kapott javadalmazását, és a paraguayi kormány hajlandó fogadni Madrid küldöttét. A minisztérium azonnal átirányította a caracasi követség egyik vezető beosztottját, Ramiro Fernández Pintadót, aki el is foglalta a helyet. Az új követ egyébként a monarchiától örökölt diplomata volt, de maradéktalan hűséggel szolgálta a Köztársaság ügyét az utolsó pillanatig. Két különböző témakörben is megjelenik a kötet koordinátora, Ángel Viñas. Az egyik a harcoló, 1936 utáni Köztársaság külpolitikai stratégiája, a másik a diplomácia központi szervének, a minisztériumnak a szervezeti és anyagi problémái a polgárháború alatt. Az előbbiben azt vázolja föl, milyen gondokkal kellett megküzdenie a köztársasági kormányzat külszolgálatainak a háború kezdetén. Az egyik az volt, hogy meggyőzze külső partnereit: nincs köze a lázadás kirobbanását követő spontán „forradalmi” túlkapásokhoz, egyházellenes terrorcseleményekhez. Ezután meg kellett küzdenie azzal a feltevéssel, hogy az ország a baloldali kormányzat vezetésével a Szovjetunió csatlósává válna. Végül meg kellett próbálnia megtörni vagy legalább lazítani azt a béklyót, amelyet a demokratikus nagyhatalmak által kezdeményezett benemavatkozási politika a fegyverek beszerzése terén rakott a törvényes 124
kormány kezére-lábára, miközben nem talált megoldást a tengelyhatalmak által spanyol földre zúdított hadianyag-szállítmányok feltartóztatására. Viñas mindmáig nem ismert dokumentumokat tár elénk, például arról, hogyan ajánlotta föl a köztársasági kormány akár angol és francia haditengerészeti bázisok fölállítását is a spanyol partokon, a demokráciák álláspontjának módosítása esetén. A második témakörben, igen gazdag tényanyaggal, azt mutatja be, hogy az általános fő tendencián belül hányféle magatartásformát szült a polgárháború a külszolgálaton levők soraiban. A helyzetek sokfélesége tükröződik azokban a nagy fejezetekben, amelyek a köztársasági külkapcsolatok fő színterein (London, Párizs, Washington, Bern, Prága, Mexikó) folyó munkát mutatják be. Enrique Moradiellos, aki a londoni eseményeket követi nyomon, személyre szóló részletezéssel leírja, hogy az ottani spanyol diplomaták többsége (egyesek némi habozás után) a nemrégen kinevezett Julio López Oliván nagykövettel (s a hat közül négy konzullal) az élen hátat fordított a madridi kormánynak, és fölvette a kapcsolatot a felkelők irányító szerveivel. Köztük olyan tekintélyes személyek voltak, mint a brit családi gyökerekkel is rendelkező Alba hercege (később Franco tábornok londoni nagykövete az egész második világháború alatt) vagy Juan de la Cierva y Codorniú, XIII. Alfonz egykori miniszterének a fia. A madridi kormány számára mentőkötél volt, hogy a nagy tekintélyű Pablo de Azcárate, a Nemzetek Szövetségének spanyol főtitkár-helyettese lemondott magas berni tisztségéről, hogy átvegye a londoni követség vezetését. Ám a tengelyhatalmak „megbékítésén” munkálkodó brit konzervatív kormányzat – úgy tetszett – nem látja, „milyen veszélyt rejt magában Nagy-Britanniára nézve egy olyan spanyolországi katonai diktatúra létesülése, amelyet de facto Berlin és Róma ellenőriz” (Azcárate). Az adott esetben nem szorul bizonyításra az a következtetés, amelyet több szerző is megfogalmaz, hogy a köztársaság bizonyos fokú nemzetközi elszigeteltsége nem írható a külszolgálatok elégtelen működésének a rovására. Érdekes viszont Moradiellosnak az a meglátása, hogy Azcárate szoros kapcsolata és messzemenő egyetértése Juan Negrínnel, az 1937 májusa utáni köztársasági kormányok miniszterelnökével bonyolulttá tette viszonyát Manuel Azańa köztársasági elnökkel. Azcárate szerepét a szerző a külpolitika negríni víziójának általános stratégiája szempontjából is döntőnek tartja: kitartani addig, amíg kirobban a tengelyhatalmak és a nyugati demokráciák között elkerülhetetlenül bekövetkező összecsapás; illetve ellenállni, hogy minél jobb pozícióban legyenek, ha sor kerülne a háború valamilyen kiegyezé . Erről lásd még Pablo de Azcárate: Mi embajada en Londres durante la guerra civil española. Ariel, Barcelona, 1976.
