TÉMÁK ÉS MOTÍVUMOK ORESZTÉSZ ALAKJÁNAK IRODALMI MEGJELENÍTÉSÉBEN
A három Oresztész
Mészáros Boglárka Flóra Magyar nyelv és irodalom, BA Miskolc, 2013.
Konzulens oktató: Dr. Darab Ágnes Tanszékvezető egyetemi docens
1
Tartalomjegyzék Fejezetszám
Fejezetcím
Oldalszám
1.
Témaválasztás
3
2.
Első motívum - bosszú
6
3.
Második motívum – lázadás
14
4.
Harmadik motívum – önfeláldozó barátság
17
5.
Összegzés – Oresztész jellemének változása
22
6.
Idegen nyelvű összefoglaló
32
7.
Rövidítésjegyzék
33
2
Témaválasztás A szakdolgozatom alapjául az antik irodalom egy hősét választottam, Oresztészt. Célom a karakter irodalomban való megjelenítésének elemzése. Az Oresztész alakjához kapcsolódó témák és motívumok vizsgálata által szeretném feltárni, hogy a hős hogyan változik a különböző művekben, különböző szerzőknél. Mivel a témakör viszonylag széles, így az eredeti történetet sokféle módon elbeszélő publikációk közül csak néhánnyal foglalkoznék. A későbbiekben elemezni kívánt művek: Aiszkhülosz – Oreszteia, Euripidész – Élektra és Oresztész és Vittorio Alfieri – Oresztesz. Mindig érdekelt az antik irodalom, a legendák, regék és hősök története. Magam is jártam
Görögország
több
neves
helyén,
példának
okáért
az
Olimposzon.
Témaválasztásomhoz sokban hozzájárultak a személyes érzelmek. Gimnáziumi éveimnek egyik legkedvesebb irodalmi karakterei Oresztész és barátja Püladész volt, függetlenül attól, hogy Oresztész alakjának irodalomban való megjelenései nagymértékben elütnek egymástól. Minden antik történet feldolgozása eltér valamiben az elődjétől, és ez által kikerülhetetlenül megváltoznak maguk a szereplők is. Minden szerző különböző dolgokat emel ki az eredeti történetből, mindenkinek más a fontos. Szakdolgozatom témája tehát ezeknek a különböző jegyeknek a felismerése a már említett művekben, fontosságuk mértékének megállapítása és annak vizsgálata, hogy ezek miként alakítják a karakter jellemét. Mindenekelőtt tisztázni kell a címben szereplő két szó jelentését. Mi tehát a motívum? „Nevezzük így a hátteret, a tág fogalmat, mely vagy bizonyos magatartásformát – pl. lázadást – ábrázol, vagy egy személytelen alaphelyzetet, ahol a szereplők még nem egyenítettek – így például a két asszony közti férfit, két szembenálló fivért, az apa és fia szembenállását vagy az elhagyott asszony helyzetét. Lényeges jegyeikben már körülhatárolt helyzetekkel van dolgunk, már meghatározott viselkedésformákkal, vagy akár típusokkal is – így a lázadóéval vagy a csábítóéval -, amelyek még általános fogalmak, képzetek szintjén maradnak: ebben az értelemben a boldogság vagy a haladás gondolata, a metafizikus lázadozás vagy a fösvénység motívumok. /…/ a motívum nem irodalmi elem.”1 Esetünkben tehát motívumnak számíthat a bosszú, a lázadás,
éppen a száműzetés.
Engedtessék meg, hogy a téma terminus meghatározásánál ismét mást idézzek! Téma: „Nevezzük így egy motívum egyedi kifejezését, egyenítését vagy éppen az általános egyedibe való átmenetének eredményét. /…/ Azaz mikor egy motívum – amely fogalomként, 1
TROUSSON R. 1995, 184.
3
elképzelésként jelentkezett – néhány szereplőben és egy egyedi helyszínben rögzítődik, korlátokat kap, s így meghatározódik; s mikor ezek a szereplők és ez a helyzet irodalmi hagyományt hoznak létre, a motívum témává lesz.”2Az Oreszteiában például, a bosszú motívuma Oresztész gyilkosságában konkretizálódik. Megöli Klütaimnésztrát és Aigiszthoszt, ezzel a motívum témává lesz. Időben meghatározódik, helyszínt és cselekvő szereplőket kap. „A téma mindig bizonyos figurákhoz kötődik, valamint többé-kevésbé rögzítődik a történésben, a térben és az időben”3 Egy bizonyos motívum ráadásul többféle témában is kibontakozhat. Vagy akár egy téma több különböző motívumot is konkretizálhat. A kialakult témákra persze nagyban hatással van az adott kor ideológiája, társadalmi berendezkedése, valláspolitikája, gazdasága és egyéb tényezők. Nem lehet megkerülni ezt a fajta értelmezést sem. A szerzők sokszor a korukra jellemző politikai, ideológiai, vallási, esetleg filozófiai irányzatok szerint építették fel műveiket, dolgozták fel a motívumokat és esetünkben, az antik történeteket. Minden téma fejlődik, változik, ahogy az idő előre halad. Mindenki másképpen alkalmazza, a források is sokszor eltérőek, éppen ezért nehéz megállapítani például, hogy egy-egy történet - legyen az egy mítosz feldolgozása, egy történelmi regény vagy egy antik dráma - vajon valóságon alapul-e vagy sem. Az Oresztész témakör kapcsán megállapíthatjuk, hogy a téma egy mitológiai alakon alapul. Létezésének van valóságalapja. Oresztész az Atridesz ház gyermeke volt, Agamemnón és Klütaimnésztra gyermeke nővéreivel, Iphigeneiaval és Élektrával. Anyja meggyilkolta apját, és így Aigiszthosz, a szeretője került a trónra. A gyilkosság idején Oresztész nem tartózkodott odahaza. Visszatérve azonban bosszút állt anyján és annak szeretőjén, de mivel vérrokont ölt, az erinnüszök átka szállt rá, és végighajszolták az országon. Végül Athénban bíróság elé állt, ahol Athéné istennő közreműködésével felmentették. Alakjának, és élettörténetének szinte minden korban jelentek meg feldolgozásai, újraértelmezései, de első irodalmi megjelenítője Aiszkhülosz volt. Az Oreszteiát Kr.e. 458ban mutatták be. Őt követte Szophoklész Kr. e. 420-ban az Élektrával, majd Euripidész Kr.e. 413-ban az Élektrával, és 408-ban az Oresztész-szel. A történetet nemcsak az irodalomban dolgozták fel, film és opera műfajban is megjelent. Ilyen mondjuk Georg Friedrich Händel 1734-ben megírt Oreste című operája. Modernebb irodalmi 2 3
TROUSSON R. 1995, 184. TROUSSON R. 1995, 184.
4
feldolgozások, például Pier Paolo Pasolininek az 1967-ben megjelent a Pilade-ja, vagy Vittorio Alfieri Oresztesze, mely az 1855-ben kiadott Tragédiák kötetében található meg. Léteznek olyan irodalmi feldolgozások is, melyek az eredeti mítoszt csak alappillérként, kiindulópontként használják. Ilyen például Eugene O’neill Amerikai Elektrája (1931), vagy Jean Paul Sartre-tól A legyek 1943-ból. Tehát az Oresztész kapcsán előkerülő témákat csak akkor tudjuk megfelelően elemezni, ha figyelembe vesszük a különböző korok, stílusirányzatok és ideológiák hatásait a művekre. „Csak a téma minden fejlődési fokát végigjárva juthatunk el odáig, hogy teljes képet kapjunk fejlődéséről és pontosan értékelhessük az egyes szerzőknél való alkalmazását”4 Az ideológiák sokszínűsége engem kevésbé befolyásol dolgozatom írása közben, mivel az elemzésre szánt drámák megközelítőleg egy korban születtek, az egy Alfieri drámát leszámítva.
4
TROUSSON R. 1995, 191.
5
Első motívum - bosszú A bosszú motívuma Oresztész történetében többféleképpen is témává válik. Például, mint anyagyilkosság vagy a trónbitorló megölése. Mivel az Oresztész feldolgozások is sokban különböznek, ezért ezeknek is többféle változatát olvashatjuk. Az említett kettő közül az elemzett művekben az anyagyilkosság megjelenítése változatosabb. Aiszkhülosznál Oresztész már úgy érkezik a palotába, hogy mind Aigiszthosszal mind pedig anyjával Klütaimnésztrával végezni akar. A tett előtt meginog, és barátját kérdi, meghagyja-e Klütaimnésztra életét. Püladész figyelmezteti, hogy nem tanácsos a jóslat ellen cselekednie, mert az Istenek megharagudhatnak – később persze mégis megtörténik a baj, pontosan anyja megölése miatt, de ezt egyikük sem láthatta előre -. Oresztész hagyja meggyőzni magát az anyagyilkosság szükségességéről. Anyja hiába kéri, hogy kímélje meg. Magyarázkodik, hogy miért ölte meg férjét. „A nő szenved, ha férje messze van, fiam.”5 Próbálja Agamemnónt hibáztatni saját vétkéért. Oresztész azonban nemcsak, hogy megvédi apja emlékét a vádakkal szemben, de újakat is hoz föl anyja ellenében; „Apám balsorsa küldi rád a pusztulást.”6A fejére olvassa, hogy kétszer is eladta, átoksorba taszította. Bosszújának jogosságát tárgyi bizonyítékkal is igazolja. Nála van a véres szőttes, amelyet apja meggyilkolásánál használtak az összeesküvők. Itt maga a bosszú egyértelműen jogosnak minősül, annak ellenére, hogy az Eumeniszekben Oresztészt az istenek balsorssal sújtják tettéért. Aiszkhülosznál a dráma keletkezési idejére tekintettel nem meglepő, hogy a hős bosszúját az ősi hierarchia és jogrendszer irányítja. A bűn – megtorlás folyamata két jogrendszer határán mozog. Az apajog és az anyajog szembenállása okozza a problémát, annak ellenére, hogy a szerző korában az előbbi már törvénnyé vált. Az Oreszteia harmadik részében a szerző egy bíróságot állít fel isteni és emberi bírákkal, akik közül ki az egyik, ki a másik jogrendszert védelmezi. Aiszkhülosz Apollónt helyezi az apajog oldalára - hiszen Oresztész az ő szavára állt bosszút anyján, és annak szeretőjén - s közvetve Athénét, kinek nem volt anyja. Zeuszból származik és ez által szintén az apajog támogatója. Az erinnüszök értelemszerűen az anyajog, és egyben a régi rendszer képviselői.7 Az ő szemükben saját vérből valót ölni sokkal nagyobb bűn, mintha egy asszony a férjét veszejti el. „Az Erinysök az anyajog alapján állnak, ők, mint ez maguk nemegyszer hangsúlyozzák, 5
AISZKHÜLOSZ 1985, (920) AISZKHÜLOSZ 1985, (927) 7 MIHÁLYI 1987, 69-75. 6
6
a régi istenek, velük szemben állnak a fiatal istenek, Apollón és Athéna, akik Orestés felmentésével az apajogú rendet segítik győzelemre…”8Ha csak az emberi erkölcsöket, és etikai követelményeket nézzük, a drámai konfliktus megoldhatatlan. A szereplők, de még maguk a bírák is egy végeérhetetlen körforgásban rekedtek. A bűnösöknek bűnhődniük kell, de mi van akkor, ha a büntetés önmagában is újabb, ez esetben még súlyosabb bűnt szül? A megoldhatatlan problémát az antik dráma jól bevált elemével, az isteni beavatkozással oldja meg a szerző. Művében Athéné ajánl olyan kompromisszumot az isteneknek, ami alapján minden oldal hajlandó megbékélni. Apollón is, akinek érvei sokszor képtelennek tűnnek - és még az olvasó se tud mindig egyetérteni velük -, pontosan azért kap jelentős szerepet a drámában, mert Aiszkhülosz „humanizmusa számára az apajog normái is elfogadhatatlanná váltak.”9 Hogy végül melyik bosszú volt jogos, és melyik nem, azt a bíróság, nem dönti el. Ítéletében tulajdonképpen egyik oldalt sem marasztalja el. Oresztész bocsánatot nyer, mivel bosszújának jogosságát Apollón maga és a jelenlegi jogrendszer is igazolta, de az istennő ugyanúgy kiengeszteli az erinnüszöket is. Egy ígérettel sikerül lecsillapítania őket. Athéné megosztja velük a városát, és hatalmat ad neki annak lakói fölött. „KARVEZETŐ: S ha elfogadom, mondd, mi lesz a tisztelet? ATHÉNA: Hogy
egyetlen ház sem virulhat nélküled.
KARVEZETŐ: Ilyen ATHÉNA: Ki KARVEZETŐ: S
hatalmat adsz tehát önként nekem?
téged tisztel, azt segítjük majd mi is.
hogy mindörökre így lészen, kezeskedel?
ATHÉNA: Amit
nem teljesítek, ígérnem se kell.”10
Az erinnüszök végül tehát megbékülnek, és elfoglalják a nekik felajánlott helyet, ezzel egyensúlyt és békét teremtve a főhős és az isteni szféra között, és ez a régi és a fiatal istenek közötti ellentétet is feloldja. A két jogrendser közötti pillanatnyi béke megteremtésében ismét Aiszkhülosz humanizmusa tűnik fel. „A vérbosszú jogosságát felváltja a törvényes rend. A történelemben érvényre jut a fejlődés, a barbárságot leküzdi a civilizáció, a humanista gondolkozás.”11Aiszkhülosznál a bosszú motívuma tartópillére a dráma mondanivalójának, de az indítékok, és okok lévén az ebből kialakult téma túlvilági helyszínnel és isteni szereplőkkel rendelkezik, így elkerülhetetlen az isteni beavatkozás. A deus ex machina a mozgatórugója, erre épül a konfliktus, és a szereplők jelleme is e köré 8
Németh – Ritoók – Sarkady – Szilágyi 2006, 299. MIHÁLYI 1987, 71. 10 AISZKHÜLOSZ 1985, (894-899) 11 MIHÁLYI 1987, 69. 9
7
rendeződik.
Aiszkhülosznál
az
istenek
még
valóban
istenek.
Még
ha
néhol
következetlennek is tűnnek – főleg Apollón – akkor is megőrzik földöntúli aurájukat. Szavuk törvény, vagy ha pontosabbak akarunk lenni, ők maguk alkotják a törvényt. Itt a legkönnyebb tehát eldönteni, hogy jogos volt-e Oresztész bosszúja, mivel nem számít ez emberek milyen törvényeket, vagy jogrendszert alkottak, végső soron az isteni törvény szerint hoznak ítéletet. Az a helyes, amit az istenek annak látnak, és az az elítélendő, amit ők elvetnek. Talán Euripidész dolgozza fel leginkább elődjéhez hasonlóan a történetet az Élektrában. Ami eltérés van, az csak idő és helyszínbeli. Oresztész először Aigiszthosszal végez, s ebben az első gyilkosságban barátja segíti. Arról, hogy pontosan mi történt, a hírnöktől értesülünk, aki Élektrának meséli el a történteket - Aigiszthosz egy áldozatot mutatott be. Túl későn fogott gyanút, így a főhős áldozata lett. Oresztész tulajdonképpen eltörte anyja szeretőjének a nyakát. „S Aigiszthosz a belsőrészeket szétbontja, nézi; s míg fölébükgörnyedett, öcséd, lábujjhegyére állva, hirtelen a nyakszirtjére sújtott és áttörte a csigolyáját;…”12Oresztész
csak
Aigiszthosz
meggyilkolása
után
fedi
fel
személyazonosságát. Az anyagyilkosságra később kerül sor, mikor Klütaimnésztra egy szekéren visszatér a palotába. Oresztész Euripidésznél is elbizonytalanodik azzal kapcsolatban, hogy megölje-e anyját, itt azonban nem Püladész, hanem Élektra ösztönzi a gyilkosságra. Tulajdonképpen az Élektrában a hősnő maga az értelmi szerző, ellentétben a többi említett drámával. Élektra személyisége itt a legdominánsabb. „…mint Euripidésznél oly sokszor (például Élektra és Oresztész viszonya az Élektrában) – a hősnő jelleme szabadon domborodik ki…”13 Húgának sokáig kell győzködnie, hogy tegye, amit tennie kell. Oresztész tisztán látja előre, hogy ha anyját megöli, akkor anyagyilkosként menekülnie kell, ám nem tehet semmit. Engedelmeskednie kell a jóslatnak, még ha nem is tartja igazságosnak. „Phoibosz, míly esztelenség volt jósszavad! /…/ Hogy kívánhatta szód, hogy anyám öljem meg én?”14Oresztész még azt is felveti, hogy talán nem is egy istentől származik a jóslat, hanem egy gonosz szellem beszélt a nevében. Ám bármilyen érvet hoz is fel a gyilkosság ellen, Élektra mindet megcáfolja. Végül Oresztész beadja a derekát. Euripidésznél is, mint Aiszkhülosznál Klütaimnésztrát szembesítik bűneivel, mielőtt meghalna. Élektra ártatlan beszélgetést színlelve szóbahozza a férj meggyilkolását, bátyja száműzetését, és saját csúfos sorsát is - férje egy szegény öregember, akivel civilizációtól
12
EURIPIDÉSZ 1961, (838-642) KARSAI 1999, 396. 14 EURIPIDÉSZ 1961, (971, 973) 13
8
távol él. Klütaimnésztrát végül Élektra házában ölik meg hárman, Oresztész, Püladész és Élektra. Euripidésznél már kevésbé tűnik jogosnak az anyagyilkosság. Klütaimnésztra alakja pozitív tulajdonságokkal van felruházva, például bűnbánattal. Oresztész maga is érzi, hogy nem volt teljesen helyes, amit tett. „Euripidész drámái a hatalom és az erőszak illúziótlan világát ábrázolják. Az égi rend – csak a földi tükörképe.”15Ha ebből a kijelentésből indulunk ki, akkor tisztán látszik, hogy Euripidésznél fölösleges is lenne megingathatatlan erkölcsi alapot keresnünk a hős bosszújához. Nem találunk elfogulatlan tényszerűséget, csak tömérdek negatívumot és pozitívumot mindkét oldalon. Bár Euripidésznél is megjelennek az erinnüszök, hogy megbüntessék Oresztészt, az ítélkezés a halandók közt annyira eltorzult, annyi kapzsiság, bosszúvágy és ármánykodás befolyásolja, hogy lehetetlen tiszta, erkölcsös ítéletet mondani a hős fölött.16 Már ha csak azt nézzük, hogy Oresztész maga mire vetemedik, hogy elkerülje az igazságostól igen messze álló népgyűlés ítéletét - barátjával elrabolják Hermionét -, láthatjuk mennyire kifacsarodott a halandók által felállított erkölcsi mérce. Euripidész világa annyira közel áll a valósághoz, hogy még az istenek viselkedése is megdöbbentően sok emberi kicsinyességet és hibát hordoz. Apollón például, mintha megfeledkezne róla, hogy Oresztész az ő bíztatására állt bosszút. Helené pedig egyszerűen elkerüli az igazságszolgáltatást, mikor az istenek magukhoz veszik. Euripidész drámájában a bosszú motívumából kialakuló téma nem elsősorban azt a célt szolgálja, hogy megmutassa az olvasónak a bosszú jogosságát, vagy jogtalanságát. Itt inkább a szereplőket hozza közelebb, engedi, hogy tanulmányozzuk a jellemvonásaikat. Az istenek megjelenése az Oresztészben egyáltalán nem meglepőek, hiszen Euripidész szintén előszeretettel alkalmazta a deus ex machinát, mint drámaépítő elemet. Nyolc tragédiája fejeződik be isteni beavatkozással. Köztük az Élektra és az Oresztész is. „Az euripidészi deus/dea ex machina minden esetben úgy oldja meg a mítoszhoz viszonyítva aporiába jutott cselekményt, hogy valamennyi főszereplő sorsáról gondoskodik.”17Az Élektrában a Dioszkuroszok – Zeusz gyermekei - jelennek meg a dráma végén, s közülük Kasztór az, aki beszél. Oresztészt elküldi Athéné szent városába, hogy ott döntsenek a sorsáról. Élektrát Püladésznek ígéri, így az ő sorsukról is gondoskodik. Kasztór ugyan nem helyesli testvérének Klütaimnésztrának a meggyilkolását, de kijelenti, hogy valójában Apollónt hibáztatja, aki a bosszút megjósolta. Az Oresztész végén a bonyodalmat ezúttal
15
MIHÁLYI 1987, 127. MIHÁLYI 1987, 127-131. 17 KARSAI 1999b, 464. 16
9
nem Athéné, hanem Apollón oldja fel. Meneláosz és Oresztész vitájának közepén alászáll az égből, és magával hozza Helenét, akit megmentett a főhős kardja elől, és eloszlatja a viszályt a két fél közt. Meneláosznak azt tanácsolja, hogy vegyen maga mellé új feleséget, mivel Helené nem tér vissza a halandók közé. Megszűnhet az állandó csatározás, amit valaha ő okozott. Oresztészt egy éves száműzetésbe küldi, majd Athénba, hogy törvényszék elé álljon az erinnüszökkel szemben, Klütaimnésztra megölésének ügyében. Neki adja Hermionét, mint feleséget, Püladésznak pedig Élektrát, megismételve ezzel Kasztór ígéretét az Élektrából. Meneláosz visszatér Spártába, Oresztész pedig visszakapja saját földjét. Apollón szavaira megnyugszik a két haragos fél és elfogadják sorsukat. Eltekintve attól, hogy Euripidésznél a deus ex machina tökéletesen feloldja a feszültséget, még így is felfedezhető a szerző valóságszeretete. Itt, ellentétben Aiszkhülosz drámáival az istenek inkább hasonlítanak emberekre, mint istenekre. Apollón szeszélyessége különösen szembetűnő. „Döntései ebben a drámában is tökéletesen igazságtalanok, az érdemek, a vétkek logikáját megcsúfolva szinte teljesen függetlenek az előzményektől.”18Az isten megbocsát annak, akinek nem járna semmiféle kegyelem (magához emeli Helenét a bűnös asszonyt), míg Oresztészt – akit maga vezetett a bűnbe – elmarasztalja, száműzetésbe küldi. Ítélete teljesen igazságtalan, de mivel ő isten, az érintetteknek el kell fogadniuk a szavát. Az isteni jelenlét tükrében látszik a legjobban, hogy Euripidész mennyire reménytelennek látta a világot. A kegyetlen valósághoz való ragaszkodása közben folyamatosan
látni
engedi
a
reménytelenséget.