125
ses lezárására vagy legrosszabb esetben a fegyverletétel jobb feltételeinek elérésére. A köztársasági diplomácia legdrámaibb csatáit kétségkívül Párizsban vívták. Erről Ricardo Miralles (Negrín miniszterelnök kiváló életrajzírója) ír terjedelmes tanulmányában. Itt a nagykövet tisztségét Juan Francisco de Cárdenas (1939-től Franco washingtoni nagykövete) töltötte be, aki rövid habozás után átállt a felkelőkhöz. Ez döntő körülmény volt, mert a francia kormánynak ekkoriban kellett volna lebonyolítania egy nagyarányú katonai szállítást, amelyről elődje még 1935 derekán, az akkori madridi centrumjobboldali kormánnyal állapodott meg, s amelynek biztosítékaként nagy mennyiségű spanyol aranyat helyeztetett el saját trezorjaiban. Amikor Madridból megbízást kapott, hogy az idő közben felülkerekedett francia népfront kormányával gyorsíttassa meg a szállítást, Cárdenas brit konzervatív barátainak „megsúgta” a hírt, akik gondoskodtak róla, hogy a köztársasággal szemben ellenséges sajtó azonnal világgá röpítse. A brit politika pedig – mint ismeretes – durva nyomással túlnyomórészt leállíttatta a szállítást. A lemondott diplomaták helyére itt is nagy tekintélyű politikusok sereglettek Párizsba: a szocialista Fernando de los Ríos, korábbi oktatási miniszter, egy stockhomi tudományos konferenciáról hazatérőban a cortes elnöke, Luis Jiménez de Asúa, valamint a július 27-én nagykövetté kinevezett republikánus Álvaro de Albornoz. Miralles azt a dilemmát állítja a középpontba, hogy a köztársasági diplomatáknak tiltakoznia kellett a törvényes kormányt bénító fegyverbeszerzési tilalom ellen, de úgy, hogy ez ne okozza a Léon Blum vezette baloldali kormány bukását. Az újabb nagykövetnek, Luis Araquistainnak szinte a képviselet egész személyzetét le kellett cserélnie. A fél- és illegális vásárlások céljából Franciaországba átutalt valutát egy még 1931-ben nyitott, a „szemek” és „fülek” elől némileg rejthető számlán helyezték el. Ezen át bonyolódtak a mexikói kormány szállításai is. Miralles azonban (részletesen felsorolva a tételeket) bemutatja, hogy az így lebonyolított szállítások messzemenően nem voltak elégségesek a kirobbant háború jellegének megfelelő hadviselésre. Később a francia területen át haladó rejtett szovjet szállítmányok kezelésére a kormány egyes hivatalai és személyiségei bejáratott mechanizmust alakítottak ki. Amint Blum később elmondta: „nem szállíthattunk fegyvereket, de nem akadályoztuk, hogy mások ezt francia területen keresztül megtegyék”. Ám a spanyol ügynek sokat ártottak a francia kormányváltások, . Erről lásd Jules Moch: Rencontres avec…Léon Blum. Librairie Plon, Párizs, 1970. 204. o.; Harsányi Iván: A spanyol köztársasági kormány 1938. áprilisi „13 pontjának” előzményei. In: Párttörténeti Közlemények, 1978. júniusi (2.) sz. 91–93. o.