Karakterei
döntéseket
hoznak,
cselekszenek, de mindezek ellenére minduntalan megoldhatatlan zsákutcába jutnak. „ Az euripidészi tragédia végül is nem más, mint az értelmetlen szenvedés – az érték értelmetlen pusztulása. /…/ nemcsak az értékhordozója, megszemélyesítője, az ember pusztul el: az irracionális
pusztító
erők
nemegyszer
az
emberben
rejlő
értéket
is
megsemmisítik.”19Ekkor, és csakis ekkor lendül mozgásba a deus ex machina. Euripidésznél talán a legnehezebb megállapítani, hogy jogos volt-e Oresztész bosszúja, Klütaimnésztra meggyilkolása, avagy sem. Mivel itt nincsen megingathatatlan erkölcsi igazságokkal rendelkező isteni szféra, nem tudunk teljesen egyetérteni, azonosulni az istenek döntéseivel, az ítélettel. Itt inkább csak a szeszélyek érvényesülnek. „Én isten vagyok, tehát büntetlenül megtehetem ezt vagy azt, nem kell igazolnom döntéseimet, és cselekedeteimnek értelmüknek sem kell, hogy legyen.”
18 19
MIHÁLYI 1987, 128. MIHÁLYI 1987, 132.
10
Egy harmadik változatban, Alfieri Oresztesz-ében egészen másképp teljesedik be a főhős bosszúja. Alfieri drámájában Oresztész nem akarja megölni anyját. Sőt, itt Klütaimnésztra személyisége pozitívabb színezetet kap, mint Euripidésznél. Látjuk a megbánását és gyengeségét, mely miatt nem tud elszakadni szeretőjétől, de meg sem tudja ölni magát. Ebben a drámában Püladész a szellemi tervező. Ő találja ki, hogyan kéne végezniük Aigiszthosszal, de Oresztész nem tudja tartani a száját, és majdnem tönkreteszi a tervet, amit végül Élektrának sikerül végrehajtania. Oresztészt és Püladészt láncra verik, de végül a szerencse melléjük áll. A negyedik jelenetben ismét Klütaimnésztra szerethető oldalát látjuk. Örül, hogy viszontláthatja fiát, és még jobban szenved múltban elkövetett bűnei miatt. „Melyiktek a fiam? Mondjátok: én pajzsa leszek.”20Klütaimnésztra egyáltalán nem ért egyet Aigiszthosz tetteivel és döntéseivel, például, mikor halálra ítéli Élektrát, és Püladészt is, csak hogy Oresztésznek fájdalmat okozzon. Az anya végül választásra kényszerül, és végül gyengeségében bűnös szerelme mellett dönt. Miután Oresztész és társai kiszabadultak – a trónbitorló katonái szánták meg őket, és engedték el -, már azon van, hogy Aigiszthoszt megmentse. Szinte megszállott lesz a dráma végére. Próbálják óvni, lebeszélni, főleg Élektra, de az anya nem hallgat rá, és végül ez okozza Klütaimnésztra vesztét. Halála tulajdonképpen egy szerencsétlen véletlen. Aigiszthosz megölésében Oresztésznek itt a tömegek is segítségére vannak. A saját és Püladész kísérete és a város katonái, kik szabadulásuk óta az ő oldalára álltak. Oresztész Alfieri drámájában elég heves vérmérsékletű, mondhatjuk, hogy vérszomjas. A gyűlölet hevében még saját barátait sem ismeri meg. Csak arra tud gondolni, hogy Aigiszthoszt megölje. Elvakult dühében gyilkolja meg anyját is, akit eredetileg meg akart kímélni, miközben a már megláncolt Aigiszthoszhoz siet. A végeredmény tehát mindhárom drámában azonos, bár a bosszú beteljesedéséig vezető út mindig más és más. Alfierinél Oresztész öldöklése nem csupán egy teljesen logikus, racionális bosszú, ami a múltban történt szerencsétlenségeken alapul, hanem a főhős szívének mélyén lakozó elemi harag és szenvedély táplálja. Oresztész lelkében olyan vihar dúl, amit a józan ész, de sokszor még a szeretet sem képes lecsillapítani. „Oresztészen egy megsértett és sérült lélek elementáris szenvedélye viharzik végig, elsodorva mindent és mindenkit, aki útjában áll.”21A drámában elkerülhetetlen Oresztész bosszújának beteljesedése, mintha előre el lenne rendeltetve. Semmi nem állhat az útjába. Ugyanezen okból kifolyólag elkerülhetetlen a hős pusztulása is. Oresztész saját meghasadt jelleme okozza önmaga pusztulását, 20 21
ALFIERI 1994, 55. MADARÁSZ 2004, 237.
11
összeomlását. Mikor vak dühében megöli anyját, megpecsételi saját sorsát. „Oresztesz Klütaimnesztrában férjgyilkos anyját és a zsarnok feleségét öli meg, és az anyagyilkosság s a zsarnokölés e szörnyű egybevegyülése roppantja össze.”22Lehet lázadni a zsarnokság ellen, lehet bosszút állni, jogosan vagy jogtalanul, de a tett mindig megbosszulja önmagát. Alfieri, drámájában a bosszú motívumából kialakult témák közt is ellentéteket állít fel. Szembeállítja egymással Oresztész – minden őrültsége ellenére – az archaikus társadalom által jogosnak ítélt bosszúját Aigiszthosz kicsinyes, gyáva bosszúvágyával. Utóbbit a kapzsiság és a félelem mozgatja, és nincs olyan földi, vagy isteni erő mely igazolhatná tetteit. Alfieri drámájának a végén tehát nem kapunk egy tiszta, igazságos végkimenetet. Az „igazságosabb” út így is bűntudatban, és szerencsétlenségben ér véget. Az olasz szerző drámájában a bosszú motívuma szinte elválaszthatatlanul összefonódik a lázadás motívumával, így Aiszkhüloszhoz hasonlóan a dráma alappillérévé válik. Ez a hasonlóság talán annak köszönhető, hogy Alfieri a múltban Aiszkhülosz által lefektetett szabályok alapján szerkesztette a drámáit, a hármasegység-törvény alapján. A történet nála is egy szálon fut. A jelenetek egy helyszínt vesznek igénybe, a cselekmény egy nap alatt zajlik le. Alfierinél a kétségbeesés és reménytelenség az az érzés, ami az olvasóban megmarad a dráma befejezése után. Nincs deus ex machina, megoldódott probléma, vagy megkönnyebbülés. Persze nem meglepő, hogy a szerző az isteni megoldás helyett az emberi felé fordult, hiszen Európában ekkor még jelen voltak a felvilágosodás eszméi, de már a klasszicizmus és a romantika is megvetette a lábát. Alfierinek nem volt szüksége az antik világ többistenhit képre, de nem támaszkodott saját korának vallási téziseire sem. Istent és az egyházat teljes mértékben kihagyta drámájából. Problémáira nem a vallásban keresett választ. Hősei nem istenek vagy vallási rendszerek ellen lázadtak. Csupán az elkerülhetetlen sorsszerűséget hagyta meg, mint emlékeztetőt; nem mindent az ember irányít. Vannak dolgok, amiken nem változtathatunk, amiket nem kerülhetünk el. Oresztész történetében az anyagyilkosság, és a trónbitorló megölésének témáján kívül más témákban is kibontakozik a bosszú motívuma. Ilyen téma a férj, Agamemnón meggyilkolása. (Klütaimnésztra bosszúként állítja be férje meggyilkolását. Agamemnón feláldozta az isteneknek Iphigeneiát, a lányukat, és az anya ezt a szerinte értelmetlen halált bosszulta meg.) Ez az Agamemnón alaptémája, az Oreszteia első részéé. Egy másik, a bosszú motívumát egyenítő téma Euripidész Oresztészében jelenik meg, ahol Oresztész
22
MADARÁSZ 1996, 34.
12
bosszút forral apja fivére, Meneláosz ellen. Mikor hősünket az erinnüszök kínozzák, hazaérkezik Meneláosz, és Oresztész tőle kér segítséget. Apja bátyja azonban, bár kezdetben kedves hozzá, végül elfordul tőle. Ebben a családi árulásban persze nem kis szerepet játszik Helené és Klütaimnésztra apja, Tündareósz. Meneláosz tulajdonképpen megígéri, hogy segít Oresztésznek, de nem katonai erővel, ahogy azt a szenvedő várná, hanem csak szavakkal. Meneláosz árulása a történet e feldolgozásában kissé meglepő, mivel Euripidész más drámáiban, mint például a Helenében, nem fest róla ilyen negatív képet. Ám az Oresztészben „kifejezetten negatív jellemvonásokkal ruházza fel Meneláoszt, holott
bemutatása
még
korrekt,
születésének
és
rangjának
kijáró
tisztelettel
történik”23Meneláosz tehát az Oresztészben jellemtelen és gyáva. A negatív tulajdonságai pedig egyértelműen Helenével való kapcsolatából fakadnak. „Meneláosz csak mint Helené tartozéka létezik, alakja kizárólag Helené jellemalakulásának tükrében értelmeződik.”
24
Gyávaságból fakadó árulása nyilvánvalóan bosszúért kiált. Maga a bosszú kitervelésének feladata itt is Püladészre hárul, sőt maga az ötlet kitalálása is. - Oresztész elhatározta, hogy nem menekül tovább, hanem kiáll üldözői elé, és Élektrával együtt úgy halnak meg, ahogy illik. Püladész is csatlakozik hozzájuk, de azt tanácsolja, hogy az áruló Meneláoszt is veszejtsék el egyidőben. -
„S mert meghalunk, tanácskozást kell tartanunk, hogy
Meneláosz együtt mint hullhat velünk.”25 A bosszú Meneláoszon Helené meggyilkolása. Helené megölésével ugyanakkor egész Hellászért bosszút állnának, hiszen a Trójai harcoknál sok görög halt meg, csak, mert Helené elszökött. Ugyanakkor Helené lányát, Hermionét fogságba akarják ejteni, hogy megakadályozzák Meneláosz esetleges viszontbosszúját. A terv végül meg is valósul több-kevesebb sikerrel. Ugyan Helenét Apollón magához emelte Zeusz parancsára, a céljukat elérték; Oresztész visszakapta Argoszt, és még Hermione is a hitvese lett. Euripidésznél a bosszú motívuma még egy harmadik témában is konkretizálódik. És ez a barát, Püladész terve a Helené ellen elkövetett merényletre. Püladész ötlete, hogy büntessék meg Meneláoszt, egy előbosszú Oresztészért. Úgy gondolják, könnyebben indulnak a halálba, ha Helené is velük hal. „Én is, ha érted így még bosszút állhatok.”26
23
KARSAI 1999a, 253. KARSAI 1999a, 254. 25 EURIPIDÉSZ 1961, (1098-1099) 26 EURIPIDÉSZ 1961, (1117) 24
13
Második motívum – lázadás A lázadás motívumából kialakult témáknak többnyire Oresztész vagy Élektra a cselekvő szereplői. Aiszkhülosznál inkább Oresztészhez cselekedetei kerülnek előtérbe. Saját sorsa és a trónbitorló ellen lázad, mikor titokban hazatér. Lázadása eszköze a vérbosszú, célja, hogy visszaszerezze, ami jog szerint őt illeti. A bosszú és a lázadás motívumaiból kifejlődött témák szerves részei egymásnak. Ok okozati viszony áll fenn köztük. A férj meggyilkolása száműzetéshez vezet, s ebből elkerülhetetlenül következik az ifjú lázadása száműzői ellen, ez pedig újabb gyilkosságot szül. Oresztész nyíltan és jogosan lázad, ellentétben húgával. Élektra lázadása Aiszkhülosznál csendes, magába forduló. Reménykedik benne, hogy bátyja hazatér, és bosszút áll. Ugyanakkor egy harmadik személy is a témához kapcsolódik. Klütaimnésztra, aki férje döntése és egyben az istenek döntése ellen is fellázad, mikor bosszút áll Agamemnónon lánya, Iphigeneia haláláért. A három szereplő esetében a lázadás eredménye minden esetben a vérbosszú. Ezzel bekapcsolódva a megérdemelt büntetés örök körforgásába. Már nem lehet könnyen megállapítani, ki kezdte el a lázadás és bosszú hosszú láncolatát. Talán az istenek, akik Iphigeneiát kérték áldozatul, vagy Klütaimnésztra, aki megölte a saját férjét. Mindig akad valaki, aki bosszút álljon azokért a szereplőkért, akiken már bosszút álltak, vagy fellázadjon egy rendszer, isteni ítélet, vagy emberi akarat ellen. Ezt a körforgást csak és kizárólag külső segítséggel lehet megtörni, például az isteni beavatkozással, ahogy azt a korábbi fejezetben kifejtettem. A lázadásból tehát egyenes úton következik a bosszú, abból pedig az isteni beavatkozás. Euripidésznél a lázadás motívuma Oresztésszel és Élektrával is tematizálódik. A húg lázadása itt jóval élesebb, mint elődjénél. Sorsa is keserűbb, mint az Oreszteiában. Egy szegény földműves feleségeként, szinte szolgasorban él. Dühe és bosszúvágya, ebben a műben a legnagyobb. Ösztönzi bátyját, hogy anyjával is, és annak szeretőjével is végezzen. Bosszút akar állni élete tönkretevőin. Mivel Euripidésznél Élektra sokkal jelentősebb szereplő, így lázadása, érzelmei, viselkedése is sokkal intenzívebb, de ez igaz a többi szereplőre is. Tulajdonképpen Euripidésznél a lázadás motívumából konkretizálódott témák nem is különálló témák, mivel végül teljesen egymásba kapcsolódnak. Oresztész, Élektra és Püladész esetében már egy kollektív lázadásról beszélhetünk. Szeretetük, kitartásuk és hűségük egymás iránt már egy egységet képeznek. Bosszújuk, lázadásuk és üldöztetésük azonos – még akkor is, ha ez két fél részéről csak önként választott.
14
A lázadás motívumát a korábbiak alapján külön ki kell emelnünk Alfierinél, hiszen ez minden drámájának mozgatórugója. A motívum többféleképpen is témává alakul az Oreszteszben. A főhős a trónbitorló ellen indul - ebben hasonlít az antik elődökre -, hogy visszaszerezze örökségét. Ugyanakkor Oresztész nem csak Aigiszthosz ellen lázad, hanem minden más ellen is. (Például saját barátja józan esze ellen.) Ezt az alapvető lázadást nem csak az Oreszteszben figyelhetjük meg, hanem más Alfieri drámákban is. Hogy csak egyetkettőt említsek meg, ilyen például az Antigone, a Polüneikész vagy Második Brutus is. Mikor korábban arról írtam, hogy a különböző korok eltérő ideológiai háttere miként változtatta meg az antik minták újrafeldolgozásait, erre gondoltam. Alfieri minden tragédiájának a mozgató rugója a lázadás a zsarnokság ellen. Az írónak mind az életét, mind a műveit a szabadságért folytatott hősi közdelem hatja át. Mindaz, amit élete során tapasztalt - saját gyermekkorában a család elnyomását érezte zsarnokságnak, majd a kényszerű katonaság éveit – visszatükröződik egy nagy, szenvedélyes lendülettel a műveiben, de főként a drámáiban. A zsarnokság ellen való lázadásának és szabadságvágyának politikai oldalát azonban inkább értekezéseiben mutatta meg. Életében egyfajta meneküléssel kerülte el a felsőbb hatalmak és rossz politikai rendszerek fojtogató szorítását. Körülutazta Európát, majd Rómában telepedett le, ahol a cenzúra hatása alól kikerülve saját maga adhatta ki a műveit. „Alfieri fő szenvedélye és „uralkodó
eszméje”
kezdettől
mindvégig
változatlanul
az
egyénszabadság,
az
individualizmus.”27A zsarnokság ellen való küzdelemről még külön értekezést is írt. A szabadság megszállottja volt, így nem meglepő, hogy drámáit szabadságtragédiáknak nevezi a szakirodalom.28 Drámáinak hősei tehát szerzőjüktől örökölték küzdeni vágyásukat, lázadó hajlamukat. Önmaga lázadása a hideg családi környezet, a katonaélet és a francia forradalom kegyetlensége ellen, a világból való általános kiábrándultsága összesűrítve és felnagyítva a legtöbb drámahősének jellembeli alappillére lett. Oresztész jelleme is minden tekintetben megfelel Alfieri nézeteinek, annak ellenére, hogy az író a józanság hangján is megszólal, szavait Oresztész barátjának Püladésznak szájába adva. Alfieri „értekezéseit ismerve érthető, hogy a tragédiák zöme a szabad ember és a zsarnok összecsapását ábrázolja, lényükből fakadó szükségszerű élethalálharcukra koncentrál kizárólagos figyelemmel és páratlan erővel.”29
27
MADARÁSZ 1996, 13. MADARÁSZ 1994, 6 – 9. 29 MADARÁSZ 1994, 9. 28
15
Az elődökhöz híven természetesen itt is a vérbosszú az eredménye Oresztész vad lázadásának, míg a józanész ellen folytatott küzdelmének eredménye a folytonos lelepleződés. Alfierinél nem beszélhetünk a sors vagy isteni rendelet elleni lázongásról, mivel drámájából az elkerülhetetlen végzet érzésén kívül semmilyen formában nincsen jelen az isteni szféra.
16
Harmadik motívum – önfeláldozó barátság Vegyük másodikként az Oresztész történetben témává vált motívumok közül az önfeláldozó barátság, önfeláldozó szeretet motívumát. Ez mind a négy drámában hasonló témában határozódik meg, mégpedig Püladész és Oresztész barátságában, vagy a két testvér közti ragaszkodásban. (A kettő sok esetben hasonlóságokat mutat, hiszen Püladész mintha Oresztész fivére lenne, és Élektrával való eljegyzése véglegesen beemeli a családtagok közé). Kettejük kapcsolata minden szerzőnél másképpen jelenik meg, hol jelentőségteljesebben, hol csak említés szinten, de mind a négy elemzett drámában jelen van valamilyen mértékben. Püladész Phókiszból származik, apja Sztrophiosz. Oresztésszel akkor lettek barátok, mikor a főhőst nővére megmentett Aigiszthosztól és az ő házukba küldte. Tulajdonképpen náluk nevelkedett. Püladész mindenhol a halálig hű barát szerepét játssza. A legtöbb esetben viszonylag kevés szöveg jut neki, de mindenhol fontos karakterként jelenik meg, főleg mivel a tervezés feladata – legyen az a bosszú, vagy valamiféle csel kieszelése -, többnyire rá hárul. Vegyük hát sorban! Aiszkhülosznál Püladész szinte csak néma támaszként van jelen, amolyan díszletfiguraként. Összesen egy vagy két sor szövege van, ezen kívül csak árnyékként követi a műben Oresztészt mindenhová. Az Oreszteiának ráadásul csak a második részében van jelen, az Eumeniszekben már nem is szerepel. Aiszkhülosz tehát nem sok hangsúlyt fektet Püladész alakjára, csupán, mint egy tükröt, vagy mint néma támaszt használja. Jelenléte segít felerősíteni Oresztész pozitív vonásait, és az olvasó folyamatosan láthatja, hogy a hős nincs egyedül, vannak hűséges barátai, támogatói. Leszámítva a húgot, legalább egy valaki elkötelezett ügye igaza mellett. Euripidésznél mindkét műben, az Élektrában és az Oresztészben is jelentős szerepe van ennek a barátságnak. Ezekben a drámákban Oresztész és Püladész többször is tanúsítja egymás iránti hűségét. Rögtön a mű elején: „Püladész, tudom, hogy minden emberek közül legelső, legjobb leghívebb hívem te vagy.” 30 „Nincs kincs, mi többet érne mint a hű barát, vagyon sem, és a hatalom sem; be oktalan, nemes barátnál népkegyet ki többre tart”31 Ezzel Oresztész gyakorlatilag a barátságot, mint értéket felmagasztosítja. Püladészt jobbik felének tartja és nevezi. Később bizalma és szeretete jeléül eljegyzi Élektrát barátjával, így sorsuk még jobban összekapcsolódik. Az Oresztészben Püladész és Élektra már, mint 30 31
EURIPIDÉSZ 1961, (82-83) EURIPIDÉSZ 1961, (1155-1157)
17