126
mivel ezek többször elmozdították helyükről az ebben érdekelt tisztviselőket. Különösen súlyosnak ítéli Miralles az 1938 tavaszi kormányváltást, amikor a második Blum-kormány távozásával Edouard Daladier és Georges Bonnet vette át a kormányrudat. Ezt követte többek közt az 1938 áprilisában előállt súlyos katonai helyzetben elrendelt francia határzár, amely a francia diplomáciának azt az alaptalan elképzelését szolgálta volna, hogy ezzel az olasz politikát az angol–francia állásponthoz közelíthetik, ám legfőbb eredménye a köztársasági területnek a felkelők és az olasz légiók általi kettévágása volt. A francia kormányzat nem értette meg, írja, hogy a spanyol háború az európai összecsapás közvetlen előzménye, és „Spanyolország ezt drágán fizette meg”. Különös történet Fernando de los Ríos washingtoni nagyköveti megbízatása és tevékenysége, amelyről Soledad Fox ad képet. Olyan országban kellett képviselnie a harcban álló Köztársaságot, amely törvénybe foglalta, hogy nem ad el fegyvereket és hadianyagot háborúban vagy polgárháborúban álló ország kormányának. Rooseveltet számos tényező indította óvatosságra. A katolikusok az USA-ban a Demokrata Párt bázisához tartoztak, a Vatikán pedig Franco oldalán állt. Nem akarta fokozni a feszültséget országa és Német- illetve Olaszország között, sem szembekerülni a be nem avatkozást választó francia és angol kormánnyal. Fox hangsúlyozza, hogy párizsi és londoni nagykövetei, William Bullitt és Joseph Kennedy a leghatározottabban a be nem avatkozást ajánlották neki. De los Ríosnak először megbízólevelének átadása után, 1936. október 21-én (majd még számtalanszor) kellett hangsúlyoznia, hogy kormánya nem kommunista és nem is anti-katolikus. A tudós nagykövet, mint Fox megállapítja, higgadt, elegáns modorával, türelmes vitamódszerével a legalkalmasabb volt arra, hogy megnyerje, maga mögé állítsa az észak-amerikai közvéleményt. Hamarosan civil szervezet alakult „a spanyol demokrácia megsegítésére” (AMB), elsősorban orvosokból. A támogatók köre egészen az elnök feleségéig, Eleanor Rooseveltig nyúlt. Eközben minden az ország határát átlépő állampolgár útlevelébe bepecsételték, hogy „Spanyolországba való utazásra nem érvényes”. A nemzetközi brigádokba tartó mintegy 1500 önkéntesnek kerülő úton, Franciaországon keresztül kellett eljutnia a csatatérre. Az AMB tagjainak De los Ríos mentesítést ért el a tilalom alól. 1937 tavaszán feszültség keletkezett Álvarez del Vayo spanyol külügyminiszter és washingtoni követe között, mivel az utóbbi, széles társadalmi elfogadottságán túl nem tudta elérni, hogy feloldják a fegyverembargót. Végre 1938 márciusában, miután Cordell Hull amerikai külügyminiszter biztató szavait továbbra sem követték tettek, kétpárti kongresszusi csoport 127
javasolta a szállítási tilalom feloldását. Fox némi szarkazmussal állapítja meg, hogy erre végül nem került sor, noha – erről is első ízben hallunk – a spanyolok több lelőtt német, ill. olasz gép roncsait tanulmányozás végett az USA rendelkezésére bocsátották. Majd Norman Thomas amerikai szocialistát idézi: „A Köztársaságnak nem egy Don Fernandóhoz hasonló professzort kellett volna ide küldenie, hanem egy minden hájjal megkent politikust, aki rá tudja venni a nagy repülőgép- és fegyvergyárosokat, hogy gyakoroljanak nyomást az amerikai Kongresszusra.” Közben amerikai nagyvállalatok nagy mennyiségű kőolajat és teherautót szállítottak a felkelőknek – erre nem terjedt ki az embargó. Ami a berni nagykövetséget illeti, ennek a jelentőségét az adta, hogy ugyancsak Svájcban, Genfben volt a Népszövetség székhelye. Erről a színhelyről Elena Rodríguez Ballano „jelent”. Talán az ő dolga volt a legnehezebb; nemcsak a közvélemény, de a történettudomány is erről tud a legkevesebbet. A