jegyesek jelennek meg. Mindketten a szenvedő Oresztész oldalán. Püladész hűsége a bajban még nagyobb hangsúlyt kap, Meneláosz árulásának fényében. Mikor halálra ítélik a két testvért, ő önként vállalja velük a halált, habár Oresztész próbálja meggyőzni, hogy hagyja el őket és éljen boldogan. A főhős eredeti terve az volt, hogy kiáll Argosz népe elé húgával és elfogadja ítéletük. Barátját arra kéri, hogy ő gondoskodjon majd a testükről, de Püladésznak esze ágában sincsen nélküle tovább élni. Apja kitagadta - ezt megtudjuk még a dráma elején -, amiért részt vett Klütaimnésztra meggyilkolásában. Ugyan neki nem kellene tettéért felelnie az Argosziak előtt, csak Phókiszban, mégis a halált választja. Oresztészt fellelkesíti, erőt ad neki ez a fajta ragaszkodás. „De íme jön legkedvesebbik emberem, Püladész: a phókisziaktól futva fut felém; be édes látvány! Hű barát a baj között szebb, mint hajósnak vész utáni sima víz.”32Oresztész gyakran megemlíti a drámában, hogy mennyire nagyra értékeli barátját. Püladész harcol érte, mikor kell, ápolja, és a bajban el nem hagyja. Odaadását igazolják ezek a szövegrészletek is: „ORESZTÉSZ: Csúf teher beteghez érni. PÜLADÉSZ: Nékem hozzád semmikép. ORESZTÉSZ: Óvakodj tébolyomtól, rád ne szálljon. PÜLADÉSZ: Bánom én? ORESZTÉSZ: Vissza nem riadsz, nem késel? PÜLADÉSZ: Rossz, ha barát ezt teszi.”33 Vagy a számomra legkedvesebb sorok: „PÜLADÉSZ: Megállj! Szemedre ezt először hadd vetem: hitted, ha meghalsz, hogy még őrzöm életem? ORESZTÉSZ: Miért kéne halnod vélem együtt néked is? PÜLADÉSZ: Kérded? Mit ér az életem tenélküled? ORESZTÉSZ: Anyád nem ölted meg, mint én boldogtalan. PÜLADÉSZ: A tettben volt, a kínban is részem legyen.”34 A Püladész által kitervelt bosszút véghez is viszik Oresztésszel közösen. Helené egyik szolgája, egy véletlenül megmenekült phrügiai meséli el a karvezetővel folytatott párbeszédében, hogy mi hogyan történt. Az életben maradt szolga a barát bátorságát nagy hősökéhez hasonlítja, Hektóréhoz és Aiászéhoz. Az antik irodalomban a nagy hősök szinte
32
EURIPIDÉSZ 1961, (725-728) EURIPIDÉSZ 1961, (794-799) 34 EURIPIDÉSZ 1961, (1069-1074) 33
18
mind rendelkeztek valamilyen állandó jelzővel, amolyan beszélő névként, ami a megkülönböztetésben is segített. (Odüsszeusz – a leleményes, gyorslábú Achilleusz) Euripidész Oresztészében a phrügai azt mondja: „Püladész a hajthatatlan…” Azzal, hogy egy ilyen beszélő névvel ruházza fel, szintén a hősök közé emeli. A dráma végén, mikor Apollón megjelenik, és elrendezi a szereplők sorsát, Püladész boldogságáról is gondoskodik. Mondhatjuk, hogy elnyeri méltó jutalmát, boldogan él majd Élektrával, amíg meg nem hal. Euripidész más drámáiban is megjelenik Oresztész és Püladész barátsága, mint például az Iphigénia Tauriszban-ban, ahol mindketten a szigeten maradnának, és meghalnának a másikért. Euripidésznél tehát Püladész már sokkal fontosabb szerepet tölt be, mint Aiszkhülosznál. A szerző drámáiban bemutatott ijesztő valóságban a lehető legtisztább emberi tulajdonságokkal ruházza fel a hős legjobb barátját. Hűség, szeretet, kitartás. Püladész mintegy vigaszként is szolgál Oresztész szenvedéseire. Ha azt tekintjük, hogy Euripidész milyen nagy hangsúlyt fektetett a valóságos emberi értékekre és gyengeségekre, akkor a baráti, bajtársi, testvéri hűség motívuma kulcsfontosságú a drámájában. Sokkal fontosabb, mint maga a bosszú, vagy a végső ítélethozatal, hiszen a szerző célja a szereplők viselkedésének, lelkének feltárása. Alfierinél még az előbbieknél is nagyobb szerep jut Püladésznak, itt van a legtöbb szövege. Nélküle nem valószínű, hogy Oresztész egyáltalán boldogulna. Püladész itt is a tervező, a cselek kieszelője, ő beszél, míg Oresztész hallgat. E mellett még egy igen fontos feladat hárul rá; neki kell visszafognia Oresztészt, aki Alfierinél igencsak heves személyiséggel rendelkezik. Minduntalan elárulja magát és nem képes követni a terveket, alaposan megnehezítve ezzel barátja dolgát. Püladész próbálja lebeszélni barátját az ostoba cselekedetekről. Például mikor Argoszba érkeznek, Oresztész azt tervezi, hogy rögtön felfedi kilétét, de barátja érvelése végül megváltoztatja elhatározását. Sokszor szinte esdekel, hogy Oresztész hallgasson a tanácsaira. „Oresztész könyörgök barátságunkra, meggyilkolt atyádra, hallgass! Néhány órát szentelj szavamnak…”35Szinte komikusak a jelenetek, mikor Püladész barátja szavába vágva próbálja meg mondatait a helyes irányba terelni. Igyekezete dicséretre méltó, de barátja ostobaságával szemben rendre alul marad. Végül Aigiszthosz mégis kihámozza Oresztész szavaiból, hogy kicsoda, ugyanúgy, ahogy a dráma elején Élektra tette. Őszinte haragja minden esetben elárulja a hőst. „Haragodról ismertem rád, Oresztesz…”36Egyedül Klütaimnésztra előtt sikerül barátjának úgy kimagyaráznia Oresztész szavait, hogy az anya nem fog gyanút. Oresztész esztelensége 35 36
ALFIERI 1994, 29. ALFIERI 1994, 33.
19
miatt Püladész sokszor úgy érzi, a halállal játszanak. A dráma második felében már valamiféle csendes belenyugvással viseltet barátja szertelensége iránt. „Csak őrjöngj, hogyha tetszik; ölni, vagy halni nékem egyre megy.”37Alfieri drámájában történik meg egyedül, hogy Oresztész Püladésznek adja ki magát. Tulajdonképpen Püladész kénytelen saját személyazonosságát ráruházni, hogy megvédje Aigiszthosztól, annak ellenére is, hogy igyekezete haszontalannak bizonyul. Mikor fény derül az igazságra, Élektra nevezi Püladészt Oresztésznek, hogy bátyját mentse a haláltól, és a barát készségesen segédkezik neki ebben. Kész meghalni Oresztész helyett. Itt is kudarcot vallanak, Oresztész nem hagyja, hogy helyette haljanak meg, és mikor Aigiszthosz követeli az igazságot, „Elég volt. Minthogy már fény derült a cselre, többé haragom más felölteni ne merje!”38Oresztész véget vet a hazudozásnak. Püladész és Oresztész szoros barátságát fémjelzi, hogy mikor a trónbitorló sorsukról dönt, azzal kívánja kínozni Oresztészt, hogy barátját, és a húgát előtte öli meg. A főhős legnagyobb fájdalma, hogy ő okozhatja legjobb barátja és testvére halálát. Később Püladész hozza a tragédia hírét is, hogy Oresztész vak dühében megölte anyját. Elveszi a tőrét, hogy ne árthasson magának. Oresztész Alfieri drámájában is többször hangot ad nagyrabecsülésének. Igaz és hű barátnak tartja Püladészt, akárcsak Euripidésznél, és erre a barátságra hivatkozva kéri barátja mindig, hogy hallgasson rá. „ORESZTESZ: Minden vészt legyőztem, Püladesz; barátságod erejének hála érte. S ahhoz, hogy ideérjek, oly ádáz gonosztettnek bosszulója, az ég tán merészségemnek kívánta s hűségednek erős bizonyítékát. PÜLADESZ: Merészséged? Túl sok! Hányszor, de hányszor reszkettem érted! Készséggel megosztok minden veszélyt veled, tudod…”39 Alfierinél, ugyan a lázadás motívuma mellett szinte minden más motívum fontossága eltörpül, talán az önfeláldozó barátság képe a második legfontosabb. Alfieri Püladészt nemcsak a hős támaszaként vagy a józan ész megtestesítőjeként használja. Sokszor Oresztész pozitív tulajdonságait is a segítségével mutatja meg. „Oresztész: az amúgy nemeslelkű ifjú – akinek legemberibb, legrokonszenvesebb tulajdonságai Püladésszal való barátságában tárulnak fel.”40A tulajdonságok felerősítése azonban nem csak Oresztésszel kapcsolatban igaz. A szerző a végzetszerűséget is Püladészon keresztül mutatja be. Nem számít, hogy a szereplő a józan ész hangjaként az egyetlen, aki megőrzi a nyugalmát, az 37
ALFIERI 1994, 48. ALFIERI 1994, 55. 39 ALFIERI 1994, 27. 40 MADARÁSZ 2004, 239-240. 38
20
Oresztész tébolyából egyenesen következő szörnyű eseményeket ő sem képes megakadályozni.
Az
anyagyilkosság
elkerülhetetlen,
függetlenül
a
karakterek
próbálkozásaitól, vagy szándékától. Püladész a tökéletes eszköz Alfieri számára, hogy az olvasót elvonja a hős tombolásától. Rajta keresztül racionálisan láthatjuk a történetet. Tulajdonképpen Püladész karaktere nélkül egyáltalán nem is működne Alfieri drámája. Megszűnne az egyensúly, nem lenne, ami ellensúlyozza a főhős irracionális viselkedését, Klütaimnésztra szeszélyességét, vagy Aigiszthosz kegyetlenségét. Püladész az a súly a mérlegen, amelyik egyensúlyba hozza, harmonikussá teszi Alfieri drámáját. Ő az a szereplő, akin keresztül a szerző bemutatja a normalitást, akivel egy kapaszkodót teremt az olvasó számára, hogy ne vesszen el a többi szereplő őrjöngése vagy zavaros tettei közepette. Ugyanakkor pontosan Püladész karaktere, józan észt és normalitást való megtestesítése az oka, hogy a dráma befejezése még kegyetlenebbnek tűnik. Ha e szereplő nélkül olvasnánk az Oreszteszt, akkor nem lenne annyira megrázó a dráma befejezése, hiszen a főhős vad, állatias viselkedéséből egyenesen következik a tragikus végkifejlet. Így viszont, hogy a főhős mellett ott áll a tökéletes ellentéte, a józan ész és megfontoltság, a történet befejezése majdhogynem sokkoló erővel hat. Sokkal erőteljesebb a „megváltoztathatatlan sors” képe Alfierinél ha tudjuk, hogy az előrelátás, józanság és normalitás sem állhatott az útjába.
21
Összegzés - Oresztész jellemének változása A korábbi tényfeltáró fejezetek tükrében itt fogom elemezni a vizsgált drámákban szereplő különböző Oresztész figurákat. Egy ember – esetünkben egy fiktív irodalmi alak – jellemét sok különböző dolog befolyásolhatja. Például, hogy a környezete, a társai mit gondolnak róla, hogyan viszonyulnak hozzá, mennyire fontos a kapcsolata az istenekkel, milyen eszméket követ, milyen erkölcsök szerint él, és ezek hogyan mutatkoznak meg a tetteiben. Ez egy igen összetett dolog. Ha egy irodalmi alakot - itt egy dráma főhősét – szeretnénk jellemezni, szerencsére egy kicsit könnyebb a dolgunk, mivel a hős keretek közé van szorítva. Egy karaktert több oldalról meg lehet közelíteni. Vehetek egy általános képet, vagy megtehetem, hogy csak egy bizonyos aspektusát értelmezzem. Én a korábban felsorolt motívumok, a négy műben való tematizálódása alapján kívánom elemezni a hőst. Amit a legfontosabb észrevennünk az említett drámákban, az az isteniből, elvontból az emberivé, gyakorlativá válás. Ez a kiválasztott művekben könnyedén nyomon követhető. Aiszkhülosz Oreszteiájában még az elvont, nem evilági elemek az igazán jellemzőek. A főhős, Oresztész maga is szinte megfoghatatlan az olvasó számára. Kevés az igazán emberi vonása, hiányoznak az őt igazi, hús vér karakterré tevő megkülönböztető jelek. Oresztész itt nincsenek is egyedi jellemvonásai, vagy tulajdonságai. Nincsenek árnyalatok, a hős az istenek kiválasztottja. „Aiszkhülosz tragikus hőse isten, a sors kiválasztottja, akinek valamiféle rendeltetése van.”41Euripidésznél már más a helyzet. Ő lerántotta a hőseit a valós világ talajára. Árnyaltabb személyiségeket kapnak. A szerző megfosztja
hőseit
a
mítikus
nagyságuktól,
kiválasztottságuktól,
természetfeletti
jellemvonásaiktól. Vannak szenvedélyeik, jó tulajdonságaik és rosszak. Az istenek még itt is fontos szerepet játszanak, de már ők maguk is emberibbek. Erre a legjobb példa a drámák eredeti nyelvén fedezhető fel. A magyar fordításban sajnos ez nem követhető nyomon. Euripidész ugyanazt a megszólítást (anax – úr, uralkodó, király) használja az istenre, mint az emberre, annak ellenére, hogy általában az isteni felségeket a deszpotasz (szintén úr, király, fejedelem) megszólítással szokták illetni. Euripidész „többi tragédiájában tehát egyaránt használja az anaxot istenre és emberre…”42Végül Alfierinél már nem is szerepelnek az istenek. Az Oreszteszben már csak és kizárólag az emberek számítanak, és jellemeik árnyalatai, változásai. 41 42
MIHÁLYI 1987, 116. KARSAI 1999c, 54.
22
Aiszkhülosz Oresztésze „a hős”. Idealizált, egyszerű megérteni és követni. Mindenképpen rendelkeznie kell mély érzelmekkel, mert a bosszúhoz erre szükség van, de az Oreszteiában és főleg a második részben, az Áldozatvivőkben úgy tűnik, mintha csak Apollón jóslata hajtaná. Oresztész szoros kapcsolatban áll az isteni szférával. „KARVEZETŐ: …hogy egy istenség, vagy halandó jöjjön el… ÉLEKTRA: Mit mondasz? Mint bíró jöjjön, vagy mint bosszuló? KARVEZETŐ: Csak mondd ki nyíltan: gyilkolásért gyilkoló. ÉLEKTRA: S az istenektől istenes lesz kérnem ezt? KARVEZETŐ: Miért ne? Rosszért rosszal megfizetni jó.”43 Élektra vágya kétszeresen is teljesül. Oresztész tényleg eljön, hogy bosszút álljon, de eljön vele az isten is, mivel az ő jóslata hajtja előre. Valójában nem sok választása van, mivel Apollón próféciája szerint vagy bosszút áll, vagy ő maga hal meg kínok kínjai között. Ahogy a cselekmény halad előre, továbbra sem szakadnak el az isteni síktól. Minduntalan segítségért fordulnak az istenekhez (Zeuszhoz, Apollónhoz), vagy halott apjukhoz. Aiszkhülosz drámájában minden sorsszerű. Egyik történés maga után vonja a másikat. Szinte semmi szabad tere nincsen az emberi jellemnek, a kiszámíthatatlanságnak. Oresztész egy olyan körforgásba csöppent bele, amit nem tud megváltoztatni, sem kilépni belőle. A bosszú a családjában újabb és újabb bosszút szül. A bosszúk és átkok sorozata nem Agamemnón halálával kezdődött, hanem már régebben. A gyűlölködés még Agamemnón nagyapjának korában indult a két testvér, Thyestés és Atreus között. Ehhez hozzá kapcsolódott még egy, az istenek által keltett másik hullám is. Artemis és Zeusz vitája okozta Oresztész húgának Iphigeneiának a halálát. Agamemnón kénytelen volt feláldozni őt Artemisnek, hogy harcba vonulhasson Trója ellen. „A bosszú tehát nem az Atreidák családjának magánügye, ez érvényesül a trójai háborúban, ez érvényesül az istenek világában – az emberi és isteni szféra e tekintetben nem két külön világ. Az istenek egymás közti haragja kihat az emberekre -: a bosszú, az Erinysök törvénye egyetemes világtörvény.”44Az istenek már a bosszú-viszontbosszú folyamat elején is nagy szerepet játszottak, magukkal rántva a hősöket is. Oresztésznek nincsen választása, ahogy azelőtt Agamemnónak és Klütaimnésztrának sem volt. Ennek megfelelően a főhős későbbi sorsáról is csak az istenek dönthetnek. Aiszkhülosz Oreszteiájának harmadik részében Oresztész még kevesebb mozgásteret kap. Szinte játékszernek tűnik az istenek (Apollón, Hermész, Athéna), az erinnüszök vitájának közepén. Itt már nem arról van szó, hogy ki kit 43 44
AISZKHÜLOSZ 1985, (119-123) NÉMETH – RITOÓK – SARKADY – SZILÁGYI 2006, 299.
23
szeretett jobban. Nincsenek érzelmi indokok, sem személyeskedés. Az Eumeniszekben a jog, törvény, hatalom alkotja a vita tárgyát. Már nem is csak arról van szó, hogy ki a nagyobb bűnös – aki a férjét, vagy aki az anyjáét gyilkolta meg -, hanem ott az ellentét a régi és a fiatal istenek közt is. A probléma így is oldódik meg. A bosszú istenei megbékélnek, de csak a megfelelő kárpótlásért cserébe. Hatalmat és tiszteletet kapnak. Itt válnak erinnüszökből eumeniszekké, a jóságosokká, a „kiengesztelődés hármas istennőivé”45 Összefoglalva tehát, Oresztész az Oreszteiában nem egy külön személy, meghatározható személyiséggel. Ő az ember, aki egy olyan családba született, ahol a bosszúk és átkok körforgása előre meghatározta a sorsát. Aiszkhülosz műve nem is igazán az egyes emberekről szól, hanem az isteni szféráról, jogról, annak a kérdésnek a megfejtéséről, hogy „hogyan szabadulhat meg egy család a rá nehezedő átoktól.”46Az Oreszteiában tehát a leghangsúlyosabb a bosszú, és üldöztetés motívuma. A témák melyek ezeken alapulnak, szinte teljesen összefonódnak egymással. És mindegyik témának szerves elemei az istenek. Ahogy az isteni szféra szoros kapcsolatban áll az emberivel, az emberek bosszúja is ugyanolyan szorosan kapcsolódik az istenekhez. Ez az alap, erre épül az Oreszteia mindhárom része. A többi felsorolt és kifejtett motívum igen kevés helyet kap benne. Euripidész Oresztésze már jóval árnyaltabb, sokoldalúbb. Már nem áll olyan szoros kapcsolatban az isteni szférával. Van mozgástere, döntési lehetősége. Erre a legjobb példa: „ORESZTÉSZ: Jaj! Hogy öljem őt meg, őt, ki szült és fölnevelt? ÉLEKTRA: Mint ő apádat és apámat ölte meg. ORESZTÉSZ: Phoibosz, míly esztelenség volt sósszavad! ÉLEKTRA: Hol még Apollón is téved, ki ott a bölcs? ORESZTÉSZ: Hogy kívánhatta szód, hogy anyám öljem meg én?”47 A főhős itt már megkérdőjelezheti az istenek igazát, lázadhat a sorsa ellen. Ezen felül Euripidésznél végre igazi érzelmeket is láthatunk. Oresztészt nem csak egy isteni jóslat hajtja, hanem az igazi, mély harag, amit Aigiszthosz ellen érez. És ott van benne a kegyelem is, mikor anyjára kerül a sor, ezt viszont elmossa húga bosszúszomja. Euripidész sok darabjának áll a középpontjában a pusztító női szenvedély, ilyen például a Médeia vagy a Héraklész. Élektra is egy ilyen bosszúálló, szenvedélyes hősnő, aki képes befolyásolni a főhőst. Euripidész Oresztésze mély érzelmekkel rendelkezik, nem csak a
45
PÁL – ÚJVÁRI 1997, 123. NÉMETH – RITOÓK – SARKADY – SZILÁGYI 2006, 299. 47 EURIPIDÉSZ 1961, (968-973) 46
24
bosszú irányítja. Fontosak neki a körülötte lévők, a testvére, a barátja. Utóbbi legalább olyan közel áll hozzá, mintha a fivére lenne. Az Élektrában, majd később az Oresztészben többször is hangot ad a hős saját baráti hűségének, és a felett érzett örömének, hogy Püladész kitart mellette. Barátságuk igazán megható, ellentétben az Oreszteiával, ahol ugyan szintén szerepel Püladész, és végig a hős mellett áll, mégsem látunk igazán nagy kötődést, vagy mélyebb érzelmeket a főhős részéről. Kapcsolatuk az Oresztészben teljesedik ki, amikor Püladész felháborodik a feltételezésen is, hogy esetleg elhagyja halálba induló barátját. Az ő életük sorsszerűen kötődik egymáshoz. Együtt ölték meg Klütaimnésztrát, együtt menekülnek és készülnek a halálra. Oresztész szívesen megmentené barátját a saját sorsától, de mivel Püladészt a saját apja elűzte – ezzel is a két barát sorsszerű egymásra utaltságát erősítve -, ezért ugyanabban a jövőben osztoznak. Oresztész bosszúja és üldöztetése jogos, míg Püladészé felvállalt. A szerző egységként kezeli a párost. Euripidész Oresztészének jellemét árnyaltabbá teszi a tény is, hogy Meneláoszon is bosszút kíván állni. Ebben a tervében nincsen jelen semmiféle isteni jóslat, mint az anya és a trónbitorló meggyilkolásában. Ez teljes mértékben Oresztész saját döntése, még akkor is, ha az ötlet nem magától, hanem Püladésztól származik. Bosszúja indoklására Meneláosz árulását hozza fel. Az Oresztészben és az Élektrában is néha azt vesszük észre, hogy ugyan a hősök, köztük Oresztész maga is emberien, és többnyire érthetően cselekszenek, meg tudják indokolni tetteiket, mégsincs olyan szilárd, erős erkölcsi, és elvi hátterük, mint például Aiszkhülosznál volt. Nehezebben lehet megállapítani, hogy mi jogos és mi nem. Oresztész nem akarja megölni az anyját, de Apollón jóslata és Élektra miatt mégis megteszi. Tudja, hogy üldözni fogják, amiért a saját véréből valót gyilkolt, és ő maga sem helyesli. Később azonban mégis azt látjuk, hogy az áruló Meneláosz tettéért megpróbálja megölni Helenét, aki maga is sok szenvedést okozott a családjának. Jogosnak állítja be, mégsem érezzük helyesnek, főleg miután egy ártatlant is belevontak, Hermionét. A két drámát „nem utolsó sorban az teszi olyan nyomasztóvá, hogy egyik oldalon sem érezzük igazán érték jelenlétét.”48Ez egyértelműen a kor hatása, melyben a drámaíró élt. A délioni vereség, az amphipolisi csata, mind hatással voltak Euripidészre.49 Tehát Euripidész Oresztésze minden szempontból árnyaltabb, szenvedélyesebb, és érzőbb karakter, mint Aiszkhüloszé, ugyanakkor nincs stabil erkölcsi, vagy elvi háttere, amire állandóan megkérdőjelezhetetlenül támaszkodhatna. Fontos számára a barátság, a család, a becsület. 48 49
NÉMETH – RITOÓK – SARKADY – SZILÁGYI 2006, 552. NÉMETH – RITOÓK – SARKADY – SZILÁGYI 2006, 550.