korábbi követ itt is – egy római kiküldetését kihasználva – átnyergelt a lázadókhoz. Madrid a nagy nemzetközi tapasztalattal rendelkező, több nyelven folyékonyan beszélő katalán szocialista politikust, Antonio Fabra Ribast állította a helyére, aki mint a genfi székhelyű Nemzetközi Munkaügyi Hivatal vezető spanyol munkatársa kellő helyi jártasságot is a magáénak mondhatott. A szerző megállapítja róla, hogy ő is kitűnő kapcsolatot tartott a svájci társadalom progresszív köreivel; hogy ügyesen mozdította elő a köztársaságiak megsegítését célzó gyűjtéseket, ráadásul kiváló hírszerző hálózatot épített ki a német és az olasz ügynökök Svájcban folytatott, Francót támogató tevékenységének felderítésére. Állandó, a köztársasági vívmányokat propagáló bulletint is megjelentetett. Ám a fegyvervásárlás terén ő sem tudott egyről kettőre jutni. A svájci polgárság és politikai vezetői rettegtek a két félelmetes szomszéd, Olasz- és Németország reakciójától abban az esetben, ha Bern akár csak közvetve is támogatja a Köztársaság harcát. Franco táborának viszont jelentős szállításokat eszközöltek svájci nagyiparosok, német és olasz postacímeken keresztül juttatva el termékeiket. Ugyancsak ennek a félelemnek tulajdonítható, hogy egyetlen demokratikus országban sem üldözték olyan keményen (tényleges, súlyos börtönbüntetéssel) azokat, akik a szigorú tilalom dacára önkéntesnek álltak a nemzetközi brigádokba. (A recenzens hozzáteszi: e téren jelentősen fölülmúlták még a Horthy-kormányzat viszonylag enyhébb elbánását is.) Rendkívül érdekes és bonyolult helyzetről számol be a kötet prágai fejezete, amelynek szerzője Matilde Eiroa. A város és az ország az európai hadianyag-ipar egyik centruma volt, és maga is a német fenyegetés árnyékában élt. Itt kötött ki a képviselet vezetőjeként Luis Jiménez de Asúa, eleinte mint 128
ügyvivő. Gaspar Sanz y Tovar, az addigi követ, aki Franco hívének bizonyult, (később, mint Eiroa leírja, az 1938-ban alakult jobboldali csehszlovák kormány őt ismerte el „a spanyol állam vezető prágai képviselőjének”), nem akarta átadni a követséget. Ám az ország elnöke, Edvard Beneš és külügyminisztere, Kamil Krofta jóindulatú támogatásával Jiménez de Asúa birtokba tudta venni az épületet. Csehszlovákia az egyik potenciális hadianyagszállítónak számított, mivel kormányának többsége a köztársaságiak óvatos támogatója volt. A legkedvezőbb korai pillanat azonban elszállt, mert Sanz y Tovar világgá kürtölte az első nagyobb szállítmányt, mielőtt kénytelen-kelletlen elhagyta volna posztját, anélkül, hogy távoznia kellett volna az országból. Eiroa véleménye szerint Madrid azért nem siettette képviselője nagyköveti kinevezését, sem Prága nyíltabb kiállását, mert nem akarta kitenni a benemavatkozást kezdeményező nyugati partnerei és koalíciós kormányának jobbszárnya részéről jövő támadásoknak. 1937 tavaszán sor került a nagyköveti kinevezésre. 1937 során Jiménez de Asúa tucatnyi alkalommal személyesen is találkozott Benešsel, aki hajlandó volt „félrenézni”, amikor a csehszlovák baloldal toborzó irodákat állított föl, sőt más kelet-középeurópai országokból származó önkéntesek is országán át indultak a spanyol csatatérre. Ami a hadiszállításokat illeti, Beneš azzal tudott segíteni, hogy a más országoktól vásárolt fegyver és lőszer esetében nem alkalmazta a reexportot tiltó törvényt. A nagykövet sokat küszködött a hadiszállításokat általában ellenőrző minisztériumközi bizottsággal. 1937 második felében, különösen az Anschluss után a helyzet romlott. A német nyomás növekedése, a szudétaföldi náci terror, a csehszlovák jobboldal előretörése, nemkülönben a köztársasági vezetők közötti ellentét a prágai spanyol követség eleve korlátozott mozgásterének további szűküléséhez vezetett. Itt is működött a madridi hírszerzés, figyelve és jelentve a Köztársaság elleni tényezők mesterkedéseit. A világhírű értelmiségi nagykövet – washingtoni kollégájához hasonlóan – kitűnő kapcsolatokat tartott a kormánya támogatására hajlandó társadalmi körökkel. Eiroa leírja, hányféle módon tette ezt: gyűléseken tartott beszédekkel, nyilatkozatokkal, rádiós interjúkkal, és sajtókommünikékkel, előadásokkal, kormánya dokumentumainak terjesztésével. A nagykövetség sajtóirodát hozott létre, amely egyfajta „spanyol közpottá” vált, a szociáldemokrata napilap, a Právo Lidu egyik munkatársának a vezetésével. A Madridból kapott híranyagot továbbították a helyi lapok szerkesztőségeihez. A madridi képviselet rangja a spanyol diplomácián belül a nagy fővárosokban működő nagykövetségekének szintjére emelkedett. Eiroa leírja a drámai végkifejletet is. A müncheni paktum nyomán, 1938. október 5-én Beneš lemondott, és elhagyta az országot. Barcelona eleste 129
után, 1939. január végén az új csehszlovák kormány úgy döntött, hogy de jure elismeri a felkelők burgoszi kormányát. Megérkezett Prágába Franco megbízottja. Ám március 15-én Hitler megszállta Csehországot. Jiménez de Asúa és munkatársai távoztak az országból, miután megsemmisítették a kényes dokumentációt. Ez után, mint a szerző zárásként megjegyzi, a köztársasági trikolor a prágai épületen már csak 1945-ben jelent meg, a köztársasági emigráns kormány diplomáciai jelenlétét jelezve. A köztársasági diplomáciai erőfeszítések nagy jelentőségű helyszínévé lett Mexikó, ahol Lázaro Cárdenas elnök a harcoló Spanyol Köztársaság támogatásának lelkes és aktív híve volt. Ennek a tevékenységnek nagy irodalma van, mutat rá Abdón Mateos, a következő fejezet szerzője, ám „tisztázandó még sok fontos téma”. Ezekre a kérdésekre nagy volumenű új mexikói és spanyolországi levéltári forrásokra támaszkodva igyekszik választ adni. Az itteni erőfeszítések spanyol kulcsembere, Félix Gordón Ordás, mérsékelt polgári köztársasági politikus még a lázadás kirobbanása előtt, 1936 májusában kapta követi megbízatását a Mexikóvárosban székelő spanyol képviselet vezetésére. A lázadás itt is két részre osztotta a követség személyzetét, egyesek hamarosan áthajóztak az Ibériai félszigetnek a felkelők által kézben tartott területére. A többség azonban kitartott. Gordón Ordás több kötetes visszaemlékezése is jó kiindulópont ahhoz, hogy megítéljük Mexikó szerepét a Köztársaság támogatásában. Gordón Ordás helyét, akit 1938 májusában kubai követté neveztek ki, a kanyargós – kommunista– szovjet–trockista–szocialista – múltú José Loredo Aparicio vette át. Mateos kiemeli a híres Magellanes-esetet. Ez a hajó 1936 novemberében érkezett a cartagenai kikötőbe, húszezer mexikói lőfegyverrel. Ez – mint hangsúlyozza – a kevés eset egyike volt, amikor a legjobb pillanatban érkezett hatékony segítség; ekkor bontakozott ki a francóisták első nagy offenzivája Madrid ellen. Svájcban, az Egyesült Államokban és más országokban vett fegyverek jutottak el köztársasági kikötőkbe, többek közt 150 spanyol gyártmányú légelhárító ágyú „utazott haza”. Mexikói zászló alatt közlekedő hajók még német fegyvereket is vásároltak. Lengyel kikötőből 5000 géppuskát és hozzájuk húszmillió töltényt szállítottak. Ám Cárdenas elnök (talán elővigyázatlan) nyilatkozata után, amelyben nyíltan bejelentette, hogy támogatják a Köztársaságot, sok országban szűkültek a vásárlási lehetőségek. Híres (az irodalomból ismerős, de itt mexikói forrásból is dokumentált) . A kötet fontosságára utal, hogy számos fontos, a nemzetközi hispanista irodalomban nem említett személyiség jelenik meg benne. Loredo Aparicio nevét is talán ha a kaposvári Horváth Gyula, a mexikói politikatörténet kutatója ismeri (én, bevallom, nem találkoztam vele).