25
Itt Oresztész az ember hős, aki egy közülünk, és mégis kiemelkedik. Euripidész e két általam vizsgált drámájában nehezebb kiválasztani, hogy mely motívumokból kialakult témák érvényesülnek a legjobban. Az Élektrában könnyebb megállapítani a vezető motívumot. A legfontosabb a bosszú, de témává alakulva itt kevésbé kapcsolódik össze az isteni szférával, mint Aiszkhülosznál. Emellett fontos a hűség, és lázadás is, e három együtt komplex egészet alkot. Az Oresztész esetében már nehezebb a helyzet. Itt szinte egyformán fontos a bosszú, a hűség és a testvéri szeretet motívuma. Ezek témává alakulva szintén elválaszthatatlanok egymástól, átjárhatóság van közöttük. Élektra és Püladész kitart Oresztész mellett, és ha már meg kell halniuk, akkor előbb még bosszút állnak. A bosszúállásnak alapvetően nem követelménye, hogy a szereplők kitartsanak a főhős mellett, de mégse jönne létre nélküle, hiszen ha a barát és a húg nem tart ki Oresztész mellett, hanem elmennek, mikor kéri őket, akkor Püladész nem tervelhetné ki a bosszút, és így nem is valósulhatna meg. Egyik téma egyenesen következik a másikból. „PÜLADÉSZ: S mert meghalunk, tanácskozást kell tartanunk, Hogy Meneláosz együtt mint hullhat velünk. ORESZTÉSZ: Barátom, bárcsak úgy halnék, hogy látom ezt! PÜLADÉSZ: Hallgass reám, halaszd el kardcsapásodat. ORESZTÉSZ: Várok, ha bosszut állok ellenségemen.”50 Euripidész drámái valahol az isteni és az emberi között helyezkednek el. Ez talán az arany középút. Ezt a hős büntetése is tökéletesen megmutatja. Míg Aiszkhülosznál csak az istenek által kiszabott túlvilági büntetéssel kellett számolnia Oresztésznek, addig Euripidésznél a bűnösökre kétféle büntetés vár. Az egyik, mint Aiszkhülosznál, a túlvilágon éri el a hőst. Ezt egyetlen halandó sem kerülheti el. A másik pedig még a halál előtt érkezik el azokhoz, akik rászolgáltak. Egy isteni büntetés az emberi világban. Ez utóbbihoz tartozik az erinnüszök bosszúja. Oresztésznek már azelőtt el kell szenvednie a büntetést, hogy a túlvilágra kerülne. „…elkerülhetetlen a különbség, hogy ami kívülről jön, amit az isten küld le az emberekre, az általános, az sors. Az mindenkivel egyformán és egyenlő mértékben történhetik meg.”51”Az erinnüszök üldözte Oresztész példája arról beszél, hogy még a „túlvilági” büntetés is a földi létben éri el azt, aki megérdemli.”52 Oresztész bűne oly nagy mértékű volt, hogy büntetését mintegy előre hozták.
50
EURIPIDÉSZ 1961, (1098-1102) MIHÁLYI 1987, 118. 52 HORVÁTH 2005, 233. 51
26
Míg Aiszkhülosz és Euripidész Oresztésze valamennyire hasonlított egymásra, Alfieri egy egészen új karaktert faragott belőle. Új kor, új ideológiai irányzat, új nézőpont. Mivel az olasz írónál teljes mértékben hiányzik a deus ex machina, ezért itt a főhőst az emberi világ szemszögéből kell megértenünk. Alfieri Oresztésze határozottan nem „a hős”. Csak egy herceg, aki bosszút akar állni apja gyilkosain. Nem kívánja megölni az anyját is, csak annak szeretőjét. A főhős itt lobbanékony, vad, vakmerő és vérszomjas. Tüzes természete gyakran őrjöngésbe fordul, mintha valami vadállat lenne. Ráadásul olykor igencsak ostoba is. Püladész és Élektra az, akik higgadtsággal, és józan ésszel rendelkeznek. Próbálják egyengetni Oresztész útját, de mindhiába. Ezen többnyire negatív tulajdonságok mellett azonban van Oresztésznek egy nagy erénye is. Nagyon tud szeretni. Már Euripidésznél is láthattuk, mennyire fontos a baráti, és a testvéri szeretet. Ez Alfierinél még jobban felerősödik. Oresztész és Püladész elválaszthatatlanok. Oresztész a dráma során többször is bajba kerül, ilyenkor barátja a pajzsa, majd miután találkoznak Élektrával, a lány is a védelmére kel, minden lehetséges formában. „AIGISZTHOSZ: Mindent tudok; de mondjátok, melyiktek Oresztesz. PÜLADESZ: Én. ORESZTESZ: Hazugság; én vagyok. KLÜTAIMNESZTRA: Melyiktek a fiam? Mondjátok: én pajzsa leszek. AIGISZTHOSZ: Te szólj, Elektra: rettegj hazudni – melyik fivéred? ELEKTRA: (Püladészhez fut) Ez itt! Ez az, ó jaj!”53 Oresztész, akárcsak a többi karakter a drámában gyakran szeszélyesen viselkedik. Bár nem olyan ellentmondásos személyiség, mint mondjuk Klütaimnésztra, aki teljes szívéből szereti a fiát, és egy ideig meg is akarja védeni, de aztán előkerül a gyáva és gyenge oldala. Inkább Aighiszthoszt védi végül a fia helyett, és ez lesz a veszte. Még egy különlegesség Alfierinél, hogy Aigiszthoszt és Klütaimnésztrát is közelebbről megismerhetjük. A férfi karaktere az eddig vizsgált drámákban is negatív, de itt látjuk először a tényleges gonoszságát, és kegyetlenségét. Féltékenyen őrzi trónját, mely jog szerint nem is őt illetné. Ugyanolyan durván bánik Klütaimnésztrával, mint Élektrával. Itt láthatjuk először, hogy tényleg van hatalma. Megteheti, hogy megöleti Oresztészt, a családját, és a barátját. Aigiszthosz Alfierinél valóban félelmet, és undort kelt. Klütaimnésztra Alfierinél egy embertípust képvisel. A szerző maga pedig igen nagy megvetéssel gondolt erre az embertípusra. Klütaimnésztra a befolyásolható, saját magáért
53
ALFIERI 1994, 55.
27
kiállni képtelen, üres ígéreteket hangoztató embertípus tökéletes megtestesítője. Aki túl gyenge ahhoz, hogy a saját útját kövesse, még akkor is, ha szeretne elszakadni az iránytól, amerre terelik. Ez esetben Aigiszthosz gonoszságától, kegyetlenségétől. Klütaimnésztra már Alfieri egy másik drámájában is szerepet kapott, az Agamemnonban. Ez az Oresztesz előzményeként bemutatja Agamemnón meggyilkolását. Hogy hogyan vette rá Aigiszthosz a könnyedén manipulálható asszonyt a gyilkosságra. Hogyan hitette el vele, hogy, amit tesz, az jogos bosszú a múltért vagy feláldozott gyermekéért. Klütaimnésztra önmaga gyengeségével szembeni tehetetlenségét tökéletesen mutatja be, hogy mikor végül ráeszmél, hogy kijátszották, és felismeri Aigiszthosz gonoszságának és önzésének valódi mélységét, nem tud ellenállni, nem tudja elhagyni a férfit. Inkább meggyőzi saját magát tette, és a Aigiszthosz terve jogosságáról, helyességéről. Klütaimnésztra tehát a gyenge, saját akarata szerint cselekedni képtelen embertípust testesíti meg. Alfierit pedig ilyen emberek tömegei vették körül például a Francia forradalom idején. A gondolkozni képtelen tömeg, akik nem képesek felfedezni az értéktelen eszméket, vagy átlátni a vezető réteg hazugságain. Visszatérve Alfieri Oresztész karakteréhez; hősünk e drámában, mint már említettem, ostoba is. Mintha képtelen lenne hallgatni az okos tanácsra. Szinte komikusak a jelenetek, ahol Püladész vagy éppen Élektra a főhős szavába vágva próbálja kijavítani a hibákat, amiket vétett. Oresztész többször is megígéri barátjának, hogy hallgatni fog a tanácsaira, és visszafogja magát, hagyja, hogy Püladész beszéljen, de végül egyszer sem képes betartani a szavát. Barátjának és testvérének szüntelenül aggódniuk kell érte. Mindezek mellett az olvasó néha úgy érezheti, hogy Alfieri összes szereplője megtébolyodott, leszámítva az egy Püladészt, aki mindig józan. Az Oreszteszben minden szereplőnek van egy állatias oldala. „Az
eredendő
bűn
(Agamemnón
meggyilkolása)
mindenkit
szörnyeteggé
tesz:
Aigiszthoszból a hatalomféltés, Klütaimnésztrából a lelkiismeret-furdalás, Elektrából és Oresztészből a bosszúvágy öli ki a humánumot, mindezt Püladész magányos józansága nem ellensúlyozhatja, sőt az ellentét erejével még inkább kiemeli.”54Oresztész őrültségének a mélypontja Klütaimnésztra megölése. Olyannyira elborult az agya, hogy észre sem vette, kit mészárol le. Végül dühének maradékát húgára és barátjára zúdítja, amiért azok nem hagyják, hogy öngyilkos legyen. Alfieri drámája nem csak a cselekménye miatt tragikus, hanem a főhős emberségének, és jellemének visszafejlődése tükrében is. Alfieri Oresztésze tehát a vakmerő, vad, haragos és állatias herceg, akit a bosszúvágy hajt. Ha valamit tesz,
54
MADARÁSZ 1994,
11.