130
eset, amikor Roosevelt elnök felszólította Cárdenast: állítsa le az USÁ-ban korábban vásárolt repülők Spanyolországba juttatását. Cárdenasnak azt is kérnie kellett Madridtól, hogy ezután hivatalos kormánykérelemként érkezzenek a fegyverszállítási igények (ami leszűkítette a „kerülő utak” igénybe vételének lehetőségét). Hasonló nehézségek támadtak a bolíviai vásárlásokkal, ahonnan végül egy japán hajón (Ibai-ügy) jutott el húsz, korábban az USÁ-ban vett repülő a köztársaságiakhoz. Kudarcok is voltak, például az 1936-tól húzódó agrárhitel-igényekkel, amelyek hosszú huzavona után, mint Mateos írja, „feledésbe merültek”. A követség már 1938 derekán örömmel nyugtázta Cárdenas készségét arra, hogy Mexikó szükség esetén spanyol menekülteket fogadjon be. Ezt akkor a hazai kormány még elvetette, de 1939 februárjában már maga kezdeményezte. A vereség után több mint tízezer menekült jutott el Mexikóba, akikhez a háború végén, amikor eldőlt, hogy haza nem térhetnek, újabb 15 ezer fő csatlakozott. Gordón Ordás, aki akkor a Mexikóban működő emigráns köztársasági kormány helyettes elnöke volt, kijárta az akkori vezetőknél, hogy nekik ne kelljen „bevándorló-adót” fizetni. Eddig az öt nagy spanyol diplomáciai képviselet küzdelmét ismertető fejezetek jellemzése. Ám még csak a közel 560 oldalas kötet 266. oldalánál tartunk. Itt kezdődik Viñas második, már említett fejezete, amely a diplomáciai szolgálat háború alatti átépítésével, személyi és intézményi változásaival, ezek indokaival, céljaival és menetével foglalkozik. Ebből a fejezetből kiderül, hogy a kar létszámának drámai csökkenése ennek csupán az egyik (bár igen fontos) indoka volt. Szükségessé tette az újonnan hadrendbe állított diplomaták szakmai felkészületlensége, amely független volt esetleges magas képzettségüktől. Emellett arra is gyanakodtak, hogy egyesek ellenséges megbízatásra szolgáltak tovább. Ezt később igazolni látszott, hogy míg a lojális diplomatákra, ha az ellenség kezére kerültek, a diktatúra a legkíméletlenebbül sújtott le, mintegy egy tucatnyi csoportjukat a vereség után azonnal elhelyezték a francoista külszolgálat valamelyik láncszemében. Az olvasót talán meglepi, hogy a könyv lényegében nem, vagy csak érintőleg foglalkozik a spanyol diplomácia hatodik kulcsfontosságú, moszkvai színterével, ahol Marcelino Pascua vívta bonyolult harcait. Ez aligha Viñas tájékozatlanságáról tanúskodik, aki évtizedekkel ezelőtt már könyvet szentelt a Szovjetunióba küldött, fegyverszállítások ellenértékének szánt spanyol arany sorsáról. Más írások is foglalkoznak vele. Ám kifejezetten a diplomáciai szolgálat ügyeiről eredeti szovjet és némely egyéb forrásból . Ángel Viñas: El oro de Moscú. Alfa y omega de un mito franquista. Ediciones Grijalbo S. A., Barcelona– Buenos Aires–México D. F., 1979.
131
még viszonylag korlátozottak az információk. Olyan részleteket ismerünk, mint Pascua makacs próbálkozásait, hogy küldjenek mellé rátermett diplomata segítőket. Ám, mint láttuk, ezeknek a madridi kormány nem volt bővében. Amit még a szakember is az ediginél sokkal jobban érzékel a kötetből: az angol–francia kezdeményezésű benemavatkozási politika jórészt megakadályozta, de még az erre hajlamos kormányok esetében is bonyolulttá tette, lelassította, kerülőutakra terelte a Köztársaság megsegítését célzó, a háború jellegének megfelelő fegyverzet eljuttatását. Ezzel számottevően hozzájárult a felkelők és az őket támogató külhatalmak sikeréhez. A függelék szakszerű tagolásban a Köztársaság teljes diplomácia szolgálatának névsorait közli. Forrásjegyzéke imponáló, mind a hazai, mind a külföldi levéltári akták, mind a publikált dokumentum-kötetek, mind pedig a feldolgozások tekintetében. 21 teljes dokumentumot közöl; köztük az utolsó az a miniszteri rendelet, amely 2009. december 2-án elégtételt szolgáltat „a külügyi szolgálat mindazon tisztviselőinek, akiket a Második Köztársaság intézményi legalitásának védelme miatt sújtott megtorlás”. A rendelet kibocsátója, és az itt ismertetett kötet előszavának szerzője azonos. Ángel Viñas (dir.): Al servicio de la república. Diplomáticos y guerra civil. (A Köztársaság szolgálatában. A diplomaták és a polgárháború.) Ministerio de los Asuntos Exteriores y de Cooperación–Marcial Pons Historia, Madrid, 2010. 559 p.
Harsányi Iván
132