28
vagy érez, akkor azt száz százalékosan csinálja. Tud nagyon szeretni, és nagyon gyűlölni. Alfieri Oresztésze a végletek embere. Az olasz író drámájában a hűség motívuma fontos helyen áll – függetlenül attól, hogy baráti vagy testvéri hűségről van szó. A baráti és testvéri szeretet szinte egybeolvad, hiszen Oresztész és Püladész viselkedésük és érzelmeik szerint akár testvérek is lehetnének. A legszebb példa erre, mikor Élektrával megismerkednek, és a lány úgy köszönti Püladészt, mint édestestvérét. „PÜLADESZ: Elektra! Mennyire vágytalak megismerni! Te Oreszteszt megmentetted, ki része életemnek – ó, hogy szeretlek! ÉLEKTRA: És te felnevelted; másik fivérem vagy te. PÜLADESZ: Az enyémmel egyesítsd hát esdeklésed;”55 Püladész és Élektra szó szerint mindent megtennének Oresztészért. Az olvasó felteheti magában a kérdést, hogy a főhős vajon megérdemli-e, hogy ennyire szeressék. Püladész barátja minden hibáját igyekszik helyrehozni. Úgy tesz, mintha Oresztész ő lenne, mikor Aigiszthosz gyanakodni kezd. Majd azt állítja magáról, hogy ő az elveszett fiú, csak hogy megmentse a haláltól. Aigiszthosz látja a három szereplő, Oresztész, Élektra és Püladész közötti szoros kapcsolatot, és tudja, hogy azzal okozza a legnagyobb fájdalmat a főhősnek, ha a szeretteit bántja. „ORESZTESZ: Engem csak! Gyönge lányt adnod halálra mit használhat neked? S hatalmas úrnak fia Püladesz, károdra lehetne halála még; engem, csak engem ölj meg. – Ó, ti, jobb részeim, kíntól nehéznek értetek érzem szívem. Fékezetlen hevem öl titeket. Ó, csak ez fáj, nem más. Hanem hallani, látni ezt itt, s magam fékezni – nem, nem volt erőm rá. Annyit tettetek értem, s én – megüllek! AIGISZTHOSZ: Ó, pompás! Adhatok lám a halálnál égőbb kínt is! Hulljanak ők előtted, előbb Elektra, Püladesz utána, s végül hegyükbe te…”56 Alfieri drámájában azonban a legfontosabb, mindent felülmúló motívum a lázadás. Az Oreszteszben többféle módon is témává alakuló motívum teljesen átszövi a darabot, minden más mondanivalót maga mögé utasítva. Oresztész alapvetően a lázadó jellem. Lázad Aigiszthosz ellen, lázad a rejtőzködés, Püladész és Élektra jótanácsai ellen, és az ellen, hogy szerettei az életüket adják érte. Ugyanakkor van egy másik szereplő is, aki többféle formában lázad a műben, és ez Klütaimnésztra. Eleinte fia halálhíre ellen, majd a trónbitorlóval szegül szembe. Ám lázadása nem tart sokáig. A bosszú, az üldöztetés és a csalárd asszony motívuma Alfierinél csak másodlagos szerepet játszik. „A Hérosz, aki 55 56
ALFIERI 1994, 33. ALFIERI 1994, 58.
29
egyénisége érvényesítésére törekszik mindenekfelett, akinek puszta létezése már kihívást jelent az ellenséges világ elnyomó rendje ellen.”57 Alfieri azzal, hogy minden karaktert, de főleg a hőst és az antihőst ilyen árnyaltan mutatja, egyúttal egy elkerülhetetlen ellentétet állít fel. Párharc ez a két pólus között (Oresztész és Aigiszthosz). Noha egyik szereplőről sem lehet elmondani, hogy csak a jó vagy a rossz oldalához kapcsolódik, a szerző mégis megteremti azt a pillanatot, mikor a hősök a legszélsőségesebben mutatják meg jellemvonásaikat. A közöttük fennálló feszültség pedig nem maradhat feloldatlanul. „Párharc az övék: ők a voltaképpeni tragédiahordozók, a többiek csupán kollíziósegítők, katasztrófanövelők, a környezet nem igazán lényeges.”58Alfieri minden drámája erre a pillanatra koncentrál. Mikor a hős a leghősiesebb, és a zsarnok a legzsarnokibb. A pillanatra, mikor összecsapnak, mert a közdelem elkerülhetetlen. Egyik sem teljesedhet ki, tökéletesedhet, mert a másiknak már csak a puszta léte akadályozza benne. Az elemzett drámákkal tehát eljutunk az elvonttól, istenitől a realisztikus valóságig. Hősünk Aiszkhülosztól kezdve levetkőzi túlvilági hősiességét, és egy teljesen evilági, emberi, hibákkal teli jellemet kap. Eljutunk a környezet, a háttér, és a fő cselekmény fontosságától addig, ahol már csak az emberi viselkedés, jellemvonások számítanak. A három különböző Oresztész alak közül számomra Euripidész hőse a legszimpatikusabb, és a legérthetőbb. Aiszkhülosz Oreszteiájába nehezen éli bele magát az olvasó. Kétségkívül ebben a trilógiában őrződött meg a legtökéletesebben az Oresztész alakjához kötődő mítosz eredeti alakja. Ez azonban távol áll a mai olvasótól. Euripidész sikeresen ötvözte az emberi világot az istenivel. Aki olvassa az Élektrát, vagy az Oresztészt, megérti a szereplőket, átlátja az indokaikat. A drámaírónak sikerült megtalálnia az arany középutat. Ezzel szemben Alfieri, főhőse durvaságával elidegenítheti az olvasót. Nála nem mindig érezzük hitelesnek Oresztészt. Az egész helyzet, hogy megtébolyodik, hogy nincsen felsőbb hatalom, mely segíthetne neki, kétségbeesetté teszi az olvasót. Az olasz író pont azt vette el az antik tragédiák felépítéséből, amitől azok szerethetővé válnak. Alfierinél nincs megnyugvás, nem oldódnak meg a problémák, és ettől az olvasó bizonytalannak érzi magát. Az Oresztesz egyetlen szempont miatt fontos számomra, és az a baráti szeretet megrendítő bemutatása. Akármelyik drámában vizsgáltam is Oresztész jellemét, mindig arra a következtetésre jutottam, hogy az ő karaktere nem létezik Püladészé nélkül. A két alak együtt fejlődik. 57 58
MADARÁSZ 1996, 28. MADARÁSZ 1996, 29.
30
Az általam elemzett drámákon kívül még több másféle Oresztész alak létezik az irodalomban. Antik drámákban, és modern feldolgozásokban. Minden egyes dráma különböző jellemű karaktert mutat nekünk. Mindegyik Oresztész történet más-más témákból épül fel, még akkor is, ha az alapmotívumok megegyeznek. A bosszú, a hűség vagy a lázadás motívuma szerves része Oresztész alaptörténetének, de Szophoklész Oresztésze, Pasolinié, O’neillé vagy Goethe Oresztésze más szereplőkkel, más időben, más helyszínen alapuló témákban konkretizálja ezeket a motívumokat. Én magam csak nagyon apró részét érintettem a karakter jellemében rejlő megannyi változatnak. Dolgozatomat három idézettel fejezném be, a felhasznált három szerzőtől.
„ORESZTÉSZ: Igaz jós volt az álmodta félelem: Kit nem szabad, megölted – tűrd, mit nem lehet.”59
„PÜLADÉSZ: Legdrágább énnékem bármi vérrokon s barát közt: egymagad te mindenem.”60
„PÜLADESZ: És most mást se kérek, csak rám hallgass. Mely melléd társnak állít, az ég lesz ellened, ha megtagadnád.”61
59
AISZKHÜLOSZ 1985, (929-930) EURIPIDÉSZ 1961, (733- 734) 61 ALFIERI 1994, 30. 60
31
Idegen nyelvű összefoglaló Foreign –language summary
The topic of my thesis was examining the character of Orestes. Four dramas were studied to build up the analysis upon the motifs and themes that occured. The dramas I observed are Oresteia from Aeschylos, Electra and Orestes from Euripides, and finally Orestes from Vittorio Alfieri. First I explained the keywords I used in the title. What is a motive and what is a theme? After that I started to examine the most important motifs in the story of Orestes, one by one. These occure in the chapters: vengeance, self-sacrificing friendship and the motive of rebellion. In the early chapters I investigated include these motifs and the themes. They were formed from them. For example, vengeance as a motive in Orestes (drama from Euripides), turns into a theme when Orestes kills Aighisthos and his mother. Another example is from Alfieri, when the motive of self-sacrificing friendship becomes a theme through the self-sacrifice of Pulades. In these first three chapters I emphasized the importance of the gods, the other characters like Klytaimnestra or Pulades. I studied the balance of father’s rights and mother’s rights, old gods and young gods. In the end I turned to the main theme of my thesis. I analysed Orestes’s character and personality with the help of the former chapters. I inspected the personality of the character individually from all authors. I described how the hero Orestes fell from an untouchable divine person, to a mere mortal. I pointed out Euipides as the golden man. In summary my work was influenced by my personal emotions because the character whom the whole thesis is about was very close to me. Orestes has always been one of my favorite ancient heroes inseparable from his friend Pulades. My thesis covers only a very narrow piece of the literary character drawing of Orestes. You can find many of his characteristics embodied in art. For example: Sophcles, Eugene O’neill, Pier Paolo Pasolini, etc. I have closed my thesis with my three favourite quotes from the three authors we discussed in the work.
32
Rövidítésjegyzék ALFIERI 1994 - VITTORIO Alfier: Tragédiák, szerk. MADARÁSZ Imre, Bp., Nemzeti Tankönyvkiadó, 1994 (Felfedezett Klasszikusok) IV.
AISZKHÜLOSZ 1985 – Aiszkhülosz drámái, szerk. domokos János, Debrecen, Európa Könyvkiadó, 1985 (A világirodalom klasszikusai)
EURIPIDÉSZ 1961 – EURIPIDÉSZ válogatott drámái, ford. DEVECSERI Gábor, HORVÁTH I. Károly, KERÉNYI Grácia, TRENCSÉNYI-WALDAPFEL Imre, Gyoma, Magyar Helikon, 1961.
HORVÁTH 2005 – HORVÁTH Andor, A szent liget = H. A. Hadész szemöldöke, Kolozsvár, Polis könyvkiadó, 2005.
KARSAI 1999a – KARSAI György, „Vasvillával űzd bár ki természetét, mégis mindig visszatér” = K. Gy., A szép és a szörny: Görög drámák értelmezései, Bp., Osiris kiadó,1999, (Horror Metaphysicae) 251 – 357.
KARSAI 1999b – KARSAI György, „Az ember természeténél fogva társas lény…” = K. Gy., A szép és a szörny: Görög drámák értelmezései, Bp., Osiris kiadó,1999, (Horror Metaphysicae) 429 – 505.
KARSAI 1999c – KARSAI György, „Ha Isten velünk, ki ellenünk?” = K. Gy., A szép és a szörny: Görög drámák értelmezései, Bp., Osiris kiadó,1999, (Horror Metaphysicae) 50 – 84.
NÉMETH – RITOÓK – SARKADY – SZILÁGYI 2006 – Görög művelődéstörténet, szerk. NÉMETH György, RITOÓK Zsigmond, SARKADY János, SZILÁGYI János György, Bp., Osiris Kiadó, 2006.
MADARÁSZ 2004 – MADARÁSZ Imre, Vittorio Alfieri életműve: felvilágosodás és Risorgimento, klasszicizmus és romantika között, Bp., Hungarovox Kiadó, 2004.
33
MADARÁSZ 1996 – MADARÁSZ Imre, Olasz váteszek: Alfieri, Manzoni, Mazzini = M. I. A „zsarnokölő” Alfieri, Bp., Eötvös Józyef Könyvkiadó, 1996.
MADARÁSZ 1994
- VITTORIO Alfier: Tragédiák, szerk. MADARÁSZ Imre, Bp., Nemzeti
Tankönyvkiadó, 1994 (Felfedezett Klasszikusok) IV.
MIHÁLYI 1987 – MIHÁLYI Gábor, A klasszikus görög dráma múlt és jelen ütközésében, Bp., Akadémiai Kiadó, 1987.
PÁL – ÚJVÁRI 1997 – Szimbólumtár: Jelképek, motívumok, témák az egyetemes és magyar kultúrából, szerk. PÁL József, ÚJVÁRI Edit, Bp., Balassi Kiadó, 1997.
TROUSSON R. 1995 – Raymond TROUSSON, Az összehasonlító irodalomtörténet egy problémája = Az összehasonlító irodalomtörténet klasszikusai, szerk. LENGYEL Béla, Bp., Universitas Könyvkiadó, 1995, 183 – 199.
34